Tisztelt Gyülekezet, Kedves Vendégeink

Ünnepelni, emlékezni és Tisztelegni gyűltünk össze nemzeti ünnepünkön korunk unitárius hősei előtt

Gimes Miklós emlékezete

Beregből, Vásárosnaményból jöttem. Deák József testvéremmel a beregi unitárius szórvány üdvözletét hoztuk. Nálunk a beregi végeken is van egy unitárius 56-os mártír-forradalmár, a torockói származású diákvezér, Dandos Gyula. A beregi unitárius cigányság híven őrzi emlékét.

A jövő évi beregi unitárius pünkösdi búcsút az ő szellemében kívánjuk megrendezni.

Mi most egy másik unitárius mártírunkra Gimes Miklósra emlékezünk.

Engedjék meg, hogy egy személyes élményemet megosszam Önökkel ezen a szép ünnepen.

Végső soron ezért is esett rám a választás, hogy én tartsam meg a megemlékezést unitárius mártírunkról.

1989. június 16-án reggel 7 órára már Pesten a Műcsarnokban voltam. Nagy Imre és társai újratemetésére érkeztem, az MDF 3-ezer rendezője egyikeként. Kora délelőttre a Hősök terére érkezett akkor Magyarország. Számunkra ez volt az un. rendszerváltás nyitánya.

89 nyarán, ott a hősök terén Gimes Miklós mártírunkat több tízezer ember előtt rehabilitáltuk.

Gimes Miklós, Losonczy Géza, Nagy Imre, Maléter Pál és Szilágyi József koporsója a Műcsarnok lépcsőjén volt felravatalozva az újra temetésre.

Én Gimes Miklós koporsójánál álltam díszőrséget.

Mindnyájan éreztük, hogy amit tettünk Isten dicsőségére és a mártírjaink tiszteletére tettük.

Felemelő érzés volt, egyrészt maga a tény, hogy tiszteleghettem nagy mártírunk koporsójánál.

Másrészt leírhatatlan volt a látvány. Éppen dél volt, zúgtak a harangok, a téren hömpölygött az 50-ezres tömeg, - maga Magyarország.

Harmadsorban pár méterre tőlem ott szónokolt átszellemülten a „fiatal Petőfi”, Orbán Viktor személyében.

Rögtön jó barátok lettünk, hisz szinte azokat a gondolatokat fogalmazta meg, amelyeket Gimes Miklós írt 1956. október 30-án a Magyar Szabadság című lap vezércikkében.

„Lapunk a magyar szabadság ügyét kívánja szolgálni. A külső szabadság, a függetlenség ügyét és a belső szabadság, a demokrácia ügyét. Tettekkel akarunk szolgálni: a teljes és tiszta igazság kimondásával.”

A szovjet csapatok hagyják el az országot!

Még az év augusztus 20-ára meghívtam Orbán Viktort a vásárosnaményi Tisza-parti ünnepségre.

Az MDF pár félszeg, reszkető tagja fogadta.

Mindezt látva, a helyi hatalmasságok erőre kapva, nyomban kérdőre vontak, hogy „minek hívtam ide ezt a véres szájút erre a csodálatos, békés ünnepségre, mikor épp a határ túloldaláról jöttek a szovjet vendégek (kárpátaljai magyar tánccsoportok és vezető elvtársaik).

Akkor még azt hittem, hogy átmenthetek egy kis szikrát a Hősök tere hangulatából, de csalódnom kellett.

Mégis büszke vagyok a találkozásra és őrzöm az un. rendszerváltó euforikus élményt a lelkemben.

De térjünk vissza unitárius mártírunkhoz! Így kerültem kapcsolatba Gimes Miklóssal és ezért emlékezem most én meg róla ezen az ünnepségen.

Gimes Miklós unitárius hitre áttért a s s z i m i l á n s z s i d ó értelmiségi családból származott. 1917. december 22-én született Budapesten. Ott érettségizett, majd a szegedi egyetem orvostudományi karára járt, szülei nyomdokait követve, de tanulmányait félbehagyva kisvállalatot alapított.

Most pedig nézzük, hogy milyen tényezők alakították ifjúságát, egyéniségét, amelyek egész életére meghatározó fontosságúak voltak és egészen a mártírságig vezettek.

Két meghatározó élmény motiválta. Egyik a cserkészet volt. Tagja volt a 345. sz. János Zsigmond cserkészcsapatnak. A másik, hogy részese lehetett Iván László unitárius lelkész hittanórának, ahol nem csak hite mélyült el, de itt teljesedett ki szociális érzékenysége a szegények és elnyomottak iránt.

Iskolatársa és lelki jó barátja Molnár Miklós újságíró (az 1956-os Irodalmi Újság szerkesztője) megemlékezik barátságukról, amely az unitárius cserkészcsapatban bontakozott ki.

Az újratemetéskor a sírnál így méltatja:

„Néhány egyszerű szóval szeretném búcsúztatni Gimes Miklóst a barátot, a társat, mindenek előtt az embert, akiknek szívében annyi jóság és szeretet élt, mint kevesekben. Útján közös tévútjainkon is az a kívánság vezette, hogy emberibb, szabadabb és igazságosabb társadalomban élhessenek honfitársai. És amikor felismerte, hogy zsákutcába jutott, minden társánál következetesebben vonta le a tanúságot. A halálig hű volt a felismert igazsághoz.”

Felismerjük e Gimes Miklósban az örök igazságot kereső embert, amelyben Dávid Ferenc egyházalapítónk szelleme köszön vissza?

A Jövőnek prófétája, Isten küldötte, ki szintén vértanúságban vérzik el,

Egy ember, aki a modern ember világképe alapján szeret, s vállalja a keresztet, mert másképpen gondolkodni nem tud és nem is akar!

Írja Dávid Ferencről Gimes Miklós nagy tanítómestere Iván László. A vallásos ember igaz példája és az örök igazságkeresése „Valódi testvériség és igazi emberszeretet”mélyen hatott az ifjú diákra.

Ezt a család is tudta, s az újratemetést követő vasárnapon a kérésükre a Nagy Ignác utcai unitárius templomban Huszti János püspök gyászistentiszteletet tartott Gimes Miklós lelki üdvéért.

Az 1940-es évek elején nagy súlyként nehezedik rá a fasizálódó korszellem, majd munkatáborba hurcolják.

Mindez lelkileg és szellemileg megtöri és a kommunista eszmében véli felfedezni a szabadabb, emberibb világot.

1945 januárjában visszatér Budapestre és bekapcsolódik az újjáépítésbe, s egy ifjúsági lapnál helyezkedik el, majd a Szabad Nép és a Magyar Nemzet szerkesztője..

1953. júniusi fordulat után eltávolodott a Rákosi-féle kommunista vonaltól.

Tisztánlátását elősegíti a nyugat-európai tudósító körútja (Zürich, Berlin, Párizs)

Rádöbben a valóságra. Itthon koncepciós perek zajlanak, nyugaton pedig virágzik a demokrácia és a gazdasági élet.

1955-ben Rajk László rehabilitálását és a bűnösök felelősségre vonását követelte. Kizárták a pártból. A Nagy Imre körül szerveződő csoport egyik legradikálisabb tagja lett, s követelte a több-pártrendszert. Mai szóval élve- reform szocialista volt.

- üdvözölte az október 23-i fegyveres felkelést, ő az első pillanattól kezdve tudta és folyton hangoztatta , hogy okt. 23-a forradalom.

- okt, 27-én megjelentette Kende Péterrel a rövid életű Magyar Szabadság c. lapot, hiszen látta és tapasztalta, hogy a proletárdiktatúra semmibe veszi a politikai szabadságot

- november 4-e után stencilezve adta ki az október 23.a című lapot. Nagy Imre sajtófőnöke volt. Nem ismerte el a Kádár kormányt, sztrájkokat szervezett ellene.

A szellemi ellenállás vezéralakja volt. A Magyar Demokratikus Függetlenségi Mozgalom néven ellenállási szervezetet hozott létre.

Tisztában volt a helyzettel, jól érzékelte a veszélyt - 1956 őszén 6 éves Miklós fiát és feleségét a szovjet támadáskor külföldre küldte. Ez humánus, erkölcsös és okos lépés volt. A család Bécsben értesült a családfő kivégzéséről, később Svájcban telepedtek le.

December 5-én a Szovjet katonák letartóztatják a Nagy Imre per harmadrendű vádlottjaként, a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés és egyéb bűncselekmények vádjával.

A Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsa, Vida Ferenc elnökletével 1958 június 15-én szervezkedés kezdeményezése és vezetése vádjával halálra ítélte, a fellebbezés lehetősége nélkül.-

Másnap felakasztják.

Gimes Miklós a börtönévek alatt is hű maradt ifjúkora tiszta eszméjéhez. Az nehéz embert próbáló helyzetben sohasem vallott társai ellen.

Fiától versben búcsúzik:

„Tiszta legyen szíved, fiam

S azt kívánom neked,

Másként, mint én

Szíved szerint éljed le életed”

Mártírunk emlékét Budapesten a MUOSZ székháza épületének oldalfalán lévő márványtábla őrzi, amelyen Domokos Béla szobrászművész Gimes Miklóst ábrázoló portré domborműve látható.

Az emléktáblát MUOSZ 1996 október 22-én állította és avatta fel.

Most pedig ezen szent ünnepen a füzesgyarmati unitárius panteonban állítunk méltó emléket hősünknek Mi a tanulsága Gimes Miklós életútjának, ami túlmutat az emléktáblákon, a megemlékezéseken? Ez mindannyiunk lelkiismeretére van bízva.

Isten szent lelke őrizze emlékét és példáját szívünkben, hogy Iván László nevelése, a tiszta unitárius lelkület tovább élhessen bennünk!

Felhős Szabolcs

(elhangzott a füzesgyarmati unitárius templomban a 2008. okt. 23-i ünnepségen)

Lélektestvériség

100 éve született dr. Ferencz József

1908-ban született Dicsőszentmártonban, édesapja megyei főügyész volt, nagyapja Ferencz József aki 52 évig volt halhatatlan püspöke az Unitárius Egyháznak. Iskoláit Szentmártonban majd Kolozsváron az Unitárius Gimnáziumban végzi, ahol 1926-ban érettségizett. Ugyanezen év őszén az Unitárius Teológiára iratkozik be. 1928-29-es tanévben a bécsi magyar Collegium Hungaricumból jár bölcsészetet és teológiát hallgatni. 1929-30-ban Marburg Protestáns Egyetemen tanul. 1930-31-ben Párizs és Genf következik. 1931 őszén egy évet Budapesten tölt, helyettesít, majd dr. Csiki Gábor mellett másodlelkész lesz a Rákos utcai templomban. 1934-35-ben Oxford következik, ahol teológiai egyháztörténelmet tanul, közben angliai gyülekezetekben szolgál.

1937-ben megnősül – 1940-ben gyermeke (leány) születik. 1944-ben egyháztörténelem és egyházjogból teológiai magántanári képesítést szerez Kolozsvárt.

A világháború után Magyarországon világi vezetőként tevékenykedik az egyházban. A civil életben először a Kivándorlási Intézet vezetője, majd a Magyarok Világszövetsége titkára, 1952-től a Pénzintézet munkatársa.

Az egyházi életben 1945-57 között budapesti gondnok, majd 1957-1971 között főgondnok az Unitárius Egyházban

A chicagói Meadvill-Lombard unitárius teológián tanít, mint vendégprofesszor 1969-ben, és itt avatják teológiai doktorrá.

1970-ben meghal R. Filep Imre magyarországi püspöki helynök, és az új egyházvezetői székbe dr. Ferencz Józsefet választják, így ő lesz a Magyarországi Unitárius Egyház első püspöke – és az ő kérésére lesz ifj. Bartók Béla az egyház főgondnoka.

1971. októberében szentelik főpásztorrá, és innen számítva közel 18 éven keresztül 1989-ig vezeti a magyarországi unitáriusokat. Annak a ténynek,hogy ma van Magyarországi Unitárius Egyház dr. Ferencz Józsefnek múlhatatlan érdemei vannak.

1994-ben adja vissza lelkét teremtőjének.

A nyolcvanas évek első felében kerültem közelebbi kapcsolatba Józsi bácsival, az akkori Ifjúságikör tagjaként, illetve az induló Teológián szinte hetente találkoztam vele. Sok történetet tudnék elmondani azokból az időkből, de most csak egyet mesélek el. Megkért, hogy végezzek el egy feladatot, aminek én eleget is tettem, hosszas utánajárással, több napot rászánva. Amikor végeztem, akkor megkerestem és részletesen beszámoltam az elvégzett feladatról. Végig hallgatott és azt mondta: Köszönöm! Rendben van! Én akkor arra számítottam, hogy megdicsér, milyen jól elvégeztem a megbízatást, de ma már tudom hogy a „rendben van” ezt jelentette. Így utólag visszagondolva nem a történetek a fontosak, hanem az, hogy bármikor beszélgettünk, mindig éreztem, hogy érdekli a beszélgetőtárs és kíváncsi rá. Nehezen megnyíló, zárkózott embernek ismertem meg, de ha Erdélyről, az unitáriusokról vagy a könyvekről kérdeztem, akkor kinyílt, a szeme felragyogott és mesélt, mesélt.

Sok mindent lehet mondani dr. Ferencz Józsefről, de egy egészen biztos, hogy megkerülhetetlen kőszikla volt unitárius életünkben a 30-as évektől a 90-es évekig. Több mint hatvan éven keresztül rajta tartotta a kezét az egyház ütőerén és a legkisebb rezdüléstől a legnagyobbig, Kolozsvártól-Oxfordig, Budapesttől-Prágáig, Magyarországtól- Japánig mindig mindenről tudott és tudósított, ami bármilyen formában kapcsolódott az unitáriusokhoz, méghozzá nem is akármilyen módon, pontosan, és viszonylag röviden.

Az életének „legnagyobb szerelme” az Unitárius Élet és elődje az Unitárius Értesítő, hiszen szerkesztője, főszerkesztője, kiadója volt évtizedeken keresztül, és nem utolsósorban szerzője 1932-1994 között 62 éven keresztül.

Közel 3 000 írása jelent meg az Unitárius Értesítő és az Unitárius Élet című folyóiratokban. 1947-től megjelenő Unitárius Élet (UNÉL) névadója is ő volt.

Az írásainak, tudósításainak nagy részét végig nézve, rá kellett jönnöm, hogy személyes, vagy teológiai témájú (ima, prédikáció), szépirodalmi írása nem jelent meg. Ez nem azt jelenti, hogy templomi szolgálat során nem mondott imát, ágendát, hiszen én is hallottam, de csak hallottam, nyomtatásban nem jelentette meg. Rendkívül fegyelmezett, zárkózott, szemérmes ember volt, ez magyarázza a fentieket, személyes bepillantást talán csak két alkalommal engedett az olvasónak 60 év alatt. Érdekes, hogy mindkettő 1935-ben jelenik meg, egyik boldogemlékezetű nagyapjával kapcsolatos, a másik pedig Oxfordból hazaküldött gondolatok az imádkozó gyülekezetről. Ez egy rendkívül figyelemre méltó írás, bensőséges hangvételével, és ha figyelmesen olvassuk, megtaláljuk benne credóját is.

ISTEN ELŐTT

Az imádkozó gyülekezet

(részlet)

…….Igaz, hogy mások a szertartások és idegenek a szokások. Más a légkör, az okok és források, melyek egybehatásából angol földön is kisarjadt az unitárizmus gondolata és más volt az út, melyen keresztül életüket a mai napokig elvezették. Szokatlanok a külsőségek, melyekkel egyházi életükben találkozunk. És mindezeken és az el nem mondott különbségeken felül van valami, ami mélységes mélyről felfakadóan összeköt bennünket, ami elfeledteti mindazt, ami különbséget jelent és ez az imádkozás, az útkereső és Isten felé vágyódó emberlelkek tömegeinek egybekapcsolódása: az imádkozó gyülekezet!

Az imádkozó gyülekezet körében otthon érzem magam az angol unitárius templomban, ahogyan otthon van miközöttünk, hozzánk elzarándokoló angol és amerikai unitárius is. Az idő és a tér által gyakran befolyásolt s azok véges szeszélye szerint változó történelmi, felekezeti, kulturális és baráti kapcsolatokon felül, van egy erősebb kapcsolatunk, mely az Isten felé vágyódó s az ő lelke közelségében békességet találó egyes embert és a gyülekezetet is egybekapcsolja: az imádkozás!

A lélektestvériség volt az az erős vár és oltalom, mely dacolt a változó idő viharzásaival, amely a tengereken túlról is mellettünk maradt, az ellenséges háborús csatazajban, országhatárok változása perceiben, amely együtt sírt a menekülőkkel, szomorkodott a megcsonkított s maradék erejükkel a templomot és iskolát támogató erdélyi magyar unitáriusokkal, s amelyik együtt örvendezik velünk kevésszámú örömünk áldott perceiben is. Az egymást testvérnek érző emberek, a szívszeretet kiapadhatatlan kútforrásaiból küldik el fohászaikat, imádkozó könyörgésüket, a minden lélek imáját egyformán meghallgató és megáldó, ugyanazon örök Isten színe elé.

(Oxford 1935. február)

Ferencz József

Lélektestvériség, mondjuk ki a szót, de mielőtt kimondanánk a fenti írás legszebb és legelgondolkodtatóbb szavát, ízlelgessük, forgassuk a szánkban, majd hangosan ejtsük ki – lélektestvériség. El fog jutni a tudatunkig, hogy nem csak kimondani kellene, hanem tenni is lehetne, hogy megvalósuljon, és akkor az elíziumi mezőkön Ferencz Józsi bácsi biztos azt mondaná: Köszönöm! Rendben van!

Gergely Felicián

VAN-E AZ UNITÁRIUS UNIVERZALISTÁKNAK TEOLÓGIÁJUK?

Marilyn Sewell*

Milyen sokszor hallhatjuk: “Bármiben hihetsz ha unitárius univerzalista vagy.” Vagy mit szólsz ehhez: “Azért járok az Unitárius Univerzalista Egyházba, mert nem hiszek az intézményesített vallásokban.” Mikor ilyeneket hallok, azt mondom magamban: “Te jó ég, meg kell szervezzük az intézményünket!” Tehát van kórusunk. És a kórusnak díszruhája. És vannak lelkészeink. És van templomunk.

Igen, van egy vallásunk – hosszú és nemes történelemmel. Akkor miért értenek mégis félre olyan gyakran? Egyik ok a köztudatban rejlik. Valahányszor az unitárius univerzalisták szerepeltek a nemzeti hírekben az mindig valami reklám-baklövéssel volt kapcsolatos. Mint például annak a lelkésznek az esete, aki a legsúlyosabb AIDS-járvány idején a vasárnapi istentiszteleten ingyenes gumióvszert osztott szét, prédikációjának ezt a címet adva: “The Condom Conundrum.” (A gumióvszer-rejtvény). Amúgy nem rossz ötlet – csupán más ahhoz képest, ami az ország legtöbb templomában vasárnap történik. Vagy a gyakorló lelkész-hölgy esete – ő végülis nem lett lelkész – aki úrvacsorát osztott elhúnyt kutyájának emlékére, és ez alkalomból meghívta Berkeley környékének összes macskáját és kutyáját a szertartásra. Az AP hírügynökség fotóján egy hátsó lábain ágaskodó eb szerepel, amint nyitott szájjal várja az kenyeret, a kép mellett a szöveg: “A vendégek ugatás és vonakodás nélkül vették magukhoz a szent ostyát.” Megnyugtatásul közlöm veletek, hogy a Portlandi Unitárius Egyház a médiában manapság általában más jellegű hírekben szerepel.

Tény: egy dolog, ami megkülönböztet bennünket az, hogy egy szabad vallás követői vagyunk. És mivel szabadok vagyunk – mint ahogy ez történni szokott ott, ahol szabadság van – a mi vallásunk is teret ad mindenféle őrültségnek és visszaélésnek. Ám, ha ez a szabadság ára, hát legyen, én akkor is a szabadságot választom!

Hitünknek, természetesen vannak követelményei is. De várjunk csak egy percet! Nem fogalmi ellentmodás ez vajon: egy szabad hit követelményei? Egyáltalán nem. Tudod, mikor az unitárius univerzalizmust választod nem vállalsz elkötelezettséget, nem írsz alá hitelveket. Nem, nem várják el ezt tőled, viszont egy sokkal nagyobb elvárásnak kell eleget tenned. Elvárják, hogy saját hitelveidet válaszd, vagyis úgymond, hogy elkötelezed magad saját értelmed és élettapasztalatod mellett, és lelkiismereted követelményeinek engedelmeskedve döntesz saját teológiai felfogásodról – majd elvárják tőled, hogy annak megfelelően is élj. Azt kérik, hogy vedd nagyon komolyan saját hited.

Végülis, hogy tudna másképpen élni az, aki személyes integritásra törekszik? Merthogy egy nagyon is valóságos értelemben minden teológiai elképzelés önéletrajz. A mi saját élettapasztalatunk, amelyben valóságosan részünk van, amely a világszemléletünket meghatározza. Azt a benyomást jelenti, amely bennünk kialakult a világról és működésének módjáról, valamint hitünket egyéniségünk értékeiről. Hiszünk abban, amiről tudjuk, hogy igaz – vagyis érzelmi tudásunkban – és nem abban, amiről mások mondják meg számunkra, hogy igaz. De hogy is lehetne ez másként?

Hogyan jutottunk egy ennyire szabad vallásos hithez? Nehéz küzdelem árán. Ennek hosszú története van – amint már említettem – és emberek haltak meg ezért a szabadságért. Soha, soha nem szabadna ezt magától értetődő kész ténynek vennünk.

Hadd osszak meg veletek egy keveset ebből a történelemből. János Zsigmond, Erdély (ma Románia) fejedelme volt az, aki először a vallásszabadságot törvénybe iktatta 1568-ban. Néhány éve Romániában jártam, a tordai templomban, ahol ezt a törvényt kihírdették. Van egy nagy kerek kő az előtérben, amely emléket állít ennek az eseménynek – emlékszem, csak álltam ott és csorogtak a könnyeim. Arra gondoltam, hogy a mi hitünk, a mi vallásunk követői, az unitáriusok voltak azok, akik legelőször kihírdették, hogy mindenki azt a hitet követheti, amelyet kíván – és tették ezt egy olyan korban, amikor embereket máglyahalálra ítéltek csupán azért, mert teológiai felfogásuk nem volt megfelelő.

Dávid Ferenc János Zsigmond lelki tanácsadója volt – ő volt az, aki a fejedelem teológiai nézeteit leginkább befolyásolta. János Zsigmond halála után Dávid kegyvesztett lett, elvei miatt letartóztatták és börtönbe vetették. Felgyalogoltam azon a hosszú ösvényen addig a helyig, ahol a cellája volt – igazából csupán egy mély lyuk a föld szintje alatt, ahová őt leeresztették – ahol aztán megbetegedett és meghalt.

Híres szavai mégis velünk élnek. Így mondta, egyszerűen: “Nem kell ugyanúgy gondolkodnod, ahhoz, hogy ugyanúgy tudjál szeretni.” Tehát, hitelveink lényege tulajdonképpen nem is a hit, hanem a szeretet.

Nagyon sokan meghaltak a vallásos üldözések időszakában. Mozgalmunk a protestáns reformáció bal oldali ágából nőtt ki – Kálvin és Luther irányzatához viszonyítva is baloldali. Tudósunkat, Servetust, a Szentháromság tévelygéseiről című műve miatt a katolikusok először jelképesen, majd Kálvin később ténylegesen is megégette, könyvének egy példányát combjához kötözve. Mondják: ha csupán egyetlen szót változtat: “Jézus Istennek egy fia” helyett: “Jézus Istennek a fia”, akkor megmenthette volna életét.

Ez tehát a mi örökségünk – vagy legalábbis egy kis ízelítő belőle. Gazdag örökség, büszkék lehetünk rá. Nem könnyed, sekélyes dolog, amiben részünk van. De vizsgáljuk meg közelebbről: miben is hiszünk? Létezik egyáltalán olyan, hogy: unitárius univerzalista teológia? Úgy gondolom igen.

Mivel annyi üldözést kellett a történelem során elszenvednünk, gyakran eretnekeknek neveztek. És néha magunkról is szeretünk így gondolkodni – azaz mint hitetlenekről, olyanokról, akik visszautasítják az ortodoxiát. Eléggé el tudunk merülni néha ebben a negatív gondolkodásban. Sokan azért csatlakoztunk ehhez az egyházhoz, mert tulajdonképpen gyermekkorunk egyházából menekültünk. Többször halljuk: “Nem lehettem katolikus a nőkhöz való viszonyulás miatt.” Vagy: “Rájöttem, hogy meleg vagyok és nem éreztem jól magam többé a baptista egyházban.” De, amint azt az utóbbi politikai kampányból is megtanulhattuk, a negatív gondolkodás elkopik, és egy idő után már nem azt szeretnénk tudni, hogy mi ellen foglalunk állást, hanem azt, hogy mi mellett. Mindenesetre nekem megfelel az “eretnek” szó. Ha eredetét vesszük ez olyan embert jelent, aki választ. Mi választani akarunk, állást foglalni egy pozitív teológia mellett, azt kialakítani.

Hadd bontsam ki bővebben ezt a témát. Az unitárius univerzalisták hiszik, hogy az embernek van választási lehetősége. Isten nem rendelte el születésünk előtt, hogy részünk legyen-e a megváltásban vagy nem. Nem vagyunk elmerülve az eredendő bűn pocsolyájában a születésünk puszta ténye által, tehát nincs szükségünk arra sem, hogy csecsemőként tisztára mossanak az ún. keresztelés által. Nincs szükségünk arra, hogy valaki értünk feláldozza önmagát a kereszten és ezáltal megmentsen a pokoltól. Van választási lehetőségünk.

Igaz, hogy az embernek megvan a hajlama a rosszra, de ugyanakkor arra is, hogy jót cselekedjen. Az unitárius univerzalisták szerint “eredendő megáldottságban” születtünk, ahogyan a teológus Matthew Fox fogalmazott. (Ezért az eretnekségért, és egyebek miatt, őt természetesen exkommunikálták a katolikus egyházból.)

Unitáriusok vagyunk, tehát hisszük, hogy “Isten Egy”. A hármasság koncepcióját elődeink is zavarosnak találták, de 325-ben a katolikus klérus megszavazta és elfogadta a Niceai Hitvallást, megalapozva a szentháromság dogmáját. Megjegyzem: ez nem egy bibliából vett tanítás, a katolikus egyház hatalmi szervezetéből következett. Az unitáriusok tulajdonképpen ekkor veszítettek, ezen a szavazáson. Szerencsénkre már nem égetnek meg minket máglyán, viszont most is sok keresztény gondol úgy vallásunkra, mint valami “kultusz”-ra.

Ami pedig az isten-egység elvét illeti, tágabb vonatkozásai vannak, mint a szentháromság-vita. Ha Isten egy, akkor mind a zsidók istene, mind a hinduk istene, mind a muszlimok istene, mind a keresztények istene: Egy. Isten Egy. Emlékszem egy tragikus esetre 14 vagy 15 évvel ezelőtt. Egy este kórházba hívtak egy anyához, akinek kétéves gyereke kómában feküdt, megfulladt egy darab rágógumitól. A szülők között rossz volt a viszony: az anya elidegenedett a gyerek apjától, aki más vallást követett. Lefele a liftben az apa lelkészével találtam szembe magam. “Együtt tarthatnánk a gyászszertartást” szóltam hozzá. Így válaszolt: “Nem, nem tarthatjuk együtt. Nem ugyanazt az Istent imádjuk.” Ez még jobban elszomorított, ennek a családnak az elidegenedése még súlyosabbnak tűnt számomra… Méghogy nem ugyanazt az Istent imádjuk?… „Ezt csak te hiszed“ – gondoltam magamban.

Mi, unitárius univerzalisták tiszteletben tartjuk az egyéb vallásos hagyományokat – nem állítjuk, hogy kizárólagos tulajdonosai vagyunk az igazságnak. Szeretem, ahogy ezt kollégám, Dr. Forrest Church az All Souls in New York egyház lelkésze mondja: az igazság olyan, mint a fény, amely egy nagy katedrális ablakain áttör különböző színt és formát öltve. A fény ugyanabból a forrásból származik, de másnak tűnik, attól függően melyik ablakon kereszül vetődik be. Ugyanígy van ez a világ különféle vallásos hagyományaival is.

Itt van továbbá az a másik teológiai szempont, ami az igazságra vonatkozik: hiszünk a fejlődésben – nem csak az életformák evolúciójában, de a gondolkodás és az erkölcs fejlődésében. Az igazság, amit ma vallok már nem biztos, hogy ugyanaz az igazság, amelyet holnap is vallani fogok. A kinyilatkoztatás nem statikus, hanem folyamatosan kibontakozó. Ugye milyen izgalmas? Az igazság folyton kisíklik kezeink közül! De mind több és több tárul fel belőle. Feladatunk csupán az, hogy egyszerűen nyitottak legyünk, és vágyakozók. Vágyakozók arra az igazságra, amely egyszer a miénk lesz – de csak egy időre. Egy ilyen tudatosság alázatossá tesz – és éberré.

Az unitárius univerzalistákat egyértelműen megkülönbözteti a többiektől: teológián erről a világról szól nem a túlvilágról. Hiszünk abban, hogy a Mennyek Országa itt fog megvalósulni, élő emberek között, ezen a földön. Jézus tanította, hogy Isten országa bennünk van. Mikor valaki megkérdezte, hogyan juthat be ebbe az országba így válaszolt:

Éhes voltam, és ennem adtatok;

Meztelen voltam, és betakartatok;

Szomjúhoztam, és innom adtatok;

Beteg voltam, és ápoltatok;

Jövevény voltam és befogadtatok;

Börtönben voltam és meglátogattatok engem…

Amennyiben ezt megcselekedtétek

a legkisebbel atyámfiai közül,

velem cselekedtétek.[1]

Az unitárius univerzalisták nem foglalkoznak a halál utáni élettel – egyszerűen azért, mert nem tudunk róla semmit. Senki sem tért vissza, hogy beszámoljon róla. De tudunk szenvedésről és igazságtalanságról ezen a földön, tehát – lemondva szárnyakról és hárfákról, amik amúgy sem túl vonzóak – megpróbáljuk létrehozni a Szeretetközösséget idelent.

És most visszatérve Dávid Ferenchez – vallásunk lényege nem azon van, hogy miben hiszünk, hanem hogyan szeretünk. Tény, hogy sok buzgón ortodox hívő képes volt a legaljasabb tettekre is. Közismert tény, hogy a maffia tagjai nagy összegeket adományoztak a katolikus egyháznak. És az is, hogy a fundamentalista keresztény egyházak voltak a legelkötelezettebb támogatói az iraki megelőző háborúnak. Statisztikai adatok bizonyítják, hogy szintén ők azok, akik a kínvallatás mellett foglalnak állást. Amint már sokszor említettem, tényleg nem érdekel engem milyen teológiai elképzeléseid vannak – azt akarom tudni hol van a szíved. Azt szeretném megtudni hogyan szeretsz.

Eddig nagyrészt az unitárius örökségünkről beszéltem, de a szeretet elve tulajdonképpen határozottabban érvényesül az univerzalizmusban. Hazánkban az univerzalista mozgalom a 18. század második felében indult, ugyanabban az időben, mikor az unitárius. Az amerikai univerzalista prédikátor, Hosea Balou hírdette követőinek, hogy a mennyország és a pokol nem valami túlvilági hely, hanem egyszerűen az az élet, amit magunknak teremtünk ezen a földön. Visszautasította azt a felfogást is, hogy Jézus kereszthalála megmentett – tanította, hogy Jézus maga, mint a szeretet és az igazságosság megtestesülése mentett meg minket. A paradicsom az univerzalista ember számára az a hely, ahol az igazságtalanság ellen harcolunk, és ahol a bölcsességünk és a szeretetre való képességünk fejlődik.[2] Nagyon vallásosan hangzik.

Az univerzalista kifejezés az univerzalizmusban az egyetemes megváltásra utal, egy nagyon radikális teológiai eszmére, amely olyan korban született, amikor a megújulási mozgalom prédikátorai bejárták az országot széltében-hosszában, a pokol tüzével fenyegetve azokat, akik nem térnek meg, és nem bánják meg bűneiket. Múlt hétvégén felszólaltam egy buddhista-keresztény párbeszéd konferencián. Ebédidőben az egyik keresztény előadó, egy ismert akadémikus megszólított: „Ez az univerzalista dogma eléggé gyerekes elképzelés, nem gondolja?” Meglepődve mondtam: nem, tulajdonképpen úgy gondolom, hogy egy lépés a jó irányba egy olyan időben, amikor a pokolról és az elkárhozásról való prédikálás Istent rossz színben tűntette fel. Majd egy kis szünet után megkérdeztem: „Hisz abban, hogy Isten mindenkit szeret?”

„Igen”, mondta.

„Tehát akkor Isten Hitlert is szerette, nemde?”

Vonakodva mondta: „Igen, gondolom így van”.

Akkor azt mondtam: „Tehát nem is olyan nagy dolog hinni, hogy egy szerető Isten valamikor, valahogyan mindent kibékít önmagával.” Ezzel hagytuk abba társalgásunkat.

Tehát igenis, van nekünk, unitárius univerzalistáknak teológiánk.

Hisszük, hogy az ember sorsa nincs megpecsételve a születésétől kezdve, hanem van választási lehetősége.

Hiszünk az eredendő jóságban.

Hisszük, hogy Isten Egy.

Hisszük, hogy a kijelentés folyamatos.

Hisszük, hogy Isten országa ezen a földön van.

Hisszük, hogy Jézusban isteni szikra volt, és azt, hogy mindannyiunkban van valamennyi ugyanabból a szikrából.

Hisszük, hogy a szeretet fontosabb mint a hitelv.

Hisszük, hogy Isten könyörületessége mindenkit kibékít önmagával a végén.

Ami pedig ezt az utolsó tételt illeti Isten könyörületességéről – hát be kell vallanom, igazából nem is tudom hogyan lehetséges, hogy Isten szeretete ennyire mindent magában foglaló, mindent megbocsátó tud lenni. Én még arra sem vagyok képes, hogy megbocsássak a szomszédomnak, aki következetesen előkapja avarszívóját valahányszor nekiülök prédikációt írni. Még kevésbé tudom megbocsátani politikai vezetőinknek, hogy lejáratják ezt az országot. Hogyan üdvözülhet mindenki? Biztos, hogy közülünk egyeseknek pokolra kell jutni! Főleg ez a pasas az avarszívójával.

De nem, egyikünk sem. Egyetlen egy ember sem jut pokolra Isten végtelen könyörületességében. Tőlünk pedig elvárják, hogy annyira kitágítsuk elménket, hogy ezt be is tudjuk fogadni. Még nem tartok ott. De tulajdonképpen ez a nagy dolog az én hitemben. Fejlődik. És én is, legyen Isten könyörületes a lelkemhez. És a tiétekhez. Úgy legyen. Ámen.

_____________

* Fordító megjegyzése: Dr. Marilyn Sewell a Portlandi Unitárius Egyház főlelkésze. 2008.11.06. Gazdag Árpád.

B I B L I A É V E - 2008

Mire lapunk a T.Olvasó kezébe kerül az esztendő is lassan véget ér, vele együtt a Magyar Bibliaalapítvány által kezdeményezett „Biblia Éve - 2008” is.

Minden egyház, vallásos emberek vagy kívülállók megvonják a mérleget, hogy milyen eredménye, haszna is volt ennek a kezdeményezésnek. Mi, itt Füzesgyarmaton október 31-ét, a Reformáció napját is ennek szenteltük a megemlékezésmellett. A Hegyesi János Városi Könyvtárban tartott összejövetelen a magyar bibliafordításokkal foglalkoztunk, különös tekintettel az előreformáció és a reformáció eredményeként, annak egyik fő jelszava hatására, miszerint a bibliát át kell ültetni, le kell fordítani a nép nyelvére, hogy az érthetővé váljon mindenki számára, megszülettek. A bibliák közül mindig mély benyomást tettek rám azillusztrált bibliák. Van ilyen is néhány, amelyek őrzik a legnagyobb művészektől az ismeretlenekig a biblia-ihlette alkotásokat. Nemeskürty István történésznek, a „Tanár úrnak” 1990-ben a Szépirodalmi Könyvkiadónál megjelent egy összeál-lítása, válogatása „MAGYAR BIBLIA-FORDÍTÁSOK HUNYADI JÁNOS KORÁTÓL PÁZMÁNY PÉTER KORÁIG” címmel, amelynek végén egy nagyon érdekes, olvasmányos életrajzot közöl „Dallos Hanna, a biblia élményénekhuszadik századi fába metszője” címen. A „Biblia Éve- 2008” lezárásaként méltónak találtam, hogy megemlékezzünk erről az alig ismert művészről, akinek fametszeteivel Nemeskürty István is illusztrálta említett művét. Nemeskürty írja:

Dallos Hanna „életét végigkísérte az ótestamentumi zsidó és az újtestamentumi keresztény Biblia emberformáló élménye.” Dallos Hanna élettörténete maga is egy bibliás történetnek tekinthető. 1907-ben született Budapesten. Szülővárosában és Münchenben tanult iparművészeti szakon. Egy Rilke-kötet illusztrálása hozta meg az elismerést számára, majd egy Szent Imre hercegről készített sorozattal díjat is nyer. Milánóban, Londonban, Párizsban voltak kiállításai, ez utóbbiról Radnóti Miklós számolt be. Életre szóló barátságot kötött müncheni iskolai padtársával, Mallász Gittával. Férje is müncheni iskolatársa volt, Kreutzer József, bútortervező művész. 1934-ben hárman műtermet nyitottak a Dunára néző budai házukban. Sikeres évek jöttek, amelyek 1938-ban értek véget. A barátnő, aki úszóbajnok is volt és magasabb katonatiszti családból származott szerezte a megbízatásokat, amik teljesítéséből éltek. 1943-ban Budaligetre költöztek mindhárman, ahol egy – amint Nemeskürty írja - „afféle őskeresztény lelki közösségben, kolostori körülményeket teremtve éltek.” A német megszállás után Hannaszüleinek VII. kerületi lakásába költöztek, gondolva, hogy a nagy tömkelegbenbiztonságosabb az életük. Innen a férjet behívták munkaszolgálatra, ahonnan soha nem tért vissza. A gettórendelet elől a barátnő vakmerő ötletére egy János-hegy alatti villába költöztek néhány tucat zsidó asszony ismerősükkel. „A magyar honvédelmi minisztérium néhány magas rangú tisztjével összejátszva, katonai egyenruha-varrodaként működtek.”- fogalmazza Nemeskürty. Az üzem vezetője Gitta lett, az üzemeltető a katolikus Ranolder Intézet. A nyilas vérengző Kun páter pribékjeitől egy alkalommal a Wermacht egyik, közelben lévő ala- kulata védte meg, amelyiknek parancsnoka Hanna müncheni iskolatársa volt. A „hadiüzemet” tüntető gesztusként Angelo Rotta pápai nuncius is meglátogatta.

A varroda asszonyai kolostori-zárdai jellegű, zsidó-keresztény közösségként éltek és imádkoztak. Hanna, régi vágyának eleget téve, megkeresztelkedett. Nem mentesülni akart zsidó mivolta alól, ezért vállalta, hogy tovább szenved sorstársaival. Nemeskürty István leírása szerint 1944. december 2-án egy nyilas banda megtámadta a varrodát. Gitta gyors közbenjárására egy közeli SS-alakulat addig védte a villát, amíg az asszonyok el tudtak menekülni. Hanna előjött rejtekhelyéről és a visszavonuló nyilas vezető elé állt és megvallotta kilétét: Zsidó  vagyok.

1945 tavaszán halt meg Ravensbrückben, egy vasúti tehervagonban, ahová a tábort kiürítő őrök zsúfolták be a még életben maradt áldozatokat. „Nemeskürty István azzal fejezi be, hogy a magyar lexikonok, szakkiadványok nem igen tudnak Dallos Hannáról. „Már-már elveszni látszott a nagy szellemi temetőben, ahol feledésre ítélt honfitársaink porladnak.”- írja a szerző.

„Dallos Hanna életét a Biblia szelleme hatotta át.”- szól e bibliás élet summája.

- b.l.-

Halottak napja, 2008.

Egyházközségi gondnokaink vasárnapi feladatkörének egyike – lehetőleg pontos nyilvántartást – vezetni a vasárnapi istentiszteleten résztvevők számáról. Az istentiszteleten megjelentek pontos létszámát, ezt követően, felírják a perselypénz bevételén szereplő fecnire. Így nekem könnyű azt átmásolni az istentiszteleti naplómba, amit évtizedek óta vasárnapról-vasárnapra vezetek.

Valamelyik vasárnapon egyik kedves presbiterem, aki nem volt jelen az utolsó istentiszteleten azt kérdezte: hányan voltatok templomban azon az utolsó vasárnapon? Egy pillanatra elbizonytalanodva gondolkodtam, azon hányan is lehettünk? Majd a következőket mondtam: nem vagyok benne biztos, hatvan-hetven körül, lehet valamivel többen, lehet valamivel kevesebben. Tudom, hogy megadott válaszom nem volt pontos, azt is éreztem, hogy az érdeklődő kíváncsiságát nem elégítettem ki vele, és nem voltam sikeres megadott válaszomban.

Tovább sétálva azon tűnődtem, miért teszik fel az emberek számomra egyre többen ezt a kérdést? És ha kérdeznek, mire gondolnak: kiket fogok beleszámítani a jelenlevők sorába? A kántort is, aki hivatalból van jelen velem együtt minden vasárnapon, a szolgálattevő gondnokot, gondnokokat, a takarításért, tisztaságért felelősöket, azokat, akik felelősek az úrasztalán elhelyezett friss virágokért, az esetlegesen résztvevő kollegámat, vagy vendéglelkészeket? És különben is mi értelem egy ilyen kérdésnek: hányan voltunk templomban?

Mindennek ellenére tovább gondolkodtam: tényleg, kik is voltak ott az említett vasárnapon, nem szám szerint, hanem személy szerint. Bár nem nagy erősségem az arcmemória, de visszaidézhettem egy pár jelenlévőt név szerint is. Csucsi úr, aki Kolozsvárról települt át, de származásilag torockószentgyörgyi, és kisebbik fia, aki időnként elkíséri; Bernadett, a mindig jókedvű és vidám, érdeklődő fiatalasszony, akinek négy gyermeke született az utóbbi hét esztendőben; Buba, aki mindig jelen van, amikor ideje engedi; Olga néni, akinek Mátáysföldről nagy távolságot kell legyőzni, hogy ide érhessen; Gyöngyike, aki Alsó-Gödről jár be, időnként beteg nővérét meglátogatván; Kedeiék, akik három nemzedék képviselőiként vannak jelen elég gyakran; a Brock házaspár, akik mindig itt vannak, amikor a hét végét Budapesten töltik; Miklós bácsi, a volt kolozsvári gondnok, aki közel kilencvenéves kora ellenére több órát szán arra, hogy tömegközlekedéssel be majd haza menjen; az örökké jelen lévő padtársa Bóka Gyuri, akinek nem ünnepnap a vasárnap, ha nem jöhet közénk, az a középkorú férfi, aki Érdről jár be, és akinek a nevét mindig elfeledem; a Lőrincz házaspár, akik hosszú időt kihagyva újabban hozzánk csatlakoztak; Horváth Csaba és lánya, aki minden alkalommal nagyobb adományt fizet be egyházközségünk pénztárába; és még sokan mások.

Aztán óhatatlanul azokra is gondoltam, akik tizenöt évvel ezelőtt voltak jelen a templomban, amikor budapesti lelkészi szolgálatomat kezdtem. A drága emlékű Fülöp Júlia, akit én egyházközségünk élő lelkiismeretének neveztem; Latin Gyurka bácsi, polihisztorunk; László Gyula régész-történész, aki az újév első napi istentiszteleteket kedvelte; Aradiné Márta, aki záró-bibliaóránkra készült és az épület előtt halt meg; a mindig jókedvű, humoros Csíky Gábor bácsi, Ütő Lajos bácsi és Piroska néni a jó példát előnkbe élő házaspár, a meleg lelkű nagymama Lőrincz Mihálnyé mindannyiunk Julóka nénije; Sztankóczy Zoltán a világi teológus; a közösséget szervező, biblaórákat tartó Kálnoki Kis Géza; az Örkényben élő, eleven tekintetű Kisgyörgy Sándor; Benczédi Domokosné Irénke néni, a tiszteletes asszony; a vargyasi származású Ilonka néni, székelyföld imádója.

És természetesen még sokan mások azok az egyházi és világi vezetők, akik hosszú időn keresztül ide tartóztak a Budapesti Unitárius Egyházközséghez, azt szolgálták, annak az előmeneteléért munkálkodtak. És azok a jótevők, akik adományaikkal biztosították ennek az egyházközségnek napi filléres gondjait, kiadásait, és akiknek név szerinti felsorolásától eltekintek, el kell tekintenem. Hiszen arra sem időben, sem térben nincs lehetőség, hogy visszamenjek templomunk felszentelésének idejére 1890. szeptemberéig. 118 év csak Isten előtt „őrváltásnyi idő” számunkra emberi mértékkel, élettel számítva nagyon hosszú idő.

Nos óhatatlanul eszembe jutottak ezek a gondolatok annak a kérdésnek a kapcsán: hányan voltatok a múlt vasárnap a templomban? És most már tudom a következő ilyen, vagy ehhez hasonló kérdésre a választ, bárkitől is érkezne az, bárki is kérdezné. Merőn néznék a tekintetébe és mondanám rezzenéstelen, de kifejező arccal: több százan, sőt nem túlzás az sem, ha azt mondanám, több ezren. Több ezren? Igen több ezren! Mert Reményik-kel szólva ilyenkor halottaknapján vagy annak a környékén a templompadokba „a holtak is mellénk ülnek”. És leszünk egy nagy, mindenkit és mindeneket legyőző gyülekezet.

Ezért is úgy gondolom: nincs igazán nagy jelentősége annak a kérdésnek: hányan voltatok a múlt vasárnap a templomban? Mert itt mindig azokkal lehetünk együtt, akikre itt gondolunk, akikért itt imádkozunk, és mindig kiegészül, mindig megtöbbszöröződik a száma a jelenlévőknek azokkal, akik fizikailag nem lehetnek mellettünk, de lelkileg örökké a miénk, a mieink. Több százan és több ezren!

Kászoni József lelkész

„Születtem…” : Unitárius önéletrajzok

Márkos Albert

(1878-1949)

Az unitárius olvasók közül bizonyára sokan ismerik a Csiffáry Gabriella által (sorozat)szerkesztett, összeállított, jegyzetelt stb. „Születtem… „ Curriculum vitae c. köteteket. Bennük írók, neves művészek, tudósok, korábban nyomtatásban itt-ott már megjelent vagy kutatómunkával kéziratból először napvilágra segített önéletrajzait. Hasznos, izgalmas olvasmányok ezek. Különösen ha mérlegeljük, megvizsgáljuk, hogy papírra vetőjük mikor, milyen célból, kinek a kezébe szánta, sorjázta elő személyes adatait (mit közölt és mit hallgatott el), hogyan „ajánlotta”, értékelte magát, összegezte addigi élete folyását, ismert vagy ismeretlen céljai elérése érdekében. Az önéletrajz beszédes műfaj. Alaki jegyei már maguk megjelenítik írójuk világát. Gondoljunk csak. az elmúlt 20 esztendő társadalmi változásaival összefüggő önéletrajz „stílusváltozás”-ra (hagyományos = kronologikus, szöveges – modern = blokkos, funkcionális, un. amerikai forma). A jelenség miértjének magyarázata, okfejtése akár politika(mikro)történeti tanulmány tárgyát képezhetné, olyannyira idomultak a szöveges formájú, hagyományos magyar önéletrajzok a 20. század második felének személyzeti politikájának igényeihez. Újabban a karriercél elérése szorít (sok)mindent háttérbe vagy fogja vissza az író tollát.

Az un. „fejvadászok”, vagyis a humán erőforrás „kereskedők” a jó önéletrajzot jelképes lábnak tekintik. Olyannak, amellyel mintegy erőszakosan hatol(hat)unk be az előttünk éppen csak megnyílt ajtó réseibe.

A szatmárhegyen született, erdélyi-magyar író, Páskándi Géza (1933-1995) szerint: „E műfajban … eleve transzcendentális szemlélet indítéka lappang. Átrohanásról a földi életen – erről beszél. Átal azon az evilági életen , amelyet mulandónak fogunk fel. … Meg kell hát vetned életedet olykor , hogy máskor megbecsülhesd.”

Az egykor élt, előttünk járt unitárius lelkészek, tanárok s más „nagyságok”, püspökök, jótevők fellelhető önéletrajzai nem kevésbé értékesek számunkra. Hisszük, hogy a még fellehetők közzététele segít(het)i (ön)ismeretünk gyarapodását, s nem mellesleg azok munkáját, akik kutatóként keresnek nevezettekről használható, hiteles információkat (másokat, esetleg pontosabbakat és többet a lexikonok által megörökítetteknél).

Az itt közreadott curriculum vitae azé a Márkos Albertté, aki – mint maga is megemlékezik róla – (eléggé nem méltatott) fordítója volt a Kénosi Tőzsér János-Uzoni Fosztó István-Kozma Mihály triász nevével legendás hírűvé vált, latin nyelvű, kéziratos, unitárius egyháztörténetnek. Mint az köztudomású, első kötetének megjelentetése az Erdélyi Unitárius Egyház 21. századi könyvkiadásának egyik ékessége.

Egy 1940-es sajtóközlemény szerint: „Ennek a nagyhírű és annyi felé idézett egyháztörténeti latin nyelvű forrásmunkának könnyebb hozzáférhetőség szempontjából magyarra való fordítását Márkos Albert tanár afia megkezdette. Örömmel hozzuk e nagyjelentőségű vállalkozást olvasóink tudomására s a munka előszavának magyar fordítását közelebbről folyóiratunkban is közölni fogjuk.” (Keresztény Magvető. 72. 1940. 1. 46.). Közölték is, hamarosan: „Uzoni Fosztó Istvánnak az Unitárius Egyháztörténethez írt elöljáró beszéde” címmel. (Keresztény Magvető. 72. 1940. 3. 129-136.) A Keresztény Magvető egyébként jelzett évben rendkívüli érdeklődést keltett a papság s az egyház sorsa iránt felelősséget érző világiak körében a Káté és a Hiszekegy megreformálása körül támadt (úgy lehet mindmáig lezáratlan) vita ismertetésével, közreadásával.

Az önéletrajz hangsúlyosan tükrözi a főhatalom változást. Az 1. világháború alatti frontszolgálatban kiérdemelt katonai előmenetel és elismerés mellett említést tesz azokról az egyéni és nemzeti sérelmekről, amelyek nevezettet a román impérium alatt érték, amelyekkel szembesült. Bár tudatja (s ez ugyancsak elgondolkodtató), hogy kinek az ösztönzésére foglalta élettörténetét írásba (Dr. Kiss Elek főjegyző-püspökhelyettes).

Akinek pedig hivatali iratai között mindmáig megmaradt a Márkos önéletrajz, az Szalay Béla, a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium egykori osztálytanácsosa. Nevezett kulcsszerepet játszott az erdélyi tan- és kulturális ügyek intézésében. Számos jó embere, bizalmasa közül György Lajos emelkedik ki torony magasan. Ő „kulcsfigura” a minisztérium döntéseinek előkészítésében. Domokos Pál Pétert – úgy lehet – baráti szálak fűzték Szalay Bélához.

Csak azt nem tudjuk egyelőre teljes bizonyossággal, hogy mi célja lehetett Kiss Eleknek az önéletrajz megíratásával. Kézenfekvő magyarázat lehet, hogy valamilyen cím vagy kitüntetés adományozásának kieszközlése állt a főjegyző és egyháza szándékában. Márkos ugyanis egy évvel később, 1942-ben nyugalomba vonult, mert akkor már „ … orvosai megállapítása szerint, őt a sír szélén táncoltató betegségben szenvedett.” Nem valószínű tehát, hogy állásának meghosszabbíttatása érdekében terjesztették az iratot Szalay elé.

Márkos Albert az unitárius tanárok egyik érdemes alakja volt. Tudós-tanár típus. Életrajzának megír(at)ásával törleszthetne valamennyit az egyház abból a tartozásából, amelyet vele szemben felhalmozott.

Márkos Albert önéletrajza

„Születtem Tarcsafalván, Udvarhely megyében, 1878. június 4-én. Atyám, szintén Albert, a tarcsafalvi unitárius eklézsia kántora és tanítója volt. Anyám, Györke Zsuzsánna, mai nap is él, jelenleg kilencvenharmadik évében jár.

A négy elemi osztályt szülőfalumban, atyám vezetése alatt végeztem. Az un. előkészítő osztályt s az alsó öt gimnáziumot Székelykeresztúrt, a VI-VIII. felsőbb osztályokat pedig Kolozsvárt végeztem, az unitárius kollégiumban. Érettségit is tettem, tiszta jeles eredménnyel, 1896-ban.

Érettségi után Kolozsvárt a Ferencz József Tudományegyetem bölcsészeti karán, a magyar–latin szaktárgyra iratkoztam. 1900-ban abszolváltam, 1903-ban tanári oklevelet szereztem.

1898-1900-ig mint óraadó működtem a kolozsvári unitárius gimnáziumban. 1900-1903 [között] mint helyettes, 1903-tól, a mai napig, mint rendes tanár működöm ugyanezen intézetnél. 1939-ben a román kormány ugyan nyugalomba kényszerített, de a magyar uralom visszatérte után egyházam ismét rendes tanárnak nevezett ki.

1914-1918 között katonáskodtam. Minthogy 1900-ban családfenntartó címen magam a póttartalékba soroztattam volt be, a háborúba közemberként vonultam, a m[agyar] kir[ályi] 22. népfelkelő zászlóaljhoz. Itt nemsokára tizedesnek, majd szakaszvezetőnek léptettek elő. E minőségben vettem részt 1917 májusától decemberéig a bukovinai harcokban s e minőségemben szereltem le is, 1918 augusztusában, miután előbb a tiszti tanfolyamot Kolozsvárt, jó sikerrel elvégeztem. Első vonalbeli szolgálatom jutalmául a Károly csapatkeresztet kaptam.

Tanári munkásságom a román uralom alatt is folytattam. A román nyelvből több ízben sikeres vizsgát állottam. Egy ízben (szerencsére nyári vakáció idején), a román kormány felfüggesztett, mivel egyik tanítványom magyar írásbeli dolgozatát túlságosan magyar érzelműnek ítélték és én a kérdéses dolgozatot jelesre osztályoztam.

1913-ban nősültem. Feleségül vettem néhai Sándor János székelykeresztúri unitárius gimnáziumi igazgató Ilona nevű leányát. Házasságunkból három fiú született: Albert, jelenleg tanár a kolozsvári zenekonzervatóriumban, Jenő, szigorló jogász és óradíjas a kereskedelemügyi minisztériumban, András, a budapesti rajztanárképző harmadéves növendéke.

Írtam neveléstani és nyelvészeti értekezéseket értesítőkbe és szakfolyóiratokba. A román uralom alatt szerkesztettem két latin nyelvtani és olvasókönyvet, továbbá egy római régiségtani és latin irodalomtörténeti könyvecskét. Székely életképeket és anekdotákat dolgoztam át s adtam közre napi lapokban, heti folyóiratokban és naptárakban. Fordítottam elbeszéléseket és regényeket angolból és románból. Ezek részben szintén napilapokban és folyóiratokban jelentek meg, részben ma is kiadatlanul, kéziratban hevernek fiókomban. Jelenleg Tőzsér-Uzoni-Kozma kéziratban levő, latin nyelvű, terjedelmes unitárius egyháztörténelmének fordításán dolgozom. E munkával az Unitárius Irodalmi Társaság bízott meg.

Könyvtárosa vagyok az Unitárius Kollégium könyvtárának, választmányi tagja az említett irodalmi társaságnak és az Erdélyi Múzeum-Egyletnek.

E pár életrajzi adatot dr. Kiss Elek unitárius egyházi főjegyző és püspökhelyettes fölszólítására írtam.

Kolozsvárt, 1941. március 3-án.

Márkos Albert”

(Az önéletrajz levéltári jelzete, lelőhelye: Magyar Országos Levéltár K 690 1. cs. 84-86. p.)

]]> http://uninaplo.unitarius-halo.net/unitariuselet/2008/10/17/markos-albert-oneletrajza/feed/ http://uninaplo.unitarius-halo.net/unitariuselet/2008/10/03/unitarius-elet-2008-4-szam/ http://uninaplo.unitarius-halo.net/unitariuselet/2008/10/03/unitarius-elet-2008-4-szam/#comments Fri, 03 Oct 2008 21:33:21 +0000 unitariuselet http://uninaplo.unitarius-halo.net/unitariuselet/?p=30

Augusztus végén a füzesgyarmati Hegyesi János Városi Könyvtárban az országos rendezvény keretében ökumenikus bibliaolvasást szerveztünk. Úgy éreztük, hogy ebből sem maradhatunk ki mi unitáriusok itt a végeken. Boldogok vagyunk arra, hogy a mi kezdeményezésünk nyomán sikerült ez a tervünk is.

Meglepett az a lelkesedés, amivel fogadták a megkeresettek ezt az elgondolásunkat. Az ország köztudottan legvallástalanabb részén szeretnek bibliát olvasni, legalábbis ez derült ki az eredményből. A helyi Tv által is közvetített rendezvényre mintegy 30 biblia került elő, több mint fele a miénk. Különböző kiadású, a nagyon régitől, száz egynéhány évestől a legújabb fordításig, a magyarok mellett angol, héber, görög, román nyelvű bibliák is.

Az összejövetelt a „Tebenned bíztunk eleitől fogva” kezdetű, 90. Zsoltár, a népszerű protestáns himnusz eléneklésével kezdődött. Utána e sorok írója előadást tartott a kereszténység szent könyvéről az Unitárius Élet előző két számában megjelent cikkek alapján. Ezután következtek az olvasók. Volt közöttük református, katolikus, unitárius, vallástalan, egyházon kívüli, felnőtt, fiatal, hittanos. Elhangzott a salamoni áldás, a 103. hálaadó zsoltár, az újszövetségi boldogságmondások, példázat az irgalmas szamaritánusról, a tékozló fiúról, az imádságról szóló tanítás, példázat a gazdag ifjúról, a szőlőmunkásokról, a kisgyermekekről, a magvetőről, a Zákeusról szóló példázat, valamint a szeretet himnusza. A 12 felolvasó: Antal Ági tanárnő és Bere Kati vállalkozó, a városi önkormányzat képviselői, Simonné Bagdi Erzsébet és Kovácsné Csák Irmus, a Polgármesteri Hivatal számviteli dolgozói, presbiterek,

Simon Anna végzős közgazdász, Kiss Viktória és Csák Emese szegedi egyetemisták, Kovács Réka szeghalmi gimnazista, Éri Alexandra, Pengő Dániel és Éri Brigitta általános iskolások, valamint Balogh Balázsi Zita óvodapedagógus, kismama. A rendezvényen megtekinthettük a bibliák mellett, a könyvtár dolgozói által, a bibliával kapcsolatos anyagokból készített montázst is. A rendezvény a „Szívemet hozzád emelem” kezdetű, 25. Zsoltár eléneklésével zárult. Jó élmény volt mindannyiunk számára ez a találkozás.        -b.l-