Beszámoló és fényképalbum

Látni akartam a várat,

hol Dávid Ferenc fáradt,

de legyőzhetetlen szelleme lebeg.

Január van, én mégis meleg

érzésekkel telve

kapaszkodom egyre

feljebb, feljebb az ösvénnyel a romhoz

és lesem a hangot, melyet a szél hoz

az Aranyostól a Maros mentén :

VALLÁSSZABADSÁG !

Mily szellemi nagyság

és lelki erő kellett

nagy mártírunk tulajdona legyen

ahhoz, hogy a tordai országgyűlésen

az ő szavával Erdély, a Kelet

vágja a még máglyákat rakó Nyugat

s az egész világ szemébe,

hogy senki sem kényszerítheti térdre

a lelkiismeret szerinti szabad gondolatot !

Fent vagyok a várban, körülzárva

a javítgatott romfalak hadával.

Érzem, itt a közelben vívta utolsó

ütközeteit saját magával.

Talán jó helyen van az emléktábla,

mely az egyetlen ép cellában állva

őrzi a mártír emlékét,

ki hitéért eldobott magától mindent,

de imádni nem volt hajlandó mást,

csak az egyetlen igaz Istent.

Jó volt látni a várat,

hol Dávid Ferenc fáradt,

de legyőzhetetlen szelleme lebeg.

Január van, én mégis meleg

érzésekkel telve

ereszkedem egyre

lejjebb, lejjebb az ösvénnyel a mélybe

és rászólnék, kiáltanék a jelen emberére,

Figyeljünk, vigyázzunk egymásra,

hogy ne küldhessék a halálba

legjobbjainkat, a bátrakat,

kik ma is harcolnak, hogy szabad maradjon

a lelkiismeret és a gondolat.

                   Déva. 1972.01.18.             Piski és Déva között mértem akkor a vasutat.

                                                             Lőrinczy Zsolt Bendegúz

Hosszú évszázadok óta minden pünkösd szombatján Csíksomlyón tartják a híres csíksomlyói  úcsút. A katolikus hagyomány szerint a csíki és gyergyói katolikus székelyek Nagyerdõn,  a Lónyuggatón vívott csata során megvédték vallásukat az unitáriussá váló János Zsigmond erõszakos, fegyveres térítése ellen. Az ütközetet a különbözõ források pünkösd szombatjára tették, de az évszámban komoly eltérések mutatkoznak: 1556, 1559 és 1567 egyaránt szerepelt. Az 1559-es dátum a csíksomlyói kegytemplom melletti kápolnára 1817-ben, báró Henter Antal udvarhelyszéki fõkirálybíró által felhelyeztetett emléktábla alapján terjedt el, elõtte inkább az 1567-es változat élt a köztudatban. A hagyomány szerint miközben a férfiak a Hargitán harcoltak, az otthon maradt asszonyok, gyermekek és öregek a csíksomlyói Mária szobor elõtt imádkoztak. A csata után itt fogadták a hazatérõ gyõzteseket, ennek emlékeként tartják mind a mai napig a búcsújárást. Az érdeklõdõ olvasó számtalan leírást találhat a búcsúról útikönyvekben, ismeretterjesztõ és tudományos  mûvekben, ám ha valaki beleássa magát a téma irodalmába rögtön feltûnhet egy olyan furcsaság, ami miatt a legújabb történeti kutatások kétségbe vonják a történet hitelességét. A búcsú eredettörténetérõl az 1780-as évek elõtti idõkbõl semmilyen említés nincs. Mindössze két 1780 körül alkotó történetíró mûve nyomán terjedt el mintegy „legendaként” a mesebeli csata híre. A legtöbb késõbbi szöveg Cserey Farkas Geographia Mariana Regni Hungariae címû mûvét nevezi meg forrásaként. Ám van egy kis bökkenõ: Cserey Farkas könyvét vagy kéziratát tulajdonképpen nem ismerjük. Könyvtörténetünk jeles kutatói eddig sikertelenül próbáltak a nyomára bukkanni. Hogy elveszett, vagy nem  is létezett soha, sajnos nem tudni. Ennek ellenére a késõbbi idézõk alapján össze lehet állítani a búcsújárás Cserey-féle verzióját.
Eszerint 1566-ban János Zsigmond az unitárius Biandrata Györgynek teljhatalmat adott, a következõ évben pedig hadával a katolikus hitükben kitartó, Csíksomlyón gyülekezõ székelyek ellen indult. A közös imádkozás közben érte õket a hír a fejedelem közeledésérõl, mire a férfiak fegyverre kaptak, a nõk pedig tovább imádkoztak. A csata eseményeit jótékony homály borítja, ám annál színesebbek és részletesebbek a gyõztes székelyek és az eléjük vonuló hátrahagyottak találkozásáról és templomba vonulásáról szóló leírások. A történet lényege: a más vallású és zsarnoki uralkodóval szemben
véghezvitt kollektív ellenállás hõstette. Cserey Farkas mellett az eredettörténetnek még egy forrását szokás említeni. Losteiner Leonárd ferences rendtörténész munkáiról van szó, amelyeket a csíksomlyói ferences rendházban õriznek. Az események csodás elemei elsõsorban ezekben a mûvekben fordulnak elõ, illetve fõként rá hivatkoznak a késõbbi szerzõk. Eszerint egy ferences szónok buzdította a hit
védelmére a gyülekezõ székelyeket, s beszéde közben ruhája tündöklött a fényességtõl. A csata során további csodás elemek segítették a székelyeket, sõt egyes feldolgozásokban olvashatunk
hajukat kibontó, és ily módon harcba szálló asszonyokról és lányokról is. Az események betetõzéseként a gyõzelem után a templomba vonulók kezében tartott ágak kizöldültek.
Cserey Farkas és Losteiner Leonárd munkái szervesen beépültek az õket követõ két évszázad köztudatába. Ismereteink szerint a történet elõször az 1802-es pünkösdi búcsú során hangzott
el egy szentbeszédben, melyet ezrek hallhattak. Jordánszky Elek 1836-ban megjelent könyve után pedig már nem volt megállás, több tucat írásban olvashatjuk a két szerzõ által leírt esemény változatait.
Fel kell tennünk a kérdést: egyáltalán hiteles  történetrõl van-e szó, János Zsigmond valóban erõszakkal indult volna az unitárius hit terjesztésére?
Találunk bármi nyomot a hargitai csatára vonatkozóan? Korábbi mûvekben a fejedelmüket legyõzõ katolikus székelyekre még csak utalás sem történik, pedig bõven akadna történeti forrás, többek
között Kájoni János, vagy Györffi Pál munkái, akik 17–18. századi csíksomlyói ferencesek voltak, rendjük történetét pedig a lehetõ legalaposabban ismerték, mégsem találni náluk semmilyen
utalást a csatára vonatkozóan. De semmi ilyesmit nem olvashatunk akkor sem, ha fellapozzuk Nedeczky Lászlónak a Mária kegyhelyeket bemutató könyvét. Tehát még a katolikus források sem tudnak a hargitai ütközetrõl. Ám ha a csata nem történeti tény, hanem Cserey és Losteiner nyomán terjedt el, akkor valójában csupán egy mondaszerû eredettörténetrõl van szó. Csíksomlyónak óriási vonzereje
van évszázadok óta, de a hargitai csata története nem a kiváltó oka, hanem éppen fordítva, az esemény, azaz a búcsújárás teremtette meg magának a saját tradícióját. Rövid idõ alatt közös hitté, közös múlttá vált a kitalált gyõzelem. De miért pont a 18. század végén történt meg ez, és miért pont Csereyék munkássága nyomán?
Cserey Farkas – akinek családja nem sokkal korábban még az unitárius felekezethez tartozott – 1719-tõl 1782-ig élt, mûvelt és hitbuzgó katolikus székelyföldi nemesként több könyvet írt, köztük a Mária-kegyhelyekrõl is. Losteiner Leonárd számos olyan csodát írt le, amelyek a csíksomlyói Mária-szobor csodatévõ erejének köszönhetõen történtek. Ennek megfelelõen az erdélyi katolikus  püspökök a 18. században hosszas vizsgálatokat folytattak a Mária szoborral kapcsolatban. Az elsõ vizsgálóbizottság 1746-ban kezdte meg a munkáját, s közel fél évszázadnak kellett eltelnie, hogy végül kimondják kimondják,  a szobor csodatévõ erejû. Miközben gyûjtötték az anyagot a csodákról, lassacskán megszülethetett  a gyõztes csata gondolata is, ami beépült Cserey és Losteiner ekkoriban írt mûveibe is. A történet aztán viharos gyorsasággal terjedni kezdett, amit nagyban elõmozdított a ferences rendház életében az 1770-es években bekövetkezett fellendülés. De még inkább elõmozdította a legendaképzõdést II. József trónra lépése. Uralkodása Erdélyben a régi rend összeomlásának hangulatát hozta, a jelen konfliktusai pedig hamar visszavetültek a múltba. Így a „zsarnoki” uralkodónak ellenálló hõsies közösség képe aktuális és mögöttes tartalommal telt meg: szimbólumként szolgált II. József ellenzékének. Azonban ha az 1567-es csata minden valóságalapot nélkülözõ legenda csak, akkor azt is bátran feltételezhetjük, hogy a búcsú sem feltétlenül ekkor kezdõdött. Valóban van említés a 16. századi elõzményekre, de a 17. századból nincsenek adatok a búcsújárás folyamatosságára. Csak a 17–18. század fordulójától kezdve szaporodnak az utalások a búcsújárásra. 1657 után, II. Rákóczi György sikertelen lengyelországi hadjáratának következtében több tatár betörés is pusztította a vidéket, a búcsújárás az ettõl való megmeneküléssel kapcsolatban jöhetett létre. A 18. század elejétõl megkezdõdött a katolikus intézményrendszer újjáépülése, ezzel párhuzamosan a ferences rendház újra virágzásnak indult, és a kulturális fellendülés pedig vonzó kegyhellyé tette Csíksomlyót. A kegyhely és a búcsújárás történetét egyre régebbre vetítették vissza. Végül az alattvalóival konfliktusba kerülõ, és a székelyeket az 1562-es lázadásuk után keményen megbüntetõ János Zsigmondnál állapodott meg, és alakult ki az eredetmonda, egy olyan történeti pillanatban, amikor II. József politikája miatt a székelység ismét szemben állt az uralkodóval. Így született meg az 1567-es hargitai csata mondája, és terjedtek szét kiszínezett változatai.

Vörös Péter

Minket, immár sokkal értettebb fejjel, az Európai Protestáns Szabadegyetem hozott össze, ott kerültünk közel egymáshoz. Továbbra is vitáztunk a különbözõ dogmákról, de végre megismertem az embert: sokszínûséged, érzékenységed, melegszívûséged, sebezhetõséged, vívódásaid és azt, hogy bárhova is kerültél, Magyarországra, majd Svájcba, mennyire fontos volt számodra Erdély, a gyökerek. Ez is közös volt bennünk , mint ahogy sok minden más… Szeretted az Urat, hivatásodat, két gyermekedet. 

Egyszer küldtél egy szomorú fotót kicsiny siménfalvi házatokról, hogy mivé lett a hirtelen támadt árvíz után… Így mentél el te is közülünk: hirtelen és idõ elõtt, elsõként az osztálytársak közül…

Nagyon szeretted a könyveket, a verseket. Egy Reményik verset választottam emlékedre és egy fotót, melyet Radnabórbereken, a hegyekben készítettem a nyáron.

Isten velünk, viszontlátásra drága Katinka!

Viszontlátásra

Viszontlátásra, - mondom, és megyek.
Robognak vonatok és életek -
Bennem, legbelül valami remeg.
Mert nem tudom,
Sohasem tudhatom:
Szoríthatom-e még
Azt a kezet, amit elengedek.

Viszontlátásra: mondom mégis, mégis.
Viszontlátásra - holnap.
Vagy ha nem holnap, - hát holnapután.
Vagy ha nem akkor - hát majd azután.
És ha aztán sem - talán egy év mulva.
S ha még akkor sem - hát ezer év mulva.
Viszontlátásra a földnek porában,
Viszontlátásra az égi sugárban.
Viszontlátásra a hold udvarán,
Vagy a Tejút valamely csillagán -
“Vidám viszontlátásra” mégis, mégis!

Surányiné Réti Katalin
szabadkai lelkipásztor

Forrás

]]> http://uninaplo.unitarius-halo.net/unitariuselet/2010/05/26/miklosi-vari-katinka-emlekere/feed/ http://uninaplo.unitarius-halo.net/unitariuselet/2010/05/26/dr-gellerd-judit-katinkahoz/ http://uninaplo.unitarius-halo.net/unitariuselet/2010/05/26/dr-gellerd-judit-katinkahoz/#comments Wed, 26 May 2010 07:56:31 +0000 unitariuselet http://uninaplo.unitarius-halo.net/unitariuselet/?p=1243 Katinkához

Úgy suhantál el mint egy fénysugár, teljesen lélekké szublimálódva. Tested megmenteni az orvostudomány nem tudta. És te ezt tudtad; mégis képes voltál az abszurd reménybe kapaszkodni, mert hited és szenvedésed elhordozásának ereje a szentekéhez volt hasonló. Átömlesztetted erdélyi szellemiséged gyermekeidbe, erősítetted tiszteletbeli-erdélyi férjedet a sötéten settenkedő, korai özvegységre. Árasztottad szereteted és bölcsességed híveidre és ránk, téged csodáló barátaidra.

Két éve indultunk el egy közösen vállalt zarándoklatra Skype-on folytatott párbeszédünkben, te Svájcból, én Nárittyomból – ahogy te nevezted Hawaiit. Sokszor naponta, de legalább hetente irtunk, beszélgettünk. Most újraolvastam a füzetnyire duzzadt üzeneteinket, és fülembe cseng az amit szóban osztottál meg velem. Minden nap az volt az első, hogy megnézzem, vonalban vagy-e? Mert akkor tudtam, hogy megint rád koszontott Isten új napja amit gyermekeiddel tölthetsz. 

Sok minden kötött minket össze. Még egyfalusiak is lettünk Siménfalván, ahol gyermekkorom legkedvesebb, Nyikó-parti házában gyökeret eresztettetek. Ki hitte volna, hogy az árvíz mely keresztül gázolt szép portátokon, előjele volt a halál elsodró kegyetlenségének?

Mindketten kitépett gyökerűek voltunk, s neked is hiányzott, amint bevallottad: “a kétszer elénekelt Himnusz”. “Otthon kifele hulltak a könnyeim, most befele. Talán meg kell most tanulnom itt is igazi könnyekkel sírni.” És elmondtad, hogy minden március 15-én néhány ősi, erdélyi népdalt tanítottál meg gyermekeidnek. Énekelték is szívből, magyarul.

Hitünkben is hasonlítottunk: mindketten elkötelezett unitáriusok voltunk, de kicsit a hagyományunktól eltérő szavakkal fogalmaztuk meg vallásosságunk lényeget. Egy nyelvet beszeltünk: hittünk a csodában.

Tavaly nyáron, amikor a kór mar egész gerincedet befogta, szövetkeztünk, hogy együtt ostromoljuk Istent: ne hagyjon el, tegyen csodát! Azután pedig minden reggel és minden este, ugyanabban az időben, Te, George és én imádságba merültünk. S ahogy sokszor írtad, lelkileg feltöltődtél és fájdalmaid szűntek. Azonban én adtam hálát neked, hogy imádkozni tanítottál, olyan mélységben ahogy addig soha nem tudtam. Csodálatos esztendő volt ez amikor Isten körüli pályán forogtunk, egymás kezét fogva. Mert ahogy te fogalmaztad, “Elég széles a sáv az életemben, amit le kell szigetelni kegyelemmel.” Igen, a “kegyelem” szó, mely számüzettetett az unitárius nyelvhasználatból, számodra magát a reményt jelképzete. Elcsángózott hitelveink hasonlóságán sokszor nevettünk.

Papi lelkületedben, gyülekezet-építésedben is rendhagyó voltál. Teológiai felfogásodban, prédikációidban híres ősödhöz, Vári Alberthez próbáltál méltó lenni. Szenvedésben edződött lelki-nyelvi tehetséged hiteles beszédeket termett. Ezt írtad: “A féltve őrzött családi örökségünk egyik kincse Vári Albert prédikációs gyűjteménye: Keressétek először Istennek országát! Számomra mindig ez a mondat jelentette magát az örökséget. Azóta is gyakran ez a mondat tesz helyre engem. S mintegy ráadásként elönt erővel és reménységgel.” És ezt prédikáltad gyülekezeteidnek: “A gondok helyett a gondviselésre fordítsátok tekintetetek! Van egy mondóka, amely erre rímel:

Árnyék mögött fény ragyog,
Nagyobb mögött még nagyobb,
Amire nézek, az vagyok.”

“Keressétek… Ne akarjátok mindenáron megtalálni, mert ha azt hiszitek valamit megragadtatok, hogy a leckét már megtanultátok, akkor hamis az egész; a lényeg a folyamatos keresésében van.

A hit prizmáján át válik láthatóvá, hogy minden ajándék!

A megajándékozottnak pedig nem is jut eszébe aggódni.”

Ezt a lelkületet ültetted el debreceni gyülekezetedben. Ezt így fogalmaztad meg: “Én szerettem az embereimet és ök. elkezdek szeretni engem, s ezért el kezdték szeretni azokat is, akiket én szeretek, de egyébkent nem szeretnének… Így kialakult egy szeretetközösség….”

És e jézusi gyakorlatra az intézményrosszallással reagált és sok rágalom keserítette meg életed utolsó éveit.

Közös imagyakorlatunk által egyre közelebb kerültünk egymáshoz, de Istenhez is. Elmerülni Istenben – ilyen egyszerű az ember életének célja! Azóta szinte minden órámat betöltötte az érted-imádkozás. Semmi egyéb nem volt annyira fontos, mint lekönyörögni az égből a gyógyulás, de legalább a betegség lelassulásának csodáját.

“Olyan különös ez a spirituális út, amire veletek indultam, mintha nem is egyszerűen a gyógyulásról szólna; inkább valami annál nemesebbről, s aminek a gyógyulás csupán mellékhatása – mert maga az út a szent.”

Mikor már szenvedésed az elviselhetetlenség határát elérték, írtad: “Az éjjel arra gondoltam, unitárius vagyok, de mégis, leteszem a fájdalmat Krisztus keresztjéhez, Ö el tudja hordozni… És akkor van fájdalom, de mintha nem az enyém lenne.”

“Érzem, hogy kegyelmi időket élek, és azt is, hogy ez mekkora felelősséggel jár…”

Olyan utat jártál amit Istenbe kapaszkodva magad teremtettél s amiért végtelenül csodáltalak. Így vallottál erről: “Érdekes, hogy amikor ezek az erős fájdalmak vannak, olyan közeli az elmúlás esélye és a csodáéi is – paradox módon egyszerre.”

Kicsi gyermekeid veled szenvedtek, s “mindig varázsolnak valamit a búvóhelyükön, kristálygolyóval. Az Anna ovónénije mondta, hogy első vágyuk, hogy engem meggyógyítsanak – míg más gyerekek autóról, bicikliről álmodoztak. Tulajdonképpen Anna volt az egyetlen aki nem anyagira vágyott.” Szent Iván napján írtad: “A fiam ma 7 éves lett. Olyan nagy dolog azért ez! Holnap gyerekzsúr lesz!” Mandulás- és mákos tésztát sütöttél, és pogácsát. És vállaltad az első családi nyaralást egy távoli szigeten ahol nem volt orvosi ellátás.

A gerincedet közben rágta a kór, s orvosaid nem hittek a szemüknek, hogy Őszi Hálaadás ünnepén Úrvacsora istentiszteletet tartottál a Zürichben élő magyaroknak – és nem ez volt utolsó szószéki szolgálatod. Azt írtad akkoriban: “Úgy látszik, vannak emberek, akiket nem a csontváz tart össze, hanem valami más, amivel az orvostudomány nem számol.”

Ilyenekről beszélgettünk, hogy a szenvedés egyik legnemesebb élet-értelem, de hogy az legyen, méltóknak kell lennünk saját szenvedésünkhöz – amikor az elkerülhetetlen. És te a szentek erejével és lelki nagyságával voltál rá méltó. Te az életnek a legbensőbb titkait és értelmét tetted magadévá, olyan kincset, amire nagyon kevesen hívatnak el. Isten-közelben éltél, s általad mi is. Mintha veled bepillanthattunk volna az élet-halál mezsgyéjének titkába. Minden erőnkkel, minden imánkkal visszarángatni próbáltunk téged s elhalasztani az Isten színe elé állásod. Hittük, te is, én is, hogy sarkon fordulsz egy napon és új ösvényre, a csoda beteljesülésének útjára lépsz. És ezért utolsó pillanatig ostromoltad az egeket.

De elkövetkezett az utolsó levélváltás: “Rossz, nagyon rossz hírem van, Zizi!” És mi elnémultunk, tehetetlenül, kétségbeesve folytatva az imádkozást. Családod miatt. Mert te már az örök Fényességből váltál számukra őrző angyalukká.

Misztikus állapot ez a lelki összefonódás veled, aki átlépted a küszöböt, de a kötelék közöttünk el nem szakadt. Itt maradtak a szavaid a Skype-omon. De a drága cím, “katavari” immár soha nem lesz “vonalban”. A “vonal” immár Istenen keresztül vezet hozzád. És én immár nem tudom úgy imára kulcsolni a kezem, hogy te ne lennél jelen. Tőled tanultam meg igazán Isten kezébe letenni életem: “Legyen meg a Te akaratod”.

[Zizi]

Forrás: http://uninaplo.unitarius-halo.net/gellerdjudit/

Anyák napja

Május az év legvirágosabb hónapja. Minden évben van egy kedves nap, amiről sohasem feledkezhetünk meg. Május első vasárnapján köszöntjük az édesanyákat, nagymamákat. A gyermekek és a felnőttek szívében az édesanya különleges helyet foglal el, ő az, aki számára mindig mi, a gyerekei vagyunk a legfontosabbak, ő az, akivel örömünket, bánatunkat mindig megoszthatjuk, akiben mindig bízhatunk.

Honnan ered az anyák napja megünneplésének szokása?

Anyák napja megünneplése a görögökig nyúlik vissza: az istenek és istennők anyját, Rhea-t minden tavasszal nagy ünnepség keretében köszöntötték az ókori birodalomban. A rómaiak szintén megemlékeztek Cybele-ről, minden istenek anyjáról március idusán.
Ismert, hogy a XVII. századi Angliában sem feledkeztek meg az anyákról: a böjt negyedik vasárnapja volt az ő ünnepük. Ilyenkor a család apraja-nagyja együtt ment az istentiszteletre, valamint különleges ebéddel-vacsorával ünnepelt. Akik nem tarthattak velük, nem lehettek a jeles napon édesanyjukkal, apróságokkal kezdtek kedveskedni nekik.

Az ünnep szélesebb körben a XIX. században terjedt el. Az Egyesült Államokban
A hivatalos ünneppé nyilvánítás a philadelphiai Anna Jarvis (1864-1948) nevéhez fűződik, aki imádott édesanyja halála után két évvel elérte, hogy anyák napja hivatalos ünneppé váljon.
Legelőször 1910-ben Nyugat-Virginia kormányzója nyilvánította az anyák napját ünnepnappá, és ugyanebben az évben Oklahoma is csatlakozott. 1911-ben már minden amerikai állam ünnepelte, országos ünneppé pedig 1914-ben Wilson elnök tette.
Ezután az anyák napja “átlépte a határokat”: az emberek ünnepelni kezdték Mexikóban, Kanadában, Dél-Amerikában, Kínában, Japánban, Afrikában és persze Európában is. A kontinensen az első világháború után terjedt el, nem meglepő módon, bevezetését a virágkereskedők erőteljesen szorgalmazták. A hagyományt Magyarországon a Magyar Ifjúsági Vöröskereszt honosította meg. Az első megemlékezést 1925-ben szervezték.

Egyházközségünk, a Bartók Béla Unitárius Egyházközség vallás órájára járó gyerekei is minden évben, május első vasárnapján vidám és kedves kis műsorral köszöntik fel az édesanyákat, nagymamákat istentisztelet keretén belül. Már két-három héttel az ünnep előtt közösen barkácsolunk, rajzolunk, festünk, hogy egyedi ajándékokkal lepjük meg azokat, akiket a legjobban szeretünk.

De nem csak ez ünnepre készülve jutnak eszünkbe, hiszen közösen imádkozunk alkalomról-alkalomra értük:

„Istenem, Teremtőm hallgasd meg imánkat:

Álld meg minden jóval anyámat, apámat.

Segítsd őket, segítsd, hogy felnevelhessenek,

Hogy majd jóságukra én is méltó legyek.

Ámen

Mi még kicsik vagyunk, nem értjük miért könnyes édesanyánk szeme miközben harsányan szavaljuk a jól megtanult verset, amire otthon megtanított. Valami kimondhatatlan érzés tombol legbelül és alig várjuk, hogy a padsorokat átszelve anya ölelő karjaiba szaladjunk. Hát nem csoda ha halkabbra sikerülnek a verssorok, mint ahogy azt elterveztük.

„Csokorba kötöttem
szavaimat régen,
elmondani mégis
oly nehéz most nékem.

Végül a szám nyílik
pár ünnepi szóra:
vers, a dal, az ének
jó Anyámnak szól ma!”

Összeállította Péterfi Katalin hitoktató