Katinkához

Úgy suhantál el mint egy fénysugár, teljesen lélekké szublimálódva. Tested megmenteni az orvostudomány nem tudta. És te ezt tudtad; mégis képes voltál az abszurd reménybe kapaszkodni, mert hited és szenvedésed elhordozásának ereje a szentekéhez volt hasonló. Átömlesztetted erdélyi szellemiséged gyermekeidbe, erősítetted tiszteletbeli-erdélyi férjedet a sötéten settenkedő, korai özvegységre. Árasztottad szereteted és bölcsességed híveidre és ránk, téged csodáló barátaidra.

Két éve indultunk el egy közösen vállalt zarándoklatra Skype-on folytatott párbeszédünkben, te Svájcból, én Nárittyomból – ahogy te nevezted Hawaiit. Sokszor naponta, de legalább hetente irtunk, beszélgettünk. Most újraolvastam a füzetnyire duzzadt üzeneteinket, és fülembe cseng az amit szóban osztottál meg velem. Minden nap az volt az első, hogy megnézzem, vonalban vagy-e? Mert akkor tudtam, hogy megint rád koszontott Isten új napja amit gyermekeiddel tölthetsz.  Olvasd el ezt a bejegyzést »

Megemlékeztünk

„Istennek köszönjük, hogy a miénk volt és az is maradt, mert aki szeretettel szívünkben tovább él, nem halt meg, csak távol van.” /Szent Ágoston/ - fogalmaztunk meghívónkban, melyben tudattuk debreceni unitárius testvéreinkkel, hogy 2010. március 28.-án emlék-istentiszteletet tartunk, amikor megemlékezünk néhai. Tdő. Miklósi Vári Katalin lelkésznőről. Az alkalomra sokan megjelentek az egykori barátok, egyházközségi tagok közül. A jelenlét is igazolta, hogy a megemlékezés alatt elevenné vált a néhai lelkésznő lelkisége.

Az istentisztelet rendjén Pap Gy. László lelkész az 1Kor 3,21-22 alapján megfogalmazta emlékező gondolatait, melyek kezdetén a következőképpen nyilatkozott: „Néhai, tisztelendő Miklósi Vári Katalin lelkésztestvérünkre emlékezünk a mai napon, amikor személyére szabott emlékeinkkel megidézzük életét, melyben helyet kapott gyülekezetünk szolgálata is. Amikor kitűztük épületünk homlokzatára a gyászlobogót, amikor képviseltük a temetésen gyülekezetünket, amikor többen fájdalmas könnyet ejtettek a fiatalon, sok szomorúságot maga mögött hagyó lelkésznőért – tettük azzal a kegyelettel és szeretettel, melyet nemcsak egy lelkész érdemel, aki a köz szolgálatára szánta életét, hanem bárki az emberek közül, aki nemcsak megpróbáló szenvedéseken ment át fiatal korában, hanem, akinek távozása annyira behatárolható volt a tudat és az érzés megtapasztalható világa közé.” Majd méltatta a lelkésznő helyes és jellemző lelkületét, végül pedig összekapcsolta a Virágvasárnapi alkalmat a megemlékezés áldott lehetőségével: „Arra kértünk mindenkit, hogy egy szál virággal érkezzetek az istentiszteletre, hiszen a volt lelkészre, barátra, jó ismerősre, egyházközségi vezetőre emlékezünk. Ugyanakkor képzeljétek csak el, hogy ma, virágvasárnapján ezt a szál virágot nem csak egy megboldogult embertárs, lelkész emlékére tettük templomunk úrasztalára, hanem ezzel a cselekedettel magunk is bevonultunk a lelki Jeruzsálembe. Annak idején ugyanis virággal, zöld ágakkal kezükben vártak a város határában Jézusra, aki nemcsak városukba, hanem szívükbe költözött azoknak, akik befogadták őt. Annak idején – ismereteim szerint igen sokan szívetekbe zártátok ti is Katinkát. Egyéniségével, felfogásával sokakat lenyűgözött, de ugyanakkor figyelemre méltó volt az a személyes megvalósítása is, melyet mindaddig képviselt, míg erre egészsége engedte. Mától kezdve viszont mindenki szívébe belopta magát, aki kegyelettel, virággal emlékezett. Jézus ugyanis folyamatosan arra kér bennünket, hogy maradjunk meg az ő szeretetében.”

A szószéki szolgálatot követően a lelkész átadta a szót az egyházközség volt gondnokának, Geréd Lászlónak, aki nemcsak megemlékezett Miklósi Vári Katalin lelkésznőről, hanem szólásra kérte Dr. Kozák Miklós, volt gondnokot, valamint az egykori konfirmálók közül Rózsa Andreát. Ezt követően a gyülekezetből Balsa Jánosné emlékezett egy román népköltemény megzenésített változatával, melyben többek között arra kérte Katinkát, hogy segítsen neki, hogy ő is találjon majd egy helyet Isten örökkévaló országában. Ez után Geréd Szilvia atyánkfia egy képes bemutatót tartott, melyben szinte a kezdetektől láthattuk az egyházközség élén a lelkésznőt, de azokat a fontosabb állomásokat is, melyek nemcsak akkor, hanem a későbbiek során is egy-egy fénypontot jelentettek a gyülekezet életében. Az élmény dús bemutatót teljes mértékben elevenné tették a személyes jellegű kapcsolódások, melyekben időnként sokan magukra találtak azok közül, akik a megemlékezés könnyével és virágával érkeztek a templomba.

A fentieket követően szeretetvendégségre került sor, amikor kisebb-nagyobb csoportokba tömörülve mindnyájan személyes élményeinket soroltuk, ami által nemcsak a néhai lelkésznő életét idéztük, hanem megkerestük azokat a kapcsolódási pontokat is, melyekben többet láttunk benne, mint gyülekezeti vezetőt. Azt nem tagadhatjuk, hogy megemlékezésünket teljes mértékben átjárta a gyászos szomorúság, s bármennyire kihangsúlyoztuk, hogy elfogadtuk a lelkésznő tudatos készülését a megmásíthatatlanra, ennek ellenére mégis a legtöbbünknek érthetetlen maradt ifjú kori távozása.

Az egyházközség vezetősége.

L A U D Á C I Ó

Dr. MURVAY SÁMUEL, A MAGYARORSZÁGI UNITÁRIUS EGYHÁZ

TISZTELETBELI FŐGONDNOKÁNAK AZ EGYHÁZ LEGMAGASABB

DÍJÁVAL, A SZERVÉT MIHÁLY –DÍJJAL VALÓ KITÜNTETÉSÉN

„Mindent megpróbáljatok, ami jó, azt megtartsátok!”

/1 Thess. 5:21/

Vannak emberek, akik életük alkonyán kapják meg azt az elégtételt, amivel azt ismerik el róluk, hogy egész életükben jó és igaz ügyért küzdöttek. És azért bol- dogok, megelégedettek, mert nem azért tették rá életüket eszményeik megva-lósítására, hogy elismeréseket kapjanak, hanem az eszme győzelméért.

Dr. Murvay Sámuel, mint a hazai unitáriusok legnagyobb része, Erdélyben, an-

nak egyik legszebb részén született, a Hargita megyei Újszékely kisközségben 1920-ban tehetős, ősrégi unitárius családban. Egyértelmű volt, hogy iskoláit a híres Székelykeresztúri Unitárius Főgimnáziumban végezte. Majd a Kolozsvári Egyetemen jogi és államtudományi doktorátust szerzett. Katonaság és hadifog- ság szakította meg életpályáját. A fogságból 1946-ban megszökve borzalmas állapotok várták itthon, mert az új hódítók, mint mindenhol, őket is kifosztot- ták, mindenüket elvitték. Édesanyjával megkezdte a gazdaság helyreállítását.

A következő évben bátyja hazatárt angol hadifogságból, akinek átadta a gazda-

ság vezetését, és a jogi pályán helyezkedett el. 1955-ig Marosvásárhelyen tör- vényszéki bíróként dolgozott. Ártatlanul meghurcolt 22 tanár felmentéséért

nemkívánatos lett és lemondott bírói tisztéről. 33 évig szintén Marosvásárhe-lyen ügyvédként dolgozott. Mindig szoros kapcsolatot tartott fenn egyházával.

Jogi ügyekben segítette a kolozsvári püspökséget. 18 éven keresztül a Marosi Egyházkör felügyelő gondnoka volt., egészen 1988-ig, amikor családi okok miatt

áttelepedett az Anyaországba. Erdélyben a köri vizitációk rendszeres résztvevő- je volt, ismerte a lelkészi családok és gyülekezeteik életét. Igyekezett a más fe-

lekezetűekkel jó viszonyt ápolni, főként a katolikus Márton Áron püspökkel.

Ügyvédi munkájával segítette azokat, akiket jogtalanul hurcoltak meg, két alka-

lommal őt is letartóztatták, de nem találtak rajta fogást, így hazaengedték.

Az Anyaországban kitelepedésük után azonnal bekapcsolódott az egyházi mun- kába. Az 1994-ben tartott Zsinat főgondnokká választotta. Rengeteg munka várt rá. Az egyházi élet minden területén volt mit helyrehozni, újítani, rendbe tenni. Hatósági, hivatali szervekkel és testvéregyházakkal jó kapcsolatokat te- remtett. Oroszlánrésze volt az államtól visszakapott Nagy Ignác utcai ingatlan 51%-nak rendezésében, valamint a 49% épületrész visszaszerzésének elindítá-sában. Jogi és történelmi tények, adatok felsorakoztatásával beadványok tucat- jait szerkesztette nagy hozzáértéssel mind az említett 49% , mind pedig a Hő-gyes Endre utcai ingatlan visszaszerzése érdekében. A Hőgyes Endre utcai ingat- lan esetében a remény maradt, de a Nagy Ignác utcai esetében 2000-ben meg-

született a visszaadási törvény. Aztán évekre elhúzódott minden, hogy most, 2009 karácsonya előtt, az unokaöccse, Elekes Botond főgondnoksága alatt meg-

szülessen a birtokbaadási rendelet, és kezdődhessen a tulajdonjogi bejegyzés.

Egyháza, családja mellett örök szerelme maradt Erdély, a szülőföld. Több, az

erdélyieket, székelyföldieket összefogó, támogató szervezet vezetője is volt.

Főgondnoksága a 2001. évi zsinati választásokig tartott. Az ingatlanrendezés, az egyházi rend megteremtése mellett soha nem szűnt meg azért dolgozni, hogy

a Trianon által szétszakított unitárius egyház egysége újra helyreálljon. Közel az

idő, hogy ez az álma is teljesüljön. Beadványa végén is szeretettel üzeni : A Zsi-

naton – legalább lélekben – én is jelen leszek, és kérem egy örök Istenünket, áldja meg drága Egyházunkat, annak minden jelen és jövő tagját az egész világ magyarságával együtt. Ámen. Eger, 2010. január 15.” Köszönet az életéért!

A Magyarországi Unitárius Egyház Elnökségének javaslatára a Magyarorszá- gi Unitárius Egyház Zsinatán megjelent 29 tag Dr. Murvay Sámuel tiszteletbeli főgondnoknak egyházunk legmagasabb elismerését, a Szervét Mihály-díjat és a vele járó Oklevelet adja az egyház és az összmagyarság érdekében végzett önzetlen, hűséges és kitartó munkájáért. Egyben kéri Isten áldását további életére és családja életére, hogy tudja hordozni keresztjét jézusi türelemmel.

Kelt Budapesten, 2010. február 6-án

Kiváló tisztelettel :

Balázsi László Elekes Botond

egyházi főjegyző-püspökhelyettes egyházi főgondnok

II. János magyar király és János Zsigmond néven első erdélyi fejedelem emléke

Szapolyai János Zsigmond magyar királyról és első erdélyi fejedelemről születésének 470. évfordulója kapcsán szeretnék megemlékezni ezzel a kis tanulmánnyal, hiszen e nagy formátumú, több nyelven beszélő, igazságos és a hit dolgában rendkívül türelmes magyar uralkodóról a történelem iránt érdeklődők is eléggé megfeledkeztek.

Szapolyai János Zsigmond édesapja Szapolyai János, akit I. János néven 1526. november 11-én Magyarország királyának választottak és 1539-ben feleségül vette a lengyel Jagelló Izabellát, mely házasságkötéssel a Habsburgok álmai szertefoszlottak Magyarország akadálytalan megszerzését illetően.

I. Habsburg Ferdinánd a Török Birodalom helyett főleg csak Magyarországot támadta, 1540 májusában ismét sereget küldött Buda elfoglalásáért, pedig Izabella királynő áldott állapotban volt, de ettől a ténytől a nagypolitikai ambíciókra törekvő Habsburg nem hatódott meg.

Ilyen körülmények között született meg 1540. július 7-én János Zsigmond, Szapolyai János fia, majd két héttel az örvendetes esemény ellenére I. János király meghal, I. Ferdinánd újból csak Magyarország elfoglalására tör. „Azonközben megjöve Budáról az a bizonyos hír, hogy királyné asszonyunknak július 7-ikén fia szü­letett légyen. Ez hírre urunk őfelsége lóra ülvén, nem tekéntvén veszedelmes nyavalyás voltát, ki­mene az városból az táborba, az hol is az hír már elterjedt vala. Vala is aznap nagy öröm városban, táborban, mert szeretik vala az népek az jámbor királyt, mü kegyelmes urunkat.

Estve felé penig visszajővén az városba, midőn urunk lováról le akarna szállani, szegény urunk igen nagy nehezen jöhetett le az lóról; ott állván penig az urak, mondá nékiek vidám arcával: “No atyámfiai, nagyon megnehezedtünk, de nem is csu­da, mert már gyermekünk is nyomott gondot nya­kunkra; de tekegyelmetek segítségével már csak ezt is elhordozzuk.”

Jár vala penig az is akkor urunknak eszében, hogy Budára menne fiát meglátni, de másnap olly nyavalyás lött urunk, hogy fel nem kelhete. Aznap penig bennünket rendre magához parancsol vala, és beszél vala bőven mindenekró1. Másnap penig rosz­szabbul lévén urunk, magához parancsolá György barát uramat, kivel is igen hosszason tractál vala az országról, fiáról és az jövendő dolgokról. Ezek­nek utána béparancsolá személyünket magához; mondá: “Tekegyelmed készüljön, mert ígéretünk szerént küldjük tekegyelmedet Budára; mondja ke­gyelmed ott: rosszul vagyunk ugyan, de ha isten meggyógyít, megyünk majd mü is Budára.<< Ez sza­vak után megfordulván nagy nehezen urunk, mondja azután ezt: >>Vagy halva Székesfejérvárra, az hol élve koronánkat kaptuk.<< Ez szavak után elhallgata urunk, és nemsokára ezután halljuk vala mondani: >>Uram segíts! Uram segíts!<< […] július 21-ik napján meghala jámbor urunk szép csendesen. Ez lőn vége jámbor magyar királyunknak, kit minden népek siratnak. Mü penig még aznap az urak rendelésébó1 - jámbor szegény urunk több­szöri ígéreti szerént - az levelekkel Budára indul­tunk, ez szomorú gyászhír megvitelére.” ¹

Szapolyai János 1540. július 21-én[17-én?, Várkonyi] háromszori szívszélhűdés után meghalt. Verancsics Antal kora egyik igen jelentős humanistája írja, hogy „egész Erdély földrengést érzett halála napján, hogy tudja meg, hogy egy neveze­tes királyt vesztett, kinek halálát még a természet is jelezni akarta”. János király egy 21 éves tapasztalatlan özvegyet, Izabella királynőt és a 14 napos királyfit hagyta hátra. A haldokló király végakarat szerint a királynőt, János Zsigmondot és Magyarország kormányzását Fráter Györgyre és Petrovics Péterre bízta. A lengyel királyi sarj Jagelló Izabella, saját kezével festette a Budai várban lévő hálószobája falára, azt a híres mondást, hogy „Sic fata volunt”, vagyis „Így akarta a sors” híres jelmondatát, mely a magyar történelem folyamán majd oly sokszor megismétlődött. Az ország rendjei tiszteletben tartva az 1505-ös országgyűlési határozatot, hogy Magyarország élére idegen királyt nem állítanak, a Rákos mezején összegyűlt magyar rendek közfelkiáltással, az ország több évszázados jogszokásainak tiszteletben tartásával 1540 szeptember 13-án törvényesen megválasztottak magyar királynak Szapolyai János fiát János Zsigmondot, II. János király néven Magyarország királyának. Az osztrák támadások azonban nem szűnnek. I. Ferdinánd király újból próbálkozik Magyarország megkaparintásával, de próbálkozása ezúttal is kudarccal zárul, mert Fráter György és társai keményen védik a székvárost.

A Habsburgok ereje azonban olyan csekély volt, hogy nem tudtak komoly hadműveletbe kezdeni Magyarországon. Csak néhány főúr állt Ferdinánd oldalára, mint Frangepán Ferenc, Perényi Péter, Maylád István és a (rabló) Balassa Imre. Ferdinánd öreg tábornoka Leonhard Vels 1540-ben hiába támadta meg Budavárát, mert György barát, Török Bálint és Petrovics Péter vezette magyar hadsereg visszaverte az ostromot, Werbőczi kancellár pedig Sztambulba ment, hogy a szultán elismerését kérje II. János király számára. Ferdinánd is elkezdett alkudozni a török szultánnal, mindent megígért, csak hogy Magyarországot meg tudja kaparintani, ezért elküldte az egyik diplomatáját, Hieronym Laskit, hogy a magyarok ellenében együtt szerezzék meg az országot.

Az özvegyen maradt Izabella királynő és a kis király megsegítésére olyan tanácsosok álltak rendelkezésre, mint Fráter György (Martinuzzi), akit György barátnak is szoktak emlegetni, Werbőczi István jogtudós (a Hármaskönyv összeállítója), a nagyhatalmú, kemény katonaként ismert Török Bálint és a hűséges Petrovics Péter. A kor egyik legmeghatározóbb egyénisége György barátként is emlegetett Frater (Martinuzzi-Uťešenič) György „Utissenius György Horvátországban született nemzetének régi törzséből. Mindkét szülőjének csa­ládja nemes és ősi, de anyjáé híresebb. Szülőhelye jeles várról nevezetes. Kamicié a neve, ami hor­vátul kövecskét jelent, így mondják a helyről, me­lyen azért fekvése mégsem meredélyes, hanem kies és szemrevaló, magunk háromszor láttuk. […] Becsesebbé teszi e hely­séget, hogy tőszomszédságában fekszenek Dalmácia nagy hírű városai, Šibenik, Škradin és Zára, meg a szemet gyönyörködtető sziklákkal, szigetekkel tele­szórt tenger az említett városokban levő kikötők­” ²

Ferdinánd azon törekvése, hogy minden áron Magyarország királyának ismertesse el magát és az a sikertelen ostromsorozata melyet Budavára ellen intézett, azonban magára vonta a török szultán haragját.

A török szultán is természetesen csak színlelte a barátságot a magyarok iránt, hiszen ahogy észrevette, hogy az egykor erős magyar királyság annyira meggyengült, hogy már eredményesen nem tud ellenállni két nagyhatalom szorításának – nyugatról az osztrák, dél-keleten pedig a török – hatalmi ambícióinak, kapva kapott az alkalmon, hogy Magyarország területéből minél nagyobb szeletet kihasítson. „A mohácsi veszedelem után a kettős királyság két ellen­séges táborra szakította az országot. Majd három részre szakad az ország s az ellenkirályok versengése, civódásai aláásták a királyi hatalmat s egymás párthíveinek elcsábítása, a hűtlenség megjutalmazása az erkölcsöket alásülyesztették és utat nyitot­tak mindenütt az anarchia féktelenségeinek. Fejetlenség, zür­zavar mindenfelé. A szétdarabolt hazában nincs semmi tekin­télye a törvénynek, jogrend helyett jogfosztás, közbiztonság he­lyett polgárháború. A királyság gyűlölésével megerősödött az oligarchia, amely egyaránt veszedelmes volt a királyra, nemes­ségre és a jobbágyosztályra. […] Mindinkább kezdett elmosódni a nagyszerű nemzeti ha­gyományok emlékezete, a nemzeti büszkeség érzete, mely tán a hazát, nemzetet még összetartani, megvédeni tudta volna.” ³

Ferdinánd csapatai változatlanul ostromolják Budavárát még 1541 nyarán is, ezt remélve, hogy a csecsemő király emberei által vezetett vár könnyen megadja magát. A több hónapos ostrom azonban nem vezet eredményre, pedig Ferdinánd bátyjának, V. Miksa császárnak is könyörög, hogy adjon segítséget a magyarokkal folytatott harcba. Miksa azonban egyéb háborúkkal volt elfoglalva.

Magyarország nemzeti érzelmi politikusai ebben a helyzetben teljesen ki voltak szolgáltatva a török szultán kényének, nem tehettek mást, mint hogy a törökhöz kellett forduljanak, hiszen Ferdinánd állandóan zaklatta az országot. 1541 májusában I. Ferdinánd újból sereget küldött Buda elfoglalására, de Roggedorf generális és Perényi Péter vezette sereg 1541 júliusára teljesen szétmorzsolódott. Az osztrákok támadása miatt a szultán elhatározta, hogy meg fogja támadni Bécset. Ferdinánd annyira megrémült a törökök támadásától, hogy a hír hatására egészen Linzig menekült. Bebizonyosodott, hogy a törvénytelenül és csalárd módon megszerzett magyar királyi címért meg sem próbálkozott lépni, hanem - szégyen a futás, de hasznos – jelszóval, majdnem Bajorországig futott.

A török látva Magyarország kiszolgáltatott helyzetét, 1541 augusztus 29-én elfoglalja Budát, a szultán ugyan örökbe fogadja János Zsigmondot, de a királyfi és a királyi udvar el kellett hagyja a várat. A királyi udvar Erdélybe költözött és ezzel kezdődik meg lassan az Erdélyi Fejedelemségnek nevezett államalakulat.

1. János Zsigmond uralkodásának első szakasza

A XVI. század a középkori Magyar Királyság egyre jobban elmélyülő agóniája, ebben a században születik meg Székely Mózes, aki később Erdély egyetlen székely fejedelme lett. Ebben a korban Európa egyébképpen sem csendes, hiszen országok és birodalmak feszülnek egymásnak. A Török Birodalom megvetette lábát Európa dél-keleti felében oly annyira, hogy már a XV. század végére bekebelezte a Balkán-félsziget államait és népeit. Európa nyugati felén minden egyébre figyeltek, csak a török fenyegető előtörésére nem. A keresztény hatalmak egymást túllicitálva harcoltak egymás ellen, a Magyar Királyság pedig egyedül maradt a muzulmán terjeszkedésével szemben, a keresztény világ vezetői pedig csak szavakkal biztatták hazánkat, sőt a Habsburgok irányította szomszédos ország szinte menetrendszerűen támad és igyekszik bekebelezni meggyengült hazánkat. Nem csak országok feszülnek egymásnak, hanem a politikai és társadalmi ellentétek miatt egyre inkább vallási, egyházi megosztottság lesz úrrá Európán. Luther Márton tanai terjedésével egyre nagyobb területeken terjednek el a protestáns eszmék, a római katolikus egyház befolyása meggyengül.

A török ismét elérkezettnek tartja az időt arra, hogy tovább terjeszkedjen Európa szíve felé. A Magyar Királyság két tűz közé szorult, délről és keletről a Török Birodalom várja, hogy mikor következik el a kedvező alkalom, hogy bekebelezhesse, nyugatról pedig Habsburg Ferdinánd akarja ugyanezt. I. Ferdinándnak azonban egyelőre nincs megfelelő katonai és pénzügyi ereje a cselekvéshez.

A török látva Magyarország kiszolgáltatott helyzetét, 1541. augusztus 29-én elfoglalja Budát, a szultán ugyan örökbe fogadja II. János magyar királyt, aki alig egy éves, de a királyi udvar el kell hagyja Budavárát. 1541. szeptember 2-án a szultán bevonult Budára, ahol az addigi híres Nagy-Boldogasszony templomát mecsetté alakította át s a ha­rangok hangjához szokott vidékeken ezentúl a müezzin éneke hallatszott. Így került Budavára fegyver nélkül török kézre a szul­tán nagy örömére s a magyarok sokkal nagyobb bánatára.

A késő éjjeli órákban fáklya fényénél vitette vissza a szul­tán János Zsigmondot s csak éjfél után egy órakor láthatta vi­szont a királyné egyetlen kis fiát. A török szultán ugyan azt ígérte, hogy csak ideiglenesen foglalja el Buda várát, hogy nehogy a németek szerezzék meg, és János Zsigmond nagykorúvá válása után visszaadja az össze területet. A szultáni ígéretben senki nem hisz, mert köztudomású volt abban a korban, hogy arra a városra, ahová Mohamed próféta zászlaját kitűzték, a muzulmánok örökre a sajátjuknak tekintették. A szultán megerősítette János Zsigmond királyi jogait, s megígérte, hogy amíg él örökké gondját fogja viselni és nem engedi, hogy a Habsburgok vagy mások elfoglalják Magyarországot. Megígérte és meghagyta azt is, hogy ha János Zsigmond hatalmát bárki fenyegetné, azonnal segítségül küldi a budai basát, Moldva és Havasalföld vajdáit. Szulejmán szultán ugyan azzal áltatta magyar környezetét, hogy ez az állapot csak addig fog fennmaradni, amíg János Zsigmond nagykorúvá nem válik és át nem veszi a Magyar Királyság kormányzását, azt azonban tudta mindenki, hogy a török szultán soha nem fogja beváltani ígéretét.

A szultán évi tízezer forint adó megfizetésére kötelezte Magyarországot. Ennek az adónak a megfizetése nem annyira méretéért, hanem a megalázásért volt kellemetlen a magyar társadalomnak, hiszen nem sokkal később Ferdinánd is próbálkozott a török szultánnál azzal az igénnyel, hogy ha teljes Magyarországát megkapná, úgy éves szinten akár egymillió forint adót is fizetne. A szultán elutasította Ferdinánd ajánlatát, de ebből a felajánlásból kitűnik az is egyértelműen, hogy minden áron szerette volna megkaparintani Magyarországot, tehát még olyan áron is, hogy akár hűséget esküdött volna a töröknek.

Európa keresztény hatalmai egy időre megdöbbennek ugyan Budavára és Magyarország középső részének elvesztésének hallatán, de gyakorlatilag nem tesznek semmit. V. Károly Habsburg császár egyéb harcokkal van elfoglalva, a pápaságnak katonai hatalma nincs, így a kereszténység végső bástyájának elvesztésekor meg sem próbálják komolyabban Buda felszabadítását az iszlám uralma alól.

Az alig 22 éves Izabella királynő és az alig egy éves János Zsigmond 1541. szeptember 5-én Budát elhagyta, kíséretével egyetemben szeptember 18-án a magyar királyi udvar először Lippára utazik, ökrös szekereken, majd később beköltöznek Gyulafehérváron az erdélyi római katolikus püspökök palotájába. Ettől az időponttól kezdve a Keleti Magyar Királyság (majd a későbbi Erdélyi Fejedelemség) székhelye Gyulafehérvár, annak ellenére, hogy vannak ennél nagyobb városok (pl. Kolozsvár), vagy az országgyűlések színhelye legtöbbször Torda.

A székelyek örömmel üdvözölték I. János király özvegyét Izabella királynét és fiát János Zsigmondot, Mihályfi Ferenc és Andrássy Márton vezetésével egy bandériumot küldtek elébe.

A királyi kancellária vezetője Szapolyai János végrendeletének megfelelően Fráter György helytartó lett. Martinuzzi Fráter György, vagy röviden megnevezve, Fráter György minden egyéni hibája (kapzsiság, erőszakosság, szinte írástudatlanságig terjedő műveletlenség, stb.) is kiváló diplomata és kiváló hadvezér, aki a nehéz körülmények között is igyekezett az önálló magyar nemzeti királyság eszméjének megvédését a Habsburgokkal szemben, másfelől pedig igyekezett ellenállni az egyre jobban előretörő Török Birodalomnak. Szulejmán szultán Török Bálintot lefogatta, Fráter Györgyöt azonban megbízta azzal, hogy a kiskorú János Zsigmondot segítse az uralkodásban. „Fráter György minden egyéni hibája mellett is kiváló diplo­mata s képességeinek kifejtésére igen alkalmas körülmény volt János király halála. Szapolyai nehéz örökséget hagyott csecsemő fiára: az önálló magyar nemzeti királyság eszméjének a meg­védését a Habsburgokkal szemben, másfelől a régi dicsőség ápolását és fenntartását még a gyámkodó s mindjobban elő­nyomuló törökkel szemben is. Ezt a nagy feladatot a csecsemő helyett egyelőre a gyám kellett, hogy vállalja, kire az a nagy feladat várt, hogy János király fiának biztosítsa atyja öröksé­gét, amiből a nagyváradi béke kizárta őt. Azon kívül Fráter Györgynek erősítenie kellett Izabellát is, nehogy célja megvaló­sításában asszonyi gyöngeséggel őt meggátolja.”⁴

A végzetes mohácsi veszedelem után, míg a kettős királyság csak két ellen­séges táborra szakította az országot, addig a három részre szakadt országban még nagyobb az ellenkirályok (és táboruk) versengése, oly annyira, hogy civódásaik aláásták a királyi hatalmat. Egymás párthíveit igyekeztek elcsábítani, a hűtlenséget gyakran megjutalmazták azzal, hogy birtokokat adományoztak. Az erkölcsök egyre jobban leromlottak és utat nyitot­tak mindenütt az anarchia féktelenségeinek. Fejetlenség és zűr­zavar vált általánossá mindenfelé. A szétdarabolt hazában rövid idő alatt nem lett semmi tekin­télye a törvénynek, jogrend helyett jogfosztás, közbiztonság he­lyett polgárháború állapotába került az ország. A királyság gyűlölésével megerősödött az oligarchia, amely egyaránt veszedelmes volt a királyra, nemes­ségre és a jobbágyosztályra.

Buda elfoglalása nemcsak a magyarokat rémítette meg, hanem a nyu­gati kereszténységet is, de tenni nem tettek semmit gyakorlatilag. Ferdinánd is kénytelen volt belenyugodni Magyarország három részre való bomlásába, ereje továbbra is csak annyira tellett, hogy gyakori zaklatásokkal igyekezett megszerezni János Zsigmond pártján maradt területeket.

Végső soron, akárhogyan is szépítgetik utólag a Habsburg-párti történetírók, Magyarország feldarabolását a török mellett elsősorban az illegitim Ferdinánd törekvései okozták.

A királyi udvar Erdélybe költözésével kezdődik meg lassan az Erdélyi Fejedelemségnek nevezett államalakulat kialakulása. Ez az államalakulat azonban még csak a Keleti Magyar Királyság, ugyanis megválasztott vezetője a magyar király. A kormányzásban résztvevő gyámok és tanácsosok a magyar királyi udvar tisztviselői, a magyar király nevében tanácskoznak a külföldi hatalmakkal. A Keleti Magyar Királyság a Tiszától keletre lévő területeket foglalja magában. Ferdinánd király a török hódításon kívül maradt és főleg a Tisza vonalától nyugatra fekvő területeket birtokolja. Ezek a határok azonban gyakran változnak, hol nyugatra, hol keletre tolódnak el. „Ez a szomorú körülmény vezetett Erdély önálló állami életére. A nagy és hatalmas középkori Magyarország romjain épült fel a kis Erdély, hogy megmentse a jövőnek a magyar nemzeti állameszmét. E kornak történetét János Zsigmond neve nyitja meg.

Erdély kezdetben csak földrajzi fogalom. Budavár elfoglalása után azonban a török Erdélyt a részekkel együtt János Zsigmondnak adta s ezzel megkezdődött Erdély politikai jelen­tősége. Erdély lett a magyar nemzeti törekvések középpontja.

Budavár elfoglalása nagy területi változásokat idézett elő Magyarországon. A szultán átengedte János Zsigmondnak Er­délyen kívül a Tiszán inneni részeket s az északkeleti Felvidé­ket.”⁵

Fráter György a Keleti Magyar Királyság ügyeinek sürgős intézése érdekében összehívta Debrecenbe az országgyűlést. Az 1541. október 18-án megtartott országgyűlésen, a gyűlésen a magyarországi Szapolyai-párti küldöttek és az erdélyi három nemzet képviselői: a magyarok, székelyek és szászok küldöttei jelentek meg. A rendek megesküdtek II. János királyra, s ugyanekkor lerakták annak az új államalakulat az alapjait, melyet úgy hívunk ettől kezdve, hogy Erdélyi Fejedelemség. Ferdinánd akkor azonban még nagyon erősnek tűnt, ezért Fráter György titokban tárgyalásokat kezdett a Habsburg-pártiakkal, hogy a Magyarországot a Habsburgok jogara alatt egyesítették, a Szapolyai család pedig kárpótlásul megkapja Szepes várát, tartozékaival együtt. Az egyességet meg is kötötték Gyalu várában 1541. december 29-én.

Fráter György 1542. január 20-án újabb országgyűlést hívott össze Székelyvásárhelyre [jelenleg Marosvásárhely], ahol az erdélyi rendek Erdély helytartójának nevezték ki a barátot.

Az erdélyi országgyűlés hamarosan, már március végén újból összeült Tordán, ahol elhatározták, hogy meghívják Izabella királynét és fiát, János Zsigmondot, hogy együtt jöjjenek be Erdélybe és felállítottak a királynő és a helytartó mellé egy 22 tagú tanácsot.

Izabella királynő és Fráter György 1542 nyarán beköltözött a gyulafehérvári püspöki palotába. Ettől az időponttól kezdve Gyulafehérvár lett az Erdélyi Fejedelemség központja, a maradék Magyarország ügyeit innen intézték a továbbiakban.

Ferdinánd megpróbálta ugyan 1542-ben újból elfoglalni Budavárát, hogy felszabadítsa a törökök alul és küldött is egy elég jelentős 50.000-60.000 katonát kitevő sereget, valamint további alkudozásokba fogott Fráter Györggyel Erdély és a Tiszán-túli részek átadása érdekében, de I. Ferdinánd vállalkozása újból gyászos kudarccal végződött, a sereg Pest alatt folytatott néhány napos csatározás után teljesen szétzüllött. Fráter György belátta, hogy a tehetségtelen Ferdinánddal Magyarország sorsát nem szabad egybekötni, mert ebben az esetben nem csak az ország közepe kerül a félhold uralma alá, hanem a teljes ország. Ennek érdekében pedig fenn kell tartani az önálló Erdélyi Fejedelemséget. A fejedelemséget akkor még azonban nem nevezték Erdélyi Fejedelemségnek, hiszen ekkor még a királyi Magyarországból II. János király igazgatása alatt volt Erdélyen kívül Máramaros, Szabolcs, Szatmár, Közép-Szolnok, Bihar, Külső-Szolnok, Békés, Csondrád, Arad, Csanád és a Temesköz. Az 1543-1544-es hadműveletek eredményeképpen a Ferdinánd-pártiak Magyarországa gyakorlatilag a Vág völgyére szorult vissza, ezek a tények végképp lelohasztották a Habsburg-pártiak reményeit.

A török szultán tudomására jutott, hogy az erdélyi rendek ingadoztak a török- és a Habsburg uralom között, s ezért ha nem is személyesen támadt Erdélyre, de megparancsolta Petru Rares moldvai vajdának, hogy leckéztesse meg az erdélyieket. Rares vajda emberei meg is támadták az erdélyieket 1542 novemberében, végigdúlták a Székelyföld keleti területeit, rabolva és zsákmányolva fosztogattak, de Fráter György seregei végül sikerült kiverniük a betolakodókat.

A háromszéki székelyek ugyan megtorolták a betöréseket 1543-ban és nagy károkat okoztak a havasalföldieknek, de az erdélyi országgyűlés nem akarta az ellenségeskedések elmérgesedését, ezért a székelyvásárhelyi gyűlés elhatározta, hogy a helytartó küldjön vizsgálóbiztost Háromszékre a sérelmek kivizsgálása érdekében, a károkat térítsék meg s a bűnösöket büntessék meg. A székelyek minden tiltás ellenére 1548-ban újból beütnek Havasalföldre, azonban az erdélyi országgyűlés ugyancsak elítéli a jogtalan támadást, 1548. szeptember 8-i döntésével megerősíti, hogy külországba engedély nélkül senki se ne mehessen és szigorú büntetéseket helyezett kilátásba e döntések megsértőinek.

Ilyen körülmények között a székelység sem tarthatta meg a régi adómentességüket, mert a megkisebbedett és több oldalról is megtámadott Keleti Magyar Királyság honvédelme egyre nagyobb pénzügyi terheket jelentett. Az 1545-ös tordai országgyűlésen a székelyek is elfogadják, hogy senki nem vonhatja ki magát az alól a kötelezettség alól, ami a honvédelmet jelenti és régi hagyományaiknak folytatásaképpen ökörsütést határoznak el.

Habsburg Ferdinánd belefáradva a küzdelmekbe, úgy döntött, hogy igyekszik lélegzetvételhez jutni és 1545. november 10-én küldöttei aláírták Drinápolyban a fegyverszüneti egyezményt. A Ferdinánd kezén maradt Nyugati Magyar Királyságot a török szultán évi 30 000 forint adó fizetése ellenében elismerte.

Nem csak Ferdinánd ármánykodott a Keleti Magyar Királyság ellen, hanem a török szultán is szorította a magyarságot, ugyanis a török által támogatott Péter moldvai és Mircsea havasalföldi vajda is készült az ország megtámadására.

Az erdélyiek is megtudták, hogy Ferdinánd a törökkel alkudozik megint, ezért az 1545. április 24-én összeült erdélyi diétán, mely egyúttal a keleti magyar állam országgyűlése is volt, megvonták I. Ferdinánd királytól azokat a jogokat, amelyeket eddig legalább elvben meghagytak. Ettől kezdve Ferdinándnak nem volt joga birtokadományozásra, de nem rendelkezhetett a legfelsőbb igazságszolgáltatás jogával sem. Az országgyűlés János Zsigmondot, mint II. János királyt ismerte el Magyarország királyának és megtiltották, hogy alattvalói közül bárki is kapcsolatot tartson külső hatalmakkal, beleértve az osztrákokat is. A keleti magyar állam ekkor a Keleti- és Déli Kárpátoktól kezdve egészen a Duna déli folyásától, a Tisza határolta, a Tiszától északra Zemplén, Borsod és Abaúj környékéig tartott, mely természetesen belefoglalta az erdélyi területeket is. Ezen az országgyűlésen azonban vereséget szenvedett ideiglenesen Fráter György is, ugyanis az országgyűlés nem ismerte el kormányzónak. A rendek Izabella királynőre bízták az ország vezetését.

György barát veresége azonban csak ideiglenes volt, diplomáciával, zsarolással, pénzzel és minden más eszközzel továbbra is ő vezette a Szapolyai-féle magyar államot, Izabella királynő minden próbálkozása ellenére nem tudta erélyesen vezetni az országot. János Zsigmond pedig ebben az időben még kisfiú volt. Fráter György János Zsigmond nevében vezette az országot.

1546-ban a török újabb erősséget követelt átadni a keleti magyar államtól – Becse és Becskerek várait -, ami miatt Fráter György újból el kezdett tárgyalni a szultán követeivel és kérte a szultánt, hogy vonja vissza a követelést. Az országgyűlés rendjei Kolozsvárott az 1546. őszi határozatban kötelezték Fráter Györgyöt, hogy az állam pénzügyeivel nyilvánosan számoljon el, Izabella királynőt és János Zsigmond királyfit a kormányzásba vonja be.

Az egyre nagyobb önállóságra törekvő Izabella királynő 1548 tavaszán el kezdett tárgyalni Ferdinánd követeivel, a gyalui szerződés végrehajtása érdekében. Ezeket az alkudozásokat Fráter György is folytatta, ő is tárgyalni kezdett újból Erdély átadását illetően. Most azonban Ferdinánd kezdett el ingadozni és csak 1549-ben megy bele abba, hogy tegyen is valamit Magyarország újraegyesítéséért. Ferdinánd küldöttei és Fráter György Nyírbátorban 1549 szeptemberében megállapodnak, hogy Izabella királynőt és János Zsigmondot kártalanítják – két sziléziai hercegséget, Oppelnt és Ratibort ígérték nekik. A megállapodás érdekessége, hogy Erdélyt I. Ferdinánd alatt is Fráter György kormányozná, mint helytartó. Ferdinánd nevetségesen kis sereget küldött a Keleti Magyar Királyság megsegítésére, mindössze 3000 spanyol, 1000 tiroli, 500 sziléziai és 1300 magyar lovas és gyalogosból állt a segítség. A sereget ráadásul nem az országos főkapitány ecsedi Báthory András vezette, hanem Gian Battista Castaldo, aki Erdély politikai, társadalmi és földrajzi viszonyait nem is ismerte. (lásd még: R. Várkonyi Ágnes: Három évszázad Magyarország történetében 1526-1790, I. kötet, A megosztottság évszázada 1526-1606, Korona kiadó, Budapest, 1999) Az egész hadjáratot pénzügyileg egyébképpen teljesen Fráter György fedezte, tehát a segítséget tulajdonképpen a Keleti Magyar Királyság adófizetői adták.

A török Portának azonban tudomására jutott a készülődő egyezség és parancsot küldött, hogy Fráter György helytartót azonnal el kell fogni és kivégezni. A Szapolyai párt hívei is azonnal a barát ellen léptek fel, Petrovics Péter temesi főúr hadaival bevonult a Maros völgyébe, a székelyek és e rendek egy része is lázadozni kezdett. Izabella királyné is szembefordult a baráttal és bezárkózott Gyulafehérvár várába. A barát azonban gyorsan kiheverte az első meglepetés okozta bizonytalanságot és hamarosan már az ő seregei ostromolták Gyulafehérvár falait, ahol az özvegy királyné hívei védekeztek. Hat heti ostrom után Izabella királynő és hívei megadták magukat. 1550. november 30-án látványosan megbékült egymással a királyné és Fráter György.

A királyné és Fráter György hívei közötti béke azonban nem tartott sokáig 1551 májusában újból kitört a lázongás. Fráter György szabályos ostrom a alá kellett fogja a Gyulafehérváron tartózkodó Izabella királynét.

A török szultán parancsára Moldva és Havasalföld vajdái megtámadták Erdélyt, sőt a budai basa is a Maros völgyén Lippa felé közeledett. A moldvai sereg az Ojtozi-szoroson át Székelyföldre nyomult be, rabolva, égetve és dúlva a keleti részeket, a havasalföldi vajda pedig a Vöröstoronyi-szoroson át Szeben felé tartott. Fráter György a veszély láttára azonban nagyon határozottan lépett fel, véres kardot hordoztatott végig Erdélyen, Székelyvásárhelyen felkeltette a székelyeket, s e régi ősi magyar szokásnak meg is lett az eredménye, mert hamarosan 50.000 emberből álló sereg gyűlt össze a haza védelmére. A hadi szemle megtekintése után Kemény Jánost a Székelyföldre küldte, ahol a Kemény vezette sereg fényes győzelmet aratott a betörő moldovánok felett. A barát Kendefi Jánost seregével a Szeben alatt táborozó havasalföldiek ellen küldte, ahonnan a havasalföldiek gyorsan elmenekültek. Sikerült visszaverni a budai basa előőrseit is, úgy hogy a budai basa jónak látta visszavonulni Budára.

Sajnos a béke megint nem tartott sokáig, mert Fráter György csapatai július 7-én elfoglalták Gyulafehérvárt. Izabella királynő belefáradva az állandó küzdelembe 1551. július 19-én lemondott az ország kormányzásáról, átadta a magyar szent koronát és augusztus 6-án Kassára utazott, majd végül Lengyelországba távozott.

Ezzel tulajdonképpen véget ért János Zsigmond uralkodásának első szakasza, amikor a gyermek király és fejedelem helyett tulajdonképpen hol Fráter György, hol Izabella királynő, hol pedig a fejedelmi tanács irányította az országot.

2. Erdély I. Ferdinánd uralma alatt

Miután 1551. augusztus 8-án Izabella királyné és János Zsigmond távozott Erdélyből, I. Ferdinánd hadat indított Erdély megszerzése érdekében. A Giovanni Battista Castaldo olasz zsoldosvezér csapata, azonban nevetségesen kicsi volt, mindössze 6-7000 főt számlált. E kis sereg egyáltalán nem tudta volna megszerezni Erdély felett a hatalmat, ha Fráter György nem szimpatizált volna az „országegyesítéssel,” hiszen az erdélyiek könnyűszerrel akár nyolcszor, de általános mozgósítással akár tízszer nagyobb hadsereget is gyorsan fel tudták volna állítani.

A török szultán megtudva azt, hogy I. Ferdinánd megszerezte Erdély fölött a hatalmat, bűntető csapatokat küldött, melyek elfoglalták Becse, Becskerek, Csanád és Lippa várait. Megtámadták Temesvár várát is, de a hősiesen küzdő Losonczi István emberei megvédték e várat.

Fráter György az előretörő törökök ellen jelentős seregeket vont össze, így sikerült biztosítani az ország területének további csökkenését. Castaldo 1551. december 17-én hajnalban Alvincen, saját kastélyában meggyilkoltatja az időközben bíborosi címet nyert Fráter Györgyöt. Valószínű, hogy a merényletet I. Ferdinánd tudtával és beleegyezésével követték el. Ez az aljas cselekedet végtelenül felháborította a székelyeket és teljes erejükkel a bosszúra készültek. Castaldo megrémülve a székelyektől Szeben várának oltalmában keresett menedéket. Castaldo annyira megrémült a székelyektől, hogy azt hitte élve nem is tud megszabadulni Erdélyből.

Kelet felől a moldvai vajda csapatai törtek Erdélyre, rabolva, pusztítva minden értéket. Castaldo csapatai pedig tétlenül nézték végig Barcaság és a vele határos déli székely falvak elpusztítását.

Ferdinánd ugyan nem tudta megvédeni Erdélyt, de már 1552 elején azon gondolkodott, hogy miképpen lehetne több pénzt kisajtolni a meghódított országrészből. Mivel nem nagyon ismerte Erdély gazdasági, pénzügyi lehetőségeit, biztosokat küldött annak érdekében, hogy megismerkedjen a számára távoli tartomány közállapotaival. Bornemissza Pál és Werner György részletes jelentést tesznek Erdély speciális viszonyairól, a pénzügyi jövedelmekről, altalajkincseiről.

A török szultán viszont felbőszült, amikor megtudta, hogy I. Ferdinánd megkaparintotta a Keleti Magyar Királyságot és nagy sereggel támadt a magyar határvárakra, e hadjárat során esett el Veszprém, Drégely, Szolnok, Lippa, Temesvár, Karansebes és Lugos. Ferdinánd zsoldoshadai teljesen leszerepeltek. Megvédeni ugyan nem tudták Magyarországot, de sorra rabolták ki Erdély városait és falvait, amire az erdélyi rendek kérték, hogy a zsoldos seregeket vonják vissza, mert nélkülük könnyebben lehet rendet teremteni és az országot megvédeni. 1553 elején Ferdinánd hazarendelte szétzüllött zsoldos csapatait.

Az erdélyi magyar, székely és szász rendek hamar megtapasztalták, hogy I. Ferdinánd nem tartja tiszteletben az ország jogrendjét, ugyanis még jóformán be sem rendezkedett az osztrák adminisztráció, már 1553. január 20-án tiltakozni kellett az erdélyi országgyűlésen, hogy a király ne vonja el az országgyűlés összehívási jogát.

A sorozatos jogsértések miatt nemcsak a magyarok és székelyek fordultak el gyorsan a Ferdinánd-féle politikától, hanem még az erdélyi szászok is. A Tiszántúli nemesek ráunva az ország kiszolgáltatottságára, már 1553 nyarán Kerekiben tartott rész-országgyűlésen úgy döntöttek, hogy visszahívják Izabella királynét és János Zsigmond királyfit Erdély trónjára. A székelyek is el kezdtek mozgolódni a királyné és János Zsigmond visszahívása érdekében, de mozgalmuk hamar elhalt, ugyanis keletről újból moldvai csapatok támadtak a Székelyföldre 1553 szeptemberében, felégetve Felcsíkot.

Mivel a perzsa hadszíntéren 1554-re véget értek a harcok, a török elérkezettnek látta, hogy újból támadásba lendüljön Magyarország ellen, a Ferdinánd-féle hadvezetés pedig nem tudta megvédeni az országot, sőt két újabb vár – Salgó és Fülek – elvesztésével a magyarság helyzetét egyre kilátástalanabbá tette.

Ferdinánd 1554. március 1-re Pozsonyba országgyűlést hívott össze, mely gyűlésen azonban a székelyek nem jelentek meg, csupán két küldöttük jelent meg az országgyűlés munkálatainak vége felé. E két székely – Bernáld Balázs és Sándor Mihály - egy folyamodványt terjesztettek elő, melyben kérték ősi jogszokásaik, törvényeik, adómentességük és szabadságaik megtartását. Ferdinánd ünnepélyesen megerősítette a székelyek ősi szabadságjogait és 1554. április 26-án kiadta a székelyek részére nagyon értékes oklevelet, ugyanis tudta, hogy Erdély legnagyobb hadi potenciállal rendelkező népe nélkül uralmát nem tudja megszilárdítani.

I. Ferdinánd Verancsics Antalt és Busbeque lovagot azzal az ajánlattal küldte a portához, hogy elismeri a török fennhatóságát, Erdély adóját pedig kifizeti, csak tarthassa meg Erdélyt. Az adó befizetése és békealkudozások azonban hiábavalónak bizonyultak, mert a török szultán 1555 novemberéig adott haladékot arra, hogy Ferdinánd adminisztrációját Erdélyből kivonja. A török szultán Ferdinándon kívül Erdély rendjeit is megfenyegette azzal, hogy ha nem hívják vissza a trónra I. János király fiát Zsigmondot, abban az esetben fegyverrel fogja megtámadni az országot.

Az 1555-ös év a székely nemzet életében egy igen jelentős esemény, ugyanis ekkor fogadják el a régi székely jogszokások gyűjteményét, mely kodifikációt Ferdinánd király által kinevezett erdélyi vajdák is jóváhagyták. A székelyudvarhelyi székely nemzetgyűlés által kidolgozott és elfogadott konstitúció olyan különleges jelentőségű, ami miatt külön cím alatt is sokkal részletesebben meg kell ismerkedni vele.

Az erdélyi rendek 1556 január végére Tordán gyűltek össze azzal a céllal, hogy hívják vissza a trónra Izabella királynét és fiát János Zsigmondot. A Tordán megjelent országgyűlési küldöttek többsége – főleg a székelyek és a magyarok – úgy döntöttek, hogy visszahívják Erdély trónjára az özvegy királynét és fiát. Ferdinánd hívei egy darabig még igyekeztek védeni területeiket, de sorra vereséget szenvedtek a Szapolyaiak táborától. 1557 elejére már Izabella és János Zsigmond hívei sorra foglalták el a Felső-Tiszavidék legfontosabb királyi várait: Váradot, Husztot és Tokajt. Így ért véget Ferdinánd Erdély feletti pünkösdi királysága. A harcok azonban még sokáig folytatódtak.

Erdélyország ilyen zavaros politikai körülményei között született meg 1553 körül Székely Mózes is, a XVI. század egyik legvitézebb székely katonája, amikor Habsburg Ferdinándnak sikerült rövid időre bekebelezni a Keleti Magyar Királyságot. De ebben az időben keletkezik Székelyudvarhely első ismert céhszabályzata, mely azért is érdekes, mert ezt a szabályzatot Udvarhelyszék tanácsa adta ki, ami ékes bizonyítéka a székelység autonómiájából fakadó sajátos jogalkotási lehetőségeknek.

4. János Zsigmond második uralma

A Habsburgok uralmával elégetlen erdélyi rendek 1556. március 8-án országgyűlést tartottak, ahol visszahívták Izabella királynét és János Zsigmondot Erdély trónjára, újból fejedelmükké és királyukká választották. János Zsigmond uralmát a törökök mellett elismerte Lengyelország és Franciaország is. Izabella hivatalosan Magyarország királynője, János Zsigmondot pedig II. János választott magyar királynak címezik. A francia politika 1555-1556 folyamán aktívan segítette Izabella királyné hazatérését. A francia követek sürgetésére Szülejmán szultán János Zsigmondot Magyarország és Erdély királyának ismeri el és elrendelte, hogy az erdélyiek hozzák haza a királynét és a fiát. A székelyvásárhelyi erdélyi országgyűlés 1555. december 23-án felszólította I. Ferdinándot, hogy ha már nem tudja megvédeni az országot, akkor legalább hagyja, hogy saját maguk dönthessenek, saját magukról. Ezen az országgyűlésen Erdély főkapitányának választották meg Balassa Menyhártot. Az erdélyi országgyűlés újból összeül rövid időn belül – 1556. március 8-án -, ahol a Habsburgok uralmával elégedetlen erdélyi rendek Szászsebesen újból megválasztják János Zsigmondot fejedelmüknek és királyuknak. Június 1-én az erdélyi országgyűlés ismét összeül, ugyanis mindenki torkig kezdett lenni a császári zsoldosok rablásaival és követséget indítanak Izabella királyné és János Zsigmond behívása érdekében. A követség székely tagjai: Andrási Márton, Becz Pál, Kacai Ferenc, Lázár Imre és Bernáld Balázs. A királyné és az ifjú fejedelem 1556. október 22-én ünnepélyes külsőségek közepette bevonult Kolozsvárra, ahol Báthory István latin nyelvű beszéddel köszöntötte. Az erdélyi országgyűlés az ország kormányzását a királyné kezébe adta, fia nagykorúságának betöltéséig.

János Zsigmond helyett Erdély sorsát egyelőre édesanyja Jagelló Izabella, a királyné igazgatta. A királyné és a székelyek között azonban hamar ellentét keletkezett, ugyanis az országgyűlés olyan jogokat biztosított, amelyek még a régi magyar királyaink sem rendelkeztek. Már 1556-ben az országgyűlésben olyan elvet fogadott el, amely szerint a székelyek a szászokhoz hasonló, egyenlő terhet kötelesek viselni, ami nagyon felháborította a székelyeket. A székelyek követei hiába érveltek az országgyűlésen, követeléseik nem találtak meghallgatásra. Teljesen találomra állapították meg az adót, nem vették figyelembe azt, hogy a Székelyföld nagy része szinte teljesen megművelhetetlen a mezőgazdaságból élők számára, másrészt mint katonanép a székelység nem foglakozott nagy mértékben kézművességgel vagy kereskedelemmel, amelyből esetleg pótolhatta volna a ránehezedő kiadásokat. A magyar és a szász nemzet képviselői amikor elfogadták az országgyűlési határozatot, megfeledkeztek arról, hogy a székelyek folyamatosan hatszor-nyolcszor nagyobb haderőt kellett kiállítsanak saját költségükön, mint a másik két nemzet.

A következő évben a Gyulafehérváron tartott erdélyi országgyűlés kimondta, hogy a székelyek is fejüket és vagyonukat, valamint teljes örökségüket elveszíthetik felségsértés esetén. Az erdélyi hitéletben egyre fontosabb változások állnak elő, egyre jobban kezdnek terjedni a protestáns eszmék, ekkor lesz Kolozsvár első papja a lutheránus Dávid Ferenc (aki később megalakítja az unitárius vallást), az erdélyi országgyűlés pedig Tordán kimondja, hogy mindenki olyan hitben élhet, amilyenben akar, de az új felekezetek követői ne háborgassák a régi római katolikus hiten lévőket, sőt elrendeli a katolikus kolostorok fenntartását.

Izabella és János Zsigmond visszatérésére Habsburg Ferdinánd király újabb háborúval válaszolt, a háborúk sorozata kisebb-nagyobb megszakításokkal egészen az 1570-es évek közepéig tartottak. A Habsburgok által igazgatott Magyarország területe 1557-től újból csökkenni kezdett, ugyanis a Szapolyai-párthoz csatlakozott főurak egyre másra foglalták vissza a legfontosabb királyi várakat, mint: Várad, Huszt, Tokaj, Kassa városát is beleértve. A Keleti Magyar Királyság helyzete ideiglenesen megerősödött, Izabella királyné és János Zsigmond feltétlenül élvezte a török szultán támogatását, de ezen kívül jó viszonyt ápolt Lengyelország, Franciaország és Anglia tekintetében is.

Európa ebben az időben a vallásújítás lázában égett, folyamatosan terjedtek a protestantizmus eszméi, az erdélyi országgyűlés 1557. június 1-én Tordán kimondta, hogy mindenki olyan hitben élhet, amilyenben akar, de azt is kimondta, hogy az új felekezetek követői ne háborgassák a régi egyház, mármint a római katolikus egyház követőit. A vallási toleranciára abban az időben Erdélyen kívül azonban sem Európában, sem a világ egyéb táján nem nagyon lehet más példát találni. A keresztény hitélet megreformálásáról érdemes azonban külön is majd részletesebben beszélni, hiszen éppen Szapolyai János Zsigmond élete az, amelynek folyamán meg lehet látni azt, hogy egy római katolikusnak született királyfi, hogy követi az egyházi hitélet megreformálását, hogy végül élénken figyelve a hitvitákat, megértő lesz a lutheránus, református s majd végül az unitárius eszmék iránt is. A Habsburg-párti történészek a mai napig nem mulasztják el kisebbíteni azt a korszakalkotó jelentőségű, a keresztény hitéletet megújító és a vallási toleranciának létrehozását, mely János Zsigmond személyiségéhez is köthető, ők még a XXI. században is a XVI. századi Erdély korlátozott vallásszabadságáról beszélnek. Ilyenkor az ember szívesen megkérdezi, hogy akkor mondják meg, hogy Európában, máshelyen hol érvényesült a lelkiismeret és a vallás szabadsága? Székely Mózes életútjának bemutatásakor ezért úgy találtam helyénvalónak, hogy ha külön kitérek Erdély hitvilágának alakulására, melyet a Székely Mózes Erdély székely fejedelme című könyvemben fejtettem ki.

Székely Mózes szüleinek életére bizonyára nagy hatással lehetett, hogy a királyi város cím elnyerése után Izabella királyné 1558. október 8-án újból kiváltságlevelet bocsát ki Udvarhely városának, melyben kikötötték, hogy a város lakóit vendégek tartásával, a szék által a királyi udvarba küldött követek útiköltségének fedezésével, illetve a szék tisztjeinek fizetendő bírságokkal és más törvénytelenségekkel ne terheljék. Ekkor kap Udvarhely városa címeres pecsétet, melyen kék mezőjű pajzsban egy vívó tőrt tartó páncélos kéz és karban, a tőrben fel van tűzve egy szív és medvefő, a felső térben pedig négy csillag köré a következő körirat van felírva: Sigillium Oppidi Siculicalis Udvarhely.⁶

Izabella királyné kiváltságlevelet ad ki szintén 1558-ban Csíkszereda városának is.

Ferdinánd király 1559. január 31-én békét kötött Szulejmán (Szülejmán) szultánnal, aminek eredményeképpen az Erdélyért folytatott harcok hevessége csökkent.

A székely főemberek (primorok) azonban igyekeztek kibújni az adófizetés alul, de a lófők is megőrizték adómentességüket. Ezzel is nagyobb terhet kellett viseljenek a közszékelyek. A helyzetet még csak fokozta, hogy az állami adóterheken kívül a primorok is kezdték szedni a dézsmát a közszékelyektől. Sőt Izabella királyné ahelyett, hogy orvosolta volna a kézszékelyekkel szembeni méltánytalan eljárást, most már ő maga is igényt formált arra, hogy a székelyektől is kapja meg a dézsmát. E fordulat egyre nagyobb elégedetlenségbe és forrongásba kezdett átcsapni, mert a székelyek tömegei nem akarták elfelejteni, hogy ősi szabadságjogaik egyik alapvető sarokköve volt, hogy csak a magyar királynak fizetnek adót, de azt is csak akkor, ha nősül, vagy fia születik.

A forrongó székelyek 1559-ben a segesvári országgyűlésen előterjesztették összegyűlt sérelmeiket és kérték ezeknek orvoslását.

Izabella 1559. november 15-i korai halála után Erdély kormányzását a lassan nagykorúvá váló János Zsigmond, vagy ahogy hivatalosan címezték II. János magyar király vette át. Izabella királyné halála után a Habsburgok igyekeztek újból megszerezni a Keleti Magyar Királyság területeit, de az erdélyi és a tiszántúli magyar rendek egyértelműen a választott magyar király mellé álltak. János Zsigmond első ténykedései között szerepelt az, hogy igyekezett visszafoglalni Ferdinánd hívei által megszerzett területeket, az u.n „Részeket”, Partiumot, Magyarország Erdélyhez kapcsolt részeit. Az elvesztett részek visszaszerzése miatt vívott harcokban a székelyek derekasan kivették részüket, ugyanakkor a harcok enyhülésével maga János Zsigmond is szorgalmazni kezdte az adó befizetését.

Az a képtelen helyzet állt elő, hogy a rendi felfogás szerint is nemesnek tekintett székelyeket tömegesen II. János király meg akarta adóztatni, másrészt pedig továbbra is számított arra, hogy a székelyek harcolni is fognak, ha úgy kívánja az ország érdeke. E két dolog együttesen összeférhetetlen a rendi felfogás szerint is – egy időben harcolni és adózni – ,ezért a székelyek forrongása lázadásba ment át. A székelyek forrongását a Habsburgok is folyamatosan élesztgették, hiszen nekik elemi érdekük volt a magyar társadalom megosztottsága, mert e nélkül semmilyen reményük nem volt e területek megszerzésére.

A felnőtté vált János Zsigmond elérkezettnek látta az időt arra, hogy atyai örökségét, a Magyar Királyságot vagy annak legalábbis legjelentősebb részét visszaszerezze. Az állandóan növekvő pénzügyi és katonai terhek miatt azonban a székelyek elégedetlensége olyan tényezővé vált, amire a kisebb és nagyobb hatalmak is szívesen számítottak. Habsburg Miksa –akire Ferdinánd király rábízta seregei vezetését - elérkezettnek vélte a megfelelő pillanatot arra, hogy Erdélyt megszerezze, de mivel nem volt megfelelő saját katonai ereje a görög származású Heraklides Jakab (a román történetírásban Despot voda) moldvai vajdát mozgósította az erdélyiek ellen. Hereklides vajdához hamarosan társult Balassa Menyhárt főúr is, akik közösen lázítgatták a székelyeket és a szászokat. Balassa Menyhárt Izabella királyné magyarországi főkapitányának pálfordulása miatt egyre több Felső-Tisza vidéki főúr állt át a Habsburgok oldalára, úgy hogy rövid idő alatt a Keleti Magyar Királyság ismét Erdélybe szorult vissza. Balassa Menyhárt, aki korábban János Zsigmond és Izabella királyné híve volt, Erdély leggazdagabb földbirtokosa 1561 év végén átpártol I. Ferdinánd oldalára, abban reménykedve, hogy hatalmas vagyonát ezzel a lépéssel még nagyobbra tudja növelni. Gyakorlatilag Erdélyen kívül már csak Bihar és Máramaros megyék tartoztak II. János magyar királyhoz.

Az erdélyi országgyűlés 1562. január 15-én Gyulafehérváron elhatározza, hogy hadat indít a Habsburg Ferdinánd császárhoz átpártolt Balassa Menyhért ellen, annak erdélyi birtokainak elfoglalása érdekében. Az erdélyi hadsereg azonban a Közép-Szolnok vármegyei Hadadnál vereséget szenved Zay Ferenc kassai főkapitány vezette császári hadaktól.

A Habsburgok ekkor is megkísérelték a magyart a magyarral szembeállítani úgy, hogy saját birodalmi politikájukat a magyarság megosztásával vigyék győzelemre, biztatásukra Balassa Menyhárt, Székely Antal, Walkay Miklós, Forró Miklós és mások közreműködésével igyekeztek a székelyeket fellázítani János Zsigmond ellen, sőt tervezték a fiatal magyar király megölését is.

János Zsigmond amint értesült Báthory Istvántól a tervezett merényletről, gyorsan cselekedett, lefogatta a merénylők közül Walkayt és Forrót, de végül is a jószívű király megbocsátott az életére törő nemeseknek, mint ahogy a székelyeket is igyekezett lecsendesíteni a királyi kegyelemmel. Ennek ellenére a II. János király elleni szervezkedés és lázadó mozgolódás tovább folytatódott.

János Zsigmond igyekezett mozgósítani a külső ellenség ellen, de Erdély jelentős haderejét kitevő székelység csak ímmel-ámmal engedelmeskedett a törvényes magyar királynak és csak a székely főnépek álltak melléje. A székelyek nagy közössége megtagadta a hadi adó fizetését, sőt a hadrakeltek közül is sokan azzal fenyegetőztek, hogy addig nem teszik le a fegyvert, míg régi szabadságukat vissza nem szerzik. Balassa Menyhárt és Báthory András betört ugyan a Partiumba, de közszékelyek tömege nem csatlakozott a felkelőkhöz, sőt a székely primorok (főnépek) és primipilusok (lófők) János Zsigmond oldalán harcoltak a betolakodók ellen, így a Habsburg-pártiak most sem tudták megszerezni Erdélyt. A Habsburgok által ösztönzött forrongás azonban csak nem akart lecsillapodni. Székely Antal vezetésével a székely közösségét nemzetgyűlésre hívták össze Udvarhelyre, ahol mintegy 40.000 fegyveres székely jelent meg. Itt a székelyek esküt tettek arra, hogy addig nem teszik le a fegyvert, amíg régi szabadságukat nem vívják ki. A Habsburg-párti történetírók hajlamosak folyamatosan minimalizálni úgy a fegyveres szolgálatra alkalmas székelyek számát, mint az erdélyi hadsereg létszámát. Az osztályharcos, kommunista ideológiától megfertőzött történészek viszont minden székely lázadásban a szegény elnyomott és kizsákmányolt parasztságot szeretnék láttatni ezekben a forrongásokban. Szerintem mindkét szemlélet sántít. A Habsburg-párti történészek a 40.000 felkelt székely helyett újabban, minden alapot nélkülözve újabban már csak 8.000 lázadóról beszélnek, csak elfelejtik megjelölni azt a forrást, hogy mire alapozzák az adatokat. A kommunista ideológiával megfertőzött írók, mindig megfeledkeznek arról, hogy a székely harmadik rend, a gyalogkatonák rendje 1562-ig jogállását tekintve ugyanolyan székely nemes, még ha bocskoros szegény ember is, mint az a székely, aki esetleg kúriával vagy kastéllyal rendelkezett.

Az 1562. évi székely felkelést a szászok is támogatták, hiszen őket is lázították Miksa emberei a „választott magyar király”, János Zsigmond ellen. Segesvár és Beszterce szász közössége azonban csak elviekben csatlakozott a székely lázadáshoz, Szeben városa pedig figyelmeztette a székelyeket, hogy nem fognak csatlakozni a lázadáshoz. A szebeniek a székely követeket János Zsigmondhoz kísérték, aki kihallgatta őket és azzal az üzenettel küldte őket Udvarhelyre, hogy sérelmeiket orvosolni fogja, ha leteszik a fegyvert. Ezen kívül még két saját emberét is székelyek közé küldte, hogy csendesítse le őket. A székely nemzetgyűlésen jelen lévő székelyek János Zsigmond követeit napokig visszatartották, majd azzal az üzenettel küldték vissza a követeket a magyar királyhoz, hogy régi szabadságuk védelmére mindig készek fegyveresen ellenállni és addig nem teszik le a fegyvert, míg a II. János ezeket a szabadságjogokat nem garantálja.

János Zsigmond összevonta hadait és mintegy 20.000 embert mozgósított Segesvár alá, majd két felé osztotta seregét. János Zsigmond 20.000 fegyveresből álló hadára, még legújabban is a Habsburg-párti történészek, azt próbálják bizonygatni, hogy az nem lehettet ilyen nagy létszámú, hanem bizonyára, törökökkel és Kárpátokon túli csapatokkal együtt érhették el ezt a létszámot. A rosszindulaton túl adataik persze erre az állításokra sincs. A fejedelmi sereget Majláth Gábor vezette a lázadó székelyek ellen, de a lázadó székelyek Udvarhelyszékről Marosszék felé való útjukban legyőzték a Majláth vezette fejedelmi sereget. Ezt a lázadó székely sereget Pálfalvi Nagy György vezette, vezértársai Gyepesi Ambrus és Bán András voltak. A közszékelyeken kívül lófők, sőt primorok is a lázadók között voltak, mint például Szentpáli Kornis Mihály, Lázár István és János, Szentmihályi Geréb Miklós és Benedek, Csuky Mihály, Székely Mihály, Farkas Pál, Bernáld Ferenc, Kátay Ferenc és György, Andrássy Márton, stb. A lázadó székelyek kisebb csapata először felperzselte Szászrégent, Görgényt, majd Gernyeszeget, de ezzel a hadi szerencséjük kifúlt, mert Radák László és Pekry Gábor vezette 2000 válogatott lovas rohamának nem tudott ellenállni és Kisgörgény mellett vereséget szenvedtek.

Ez a vereség annyira lehangolta a székely lázadók főseregét, hogy saját vezéreiket: Nagy Györgyöt és Gyepesi Ambrust megfogták és a fejedelemhez küldték. A lázadók ezt követően pedig szétszéledtek és hazamentek otthonaikba.

János Zsigmond maga is személyesen vett részt a harcokban, de a humanista beállítottságú, művészeteket szerető és nyolc nyelven beszélő, egyébképpen igen türelmes ember tudott nagyon kemény is lenni. A székelyek lázadását követően Segesvárra országgyűlést hívott össze, ahol a magyarok és szászok követei mellett meg kellett jelenjenek a primorok és a primipiliusok is fejenként, ezen kívül minden székely székből 16 választott követ. A megtorlás nagyon kemény volt, mert hiába volt a menlevél, a lázadó székelyek közül sokat kivégeztettek, Pálfalvi Nagy Györgyöt és Gyepesi Ambrust karóba húzatták, sok székelyt börtönbe zártak, míg a kisebb bűnöket elkövetőknek orrát és fülét levágatták, majd szabadon bocsátották. A székelyek közössége oly nagy létszámban vett részt a magyar király elleni lázadásban, hogy jogosnak is látszott a kemény büntetés, hiszen a maradék magyar állam összetartó kötelékei és feltételei bomlottak volna fel e kemény intézkedés nélkül. A segesvári országgyűlés elhatározta, hogy Aranyosszék székelyei – akik nem vettek részt a lázadásban-, illetve a felkeléstől távolmaradó székely főnépek és lófők kivételével, a teljes székely lakosságot fejedelmi jobbággyá nyilvánította. Ugyancsak a segesvári országgyűlésen döntöttek arról, hogy a székelység köztulajdonát képező sóbányát (sóbányákat), a kén- és vasbányákat, illetve a vashámorokat (vasöntődéket) kincstári tulajdonba veszik, a székely nemzet sóbányájának (sóbányák) élére pedig kamaraispánt nevezett ki a fejedelem. Ekkor állították fel székely sókamarát, melyet sófalvi sókamarának is neveztek, a település után. A sóvidéki sót őriztetni kezdték, a só őrzésére Sófalván kívül, máshol is állítottak fel őröket és jött létre 1564-ben Parajd települése, de a sókamara később is Sófalván maradt az Erdélyi fejedelemség fennállása alatt.

A Székelyföldön 1562 előtt székely ember jobbágy nem volt, most viszont tömegesen váltak fejedelmi jobbággyá, akiket el lehetett adományozni birtokaikkal együtt. A székely lázadást megelőzően léteztek a Székelyföldön is a nem szabad ember kategóriájába tartozó személyek, amelyeket „földönlakóknak” neveztek, sőt jobbágyok is voltak, de eddig az időpontig ezek a rétegek nem a székelyek közül kerültek ki. Az újabb székely lázadás elkerülése végett II. János magyar király elrendelte Udvarhelyen a „Székely támadt”, Háromszéken pedig a „Székely bánja” várak felépítését. Az osztályharcos „szocialistának” nevezett kor írói szerint, a „székelység végleg elveszíti azt az ősi kiváltságát, melyet különben már rég megcsonkítottak, hogy a székely birtok, az [örökség] még főbenjáró bűn esetekben sem száll a királyra.”⁷

A Székelyföldön ekkor jelenik meg teljes mélységében a királyi jog, a jus regium, de nem egy csapásra változik meg a székely társadalom berendezkedése, hiszen a lázadó székelyek is csak a fejedelem jobbágyai lettek, nem pedig valamelyik főúré, sőt a lázadás leverését követően is sokáig nem tudunk arról, hogy nagy számú jobbágyot adományozott volna a fejedelem. Már 1564-ből ismerünk adományozásokat a Székelyföldön, de csak 1567-ből, illetve 1568-ból van tudomásunk arról, hogy János Zsigmond nagyobb számú székelyt adományozott volna birtokaikkal együtt.

Ekkor jelenik meg a Székelyföldön az adományosok (donatariusok) osztálya. Az adományosok teljesen a fejedelemtől függtek, adományukat a fejedelem bármikor visszavonhatta, másnak is odaadhatta ezeket a birtokokat. Az adományosok száma olyan nagy volt, hogy János Zsigmond halála után 1571-ben azt lehet olvasni, hogy sok idegen népet szállásolt a székelyek közé, főleg Marosszéken lett nagy ezeknek a száma. A székelység egy részének jobbágysorba való kényszerítése azonban nem vált véglegessé, mert Erdély hadi potenciáljának jelentős részét ők alkották, ezért már 1595-ben Báthory Zsigmond fejedelem megígéri az ősi székely szabadságjogok visszaállítását, melyet a havasalföldi Mihály vajda, illetve később (1601-ben) Báthory is törvényerőre emelt.

A segesvári országgyűlés a székelyföldi igazságszolgáltatás teljes felforgatását végezte el, mert ekkor törülték el a székely igazságszolgáltatás egyes elemeit, mégpedig a legfontosabbat, a fellebbviteli fórumokat. A széki bíróságoktól már csak táblabírósághoz lehetett fellebbezni. A fellebbezéseket már csak írásban lehetett előterjeszteni. Igaz, hogy ennek az intézkedésnek köszönhető, hogy 1567-től már egyre több bírósági ügyiratot lehet fellelni az udvarhelyszéki bíróság iratai között, mely iratok a XVI. század igen becses nyelvtörténeti, jogi, gazdasági, katonai, stb. fontos kortörténeti dokumentumai.

Ekkor szűntetik meg részben a székelységre vonatkozó, addig létező sajátos katonai és közigazgatási szervezetet is.⁸ A székelyek főkapitányának Pekry Gábort nevezte ki a fejedelem, az egyes székely székek fölé pedig kapitányokat nevezett ki.

Sokan megemlítik azonban azt is, hogy ezek az intézkedések nem mind János Zsigmond szüleményei, hiszen a neki hízelgő emberek arra gondoltak, hogy azzal kedveskednek a fejedelemnek, ha minél jobban sanyargatja a székelyeket, másrészt pedig az önös, anyagias érdekeiket nem tudták volna kiélni.

Habsburg Miksa is kapva kapott az alkalmon, hogy a székelyek el vannak keseredve a megszorító intézkedések miatt és biztosította székelyeket arról, hogy ha elpártolnak János Zsigmondtól, abban az esetben visszaállítja régi szabadságjogaikat. Annak ellenére, hogy a közszékelyeken kívül a lófőket is megadóztatták a frissen kinevezett széki kapitányok, a székelyek mégis híven teljesítették választott királyuk felé hadi kötelezettségeiket. 1566-ben több mint 10.000 székely ott van Gyula ostrománál, a következő évben pedig, a szintén Habsburg-párti Nagybányát ostromolják a székelyek. Nagybánya várának ormára épp egy székely katona tűzte ki a fejedelem zászlaját.

János Zsigmond hamar meggyőződött arról, hogy a székely haderő nélkül Erdélyt megvédeni nem lehet, ezért újraszervezte a székely haderőt, a székely községekből kiválogatta a katonai feladatokra legalkalmasabbakat és új hadseregeket állított fel a székelyekből. Az új hadsereg tagjainak adózási terheit lényegesen könnyítette. Az általa felállított új hadsereget gyalogos puskásoknak (pedites pixidarii), vagy másképpen darabontoknak nevezték el. Csak a fejedelmi udvarban 1000 székely darabont teljesített szolgálatot. Természetesen megmaradtak az addigi fegyvernemhez tartozó katonák, a könnyű és nehéz lovasság is.

Mint ahogy Habsburg Ferdinánd is több alkalommal igyekezett megszerezni Erdély trónját, de próbálkozásai nem vezettek végső sikerre, míg végül 1564. július 23-án eltávozott az élők sorai közül, ami után Habsburg Miksa vette át a trónt, II. Miksa német-római császár néven, a magyar királyok sorában I. Miksa néven ismerték. I. Habsburg Miksát sem lehet legitim, törvényesen megválasztott királynak tekinteni a magyar jog szerint. Magyarországnak ekkor ugyanis már volt törvényesen megválasztott királya, aki nem más, mint II. János magyar király. A Habsburgok folytatták Magyarország megszerzésének politikáját, 1565. februárjában Lazarus Scshwendi kassai főkapitány vezetésével elfoglalják Tokaj várát, a szatmári fejedelmi őrség Schwendi csapatainak közeledésének hírére felgyújtja és kiüríti a várat. A császári csapatok ezt követően elfoglalják Erdődöt és Nagybányát is. II. János magyar király küldöttsége 1565-ben sokáig tárgyal a Habsburgok küldöttségével Szatmáron, melynek lényege az, hogy János Zsigmond mondjon le a magyar királyi címéről, elégedjen meg a fejedelmi titulussal és házasságot köt I. Miksa húgával Johannával. A szatmári megállapodást 1565. március 13-án kötik meg, majd március 24-én János Zsigmond Bécsbe küldte Báthory Istvánt azzal a diplomáciai feladattal, hogy egyezkedjen a magyar királyi címről, de János Zsigmond a török Porta biztatására visszavonatta április 21-én Báthory Istvánnal a szatmári megállapodás érvényességét, másrészt a törökök azzal fenyegetőztek, hogy meg fogják támadni a Keleti Magyar Királyságot is, ha a Habsburgokkal egyezséget kötnek. II. Miksa is felrúgta a diplomáciai érintkezés legelemibb szabályait, amikor 1565. június 5-én fogságba vetette Báthory Istvánt, aki az erdélyi fejedelemség hivatalos diplomáciai küldöttségének vezetője volt és csak két év múlva szabadult a fogságból. Báthory ezt a megaláztatást soha nem felejtette el, mert amikor később ő lett Erdély fejedelme, a hozzá forduló francia követeknek sem hajlandó németül beszélni, pedig ezen a nyelven nagyon jól tudott.

I. Miksa felrúgva I. Ferdinánd és a török szultán között 1562-ben létrejött békeszerződést, I. Ferdinánd halála után (1564.07.23.) igyekezett minél nagyobb területeket megszerezni a Keleti Magyar Királyságból, amelyet a török porta egyenesen hadüzenetnek ítélte. A Habsburg-pártiak a Keleti Magyar Királyság elleni támadásokban úgy viselkedtek, mint egy közönséges ellenség, rabolva, fosztogatva és a magyar lakosság lemészárlásával foglaltak el jelentős területeket.

I. Szülejmán szultán 1566. májusában megindult Bécs ellen, János Zsigmond pedig június 29-én a három erdélyi nemzet küldöttségével közösen nagy külsőségek között megjelent Zimonyban a szultán előtt. János Zsigmond meg kellett jelenjen a török szultán előtt, hiszen tisztáznia kellett a Keleti Magyar Királyság helyzetét, ugyanis a Habsburgok beárulták a szatmári egyezséget a törököknél. I. Szülejmán hadserege e találkozót követően Bécs felé akarta folytatni útját, azonban elakadt Szigetvárnál és maga a szultán is meghalt az ostrom közben szeptember 6-án.

Ebben az időben ad a török szultán János Zsigmond részére athnámét (királyi címét megerősítő szultáni okiratot), mely nagy jelentőségű, ugyanis ez az athnamé Erdélynek a Portához való vi­szonyát szabályozta. Ebben a szerződésszerű okmányban Szu­lejmán megesküdött, hogy János Zsigmondot és Erdélyt soha semminemű szükségben el nem hagyja, amit, ha nem teljesí­tene, “az nagy Istennek és az ő igazságának haragja szálljon a fejére”. A szultán ígérte, hogy az országot és fejedelmet szabadságában örökre megtartja és oltalmazza; beleegyezett abba, hogy János Zsigmond esetleges halála után az ország azt válassza fejedelmül, akit akar. Ennek cserébe a szultán azt kívánta, hogy János Zsigmond az adót (10 ezer arany) évenként pontosan szolgáltassa be.

A szultán egy fermánjában arra is figyelmeztetette János Zsigmondot, hogy a háborúra, a német-római császár megtámadására ő is tegyen meg mindent és legyen kész a németek megtámadására. A szultán gaz­dag ajándékot küldött János Zsigmondnak, nemes faj­tájú lovakat, arany szálakkal átszőtt és gyöngyökkel ékesített kaftánt, csodás művű arany övet, egy pallost, melynek markolata és hüvelye aranyból volt, drága kövekkel ékesítve. Ennél is azonban sokkal többet ért az, hogy Szülejman athnáméja biztosította az Erdélyt esetlegesen megtámadó hatalmakkal szemben, amire igen nagy szükség volt, mert az erdélyi külpolitika ezt megelőzően ingadozott a két nagyhatalom között. A Habsburg birodalom azonban továbbra is be akarta kebelezni Erdélyt, megszűntetve minden önállóságát az egykori erős magyar államnak.

Az erdélyi külpolitika erős alakja volt ebben az időben Bekes [Békés] Gáspár, ő irányította az erdélyi magyar külpolitikát, ami lényegében a „magyar nemzeti királyság eszméjének szolgálata volt. Politikai vezéreszméje az volt, hogy a nagyváradi békében Szapolyai Jánosnak jutott területeket, Erdélyt és Magyarország északkeleti részét János Zsigmond birtokában megtarthassa. Békés politikai célját a török segítséggel akarta megvalósitani. Ez a politika az 1566-iki athnaméval diadalra jutott.”⁹

János Zsigmondnak 1566-ban kötött szö­vetsége Erdélyre és általában a magyar nemzet fennmaradására igen nagy jelentőségű volt és sokan alaptalanul ítélik el a törökökkel kapcsolatos politikáját, de látni kell azt, hogy „János Zsigmondnak a török szövetséggel nem az volt a célja, hogy a mohamedán világgal a XVI. század erős keresztény szellemét elnyomja, hanem politikai szükségszerűségből ezzel akarta megmenteni a magyar nemzetet, annak alkotmányát s a vallásszabadságot. Buda helyett Gyulafehérvár lett a magyar nemzeti politika kö­zéppontja s János Zsigmond ezzel véget vetett a bizonytalan kapkodásnak, mely hol a Habsburgokhoz, hol a portához vonta az ország sorsának intézőit. Ezzel biztos hitet és bizalmat ön­tött a lelkekbe a független választó fejedelemség, a szabad Er­dély kialakulására, fejlődésére. Ez János Zsigmondnak egyik elévülhetetlen nagy érdeme.”¹⁰

Ekkor létesült az első erdélyi diplomáciai követség, melyet erdélyi háznak is neveznek, ettől kezdve intézményesül az erdélyi diplomáciai jelenlét a török fővárosban Konstantinápolyban (vagy ahogy a törökök nevezték Isztanbulban).

Sokan természetesen a mai napig is szemére vetik, hogy az erdélyi magyarok a törökkel cimboráltak, pedig csak annyi az igazság, hogy meg kellett találják azokat a túlélési lehetőségeket, amelyek biztosíthatták a magyar nemzet távlati megmaradását, mert ahogy későbbi történelmünkre is számtalan példa van rá, hogy a magyarság gyors betagozódása a Habsburg birodalomba nemzetünk végleges megszűnéséhez vezetett volna.

Természetesen látni kell azt is, hogy a török szultán „barátsága” is egy olyan politikai elképzelés volt, amelybe nem fért bele a teljes magyar független államnak, a három rész újraegyesítése. A török kihasználta a három részre szakadt Magyarországot és távlati érdekei is ezt kívánták, sőt igyekezett minél nagyobb darabot kihasítani hol nyugaton, hol északon, de még az Erdéllyel szomszédos területekből is.

János Zsigmond a hit dolgában rendkívül türelmes volt, neki köszönhető az, hogy Erdély földjét elkerülték a véres vallásháborúk. Az újra mindig fogékony fejedelem gyakran vett részt a hitvitákban, ezeken a vitákon türelmesen hallgatott, nem akart erőszakosan egy kizárólagos felfogást kierőszakolni. Neki is köszönhető, hogy a protestantizmus egyre inkább elterjedt a magyarság között. 1567-ben megjelentek Kolozsvárott Dávid Ferenc első unitárius művei: a Rövid magyarázat és a Rövid útmutatás. A hitviták eredményeképpen maga János Zsigmond is unitárius hitre tért, mint ahogy az akkori erdélyi magyar társadalom elég jelentős része is.

Érdekes epizód Erdély történelmében 1567. pünkösdje, amikor lehetséges, hogy egy kisebb összecsapás lehetett a csíki katolikus székelyek és János Zsigmond között (ha igaz a legenda). A monda szerint a Tolvajos tetőn lezajlott csatában a gyergyói és csíki székelyek legyőzték János Zsigmond hadait. Annál is érdekesebb a csíksomlyói búcsúhoz köthető csata története, hogy több mint egy évszázadon keresztül senki nem említi. Sokan vannak olyanok, akik szerint a sokat hivatkozott csata meg sem történt. Én azon a véleményen vagyok, hogy ha megtörtént, akkor sem lehetett olyan jelentős ütközet, hanem inkább egy csetepaté lehetett, ugyanis több mint egy évszázadon keresztül senki említést sem tett róla. Csak az Erdélyi Fejedelemség leigázását követő időkben, amikor beindul az osztrák nyomásra a rekatolizáció, akkor történik az első írásos említés. Épp ezért az egész történetet meg is lehet kérdőjelezni. A csíksomlyói Babba Mária tisztelete, mely később Szűz Mária tiszteletével azonosul, viszont sokkal, de sokkal korábbi, mint 1562, ugyanis a magyar mitológiában emlegetett Babba Mária az évezredek ködébe vesz.

János Zsigmond nem valószínű, hogy résztvett a Tolvajos-hágónál lezajlott összecsapásnál (ha volt egyáltalán ilyen), mert ebben az időben súlyos beteg volt, olyannyira, hogy még a végrendeletét is elkészítette. Az erdélyi országgyűlés 1567. június 23-ra összehívott ülésén éppen János Zsigmond súlyos betegsége miatt intézkedéseket tesz arra az esetre, ha a súlyos beteg fejedelem meghalna.

A híres csíksomlyói búcsú történetével kapcsolatosan Simén Domokos 1998. október 25-én megtartott előadásban nagyon érdekfeszítő ismertetést tartott a Dávid Ferenc Egylet összejövetelén. Ebből tudhattunk meg olyan információkat, amelyek jogos kérdéseket vethetnek fel minden elfogulatlanul gondolkodó emberben. A csíksomlyói búcsú János Zsigmondhoz köthető eseményét először csak 1727-ben említette Kolozsvári Pál jezsuita atya a pünkösdi búcsú alkalmával. A jezsuita atya szerint a kolozsvári jezsuiták Domus históriájában meg volt írva a történet és ezt a leírást Péterffi Domokos ferences szerzetes atya kimásolta csíksomlyói szerzetesek számára. Ezt a történetet egyébképpen Cserei Farkas írta meg 1780-ben, de Cserei szavahihetőségével kapcsolatosan mindenképpen meg kell említenem, hogy éppen ő volt az a Habsburg császári tanácsos, rovásírás eltűntető, aki 1768-ban a csíkszentmihályi deszkára rótt rovásírást elvitte Bécsbe, ahol örökre nyoma veszett. Endes Miklós szerint Henter Antal báró, a Habsburgok híve, már 1717-ben egy emlékoszlopot akart emelni a Lónyuggatói un. csata színhelyére. Ami a legkülönösebb, hogy 1567-től kezdődően egészen a II. Rákóczi Ferenc vezette szabadságharc befejezéséig, illetve Magyarország és Erdély Habsburgok általi végleges megszállásáig, egyetlen történelmi feljegyzést nem lehet találni, amely megerősítené a jezsuiták elméletét. Pedig ennél sokkal kisebb eseményekről elég részletesen szólnak pl. az Erdélyi Országgyűlési Emlékek, vagy más történelmi források. A csíksomlyói búcsú eredete azonban sokkal régebbi 1567-nél vagy 1557, illetve 1562-nél, mely dátumokat még szokták emlegetni, minden történelmi forrásra való utalás nélkül. Az első írásos említése a búcsúnak már 1444. január 27-én IV. Jenő pápa által kibocsátott bullában van. A moldvai magyarok, akik éppen nem vehettek részt sem az 1557-es sem az 1567-es un. ütközetben, mégis évszázadok óta járnak a csíksomlyói búcsúra. Minden valószínűség szerint csíksomlyói búcsú összefügghet a magyarság ősi, régi hitével, amikor a Somlyó hegyén a Napistent tisztelve és a Napbaöltözött Asszonyt, vagy Napkirálynőt, másképpen a Babba Máriát imádták a tavaszvárás ünnepén, ahonnan nyírfaágakat felszentelve tértek haza lakóhelyükre. Babba Mária boldogasszony nevét később Szűz Mária vette át a legutóbbi időben, de a gyökerek a régi, ősi magyar mitológiában vannak. Éppen a Somlyó hegyén volt látható az a két régi kő melyekre ugyanaz a Nap motívum volt rávésve, mint a székelyek kapuin szereplő kapukon. A pünkösdi búcsú legnagyobb eseménye, a pünkösdkor felkelő Nap, ami miatt a búcsúra járók sokszor le sem fekszenek és egész éjjel várják a pirkadatot. Éppen II. János magyar király volt a hit kérdésében Európában szinte egyedülálló módon türelmes, hiszen éppen ő vallotta azt, hogy „az Isten igéje szabadon hírdettessék, mert a hit Isten ajándéka”. Nem szabad elfeledni azt sem, hogy Magyarország és Erdély lakosságának 90%-a a XVI. század végén valamelyik protestáns felekezethez (református, unitárius és lutheránus) tartozott és hogy milyen körülmények között lett újra a XVIII. század vallásüldözésének következtében újra katolikus többségű. Ehhez bizonyára az erőszakon, a gályarabságtól, a börtönbüntetés különböző válfajain kívül, a propaganda is szerepet játszhatott.

A csíksomlyói búcsú azonban jóval régebbi időkre nyúlik vissza mint 1567, sőt akár a római katolikus kereszténység. A római katolikus egyház igaz, hogy már 1002-ben már jelen van Csík környékén, ugyanis Szent István király Gyula erdélyi fejedelem legyőzésének emlékére kápolnát emeltetett Csíksomlyó hegyén. A legsúlyosabb bizonyíték IV. Jenő pápa bullája 1444-ből, melyben többek között az alábbi olvasható: „Mivel tehát, amint értesültünk, a szigorúbb rendtartású ferencrendiek rendházának, a Boldogságos mindenkor Szeplőtlen Szűz Máriáról nevezett templomához, mely Somlyóhelység területén vagyon, az Erdélyi Egyházmegyében, Oláhország szomszédságában, közel Tatárországhoz, vagyis nem messze attól, - mely templomot újból kezdték építeni, de még felrakásában és épületében befejezetlenül áll, a híveknek nagy sokasága szokott összejönni ájtatosságnak okából és gyakorta nem szűnik odagyűlni.” A pápai bullából megtudjuk, hogy Csíksomlyón már 1444-ben Szeplőtlen Szűz Máriáról nevezett templom állt, melyek közelében még egy újabb templomot szándékoztak építeni, ugyanis e helyre már nagyon régóta a híveknek nagy sokasága össze szokott gyűlni ájtatosságokra. Ennél azonban még sokkal többet mond a pápai bulla befejező része: „Ennélfogva, a mindenható Isten irgalmából, Szent Péter és Szent Pál hatalmában bizakodva, minden igazi bűnbánónak és szentgyónást elvégzőnek, akik a fent mondott templomot évente a mi Urunk Jézus Krisztus Anyjának Sarlós Boldogasszony ünnepét megelőző déltől másnap estig ájtatosan meglátogatják, valamint az építés befejezéséhez, a templom fenntartásához és a fent mondott dolgokhoz segítő kezet nyújtanak, a rájuk váró bűnbánati elégtételtől jelen levelünk által kegyesen 7 évi búcsút engedélyezünk a mostani időtől örökké tartó jövőre szóló érvénnyel. Kelt Rómában, Szent Péternél, az Úr megtestesülésének 1444. évében január 27-én, pápaságunk 14-ik évében.”⁽¹¹⁾

János Zsigmond idejében 1568. január 6-13. napja tartották meg Tordára azt az országgyűlést, mely mérföldkő az emberiség szabad vallásgyakorlása tekintetében, ugyanis itt fogadták el és hirdették ki a korabeli Európában először a lelkiismeret- és vallásszabadság törvényét. Ezzel a törvénnyel a református, unitárius, katolikus és lutheránus vallás is közjogi elismerésben részesült. Ettől fogva nevezhetjük a mai napig történelmi egyháznak ezeket az egyházakat Magyarországon és Erdélyben.

Literáti Székely Jánost, Székely Mózes édesapját János Zsigmond 1568. február 13-án Brassóból arra utasította, hogy a „székely sók” kamaraispánja a hat székely szék lófőinek és főembereinek, rendjük és birtokaik után járó só mennyiséget adja ki. Literáti Székely János fia, Székely Mózes később a sófalvi sókamara ispánja, majd Erdély fejedelme lett.

A Habsburgok nagypolitikája 1568-ban oda jut (ismét!), hogy megegyezik II. Szelim szultánnal (Szülejmán fiával), évi 30 ezer arany fejében. II. Miksa megtarthatta Magyarország törökök által el nem foglalt területeit. – Amíg a Habsburg-párti történészek folyamatosan igyekeznek az Erdélyi Fejedelemség államiságát mindig úgy megbélyegezni, hogy a Török Birodalom vazallusává váltak az erdélyiek, a Habsburgok is a Magyar királyságért tulajdonképpen adót fizettek a Török Birodalomnak. Ezt sem volna szabad elfeledni. A betegeskedő János Zsigmond 1570 augusztusában egységre jutott Habsburg Miksa királlyal és lemondott magyar királyi címéről, a továbbiakban csak mint Erdély fejedelme címet viselte. Az 1570. augusztus 16-i egyezség értelmében János Zsigmond elismerte Miksát az egész kereszténység fejének és Magyarország urának. A speyeri egyezményben rögzítették, hogy János Zsigmond csak Erdély és a magyarországi részek fölött uralkodik, mint fejedelem, melynek címét utódai is örökölik, de fiú utódok nélkül Erdély a magyar királyra száll. Az egyezményben rögzítették azt is, hogy török támadás esetén mindkét fél kölcsönösen segítséget nyújt egymásnak. János Zsigmond feleségül kapja I. Miksa magyar király unokahúgát, Albert bajor herceg Mária nevű leányát. A fiatal magyar uralkodóról a történelmi leírásokban főleg a pozitívumokat emelték ki az utókor számára: termete közepes, testalkata sovány, haja szőke, bőre finom, arca hosszúkás, ajka vékony volt. Testalkata ellenére sokat vadászott, lándzsát vetett és jó célbalövő volt, tehát mai szóval sportos alkata volt. János Zsigmond szerette a táncot, a zenét, az éneket, ő maga is jó lantjátékos és fuvolás volt. Megbecsülte a tudósokat, sokszor órákig hallgatta a tudósok vitáit. A magyar nyelven kívül beszélt lengyelül, olaszul, németül, románul, latinul, görögül és törökül. (Vajon a Habsburgok hány nyelven tudtak beszélni abban a korban?) Sajnos azonban – egyesek szerint - az étkezésben és az ivászatban nem ismerte a határt, ami miatt a leírások szerint hozzájárulhatott bélperforációhoz és korai halálához. (Hacsak nem valami méregkeverés áll a hírtelen halál mögött, amit az akkori orvostudomány még nem tudott felfedezni.) János Zsigmond halála előtt beutazta Székelyföldet, ahol megígérte, hogy a székelység panaszait ki fogja vizsgálni és a segesvári végzéseket jóvá fogja tenni, de azt is tudta, hogy csak az országgyűlési végzéssel lehet, az országgyűlésen elfogadott határozatokon módosítani. Erre azonban nem volt ideje, mert 1571. március 14-én hajnali három órakor meghalt Gyulafehérvárott.

Az erdélyi országgyűlés 1571. április 1-én ül össze, hogy intézkedjen II. János király temetéséről. Az országgyűlési végzés többek között előírta, hogy minden egyes székely székből 10 követ jelenjen meg a következő, május 17-i országgyűlésre, hogy a temetési kérdések mellett tartsák meg a fejedelemválasztó gyűlésüket.

János Zsigmondot 1571. május 23-án temették el, unitárius szertartás szerint, a Szent István által építetett gyulafehérvári székesegyházban. Sírja most is ott van, édesanyja Jagelló Izabella királyné és Hunyadi János társaságában. E díszes szarkofágok a magyar – temetkezéssel és az elhunytak örökre emlékező - képzőművészet jelentős alkotásai. A szarkofágokat a viharos erdélyi történelem viszontagságai miatt sajnos több alkalommal feltörték. Mihály havasalföldi vajda emberei 1599-ben például. Valószínű akkor tűnhetett el II. János király mellére elhelyezett, arannyal bevont ezüsttábla, melyre a következő szöveget vésték eredetileg:

“Felséges Második János Fejedelem, Magyarország, Dalmácia, Horvátország stb., a néhai őfelsége, János király, a lengyel Zsigmond király és Bona királyné leányától származó Izabella királyné fia, Isten kegyelméből Magyarország, Dalmácia és Horvátország stb. választott királya, isteni sugallatból felékesítve a nyelvek adományával, az élet tisztaságával, a lelkierővel, hadi szerencsével, hadicsellel és az összes hősi erénnyel, a harc és az igazi kegyesség kedvelője, korának XXXI. évében, március XIV. napján hajnal előtt három órakor az övéinek legnagyobb veszteségére és gyászára, miután sokáig küszködött kólika-fájdalmakban és epileptikus betegségekben, a kíméletlen halál elragadta őt, akiben a magyar nemzetség királyi magva, jaj, teljesen megszakadt, és fejünk koronája valóban lehullott, a hatalom pedig a külső nemzetekhez sodródott. Krisztus születésének MDLXXI. évében.” Szerencsére Bethlen Farkas Erdély Történetéről írt munkájában, ezt a feliratot is megörökítette.¹²

Szapolyai János Zsigmond - aki mint választott magyar király II. János néven igazgatta a Keleti Magyar Királyságot, melyből lassan-lassan az Erdélyi Fejedelemség jött létre – halálával bezárult a magyar történelemnek egy nagyon fontos korszaka és megkezdődött a Magyar Királyság romjain felépült új államalakulat, amelyet már Erdélyi Fejedelemségnek nevezünk. Erdély kiszakadása a Magyar Korona közvetlen uralma alul a magyar nemzet létfenntartási küzdelmének a bizonytéka. Nem öncélú ez a kiszakadás a Magyar Korona közvetlen fennhatósága alul, hanem a kényszer szüleménye volt, a nemzet megmaradása a két nagyhatalom, a Török Birodalom és Habsburg Birodalom között csak úgy valósulhatott meg, ha a magyar nemzet szabadsága és alkotmányos berendezkedése csak egy állam keretében élhetett tovább. Európai népei nem nagyon törődtek egyébképpen sem a magyarság élet-halál harcával, ha nem lett volna erős a magyarság, a Török Birodalom szorításában és a Habsburgok elnémetesítő politikájának közepette nem maradhatott volna fenn. Szapolyai János Zsigmond biztosította külső hatalmak felé Erdély szabad fejedelem választását, melyet végül a Habsburg Birodalom is elismert 1570-ben a speyeri szerződéssel, még ha kelletlenül is és csak a vajdai címet írva elő egy tőle független ország vezetőjének. A Török Birodalom és más hatalmak az Erdélyi Fejedelemség vezetőjét azonban nem vajdának, hanem fejedelemnek, sőt királynak szólították.¹³

Jegyzetek:

1., Mindszenti Gábor: Diáriuma öreg János király halálárul, in. Emlékezetül hagyott írások,

Erdélyi magyar emlékírók, válogatta Veress Dániel, Dacia Könyvkiadó, Kolozsvár-Napoca,

1983, 105. old.,

2., Verancsics Antal: Emlékirat Fráter György életéről, in: Emlékezetül hagyott írások, Erdélyi

magyar emlékírók, válogatta Veress Dániel, Dacia Könyvkiadó, Kolozsvár-Napoca, 1983,

109. old.,

3., Pozsonyi Szentmártoni Kálmán: János Zsigmond Erdélyi Fejedelem élet és jellemrajza.

Cristur”Székelykeresztúr 1934., 7.old.,

4., Pozsonyi Szentmártoni Kálmán.: i.m., 23. old.,

5., Pozsonyi Szentmártoni K.: i.m.,36. old.,

6., Mihály János: Sesostris szekerén, Kronológia Székely Mózes életrajzához, Hargita Megyei

Kulturális Központ, Csíkszereda, 2004, 20. old.,

7., Bözödi György: Székely századok, Történelmi tanulmányok, Egybegyűjtötte és a jegyzeteket

összeállította Nagy Pál, Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2002, 47. old.,

8., Székely Oklevéltár, Szerkeszti Szabó Károly, Szádeczky Lajos; Kolozsvár, 1895,

(továbbiakban Sz.O.) II. kötet, 281. old.,

9., Pozsonyi Szentmártoni Kálmán: i.m., 203. old.,

10., Pozsonyi Szentmártoni Kálmán: i.m., 204. old.,

11., Daczó Árpád (P. Lukács O.F.M.): Csíksomlyó titka, Pallas-Akadémia Könyvkiadó,

Csíkszereda, 2002, 23-24. old.,

12., Bethlen Farkas: Erdély története II.,Enciklopédia Kiadó, Budapest, 2002, 332. old.,

13., Szekeres Lukács Sándor: Székely Mózes Erdély székely fejedelme, Székelyudvarhely, 2007,

25-46. old.,

Unitáriusok a magyar irodalomban

Bevezetés

A Magyarországi Unitárius Egyház 1998. okt. 29-ei dátummal körlevelet küldött az egyházközségei lelkészeinek mely az Accordia Kiadó pályázatára hívta föl a figyelmet.

A pályázat egyházi témájú munka megjelentetésére vonatkozott s a legjobb írásokat a Kiadó az 1999.évi Könyvhéten kívánta, teoló­gus professzorok és írószövetségi tagok bírálata alapján “Jel + Ige” című Antológiájában megjelentetni.

Én a pályázatra “Unitáriusok a XVI-XIX, század magyar irodalmában” című munkámat küldtem el, de annak terjedelmes volta miatt , csak “Unitáriusok a XVI. század magyar irodalmában” című első része került az Antológiában kiadásra.

A XVII. és az azt követő századok unitárius irodalmárainak munkásságát most - folytatólagosan - az Unitárius Élet hasábja­in kívánom bemutatni.

Bevezetésképpen szükségesnek tartom elmondani, hogy a XVII-ik századdal foglalkozó unitárius egyháztörténelem a kort az unitárizmus elnyomásának idejeként említi. Ebben a korabeli katoliciz­musnak és a nagy protestáns egyházaknak az unitárizmust hátérbe szorító törekvéseire hivatkoznak. Ma már tudott, hogy ezek a dogma­tikus színezetű küzdelmek a hatalom birtoklásáért folytak. így például a szombatosság fölszámolására tett lépések ürügye alatti unitárius ellenes intézkedések az Unitárius Egyház bázisainak, a templomoknak és az iskoláknak erőszakos elvétele,az unitárius egyházköz­ség híveinek a református vallásra való bejegyzése, az unitárius püspökök egyházközségi látogatásának korlátozása,az Unitárius Egy­háznak a törvényesen elismert vallásos közösségek sorából való ki­zárása felé tett lépések, a cenzúra, stb. tulajdonképpen mind egy cél szolgált. Azt, hogy az egymást követő uralkodók, vagy fejedelmek politikai törekvéseit támogató, - a vallásosság leple mögött meghúzódó uralkodó osztályokat, a meglévőnél még nagyobb anyagi értékek­hez juttassa.

Ha ide soroljuk a század nagy pestis járványait/l633, 1661, 1677/ akkor könnyen elképzelhető, hogy lényegesen csökken az Unitárius Egyházhoz tartozók lélekszáma. Ez azonban elősegíti a minőségi föllendülést, többek között az irodalom területén is.

A XVI.század unitárius irodalmáraival a “Jel + Ige” címet vise­lő antológia foglalkozik, közre adva - a már említett “Unitáriusok a XVI. században ” című tanulmányt, benne az unitáriusok teológiai, történeti, széphistóriai, próza,vers,vita és formulás könyv irodal­mát,illetve azok művelőit: Dávid Ferencet, Palaeologus Jakabot, Ka­rádi Pált, Pauli Istvánt, Várfalvi Kosa Jánost, Enyedi Györgyöt és Bogáti Fazakas Miklóst. Róluk ott bővebben olvashatunk.

Olvasd el ezt a bejegyzést »

Balázs Mihály

Dávid Ferenc életútja

Kolozsvárott, a XVI. századi Erdély szellemi centrumában, a fele részben német (szász), fele részben magyar városban született. Születési dátumát pontosan nem ismerjük. A korábbi szakirodalom egy része 1510 tájára tette, újabban a kutatók többsége 1520 tájáról beszél. Az utóbbit tarthatjuk valószínűbbnek, mert szülei 1565–1570 táján még éltek, tehát szokatlanul nagy kort kellett volna megérniük ahhoz, hogy már 1510-ben gyermekük születhessen. Erre vallana az is, hogy egy kortársa, Christian Schaeseus 1555-ös fellépését egy disputában egy fiatalember sikereként méltatja.

Apja, David Hertel, szász nemzetiségű polgár volt, s fia a korabeli névadásnak megfelelően lett Franciscus Davidis, s ebből lett aztán a Franz David, illetőleg Dávid Ferenc alak a németben és a magyarban. A Hertel családnév azonban továbbra is használatban maradt, Dávid Ferenc fiait David és Johann Hertel vagy latinizált alakban Hertelius-ként emlegetik a források, de testvérei Peter, illetőleg Nicolaus Hertel-ként jönnek elő a forrásokban. Sok adat van egy Gregor Hertel nevű polgárról is, aki 1579-ben tagja volt Kolozsvár város tanácsának, ám róla nem bizonyítható, hogy Dávid Ferenc testvére volt. A magyar szakirodalom szerette hangsúlyozni, hogy név szerint nem ismert anyja magyar nemesasszony lehetett, ezt azonban kizártnak tekinthetjük. Pirnát Antal ugyanis meggyőzően mutatta ki, hogy az anyja szolgáját említő városi tanácsi határozatot teljesen alaptalanul értelmezték úgy, hogy egy nemesasszonyról lenne szó. Mivel németül és magyarul is kitűnően írt és prédikált, a magyar történetírók szívesen következtettek arra, hogy vegyes házasság sarja lehetett, ám a magas szintű nyelvtudást nem szükséges föltétlen ezzel indokolni abban a városban, amelyben a 16. század derekára az egyházi, vagy politikai életben valamilyen szerepet betöltők a legtermészetesebb módon voltak kétnyelvűek. ( A kolozsvári polgárok természetes kétnyelvűségére egyébként roppant jellemző, hogy Dávid későbbi apósa a Barát nevet használta, s egy szép magyar nyelvű zsoltárparafrázis is ránk maradt tőle, jóllehet a városon belül élete végéig a szász közösséghez - szász nemzet- tartozott, ám a fia jobban szerette a német nevét, s így Peter Munch-ként szerepel a dokumentumokban.),

A névhasználatból és egyéb adatokból megállapítható apjának foglalkozása is. Az 1560-as években keletkezett hitvitázó iratokban gyakran nevezik őt ellenfelei Franciscus Sutoris-nak, magyarul Varga Ferencnek, vagy Varga Dávid fiának. Ez összefügg azzal, hogy az erdélyi szász családneveket a 15–16. században magyarra fordított alakban is használták, vagy a szász családnév mellé az illető foglalkozása nevének magyar formáját is odaillesztették. Így történhetett ez Dávid Hertel esetében is, s így aztán az elnevezés tovább hagyományozódott fiára. Az utóbbi időben a gazdaságtörténeti szakirodalom azt is megállapította, hogy Sutor-nak, vagy Vargának nem csupán a csizmadiákat nevezték, hanem a tímárokat is. Mivel a Hertelek között többen ezt a foglalkozást űzték, s az említett Gregor Hertel is a Ledrer Zechen zu Clausenburg tagja volt, valószínűnek tarthatjuk, hogy David Hertel-nek is ez volt a foglalkozása. Ez összhangba hozható azzal, hogy egy kolozsvári adójegyzék David Hertel külvárosi allódiumáról tesz említést. A bőr feldolgozásához elengedhetetlenül szükség volt arra, hogy a tímárok a víz melletti külvárosi majorokkal is rendelkezzenek. Mindez azt jelenti, hogy Dávid Ferenc Kolozsvár városának módos, de nem a leggazdagabb rétegéből került ki. A kizárólag szász nemzetiségűekből álló tímár céh fontos szerepet játszott ugyan a város életében, képviseltette magát a városi tanácsban is, de nem vehette föl a versenyt a legbefolyásosabb, a város első számú vezetőit adó ötvösök és szabók céhével.

Apja nem tartozott ugyan a város legmódosabb polgárai közé, három fia közül legalább az egyik iskoláztatására mégis vállalkozhatott. Ez nyilvánvalóan a városban kezdődött, ám a további esetleges helyszínekről már bizonytalanok ismereteink. Későbbi források és összefoglalások a gyulafehérvári káptalani iskolában folytatott tanulmányok mellett a Brassói Gimnáziumról, majd a wittenbergi egyetemről beszélnek, ám az adataink rendkívül hézagosak, s a lyukakat kénytelenek vagyunk hipotézisekkel kitölteni. A bizonytalanságot a névhasználat kialakulatlansága is okozza. Bizonyosan beiratkozott ugyanis a wittenbergi egyetemre 1545 októberében egy bizonyos Franciscus Literatus Klausenburgensis Ungarus, továbbá 1548 januárjában egy bizonyos Franciscus Literatus Transylvanus. A szakirodalom hol az egyiket, hol a másikat azonosítja Dávid Ferenccel, s ennek megfelelően alkot aztán elképzelést az életútnak ezt megelőző és ezt követő szakaszáról is. Mivel az alább részletezendő adatok arra utalnak, hogy Dávid megfordult az erdélyi szászság nagyon fontos városában, Brassóban is, mi azt tartjuk valószínűbbnek, hogy 1548-ban kezdte meg wittenbergi tanulmányit. Ebben az esetben nem lenne akadálya ugyanis annak, hogy őt lássuk abban a Franciscus Coloswarinusban, akit 1545-ben iratkozott be a brassói gimnáziumba. Ez összhangban hozható lenne egy további adattal is, amely az eddigiekben elkerülte a kutatók figyelmét. A brassói érdekeltségű un. Album Oltardianumban ugyanis a következőket olvassuk: 1548 Eodem Anno ist Franciscus Clausenburger nach der Wittenberg vereyset, und hat von Wien auss Brief geschrieben die 11. Augusti und geschickt: „Der Röm. Kays. Erklärung, wie es der Religion halben im heil. Reich bis zu Auftrag des gemeinen Concilii gehalten werden soll, publiciert auf dem Reychstag zu Augsburg den 15. Mai.” Auch hat Clausenburger uns bemeldet, wie dem Legato zu Constantinopel durch Röm. Kays. Majestät, als auch durch Khunig Ferdinando anbefohlen worden, zur Befreiung des Stephani Maylad alles zu thun. Haec nova, non magna nostratibus causarunt gaudia.

Ennek a bejegyzésnek egyéb vonatkozásaira még visszatérünk, most csupán azt hangsúlyozzuk, hogy brassói és a wittenbergi matrikula névhasználata is abban az esetben kerül közel egymáshoz, ha 1548-ra tesszük Dávid wittenbergi beiratkozását, hiszen etnikai értelemben Dávid nem volt Ungarus, s szinte kizártnak is tekinthetjük, hogy ilyenként tüntesse fel magát. De emellett szólna az 1550-ben Wittenbergből hazaküldött költeménye is, amelyben további támogatásért folyamodik mecénásához, Medgyesi Ferenc gyulafehérvári püspök helyetteshez. Amennyire logikus ugyanis egy ilyen hosszabbítási kérelem két esztendő után, annyira rendhagyó, s a korabeli gyakorlattól eltérő lenne, hogy öt esztendő eltelte után fogalmazódjék meg.

Úgy tűnik tehát, hogy Dávid Ferenc közvetlenül a brassói iskolából, de a gyulafehérvári püspöki vikárius támogatását élvezve ment Wittenbergbe tanulni 1548-ben. Az eddigi életrajzok nem figyeltek fel erre a kettősségre, s ezért nem tárulhatott fel rendkívüli eszmetörténeti érdekessége sem. A Gyulafehérvárhoz kapcsolódás hátterét keresve szinte lehetetlen figyelmen kívül hagyni, hogy Medgyesi püspöki helynök elődje az a Hadrian Wolphard (Adrianus Wolphardus) volt, aki ezt megelőzően egyszerre volt gyulafehérvári kanonok és kolozsvári plébános, s aki a latin nyelvű erdélyi humanista irodalom sokoldalú és termékeny alakjaként 1522-ben kiadta Janus Pannonius verseit, ám ugyanakkor Erasmusnak is nagy olvasója volt. Nem látszik nagy merészségnek arra gondolni, hogy ő karolta fel először az elemi iskoláit még bizonyára a szülővárosában végző, s nyilván rendkívüli tehetségnek látszó fiatalembert. Így kerülhetett ez a kolozsvári ifjú egy olyan közösség, a gyulafehérvári káptalan látókörében, amely meghatározó szerepet játszott Erdély szellemi életében a 16. század harmadik és negyedik évtizedében. A káptalan tagjai közül jó néhányan világi pályára léptek, vagy a reformáció hívei lettek. Csak e legismertebbeket említjük meg: Csáky Mihály egyházi állásáról lemondva élete végén János Zsigmond fejedelem kancellárja és az unitáriusok támogatója lett, Kálmáncsehi Boldi Sebestyént 1555-ben evangélikus szuperintendensként említik a források, míg Kálmáncsehi Sánta Márton a reformáció helvét irányzatának lett a legnagyobb hatású terjesztője az 1550-es évek derekán. Hagyományosan valamiképpen besorolják ebbe a névsorba Hadrian Wolphardot is, mivel egy Heltai Gáspár által megörökített történet szerint már a 30-as évek végén legalábbis hozzájárult ahhoz, hogy a reformáció egyik terjesztője elkerülje a bebörtönözést. Mindezek fényében különösen a magyar nyelvű szakirodalom hajlamos arra, hogy kizárólag a reformáció későbbi jelenségei felől értékelje a gyulafehérvári káptalan tevékenységét, s a reformáció előfutárait keresse közöttük. Megerősítette ezt az elképzelést, hogy kimutatható volt: e káptalan tagjainak zöme kapcsolatban állott Johann Honterus- szal, akiben a protestáns egyháztörténeti hagyomány az először Brassóban áttörni tudó erdélyi reformáció első jelentékeny képviselőjét ünnepelte.

Az utóbbi évek kutatási eredményei azonban jelentősen módosítottak ezt a képet. Csepregi Zoltán árnyalt elemzéssel mutatta ki, hogy Honter Reformatio ecclesiae Coronensis ac totius Barcensis provincae c. 1543-ban megjelent munkája teljesen új megvilágításba helyezhető, ha nem csupán a forrásait tesszük vizsgálat tárgyává, hanem korabeli jelentését is. Csepregi hajlik arra, hogy a forráskérdésekről vitatkozók közül annak az Erich Rothnak adjon igazat, aki szerint Honter művének fontos forrása volt a nürnbergi Lazar Sprengler Verzaichnis der geeenderten misspreuch und ceremonien c. műve, s természetesen nem tagadja annak jelentőségét sem, hogy a mű eleje és vége a wittenbergi rendtartásra hivatkozik, ám jóval fontosabbnak véli, hogy a mű az európai és a magyarországi egyházpolitikai fejlemények egészében akarja elhelyezni mindazt, ami Brassóban történt. Ez az irat tehát szerinte azzal az igénnyel számol be a lezajlott reformokról, hogy bizonyítsa: mindez összhangban van azokkal a reformtörekvésekkel, amelyeket ekkor még III. Pál pápa környezetében is többen igeneltek. A mű tehát egészében azoknak a mérsékelt reformereknek a nyelvén beszél, akik számára az egyetemes egyház és az evangéliumi igazság képviselete összhangba hozható volt, s akik programjuk centrális elemének éppen ennek az összhangnak a megteremtését tartották. Ez az Erasmustól és más humanistáktól származó elemeket is felölelő koncepció áll Honterus tevékenységének a középpontjában akkor is, amikor a brassói iskolát a humanisták mintájára ludus litterarius-szá formálja át. Erről éppen az a Pesti Gáspár az egyik legfontosabb forrásunk, akit az 1550-ben megjelent Elégia előszavában köszönt majd Dávid Ferenc Wittenbergből, s aki az 1541-ben Brassóban megjelentett Adagia-válogatásban ( RMNY 43) felsorolja azokat a nyomtatványokat, amelyeket Honterus az új szemléletű iskola szolgálatában Brassóban kiadott . Ennek a gyulafehérvári iskolában tanult Pestinek a pályaképe is jelzi ugyanakkor a brassói Honter és környezete, továbbá a gyulafehérvári káptalan szoros és a nagypolitika mindennapjaiba is beágyazott kapcsolatát. A tanulmányait a gyulafehérvári káptalani iskolában befejezett Pesti ugyanis a kanonok közül a legintenzívebb kapcsolatot Veransics Antallal tartva hamarosan világi pályára lépett, előbb Majláth István erdélyi vajda szolgálatába állt, majd I. (Szapolyai) János király titkára lett, hogy aztán a király halála után rövid brassói megtelepedést követően ismét a legmagasabb szinten, Martinuzzi Fráter György, az erdélyi politika első számú formálója mellett teljesítsen titkári szolgálatot egészen ennek haláláig.

Ezek az adatok lehetővé teszik tehát, hogy az Album Oltardianumban leírtak által is megtámogatva úgy képzeljük el, hogy Dávid 1548-ban brassói tanulmányok után iratkozott be Wittenbergbe, ahová tehát semmiképpen sem protestánsként érkezhetett, hanem annak a fentiekben körvonalazott reform-elképzelésnek a híveként, amely Wittenbergben történteket a megvalósulás egyik módozataként kezelte. Ha figyelembe vesszük, hogy milyen magas helyekről támogatták (a helytartó titkára, a gyulafehérvári püspöki vikárius) talán azt sem tarthatjuk kizártnak, hogy kiküldetésének nem csupán a tanulás volt az egyetlen célja, hanem legalábbis kiegészítő feladata lehetett az európai egyházpolitikai mozgások figyelemmel kísérése. Az Albumban rögzítettek ezt látszanak igazolni, hiszen az 1548 januárjában Wittenbergbe beiratkozott fiatalember ugyanennek az évnek az augusztusában Bécsben tűnik fel, s nem is akármit küld meg Brassóba. Az Albumban pontos cím szerint leírt dokumentum ugyanis nem más, mint az 1548 májusában az augsburgi birodalmi gyűlésre erőltetett császári elképzelés a vallási ügyek rendezésére, amelyben a császár immár a megelőző időszak hadi sikereire is támaszkodva a korábbiaknál jóval keményebb, a protestánsoknak immár keményen diktáló intézkedéseket fogalmaz meg az egység helyreállítására. (A dokumentum latin és német nyelven is megjelent. Dávid láthatóan a németet küldte haza Brassóba. Példány hiányában azt nem tudtuk megállapítani, hogy a két német kiadás közül melyik lehetett ez: a rövidebb és a latinnal teljesen megegyező, amely Augsburgban jelent meg, vagy a terjedelmesebb, egy Vermanung an die umbsstehenden bey dem heiligen Ampt der Messe c. részt is tartalmazó, amely Frankfurtban látta meg a napvilágot.) De úgy látszik legalábbis feladatának tekintette, hogy az Erdély szempontjából fontos világi politikai eseményekről is beszámoljon. Ezért írta meg azt a fontos (mint később kiderült légből kapott) hírt, hogy a császár és a magyar király a siker reményében lép fel Majláth István, az akkor már több éve a török fogságában élő, egykori vajda kiszabadítása végett, aki - mint említettük - egy időben a Dáviddal jó kapcsolatban lévő Pesti Gáspár patrónusa volt. A Wittenbergből hazaküldött Elégia és kísérőszövege alátámasztja ezt az elképzelést. Úgy vélem ugyanis, hogy a Pestiben megalapozatlanul protestáns patrónust látni akaró magyar életrajzírókkal szemben Gustav Gündisch joggal hangsúlyozta, hogy a Dávid által leírtak nem engedik meg ezt az értelmezést. A Pestihez írott levél az igaz vallás mellett ez erdélyi egyházak kívánatos összhangjáról beszél, s egyáltalán nem kapnak benne hangsúlyt kifejezetten protestáns eszmények, s hasonló mondható el a haza sorsa miatt aggódó és a kegyes gyülekezeteket (pios coetus) támogatását, vagy a vallás becsületének (honor religionis) helyreállítását szorgalmazó Medgyesihez intézett disztichonokról is. Említésre méltónak tarthatjuk továbbá, hogy a disztichonok szerzője ékes szavakkal emlékezik meg azokról a diplomáciai erőfeszítésekről, amelyeknek Medgyesi Martinuzzi Fráter György mellett részese volt, ami nyilvánvalóan az általuk képviselt politika melletti lojalitás kinyilvánításának is tekinthető.

Olvasd el ezt a bejegyzést »

Tisztelt Gyülekezet, Kedves Vendégeink

Ünnepelni, emlékezni és Tisztelegni gyűltünk össze nemzeti ünnepünkön korunk unitárius hősei előtt

Gimes Miklós emlékezete

Beregből, Vásárosnaményból jöttem. Deák József testvéremmel a beregi unitárius szórvány üdvözletét hoztuk. Nálunk a beregi végeken is van egy unitárius 56-os mártír-forradalmár, a torockói származású diákvezér, Dandos Gyula. A beregi unitárius cigányság híven őrzi emlékét.

A jövő évi beregi unitárius pünkösdi búcsút az ő szellemében kívánjuk megrendezni.

Mi most egy másik unitárius mártírunkra Gimes Miklósra emlékezünk.

Engedjék meg, hogy egy személyes élményemet megosszam Önökkel ezen a szép ünnepen.

Végső soron ezért is esett rám a választás, hogy én tartsam meg a megemlékezést unitárius mártírunkról.

1989. június 16-án reggel 7 órára már Pesten a Műcsarnokban voltam. Nagy Imre és társai újratemetésére érkeztem, az MDF 3-ezer rendezője egyikeként. Kora délelőttre a Hősök terére érkezett akkor Magyarország. Számunkra ez volt az un. rendszerváltás nyitánya.

89 nyarán, ott a hősök terén Gimes Miklós mártírunkat több tízezer ember előtt rehabilitáltuk.

Gimes Miklós, Losonczy Géza, Nagy Imre, Maléter Pál és Szilágyi József koporsója a Műcsarnok lépcsőjén volt felravatalozva az újra temetésre.

Én Gimes Miklós koporsójánál álltam díszőrséget.

Mindnyájan éreztük, hogy amit tettünk Isten dicsőségére és a mártírjaink tiszteletére tettük.

Felemelő érzés volt, egyrészt maga a tény, hogy tiszteleghettem nagy mártírunk koporsójánál.

Másrészt leírhatatlan volt a látvány. Éppen dél volt, zúgtak a harangok, a téren hömpölygött az 50-ezres tömeg, - maga Magyarország.

Harmadsorban pár méterre tőlem ott szónokolt átszellemülten a „fiatal Petőfi”, Orbán Viktor személyében.

Rögtön jó barátok lettünk, hisz szinte azokat a gondolatokat fogalmazta meg, amelyeket Gimes Miklós írt 1956. október 30-án a Magyar Szabadság című lap vezércikkében.

„Lapunk a magyar szabadság ügyét kívánja szolgálni. A külső szabadság, a függetlenség ügyét és a belső szabadság, a demokrácia ügyét. Tettekkel akarunk szolgálni: a teljes és tiszta igazság kimondásával.”

A szovjet csapatok hagyják el az országot!

Még az év augusztus 20-ára meghívtam Orbán Viktort a vásárosnaményi Tisza-parti ünnepségre.

Az MDF pár félszeg, reszkető tagja fogadta.

Mindezt látva, a helyi hatalmasságok erőre kapva, nyomban kérdőre vontak, hogy „minek hívtam ide ezt a véres szájút erre a csodálatos, békés ünnepségre, mikor épp a határ túloldaláról jöttek a szovjet vendégek (kárpátaljai magyar tánccsoportok és vezető elvtársaik).

Akkor még azt hittem, hogy átmenthetek egy kis szikrát a Hősök tere hangulatából, de csalódnom kellett.

Mégis büszke vagyok a találkozásra és őrzöm az un. rendszerváltó euforikus élményt a lelkemben.

De térjünk vissza unitárius mártírunkhoz! Így kerültem kapcsolatba Gimes Miklóssal és ezért emlékezem most én meg róla ezen az ünnepségen.

Gimes Miklós unitárius hitre áttért a s s z i m i l á n s z s i d ó értelmiségi családból származott. 1917. december 22-én született Budapesten. Ott érettségizett, majd a szegedi egyetem orvostudományi karára járt, szülei nyomdokait követve, de tanulmányait félbehagyva kisvállalatot alapított.

Most pedig nézzük, hogy milyen tényezők alakították ifjúságát, egyéniségét, amelyek egész életére meghatározó fontosságúak voltak és egészen a mártírságig vezettek.

Két meghatározó élmény motiválta. Egyik a cserkészet volt. Tagja volt a 345. sz. János Zsigmond cserkészcsapatnak. A másik, hogy részese lehetett Iván László unitárius lelkész hittanórának, ahol nem csak hite mélyült el, de itt teljesedett ki szociális érzékenysége a szegények és elnyomottak iránt.

Iskolatársa és lelki jó barátja Molnár Miklós újságíró (az 1956-os Irodalmi Újság szerkesztője) megemlékezik barátságukról, amely az unitárius cserkészcsapatban bontakozott ki.

Az újratemetéskor a sírnál így méltatja:

„Néhány egyszerű szóval szeretném búcsúztatni Gimes Miklóst a barátot, a társat, mindenek előtt az embert, akiknek szívében annyi jóság és szeretet élt, mint kevesekben. Útján közös tévútjainkon is az a kívánság vezette, hogy emberibb, szabadabb és igazságosabb társadalomban élhessenek honfitársai. És amikor felismerte, hogy zsákutcába jutott, minden társánál következetesebben vonta le a tanúságot. A halálig hű volt a felismert igazsághoz.”

Felismerjük e Gimes Miklósban az örök igazságot kereső embert, amelyben Dávid Ferenc egyházalapítónk szelleme köszön vissza?

A Jövőnek prófétája, Isten küldötte, ki szintén vértanúságban vérzik el,

Egy ember, aki a modern ember világképe alapján szeret, s vállalja a keresztet, mert másképpen gondolkodni nem tud és nem is akar!

Írja Dávid Ferencről Gimes Miklós nagy tanítómestere Iván László. A vallásos ember igaz példája és az örök igazságkeresése „Valódi testvériség és igazi emberszeretet”mélyen hatott az ifjú diákra.

Ezt a család is tudta, s az újratemetést követő vasárnapon a kérésükre a Nagy Ignác utcai unitárius templomban Huszti János püspök gyászistentiszteletet tartott Gimes Miklós lelki üdvéért.

Az 1940-es évek elején nagy súlyként nehezedik rá a fasizálódó korszellem, majd munkatáborba hurcolják.

Mindez lelkileg és szellemileg megtöri és a kommunista eszmében véli felfedezni a szabadabb, emberibb világot.

1945 januárjában visszatér Budapestre és bekapcsolódik az újjáépítésbe, s egy ifjúsági lapnál helyezkedik el, majd a Szabad Nép és a Magyar Nemzet szerkesztője..

1953. júniusi fordulat után eltávolodott a Rákosi-féle kommunista vonaltól.

Tisztánlátását elősegíti a nyugat-európai tudósító körútja (Zürich, Berlin, Párizs)

Rádöbben a valóságra. Itthon koncepciós perek zajlanak, nyugaton pedig virágzik a demokrácia és a gazdasági élet.

1955-ben Rajk László rehabilitálását és a bűnösök felelősségre vonását követelte. Kizárták a pártból. A Nagy Imre körül szerveződő csoport egyik legradikálisabb tagja lett, s követelte a több-pártrendszert. Mai szóval élve- reform szocialista volt.

- üdvözölte az október 23-i fegyveres felkelést, ő az első pillanattól kezdve tudta és folyton hangoztatta , hogy okt. 23-a forradalom.

- okt, 27-én megjelentette Kende Péterrel a rövid életű Magyar Szabadság c. lapot, hiszen látta és tapasztalta, hogy a proletárdiktatúra semmibe veszi a politikai szabadságot

- november 4-e után stencilezve adta ki az október 23.a című lapot. Nagy Imre sajtófőnöke volt. Nem ismerte el a Kádár kormányt, sztrájkokat szervezett ellene.

A szellemi ellenállás vezéralakja volt. A Magyar Demokratikus Függetlenségi Mozgalom néven ellenállási szervezetet hozott létre.

Tisztában volt a helyzettel, jól érzékelte a veszélyt - 1956 őszén 6 éves Miklós fiát és feleségét a szovjet támadáskor külföldre küldte. Ez humánus, erkölcsös és okos lépés volt. A család Bécsben értesült a családfő kivégzéséről, később Svájcban telepedtek le.

December 5-én a Szovjet katonák letartóztatják a Nagy Imre per harmadrendű vádlottjaként, a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés és egyéb bűncselekmények vádjával.

A Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsa, Vida Ferenc elnökletével 1958 június 15-én szervezkedés kezdeményezése és vezetése vádjával halálra ítélte, a fellebbezés lehetősége nélkül.-

Másnap felakasztják.

Gimes Miklós a börtönévek alatt is hű maradt ifjúkora tiszta eszméjéhez. Az nehéz embert próbáló helyzetben sohasem vallott társai ellen.

Fiától versben búcsúzik:

„Tiszta legyen szíved, fiam

S azt kívánom neked,

Másként, mint én

Szíved szerint éljed le életed”

Mártírunk emlékét Budapesten a MUOSZ székháza épületének oldalfalán lévő márványtábla őrzi, amelyen Domokos Béla szobrászművész Gimes Miklóst ábrázoló portré domborműve látható.

Az emléktáblát MUOSZ 1996 október 22-én állította és avatta fel.

Most pedig ezen szent ünnepen a füzesgyarmati unitárius panteonban állítunk méltó emléket hősünknek Mi a tanulsága Gimes Miklós életútjának, ami túlmutat az emléktáblákon, a megemlékezéseken? Ez mindannyiunk lelkiismeretére van bízva.

Isten szent lelke őrizze emlékét és példáját szívünkben, hogy Iván László nevelése, a tiszta unitárius lelkület tovább élhessen bennünk!

Felhős Szabolcs

(elhangzott a füzesgyarmati unitárius templomban a 2008. okt. 23-i ünnepségen)

Kálnoki Kis Tamás

„Születtem…” : Unitárius önéletrajzok

Márkos Albert

(1878-1949)

Az unitárius olvasók közül bizonyára sokan ismerik a Csiffáry Gabriella által (sorozat)szerkesztett, összeállított, jegyzetelt stb. „Születtem… „ Curriculum vitae c. köteteket. Bennük írók, neves művészek, tudósok, korábban nyomtatásban itt-ott már megjelent vagy kutatómunkával kéziratból először napvilágra segített önéletrajzait. Hasznos, izgalmas olvasmányok ezek. Különösen ha mérlegeljük, megvizsgáljuk, hogy papírra vetőjük mikor, milyen célból, kinek a kezébe szánta, sorjázta elő személyes adatait (mit közölt és mit hallgatott el), hogyan „ajánlotta”, értékelte magát, összegezte addigi élete folyását, ismert vagy ismeretlen céljai elérése érdekében. Az önéletrajz beszédes műfaj. Alaki jegyei már maguk megjelenítik írójuk világát. Gondoljunk csak. az elmúlt 20 esztendő társadalmi változásaival összefüggő önéletrajz „stílusváltozás”-ra (hagyományos = kronologikus, szöveges – modern = blokkos, funkcionális, un. amerikai forma). A jelenség miértjének magyarázata, okfejtése akár politika(mikro)történeti tanulmány tárgyát képezhetné, olyannyira idomultak a szöveges formájú, hagyományos magyar önéletrajzok a 20. század második felének személyzeti politikájának igényeihez. Újabban a karriercél elérése szorít (sok)mindent háttérbe vagy fogja vissza az író tollát.

Az un. „fejvadászok”, vagyis a humán erőforrás „kereskedők” a jó önéletrajzot jelképes lábnak tekintik. Olyannak, amellyel mintegy erőszakosan hatol(hat)unk be az előttünk éppen csak megnyílt ajtó réseibe.

A szatmárhegyen született, erdélyi-magyar író, Páskándi Géza (1933-1995) szerint: „E műfajban … eleve transzcendentális szemlélet indítéka lappang. Átrohanásról a földi életen – erről beszél. Átal azon az evilági életen , amelyet mulandónak fogunk fel. … Meg kell hát vetned életedet olykor , hogy máskor megbecsülhesd.”

Az egykor élt, előttünk járt unitárius lelkészek, tanárok s más „nagyságok”, püspökök, jótevők fellelhető önéletrajzai nem kevésbé értékesek számunkra. Hisszük, hogy a még fellehetők közzététele segít(het)i (ön)ismeretünk gyarapodását, s nem mellesleg azok munkáját, akik kutatóként keresnek nevezettekről használható, hiteles információkat (másokat, esetleg pontosabbakat és többet a lexikonok által megörökítetteknél).

Az itt közreadott curriculum vitae azé a Márkos Albertté, aki – mint maga is megemlékezik róla – (eléggé nem méltatott) fordítója volt a Kénosi Tőzsér János-Uzoni Fosztó István-Kozma Mihály triász nevével legendás hírűvé vált, latin nyelvű, kéziratos, unitárius egyháztörténetnek. Mint az köztudomású, első kötetének megjelentetése az Erdélyi Unitárius Egyház 21. századi könyvkiadásának egyik ékessége.

Egy 1940-es sajtóközlemény szerint: „Ennek a nagyhírű és annyi felé idézett egyháztörténeti latin nyelvű forrásmunkának könnyebb hozzáférhetőség szempontjából magyarra való fordítását Márkos Albert tanár afia megkezdette. Örömmel hozzuk e nagyjelentőségű vállalkozást olvasóink tudomására s a munka előszavának magyar fordítását közelebbről folyóiratunkban is közölni fogjuk.” (Keresztény Magvető. 72. 1940. 1. 46.). Közölték is, hamarosan: „Uzoni Fosztó Istvánnak az Unitárius Egyháztörténethez írt elöljáró beszéde” címmel. (Keresztény Magvető. 72. 1940. 3. 129-136.) A Keresztény Magvető egyébként jelzett évben rendkívüli érdeklődést keltett a papság s az egyház sorsa iránt felelősséget érző világiak körében a Káté és a Hiszekegy megreformálása körül támadt (úgy lehet mindmáig lezáratlan) vita ismertetésével, közreadásával.

Az önéletrajz hangsúlyosan tükrözi a főhatalom változást. Az 1. világháború alatti frontszolgálatban kiérdemelt katonai előmenetel és elismerés mellett említést tesz azokról az egyéni és nemzeti sérelmekről, amelyek nevezettet a román impérium alatt érték, amelyekkel szembesült. Bár tudatja (s ez ugyancsak elgondolkodtató), hogy kinek az ösztönzésére foglalta élettörténetét írásba (Dr. Kiss Elek főjegyző-püspökhelyettes).

Akinek pedig hivatali iratai között mindmáig megmaradt a Márkos önéletrajz, az Szalay Béla, a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium egykori osztálytanácsosa. Nevezett kulcsszerepet játszott az erdélyi tan- és kulturális ügyek intézésében. Számos jó embere, bizalmasa közül György Lajos emelkedik ki torony magasan. Ő „kulcsfigura” a minisztérium döntéseinek előkészítésében. Domokos Pál Pétert – úgy lehet – baráti szálak fűzték Szalay Bélához.

Csak azt nem tudjuk egyelőre teljes bizonyossággal, hogy mi célja lehetett Kiss Eleknek az önéletrajz megíratásával. Kézenfekvő magyarázat lehet, hogy valamilyen cím vagy kitüntetés adományozásának kieszközlése állt a főjegyző és egyháza szándékában. Márkos ugyanis egy évvel később, 1942-ben nyugalomba vonult, mert akkor már „ … orvosai megállapítása szerint, őt a sír szélén táncoltató betegségben szenvedett.” Nem valószínű tehát, hogy állásának meghosszabbíttatása érdekében terjesztették az iratot Szalay elé.

Márkos Albert az unitárius tanárok egyik érdemes alakja volt. Tudós-tanár típus. Életrajzának megír(at)ásával törleszthetne valamennyit az egyház abból a tartozásából, amelyet vele szemben felhalmozott.

Márkos Albert önéletrajza

„Születtem Tarcsafalván, Udvarhely megyében, 1878. június 4-én. Atyám, szintén Albert, a tarcsafalvi unitárius eklézsia kántora és tanítója volt. Anyám, Györke Zsuzsánna, mai nap is él, jelenleg kilencvenharmadik évében jár.

A négy elemi osztályt szülőfalumban, atyám vezetése alatt végeztem. Az un. előkészítő osztályt s az alsó öt gimnáziumot Székelykeresztúrt, a VI-VIII. felsőbb osztályokat pedig Kolozsvárt végeztem, az unitárius kollégiumban. Érettségit is tettem, tiszta jeles eredménnyel, 1896-ban.

Érettségi után Kolozsvárt a Ferencz József Tudományegyetem bölcsészeti karán, a magyar–latin szaktárgyra iratkoztam. 1900-ban abszolváltam, 1903-ban tanári oklevelet szereztem.

1898-1900-ig mint óraadó működtem a kolozsvári unitárius gimnáziumban. 1900-1903 [között] mint helyettes, 1903-tól, a mai napig, mint rendes tanár működöm ugyanezen intézetnél. 1939-ben a román kormány ugyan nyugalomba kényszerített, de a magyar uralom visszatérte után egyházam ismét rendes tanárnak nevezett ki.

1914-1918 között katonáskodtam. Minthogy 1900-ban családfenntartó címen magam a póttartalékba soroztattam volt be, a háborúba közemberként vonultam, a m[agyar] kir[ályi] 22. népfelkelő zászlóaljhoz. Itt nemsokára tizedesnek, majd szakaszvezetőnek léptettek elő. E minőségben vettem részt 1917 májusától decemberéig a bukovinai harcokban s e minőségemben szereltem le is, 1918 augusztusában, miután előbb a tiszti tanfolyamot Kolozsvárt, jó sikerrel elvégeztem. Első vonalbeli szolgálatom jutalmául a Károly csapatkeresztet kaptam.

Tanári munkásságom a román uralom alatt is folytattam. A román nyelvből több ízben sikeres vizsgát állottam. Egy ízben (szerencsére nyári vakáció idején), a román kormány felfüggesztett, mivel egyik tanítványom magyar írásbeli dolgozatát túlságosan magyar érzelműnek ítélték és én a kérdéses dolgozatot jelesre osztályoztam.

1913-ban nősültem. Feleségül vettem néhai Sándor János székelykeresztúri unitárius gimnáziumi igazgató Ilona nevű leányát. Házasságunkból három fiú született: Albert, jelenleg tanár a kolozsvári zenekonzervatóriumban, Jenő, szigorló jogász és óradíjas a kereskedelemügyi minisztériumban, András, a budapesti rajztanárképző harmadéves növendéke.

Írtam neveléstani és nyelvészeti értekezéseket értesítőkbe és szakfolyóiratokba. A román uralom alatt szerkesztettem két latin nyelvtani és olvasókönyvet, továbbá egy római régiségtani és latin irodalomtörténeti könyvecskét. Székely életképeket és anekdotákat dolgoztam át s adtam közre napi lapokban, heti folyóiratokban és naptárakban. Fordítottam elbeszéléseket és regényeket angolból és románból. Ezek részben szintén napilapokban és folyóiratokban jelentek meg, részben ma is kiadatlanul, kéziratban hevernek fiókomban. Jelenleg Tőzsér-Uzoni-Kozma kéziratban levő, latin nyelvű, terjedelmes unitárius egyháztörténelmének fordításán dolgozom. E munkával az Unitárius Irodalmi Társaság bízott meg.

Könyvtárosa vagyok az Unitárius Kollégium könyvtárának, választmányi tagja az említett irodalmi társaságnak és az Erdélyi Múzeum-Egyletnek.

E pár életrajzi adatot dr. Kiss Elek unitárius egyházi főjegyző és püspökhelyettes fölszólítására írtam.

Kolozsvárt, 1941. március 3-án.

Márkos Albert”

(Az önéletrajz levéltári jelzete, lelőhelye: Magyar Országos Levéltár K 690 1. cs. 84-86. p.)