Unitárius Élet

Szilvafaültetés

„Mihez hasonló az Isten országa, és mihez hasonlítsam? Hasonló a mustármaghoz, amelyet fogott egy ember és levetett a kertjében; az pedig felnövekedett és fává lett, úgyhogy az égi madarak fészket raktak az ágain.” (Lk 13, 18-19)

Ő négy-öt éves lehetett azon a nyáron, amikor felségemmel a papi kertben egy délután szilvafa ültetvényekkel pótoltuk a kiszáradt régi öreg fákat. Éppen végzett egy érett, lédús, kora nyári szilva majszolásával. Hozzám jött a szilva magjával és a következőket mondta: „Édesapa ezt a magot el akarom ültetni.” Kételkedve néztem a kis ujjai között tartott és feltámadásra kiszemelt szilva magjára, és a következőket mondtam: „Nos, elültetheted azt te is drágám, de tudnod kell, hogy egyáltalán nem biztos az, hogy kikel a te szilvamagod. Emlékezz majd arra, amit most mondtam neked!” Mindez közel huszonöt évvel ezelőtt történt. Pár héttel ezelőtt, egy szombat délután pontosan 427 szilvát gyűjtöttem egy kosárba, a közben kikelt és fává terebélyesedő szilva magjából a fa alól, amely a kertnek azon a részén, ahol felnövekedett hűs árnyéket vet jó pár négyzetméteren. Ahogy láttam minden bizonnyal még a fán maradt legalább 427 szem szilva, azon kívül, amit összegyűjtöttem. Igaz nem a legnemesebb ízű gyümölcs közé tartozik, de volt harangozóm lánya mondta: szilvalekvárnak egészen elfogadható íze van. Hát ennyit az én több mint huszonöt évvel ezelőtti szkepticizmusomról.

Miközben, azon a szombaton szedegettem a gyümölcsöt a fa alól, közben Jézusnak a fent idézett példázatára gondoltam. Azon is volt időm tűnődni, hogy Jézus mennyire jól ismerte a természetet. Mennyire tisztában volt azzal, amit én most úgy fogalmazok meg, hogy a természet kulcsa: az elhalás. „Ha a földbe esett gabonamag el nem hal egymaga marad.” (Jn 12, 24)

Ahhoz, hogy betakarítani, gyümölcsöt szedni tudjunk, annak a folyamatához szükségszerűen hozzátartozik az átváltozás, az átalakulás, az átlényegülés folyamata. Egy másik jézusi példázatból azt is tudjuk, hogy az elvetett mag nagy százalékának el kell vesznie, meg kell semmisülni, ki kell égnie, meg kell száradnia, el kell pusztulnia, ahhoz hogy egy kikeljen belőle, de ha ez megtörténik, akkor az elültetett, majd elhalt és átalakult mag többszörösen száz annyit terem(het).

Amire mostanában leginkább szükségem van az nem szilvaszemek, hanem az idő: percek, órák, napok, mert úgy érzem ez a legkevesebb, ami rendelkezésemre áll: az idő. Sokszor azon morfondírozok, miért csak akkor adódik meg a hétből nyolc nap, amikor a világ másik felére utazom. Mondjuk Budapestről a Csendes óceán partvidékére. Ha ez máskor is, más alkalommal is megtörténhetne, lehet, utolérném magam sok mindennel, amiről hét közben lemaradtam.

Peter Maurin francia filozófus mondja ezt egy helyen: ahhoz, hogy időt tudjunk aratni, ahhoz időt kell vetnünk. A fenti kontextusban lehet, hogy őrültségnek hangzik az idő elvetése, „ültetése”, de ha igaz ez a magvetés szempontjából, miért ne lenne igaz az idő elvetésére is.

Lehet ezért is, szeretem, amikor átcsapnak fejem felett az időzavarok hullámai, venni a pokrócomat, párnámat ás annyit aludni, amennyit csak lehet, tudok.

Egyik legszebb ünnepkörünkhöz közeledve, Téged is kérdelek kedves Testvérem: miből van számodra a legkevesebb? Idő? Pénz? Erő? Egészség? Nos amire a leginkább szükséged van, dobd el magadtól, vesd el, plántáld el. Ezt követően pedig készülj annak aratásra. De azzal a tudattal tedd, hogy egyáltalán nem biztos az aratás sikere. Az is lehet, hogy az aratás, ha egyáltalán lesz majd, nem olyan lesz, amire várakoztál. De annak a lehetősége is benne van, hogy azt kapod, amire a legnagyobb mértékben szükséged van.

Nos, most amikor mérlegen az ősz és minden a jó Isten gondviselését, megtartását, munkánk aratásának gyümölcsét jelenti, álljunk meg mindannyian bizakodással, hittel és reménységgel egy pillanatra akár a mi belső szobánkban, akár egy gyülekezet közösségében és gondolkodjunk, elmélkedjünk arról, hogy milyen jó hálát adni, hálásnak lenni Isten drága adományáért, ajándékaiért.

Ha valamiben szűkölködünk akkor tanuljuk meg azt, hogyan kell elvetni, eldobni, elplántálni magunktól annak érdekében és abban a reményben, hogy az százszoros termést ajándékozzon, mindenben amire a legnagyobb szükségünk van.

Kászoni-Kövendi József

A PARADICSOM JELENLÉTE

Több mint 1000 éven át a keresztény egyház a Paradicsomra helyezte a hangsúlyt, és nem a keresztre-feszítésre. Hogyan fordult ilyen borzasztó szimbólum felé a keresztény egyház, és hogyan fedezhetjük fel újra a Paradicsomot.

Rita Nakashima Brock és Rebecca Ann Parker

Jézus keresztre feszítését nem jelenítették meg a templomokban a tizedik század előtt. Miért? Ez volt az a kérdés, mely egy ötéves zarándokútra indított minket. Eredetileg nem hittük, hogy igaz lehet. Biztosak voltunk abban, hogy a művészettörténészek tévednek. A keresztre feszített Jézus túlságosan is fontos a nyugati kereszténység számára. El sem tudtuk képzelni, hogy Jézus szenvedéseinek megjelenítése hiányozzon a korai templomokból.

Hét évvel ezelőtt, amikor befejeztük Hamuból példabeszédek: erőszak, megváltó szenvedés, és annak kutatása, hogy mi szabadít meg minket c. tanulmányunkat, a mediterrán térségbe utaztunk, hogy Jézus halott testét kutassuk fel a régi templomokban. Azt tanultuk a hittanórákon – meg az általános iskolában –, hogy a keresztények hite szerint Jézus Krisztus keresztre feszítése megváltotta a világot, és hogy ez a keresztény hit magja. A Hamuból példabeszédek-ben mi kétségbe vontuk ezt a tételt, mert úgy találtuk, hogy ez az eszme hozzájárult az erőszak és a háború szentesítéséhez. A behelyettesítéses bűnhődés doktrínája Jézus halálát használja fel a legmagasabb önfeláldozás modelljének; ráadásul azokat állítja be bajkeverőnek, akik az erőszak áldozatai voltak, és az elkövetőket feloldozza felelősségük alól, etikátlan viselkedésük ellenére. Ez az eszme mélységesen zavart minket, de sohasem kérdőjeleztük meg annak központi voltát a kereszténységen belül.

Ám arra semmiképpen sem voltunk fölkészülve, hogy ezer évig a kereszténység nem Jézus halálára összpontosított. Amint sorra látogattuk az ősi szenthelyeket, művészettörténészekkel beszélgettünk, és ősi szövegeket olvastunk, rá kellett döbbennünk a valóságra: Jézus holtteste egyszerűen nem volt ott. Nem találtuk fel a katakombákban, sem Róma korai templomaiban, sem Isztambul hatalmas, hatodik századi katedrálisában, a Hagia Sophiában, sem Törökország észak-keleti templomaiban, sem a ravennai mozaikokban. Amint rájöttünk arra, hogy a keresztre feszítés tényleg hiányzik, arra kezdtünk figyelni, hogy mi az, ami viszont jelen van a korai keresztény művészetben.

Rájöttünk, hogy a korai keresztény templomokban a Paradicsom az, ami dominál. Meglepetésünkre, és örömünkre azt fedeztük fel, hogy a korai keresztény Paradicsom valami teljesen más, mint a „mennyország” vagy az élet a halál után. Azokban a korai templomokban, a Paradicsom – mindenek előtt – ez a világ volt, melyet áthatott és megáldott az Isteni Szellem. Rómában és Ravennában a Paradicsom ábrázolása foglalta el a sziklás, elhanyagolt legelőket, a gyümölcsösöket, a tiszta éjszakai égboltot, a mediterrán világ bő vizeit, mintha csak belső fény világítaná át őket. Élénk színű, csillámló mozaikok ragadták meg a világ fényességét. A képek betöltötték azon helyiségek falait, ahol liturgiák esztétikai, érzelmi, spirituális és intellektuális élményeket adtak a jelen életről, egy jónak, örömteljesnek alkotott világban.

Majdnem minden, amit azelőtt megértettünk a keresztény történelemről, teológiáról, és rítusokról, módosulni kezdett, amint egyre mélyebbre és mélyebbre ástunk a Paradicsom jelentésébe. Új könyvünk, A Paradicsom megmentése: hogyan adta el a kereszténység ennek a világnak a szeretetét a keresztre feszítésért és a birodalomért, majdnem négyezer évre nyúl vissza, hogy felfedezze hogyan képzelték nyugat-Ázsia népei a Paradicsomot. Bemutatja, hogyan idézték fel a biblia héber prófétái az édenkertet, ellenállásként a kizsákmányolással és a birodalom mészárlásaival szemben. Bemutatja Jézus tanításait és a korai egyház gyakorlatát, hogyan viszonyultak igenléssel az élethez, és ehhez a világhoz, mely maga volt a megváltás helye. Templomi közösségeikben, az első évezred keresztényei arra törekedtek, hogy a birodalom erejével, erőszakával, gyilkolásával szembe helyezzék az élet virágzását.

Miután a korai kereszténység Paradicsoma látóterünkbe került, majd beszivárgott a tudatunkba, a keresztre-feszítéses kereszténység egyre idegenebbé vált számunkra. Azon töprengtünk, mi történhetett az itteni világ Paradicsomként való értelmezésével. Mikor és miért ment át a kereszténység egy kényszerképzetbe, ahol a megváltás halál, bűnhődés és erőszak által jön el? Mi vezethette a nyugati kereszténységet arra, hogy a feltámadást és az életet egy keresztre-feszítéses megváltásra cserélje, és hogy száműzze a Paradicsomot valamilyen távoli, életen túli helyre. Röviden: a birodalom szükséglete – valamint a teológiáké, melyek indokolttá tették, majd szentesítették az erőszakot és a háborút – változtatta meg a kereszténységet és idegenítette el a nyugati kereszténységet egy olyan világtól, melyet egykor Paradicsomként érzékeltek.

Ennek ellenére egy életet adó, életet igenlő kereszténység túlélte a tönkretételi próbálkozásokat, meg a teológiai változtatásokat, melyek éppen elárulni próbálták. A Paradicsom nincsen teljesen elveszve. Mint a nyugati kereszténység örökösei, hisszük, hogy újra a Paradicsom nyitott ajtajában kell állanunk, és meg kell áldanunk ezt a világot, mint szentséges hely, mint szent föld, és mint otthon, ahol mindannyian meg kell tanuljunk együtt élni.

PARADICSOM A KORAI EGYHÁZBAN

Amint a hívek beléptek az ősi templomokba, egy háromszintes szent világegyetemben találták magukat. Egy csillagos- vagy sok színárnyalatú égbolt volt az első szint, ahol égi lények lebegtek; ebből a titokzatos birodalomból Isten jobb keze emelkedett ki áldólag a világ fölé. A következő egy köztes szint volt, ahol az élő Krisztus elnökölt. A már eltávozott szentek ott voltak vele, a Paradicsom lankáin, és áldást osztogatva látogatták az élőket. A harmadik szint a templom padlója volt, ahol az imádkozók álltak Isten kertjében a földön.

Ezt a szent világegyetemet láttuk Olaszországban, Ravennában, a Galla Placidia mauzóleumban. Szt. Lőrinc emlékére épült, 430 körül; a belső, központi kupolát kék égbolt fedi, mely bővelkedik az arany csillagokban. Az égbolt központi magaslatát egy egyszerű, latin kereszt jelöli, és Ezékiel mennyei látomásának szárnyas teremtményei – az oroszlán, a marha, a sas és az ember – emelkednek ki a fehér és piros felhők közül a kupola sarkaiban. Az égi mennyország alatt félhold alakú, félköríves falfestmények vannak, amelyek a Paradicsomot jelképezik: kígyózó szőlőtőkék, és akantusz levelek burjánzanak, gyümölcstől roskadoznak a bokrok, őzek és galambok isznak forrásból és tavacskákból, és szentek állnak a zöld pázsitokon. Az egyik ilyen falfestmény Krisztust a jó pásztor szerepében ábrázolja; ez az utolsó őt ábrázoló festmény a korai időszakból. Egy kőrakáson ül, cserjés, barátságtalan tájban. Szakálltalan, kisfiús arcát –, melyet vállig érő, hullámos haj keretez –, a jobb válla fölött, őt figyelő bárányok felé fordítja. Bal kezében egy kereszt formájú, zászló jellegű pásztorbotot fog, miközben jobb kezével kinyúl, hogy egy arcát feléje emelő bárány fejét megsimogassa. A szentély ősi látogatói itt állhattak, mint ahogyan mi magunk is, egy szinttel lejjebb, a kőpadlón, miközben a mennyország boltozatát, és a körben lévő Paradicsomot nézték, mely Krisztus és az eltávozott szentek otthona volt.

A Paradicsom e a háromszintes univerzumában megvan az „itt” meg a „nem itt” jelleg is. A keresztények azt tanították, hogy a Paradicsom mindig is itt volt a földön. A bűn becsukta ugyan annak kapuit, de Krisztus újra kinyitotta az élők számára. És bár az őskeresztények kóstolták, látták, és érezték a mindennapi életben a Paradicsomot, legteljesebben oda megérkezni az istentiszteletek alatt tudtak. Művészetével és fölépítésével, a templom egy olyan teret alkotott, amely összekötötte a földön élőket a mennyei lényekkel és a már eltávozott szentekkel, akik körülfogták és megáldották itt őket. A felemelkedett Krisztus és a tanúk tömegei mintegy átölelték ezt az életet, és minden eukarisztia alkalmával felemelték, hogy a mennyet megérinthesse. Az akkori szent rítusban a közösség a megszentelt univerzumban állt, és megáldották a föld gyümölcsei, meg a szentek ereje.

Amit viszont nem láthattak ezek a hívek, az Jézus halálának ábrázolása volt. A ravennai Sant’ Appolinare Nuovo Church nevű templomban huszonhat négyzetméternyi mozaik, majdnem a plafonig, Jézus életéről mesél. Jobb oldalon, közel az oltárhoz, az Utolsó Vacsora egyik megjelenítésével kezdődik a Passió tizenharmadik színhelye. A tizedik tábla cyrenei Simont mutatja, amint éppen Jézus keresztjét viszi a Golgotán. Azt vártuk, hogy a tizennegyedik tábla majd a keresztre feszítést ábrázolja. Helyette viszont egy angyalt láttunk, egy sír mellett ülve. A jelenség két asszonyhoz beszélt, akik úgy hajoltak előre, mint a szent énekek kórusának tagjai. Mi magunk is előrehajoltunk csodálkozásunkban, és eszünkbe jutott mit mondott az angyal: „…tudom, hogy a megfeszítet Jézust keresitek. Nincsen itt…” (Mt 28, 5-6).

Ravenna egyik korai-keresztény templomában sem találtunk feszületet. Úgy tűnik, Jézus halála nem volt kulcs jelentőségű, nem volt áhítat tárgya, nem volt rituális szimbóluma annak a hitnek, mely a templom csillogó mozaikjai között imádta Istenét. A Krisztus, akit ők láttak, a megtestesült és felemelkedett Krisztus volt, a keresztelés gyermeke, a betegek gyógyítója, barátainak tanítója, és az, aki legyőzte a halált és megváltoztatta a világot az élet Szellemével. Ez a megváltoztatott világ a mi világunk, az újra megnyílt Paradicsom.

A régi templomokban az eukarisztiát az élet ünnepeként tartották számon, és nem úgy, mint a halál újraidézését. Amíg a vezetők elkészültek, az emberek üdvözölték egymást békével és megbékéléssel, kézfogással, öleléssel vagy puszival. Aztán elkezdődött a nagy felajánlás folyamata. A közösség tagjai ajándékokat hoztak a templom támogatására, és ételeket ajánlottak fel, az eukarisztiához. Általában kenyér mindenhol volt, de ugyanígy megjelent bármilyen gyümölcs a termésből. Hippolytus, Róma püspöke (170-236) így magyarázta: „A gyümölcs, rózsa és liliom felajánlásával, a hívők Isten jóságát köszönték meg, aki mindezeket adta nekik. Isten neveit olvasták ki a föld gyümölcseiből, Isten pedig a szeretet hódolatát olvasta ki a felajánló szívéből.” Voltak templomok, ahol szokásos volt az olíva olaj, olíva bogyó, friss tej, mézben forgatott túró, grillezett hal, só, víz vagy bor. A vörös húsok általában tiltva voltak, mely azt tükrözte, hogy a keresztények kerülni akartak mindenféle összefüggést a római állat-áldozatokkal. Amikor az eukarisztia liturgiája áldozatról beszélt, azt mindig „vértelennek” nevezték, ami azt jelentette, hogy a szent áldozat az imádság.

Miután a felajánlott dolgokat megáldotta, a püspök felszólította az embereket, hogy „emeljék föl szíveiket” és elmondta az eukarist-nak nevezett (szó szerint hálát adni) nagy hálaadási imát. Az imádság az isteni eredet, a jóság és az univerzum szépségének ünneplése volt, és mesélt az emberiség történetéről a Paradicsomban, a bűnbeesés előtt. Az ima felsorolt még sok isteni jóvátételt, megnevezett prófétákat és szenteket, köztük olyanokat is, akik a gyülekezet tagjai voltak, mielőtt eltávoztak ebből a világból. Aztán a nagy hálaadási ima elérkezett a csúcspontjához, és a püspök hálát adott Krisztus megtestesüléséért, tanításaiért, és csodás segítségéért, amelyet azoknak adott, akiknek nagy szükségük volt rá. Aztán a püspök a Szentlélek alászállásáért imádkozott. A beszentelési imával gyakorlatilag oda idézte a Szentlelket az asztalra, bele az ételbe, az egész gyülekezetbe, és azt kérte, hogy a Szellem tüze szenteljen meg mindenkit és mindent az isteni jelenlét áldásával.

Jeruzsálemi Cyril azt tanította, hogy a Szellem leszállása újranyitja a Paradicsomot. A közösség tagjai saját húsukban érzik az isteni erőt, úgy, mint ahogyan a test kap energiát az ételből. Cyril elmagyarázta, hogy ha részesülünk a szentségben „Krisztus-hordozókká válunk, mert teste és vére szétáramlik tagjainkban”. Augustinus a frissen keresztelteknek magyarázta az eukarisztiát: „Krisztus teste és végtagjai vagytok, saját misztériumotok fekszik ott az Úr asztalán, és saját misztériumotokat fogadjátok… Ti magatok vagytok az.”

Az élet gyönyörű ünnepe felé, a világ nyílt, örömteli érzékelése felé fordította vissza az érzékeket a ceremónia; az isteni jelenléttel való találkozás volt, mely fizikai életet adott. Az eukarisztia tehát az emberiséget az isteni élet ragyogásához kötötte, „ebben a jelenlévő Paradicsomban”, és az úrvacsorákon keresztül az egyház gyakorolta mennyire fogékony az isteni jelenlét erejére a világban. Az ilyenkor megtapasztalt szépség olyan spirituális út volt, mely megnyitotta a szíveket.

KERESZTRE FESZÍTETT PARADICSOM

Tragikus módon, a kereszténység második évezredében a keresztre feszítés elűzte a Paradicsomot a földről. Miután hiába kerestük Krisztus holttestének megjelenítését a korai keresztény mediterrán templomokban, végül megtaláltuk Észak-Európában, egy hatalmas gótikus templom egyik mellékhajójában, a németországi Kölnben. Foltos fényben és árnyékok között, ott függ a Gero Kereszt, a legelső ránk maradt feszület, amelyet valamikor 965 körül faragtak, tölgyfából, Szászországban.

Az életnagyságú mű szinte meztelenül mutatja be a keresztre feszített Krisztust. Sovány lábait feltolták, és fura szögbe fordították kificamított lábfejéhez képest, amely egy, a kereszt alján lévő tuskóhoz van szögezve. Élettelen kezei távol álló fapalánkokhoz vannak szegezve, dagadt karjait megfeszíti vékony, csüngő testének lefelé húzó súlya. Csípője eltávolodik a kereszttől és felsőteste S-formába roskad, míg hasa kitüremlik lágyékkötője fölött. Csupasz feje a mellére lóg, és hosszú haja hullámokban omlik a vállaira. Lentről az arcába tudtunk nézni. Sűrű szemöldöke alatt a szemei csukva vannak. A szája lihegésre nyitva. Mély sebek szántják beesett arcát. A keresztre feszített Krisztus leírása elszaporodott a tizenegyedik században, egyre groteszkebb és véresebb formában. A középkor vége felé már rutinszerűvé vált Jézus kegyetlen környezetben való megkínoztatásának bemutatása. A szentek osztoztak kínjaiban: élve megégették őket, kizsigerelték, telelőtték nyilakkal, vagy állatok tépték szét testüket. Majdnem minden gótikus katedrális küszöbét a hívők úgy lépték át, hogy egy olyan faragvány alatt mentek el, mely a világ végét ábrázolta. Egy könyörtelen Krisztus ült a bírói trónon, éppen egy temető fölött elnökölve, ahol szétválasztotta egymástól a megváltottakat az átkozottaktól. A mennyország egy magas fallal körülvett vár volt. A pokol egy hatalmas kígyó, mely felfalta emberi áldozatait, vagy egy daráló, vagy egy lobogó tűz, amelybe a démonok, vasvillákkal felfegyverkezve, tűzbe tolták a kínlódó lelkeket.

Mi vonta maga után ezt a változást? Miért fordultak el a hívek a földi Paradicsomtól, hogy a keresztre-feszítésre, és az utolsó ítéletre koncentráljanak? Hogyan járhatták át a terror, kín és földi elkeseredés érzései a nyugati kereszténység vallásos képzeletét?

Jézus után ezer évvel a birodalom brutális logikája eltorzította életének ünneplését, és állandóan újraismételteti halálát. A Gero Keresztet a szászok leszármazottai faragták, akiket Charlemagne, a szent római császár, akaratuk ellen keresztelt meg, egy három évtizedes terror-hadjárat során. Charlemagne hadai mindenkit felkoncoltak, aki ellenállt, megsemmisítettek kegyhelyeket, amelyek a szász életfát jelképezték, és tízezer szászt deportáltak hazájukból. Erőszak által lettek tehát keresztény szófogadásra hajtva, így aztán a szászok olyan művészetet teremtettek, mely tükrözte saját véres keresztelésüket.

Charlemagne egy római eukarisztia-rítust is ráerőszakolt Európára, és behelyettesített egy korábbi ceremóniát, mely ünnepelte az ember Isten képére való teremtését egy olyannal, mely úgy beszél Krisztusról, mint „hamisítatlan áldozat, szent áldozat, szeplőtelen áldozat”. 830-ban, a Karoling teológus Paschiasius Radbertus egy soha nem hallott értelmezést bocsátott útjára: a megszentelt elemek az anyagi, történelmi Krisztus test volt, a kenyér meg a bor pedig a keresztre feszített jelenlévő Isten húsa és vére. A Szászországi teológusok megpróbáltak ellenállni a tradicionális doktrína segítségével: a dicsőített, feltámadt test – nem a keresztre feszített test – volt jelen a ceremóniában. Hincmar püspök (806 – 882) tovább vitte Paschasius ötletét, szerinte az Úrvacsora Krisztus kivégzésének állandó újrajátszása.

A Paschiasius-féle nézet az eukarisztiáról bevett doktrínává vált Európában. Ennek tagadása eretnekségnek számított. Az eukarisztia ilyetén magyarázata meghatározta minden egyes keresztény lelkületét, aki a feszületre tekintett (akár a halott Krisztus képeibe-, akár az eukarisztiába legyen bújtatva); mindenkire egyformán hat: azt az érzést kelti, hogy ő maga feszítette keresztre Krisztust, és a kereszt-halál vére visszaszáll ítéletként a fejére.

Tehát a kilencedik században új fókusza lett a kereszténységnek, mégpedig a keresztre feszített Krisztus; ez a fókusz-váltás egybeesett a keresztény felfogás változásával az emberi vér kioltásával kapcsolatban. Évszázadokon keresztül az egyház azt tanította, hogy a háborúban való részvétel gonosz, hogy a gyilkolás megszegi az ötödik parancsolatot, és hogy a katonáknak bűnbánatot kell tartaniuk, hogy lelkük megtisztuljon a vérfoltoktól. A Szent Római Birodalom hajnalán, a kereszténység kezdte elveszíteni kezéből a gyilkolás bűne feletti hatalmát. Egy új korszak kezdődött – egy korszak, melyben Jézus kivégzése ismételt áldozattá válik, úgy az oltár előtti eukarisztiában, mint a teljes erővel dúló szent háborúkban.

A döntő fordulópont 1095-ben volt, amikor II. Urbán pápa összehívta az első keresztes háborút. Urbán felszólított nemeseket, püspököket, szerzeteseket, és világiakat, hogy gyülekezzenek a Franciaországi Clermont-ban, ahol arra buzdított mindenkit, hogy ragadjon fegyvert, utazzon Jeruzsálembe, és támadja meg a „fattyú törököket”. Urbán a következőket mondta nekik: „Saját testvéreiteket, saját társaitokat … megostorozzák és fogságba vetik, hogy saját országukban rabszolgákként adják el őket. Keresztény vért ontanak, azt a vért, melyet Krisztus saját vérével váltott meg, keresztény testeket, Krisztus testének rokonait vetik alá kimondhatatlan megaláztatásnak, és szolgaságba hajtják.”

Végül Urbán kimondta a legvégső ösztönző szót: „Bárki, aki elmegy Jeruzsálembe Isten egyházát felszabadítani, teljes bűnbocsánatot kap.” Ezekkel a szavakkal visszájára fordította a majdnem ezer éves keresztény tanítást az emberi vér kiontásáról, melyet addig bűnként kezeltek. A háború megszűnt bűn lenni, éppen ellenkezőleg, a vezeklés módjává vált. A gyilkolás a penitencia egyik formája lett, egyik út a Paradicsomba.

Anselm, Canterbury püspöke beteljesítette a tizenegyedik századi teológiai fejlődést, mely a keresztes háborúkhoz vezetett – meg a vezeklés-pótló új doktrínához – egy 1098-ban kiadott értekezéssel. Analógiákat állapított meg a bűn és a jutalom között, melyek egy monetáris rendszerből fakadtak: minden bűn megváltásának megvolt a maga pénzben megállapított ára; sokak számára tipródáshoz, roppant kölcsönökhöz vezetett, csak hogy ezeket az összegeket ki tudják fizetni. Isten, Anselmus szerint, olyan volt, mint egy feudális úr, aki csak az igazságot akarta. Azok, akik nem tisztelik meg Istent szófogadással, azok tulajdonképpen meggyalázzák őt, és ezáltal vétkeznek. A bűnöző „vissza kell fizesse, amit elprédált”, írja Anselmus, és „fizessen vissza többet, mint amennyit elvett”. A bűnösök magukon viselték a fizetés terhét saját bűneikért, valamint az emberi természet eredendő bűnéért is. Anselmus hitte, hogy Isten megbünteti az embert és kizárja a mennyországból, hacsak nem mutat elég bűnbánatot, hogy lerója tartozását, ám az emberiség tartozása bűnössége miatt olyan szintű volt, hogy annak kifizetése már minden emberi képességet fölülmúlt volna. Mindezek ellenére, hacsak ki nem fizetik, senki sem juthat a mennyországba; mindenki a pokolba kerül. Azért, hogy ezt a kettős nyomást feloldja, Isten kifizette az emberiség tartozását. Megtestesült Jézus Krisztusban, hogy kereszthalált haljon, és felajánlotta saját halálát ajándékként, hogy az emberiség bűntetteiért fizessen.

„A halál ajándéka” – nem az élet ajándéka, volt a legnagyobb ajándék, melyet Isten adni tudott. Istennek tetsző volt ez a halál. A keresztre feszítés által Isten törölte az emberiség adósságát, minden bűnért. Mint a pénz a bankban, a plusz visszafelé is érvényesítette a bűnbocsánatot, egészen Ádámig és Éváig, mint ahogy a jövőre is kivetítődik, megváltva a jövőbeni bűnözőket. Mi az, amit az emberiség fel tudna ajánlani, és amely értékben megfelelne ilymértékű kegyelemért? Az ő halálának ajándékával Krisztus „példát adott arra, hogyan kell meghalni az igazságért”. Aztán Anselmus így folytatta: „Az ember nem adhatja át magát jobban Istennek, mint amikor kész meghalni is Isten dicsőségéért.”

Anselmus bűnhődés-teóriája nyomán, Isten megtestesülésének egyetlen célja volt, hogy a halál aktusa felé terelje az embereket. És bár ő megtiltotta szerzeteseinek, hogy a keresztes háborúban részt vegyenek, Anselmus bűnhődés-elmélete támogatás volt a szent háborúk számára. A keresztényeket arra buzdították, hogy kövessék Krisztus önfeláldozását Isten igazságának ügyében. Amikor az egyházi méltóságok bosszúra hívták a híveket, Isten nevében tették azt.

Ezek a teológiai elméletek inkább csak háborús propagandának voltak jók. Gyilkolni, vagy meggyilkoltatni volt a legrövidebb út a mennyországba. Az Úrvacsora pedig egyértelműen Jézus kereszt-áldozatának folyamatos ismétlése lett. Az ő halála – és nem születése – lett a megváltás felé vezető út. Az emberiség kettévált: megváltottak és átkozottak. Felerősödött az apokaliptikus fantázia, mely ahhoz az elképzeléshez vezetett, hogy ennek a világnak a megváltását csak ennek a világnak a tönkretételével lehet elérni.

Azzal, hogy előtérbe kerültek a keresztre feszítés központú teológiák, a Paradicsom elveszett. Már nem az a birodalom volt, ahová még ebben az életben be lehet jutni. Elhalasztották és áthelyezték, intézményesítették, mint olyan területet, amelyet meg kell hódítani. Amikor Christopher Columbus elvitorlázott, mesés aranyáért és ékszereiért éppen a Paradicsomot kereste. A gyarmatosítás, azzal, hogy földet és embert egyaránt kizsákmányolt, a Paradicsom elvesztéséből alakult ki. A materializmus értéktelennek minősítette a spiritualitást. Most – a nyugati domináns kultúrában – a Paradicsom elvesztésének következményeit éljük. A militarizmus, rasszizmus, valamint a föld és az emberek kizsákmányolásának örökségével élünk, mely veszélybe sodorta a Paradicsomot.

AZ UNIVERZALISTA PARADICSOM

És mégis, létezik egy Paradicsom-foszlány, mely elért hozzánk. Amikor reggel korán az erdőbe sétálunk, láthatjuk egy-egy villanását. Amikor a templomban énekelünk, néha meghalljuk a Paradicsom harmóniáját. Amikor vacsorát főzünk barátoknak, az olíva olajban sistergő fokhagyma és bazsalikom illatán átsejlik a Paradicsom illata. Amikor karunkba emelünk egy gyermeket, és táncolunk vele, szívünket a Paradicsom melegsége járja át.

Most arra van szükségünk, hogy újra felfedezzük a Paradicsomot és elkötelezzük magunkat a Paradicsomi etikának. A nyugati kultúrák ismét ott kell álljanak a Paradicsom nyitott kapujában, és meg kell találják a módot, hogy újra beléphessenek erre a megszentelt helyre, erre a szent földre. Az univerzalisták, akik az unitárius univerzalista örökség hordozói, segíthetnek megtalálni az útat.

Az első kihívásokat a megváltó-erőszak teológia ellen az univerzalisták indították, akik gyökerei visszanyúlnak egészen a tizenhetedik századi Angliáig. Olyan vezetők, mint például Jane Leade (1624 – 1704), misztikus és egyházalapító, végezték az alapítási munkálatokat. Naplójában, amelyet 1697-ben adtak ki, Leade a Paradicsom egy spirituális vízióját nyújtja, és úgy mutatja be, mint olyan birodalmat, ahol az emberiség „gyönyörűséges sokfélesége” virágzik. A megváltás „Isten életet adó szeretete által érhető el, mely minden embert magához ölel”, tanította. Az egyházban, melynek alapítója volt, Leade azt prédikálta, hogy az emberek érzékei extázis-szerűen nyithatók arra, hogy a bennünk, közöttünk és körülöttünk lévő szépséget ízleljük, meglássuk, és meghalljuk.

Leade számára a Paradicsomba való belépés azt jelentette, hogy spirituálisan egy olyan személlyé változunk, mely szeretetben gyökerezik, személy, aki – mint egy növény – Isten Kertjében nőtt és bontakozott ki. Arra tanította az embereket, hogy fákká válhatnak, amelyek a tudás és jóság termőföldjéből nőttek ki, és az élet folyama táplálja az együttérzés, a nagylelkűség és a gyógyítás gyümölcseivel. A Paradicsom most létezhet, és saját életünk is lehet része a Paradicsom újjászületésének.

Leade úgy szólította meg a természetet, hogy Anya, és Szófia – Bölcsesség – és újra képzelte a megváltást. Számára a megváltás nem egy keresztre feszített megváltó ajándéka, akinek halála örömöt okozott a megdühödött Istennek és felszabadította az embereket a büntetés alól. A megváltás sokkal inkább jelentett számára visszatérést az Édenkertbe, az emberiség méltóságának, kreativitásának, és felelősségtudatának visszaállítását, csodás sokszínűségben. Azt mondta, hogy megtapasztalhatjuk az isteni jelenlétet „emberségünk égő csipkebokrában”, és az emberiség „csodálatos sokszínűségét” Isten termékeny alkotóerejének bizonyítékának látta. Naplójában elmondja, hogy Jézus megjelent neki egy vízióban, és a következőket mondta: „Mindeddig Egyediként nyilvánultam meg a világ számára, mostantól kezdve elvárhattok engem a Többségben.” A világnak szüksége van az univerzalista pluralizmus elfogadására. A Paradicsom nem monokulturális.

És bár Jane Leade virtuálisan ismeretlen, a későbbi univerzalisták tovább vitték az ő témáit. 1805-ben az amerikai univerzalista prédikátor Hosea Ballou azt mondta, hogy a mennyország és a pokol nem a túlvilágon található, hanem abban az életben, amit mi itt egymásnak teremtünk; ugyanakkor határozottan visszautasította az erőszakot, mint bűnbánati formát. A Paradicsom szintén elérhető itt és most, a szépség testesíti meg, és az igazságos, törődő emberi kapcsolatok határozzák meg. Jézus keresztre feszítése nem váltott meg minket, tanította Ballou; ám Jézus megtestesülése, mint szeretet és igazság – annál inkább. A világnak szüksége van a megváltás erőszakmentes, univerzalista látomására.

A huszadik század elején, Clerence Skinner lelkész az univerzalista teológia etikáját hangsúlyozta. 1915-ben a következőket írta:

„Elfogadjuk a világot annak az örömteli helynek, amelynek meg lett alkotva. Szeretjük, annak ellenére, hogy kései teológusok öröklött fenntartással tekintenek rá. Többé már nem „a világ, az ember, az ördög”, hanem „a világ, az ember, és Isten”… A modern vallásoknak meg kell szentelniük ezt a világot. A domináns motívum nem az, hogy minél hamarabb túlessünk ezen a földi léten, hanem az, hogy olyan gazdaggá és boldoggá tegyük ezt a létet, amennyire csak lehet.”

A világnak szüksége van erre az univerzalista szenvedélyre, hogy kiegyensúlyozza az elnyomást, valamint azért, mert tiszteli az életet.

Az univerzalizmus azt hirdeti, hogy a világot mint Paradicsomot ismerhetjük meg, abban az esetben, ha szívünk és lelkünk újjászületik, azon a fáradságos és szeretetteljes feladaton keresztül, hogy egymással és a földdel szemben helyesen éljünk. Erőszakmentesség, nagylelkűség, és az egymás iránti törődés az útja ennek a tudatossá válásnak. A tudatosság, hogy a Paradicsom itt van, és ajándékba kapja mindenki, aki annak etikája szerint él. Egy ilyenfajta életmód nem utópia. Nem egyszerűen csak egy jobb világ elképzeléséből ered, hanem ennek a világnak a mély szeretetéből. Nem tudással és nem reménnyel kezdődik, hanem szeretettel.

A Paradicsom az emberi élet visszaállítása, az Isten adta méltóságával és képességével, a gonosz és igazságtalanság elleni harc helye, ahol a bölcsesség, szeretet, erőszakmentesség, és az erők felelősségteljes használatának fejlődésére van szükség. Az erő úgy is érzékelhető, mint a szív, az elme, és az érzékek spirituális megvilágosodása, és felismerhető egy mindennapi életben, amelyet alázattal és felelősséggel élünk meg. A Paradicsom nem szenvedés és konfliktusmentes hely, ám olyan hely, ahol a Szellem jelen van és lehetséges a szeretet.

A Paradicsomba bejutni még ebben az életben nem egyetlen személy vívmánya, hanem közösségek ajándéka, mely közösségek az érzékelést, és az etika áldását tanítják. A Paradicsom óriási állóképesség- és öröm-tartalékokat biztosít. Arra késztet, hogy magunkhoz öleljük az élet fájdalmas tragédiáit, és tartós szépségeit; hogy az igazságért és a békéért dolgozzunk; hogy tiszteletben tartsuk egymás méltóságát; és hogy lelkünk gyökereit megerősítsük ennek a jó, de kemény földnek a talajában.

Adaptáció a Mentsük meg a Paradicsomot: Hogyan adta el a kereszténység ennek a világnak a szeretetét a keresztre-feszítésért és a birodalomért engedelmével. © Rita Nakashima Brock és Rebecca Ann Parker (Beacon Press)

A cikk a World (az amerikai unitárius-univerzalisták folyóírata) folyírat 2008-as nyári számában jelent meg.

Fordította: Kászoni József, lelkész

Tisztelt Szerkesztőség!

A Brassó megyei Olthévíz szülötteként megilletődéssel olvastam az UNITÁRIUS ÉLET folyóirat 2008. évi 3. számában Ütő Lajosné, Gyarmathy Piroska tollából “Nyelvi illem-nagyszüleink kiskorában” című cikket.

Magam 1940-ben jöttem át a II. Bécsi Döntéskor, ma is élnek rokonaim Olthévizen és a Hargita megyei Homoródújfalúban.

Az erdélyi hegyek után vágyakozva kértem áthelyezni magamat a Földművelődésügyi Minisztériumtól állattenyésztési- és törzskönyvi feladatokkal megbízva a Bakony közelébe a szép hegyes-völgyes Veszprémbe,ahol azóta is lakunk.

Itt találtam feleséget magamnak. Vele a felvételi káderozáson ismerkedtünk meg -, szerettük meg egymást. Együtt olvasgatva az UNITÁRIUS ÉLET-et fedeztük fel és tanulmányoztuk a fenti tanulságos és felemelő cikket. Feleségemmel és két lányunkkal 1954 év óta Erdélyben számtalanszor együtt töltöttük kedves rokonainknál szabadságunkat. Mind a négyen tapasztaltuk ottlétünkkor,hogy a szép szokások ma is élnek . Melegséggel tölti el szívünket a cikkben is felsorolt”ízes” beszéd ,az erdélyi tájszólások,melyek a nagyszülőktől a leszármazottakra “átszármaztak”, ahogyan beszélt pl. Nővérem: a drága “Annanénike” - ha most élne 103 éves lenne . Szép erdélyi család tagja lévén 10 testvér közül a legifjabb ez év augusztus 29.-én betöltöm - ha az Úristen megengedi élnem - a 88. életévemet, magam is élő tanúja vagyok a tanárnő által megfogalmazottaknak.

Nagyon megörültünk feleségemmel a kedves - pályázatra készült - cikk közlésének.

Magam is tanulója voltam a Székelykereszttúri Gazdasági Iskolának és személyesen ismerhettem Gyarmathy Piroska tanárnőt. Tanulmányaimat Magyarországon fejeztem be, Sajnos, azóta nem találkozhattam vele, akire - mint az erdélyi hagyományokat őrzőre - mindketten nagy szeretettel gondolunk feleségemmel együtt , igen jó egészséget kívánva köszöntjük innen Veszprémből, a győri szórvány Hitközség tagjaként:

KÓRÓDI MIHÁLY és neje DŐRI ELFRIDA

(Szejke, 2008)

Testvéreim Szeretett Atyámfiai! !

Mindenek előtt engedjétek meg, hogy a Magyarországi Unitárius Egyház híveinek a magam, és Elekes Botond egyházunk főgondnokának és Elnökségének nevében a legnagyobb tisztelettel és szeretettel üdvözöljem mindazokat, akik fáradságot nem kímélve, ma az Egyetemes Unitárius találkozón az egység, a szeretet, az Egy Istenbe vetett hit jegyében gyűltek össze. Egy kerek éve készülünk erre az ünnepre mely Egyházalapításunk 440. és a Szejkefürdői Egyetemes Unitárius találkozó 10. évfordulója.

E két nagyszerű ünnep adta kezünkbe a Magyarországi Unitárius Egyház zászlóját, hogy azt magasra emelve, és alatta gyülekezve megmutassuk a világnak, de főleg magunknak, hogy ha kicsik is vagyunk és kevesen is vagyunk, de egységesek vagyunk, és ha Isten is akarja a két zászlóból hamarosan egyet csinálunk, mert szinte négy és fél évszázada együtt gazdagítjuk a magyar szellemiséget és valláserkölcsi téren is mindenhol együtt álltuk meg a helyünket.

Henri Pozzi olasz történész szerint Trianonban - “Magyarországot nem büntették, Magyarországot kivégezték!”. Én még azt is hozzá merem tenni, hogy nem csupán az országot végezték ki, hanem a magyarságot, a nemzetet is. Bayer Zsolt szavaival Magyarországon már nincs is nemzet, csak nép! S a nép önmagában nemzet nélkül nem képes gazdagítani az egyetemes Európai Kultúrát. Csupán egyet felejtettek el, hogy e „hon mely adta életünk, hősök csodák hona, e népnek mely hordoz mélabút, és örömében sírni tud, nincs párja rokona”! Ezért hiszem és állítom, hogy lesz feltámadása nemzetünknek, mindannak ellenére, hogy Trianon ma is öli, pusztítja a nemzetet nem beszélve azokról, akik a hatalom megszerzése érdekében sorozatban hozzák létre a virtuális egyházakat és egyházközségeket.

Testvéreim, a dráma ennél nagyobb, mert Trianon nem csupán az államot s a nemzetet végezte ki, hanem kivégezte az Egyházakat, melyek valláserkölcsi nevelésbe részesítették a magyarságot. A valláserkölcsi nevelés hiányának köszönhető 2004. december 5-e, amikor a Csonka ország magyarsága képes volt határon túli testvéreit megtagadni. A tagok, és a részek pusztulása hamarosan magával ragadhatja az egész testet, és sajnos a haldokló nemzet még a jól megérdemelt kegyeletet sem fogja meg kapni.

Ezek mind fájdalmas epizódjai életünknek, de a legnagyobb baj az, hogy a szocio-kommunizmus és az agresszív neoliberalizmus tönkretette és lenullázta az egyházakat. Elvették a földjeinket, az ingatlanjainkat és miután kiégették és lelakták, azokat újból eladták jogos tulajdonosaiknak. Az iskolákban eltiltották a valláserkölcsi nevelést, aminek eredménye a félművelt, vallás és erkölcs nélküli nemzedék. Ez a magyarázata annak, hogy 440 éves egyházmegtartó küzdelem után a kontraszelekciónak köszönhetően feltűntek az új próféták, akik alig pár évvel ezelőtt lettek unitáriusok, és akik Szentgericén, és a Reménység szigetén, képzelik el az Unitárius Egyház megváltását. Nem Testvéreim, mert a megváltás itt van Szejkefürdőn, ahol igazol minket a 440 év, a 10 éves Egyetemes találkozó és Orbán Balázs szellemisége.

Ezek azok az emberek, akik a maguk érvényesülése érdekében még arra is képesek, hogy szétverjenek egy 440 éves intézményt. Talán ez a mai lelki találkozás, amit áthat Egyházunk nagy szellemiségeinek eszmeisége, megerősít mindannyiunkat hitünkben, szellemi egységünkben és Egyházunk szellemi értékeinek megtartásában.

Kívánom, hogy a Gondviselő Isten áldjon meg minden keresztény lelkületű embert, hogy morálisan felemelkedve lehessünk mindnyájan Jézus követő emberek.

Legyen előtted mindig jól kitaposott út,

Fújjon mindig hátad mögül a szél,

Az eső puhán essen földjeidre,

A Nap melegen süsse arcodat,

És amíg újból találkozunk, hordozzon mindenkit tenyerén az Isten.

Szejkefürdő. 2008. aug. 9.

Rázmány Csaba

Unitárius püspök

SZENT ISTVÁN NAPJA - Unitárius szemmel!

Emlékező testvéreim szeretett atyámfiai!

Ünneplő és emlékező testvéreim szeretett Atyámfiai! „Emlékezzetek meg a ti elöljáróitokról, akik szólották néktek az Isten beszédét és figyelmezvén az Ő életük végére, kövessétek hitüket”. (Zsidókhoz írt levele 13-ik rész 7-ik vers.)

Szent István államalapítónk királyunkra való megemlékezés ünnepe nem egyház és nem vallásfüggő. Ez az ünnep mint az a nevében is megtalálható a világon élő és hazáját szerető minden magyar ünnepe, legyen az római katolikus, lutheránus, református, vagy éppen unitárius. Szent István nagysága egyik legfőbb elemének nevezte azt a felismerést, hogy alkalmazkodni és változni kell, hogy megmaradjanak a magyarok a Kárpát-medencében. Augusztus 20-a mint a magyarság nemzeti ünnepe azt a célt szolgálja, hogy ma élők megtartsuk anyanyelvünket, hitünket, vallásunkat, és legyünk példás egységben, egyetértésben és testvéri szeretetben de nem csupán a Kárpát medencében, hanem az egész világon.

Egy évfordulót, egy megemlékezést mindig egy nép egy közösség határoz meg, ezzel fejezve ki, hogy történelmében mit tart alkalmasnak, érdemesnek a megemlékezésre. Az évforduló, a megemlékezés mindenkor ünnep, visszatekintés, számvetés, amikor számba vesszük azokat az eseményeket, melyek fenn és megmaradásunk szempontjából döntő jelentőséggel bírnak. És most nézzünk minél jobban hátra, mert „minél messzebbre tudunk hátranézni, annál inkább látjuk a jövőt”(W.Churchil). Ez a nap mely nem más mint nemzeti ünnepünk, feljogosít, hogy együtt és egy akarattal legyen a nemzet. Ez az a nap, amikor egyenes gerinccel tudunk egymás szemébe nézni, amikor mosolyogva és szeretettel fogjuk meg gyermekeink vagy unokáink kezét és mesélünk nekik büszke múltunkról és szomorú jelenünkről. Hogy miért szomorú a jelenünk? Azért mert sajnos gyermekeink és unokáink nem ismerhetik meg a maga valóságában történelmünket, azokat az intelmeket, melyeket nagy Királyunk fogalmazott meg gyermeke számára, hogy azokat ma is ha bárki olvassa szolgáljon számára egy biztos út-ként melyen felemelt fejjel becsületes lélekkel, hittel, reménységgel és szeretettel juthatunk Egy Istenünk közelébe. Szent István intelmeiben nagyszerű gondolatokat fogalmazott meg, melyek hitem szerint ma is időszerűek, és nem ártana ha gyermekeink mélyen vésnék ezeket az intelmeket lelkükbe, a szekularizáció és a szélsőséges liberalizmus elveivel ellentétben. Észre kell, vegye már mindenki, hogy a magyar államszervezet, volt az első Európában, mely védelmezte az itt élő magyarságot és vele együtt élő etnikumokat, ugyanis Szent István már intelmeiben is megfogalmazta: „Az egy nyelvű ország gyenge és esendő”! Ezzel indította el István királyunk, és az utána következő magyar államvezetők azt a csodálatos lelkiséget mely életre hozta a vallási türelmet és a keresztény univerzalizmust. Ennek eredménye az egyetlen magyar alapítású vallás megszületése, aminek legnagyobb szellemi megvalósítása a vallás és lelkiismereti szabadság törvényének kimondása a tordai Országgyűlésen 1568. február 6-12 napjain. Ennek a törvénynek kimondásától számítjuk az Unitárius Egyház fennállását. A világon először Erdélyben mondták ki, hogy: „mindenki azt a vallást gyakorolja mely hitével, megegyezik, mert a hit Isten ajándéka”! Ennek szellemében tartjuk Szent István napi ünnepünket, rá való megemlékezésünket, mert nekünk magyaroknak, ha meg akarunk maradni, akkor évente meg kell „emlékezzünk a mi elöljáróinkról, akik szólották nékünk Isten beszédét és emlékezvén az Ő életük végére, kövessük hitüket”. Feltehetné bárki is a kérdést? Mennyiben követték mi Unitárius keresztények a Szent Istváni meghagyásokat és mi az amit 440 év alatt megvalósítottak? Mi unitáriusok, mint a magyar nemzet rendíthetetlen hívei mindent megtettünk hazánk, nemzetünk és népünk előmeneteléért. Szent István és kimagasló elődeink meghagyásait igyekeztünk mindenben megtartani még akkor is ha 300 éven át szembe kellett néznünk a legádázabb ellenreformációval és mindenféle üldöztetéssel. Mit adott tehát az Unitárius magyarság a nemzetnek?

Mindenek előtt adtuk a felebarát feltétlen tiszteletét és szeretetét. Adtuk nemzetünknek, Egy Istenbe vetett hitünket, eredeti színt a vallások történetében. Adtuk az ember-Jézus ősfogalmát, akit minden körülmények között követni kell. Adtuk az emberbe vetett mélységes hitet, ezt a sajátosan unitárius humanizmust. Az ész szerepét az elmélkedésben. Adtuk a világ egységének és egylényegűségének a hitét, az emberrel szemben támasztott erkölcsi igényességünket. Adtuk az örök reformáció szükségességének általános törvényét, a fejlődés és a tolerancia eszméjét, a babonák elleni harcot. És végül de nem utolsó sorban adtuk az ontológiai kereszténység fogalma mellé az értékkereszténység fogalmát.(Gellérd Imre) Hát ezt adtuk testvéreim! És ez nem kevés! Ilyenformán bátran és felemelt fejjel állíthatjuk, hogy cselekvő részesei vagyunk és maradunk az egész emberiségnek, a kereszténységnek és a világ unitarizmusának.
A megemlékezés az visszatekintés is. Néha meg kell állni, és számot kell adni eddigi megvalósításainkról. Ez ünnep alkalmával 1000 éves múltunk és jelenünk legfájdalmasabb problémájáról, a Szentistváni gondok egyik legnagyobbikáról is kell szólnom, mégpedig a családról, amit ezer év szentelt meg, és amit az elmúlt 60 év szinte teljesen tönkre tett. Ma már ez a csodálatos intézmény szinte nem is létezik, aminek az a következménye, hogy gyermekeink nevelése nagy hiányosságokat szenved, mégpedig szellemi, testi és valláserkölcsi, azaz kulturális, fizikai és etikai értelemben. Ezek az ágazatok foglalják magukba a nemzet és hazaszeretetet, az ősök tiszteletét, a hősi halottakra való mindenkori megemlékezést, mert egészséges nemzet csak akkor létezik, ha annak szívében meggyökerezik a tiszta kultúra, a tisztességes erkölcs és a józan kereszténység. Ha ezen értékek átadására törekedett volna az elmúlt hatvan év, és nem a kegyetlen testvéri megtorlásra, akkor ma nem lenne az a rengeteg ártatlanul kivégzett, a megszámlálhatatlan öngyilkos, a megszámlálhatatlanul megölt magzat és a Mansfeld Pétereket és Tóth Ilonkákat sirató édesanyák és édesapák!
Végezetül legyünk tudatában, hogy az új évezredben a tanulásnak és a művelődésnek lesz a legnagyobb szerepe. Ma már a tanulás „non finito” jellegű, amit nagyon helyesen ismert fel Széchenyi, hangoztatva, a „kiművelt ember” főszerepét. A jelenlegi élet egyetlen utat enged: a nemzeti öntudat megtartását, és a műveltségi létet. Ez Németh László szerint csakis tanulással és művelődéssel valósítható meg.
Tehát: „nem rajtunk múlik, hogy megszületünk-e, de az már rajtunk, hogy mivé leszünk, hogy örökölt egünkre egy csillagot, feltűz-e még kezünk”. Csodálatos Szentistváni gondolatok, ami mellé beilleszthető a nemzeti egység és a vallási ökumenizmus.
Tűzzünk fel mi is a millennium generációja, minél több csillagot örökölt egünkre, hogy ezek a csillagok a magyarság elkövetkező évezredeiben sokáig világítsanak! Isten áldása legyen azokon, akik átérzik Nemzeti ünnepünk hitet és lelket megújító érzését! Legyen előtted mindig jól kitaposott út, Fújjon mindig hátad mögül a szél, Az eső puhán essen földjeidre, a Nap melegen süsse arcodat, és amíg ismét találkozunk, hordozzon tenyerén az Isten.

Budapest, 2008. július 31.

Rázmány Csaba Unitárius püspök

Megjelent az Unitárius Élet 2008. / 3. száma

Áhítat a MUE EKTanács alkalmából:

Példabeszéd a gonosz szõlõművesekről.

2008. július 12.-én.

1). Bibliaolvasás. (Mt 21,33-46)

2). Bibliamagyarázat.

A példázat értelme.

Félreismerhetetlenül meglátható a kép, hogy Izrael, mint szőlőskert szerepel a mondanivalóban, azzal kibővülve, hogy a példázatban bérlőkről van szó.

Köztudott, hogy Jézus korában a Jordán Északi vidékén, illetve a Genezáret mellett sok olyan szőlős volt, melyet palesztinai bérlők műveltek. Ez az újabb tartalom bontakozik ki a példabeszédben, de azzal a felerősödött formával, hogy két csoportban tárgyalja az író az ellenőrzők megjelenését.

Elsősorban a prófétákról van szó, akikről különben nagyon sokat beszélt a hagyomány, akik közül sokat meg is öltek a zsidók. A példabeszéd döntő fordulata akkor következik be, amikor sor kerül Jézus, mint Isten fia megjelenésére. A fiú érkezéséből arra következtetnek a bérlők, hogy az apa már nem él, s ha megölik az örököst, akkor övék lehet a szőlős. A fiú sorsa tulajdonképpen Jézus sorsát tükrözi.

A példázat utolsó mozzanatában Isten igazságos ítéletéről olvashatunk. A bérlők tulajdonképpen Izrael későbbi nemzedékei, akik nem szolgáltatták be a gazdának a gyümölcsöt. Magától értetődik, hogy ezután olyan bérlőnek fogja kiadni a szőlőst, aki teljesíti megígért kötelességeit. Azokat a bérlőket viszont, akiket a zsidók személyesítenek meg, kizárja a lehetőségből.

A példázatbeli célzást határozottan megértették Jézus ellenfelei, mivel tulajdonképpen újabb lehetőséget szolgáltatottak arra, hogy véghezvigyék, aljas, rágalmazó és gyilkos szándékukat.

Alkalmazás.

Azt is mondhatjuk, hogy béreljük bizonyos szempontból ezt a földi teret, azt az életet, melynek része a sajátunk is. Isten a nagygazda, aki megbíz a felelősségteljes munkával. Nem sajátíthatjuk ki sem az Ő kertjét, sem saját életünket. Éppen azért úgy kell viselnünk magunkat, hogy egy percre se feledjük el Istennel és életünkkel szembeni kötelességeinket.

Ez a kötelesség felfokozódik, amennyiben Jézus tanításaira, illetve azokra az emberekre gondolunk, akik tanítása szellemében élik életüket. Ámen.

3). Gondviselő Istenünk, szerető édes Atyánk! Alázattal köszönjük mindenkori figyelmeztetéseidet, s azt, hogy ezt nem csak akkor adod tudomásunkra, amikor bezárt ajtó mögött vagyunk magányunkban, hanem akkor is, amikor éppen azért gyülekezünk, hogy a te ügyeddel foglalkozzunk.

Kérünk, hát Atyánk, adj erőt nekünk, hogy jó belátással, teljes odaadással dolgozzunk szőlősödben. Ne az eljövendő „ítéleted”, embertársaink megítélése legyen az irányadó ebben a tevékenységünkben, hanem a munka, melyet önszántunkból felvállaltunk a közösség érdekében.

Add, Atyánk, hogy minden ténykedésünk őseink áldott ügyének megfelelően történjen, s döntéseinken rajta legyen a múltbeli határozatok helyessége, de jövendőnkre vonatkozók felelősségteljessége is. Ámen.

ISTENTISZTELET – Lelkészi Értekezlet alkalmával

2008. július 11.-én

1).      Olvasmány - Bibliaolvasás Mk 13,33-37.

2).      Ima Gondviselő Istenünk, megtartó, szerető, édes Atyánk!

Örömmel állunk meg újra előtted, s míg lenyűgöz atyai nagyságod, addig elárad rajtunk szerető gondviselésed is. Bevalljuk, Atyánk, hogy szerény szolgáidként sokszor folyamodunk magunk is a bezárt ajtó mögötti imádkozás lehetőségéhez, de időről-időre felébred bennünk a közösség utáni vágy, ahol már nem csak magunkért és szeretteinkért, hanem nagy családunkért, az egyházért is szólhatunk.

Add meg, hát Istenünk a szólás lehetőségét, vértezz fel bennünket, kicsit jobban is, mint megérdemeljük – a hitnek védő burkával, hogy lehessünk hűséges szolgák, kik nem csak a jobb falat után szaladgálunk, hanem azért, hogy betöltsük általad rendelt kötelességünket.

Légy velünk mai elfoglaltságunkban is, s add meg mindnyájunknak Atyánk, a beszéd ajándékát, hogy megszólalhassunk, és bátran hirdessük az evangélium titkát. Ámen.

3). Beszéd

isten szavának hirdetése

„Tegyétek fel az üdvösség sisakját, és ragadjátok meg a lélek kardját, vagyis az Isten szavát. Minden alkalommal imádkozzatok a Lélekben könyörögve és imákat mondva. Legyetek éberek, és imádkozzatok kitartóan az összes szentért és énértem is, hogy megkapjam a beszéd ajándékát, hogy amikor megszólalok, bátran hirdessem az evangélium titkát. Ennek a bilincsekben is hírnöke vagyok, hadd hirdessem hát bátran, ahogy kötelességem.” Efézus 6, 17-20-

Kedves lelkésztársaim, Atyámfiai!

Szeretettel köszöntök mindenkit! Bevezetőmben csakis arra hívom fel a szíves figyelmet, hogy most is gondot fordítok az evangéliumi üzenet átadására, s amikor megkeresem és rámutatok annak időszerűségeire, arra törekszem, hogy ne egy másik kollega szerepeljen megközelítésemben, hanem az én életem maradjon a figyelem középpontjában, de családommal, szeretteimmel, veletek, s végül, de nem utolsó sorban egész egyházunkkal együtt. Mindig arra törekedtem eddigi szolgálatom alatt, hogy megfelelően bemutassam prédikálásomban azt az utat, melyet – mint minden, hozzám hasonló szolga -–élmények és kudarcok árnyékában éltem meg. Így, hát e mai beszéd is, mostani gondolkodásomat, stílusomat tükrözi.

1). Beszédem alappilléreként négy verset olvastam, de igazán három gondolat kifejtésére fordítok komolyabb hangsúlyt. Sikerült jól gondolkodnia annak, közületek, aki máris észrevette a felolvasott versekben benne rejlő „harcias” szellemet. Rám talál, hiszen alapfokon azok közé tartozom, akik nem ijednek meg saját árnyékuktól, mások rágalmától, vagy általában az evangélium hirdetésének nehézségeitől. Na, de nem azzal akarlak meggyőzni benneteket, hogy milyen „vitéz” vagyok, s rátok erőltessem önrajzomat, hanem összefogást hirdetek azon a területen, melyet evangéliumhirdetésnek nevezünk. Ahogy Pál apostol fogalmaz: ragadjuk meg a lélek kardját, vagyis az Isten szavát.

Két területre mutatok. Az egyik, és egyben első a család. A második az a baráti környezetünk, ahol ismerik, szinte ki nem mondott gondolatainkat is. Ha lélekben máris e területek egyikén tartózkodunk, hallunk egy olyan, romboló megjegyzést, hogy: „Te nekem ne prédikálj!” Miért mondhatnak ilyent nekünk? Azért, mert okuk van rá. Nem tartottuk be, párunknak, gyermekünknek, szülőnknek, barátunknak tett ígéretünket. S ez nem csak egyszer fordult elő. Megszegtünk esetleg egy olyan fogadalmat, melyet – unitárius létünkre – annak idején, megerősítettünk emberek és Isten előtt.

Tudás és gyakorlat kézen fogja egymást, s míg évtizedeket tudunk magunk mögött a „prófétálás” tekintetében, időnként szájtátva hallgatják testvéreink, Isten beszédéről szóló fejtegetéseinket. Néhányunkat gyötör a fájdalom, hogy nem sikerül megismertetnünk szűkös családi környezetünkben Isten szavát, nem sikerül megmagyaráznunk hitetlenségben vergődő rokonaiknak a jézusi követelmény aranyszabály fektette középútját.

A fentiek ellenére, tehát áradunk, fürdőzünk az elismerések zuhatagában, visszautasítjuk az egyes felekezetek részéről jövő merész, vagy éppen szerény figyelmeztetéseket, miszerint nemcsak tévútra vezetjük követőinket, hanem a Pokol fertőjébe is rántjuk magunkkal őket.

Ebben az általános össze-visszaságban hangzik mai beszédem is. Nem veled foglalkozom, hanem saját lelkem háza-táján teszek egy kis rendet. S közben hangosan gondolkodom, hogy megérthessétek időnkénti vívódásaimat. Már Kőrispatakon ráébredtem, hogy, ha nem vigyázok, fejbe vernek. Ha csukott kapukat döngetek, nem csak a kilincset kell figyelnem, hanem az alázuhanó cserépre is kell összpontosítsak, különben komolyan, betörik a fejem. És igaz, hogy gyakran fordult elő ilyen. Aztán hányszor rám dobálták a kifogások, elégedetlenkedések köveit, mert szebben is elprédikálhattam volna családját üldöző, részeges hozzátartozójukat.

Bizony, sokszor kaptam a fejemhez, hogy na aztán ennyi elég. Mindannyiszor megéreztem azonban az üdvösség sisakját. Mindez rendben is volt, amikor megtudtam, hogy Isten rakta a fejemre, hiszen ő vigyáz minden gyermekére. Így rám is. Az is rendben van, hogy ahányszor elfeledem, mindig fejemre helyezi, mert a jó szülő így viszonyul gyermekéhez. Azonban eljött a pillanat, amikor megkérdeztem saját magamtól, hogy megérdemlem-e ezt a gondviselést, fejemre húzhatom-e saját kezűen, unitáriusként az üdvösség sisakját?

Egy olyan ponthoz érkeztem, ahol már nem létezik a hallgatóság félrevezetése. Ismer a családom, a baráti köröm, nagyjából gyülekezetem is tudja, hogy mennyit érek szavaimban, s mi vagyok tetteimet figyelve. Lehetek a hitünknek tudós szónoka, egyházam befutott szolgája, de semmi vagyok, ha a legkisebb szél lefújja fejemről a sisakot, megsüti fejem tetejét a nap, s a következő pillanatban elfeledem azt is, hogy hol kiáltottam bele sírva magam ebbe a világba.

Határozottan állítom előttetek, s mindenki füle hallatára, hogy igenis, fejemen viselem az üdvösség sisakját, s bizakodással hiszem, hogy Isten engem, unitárius szolgáját is megvédelmez, s idő érkezésével megáld üdvösségre szóló, ígéretéből származó ajándékaival. Hadakozó természetemnek megállást parancsol – amikor igazán szükség van rá – a lélek kardjával, a lelkiismeretemmel. Mindig arra kérem Istent, hogy ne a másik embertársam lelkét mutassa meg nekem, ne abba segítsen belelátnom, hanem segítsen, hogy kifehérítsem az enyémet. Ne mások miatt, hanem saját magamért. Amikor ezekkel készen vagyok, veszem a Bibliámat, saját gondolataimat, életem- s jó embertársaim életvitelének helyes megvalósításait, s arról prédikálok, hogy mit teszek, ha te holnap bekopogsz hozzám. Készséggel fogadlak, mert rég voltam nálad, s talán még régebb érezhettem vendégszereteted.

2). Mai szentleckénk második figyelmeztetése az imádság felé fordul. Amilyen sok irányultsága van a sokfelé ágazó imádságunknak, éppen annyi figyelmeztetésre szakítható az apostol tanácsa is: Minden alkalommal imádkozzatok. Legyetek éberek, és imádkozzatok kitartóan az összes szentért és énértem is. Nekem három fontos üzenetet mond az apostol kérése:

a). Legyünk éberek. Nehéz dolog. A keresztényi kötelességek teljesítésének sorában, az egyik legnehezebb. Hogy mit jelent számomra az éberség? Azt, mint, amikor kormánykerék mögé ülök az éjszaka kellős közepén, s több száz kilométert kell vezetnem el, vagy haza. De mit jelent a még több éberség? Azt, ha mellettem, mögöttem ott vannak családom tagjai, vagy még valaki rajtuk kívül. Mit jelent ébernek lennem szolgálatom őrhelyén? Ugyanaz a vezetés, csak még több felelősséggel. Hogy ezek nagy szavak, vagy részleges mellébeszélés? Nem, hiszen ez nekem lelkiismereti kérdés. Nemcsak azzal kell ugyanis megbarátkoznom, hogy magammal és azokkal nézek szembe, akik körül vesznek, hanem – hitem szerint – egyszer Isten is számon kéri tőlem mindazt, amit megtenni elmulasztottam. Elmondom azt is, hogy nem sikerült megtartanom mindig a teljes éberséget. Aki kíváncsi, annak szívesen beszélek erről, más alkalommal.

b). Maradjunk kitartóak az imádkozásban. Kinek kellene, másnak megfelelő gyakorlatot mutatnia, mint a lelkésznek? Itt is akkor járunk el a leghelyesebben, ha nem másokat biztatunk, hogy szüntelen imádkozzatok, hanem állandóan beszélünk is arról, hogy szükség van a kitartó imádkozásra. Nem Istennek, természetesen, hanem saját magunknak. Szükségünk van a közösségi, kitartó imádkozásra, éppen úgy, mint otthon, a magunk „hasznát” megcélzó könyörgésekre.

Feltevődnek azonban a kérdések, hogy mennyire tudunk kitartóak maradni az imádkozásban? Mit célozunk meg felvetett kéréseinkkel? Hová kerülnek az adott hangsúlyok? Oh, hogy az Isten áldaná meg! – vagy , Óh, hogy az Isten áldja meg! Nem kell feszegetnem a hangsúlyok estét, vagy esetlenségét, mert a legtöbben, papok is jártasok vagyunk ezek használatában.

c). Imádkozzunk mindenkiért. A harmadik, s egyben legfontosabb üzenete az apostolnak a kitartó imádkozás tekintetében, hogy mindenkiért imádkozzunk. Ő azt mondja, hogy a szentekért és érte is. Azonnal két nehézséggel állunk szemben. Az egyik a szentek kérdése. Belekezdhetnék én is, mint mások annak fejtegetésébe, hogy mit hiszünk, vagy nem hiszünk ezzel kapcsolatban. Ezzel többre nem haladunk, mint ahol most vagyunk.

Inkább a második felé nézek, s ennek keresem lehetőségeit. Először arra kérlek, hogy imádkozz értem. Mit történik? Megígéred, hogy legyek nyugodt, mert megteszed. Lehet, hogy teljesíted, vagy úgy elfelejted az egészet, ahogy megígérted, hogy estéli imádságodba foglalsz.

Én megértem, ha vannak kifogások, tartózkodások a másokért történő imádkozás gyakorlását, vagy megvetését illetően. Nekem azonban fontos. Annál is inkább, mert papként igen gyakran kérnek fel hasonló cselekedetre. Élményeim közt ma is elevenen él bennem, amikor Kőrispatakon azért hívtak egy beteghez, hogy imádkozzam, hogy minél könnyebben távozhasson az élők sorából. Ma is csak azt mondom, hogy imádkozom, de az életért. Nagyváradon rendszeres gyakorlattá vált, hogy nevük megemlítése nélkül imádkoztunk beteg testvéreinkért. S tudjátok, hogy mi az érdekes? Nem szeretteitől, vagy később tőle kaptunk dicséretet, hanem azonnal megéreztük annak örömét, hogy imádkozhattunk mások megtartásáért. Megtapasztaltuk azt a biztonságot, hogy, ha majd szükség lesz, akkor mások is imádkoznak értünk.

3). Végül a harmadik kérdés maradt, röviden. Természetesen azért is kérlek, hogy imádkozzatok értem, mert sokszor gyötörnek gyengeségek, betegségek, vagy éppen családomat éri utol a nehézség, s ilyenkor jól esik, ha mások is segítenek a lelki megerősödésben. Igen ám, de papként azért is kérem, hogy kitartóan imádkozzatok értem, hogy megkapjam a beszéd ajándékát, hogy amikor megszólalok, bátran hirdessem az evangélium titkát, sőt bilincsekben is hírnöke legyek, hadd hirdessem hát bátran, ahogy kötelességem.

Hála Istennek engem nem bilincseltek meg a régi rendszer pribékjei, de nem is bilincseltettem meg senkit. Ám időnként magam is rab, korom kihívásainak, velejáróinak fogja vagyok. Vannak segítőim, akik mellettem állnak, vannak, akik időnként letörik lelkesedésem szárnyait. Vannak, kik hirdetik a bátorságot, mások pedig megijednek a kipattanó bimbótól is.

Ha valaki még mindig kérdezné, hogy miért vagyok itt, akkor annak mondom: Nem azért, mert Rázmány püspök kihozott, hanem azért, hogy hirdessem az evangéliumot. Némelyeknek nem tetszett, hogy Keresztúron prédikáljak, másoknak az Aranyos mentén nem kellett a székely pap irányítása. Hogy itt ki hallgatja és tartja meg szavaimat, még ismeretlen előttem, de annyit tudok, hogy nem magamért, de értük és az evangéliumért arra kérem Istent, hogy legyen segítségemre munkámban. Bízom az emberben, segítségében, de örökösen reménykedem Isten gondviselő szeretetében. Ámen.

Budapest, 2008. július 11.-én.

A Patakfalvi család Bibliája!

Az alábbi részletes  ismertető megjelent az Unitárius Élet 2006. / 4. száma 17-18. oldalán.

Albrecht Gyula

Kutyabőrért indult, Bibliával tért meg

Lógó orral tértem vissza szállásomra a paplakra, miután nem sikerült megszereznem a családi címeres levelet egy távoli rokontól – idézi hosszú évtizedek távolából a történteket énlakai Patakfalvi Sámuel úr, kinek személyében egy ősrégi lófő-székely család leszármazottját tisztelhetjük.

Nos, - mint meséli – tulajdonképpen nem is ő volt annyira „oda” azért a kutyabőrért, hanem Sándor nevű nagybátyja, a jómódú, pesti gyógyszerész. Ő akarta mindenáron tisztázni a nemesi származást. Sőt, ipszilont óhajtott felvenni a családnevük végére.

- Pedig hát igazán tudhatta volna, hogy az erdélyi nemesek és főnemesek – lásd például a Telekiek – mind sima i-vel írták nevüket – magyarázza Samu bácsi, akit szíves engedelmével szólítok így.

- S akkor – azt hiszem, éppen 1941-et írtunk – Sándor bátyám leküldött Énlakára, ahonnan származunk. Ott aztán felkerestem az unitárius tiszteletes bácsit és bemutatkoztam neki. Nagy szeretettel látott vendégül, ott is altatott. Kikereste a régi-régi, porosodó anyakönyvekből családunk dolgait. Sőt, még azt is kinyomozta, melyik Patakfalvinál van az eredeti kutyabőr. Üzent az illetőnek, aztán felkerestük. Ám a „rokon” hallani sem akart arról, hogy a nevezetes családi relikviától megváljék. Pénzt, akkor még nem is mertem ajánlani érte.

S, hogy bánatosan tértem vissza a parókiára, a tiszteletes úr megsajnált. – No, hogy ne menj vissza üres kézzel – mondta – hát megkapod tőlem ezt a Bibliát.

Kezembe vettem, s a bőr kötésen ezt olvastam: „Patakfalvi család Bibliája”. Ráadásul tele volt kézzel írott családi bejegyzésekkel. Például: „Anno Domini 1790 Die 27 February Az oroszlán jegy alatt Született 2fertály 3 órakor György fiam”. Utána ez következett: „Anno 1791 die 31 Julii meg holt”.

S aminek a legjobban örültem, egykori Patakfalvi Sámuel „nemes székely” felmenős hatsoros levelét is benne leltem, mely még I. Ferenc császár és király idejében, 1804-ben íródott.

Nagy boldogan hoztam fel Pestre a családi kincset, mely Szent Biblia „Magyar nyelvre fordíttatott Károli Gáspár által” és nyomtatott 1776-ban Lipcsében. Éppen 271 évvel azután, hogy az első írásos feljegyzés – még 1505-ből – Patakfalvi Kelemen székbírót és a „gyorsaságos”-nak is nevezett Pétert /aki valószínűleg gyorsfutár lehetett/ említi „az udvarhelyi constitutioban”.

E Biblia egyik érdekessége, hogy időrendi sorrendben elmondja a Biblia-kiadások történetét. Melyik volt az első, a második, stb., és melyiket, mikor, ki adta ki. Ez az ismertető, bizony nem igen található meg a Bibliákban.

Természetesen hozza a teljes Ótestamentumot is, 1028 oldalon. Majd ezután újabb különlegesség következik: „Az Ótestamentum mellé vettetett könyvek, amelyeket apokrifoknak neveztetnek”. És sorolja őket Tóbiás Könyve, Judit Könyve, Szuzanna Könyve, Ézsaiás Könyve, stb., 272 oldalon keresztül. /Apokrifnak a tételes vallások által hivatalosan el nem ismert, ősi vallási iratokat, könyveket nevezik./

A következő fejezet az Újtestamentum /370 oldal /, majd a „Soltárokkal” – azaz a Zsoltárokkal – zárul a kötet. „Az úgynevezett Szent Dávid királynak és prófétának 150 soltári. A francia nóták s versek szerint magyar versekre fordította Szenczi Molnár Albert.” Ez 134 oldalnyit tesz ki, kottákkal együtt.

- és a családi kutyabőr … ?

- nos, az is megkerült. Egy ház árát adtam érte, amikor másodízben küldött megszerzésére, követségbe Patakfalvi Sándor nagybátyám. Ilyenformán, talán a világ legdrágább kutyabőre lett, de még így is alig vált meg tőle a tulajdonos. Családja majdhogy nem térden állva könyörgött neki – mert igen szegénységben éltek – csak így sikerült végül valahogy nyélbe ütni a vásárt. A pénzt természetesen Sándor bátyám adta, akinek az 1940-es évek elejétől, az Astoria szállóval szemben volt patikája. És a sors fintora: a második világháború okozta pokoli felfordulásban nyoma veszett a drága kutyabőrnek.

Ám a Biblia még megvan, gazdája ma is féltve őrzi. S mint kiderül, az igazi érdekességre már csak itthon, Pesten bukkant rá Samu bácsi: a könyv végén, a kötés dupla belső borítóján – feltehetőleg – még a XVIII. Században, valaki róvásírással rótta tele.

- Számomra ezek megfejthetetlen jelek, de nagyon valószínű, hogy olyasféle titkokat rejtenek, ami írójuk szándéka szerint csak kevesek, talán kizárólag a családtagok tudomására tartozott. Egyedül azokéra, akik ezeket a „róvásokat” olvasni tudták.

Vajon mit rejthetnek a tintával két évszázaddal ezelőtt rárótt ősi jelek?

Megfejtésük a róvásírások tudós kutatóira, értőire várnak.

Albrecht Gyula

423 évvel ezelőtt halt meg a XVI. század hányt-vetett életű teológusa : Palaeologus Jakab

A XVI. Század hányt-vetett életű teológus-gondolkozó életének bemutatásával a megelőző korok nem igen foglalkoztak. Ennek oka azzal magyarázható, hogy a magát egyedül üdvözítőnek tartó uralkodó egyházzal szembehelyezkedő “eretnek” Palaeologus emlékét nem tar­totta szükségesnek fönntartani. Ennek ellenére voltak teológusok és irodalomtörténészek, akik, ha röviden is, de bemutatták életútját, már csak azért is, hogy érzékeltessék egy XVI. sz.-i gondolkodó nehéz és zaklatott életét.

Unitárius Egyházunkban Palaeologusszal abban a XVIII. sz. első harmadában irt Kénosi-Uzoni-féle egyháztörténelemben találkozha­tunk, amely magyar nyelven csak 2005-ben került kiadásra.

Aranyosrákosi Székely Sándor 1839-ben az ” Unitaria vallás tör­ténete” c. munkájában említi meg Palaeologus nevét.

1888-ban Jakab Elek” Kolozsvár története” című,- 1935-ben Gál Kelemen: “A kolozsvári unitárius kollégium története” , - 1972-ben és 1996-ban Bodor András a Ker. Magvetőben közzétett: “A vallás és művelődés és a tudomány szolgálatában álló első erdélyi magyar főiskola” - illetve Palaeologusnak a türelemről szóló tanításának ismertetése révén foglalkozik e XVI. sz.-i teológussal, 1990-ben, e meg­emlékezés írója, az Unitárius Életben állít emléket Palaeologusnak.

Életét, illetve munkásságát 1858-ban , a Budapesti Szemlében Szilágyi Sándor, - 1977-ben Zoványi Jenő, - 1987-ben Pirnát Antal nyo­mán Varjas Béla, - és 1995-ben Szakály Ferenc irodalomtörténész tesz említést Palaeologusról. A legbővebb Palaeologus ismertetés Lech Szczuczki: ” Két XVI. sz-i eretnek gondolkodó” c. /1980/ könyvében ta­lálható és ez alábbi megemlékezés is az ő munkájára épül.

Származásáról és szülőhelyéről két féle tudósítással találko­zunk.

Az egyik szerint 1347-től a Genovai Köztársaság uralma alatt Chiosz szigetén születik, a császári család tagjaként. A másik sze­rint apja egy Theodor Olimpidarios nevű kőműves, anyja egy olasz származá­sú, - Tommasina di Giacomo nevű cselédlány. A kettő házasságából születik a Giacomo da Chio Péter néven is emlegetett Palaeologus.

Palaeologus apja kívánságára - tanulás végett - belép a Chios szigeten levő dominikánus rendbe, majd Genovában, Ferrarában és Bolog­nában tanulva, elnyeri a hittudományok magistere fokozatot. De nagy jártasságra tesz szert a bibliamagyarázatban, a patviasztikában, az egyháztörténelemben és a skolasztikus filozófiában is.

1554-ben Palaeologus Komstantinapolyban, a Szt. Péter nevét vi­selő dominikánus kongregáció tagja. Mint ilyen, eltávolodik a szigorú szerzetesi élettől s alkalma nyílik megismerkednie “a hit által való megigazulás ” tanával. E tan ismeretében kétségbe vonja a pápai fel­sőbbrendűséget és foglalkozik a mohamedánok megtérítési lehetőségé­vel. Feltételezhető, hogy ezeknek tudható be, hogy 1557-ben Palaeolo­gust a ferrarai inquizicio törvényszék elé idézi. Azonban a bíróság nem találja bűnösnek és fölmenti.

Palaeologust ez évben másodszor Genovában börtönzik be, mégpedig az eretnekség vádjával. Ügyét a római inquiziciós törvényszék vizs­gálja, Palaeologus elismeri az ellene fölhozott vádakat és 1558. ok­tóberében a börtönből megszökik. Velencébe megy, ahol ismét letartoz­tatják s az inquizicio római börtönében tartják fogva. Az itteni bör­tönből is megszökő Palaeologust harmadszor 1560-ban tartoztatják le. Nem folytatnak ellene peres eljárást. Velencébe viszik, hogy onnét Ró­mába szállítsák, de Palaeologus innen is megszökik. Rómában azonban,

távollétében halálra ítélik s az akkori szokásnak megfelelően, képmását nyilvánosan, máglyán elégetik.

1562 május végén Palaeologus Tridentben tartózkodik. Mivel az itt folyó zsinat érvényteleníti menlevelét, Palaeologus II. Alfonz ferra­rai herceg támogatását kéri. A zsinat résztvevői közül többen elítélik az inquizicio eljárását, ezért nem lépnek föl Palaeologus ellen. Azt javasolják, hogy utazzon Rómába, és tisztázza magát. Palaeologus azonban nem Rómába, hanem Prágába megy és ott várja fölmentését.

A Prágában tartózkodó Palaeologust a tridenti zsinat elnökgége írásban szólítja föl ügyének mielőbbi tisztázására. Palaeologus Prá­gában pártfogóra talál a protestánsok összebékítésén fáradozó huma­nista Matej Kollin személyében, kinek ajánlásával menedékjogot kap szászországi tartózkodásra, Ágost szász választófejedelemtől. Azonban a megélhetési gondokkal küzdő Palaeologus rövid szászországi tartózkodás után Wittenbergbe megy, hogy az ottani egyetemen katedrá­hoz jusson. Több sikertelen kísérletezés után visszatér Prágába, ahol azzal fenyegetőzik, hogy ha nem kap menedékjogot, akkor a protestán­sok védelmét veszi igénybe.

1563. augusztusában Palaeologus a császár tridenti követén Draskovich Györgyön keresztül felszólítást kap, hogy kérje a római Szentszéktől tévedéseinek megbocsájtását. Az inquizició börtönéből már többször megszökött Palaeologus tisztában van azzal, hogy Rómában máglyahalál várja. Ezért a prágai humanista ajánlásával kapcsolatba lép a szellemi élet képviselőivel, a cseh és német reformátorokkal. Az ő közbenjárásukra Miksa cseh király biztosítja megélhetését. Ez teszi lehetővé, hogy házasságot kössön a prágai történész, a jómódú M. Kuthen lányával, Eufroziával. Ez anyagi háttérrel Palaeologus támadásba lendül. A nagy nyilvánosság előtt elítélően nyilatkozik a tridenti zsinatról és annak résztvevőiről. Kapcsolatba lép a pro­testáns központtal, amely Prágában lelkipásztori tisztséget ajánl föl számára.

Az eretnekekkel szemben fokozott szigorral föllépő új pápától ígéretet kap ügyének kedvező tisztázására, de az inquiziciót jól is­merő Palaeologus nem bízik a pápai ígéretben. 1568 elején két kibú­vóval teli levelet ír V. Pius pápának, melyek fényt vetnek protestáns érzelmeire. A levelek II. Miksa közvetítésével jutnak el a pápához. Azonban e próbálkozás az egyházi és a császári politika, valamint Pa­laeologus taktikázásának következtében eredménytelenül végződik s Palaeologusnak el kell hagynia Csehországot. Prágából most Lengyel­országba megy. Krakkóban kapcsolatba lép az antitrinitarizmushoz közeledő Dudits Andrással, ki jóindulatú barátnak és mecénásnak bizonyul. Palaeologus rövid krakkói tartózkodás után 1562. februárjában Erdélybe utazik, ahol meg akarja ismerni az ottani unitárizmust, majd ugyan­azon év júniusában visszamegy Krakkóba. Itt most ideológiai, politi­kai és társadalmi kérdésekkel foglalkozik.

1573. januárjában Palaeologus Kolozsvárra megy, ahol rövid, teo­lógiai témájú munkák írása után tavasszal szülőföldjére Chios szige­tére utazik.

Prága elhagyása után Palaeologus ismét anyagi gondokkal küzködik. A császár megvonja az anyagi támogatást s mivel kiderül, hogy chioszi vagyona hangoztatásának nincs alapja sehonnan sem remél­het anyagi támogatást. Legtöbb reménye a török hatóságokban van, melyek szívesen fogadják, tudván, hogy törekvéseinek egyike a keresz­ténység és a mohamedánizmus egyesítése, amely a törökre nézve - le­galább is szerintük - anyagi előnyöket is biztosit számukra. Rövid kontantinápolyi tartózkodás után, 1573. júliusában Palaeologus előbb Kolozsváron, majd Gerendi birtokán tartózkodik. Innen 1575 őszén Moldván keresztül Lengyelországba megy, ahol részt vesz a lengyel trón megszerzéséért folytatott politikai küzdelemben.

Báthory István lengyel királlyá választása után Palaeologus ismét Morvaországban tartózkodik. Dávid Ferenc halála után, az erdé­lyi dogmatikai reálizmus élére áll s mint ilyen, kerül ellentétbe a katolikus egyház irányította császári érdekekkel. Miután nyíltan csatlakozik a lengyel és erdélyi “eretnek ” mozgalmakhoz, Róma ismét nyomoztat. Az egyház hatására II. Rudolf 1581 decemberben letartoztatja a lengyelekkel és a törökkel folytatott üzelmei és államtitkokat sértő politizálása okán s mint “politikai kalandort” fogolyként Rómába viteti. Itt 1583. februárjában az inqizició halálra ítéli s az íté­let végrehajtására átadja a világi hatóságnak.

Palaeologust 1585. márc. 23.-án lefejezik s holttestét - iratai­val együtt – elégetik.