II. János magyar király és János Zsigmond néven első erdélyi fejedelem emléke

Szapolyai János Zsigmond magyar királyról és első erdélyi fejedelemről születésének 470. évfordulója kapcsán szeretnék megemlékezni ezzel a kis tanulmánnyal, hiszen e nagy formátumú, több nyelven beszélő, igazságos és a hit dolgában rendkívül türelmes magyar uralkodóról a történelem iránt érdeklődők is eléggé megfeledkeztek.

Szapolyai János Zsigmond édesapja Szapolyai János, akit I. János néven 1526. november 11-én Magyarország királyának választottak és 1539-ben feleségül vette a lengyel Jagelló Izabellát, mely házasságkötéssel a Habsburgok álmai szertefoszlottak Magyarország akadálytalan megszerzését illetően.

I. Habsburg Ferdinánd a Török Birodalom helyett főleg csak Magyarországot támadta, 1540 májusában ismét sereget küldött Buda elfoglalásáért, pedig Izabella királynő áldott állapotban volt, de ettől a ténytől a nagypolitikai ambíciókra törekvő Habsburg nem hatódott meg.

Ilyen körülmények között született meg 1540. július 7-én János Zsigmond, Szapolyai János fia, majd két héttel az örvendetes esemény ellenére I. János király meghal, I. Ferdinánd újból csak Magyarország elfoglalására tör. „Azonközben megjöve Budáról az a bizonyos hír, hogy királyné asszonyunknak július 7-ikén fia szü­letett légyen. Ez hírre urunk őfelsége lóra ülvén, nem tekéntvén veszedelmes nyavalyás voltát, ki­mene az városból az táborba, az hol is az hír már elterjedt vala. Vala is aznap nagy öröm városban, táborban, mert szeretik vala az népek az jámbor királyt, mü kegyelmes urunkat.

Estve felé penig visszajővén az városba, midőn urunk lováról le akarna szállani, szegény urunk igen nagy nehezen jöhetett le az lóról; ott állván penig az urak, mondá nékiek vidám arcával: “No atyámfiai, nagyon megnehezedtünk, de nem is csu­da, mert már gyermekünk is nyomott gondot nya­kunkra; de tekegyelmetek segítségével már csak ezt is elhordozzuk.”

Jár vala penig az is akkor urunknak eszében, hogy Budára menne fiát meglátni, de másnap olly nyavalyás lött urunk, hogy fel nem kelhete. Aznap penig bennünket rendre magához parancsol vala, és beszél vala bőven mindenekró1. Másnap penig rosz­szabbul lévén urunk, magához parancsolá György barát uramat, kivel is igen hosszason tractál vala az országról, fiáról és az jövendő dolgokról. Ezek­nek utána béparancsolá személyünket magához; mondá: “Tekegyelmed készüljön, mert ígéretünk szerént küldjük tekegyelmedet Budára; mondja ke­gyelmed ott: rosszul vagyunk ugyan, de ha isten meggyógyít, megyünk majd mü is Budára.<< Ez sza­vak után megfordulván nagy nehezen urunk, mondja azután ezt: >>Vagy halva Székesfejérvárra, az hol élve koronánkat kaptuk.<< Ez szavak után elhallgata urunk, és nemsokára ezután halljuk vala mondani: >>Uram segíts! Uram segíts!<< […] július 21-ik napján meghala jámbor urunk szép csendesen. Ez lőn vége jámbor magyar királyunknak, kit minden népek siratnak. Mü penig még aznap az urak rendelésébó1 - jámbor szegény urunk több­szöri ígéreti szerént - az levelekkel Budára indul­tunk, ez szomorú gyászhír megvitelére.” ¹

Szapolyai János 1540. július 21-én[17-én?, Várkonyi] háromszori szívszélhűdés után meghalt. Verancsics Antal kora egyik igen jelentős humanistája írja, hogy „egész Erdély földrengést érzett halála napján, hogy tudja meg, hogy egy neveze­tes királyt vesztett, kinek halálát még a természet is jelezni akarta”. János király egy 21 éves tapasztalatlan özvegyet, Izabella királynőt és a 14 napos királyfit hagyta hátra. A haldokló király végakarat szerint a királynőt, János Zsigmondot és Magyarország kormányzását Fráter Györgyre és Petrovics Péterre bízta. A lengyel királyi sarj Jagelló Izabella, saját kezével festette a Budai várban lévő hálószobája falára, azt a híres mondást, hogy „Sic fata volunt”, vagyis „Így akarta a sors” híres jelmondatát, mely a magyar történelem folyamán majd oly sokszor megismétlődött. Az ország rendjei tiszteletben tartva az 1505-ös országgyűlési határozatot, hogy Magyarország élére idegen királyt nem állítanak, a Rákos mezején összegyűlt magyar rendek közfelkiáltással, az ország több évszázados jogszokásainak tiszteletben tartásával 1540 szeptember 13-án törvényesen megválasztottak magyar királynak Szapolyai János fiát János Zsigmondot, II. János király néven Magyarország királyának. Az osztrák támadások azonban nem szűnnek. I. Ferdinánd király újból próbálkozik Magyarország megkaparintásával, de próbálkozása ezúttal is kudarccal zárul, mert Fráter György és társai keményen védik a székvárost.

A Habsburgok ereje azonban olyan csekély volt, hogy nem tudtak komoly hadműveletbe kezdeni Magyarországon. Csak néhány főúr állt Ferdinánd oldalára, mint Frangepán Ferenc, Perényi Péter, Maylád István és a (rabló) Balassa Imre. Ferdinánd öreg tábornoka Leonhard Vels 1540-ben hiába támadta meg Budavárát, mert György barát, Török Bálint és Petrovics Péter vezette magyar hadsereg visszaverte az ostromot, Werbőczi kancellár pedig Sztambulba ment, hogy a szultán elismerését kérje II. János király számára. Ferdinánd is elkezdett alkudozni a török szultánnal, mindent megígért, csak hogy Magyarországot meg tudja kaparintani, ezért elküldte az egyik diplomatáját, Hieronym Laskit, hogy a magyarok ellenében együtt szerezzék meg az országot.

Az özvegyen maradt Izabella királynő és a kis király megsegítésére olyan tanácsosok álltak rendelkezésre, mint Fráter György (Martinuzzi), akit György barátnak is szoktak emlegetni, Werbőczi István jogtudós (a Hármaskönyv összeállítója), a nagyhatalmú, kemény katonaként ismert Török Bálint és a hűséges Petrovics Péter. A kor egyik legmeghatározóbb egyénisége György barátként is emlegetett Frater (Martinuzzi-Uťešenič) György „Utissenius György Horvátországban született nemzetének régi törzséből. Mindkét szülőjének csa­ládja nemes és ősi, de anyjáé híresebb. Szülőhelye jeles várról nevezetes. Kamicié a neve, ami hor­vátul kövecskét jelent, így mondják a helyről, me­lyen azért fekvése mégsem meredélyes, hanem kies és szemrevaló, magunk háromszor láttuk. […] Becsesebbé teszi e hely­séget, hogy tőszomszédságában fekszenek Dalmácia nagy hírű városai, Šibenik, Škradin és Zára, meg a szemet gyönyörködtető sziklákkal, szigetekkel tele­szórt tenger az említett városokban levő kikötők­” ²

Ferdinánd azon törekvése, hogy minden áron Magyarország királyának ismertesse el magát és az a sikertelen ostromsorozata melyet Budavára ellen intézett, azonban magára vonta a török szultán haragját.

A török szultán is természetesen csak színlelte a barátságot a magyarok iránt, hiszen ahogy észrevette, hogy az egykor erős magyar királyság annyira meggyengült, hogy már eredményesen nem tud ellenállni két nagyhatalom szorításának – nyugatról az osztrák, dél-keleten pedig a török – hatalmi ambícióinak, kapva kapott az alkalmon, hogy Magyarország területéből minél nagyobb szeletet kihasítson. „A mohácsi veszedelem után a kettős királyság két ellen­séges táborra szakította az országot. Majd három részre szakad az ország s az ellenkirályok versengése, civódásai aláásták a királyi hatalmat s egymás párthíveinek elcsábítása, a hűtlenség megjutalmazása az erkölcsöket alásülyesztették és utat nyitot­tak mindenütt az anarchia féktelenségeinek. Fejetlenség, zür­zavar mindenfelé. A szétdarabolt hazában nincs semmi tekin­télye a törvénynek, jogrend helyett jogfosztás, közbiztonság he­lyett polgárháború. A királyság gyűlölésével megerősödött az oligarchia, amely egyaránt veszedelmes volt a királyra, nemes­ségre és a jobbágyosztályra. […] Mindinkább kezdett elmosódni a nagyszerű nemzeti ha­gyományok emlékezete, a nemzeti büszkeség érzete, mely tán a hazát, nemzetet még összetartani, megvédeni tudta volna.” ³

Ferdinánd csapatai változatlanul ostromolják Budavárát még 1541 nyarán is, ezt remélve, hogy a csecsemő király emberei által vezetett vár könnyen megadja magát. A több hónapos ostrom azonban nem vezet eredményre, pedig Ferdinánd bátyjának, V. Miksa császárnak is könyörög, hogy adjon segítséget a magyarokkal folytatott harcba. Miksa azonban egyéb háborúkkal volt elfoglalva.

Magyarország nemzeti érzelmi politikusai ebben a helyzetben teljesen ki voltak szolgáltatva a török szultán kényének, nem tehettek mást, mint hogy a törökhöz kellett forduljanak, hiszen Ferdinánd állandóan zaklatta az országot. 1541 májusában I. Ferdinánd újból sereget küldött Buda elfoglalására, de Roggedorf generális és Perényi Péter vezette sereg 1541 júliusára teljesen szétmorzsolódott. Az osztrákok támadása miatt a szultán elhatározta, hogy meg fogja támadni Bécset. Ferdinánd annyira megrémült a törökök támadásától, hogy a hír hatására egészen Linzig menekült. Bebizonyosodott, hogy a törvénytelenül és csalárd módon megszerzett magyar királyi címért meg sem próbálkozott lépni, hanem - szégyen a futás, de hasznos – jelszóval, majdnem Bajorországig futott.

A török látva Magyarország kiszolgáltatott helyzetét, 1541 augusztus 29-én elfoglalja Budát, a szultán ugyan örökbe fogadja János Zsigmondot, de a királyfi és a királyi udvar el kellett hagyja a várat. A királyi udvar Erdélybe költözött és ezzel kezdődik meg lassan az Erdélyi Fejedelemségnek nevezett államalakulat.

1. János Zsigmond uralkodásának első szakasza

A XVI. század a középkori Magyar Királyság egyre jobban elmélyülő agóniája, ebben a században születik meg Székely Mózes, aki később Erdély egyetlen székely fejedelme lett. Ebben a korban Európa egyébképpen sem csendes, hiszen országok és birodalmak feszülnek egymásnak. A Török Birodalom megvetette lábát Európa dél-keleti felében oly annyira, hogy már a XV. század végére bekebelezte a Balkán-félsziget államait és népeit. Európa nyugati felén minden egyébre figyeltek, csak a török fenyegető előtörésére nem. A keresztény hatalmak egymást túllicitálva harcoltak egymás ellen, a Magyar Királyság pedig egyedül maradt a muzulmán terjeszkedésével szemben, a keresztény világ vezetői pedig csak szavakkal biztatták hazánkat, sőt a Habsburgok irányította szomszédos ország szinte menetrendszerűen támad és igyekszik bekebelezni meggyengült hazánkat. Nem csak országok feszülnek egymásnak, hanem a politikai és társadalmi ellentétek miatt egyre inkább vallási, egyházi megosztottság lesz úrrá Európán. Luther Márton tanai terjedésével egyre nagyobb területeken terjednek el a protestáns eszmék, a római katolikus egyház befolyása meggyengül.

A török ismét elérkezettnek tartja az időt arra, hogy tovább terjeszkedjen Európa szíve felé. A Magyar Királyság két tűz közé szorult, délről és keletről a Török Birodalom várja, hogy mikor következik el a kedvező alkalom, hogy bekebelezhesse, nyugatról pedig Habsburg Ferdinánd akarja ugyanezt. I. Ferdinándnak azonban egyelőre nincs megfelelő katonai és pénzügyi ereje a cselekvéshez.

A török látva Magyarország kiszolgáltatott helyzetét, 1541. augusztus 29-én elfoglalja Budát, a szultán ugyan örökbe fogadja II. János magyar királyt, aki alig egy éves, de a királyi udvar el kell hagyja Budavárát. 1541. szeptember 2-án a szultán bevonult Budára, ahol az addigi híres Nagy-Boldogasszony templomát mecsetté alakította át s a ha­rangok hangjához szokott vidékeken ezentúl a müezzin éneke hallatszott. Így került Budavára fegyver nélkül török kézre a szul­tán nagy örömére s a magyarok sokkal nagyobb bánatára.

A késő éjjeli órákban fáklya fényénél vitette vissza a szul­tán János Zsigmondot s csak éjfél után egy órakor láthatta vi­szont a királyné egyetlen kis fiát. A török szultán ugyan azt ígérte, hogy csak ideiglenesen foglalja el Buda várát, hogy nehogy a németek szerezzék meg, és János Zsigmond nagykorúvá válása után visszaadja az össze területet. A szultáni ígéretben senki nem hisz, mert köztudomású volt abban a korban, hogy arra a városra, ahová Mohamed próféta zászlaját kitűzték, a muzulmánok örökre a sajátjuknak tekintették. A szultán megerősítette János Zsigmond királyi jogait, s megígérte, hogy amíg él örökké gondját fogja viselni és nem engedi, hogy a Habsburgok vagy mások elfoglalják Magyarországot. Megígérte és meghagyta azt is, hogy ha János Zsigmond hatalmát bárki fenyegetné, azonnal segítségül küldi a budai basát, Moldva és Havasalföld vajdáit. Szulejmán szultán ugyan azzal áltatta magyar környezetét, hogy ez az állapot csak addig fog fennmaradni, amíg János Zsigmond nagykorúvá nem válik és át nem veszi a Magyar Királyság kormányzását, azt azonban tudta mindenki, hogy a török szultán soha nem fogja beváltani ígéretét.

A szultán évi tízezer forint adó megfizetésére kötelezte Magyarországot. Ennek az adónak a megfizetése nem annyira méretéért, hanem a megalázásért volt kellemetlen a magyar társadalomnak, hiszen nem sokkal később Ferdinánd is próbálkozott a török szultánnál azzal az igénnyel, hogy ha teljes Magyarországát megkapná, úgy éves szinten akár egymillió forint adót is fizetne. A szultán elutasította Ferdinánd ajánlatát, de ebből a felajánlásból kitűnik az is egyértelműen, hogy minden áron szerette volna megkaparintani Magyarországot, tehát még olyan áron is, hogy akár hűséget esküdött volna a töröknek.

Európa keresztény hatalmai egy időre megdöbbennek ugyan Budavára és Magyarország középső részének elvesztésének hallatán, de gyakorlatilag nem tesznek semmit. V. Károly Habsburg császár egyéb harcokkal van elfoglalva, a pápaságnak katonai hatalma nincs, így a kereszténység végső bástyájának elvesztésekor meg sem próbálják komolyabban Buda felszabadítását az iszlám uralma alól.

Az alig 22 éves Izabella királynő és az alig egy éves János Zsigmond 1541. szeptember 5-én Budát elhagyta, kíséretével egyetemben szeptember 18-án a magyar királyi udvar először Lippára utazik, ökrös szekereken, majd később beköltöznek Gyulafehérváron az erdélyi római katolikus püspökök palotájába. Ettől az időponttól kezdve a Keleti Magyar Királyság (majd a későbbi Erdélyi Fejedelemség) székhelye Gyulafehérvár, annak ellenére, hogy vannak ennél nagyobb városok (pl. Kolozsvár), vagy az országgyűlések színhelye legtöbbször Torda.

A székelyek örömmel üdvözölték I. János király özvegyét Izabella királynét és fiát János Zsigmondot, Mihályfi Ferenc és Andrássy Márton vezetésével egy bandériumot küldtek elébe.

A királyi kancellária vezetője Szapolyai János végrendeletének megfelelően Fráter György helytartó lett. Martinuzzi Fráter György, vagy röviden megnevezve, Fráter György minden egyéni hibája (kapzsiság, erőszakosság, szinte írástudatlanságig terjedő műveletlenség, stb.) is kiváló diplomata és kiváló hadvezér, aki a nehéz körülmények között is igyekezett az önálló magyar nemzeti királyság eszméjének megvédését a Habsburgokkal szemben, másfelől pedig igyekezett ellenállni az egyre jobban előretörő Török Birodalomnak. Szulejmán szultán Török Bálintot lefogatta, Fráter Györgyöt azonban megbízta azzal, hogy a kiskorú János Zsigmondot segítse az uralkodásban. „Fráter György minden egyéni hibája mellett is kiváló diplo­mata s képességeinek kifejtésére igen alkalmas körülmény volt János király halála. Szapolyai nehéz örökséget hagyott csecsemő fiára: az önálló magyar nemzeti királyság eszméjének a meg­védését a Habsburgokkal szemben, másfelől a régi dicsőség ápolását és fenntartását még a gyámkodó s mindjobban elő­nyomuló törökkel szemben is. Ezt a nagy feladatot a csecsemő helyett egyelőre a gyám kellett, hogy vállalja, kire az a nagy feladat várt, hogy János király fiának biztosítsa atyja öröksé­gét, amiből a nagyváradi béke kizárta őt. Azon kívül Fráter Györgynek erősítenie kellett Izabellát is, nehogy célja megvaló­sításában asszonyi gyöngeséggel őt meggátolja.”⁴

A végzetes mohácsi veszedelem után, míg a kettős királyság csak két ellen­séges táborra szakította az országot, addig a három részre szakadt országban még nagyobb az ellenkirályok (és táboruk) versengése, oly annyira, hogy civódásaik aláásták a királyi hatalmat. Egymás párthíveit igyekeztek elcsábítani, a hűtlenséget gyakran megjutalmazták azzal, hogy birtokokat adományoztak. Az erkölcsök egyre jobban leromlottak és utat nyitot­tak mindenütt az anarchia féktelenségeinek. Fejetlenség és zűr­zavar vált általánossá mindenfelé. A szétdarabolt hazában rövid idő alatt nem lett semmi tekin­télye a törvénynek, jogrend helyett jogfosztás, közbiztonság he­lyett polgárháború állapotába került az ország. A királyság gyűlölésével megerősödött az oligarchia, amely egyaránt veszedelmes volt a királyra, nemes­ségre és a jobbágyosztályra.

Buda elfoglalása nemcsak a magyarokat rémítette meg, hanem a nyu­gati kereszténységet is, de tenni nem tettek semmit gyakorlatilag. Ferdinánd is kénytelen volt belenyugodni Magyarország három részre való bomlásába, ereje továbbra is csak annyira tellett, hogy gyakori zaklatásokkal igyekezett megszerezni János Zsigmond pártján maradt területeket.

Végső soron, akárhogyan is szépítgetik utólag a Habsburg-párti történetírók, Magyarország feldarabolását a török mellett elsősorban az illegitim Ferdinánd törekvései okozták.

A királyi udvar Erdélybe költözésével kezdődik meg lassan az Erdélyi Fejedelemségnek nevezett államalakulat kialakulása. Ez az államalakulat azonban még csak a Keleti Magyar Királyság, ugyanis megválasztott vezetője a magyar király. A kormányzásban résztvevő gyámok és tanácsosok a magyar királyi udvar tisztviselői, a magyar király nevében tanácskoznak a külföldi hatalmakkal. A Keleti Magyar Királyság a Tiszától keletre lévő területeket foglalja magában. Ferdinánd király a török hódításon kívül maradt és főleg a Tisza vonalától nyugatra fekvő területeket birtokolja. Ezek a határok azonban gyakran változnak, hol nyugatra, hol keletre tolódnak el. „Ez a szomorú körülmény vezetett Erdély önálló állami életére. A nagy és hatalmas középkori Magyarország romjain épült fel a kis Erdély, hogy megmentse a jövőnek a magyar nemzeti állameszmét. E kornak történetét János Zsigmond neve nyitja meg.

Erdély kezdetben csak földrajzi fogalom. Budavár elfoglalása után azonban a török Erdélyt a részekkel együtt János Zsigmondnak adta s ezzel megkezdődött Erdély politikai jelen­tősége. Erdély lett a magyar nemzeti törekvések középpontja.

Budavár elfoglalása nagy területi változásokat idézett elő Magyarországon. A szultán átengedte János Zsigmondnak Er­délyen kívül a Tiszán inneni részeket s az északkeleti Felvidé­ket.”⁵

Fráter György a Keleti Magyar Királyság ügyeinek sürgős intézése érdekében összehívta Debrecenbe az országgyűlést. Az 1541. október 18-án megtartott országgyűlésen, a gyűlésen a magyarországi Szapolyai-párti küldöttek és az erdélyi három nemzet képviselői: a magyarok, székelyek és szászok küldöttei jelentek meg. A rendek megesküdtek II. János királyra, s ugyanekkor lerakták annak az új államalakulat az alapjait, melyet úgy hívunk ettől kezdve, hogy Erdélyi Fejedelemség. Ferdinánd akkor azonban még nagyon erősnek tűnt, ezért Fráter György titokban tárgyalásokat kezdett a Habsburg-pártiakkal, hogy a Magyarországot a Habsburgok jogara alatt egyesítették, a Szapolyai család pedig kárpótlásul megkapja Szepes várát, tartozékaival együtt. Az egyességet meg is kötötték Gyalu várában 1541. december 29-én.

Fráter György 1542. január 20-án újabb országgyűlést hívott össze Székelyvásárhelyre [jelenleg Marosvásárhely], ahol az erdélyi rendek Erdély helytartójának nevezték ki a barátot.

Az erdélyi országgyűlés hamarosan, már március végén újból összeült Tordán, ahol elhatározták, hogy meghívják Izabella királynét és fiát, János Zsigmondot, hogy együtt jöjjenek be Erdélybe és felállítottak a királynő és a helytartó mellé egy 22 tagú tanácsot.

Izabella királynő és Fráter György 1542 nyarán beköltözött a gyulafehérvári püspöki palotába. Ettől az időponttól kezdve Gyulafehérvár lett az Erdélyi Fejedelemség központja, a maradék Magyarország ügyeit innen intézték a továbbiakban.

Ferdinánd megpróbálta ugyan 1542-ben újból elfoglalni Budavárát, hogy felszabadítsa a törökök alul és küldött is egy elég jelentős 50.000-60.000 katonát kitevő sereget, valamint további alkudozásokba fogott Fráter Györggyel Erdély és a Tiszán-túli részek átadása érdekében, de I. Ferdinánd vállalkozása újból gyászos kudarccal végződött, a sereg Pest alatt folytatott néhány napos csatározás után teljesen szétzüllött. Fráter György belátta, hogy a tehetségtelen Ferdinánddal Magyarország sorsát nem szabad egybekötni, mert ebben az esetben nem csak az ország közepe kerül a félhold uralma alá, hanem a teljes ország. Ennek érdekében pedig fenn kell tartani az önálló Erdélyi Fejedelemséget. A fejedelemséget akkor még azonban nem nevezték Erdélyi Fejedelemségnek, hiszen ekkor még a királyi Magyarországból II. János király igazgatása alatt volt Erdélyen kívül Máramaros, Szabolcs, Szatmár, Közép-Szolnok, Bihar, Külső-Szolnok, Békés, Csondrád, Arad, Csanád és a Temesköz. Az 1543-1544-es hadműveletek eredményeképpen a Ferdinánd-pártiak Magyarországa gyakorlatilag a Vág völgyére szorult vissza, ezek a tények végképp lelohasztották a Habsburg-pártiak reményeit.

A török szultán tudomására jutott, hogy az erdélyi rendek ingadoztak a török- és a Habsburg uralom között, s ezért ha nem is személyesen támadt Erdélyre, de megparancsolta Petru Rares moldvai vajdának, hogy leckéztesse meg az erdélyieket. Rares vajda emberei meg is támadták az erdélyieket 1542 novemberében, végigdúlták a Székelyföld keleti területeit, rabolva és zsákmányolva fosztogattak, de Fráter György seregei végül sikerült kiverniük a betolakodókat.

A háromszéki székelyek ugyan megtorolták a betöréseket 1543-ban és nagy károkat okoztak a havasalföldieknek, de az erdélyi országgyűlés nem akarta az ellenségeskedések elmérgesedését, ezért a székelyvásárhelyi gyűlés elhatározta, hogy a helytartó küldjön vizsgálóbiztost Háromszékre a sérelmek kivizsgálása érdekében, a károkat térítsék meg s a bűnösöket büntessék meg. A székelyek minden tiltás ellenére 1548-ban újból beütnek Havasalföldre, azonban az erdélyi országgyűlés ugyancsak elítéli a jogtalan támadást, 1548. szeptember 8-i döntésével megerősíti, hogy külországba engedély nélkül senki se ne mehessen és szigorú büntetéseket helyezett kilátásba e döntések megsértőinek.

Ilyen körülmények között a székelység sem tarthatta meg a régi adómentességüket, mert a megkisebbedett és több oldalról is megtámadott Keleti Magyar Királyság honvédelme egyre nagyobb pénzügyi terheket jelentett. Az 1545-ös tordai országgyűlésen a székelyek is elfogadják, hogy senki nem vonhatja ki magát az alól a kötelezettség alól, ami a honvédelmet jelenti és régi hagyományaiknak folytatásaképpen ökörsütést határoznak el.

Habsburg Ferdinánd belefáradva a küzdelmekbe, úgy döntött, hogy igyekszik lélegzetvételhez jutni és 1545. november 10-én küldöttei aláírták Drinápolyban a fegyverszüneti egyezményt. A Ferdinánd kezén maradt Nyugati Magyar Királyságot a török szultán évi 30 000 forint adó fizetése ellenében elismerte.

Nem csak Ferdinánd ármánykodott a Keleti Magyar Királyság ellen, hanem a török szultán is szorította a magyarságot, ugyanis a török által támogatott Péter moldvai és Mircsea havasalföldi vajda is készült az ország megtámadására.

Az erdélyiek is megtudták, hogy Ferdinánd a törökkel alkudozik megint, ezért az 1545. április 24-én összeült erdélyi diétán, mely egyúttal a keleti magyar állam országgyűlése is volt, megvonták I. Ferdinánd királytól azokat a jogokat, amelyeket eddig legalább elvben meghagytak. Ettől kezdve Ferdinándnak nem volt joga birtokadományozásra, de nem rendelkezhetett a legfelsőbb igazságszolgáltatás jogával sem. Az országgyűlés János Zsigmondot, mint II. János királyt ismerte el Magyarország királyának és megtiltották, hogy alattvalói közül bárki is kapcsolatot tartson külső hatalmakkal, beleértve az osztrákokat is. A keleti magyar állam ekkor a Keleti- és Déli Kárpátoktól kezdve egészen a Duna déli folyásától, a Tisza határolta, a Tiszától északra Zemplén, Borsod és Abaúj környékéig tartott, mely természetesen belefoglalta az erdélyi területeket is. Ezen az országgyűlésen azonban vereséget szenvedett ideiglenesen Fráter György is, ugyanis az országgyűlés nem ismerte el kormányzónak. A rendek Izabella királynőre bízták az ország vezetését.

György barát veresége azonban csak ideiglenes volt, diplomáciával, zsarolással, pénzzel és minden más eszközzel továbbra is ő vezette a Szapolyai-féle magyar államot, Izabella királynő minden próbálkozása ellenére nem tudta erélyesen vezetni az országot. János Zsigmond pedig ebben az időben még kisfiú volt. Fráter György János Zsigmond nevében vezette az országot.

1546-ban a török újabb erősséget követelt átadni a keleti magyar államtól – Becse és Becskerek várait -, ami miatt Fráter György újból el kezdett tárgyalni a szultán követeivel és kérte a szultánt, hogy vonja vissza a követelést. Az országgyűlés rendjei Kolozsvárott az 1546. őszi határozatban kötelezték Fráter Györgyöt, hogy az állam pénzügyeivel nyilvánosan számoljon el, Izabella királynőt és János Zsigmond királyfit a kormányzásba vonja be.

Az egyre nagyobb önállóságra törekvő Izabella királynő 1548 tavaszán el kezdett tárgyalni Ferdinánd követeivel, a gyalui szerződés végrehajtása érdekében. Ezeket az alkudozásokat Fráter György is folytatta, ő is tárgyalni kezdett újból Erdély átadását illetően. Most azonban Ferdinánd kezdett el ingadozni és csak 1549-ben megy bele abba, hogy tegyen is valamit Magyarország újraegyesítéséért. Ferdinánd küldöttei és Fráter György Nyírbátorban 1549 szeptemberében megállapodnak, hogy Izabella királynőt és János Zsigmondot kártalanítják – két sziléziai hercegséget, Oppelnt és Ratibort ígérték nekik. A megállapodás érdekessége, hogy Erdélyt I. Ferdinánd alatt is Fráter György kormányozná, mint helytartó. Ferdinánd nevetségesen kis sereget küldött a Keleti Magyar Királyság megsegítésére, mindössze 3000 spanyol, 1000 tiroli, 500 sziléziai és 1300 magyar lovas és gyalogosból állt a segítség. A sereget ráadásul nem az országos főkapitány ecsedi Báthory András vezette, hanem Gian Battista Castaldo, aki Erdély politikai, társadalmi és földrajzi viszonyait nem is ismerte. (lásd még: R. Várkonyi Ágnes: Három évszázad Magyarország történetében 1526-1790, I. kötet, A megosztottság évszázada 1526-1606, Korona kiadó, Budapest, 1999) Az egész hadjáratot pénzügyileg egyébképpen teljesen Fráter György fedezte, tehát a segítséget tulajdonképpen a Keleti Magyar Királyság adófizetői adták.

A török Portának azonban tudomására jutott a készülődő egyezség és parancsot küldött, hogy Fráter György helytartót azonnal el kell fogni és kivégezni. A Szapolyai párt hívei is azonnal a barát ellen léptek fel, Petrovics Péter temesi főúr hadaival bevonult a Maros völgyébe, a székelyek és e rendek egy része is lázadozni kezdett. Izabella királyné is szembefordult a baráttal és bezárkózott Gyulafehérvár várába. A barát azonban gyorsan kiheverte az első meglepetés okozta bizonytalanságot és hamarosan már az ő seregei ostromolták Gyulafehérvár falait, ahol az özvegy királyné hívei védekeztek. Hat heti ostrom után Izabella királynő és hívei megadták magukat. 1550. november 30-án látványosan megbékült egymással a királyné és Fráter György.

A királyné és Fráter György hívei közötti béke azonban nem tartott sokáig 1551 májusában újból kitört a lázongás. Fráter György szabályos ostrom a alá kellett fogja a Gyulafehérváron tartózkodó Izabella királynét.

A török szultán parancsára Moldva és Havasalföld vajdái megtámadták Erdélyt, sőt a budai basa is a Maros völgyén Lippa felé közeledett. A moldvai sereg az Ojtozi-szoroson át Székelyföldre nyomult be, rabolva, égetve és dúlva a keleti részeket, a havasalföldi vajda pedig a Vöröstoronyi-szoroson át Szeben felé tartott. Fráter György a veszély láttára azonban nagyon határozottan lépett fel, véres kardot hordoztatott végig Erdélyen, Székelyvásárhelyen felkeltette a székelyeket, s e régi ősi magyar szokásnak meg is lett az eredménye, mert hamarosan 50.000 emberből álló sereg gyűlt össze a haza védelmére. A hadi szemle megtekintése után Kemény Jánost a Székelyföldre küldte, ahol a Kemény vezette sereg fényes győzelmet aratott a betörő moldovánok felett. A barát Kendefi Jánost seregével a Szeben alatt táborozó havasalföldiek ellen küldte, ahonnan a havasalföldiek gyorsan elmenekültek. Sikerült visszaverni a budai basa előőrseit is, úgy hogy a budai basa jónak látta visszavonulni Budára.

Sajnos a béke megint nem tartott sokáig, mert Fráter György csapatai július 7-én elfoglalták Gyulafehérvárt. Izabella királynő belefáradva az állandó küzdelembe 1551. július 19-én lemondott az ország kormányzásáról, átadta a magyar szent koronát és augusztus 6-án Kassára utazott, majd végül Lengyelországba távozott.

Ezzel tulajdonképpen véget ért János Zsigmond uralkodásának első szakasza, amikor a gyermek király és fejedelem helyett tulajdonképpen hol Fráter György, hol Izabella királynő, hol pedig a fejedelmi tanács irányította az országot.

2. Erdély I. Ferdinánd uralma alatt

Miután 1551. augusztus 8-án Izabella királyné és János Zsigmond távozott Erdélyből, I. Ferdinánd hadat indított Erdély megszerzése érdekében. A Giovanni Battista Castaldo olasz zsoldosvezér csapata, azonban nevetségesen kicsi volt, mindössze 6-7000 főt számlált. E kis sereg egyáltalán nem tudta volna megszerezni Erdély felett a hatalmat, ha Fráter György nem szimpatizált volna az „országegyesítéssel,” hiszen az erdélyiek könnyűszerrel akár nyolcszor, de általános mozgósítással akár tízszer nagyobb hadsereget is gyorsan fel tudták volna állítani.

A török szultán megtudva azt, hogy I. Ferdinánd megszerezte Erdély fölött a hatalmat, bűntető csapatokat küldött, melyek elfoglalták Becse, Becskerek, Csanád és Lippa várait. Megtámadták Temesvár várát is, de a hősiesen küzdő Losonczi István emberei megvédték e várat.

Fráter György az előretörő törökök ellen jelentős seregeket vont össze, így sikerült biztosítani az ország területének további csökkenését. Castaldo 1551. december 17-én hajnalban Alvincen, saját kastélyában meggyilkoltatja az időközben bíborosi címet nyert Fráter Györgyöt. Valószínű, hogy a merényletet I. Ferdinánd tudtával és beleegyezésével követték el. Ez az aljas cselekedet végtelenül felháborította a székelyeket és teljes erejükkel a bosszúra készültek. Castaldo megrémülve a székelyektől Szeben várának oltalmában keresett menedéket. Castaldo annyira megrémült a székelyektől, hogy azt hitte élve nem is tud megszabadulni Erdélyből.

Kelet felől a moldvai vajda csapatai törtek Erdélyre, rabolva, pusztítva minden értéket. Castaldo csapatai pedig tétlenül nézték végig Barcaság és a vele határos déli székely falvak elpusztítását.

Ferdinánd ugyan nem tudta megvédeni Erdélyt, de már 1552 elején azon gondolkodott, hogy miképpen lehetne több pénzt kisajtolni a meghódított országrészből. Mivel nem nagyon ismerte Erdély gazdasági, pénzügyi lehetőségeit, biztosokat küldött annak érdekében, hogy megismerkedjen a számára távoli tartomány közállapotaival. Bornemissza Pál és Werner György részletes jelentést tesznek Erdély speciális viszonyairól, a pénzügyi jövedelmekről, altalajkincseiről.

A török szultán viszont felbőszült, amikor megtudta, hogy I. Ferdinánd megkaparintotta a Keleti Magyar Királyságot és nagy sereggel támadt a magyar határvárakra, e hadjárat során esett el Veszprém, Drégely, Szolnok, Lippa, Temesvár, Karansebes és Lugos. Ferdinánd zsoldoshadai teljesen leszerepeltek. Megvédeni ugyan nem tudták Magyarországot, de sorra rabolták ki Erdély városait és falvait, amire az erdélyi rendek kérték, hogy a zsoldos seregeket vonják vissza, mert nélkülük könnyebben lehet rendet teremteni és az országot megvédeni. 1553 elején Ferdinánd hazarendelte szétzüllött zsoldos csapatait.

Az erdélyi magyar, székely és szász rendek hamar megtapasztalták, hogy I. Ferdinánd nem tartja tiszteletben az ország jogrendjét, ugyanis még jóformán be sem rendezkedett az osztrák adminisztráció, már 1553. január 20-án tiltakozni kellett az erdélyi országgyűlésen, hogy a király ne vonja el az országgyűlés összehívási jogát.

A sorozatos jogsértések miatt nemcsak a magyarok és székelyek fordultak el gyorsan a Ferdinánd-féle politikától, hanem még az erdélyi szászok is. A Tiszántúli nemesek ráunva az ország kiszolgáltatottságára, már 1553 nyarán Kerekiben tartott rész-országgyűlésen úgy döntöttek, hogy visszahívják Izabella királynét és János Zsigmond királyfit Erdély trónjára. A székelyek is el kezdtek mozgolódni a királyné és János Zsigmond visszahívása érdekében, de mozgalmuk hamar elhalt, ugyanis keletről újból moldvai csapatok támadtak a Székelyföldre 1553 szeptemberében, felégetve Felcsíkot.

Mivel a perzsa hadszíntéren 1554-re véget értek a harcok, a török elérkezettnek látta, hogy újból támadásba lendüljön Magyarország ellen, a Ferdinánd-féle hadvezetés pedig nem tudta megvédeni az országot, sőt két újabb vár – Salgó és Fülek – elvesztésével a magyarság helyzetét egyre kilátástalanabbá tette.

Ferdinánd 1554. március 1-re Pozsonyba országgyűlést hívott össze, mely gyűlésen azonban a székelyek nem jelentek meg, csupán két küldöttük jelent meg az országgyűlés munkálatainak vége felé. E két székely – Bernáld Balázs és Sándor Mihály - egy folyamodványt terjesztettek elő, melyben kérték ősi jogszokásaik, törvényeik, adómentességük és szabadságaik megtartását. Ferdinánd ünnepélyesen megerősítette a székelyek ősi szabadságjogait és 1554. április 26-án kiadta a székelyek részére nagyon értékes oklevelet, ugyanis tudta, hogy Erdély legnagyobb hadi potenciállal rendelkező népe nélkül uralmát nem tudja megszilárdítani.

I. Ferdinánd Verancsics Antalt és Busbeque lovagot azzal az ajánlattal küldte a portához, hogy elismeri a török fennhatóságát, Erdély adóját pedig kifizeti, csak tarthassa meg Erdélyt. Az adó befizetése és békealkudozások azonban hiábavalónak bizonyultak, mert a török szultán 1555 novemberéig adott haladékot arra, hogy Ferdinánd adminisztrációját Erdélyből kivonja. A török szultán Ferdinándon kívül Erdély rendjeit is megfenyegette azzal, hogy ha nem hívják vissza a trónra I. János király fiát Zsigmondot, abban az esetben fegyverrel fogja megtámadni az országot.

Az 1555-ös év a székely nemzet életében egy igen jelentős esemény, ugyanis ekkor fogadják el a régi székely jogszokások gyűjteményét, mely kodifikációt Ferdinánd király által kinevezett erdélyi vajdák is jóváhagyták. A székelyudvarhelyi székely nemzetgyűlés által kidolgozott és elfogadott konstitúció olyan különleges jelentőségű, ami miatt külön cím alatt is sokkal részletesebben meg kell ismerkedni vele.

Az erdélyi rendek 1556 január végére Tordán gyűltek össze azzal a céllal, hogy hívják vissza a trónra Izabella királynét és fiát János Zsigmondot. A Tordán megjelent országgyűlési küldöttek többsége – főleg a székelyek és a magyarok – úgy döntöttek, hogy visszahívják Erdély trónjára az özvegy királynét és fiát. Ferdinánd hívei egy darabig még igyekeztek védeni területeiket, de sorra vereséget szenvedtek a Szapolyaiak táborától. 1557 elejére már Izabella és János Zsigmond hívei sorra foglalták el a Felső-Tiszavidék legfontosabb királyi várait: Váradot, Husztot és Tokajt. Így ért véget Ferdinánd Erdély feletti pünkösdi királysága. A harcok azonban még sokáig folytatódtak.

Erdélyország ilyen zavaros politikai körülményei között született meg 1553 körül Székely Mózes is, a XVI. század egyik legvitézebb székely katonája, amikor Habsburg Ferdinándnak sikerült rövid időre bekebelezni a Keleti Magyar Királyságot. De ebben az időben keletkezik Székelyudvarhely első ismert céhszabályzata, mely azért is érdekes, mert ezt a szabályzatot Udvarhelyszék tanácsa adta ki, ami ékes bizonyítéka a székelység autonómiájából fakadó sajátos jogalkotási lehetőségeknek.

4. János Zsigmond második uralma

A Habsburgok uralmával elégetlen erdélyi rendek 1556. március 8-án országgyűlést tartottak, ahol visszahívták Izabella királynét és János Zsigmondot Erdély trónjára, újból fejedelmükké és királyukká választották. János Zsigmond uralmát a törökök mellett elismerte Lengyelország és Franciaország is. Izabella hivatalosan Magyarország királynője, János Zsigmondot pedig II. János választott magyar királynak címezik. A francia politika 1555-1556 folyamán aktívan segítette Izabella királyné hazatérését. A francia követek sürgetésére Szülejmán szultán János Zsigmondot Magyarország és Erdély királyának ismeri el és elrendelte, hogy az erdélyiek hozzák haza a királynét és a fiát. A székelyvásárhelyi erdélyi országgyűlés 1555. december 23-án felszólította I. Ferdinándot, hogy ha már nem tudja megvédeni az országot, akkor legalább hagyja, hogy saját maguk dönthessenek, saját magukról. Ezen az országgyűlésen Erdély főkapitányának választották meg Balassa Menyhártot. Az erdélyi országgyűlés újból összeül rövid időn belül – 1556. március 8-án -, ahol a Habsburgok uralmával elégedetlen erdélyi rendek Szászsebesen újból megválasztják János Zsigmondot fejedelmüknek és királyuknak. Június 1-én az erdélyi országgyűlés ismét összeül, ugyanis mindenki torkig kezdett lenni a császári zsoldosok rablásaival és követséget indítanak Izabella királyné és János Zsigmond behívása érdekében. A követség székely tagjai: Andrási Márton, Becz Pál, Kacai Ferenc, Lázár Imre és Bernáld Balázs. A királyné és az ifjú fejedelem 1556. október 22-én ünnepélyes külsőségek közepette bevonult Kolozsvárra, ahol Báthory István latin nyelvű beszéddel köszöntötte. Az erdélyi országgyűlés az ország kormányzását a királyné kezébe adta, fia nagykorúságának betöltéséig.

János Zsigmond helyett Erdély sorsát egyelőre édesanyja Jagelló Izabella, a királyné igazgatta. A királyné és a székelyek között azonban hamar ellentét keletkezett, ugyanis az országgyűlés olyan jogokat biztosított, amelyek még a régi magyar királyaink sem rendelkeztek. Már 1556-ben az országgyűlésben olyan elvet fogadott el, amely szerint a székelyek a szászokhoz hasonló, egyenlő terhet kötelesek viselni, ami nagyon felháborította a székelyeket. A székelyek követei hiába érveltek az országgyűlésen, követeléseik nem találtak meghallgatásra. Teljesen találomra állapították meg az adót, nem vették figyelembe azt, hogy a Székelyföld nagy része szinte teljesen megművelhetetlen a mezőgazdaságból élők számára, másrészt mint katonanép a székelység nem foglakozott nagy mértékben kézművességgel vagy kereskedelemmel, amelyből esetleg pótolhatta volna a ránehezedő kiadásokat. A magyar és a szász nemzet képviselői amikor elfogadták az országgyűlési határozatot, megfeledkeztek arról, hogy a székelyek folyamatosan hatszor-nyolcszor nagyobb haderőt kellett kiállítsanak saját költségükön, mint a másik két nemzet.

A következő évben a Gyulafehérváron tartott erdélyi országgyűlés kimondta, hogy a székelyek is fejüket és vagyonukat, valamint teljes örökségüket elveszíthetik felségsértés esetén. Az erdélyi hitéletben egyre fontosabb változások állnak elő, egyre jobban kezdnek terjedni a protestáns eszmék, ekkor lesz Kolozsvár első papja a lutheránus Dávid Ferenc (aki később megalakítja az unitárius vallást), az erdélyi országgyűlés pedig Tordán kimondja, hogy mindenki olyan hitben élhet, amilyenben akar, de az új felekezetek követői ne háborgassák a régi római katolikus hiten lévőket, sőt elrendeli a katolikus kolostorok fenntartását.

Izabella és János Zsigmond visszatérésére Habsburg Ferdinánd király újabb háborúval válaszolt, a háborúk sorozata kisebb-nagyobb megszakításokkal egészen az 1570-es évek közepéig tartottak. A Habsburgok által igazgatott Magyarország területe 1557-től újból csökkenni kezdett, ugyanis a Szapolyai-párthoz csatlakozott főurak egyre másra foglalták vissza a legfontosabb királyi várakat, mint: Várad, Huszt, Tokaj, Kassa városát is beleértve. A Keleti Magyar Királyság helyzete ideiglenesen megerősödött, Izabella királyné és János Zsigmond feltétlenül élvezte a török szultán támogatását, de ezen kívül jó viszonyt ápolt Lengyelország, Franciaország és Anglia tekintetében is.

Európa ebben az időben a vallásújítás lázában égett, folyamatosan terjedtek a protestantizmus eszméi, az erdélyi országgyűlés 1557. június 1-én Tordán kimondta, hogy mindenki olyan hitben élhet, amilyenben akar, de azt is kimondta, hogy az új felekezetek követői ne háborgassák a régi egyház, mármint a római katolikus egyház követőit. A vallási toleranciára abban az időben Erdélyen kívül azonban sem Európában, sem a világ egyéb táján nem nagyon lehet más példát találni. A keresztény hitélet megreformálásáról érdemes azonban külön is majd részletesebben beszélni, hiszen éppen Szapolyai János Zsigmond élete az, amelynek folyamán meg lehet látni azt, hogy egy római katolikusnak született királyfi, hogy követi az egyházi hitélet megreformálását, hogy végül élénken figyelve a hitvitákat, megértő lesz a lutheránus, református s majd végül az unitárius eszmék iránt is. A Habsburg-párti történészek a mai napig nem mulasztják el kisebbíteni azt a korszakalkotó jelentőségű, a keresztény hitéletet megújító és a vallási toleranciának létrehozását, mely János Zsigmond személyiségéhez is köthető, ők még a XXI. században is a XVI. századi Erdély korlátozott vallásszabadságáról beszélnek. Ilyenkor az ember szívesen megkérdezi, hogy akkor mondják meg, hogy Európában, máshelyen hol érvényesült a lelkiismeret és a vallás szabadsága? Székely Mózes életútjának bemutatásakor ezért úgy találtam helyénvalónak, hogy ha külön kitérek Erdély hitvilágának alakulására, melyet a Székely Mózes Erdély székely fejedelme című könyvemben fejtettem ki.

Székely Mózes szüleinek életére bizonyára nagy hatással lehetett, hogy a királyi város cím elnyerése után Izabella királyné 1558. október 8-án újból kiváltságlevelet bocsát ki Udvarhely városának, melyben kikötötték, hogy a város lakóit vendégek tartásával, a szék által a királyi udvarba küldött követek útiköltségének fedezésével, illetve a szék tisztjeinek fizetendő bírságokkal és más törvénytelenségekkel ne terheljék. Ekkor kap Udvarhely városa címeres pecsétet, melyen kék mezőjű pajzsban egy vívó tőrt tartó páncélos kéz és karban, a tőrben fel van tűzve egy szív és medvefő, a felső térben pedig négy csillag köré a következő körirat van felírva: Sigillium Oppidi Siculicalis Udvarhely.⁶

Izabella királyné kiváltságlevelet ad ki szintén 1558-ban Csíkszereda városának is.

Ferdinánd király 1559. január 31-én békét kötött Szulejmán (Szülejmán) szultánnal, aminek eredményeképpen az Erdélyért folytatott harcok hevessége csökkent.

A székely főemberek (primorok) azonban igyekeztek kibújni az adófizetés alul, de a lófők is megőrizték adómentességüket. Ezzel is nagyobb terhet kellett viseljenek a közszékelyek. A helyzetet még csak fokozta, hogy az állami adóterheken kívül a primorok is kezdték szedni a dézsmát a közszékelyektől. Sőt Izabella királyné ahelyett, hogy orvosolta volna a kézszékelyekkel szembeni méltánytalan eljárást, most már ő maga is igényt formált arra, hogy a székelyektől is kapja meg a dézsmát. E fordulat egyre nagyobb elégedetlenségbe és forrongásba kezdett átcsapni, mert a székelyek tömegei nem akarták elfelejteni, hogy ősi szabadságjogaik egyik alapvető sarokköve volt, hogy csak a magyar királynak fizetnek adót, de azt is csak akkor, ha nősül, vagy fia születik.

A forrongó székelyek 1559-ben a segesvári országgyűlésen előterjesztették összegyűlt sérelmeiket és kérték ezeknek orvoslását.

Izabella 1559. november 15-i korai halála után Erdély kormányzását a lassan nagykorúvá váló János Zsigmond, vagy ahogy hivatalosan címezték II. János magyar király vette át. Izabella királyné halála után a Habsburgok igyekeztek újból megszerezni a Keleti Magyar Királyság területeit, de az erdélyi és a tiszántúli magyar rendek egyértelműen a választott magyar király mellé álltak. János Zsigmond első ténykedései között szerepelt az, hogy igyekezett visszafoglalni Ferdinánd hívei által megszerzett területeket, az u.n „Részeket”, Partiumot, Magyarország Erdélyhez kapcsolt részeit. Az elvesztett részek visszaszerzése miatt vívott harcokban a székelyek derekasan kivették részüket, ugyanakkor a harcok enyhülésével maga János Zsigmond is szorgalmazni kezdte az adó befizetését.

Az a képtelen helyzet állt elő, hogy a rendi felfogás szerint is nemesnek tekintett székelyeket tömegesen II. János király meg akarta adóztatni, másrészt pedig továbbra is számított arra, hogy a székelyek harcolni is fognak, ha úgy kívánja az ország érdeke. E két dolog együttesen összeférhetetlen a rendi felfogás szerint is – egy időben harcolni és adózni – ,ezért a székelyek forrongása lázadásba ment át. A székelyek forrongását a Habsburgok is folyamatosan élesztgették, hiszen nekik elemi érdekük volt a magyar társadalom megosztottsága, mert e nélkül semmilyen reményük nem volt e területek megszerzésére.

A felnőtté vált János Zsigmond elérkezettnek látta az időt arra, hogy atyai örökségét, a Magyar Királyságot vagy annak legalábbis legjelentősebb részét visszaszerezze. Az állandóan növekvő pénzügyi és katonai terhek miatt azonban a székelyek elégedetlensége olyan tényezővé vált, amire a kisebb és nagyobb hatalmak is szívesen számítottak. Habsburg Miksa –akire Ferdinánd király rábízta seregei vezetését - elérkezettnek vélte a megfelelő pillanatot arra, hogy Erdélyt megszerezze, de mivel nem volt megfelelő saját katonai ereje a görög származású Heraklides Jakab (a román történetírásban Despot voda) moldvai vajdát mozgósította az erdélyiek ellen. Hereklides vajdához hamarosan társult Balassa Menyhárt főúr is, akik közösen lázítgatták a székelyeket és a szászokat. Balassa Menyhárt Izabella királyné magyarországi főkapitányának pálfordulása miatt egyre több Felső-Tisza vidéki főúr állt át a Habsburgok oldalára, úgy hogy rövid idő alatt a Keleti Magyar Királyság ismét Erdélybe szorult vissza. Balassa Menyhárt, aki korábban János Zsigmond és Izabella királyné híve volt, Erdély leggazdagabb földbirtokosa 1561 év végén átpártol I. Ferdinánd oldalára, abban reménykedve, hogy hatalmas vagyonát ezzel a lépéssel még nagyobbra tudja növelni. Gyakorlatilag Erdélyen kívül már csak Bihar és Máramaros megyék tartoztak II. János magyar királyhoz.

Az erdélyi országgyűlés 1562. január 15-én Gyulafehérváron elhatározza, hogy hadat indít a Habsburg Ferdinánd császárhoz átpártolt Balassa Menyhért ellen, annak erdélyi birtokainak elfoglalása érdekében. Az erdélyi hadsereg azonban a Közép-Szolnok vármegyei Hadadnál vereséget szenved Zay Ferenc kassai főkapitány vezette császári hadaktól.

A Habsburgok ekkor is megkísérelték a magyart a magyarral szembeállítani úgy, hogy saját birodalmi politikájukat a magyarság megosztásával vigyék győzelemre, biztatásukra Balassa Menyhárt, Székely Antal, Walkay Miklós, Forró Miklós és mások közreműködésével igyekeztek a székelyeket fellázítani János Zsigmond ellen, sőt tervezték a fiatal magyar király megölését is.

János Zsigmond amint értesült Báthory Istvántól a tervezett merényletről, gyorsan cselekedett, lefogatta a merénylők közül Walkayt és Forrót, de végül is a jószívű király megbocsátott az életére törő nemeseknek, mint ahogy a székelyeket is igyekezett lecsendesíteni a királyi kegyelemmel. Ennek ellenére a II. János király elleni szervezkedés és lázadó mozgolódás tovább folytatódott.

János Zsigmond igyekezett mozgósítani a külső ellenség ellen, de Erdély jelentős haderejét kitevő székelység csak ímmel-ámmal engedelmeskedett a törvényes magyar királynak és csak a székely főnépek álltak melléje. A székelyek nagy közössége megtagadta a hadi adó fizetését, sőt a hadrakeltek közül is sokan azzal fenyegetőztek, hogy addig nem teszik le a fegyvert, míg régi szabadságukat vissza nem szerzik. Balassa Menyhárt és Báthory András betört ugyan a Partiumba, de közszékelyek tömege nem csatlakozott a felkelőkhöz, sőt a székely primorok (főnépek) és primipilusok (lófők) János Zsigmond oldalán harcoltak a betolakodók ellen, így a Habsburg-pártiak most sem tudták megszerezni Erdélyt. A Habsburgok által ösztönzött forrongás azonban csak nem akart lecsillapodni. Székely Antal vezetésével a székely közösségét nemzetgyűlésre hívták össze Udvarhelyre, ahol mintegy 40.000 fegyveres székely jelent meg. Itt a székelyek esküt tettek arra, hogy addig nem teszik le a fegyvert, amíg régi szabadságukat nem vívják ki. A Habsburg-párti történetírók hajlamosak folyamatosan minimalizálni úgy a fegyveres szolgálatra alkalmas székelyek számát, mint az erdélyi hadsereg létszámát. Az osztályharcos, kommunista ideológiától megfertőzött történészek viszont minden székely lázadásban a szegény elnyomott és kizsákmányolt parasztságot szeretnék láttatni ezekben a forrongásokban. Szerintem mindkét szemlélet sántít. A Habsburg-párti történészek a 40.000 felkelt székely helyett újabban, minden alapot nélkülözve újabban már csak 8.000 lázadóról beszélnek, csak elfelejtik megjelölni azt a forrást, hogy mire alapozzák az adatokat. A kommunista ideológiával megfertőzött írók, mindig megfeledkeznek arról, hogy a székely harmadik rend, a gyalogkatonák rendje 1562-ig jogállását tekintve ugyanolyan székely nemes, még ha bocskoros szegény ember is, mint az a székely, aki esetleg kúriával vagy kastéllyal rendelkezett.

Az 1562. évi székely felkelést a szászok is támogatták, hiszen őket is lázították Miksa emberei a „választott magyar király”, János Zsigmond ellen. Segesvár és Beszterce szász közössége azonban csak elviekben csatlakozott a székely lázadáshoz, Szeben városa pedig figyelmeztette a székelyeket, hogy nem fognak csatlakozni a lázadáshoz. A szebeniek a székely követeket János Zsigmondhoz kísérték, aki kihallgatta őket és azzal az üzenettel küldte őket Udvarhelyre, hogy sérelmeiket orvosolni fogja, ha leteszik a fegyvert. Ezen kívül még két saját emberét is székelyek közé küldte, hogy csendesítse le őket. A székely nemzetgyűlésen jelen lévő székelyek János Zsigmond követeit napokig visszatartották, majd azzal az üzenettel küldték vissza a követeket a magyar királyhoz, hogy régi szabadságuk védelmére mindig készek fegyveresen ellenállni és addig nem teszik le a fegyvert, míg a II. János ezeket a szabadságjogokat nem garantálja.

János Zsigmond összevonta hadait és mintegy 20.000 embert mozgósított Segesvár alá, majd két felé osztotta seregét. János Zsigmond 20.000 fegyveresből álló hadára, még legújabban is a Habsburg-párti történészek, azt próbálják bizonygatni, hogy az nem lehettet ilyen nagy létszámú, hanem bizonyára, törökökkel és Kárpátokon túli csapatokkal együtt érhették el ezt a létszámot. A rosszindulaton túl adataik persze erre az állításokra sincs. A fejedelmi sereget Majláth Gábor vezette a lázadó székelyek ellen, de a lázadó székelyek Udvarhelyszékről Marosszék felé való útjukban legyőzték a Majláth vezette fejedelmi sereget. Ezt a lázadó székely sereget Pálfalvi Nagy György vezette, vezértársai Gyepesi Ambrus és Bán András voltak. A közszékelyeken kívül lófők, sőt primorok is a lázadók között voltak, mint például Szentpáli Kornis Mihály, Lázár István és János, Szentmihályi Geréb Miklós és Benedek, Csuky Mihály, Székely Mihály, Farkas Pál, Bernáld Ferenc, Kátay Ferenc és György, Andrássy Márton, stb. A lázadó székelyek kisebb csapata először felperzselte Szászrégent, Görgényt, majd Gernyeszeget, de ezzel a hadi szerencséjük kifúlt, mert Radák László és Pekry Gábor vezette 2000 válogatott lovas rohamának nem tudott ellenállni és Kisgörgény mellett vereséget szenvedtek.

Ez a vereség annyira lehangolta a székely lázadók főseregét, hogy saját vezéreiket: Nagy Györgyöt és Gyepesi Ambrust megfogták és a fejedelemhez küldték. A lázadók ezt követően pedig szétszéledtek és hazamentek otthonaikba.

János Zsigmond maga is személyesen vett részt a harcokban, de a humanista beállítottságú, művészeteket szerető és nyolc nyelven beszélő, egyébképpen igen türelmes ember tudott nagyon kemény is lenni. A székelyek lázadását követően Segesvárra országgyűlést hívott össze, ahol a magyarok és szászok követei mellett meg kellett jelenjenek a primorok és a primipiliusok is fejenként, ezen kívül minden székely székből 16 választott követ. A megtorlás nagyon kemény volt, mert hiába volt a menlevél, a lázadó székelyek közül sokat kivégeztettek, Pálfalvi Nagy Györgyöt és Gyepesi Ambrust karóba húzatták, sok székelyt börtönbe zártak, míg a kisebb bűnöket elkövetőknek orrát és fülét levágatták, majd szabadon bocsátották. A székelyek közössége oly nagy létszámban vett részt a magyar király elleni lázadásban, hogy jogosnak is látszott a kemény büntetés, hiszen a maradék magyar állam összetartó kötelékei és feltételei bomlottak volna fel e kemény intézkedés nélkül. A segesvári országgyűlés elhatározta, hogy Aranyosszék székelyei – akik nem vettek részt a lázadásban-, illetve a felkeléstől távolmaradó székely főnépek és lófők kivételével, a teljes székely lakosságot fejedelmi jobbággyá nyilvánította. Ugyancsak a segesvári országgyűlésen döntöttek arról, hogy a székelység köztulajdonát képező sóbányát (sóbányákat), a kén- és vasbányákat, illetve a vashámorokat (vasöntődéket) kincstári tulajdonba veszik, a székely nemzet sóbányájának (sóbányák) élére pedig kamaraispánt nevezett ki a fejedelem. Ekkor állították fel székely sókamarát, melyet sófalvi sókamarának is neveztek, a település után. A sóvidéki sót őriztetni kezdték, a só őrzésére Sófalván kívül, máshol is állítottak fel őröket és jött létre 1564-ben Parajd települése, de a sókamara később is Sófalván maradt az Erdélyi fejedelemség fennállása alatt.

A Székelyföldön 1562 előtt székely ember jobbágy nem volt, most viszont tömegesen váltak fejedelmi jobbággyá, akiket el lehetett adományozni birtokaikkal együtt. A székely lázadást megelőzően léteztek a Székelyföldön is a nem szabad ember kategóriájába tartozó személyek, amelyeket „földönlakóknak” neveztek, sőt jobbágyok is voltak, de eddig az időpontig ezek a rétegek nem a székelyek közül kerültek ki. Az újabb székely lázadás elkerülése végett II. János magyar király elrendelte Udvarhelyen a „Székely támadt”, Háromszéken pedig a „Székely bánja” várak felépítését. Az osztályharcos „szocialistának” nevezett kor írói szerint, a „székelység végleg elveszíti azt az ősi kiváltságát, melyet különben már rég megcsonkítottak, hogy a székely birtok, az [örökség] még főbenjáró bűn esetekben sem száll a királyra.”⁷

A Székelyföldön ekkor jelenik meg teljes mélységében a királyi jog, a jus regium, de nem egy csapásra változik meg a székely társadalom berendezkedése, hiszen a lázadó székelyek is csak a fejedelem jobbágyai lettek, nem pedig valamelyik főúré, sőt a lázadás leverését követően is sokáig nem tudunk arról, hogy nagy számú jobbágyot adományozott volna a fejedelem. Már 1564-ből ismerünk adományozásokat a Székelyföldön, de csak 1567-ből, illetve 1568-ból van tudomásunk arról, hogy János Zsigmond nagyobb számú székelyt adományozott volna birtokaikkal együtt.

Ekkor jelenik meg a Székelyföldön az adományosok (donatariusok) osztálya. Az adományosok teljesen a fejedelemtől függtek, adományukat a fejedelem bármikor visszavonhatta, másnak is odaadhatta ezeket a birtokokat. Az adományosok száma olyan nagy volt, hogy János Zsigmond halála után 1571-ben azt lehet olvasni, hogy sok idegen népet szállásolt a székelyek közé, főleg Marosszéken lett nagy ezeknek a száma. A székelység egy részének jobbágysorba való kényszerítése azonban nem vált véglegessé, mert Erdély hadi potenciáljának jelentős részét ők alkották, ezért már 1595-ben Báthory Zsigmond fejedelem megígéri az ősi székely szabadságjogok visszaállítását, melyet a havasalföldi Mihály vajda, illetve később (1601-ben) Báthory is törvényerőre emelt.

A segesvári országgyűlés a székelyföldi igazságszolgáltatás teljes felforgatását végezte el, mert ekkor törülték el a székely igazságszolgáltatás egyes elemeit, mégpedig a legfontosabbat, a fellebbviteli fórumokat. A széki bíróságoktól már csak táblabírósághoz lehetett fellebbezni. A fellebbezéseket már csak írásban lehetett előterjeszteni. Igaz, hogy ennek az intézkedésnek köszönhető, hogy 1567-től már egyre több bírósági ügyiratot lehet fellelni az udvarhelyszéki bíróság iratai között, mely iratok a XVI. század igen becses nyelvtörténeti, jogi, gazdasági, katonai, stb. fontos kortörténeti dokumentumai.

Ekkor szűntetik meg részben a székelységre vonatkozó, addig létező sajátos katonai és közigazgatási szervezetet is.⁸ A székelyek főkapitányának Pekry Gábort nevezte ki a fejedelem, az egyes székely székek fölé pedig kapitányokat nevezett ki.

Sokan megemlítik azonban azt is, hogy ezek az intézkedések nem mind János Zsigmond szüleményei, hiszen a neki hízelgő emberek arra gondoltak, hogy azzal kedveskednek a fejedelemnek, ha minél jobban sanyargatja a székelyeket, másrészt pedig az önös, anyagias érdekeiket nem tudták volna kiélni.

Habsburg Miksa is kapva kapott az alkalmon, hogy a székelyek el vannak keseredve a megszorító intézkedések miatt és biztosította székelyeket arról, hogy ha elpártolnak János Zsigmondtól, abban az esetben visszaállítja régi szabadságjogaikat. Annak ellenére, hogy a közszékelyeken kívül a lófőket is megadóztatták a frissen kinevezett széki kapitányok, a székelyek mégis híven teljesítették választott királyuk felé hadi kötelezettségeiket. 1566-ben több mint 10.000 székely ott van Gyula ostrománál, a következő évben pedig, a szintén Habsburg-párti Nagybányát ostromolják a székelyek. Nagybánya várának ormára épp egy székely katona tűzte ki a fejedelem zászlaját.

János Zsigmond hamar meggyőződött arról, hogy a székely haderő nélkül Erdélyt megvédeni nem lehet, ezért újraszervezte a székely haderőt, a székely községekből kiválogatta a katonai feladatokra legalkalmasabbakat és új hadseregeket állított fel a székelyekből. Az új hadsereg tagjainak adózási terheit lényegesen könnyítette. Az általa felállított új hadsereget gyalogos puskásoknak (pedites pixidarii), vagy másképpen darabontoknak nevezték el. Csak a fejedelmi udvarban 1000 székely darabont teljesített szolgálatot. Természetesen megmaradtak az addigi fegyvernemhez tartozó katonák, a könnyű és nehéz lovasság is.

Mint ahogy Habsburg Ferdinánd is több alkalommal igyekezett megszerezni Erdély trónját, de próbálkozásai nem vezettek végső sikerre, míg végül 1564. július 23-án eltávozott az élők sorai közül, ami után Habsburg Miksa vette át a trónt, II. Miksa német-római császár néven, a magyar királyok sorában I. Miksa néven ismerték. I. Habsburg Miksát sem lehet legitim, törvényesen megválasztott királynak tekinteni a magyar jog szerint. Magyarországnak ekkor ugyanis már volt törvényesen megválasztott királya, aki nem más, mint II. János magyar király. A Habsburgok folytatták Magyarország megszerzésének politikáját, 1565. februárjában Lazarus Scshwendi kassai főkapitány vezetésével elfoglalják Tokaj várát, a szatmári fejedelmi őrség Schwendi csapatainak közeledésének hírére felgyújtja és kiüríti a várat. A császári csapatok ezt követően elfoglalják Erdődöt és Nagybányát is. II. János magyar király küldöttsége 1565-ben sokáig tárgyal a Habsburgok küldöttségével Szatmáron, melynek lényege az, hogy János Zsigmond mondjon le a magyar királyi címéről, elégedjen meg a fejedelmi titulussal és házasságot köt I. Miksa húgával Johannával. A szatmári megállapodást 1565. március 13-án kötik meg, majd március 24-én János Zsigmond Bécsbe küldte Báthory Istvánt azzal a diplomáciai feladattal, hogy egyezkedjen a magyar királyi címről, de János Zsigmond a török Porta biztatására visszavonatta április 21-én Báthory Istvánnal a szatmári megállapodás érvényességét, másrészt a törökök azzal fenyegetőztek, hogy meg fogják támadni a Keleti Magyar Királyságot is, ha a Habsburgokkal egyezséget kötnek. II. Miksa is felrúgta a diplomáciai érintkezés legelemibb szabályait, amikor 1565. június 5-én fogságba vetette Báthory Istvánt, aki az erdélyi fejedelemség hivatalos diplomáciai küldöttségének vezetője volt és csak két év múlva szabadult a fogságból. Báthory ezt a megaláztatást soha nem felejtette el, mert amikor később ő lett Erdély fejedelme, a hozzá forduló francia követeknek sem hajlandó németül beszélni, pedig ezen a nyelven nagyon jól tudott.

I. Miksa felrúgva I. Ferdinánd és a török szultán között 1562-ben létrejött békeszerződést, I. Ferdinánd halála után (1564.07.23.) igyekezett minél nagyobb területeket megszerezni a Keleti Magyar Királyságból, amelyet a török porta egyenesen hadüzenetnek ítélte. A Habsburg-pártiak a Keleti Magyar Királyság elleni támadásokban úgy viselkedtek, mint egy közönséges ellenség, rabolva, fosztogatva és a magyar lakosság lemészárlásával foglaltak el jelentős területeket.

I. Szülejmán szultán 1566. májusában megindult Bécs ellen, János Zsigmond pedig június 29-én a három erdélyi nemzet küldöttségével közösen nagy külsőségek között megjelent Zimonyban a szultán előtt. János Zsigmond meg kellett jelenjen a török szultán előtt, hiszen tisztáznia kellett a Keleti Magyar Királyság helyzetét, ugyanis a Habsburgok beárulták a szatmári egyezséget a törököknél. I. Szülejmán hadserege e találkozót követően Bécs felé akarta folytatni útját, azonban elakadt Szigetvárnál és maga a szultán is meghalt az ostrom közben szeptember 6-án.

Ebben az időben ad a török szultán János Zsigmond részére athnámét (királyi címét megerősítő szultáni okiratot), mely nagy jelentőségű, ugyanis ez az athnamé Erdélynek a Portához való vi­szonyát szabályozta. Ebben a szerződésszerű okmányban Szu­lejmán megesküdött, hogy János Zsigmondot és Erdélyt soha semminemű szükségben el nem hagyja, amit, ha nem teljesí­tene, “az nagy Istennek és az ő igazságának haragja szálljon a fejére”. A szultán ígérte, hogy az országot és fejedelmet szabadságában örökre megtartja és oltalmazza; beleegyezett abba, hogy János Zsigmond esetleges halála után az ország azt válassza fejedelmül, akit akar. Ennek cserébe a szultán azt kívánta, hogy János Zsigmond az adót (10 ezer arany) évenként pontosan szolgáltassa be.

A szultán egy fermánjában arra is figyelmeztetette János Zsigmondot, hogy a háborúra, a német-római császár megtámadására ő is tegyen meg mindent és legyen kész a németek megtámadására. A szultán gaz­dag ajándékot küldött János Zsigmondnak, nemes faj­tájú lovakat, arany szálakkal átszőtt és gyöngyökkel ékesített kaftánt, csodás művű arany övet, egy pallost, melynek markolata és hüvelye aranyból volt, drága kövekkel ékesítve. Ennél is azonban sokkal többet ért az, hogy Szülejman athnáméja biztosította az Erdélyt esetlegesen megtámadó hatalmakkal szemben, amire igen nagy szükség volt, mert az erdélyi külpolitika ezt megelőzően ingadozott a két nagyhatalom között. A Habsburg birodalom azonban továbbra is be akarta kebelezni Erdélyt, megszűntetve minden önállóságát az egykori erős magyar államnak.

Az erdélyi külpolitika erős alakja volt ebben az időben Bekes [Békés] Gáspár, ő irányította az erdélyi magyar külpolitikát, ami lényegében a „magyar nemzeti királyság eszméjének szolgálata volt. Politikai vezéreszméje az volt, hogy a nagyváradi békében Szapolyai Jánosnak jutott területeket, Erdélyt és Magyarország északkeleti részét János Zsigmond birtokában megtarthassa. Békés politikai célját a török segítséggel akarta megvalósitani. Ez a politika az 1566-iki athnaméval diadalra jutott.”⁹

János Zsigmondnak 1566-ban kötött szö­vetsége Erdélyre és általában a magyar nemzet fennmaradására igen nagy jelentőségű volt és sokan alaptalanul ítélik el a törökökkel kapcsolatos politikáját, de látni kell azt, hogy „János Zsigmondnak a török szövetséggel nem az volt a célja, hogy a mohamedán világgal a XVI. század erős keresztény szellemét elnyomja, hanem politikai szükségszerűségből ezzel akarta megmenteni a magyar nemzetet, annak alkotmányát s a vallásszabadságot. Buda helyett Gyulafehérvár lett a magyar nemzeti politika kö­zéppontja s János Zsigmond ezzel véget vetett a bizonytalan kapkodásnak, mely hol a Habsburgokhoz, hol a portához vonta az ország sorsának intézőit. Ezzel biztos hitet és bizalmat ön­tött a lelkekbe a független választó fejedelemség, a szabad Er­dély kialakulására, fejlődésére. Ez János Zsigmondnak egyik elévülhetetlen nagy érdeme.”¹⁰

Ekkor létesült az első erdélyi diplomáciai követség, melyet erdélyi háznak is neveznek, ettől kezdve intézményesül az erdélyi diplomáciai jelenlét a török fővárosban Konstantinápolyban (vagy ahogy a törökök nevezték Isztanbulban).

Sokan természetesen a mai napig is szemére vetik, hogy az erdélyi magyarok a törökkel cimboráltak, pedig csak annyi az igazság, hogy meg kellett találják azokat a túlélési lehetőségeket, amelyek biztosíthatták a magyar nemzet távlati megmaradását, mert ahogy későbbi történelmünkre is számtalan példa van rá, hogy a magyarság gyors betagozódása a Habsburg birodalomba nemzetünk végleges megszűnéséhez vezetett volna.

Természetesen látni kell azt is, hogy a török szultán „barátsága” is egy olyan politikai elképzelés volt, amelybe nem fért bele a teljes magyar független államnak, a három rész újraegyesítése. A török kihasználta a három részre szakadt Magyarországot és távlati érdekei is ezt kívánták, sőt igyekezett minél nagyobb darabot kihasítani hol nyugaton, hol északon, de még az Erdéllyel szomszédos területekből is.

János Zsigmond a hit dolgában rendkívül türelmes volt, neki köszönhető az, hogy Erdély földjét elkerülték a véres vallásháborúk. Az újra mindig fogékony fejedelem gyakran vett részt a hitvitákban, ezeken a vitákon türelmesen hallgatott, nem akart erőszakosan egy kizárólagos felfogást kierőszakolni. Neki is köszönhető, hogy a protestantizmus egyre inkább elterjedt a magyarság között. 1567-ben megjelentek Kolozsvárott Dávid Ferenc első unitárius művei: a Rövid magyarázat és a Rövid útmutatás. A hitviták eredményeképpen maga János Zsigmond is unitárius hitre tért, mint ahogy az akkori erdélyi magyar társadalom elég jelentős része is.

Érdekes epizód Erdély történelmében 1567. pünkösdje, amikor lehetséges, hogy egy kisebb összecsapás lehetett a csíki katolikus székelyek és János Zsigmond között (ha igaz a legenda). A monda szerint a Tolvajos tetőn lezajlott csatában a gyergyói és csíki székelyek legyőzték János Zsigmond hadait. Annál is érdekesebb a csíksomlyói búcsúhoz köthető csata története, hogy több mint egy évszázadon keresztül senki nem említi. Sokan vannak olyanok, akik szerint a sokat hivatkozott csata meg sem történt. Én azon a véleményen vagyok, hogy ha megtörtént, akkor sem lehetett olyan jelentős ütközet, hanem inkább egy csetepaté lehetett, ugyanis több mint egy évszázadon keresztül senki említést sem tett róla. Csak az Erdélyi Fejedelemség leigázását követő időkben, amikor beindul az osztrák nyomásra a rekatolizáció, akkor történik az első írásos említés. Épp ezért az egész történetet meg is lehet kérdőjelezni. A csíksomlyói Babba Mária tisztelete, mely később Szűz Mária tiszteletével azonosul, viszont sokkal, de sokkal korábbi, mint 1562, ugyanis a magyar mitológiában emlegetett Babba Mária az évezredek ködébe vesz.

János Zsigmond nem valószínű, hogy résztvett a Tolvajos-hágónál lezajlott összecsapásnál (ha volt egyáltalán ilyen), mert ebben az időben súlyos beteg volt, olyannyira, hogy még a végrendeletét is elkészítette. Az erdélyi országgyűlés 1567. június 23-ra összehívott ülésén éppen János Zsigmond súlyos betegsége miatt intézkedéseket tesz arra az esetre, ha a súlyos beteg fejedelem meghalna.

A híres csíksomlyói búcsú történetével kapcsolatosan Simén Domokos 1998. október 25-én megtartott előadásban nagyon érdekfeszítő ismertetést tartott a Dávid Ferenc Egylet összejövetelén. Ebből tudhattunk meg olyan információkat, amelyek jogos kérdéseket vethetnek fel minden elfogulatlanul gondolkodó emberben. A csíksomlyói búcsú János Zsigmondhoz köthető eseményét először csak 1727-ben említette Kolozsvári Pál jezsuita atya a pünkösdi búcsú alkalmával. A jezsuita atya szerint a kolozsvári jezsuiták Domus históriájában meg volt írva a történet és ezt a leírást Péterffi Domokos ferences szerzetes atya kimásolta csíksomlyói szerzetesek számára. Ezt a történetet egyébképpen Cserei Farkas írta meg 1780-ben, de Cserei szavahihetőségével kapcsolatosan mindenképpen meg kell említenem, hogy éppen ő volt az a Habsburg császári tanácsos, rovásírás eltűntető, aki 1768-ban a csíkszentmihályi deszkára rótt rovásírást elvitte Bécsbe, ahol örökre nyoma veszett. Endes Miklós szerint Henter Antal báró, a Habsburgok híve, már 1717-ben egy emlékoszlopot akart emelni a Lónyuggatói un. csata színhelyére. Ami a legkülönösebb, hogy 1567-től kezdődően egészen a II. Rákóczi Ferenc vezette szabadságharc befejezéséig, illetve Magyarország és Erdély Habsburgok általi végleges megszállásáig, egyetlen történelmi feljegyzést nem lehet találni, amely megerősítené a jezsuiták elméletét. Pedig ennél sokkal kisebb eseményekről elég részletesen szólnak pl. az Erdélyi Országgyűlési Emlékek, vagy más történelmi források. A csíksomlyói búcsú eredete azonban sokkal régebbi 1567-nél vagy 1557, illetve 1562-nél, mely dátumokat még szokták emlegetni, minden történelmi forrásra való utalás nélkül. Az első írásos említése a búcsúnak már 1444. január 27-én IV. Jenő pápa által kibocsátott bullában van. A moldvai magyarok, akik éppen nem vehettek részt sem az 1557-es sem az 1567-es un. ütközetben, mégis évszázadok óta járnak a csíksomlyói búcsúra. Minden valószínűség szerint csíksomlyói búcsú összefügghet a magyarság ősi, régi hitével, amikor a Somlyó hegyén a Napistent tisztelve és a Napbaöltözött Asszonyt, vagy Napkirálynőt, másképpen a Babba Máriát imádták a tavaszvárás ünnepén, ahonnan nyírfaágakat felszentelve tértek haza lakóhelyükre. Babba Mária boldogasszony nevét később Szűz Mária vette át a legutóbbi időben, de a gyökerek a régi, ősi magyar mitológiában vannak. Éppen a Somlyó hegyén volt látható az a két régi kő melyekre ugyanaz a Nap motívum volt rávésve, mint a székelyek kapuin szereplő kapukon. A pünkösdi búcsú legnagyobb eseménye, a pünkösdkor felkelő Nap, ami miatt a búcsúra járók sokszor le sem fekszenek és egész éjjel várják a pirkadatot. Éppen II. János magyar király volt a hit kérdésében Európában szinte egyedülálló módon türelmes, hiszen éppen ő vallotta azt, hogy „az Isten igéje szabadon hírdettessék, mert a hit Isten ajándéka”. Nem szabad elfeledni azt sem, hogy Magyarország és Erdély lakosságának 90%-a a XVI. század végén valamelyik protestáns felekezethez (református, unitárius és lutheránus) tartozott és hogy milyen körülmények között lett újra a XVIII. század vallásüldözésének következtében újra katolikus többségű. Ehhez bizonyára az erőszakon, a gályarabságtól, a börtönbüntetés különböző válfajain kívül, a propaganda is szerepet játszhatott.

A csíksomlyói búcsú azonban jóval régebbi időkre nyúlik vissza mint 1567, sőt akár a római katolikus kereszténység. A római katolikus egyház igaz, hogy már 1002-ben már jelen van Csík környékén, ugyanis Szent István király Gyula erdélyi fejedelem legyőzésének emlékére kápolnát emeltetett Csíksomlyó hegyén. A legsúlyosabb bizonyíték IV. Jenő pápa bullája 1444-ből, melyben többek között az alábbi olvasható: „Mivel tehát, amint értesültünk, a szigorúbb rendtartású ferencrendiek rendházának, a Boldogságos mindenkor Szeplőtlen Szűz Máriáról nevezett templomához, mely Somlyóhelység területén vagyon, az Erdélyi Egyházmegyében, Oláhország szomszédságában, közel Tatárországhoz, vagyis nem messze attól, - mely templomot újból kezdték építeni, de még felrakásában és épületében befejezetlenül áll, a híveknek nagy sokasága szokott összejönni ájtatosságnak okából és gyakorta nem szűnik odagyűlni.” A pápai bullából megtudjuk, hogy Csíksomlyón már 1444-ben Szeplőtlen Szűz Máriáról nevezett templom állt, melyek közelében még egy újabb templomot szándékoztak építeni, ugyanis e helyre már nagyon régóta a híveknek nagy sokasága össze szokott gyűlni ájtatosságokra. Ennél azonban még sokkal többet mond a pápai bulla befejező része: „Ennélfogva, a mindenható Isten irgalmából, Szent Péter és Szent Pál hatalmában bizakodva, minden igazi bűnbánónak és szentgyónást elvégzőnek, akik a fent mondott templomot évente a mi Urunk Jézus Krisztus Anyjának Sarlós Boldogasszony ünnepét megelőző déltől másnap estig ájtatosan meglátogatják, valamint az építés befejezéséhez, a templom fenntartásához és a fent mondott dolgokhoz segítő kezet nyújtanak, a rájuk váró bűnbánati elégtételtől jelen levelünk által kegyesen 7 évi búcsút engedélyezünk a mostani időtől örökké tartó jövőre szóló érvénnyel. Kelt Rómában, Szent Péternél, az Úr megtestesülésének 1444. évében január 27-én, pápaságunk 14-ik évében.”⁽¹¹⁾

János Zsigmond idejében 1568. január 6-13. napja tartották meg Tordára azt az országgyűlést, mely mérföldkő az emberiség szabad vallásgyakorlása tekintetében, ugyanis itt fogadták el és hirdették ki a korabeli Európában először a lelkiismeret- és vallásszabadság törvényét. Ezzel a törvénnyel a református, unitárius, katolikus és lutheránus vallás is közjogi elismerésben részesült. Ettől fogva nevezhetjük a mai napig történelmi egyháznak ezeket az egyházakat Magyarországon és Erdélyben.

Literáti Székely Jánost, Székely Mózes édesapját János Zsigmond 1568. február 13-án Brassóból arra utasította, hogy a „székely sók” kamaraispánja a hat székely szék lófőinek és főembereinek, rendjük és birtokaik után járó só mennyiséget adja ki. Literáti Székely János fia, Székely Mózes később a sófalvi sókamara ispánja, majd Erdély fejedelme lett.

A Habsburgok nagypolitikája 1568-ban oda jut (ismét!), hogy megegyezik II. Szelim szultánnal (Szülejmán fiával), évi 30 ezer arany fejében. II. Miksa megtarthatta Magyarország törökök által el nem foglalt területeit. – Amíg a Habsburg-párti történészek folyamatosan igyekeznek az Erdélyi Fejedelemség államiságát mindig úgy megbélyegezni, hogy a Török Birodalom vazallusává váltak az erdélyiek, a Habsburgok is a Magyar királyságért tulajdonképpen adót fizettek a Török Birodalomnak. Ezt sem volna szabad elfeledni. A betegeskedő János Zsigmond 1570 augusztusában egységre jutott Habsburg Miksa királlyal és lemondott magyar királyi címéről, a továbbiakban csak mint Erdély fejedelme címet viselte. Az 1570. augusztus 16-i egyezség értelmében János Zsigmond elismerte Miksát az egész kereszténység fejének és Magyarország urának. A speyeri egyezményben rögzítették, hogy János Zsigmond csak Erdély és a magyarországi részek fölött uralkodik, mint fejedelem, melynek címét utódai is örökölik, de fiú utódok nélkül Erdély a magyar királyra száll. Az egyezményben rögzítették azt is, hogy török támadás esetén mindkét fél kölcsönösen segítséget nyújt egymásnak. János Zsigmond feleségül kapja I. Miksa magyar király unokahúgát, Albert bajor herceg Mária nevű leányát. A fiatal magyar uralkodóról a történelmi leírásokban főleg a pozitívumokat emelték ki az utókor számára: termete közepes, testalkata sovány, haja szőke, bőre finom, arca hosszúkás, ajka vékony volt. Testalkata ellenére sokat vadászott, lándzsát vetett és jó célbalövő volt, tehát mai szóval sportos alkata volt. János Zsigmond szerette a táncot, a zenét, az éneket, ő maga is jó lantjátékos és fuvolás volt. Megbecsülte a tudósokat, sokszor órákig hallgatta a tudósok vitáit. A magyar nyelven kívül beszélt lengyelül, olaszul, németül, románul, latinul, görögül és törökül. (Vajon a Habsburgok hány nyelven tudtak beszélni abban a korban?) Sajnos azonban – egyesek szerint - az étkezésben és az ivászatban nem ismerte a határt, ami miatt a leírások szerint hozzájárulhatott bélperforációhoz és korai halálához. (Hacsak nem valami méregkeverés áll a hírtelen halál mögött, amit az akkori orvostudomány még nem tudott felfedezni.) János Zsigmond halála előtt beutazta Székelyföldet, ahol megígérte, hogy a székelység panaszait ki fogja vizsgálni és a segesvári végzéseket jóvá fogja tenni, de azt is tudta, hogy csak az országgyűlési végzéssel lehet, az országgyűlésen elfogadott határozatokon módosítani. Erre azonban nem volt ideje, mert 1571. március 14-én hajnali három órakor meghalt Gyulafehérvárott.

Az erdélyi országgyűlés 1571. április 1-én ül össze, hogy intézkedjen II. János király temetéséről. Az országgyűlési végzés többek között előírta, hogy minden egyes székely székből 10 követ jelenjen meg a következő, május 17-i országgyűlésre, hogy a temetési kérdések mellett tartsák meg a fejedelemválasztó gyűlésüket.

János Zsigmondot 1571. május 23-án temették el, unitárius szertartás szerint, a Szent István által építetett gyulafehérvári székesegyházban. Sírja most is ott van, édesanyja Jagelló Izabella királyné és Hunyadi János társaságában. E díszes szarkofágok a magyar – temetkezéssel és az elhunytak örökre emlékező - képzőművészet jelentős alkotásai. A szarkofágokat a viharos erdélyi történelem viszontagságai miatt sajnos több alkalommal feltörték. Mihály havasalföldi vajda emberei 1599-ben például. Valószínű akkor tűnhetett el II. János király mellére elhelyezett, arannyal bevont ezüsttábla, melyre a következő szöveget vésték eredetileg:

“Felséges Második János Fejedelem, Magyarország, Dalmácia, Horvátország stb., a néhai őfelsége, János király, a lengyel Zsigmond király és Bona királyné leányától származó Izabella királyné fia, Isten kegyelméből Magyarország, Dalmácia és Horvátország stb. választott királya, isteni sugallatból felékesítve a nyelvek adományával, az élet tisztaságával, a lelkierővel, hadi szerencsével, hadicsellel és az összes hősi erénnyel, a harc és az igazi kegyesség kedvelője, korának XXXI. évében, március XIV. napján hajnal előtt három órakor az övéinek legnagyobb veszteségére és gyászára, miután sokáig küszködött kólika-fájdalmakban és epileptikus betegségekben, a kíméletlen halál elragadta őt, akiben a magyar nemzetség királyi magva, jaj, teljesen megszakadt, és fejünk koronája valóban lehullott, a hatalom pedig a külső nemzetekhez sodródott. Krisztus születésének MDLXXI. évében.” Szerencsére Bethlen Farkas Erdély Történetéről írt munkájában, ezt a feliratot is megörökítette.¹²

Szapolyai János Zsigmond - aki mint választott magyar király II. János néven igazgatta a Keleti Magyar Királyságot, melyből lassan-lassan az Erdélyi Fejedelemség jött létre – halálával bezárult a magyar történelemnek egy nagyon fontos korszaka és megkezdődött a Magyar Királyság romjain felépült új államalakulat, amelyet már Erdélyi Fejedelemségnek nevezünk. Erdély kiszakadása a Magyar Korona közvetlen uralma alul a magyar nemzet létfenntartási küzdelmének a bizonytéka. Nem öncélú ez a kiszakadás a Magyar Korona közvetlen fennhatósága alul, hanem a kényszer szüleménye volt, a nemzet megmaradása a két nagyhatalom, a Török Birodalom és Habsburg Birodalom között csak úgy valósulhatott meg, ha a magyar nemzet szabadsága és alkotmányos berendezkedése csak egy állam keretében élhetett tovább. Európai népei nem nagyon törődtek egyébképpen sem a magyarság élet-halál harcával, ha nem lett volna erős a magyarság, a Török Birodalom szorításában és a Habsburgok elnémetesítő politikájának közepette nem maradhatott volna fenn. Szapolyai János Zsigmond biztosította külső hatalmak felé Erdély szabad fejedelem választását, melyet végül a Habsburg Birodalom is elismert 1570-ben a speyeri szerződéssel, még ha kelletlenül is és csak a vajdai címet írva elő egy tőle független ország vezetőjének. A Török Birodalom és más hatalmak az Erdélyi Fejedelemség vezetőjét azonban nem vajdának, hanem fejedelemnek, sőt királynak szólították.¹³

Jegyzetek:

1., Mindszenti Gábor: Diáriuma öreg János király halálárul, in. Emlékezetül hagyott írások,

Erdélyi magyar emlékírók, válogatta Veress Dániel, Dacia Könyvkiadó, Kolozsvár-Napoca,

1983, 105. old.,

2., Verancsics Antal: Emlékirat Fráter György életéről, in: Emlékezetül hagyott írások, Erdélyi

magyar emlékírók, válogatta Veress Dániel, Dacia Könyvkiadó, Kolozsvár-Napoca, 1983,

109. old.,

3., Pozsonyi Szentmártoni Kálmán: János Zsigmond Erdélyi Fejedelem élet és jellemrajza.

Cristur”Székelykeresztúr 1934., 7.old.,

4., Pozsonyi Szentmártoni Kálmán.: i.m., 23. old.,

5., Pozsonyi Szentmártoni K.: i.m.,36. old.,

6., Mihály János: Sesostris szekerén, Kronológia Székely Mózes életrajzához, Hargita Megyei

Kulturális Központ, Csíkszereda, 2004, 20. old.,

7., Bözödi György: Székely századok, Történelmi tanulmányok, Egybegyűjtötte és a jegyzeteket

összeállította Nagy Pál, Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2002, 47. old.,

8., Székely Oklevéltár, Szerkeszti Szabó Károly, Szádeczky Lajos; Kolozsvár, 1895,

(továbbiakban Sz.O.) II. kötet, 281. old.,

9., Pozsonyi Szentmártoni Kálmán: i.m., 203. old.,

10., Pozsonyi Szentmártoni Kálmán: i.m., 204. old.,

11., Daczó Árpád (P. Lukács O.F.M.): Csíksomlyó titka, Pallas-Akadémia Könyvkiadó,

Csíkszereda, 2002, 23-24. old.,

12., Bethlen Farkas: Erdély története II.,Enciklopédia Kiadó, Budapest, 2002, 332. old.,

13., Szekeres Lukács Sándor: Székely Mózes Erdély székely fejedelme, Székelyudvarhely, 2007,

25-46. old.,

Szükséges-e a jövőről gondolkodni?

A kérdés nyilván akadémikus, hiszen természetesen kell a jövőről gondolkodni, csak jól kell meghatározni a gondolkodás határait és lehetséges témaköreit. Én a magam részéről megpróbálom a jövő általam elképzelt területeit megvilágítani – természetesen inkább gondolatébresztés céljából, semmint kinyilatkoztatási önhittséggel.

A téma (magától értetődően) unitárius egyházunk lehetséges világi tevékenységére irányul, hiszen hitelveink szilárdak, lelkészeink teszik a dolgukat, ami nem jelenti az esetleges (divatos szót használva) visszacsatolásról való lemondást, de ez talán csak hosszabb kiérlelés után következhet be.

Már régóta az a véleményem, hogy egyházunk ismertsége a hazai köztudatban nagyon szerény. Itt nem arról van szó, hogy áldozatos lelkészi tevékenységgel egy helyi közösségben nem tudunk „hírnevet” szerezni magunknak, nem, egyáltalán nem erre gondolok.  Arra viszont igen, hogy nem működik olyan (nem jut eszembe jobb szó) „intézményrendszer”, amelynek megnyilatkozási formái széles körben érdeklődésre tarthatnak számot. Elhessegetem magamtól azt a gondolatot, hogy mivel egyházunk nem térítő egyház, ezért idegen tőle minden (mondjuk így) „toborzó” jelleg, tehát az esetleges hírnév kerülendő – ez nyílván hibás gondolatmenet. Ugyanakkor – tetszik, nem tetszik – médiavilágban élünk, túlzással ugyan, de elterjedt az a nézet, hogy amiről nincs szó a köztudatban (a hírekben), az nem létezik, nem ismerjük, aki „trendi” akar lenni, annak be kell valahogy férkőzni eme iszapos létbe. Leszögezem mindjárt: egy magára valamit is adó egyháznak nemhogy be kell jutni a zagyva körülmények közé, de teljes határozottsággal ki kell kerülni a mocsarat – mi nem ezért vagyunk. Azonban a köztudatba való bekerülésnek van egy másik oldala is, nevezetesen, hogy amit mondunk, hirdetünk, kifejezünk, felkutatunk és közhírré teszünk, az másokat is érdekelni fog, hasznos, elgondolkoztató, társadalmilag kívánatos és fontos.

Mindezeket én manapság nem érzékelem, ti., hogy történt-e olyan célkitűzés az egyházi vezetés részéről, hogy  az elkövetkezendő hónapokban, években megszervezzük majd…mit is? Itt nem tippeket akarok adni, mert nem ez a lényeg: kérdést teszek fel, hogy maga a koncepció vajon helyes-e? Persze most látom, hogy jobban megvilágíthatom a kérdést, ha mégis példákat hozok fel. Történelmi egyház jellegünk de facto nem lehet kétséges, de jure viszont az: a négy nagyobb  egyház különböző fontos kérdésben erőteljesen kifejezi nézetét hivatalos helyeken, ahonnan minket (természetesen)kihagynak – de ettől még véleményünk lehet nekünk is. Egy olyan tudományos konferencia, melyen magam is részt vettem Debrecenben nemrégiben, országos szervezettséggel biztosan még nagyobb érdeklődésre tarthatna számot. Igazán nem szeretném magam túlértékelni, de engem az ottani előadások lenyűgöztek – kínálja magát a lehetőség, hogy mások is hallhassanak ilyen tudományos előadásokat.

A kultúra vonalán az UART megpróbál tenni valamit, nagyszerű könyvesboltunk aktivitása is. Amit fontosnak tartok még, az a lehetséges és ellátható szociális tevékenységek „kitalálása”. Kénytelen vagyok mindjárt hozzátenni, hogy ehhez nem szükséges sok pénz. A napokban mutatott be a televízió egy olyan áldozatkész (azóta sajnos elhunyt) orvost, aki az utcán csellengő gyermekek számára az üres lakótelepi helyiségben asztalitenisz játékot szervezett – micsoda egyszerű, de a gyermekek számára hihetetlen nevelési célú kezdeményezés!

Ha a felvetett kérdések (elképzelések) jók, ha érdemes velük foglalkozni, biztosan érdemes lenne megtervezni a jövőt is. Gondolom az egyházi elnökség napirendre tűzhetne egy program kidolgozási elképzelést.

Az is lehet ugyan, hogy nyitott kapukat döngetek. Ezt a tévedést szívesen vállalom.

Dr. Karner Ottó, a Bartók Béla Egyházközség tagja.

Forrás:http://mno.hu/portal/630440

Dávid pöre
Szentháromság-tagadók: istengyilkosok, hitvitázók, unitáriusok (1.)
2009. április 18. 00:00

Száraz Miklós György
Szomorú, „hogy az egyetlen magyar alapítású egyház, az Erdélyben a XVI. században született unitárius – amely humanizmusával, a vallásszabadság 1568-ban kimondott törvényesítésével és haladó szellemével kiemelkedő lehetne –, szálka volt a többi keresztény felekezet szemében. (…) Kis létszámuk miatt sokan nem is ismerik őket, és a híradásokat idegenkedve fogadják”. Az engesztelhetetlenül materialista Bartók írja ezeket a sorokat, aki felnőtt fejjel, önként lett unitáriussá.

Bukott Jézus

Négyszázharminc évvel ezelőtt, 1579 márciusának végén tartóztatták le Kolozsvárott a földkerekség első unitárius püspökét, Dávid Ferencet. Ugyanazon év áprilisában ellenfelei (Giorgio Blandrata és dr. Faustus Socinus) a tordai országgyűlésen – a katolikus Báthory Kristóf erdélyi fejedelem előtt – eretneknek mondott nézetei közül elsősorban Szentháromság-tagadó hitelvét olvasták a fejére. Eszerint Jézus isteni küldött volt, aki az Ószövetség ígéretét igyekezett beváltani, ám sikertelenül. Áldozata fönségesen borzalmas emberi áldozat volt, amely azonban megváltást nem eredményezett. Jézus megbukott, és Isten fölemelte a mennybe, a jobbjára ültette, ahol várja a második eljövetelt. Dávid Ferenc pöre Gyulafehérvárott zajlott 1579 júniusában. Bűnösnek találták, elítélték, Déva vártömlöcébe rekesztették, ahol ugyanazon év novemberében meghalt.

Keserves ügy, mondhatják sokan, de mi közünk hozzá? Unitárius püspök? Báthory fejedelem? „Magos Déva vára”? Kolozsvár és Erdély? Mi ez, valami mese? Rég volt, talán igaz se volt? Szomorú, de sokan ma sem tudjuk, mi is az unitarizmus.
Miként a való életben, később itt is minden megkavarodik, legalább kezdjük rendszeresen! Az unitárius elnevezéssel 1600-ban, a székelyföldi Lécfalván tartott székely gyűlés határozataiban találkozunk először. A kifejezés a latin unus, unitas – egy, egység – szóból származik, és Isten egyetlenségére és egységére utal. Az unitárius eszmeiség lényege ugyanis az egy és oszthatatlan Isten hite. Dávid Ferenc – a nagy alapító – a keresztény vallás tanításai közül csak azokat fogadta el érvényesnek, amelyeknek bibliai alapjuk van, s amelyek emberi értelemmel felfoghatók. Régi ügy ez! Sine glossa, mondja Szent Ferenc. Jegyzetek, magyarázat nélkül. Tessék a Bibliát úgy érteni, amint írva vagyon. És persze Isten szegénykéje sem az első, Joachim de Fiore már Ferenc előtt majd száz évvel azt hangoztatta, hogy Isten régi és új népének, zsidóknak és keresztényeknek egyként a Bibliában írottak s a krisztusi elvek szerint kellene békében élniük. Dávid Ferenc is a Bibliára hagyatkozik. És a Szentírásban a Szentháromság-tanra utalást sem találunk, hiszen a dogmává emelt tanítást csak a IV. században dolgozták ki. Az unitárius hívő tiszteli Jézust, aki óriási áldozatot hozott az emberiségért, és akinek tanítását követni kell, de nem ért egyet a születése utáni 325. esztendőben, a niceai zsinaton hozott döntéssel, midőn halandó emberek egy másik halandót isteni természettel ruháztak fel. Az unitarizmus alapja a jézusi kereszténység. Az unitárius hívő elfogadó, toleráns, mondhatnánk: szabadelvű. Tudja, hogy eredendő bűn és eleve elrendelés nincs, bízik abban, hogy szabad akarattal és értelemmel rendelkezik, módja van dönteni jó és rossz között, vagyis saját erejéből üdvözülni. (Ellenfeleik azt állítják, az unitáriusok olyan racionalista kritikával közelítenek a vallási kérdésekhez, hogy az magát a vallásos hitet fenyegeti.)
Az unitárius egyház nem hirdeti önnön tévedhetetlenségét, viszont nemzetről, hazáról, emberségről, erkölcsi tartásról, testi és lelki helytállásról, életfeladatról beszél. Az unitarizmust sokan a reformáció betetőződésének és a magyar vallásos géniusz egyik csúcsteljesítményének mondják, mivel a lelkiismereti és gondolati szabadságot, valamint az értelem felelősségét emelte törvényerőre. Az unitarizmus tömbegyházként Erdélyben, a Székelyföldön, szórványként a mai Magyarországon is létezik, híveinek száma százezer lélek fölött van. (Hogy fénykorában, a XVI. század végén hány unitárius hívő élhetett Magyarországon és Erdélyben? Megbecsülni sem tudjuk. Volt egy rövid időszak, amikor Erdély magyar lakosságának nagyobb hányada unitárius, és az Alföld déli területein Erdély hegyeitől Baranyáig nyújtóztak azok a falvak, amelyek lakossága Dávid Ferenc egyházát választotta.)

Hódító Jakab és Ramban

Talán nem kellene dicsekednem vele, de mit csináljak, ha egyszer bennem nem a Székelyföldön és nem is Kolozsváron, hanem egy katalán városban támadt fel az érdeklődés az unitáriusok iránt. Gironáról semmit nem tudtam addig, míg a Barcelona és a francia határ közti autópályán poroszkálva többször is rá nem csodálkoztam az úttól távolabb elterülő település székesegyházának gigászi épülettömbjére. Egyszer aztán eldöntöttem, rászánok egy délutánt, lekanyarodok, megnézem magamnak a várost, melynek irdatlan temploma úgy magasodik a házfödelek fölé, akár egy hatalmas cipős doboz. Megérte a kitérő, a négy folyó – a Güell, a Galligán, az Onar és a Ter – városa a szívembe lopta magát. Nem azért, mert székesegyházát még Nagy Károly alapította a VIII. század végén, vagy mert ez a katedrális rejti Európa leghatalmasabb gótikus egyhajós templomterét. Nem is azért, mert a város olyan szorosan épült rá a keskeny, kanyargós Onar partjára, mintha a víz a házfalak közt vájt volna medret magának. Nekem nem ezek miatt felejthetetlen a város, hanem mert az ősi, komor hangulatú falak közt bóklászva aprócska üzletbe tévedtem. Könyveken, poros pergameneken kívül színes madárkákat, rikácsoló gibraltári majmokat, arab tőröket, kínai selyemkendőket, rozsdás páncélokat, korhatag hajócsigákat és kályhacsempéket, birkabőr zacskóban kandírozott narancshéjjal kevert magvakat, berber édességeket és szaracén búzából készült ínyencséget, úgynevezett breton palacsintát kínált a szakállas, csigás pajeszú boltos. Tőle, a német– angol–katalán keveréknyelvet használó öregtől tudtam meg, hogy Girona városmagja rejti Európa egyik legépebben megmaradt juderíáját (katalánul call), középkori zsidó negyedét.
A morózusnak látszó antikvárius-állatkereskedőtől hallottam először az 1263-ban Gironában kezdett hitvitáról is, melyet Barcelonában folytattak le, s amelyen I. Jakab aragón uralkodó elnökölt. „Az egyetlen zsidó–keresztény szellemi viadal volt, melyet tisztességes körülmények között, egyenlő feltételek mellett vívtak – mondta sértődötten a boltos. – Jaime el Conquistador nagy ember volt – tette hozzá –, tudta jól, mi az érdeke, és ha az úgy kívánta, nem félt összeakasztani a bajuszát az inkvizíciót felügyelő, arrogáns dominikánusokkal sem.” Úgy beszélt Hódító Jakabról, II. András királyunk leányának, Árpád-házi Jolántának a férjéről, mint élő politikusról, és ettől a call homályos sikátorának mélyén, abban a megfoghatatlan kis üzletben szinte megfogható közelségbe került a távoli múlt. A disputa mindkét főszereplője nagyhírű tudós volt. A zsidó felet a Nahmanideszként vagy Rambanként ismert – gironai születésű rabbi – misztikus bibliamagyarázó, filozófus-kabbalista-orvos képviselte (aki nem keverendő össze egy másik gondolkodóval, Rambammal, a rabbi Moses ben Maimonnal, görög–latinos nevén Maimonidésszel). A keresztény nézeteket egy domonkos szerzetes oltalmazta, ám a Jézus isteni volta mellett lándzsát törő barát, Pablo Christiani sem volt született keresztény, hanem zsidó hitét (és Saul nevét) elhagyó konvertita.

Igazi Izrael

Míg a gironai call antikváriumának boltosa nem beszélt a gironai–barcelonai szellemi viadalról, ha kimondták a szót, hitvita, nekem a reformáció kora, a XVI. század jutott eszembe. Luther, Melanchton, Bugenhagen, Zwingli, Kálvin, Szervét Mihály, Francesco Stancaro, Arany Tamás százada. Pedig másként gondolkodók, újítani (vagy éppenséggel a régihez visszanyúlni) kívánók éltek korábban is. Keresztények, zsidók, mohamedánok vitatkoztak a vallás kérdéseiről, egyebek közt arról, hogy Jézus emberi vagy isteni lény volt-e, s hogy elfogadható-e a Szentháromság alaptétele.
Haladjunk visszafelé az időben! Luther Márton 1517-es wittenbergai fellépése előtt száz esztendővel a Pedro de Luna, vagyis XIII. Benedek avignoni (ellen)pápa által elrendelt – 1413–1414-ben, csaknem hetven ülésen zajló – utolsó tortosai zsidó–keresztény hitvitán is Jézus emberi és isteni személyisége volt a vita egyik tárgya. A keresztény „tábor” vezére – már nem is csodálkozunk, hisz tudjuk, hogy a keresztény egyház tudatosan használja ki a zsidó teológusok sokáig tagadhatatlanul jobb elméleti felkészültségét – az a Geronimo de Santa Fe (mily szépen beszél a felvett név: Szenthitű Jeremiás), aki zsidónak született, s akkoriban éppen a pápa személyes orvosa volt.
Hátráljunk még messzebb az időben! A mozarab (keresztény vallását őrző, ám nyelvében elarabosodott ibériai őslakos) Paulus Alvarus Cordubensis és a hajdani frank püspök, Bodo (zsidó nevén Eleazar) a IX. század közepe táján levélben vitatkoznak egymással. Pikáns, hogy előbbi zsidónak született, s kitért, míg utóbbi keresztényként látta meg a napvilágot, ám betért a zsidókhoz, vagyis gérré, prozelitává lett. A vitájuk is részben ekörül forog. Paulus Alvarus azt a kérdést szegezi vitapartnerének, Bodo-Eleazarnak, hogy vajon kinek van több joga Izrael nevét használni: „neked, aki hited szerint vagy zsidó, s nem fajtád szerint, avagy inkább nekem?” A córdobai mozarab megadja önnön kérdésére a választ is: „A népek, melyek nap nap után betérnek Izrael hitébe, Isten népévé lesznek, de te a zsidók bűneivel vállaltál közösséget.” Vagyis az „igazi Izrael” nem más, mint a kereszténység. A kikeresztelkedett zsidó apologéta nem túloz: a zsidó–keresztény polémiának már az ő korában is szép múltja van.

Isten gyilkosai

Az Ibériai-félszigeten évszázadok óta gyökeret eresztő zsidóság az V. század elején alakult nyugati gót államban még sokáig zavartalanul élhetett, ám midőn a vallási kérdésekben alapvetően türelmes ariánus keresztény (Szentháromság-tagadó) uralkodók áttértek a katolicizmusra, azonnal megszülettek az első zsidóellenes rendeletek is. A VI. század eleji agde-i és a későbbi, VI. század végi, majd VII. századi toledói zsinatok zsidóellenes rendszabályait már a türelmetlenség jegyében alkották meg. Az erőszak felerősödésével mindig ugrásszerűen emelkedik a kitérők, kikeresztelkedők száma. Az is igaz, hogy még a veszélyes időszakokban is találkozunk betérőkkel, vagyis gérekkel, prozelytákkal is.
A zsidóság a középkori keresztény ember számára a bűn megtestesülése, kútmérgező, pestist és leprát terjesztő, méregkeverő uzsorás. Mórok, törökök bérence, keresztények árulója. De ami a legmegbocsáthatatlanabb: istengyilkos. A zsidók legförtelmesebb bűne Jézus Krisztus megölése: a deicidium. Azt gondolhatnánk, ilyen súlyos váddal szemben nincs helye ellenállásnak. Az istengyilkossal nem istengyilkosnak nem is lehetnek érvei. Az egyházatyák is felvetették a kérdést: hogyan élhetnek a zsidók a keresztények között? Miképpen lehetséges, hogy nem sújtott le rájuk az ég haragja? A válasz kézenfekvő: szükség van rájuk. Krisztus gyilkosai az utolsó ítéletig emlékeztetnek minket a bűnre. Szent Ágoston szerint a zsidóság bukása, szétszóratása és szenvedése maga az élő példa. Léteznek körmönfontabb magyarázatok is. Canterbury Szent Anzelm úgy okoskodik, hogy istengyilkosságot nem lehet elkövetni, mert az képtelenség. Abaelardus úgy véli, Krisztus gyilkosai azt hitték, jót cselekszenek, tehát ha nem tették volna meg, amit istenes cselekedetnek gondoltak, szembeszegültek volna azzal, amit az Úr szándékának véltek. Bonaventura szerint a rosszakarat rossz tettet, az pedig rossz következményt szül. Márpedig Krisztus megfeszítése és megkínzatása üdvöt, új szövetséget eredményezett: tehát üdvös cselekedet volt.
Na de mit lehessen kezdeni azzal, hogy Krisztus is zsidó volt? Vegyük például azt az elképzelést, miszerint a zsidó elnevezés eredetileg hitvallót jelentett, csakhogy akik valaha felismerték az egy Istent, azok később hitehagyottá lettek. Mit kell tenni? Meg kell fosztani őket a nevüktől. A corbie-i bencés kolostor apátja, Paschasius Radbertus a IX. század dereka táján azt fejtegette, hogy az „igazi Juda” a keresztény egyház, a zsidók méltatlanná váltak nevükre, mert ők lettek „a Sátán zsinagógája”. Sedulius Scotus szerint ahhoz, hogy zsidóvá legyünk, a szívünkben kell körülmetélkedni.

Hitvitázó Erdély

Dávid Ferenc 1566 januárjában a kolozsvári nagytemplomban tartotta első unitárius szellemű prédikációját, amelynek nyomán ismét felizzott a hitvitázó kedv a „dávidisták” és a reformáció lutheri és kálvini irányzatának képviselői közt. A korabeli krónikás szerint Erdélyben a köznép is a vallás kérdésein tépelődött – „falun, városon étel-ital között, estve-reggel, éjjel és nappal” –, egy kálvinista lelkész arról panaszkodik, hogy még a parasztok is teológiai kérdésekkel zaklatják.
Az első hitvitázó zsinatot 1566. március 15-én tartották Tordán, hogy a Szentháromság kérdésében a kálvinista debreceni reformátorral, Melius Juhász Péterékkel felmerült vitás kérdéseket rendezni próbálják. A polémia sarkalatos kérdése a Szentháromság tana volt. Még ugyanazon esztendő áprilisában újabb nagy disputát tartottak Gyulafehérvárott. Az unitáriusok historikusai úgy emlegetik az eseményt, hogy az „volt az unitárius vallás hajnalnyilata”. A hagyomány szerint Dávid Kolozsvárra visszatérve olyan magával ragadó prédikációkat tartott, amelyek eredményeképpen a polgárság egy emberként tért át az unitárius vallásra. (Rövid ideig az új vallás neve is „kolozsvári vallás” volt.)
Két esztendő kellett, és 1568 januárjában – Tordán tartott országgyűlésükön – az erdélyi rendek már az unitárius reformáció szellemében hoztak olyan határozatot, mely a lelkiismereti szabadság és a vallási türelem elvét hirdette. A törvény – amelynek egyik előkészítője Dávid Ferenc volt – kinyilvánította, hogy hite miatt senkit sem szabad üldözni. „A prédikátorok minden helyen hirdessék az evangéliumot, ki-ki az ő értelme szerint, és a község, ha venni akarja, jó, ha nem, senki rá ne kényszerítse… Nem engedtetik meg senkinek, hogy a tanításért bárkit is fogsággal vagy helyétől való megfosztással fenyegessen, mert a hit Isten ajándéka…” Nem kevesebb ez, mint annak megszövegezése, hogy a hit értelmezésében sem világi, sem egyházi hatalom nem gyakorolhat nyomást a hívekre vagy a prédikátorokra. Isten igéjét, a Biblia szövegét mindenki úgy értelmezheti, ahogyan tudja és akarja.
Ami akkor Erdélyben történt, az példátlan a korabeli Európában. (A nagy antitrinitárius elődről, az aragóniai szülőfalujáról Miguel de la Villanueva néven is ismert, Kálvin által Genfben megégettetett Szervét Mihályról most csak a hely szűke miatt nem beszélhetünk.) A föld egyetlen Szentháromság-tagadó uralkodója vallási toleranciát hirdet. A keresztény felekezetek egyenjogúak, mondja ki a határozat. Akkor, amikor Európa nyugati országaiban máglyákat építenek és vérpadokat ácsolnak.

Folytatjuk

Az Unitárius Egyház az egyetlen magyar alapítású egyház, és csak magyar földön jöhetett létre.

A nagy katolikus német író, Novalis (Friedrich von Hardenberg) ‚Christenheit oder Europa‘ c. híres esszéjében azt hányta Luthernek - s a többi protestáns reformátornak - a szemére, hogy a vallásból filológiát csináltak. Míg a katolikus rendszerben helye volt a szepségnek, a művészetnek, a tradíciónak, az egyetemességnek, Európának -, addig a protestáns alapító atyák az IGAZSÁGOT keresték, az Írásban Isten igéjét, ill. annak interpretációjat. Ezért vált olyan fontossá számukra maga a szöveg, a helyes textus, a Biblia. Ravasz László, nagy érdemű református püspökünk valahol azt írja, milyen szép, hogy egy betűért (homoousion vagy homoiousion) készek voltak emberek meghalni - az igazságukert. Azt már nem tette hozza, hogy nem csak halni, de ölni is tudtak ugyanazért a betűért…

Furcsa, hogy a 16. századbeli kérdések hirtelen ismét aktuálissá válnak napjainkban. A politikában újból szembekerült a Nyugat az Iszlámmal, az iszlamisták ölnek-halnak vallási interpretációjukért, Bush elnök úgy beszél, mint egy református hadvezér, a racionalizmusból kiábrándult emberiség ismét a vakhitben leli az élet értelmét. Dávid Ferencnek érdeme, hogy olyan egyházat alapított, amely hű maradt ugyan a jézusi tanításhoz, de a filológusok interpretációit elvetette. A magyar unitarizmus számára eleitől fogva fontos alap a józan ész, míg a többi felekezet makacsul kitart ma is a ‚Credo quia absurdum’ (azért hiszem, mert abszurdum) formula mellett. Egyházi filológusaink (tisztelettel mondom) azzal foglalkoznak, hogy milyen szellemi vektorok eredője ez a magyar fejlemény. Honnan kapta Dávid az ötletet? Az izgága spanyol Miguel de Servettől, akinek szerepét oly gyönyörűen vázolta fel számunkra Sütő András (‚Csilag a máglyán’)? A minden lében kanál olasz Biandratától, aki aztán állítólag Dávid Judása lett? A kicsi lengyel rakowi mozgalomtól, aminek ma már valóban csak a filológiában leljük nyomát (Rakowi katekizmus)?

De Dávid élő és életképes egyházat alapított. S ha megkérdezzük: hogyan van az, hogy neki sikerült az, ami máshol - abban a korban - senkinek sem, a filológusok elnémulnak. A történészek olyasmit magyaráznak, hogy Erdélyben olyan volt a politikai helyzet, hogy miután az utolsó katolikus püspököt ágyuzással kikergették Gyulafehérvárról, zavaros állapot keletkezett, amiben Dávid könnyen halászhatott. Ostobaság: az egész kereszténységet a zavar állapota jellemzi abban a században, mégis csak nálunk maradt meg az unitárius egyház napjainkig, ezért zarándokolnak ma amerikai UU-k (unitárius univerzalisták) Kolozsvárra, saját gyökereiket ott keresendő.

A filológusok kihagyják az egyenletből a földet, a talajt, amiben a jó mag kicsírázott, kikelt, és szép virággá nőtte ki magát.

Milyen talaj volt a magyar lélek? (Szándékosan írok magyart s nem erdélyit, mert nagy szamárság, hogy ezt a két jelzőt folyton szembeállítjuk egymással!) Mindenesetre fogékony a dávidi tan iránt. S mi volt annak a magva? Az, hogy Egy az Isten, hogy Ő az Egyisten. Erős igazság ez, nagyszerű jelmondat! Ipolyi Arnold katolikus püspökünk a többi között nem tudta ugyan megfejteni isten szavunk eredetének titkát, mondván, hogy végülis se nem perzsa, se nem héber, se nem más, hanem magyar, amióta magyar nyelven beszélnek hozzá és róla. S Ipolyi is ír az ősi egyisten fogalmáról.

Hajdanában hittünk a Csaba királyfi meséjében, hitigazság volt számunkra a hun rokonság, a székely-hun kapcsolat. Azt tudjuk, hogy a gótok arianusok voltak (akik tagadták, hogy Isten és Jézus egy es ugyanaz), s hogy szimbiózisban éltek -Erdélyben is - Attila hunjaival. Earle Morse Wilbur unitarius egyhaztortenetének 2. kötetében (A History of Unitarianism in Transylvania, England and America, Boston, 1945) óvatosan megemlíti (talán a mi Szent-Iványi Sándorunk hatására), aztán elveti annak a gondolatát, hogy ennek az ariusi hitnek maradványai tovább éltek volna Erdélyben. Azóta megdőlt a hun mítosz is, míg Lászlo Gyula kaput nem tárt ismét neki… (László nagy tétele szerintem nem a kettős honfoglalás elmélete, hanem az a meglátása, hogy két vagy több egymásnak látszólag ellentmondó hipotézis nem zárja ki mindig egyik a másikat. Nem mindig vagy-vagy az igazság, hanem sokszor is-is). Hogy a hun-gót hit ezer esztendő után is élt még a Mezőség dombjain, magam sem tudom elképzelni. De valami vonzóvá tette Dávid tanítását, valami, ami szónoki készségén túl mutat.

Érdemes lesz talán e kérdéssel többet foglalkozni.

A társadalmi ill. közösségi-népi oldalt elhanyagolva megint csak utánzói vagyunk ebben is másoknak: mert ugyan mi jó származhat Magyarországból? Ha viszont annak is figyelemmel adózunk, valóssá válik Bartók Béla mondata arról, hogy az unitárius az egyetlen magyar eredetű egyház.

Éltető Lajos Portland, OR

Forrás: http://www.mbk.org/Article51.html

Barátok és orgonaszezon Erdélyben

John Midgley

„Erdélybe tavasszal kell menni!” – szólt a jó tanács. Cecilia Midgley lelkésznőt figyelmeztették, hogy ne télen menjen Erdélybe, mert az idő lehet nagyon szigorú, és az utazás meg nehézkes. Így aztán, annak ellenére, hogy éppen befejezte egy éves elnökségét a General Assembly élén, májusban elfogadta Szabó Árpád, Erdélyi Unitárus püspök meghívását, azzal a céllal, hogy megerősítsék a két felekezet közötti régi kapcsolatot, és hogy újratalálkozhasson barátokkal, valamint azért, hogy többet tudjon meg közös örökségünkről.

Az utazás magába foglalt egy rövid budapesti megszakítást, ahol a régi baráttal, Kászoni József, a Budapesti Unitárius Egyházközség lelkészével találkozhattak újra. Szép és forgalmas egyházközsége a gyönyörű főváros kormánynegyedében van. Jó volt látni magyar fordításokat és képeket az Inquirer –ból (brit és ír unitárius hetilap), a hirdetőtáblán, és meghallgatni az épületekről szóló tárgyalások állását. Ezeket az épületeket a kommunista kormány kobozta el. Az unitáriusok már annak is örülnek, hogy eddig visszaszerezték tulajdonaik 5%-át.

Aztán tovább Erdélybe, Románia azon területére, melynek nagyon sok magyar anyanyelvű lakosa van. Gyerő Dávid lelkész, a püspök adminisztrációs tanácsadója, fogadta nagy szeretettel Celiát és Johnt a kolozsvári repülőtéren, és segítőkész kalauznak bizonyult az ott töltött öt nap alatt.

Először is a Püspöki Hivatalról: tiszteletet parancsoló épület a központi utcán. Ott, a püspök tágas hivatalában, Celia átadta Szabó Árpádnak a General Assembly üdvözletét. Kávé és rágcsálnivalók mellett, a múlt nehézségeiről és a jövőbeni reményekről beszélgettek, melyek fokozatosan valósággá válnak. A püspökség épületében van egy középiskola is, és elhangzott az épület visszakövetelésének története, 1989 után. „Beléphettünk újra a hallba, mely valamikor a kápolnánk volt, levettük a kommunista jelképeket és visszahelyeztük püspökeink képeit, majd felmentünk a szószékre, ahonnan újra hirdethettük: „Egy az Isten!”

Később az emeleten, válthattak néhány szót a középiskola tanáraival, mely iskola komoly modernizáláson ment át, hazai és külföldi barátok anyagi támogatásával. A múltban ebben az épületben volt a főiskola is, ahol a lelkészek tanulnak, de a kommunista korszak alatt a négy fővallást „ökumeniába” kényszerítették, és a közeli Teológiai Főiskolába költöztették. A kötelező együtt működést nyugodtan fogadták, és mai napig gyakorolják. A tanárokkal délidőben beszélgettek, olyanokkal is, akik már jártak Britanniában; elmesélték, hogyan oldják meg állandó cserével a főiskola elnökségét, és hogy éppen Rezi Elek, a rendszeres teológia tanára, a soros elnök.

Másnap reggel korán indultak Segesvárra, egy egynapos kirándulásra, ahol öröm-könnyek között találkoztak Nagy Ferenc lelkésszel, aki ma egy ereje teljében lévő, 92 éves úriember. Ferinek már régi kapcsolatai vannak az Egyesült Királyságban, és a 90-es évek elején szolgált Celia templomában, Urmstonban. Szilvapálinkás poharak fölött ajándékokat és emlékeket osztottak meg odaadó családjával, aztán pedig meglátogatták az új építésű templomot, melyet a Petőfi park vesz körül. Aztán elmentek egy másik unitárius középiskolába, mely éppen felújítás alatt áll, hiszen nagyon rossz állapotba került miután a kormány elkobozta. Aztán további néhány mérföldnyi utazás után, egy másik új templomot tekintettek meg, mely azok számára épült, akik a falvakból jöttek el.

A következő napi kirándulás Tordára vezetett, a híres Országgyűlés színhelye, ahol az unitárius egyház nagy mártírja, Dávid Ferenc, kihirdette ediktumát, János Zsigmond unitárius fejedelem idejében. Útközben megálltunk egy fiatal lelkész sírjánál, aki 2006-ban szívrohamban meghalt, a felekezeti iskola fölött folytatott vitában. Aztán át az Aranyoson, rövid megállóval a Tordai Hasadéknál, gyönyörű tavaszi virágokat és a madarak énekét csodálni; aztán tovább Torockóra, abba a faluba, ahol „a nap mindig kétszer kel fel”. Az unitárius templom dominál, és van egy kedves népművészeti múzeum egy forrás közelében, ahova az állatok inni, a falusiak pedig mosni járnak. Károly herceg néhány nappal azelőtt járt ott. Érdekli a térség. Vajon tudja-e, hogy Erdélynek volt valaha egy unitárius uralkodója?

Majd – zötyögtető lyukakon át, császkáló barmok, lovas-szekerek és földeken dolgozó magányos emberek mellett – egy másik falusi templomhoz értek, ahol a szó „unitárius” a történelemben először lett kiírva az épületre, 1613-ban. A következő megálló egy másik gyönyörű falusi templom, amely kétszer égett már le, és kétszer építették újra. És már folytatódott is az út, rövidke megállókkal, csak azért, hogy a rengeteg orgonabokor, számtalan árnyalatú virágaiban gyönyörködhessenek.

Vasárnap reggel volt a pünkösdi istentisztelet. Celia végigvonult a Dávid Ferenc utcán a püspökkel, a Kolozsvári I. Unitárius Egyházközség lelkészével, Bálint Ferenccel, és két másik lelkésszel együtt a templomhoz, mely kiemelkedő épülete a fő utcának. Miután egy majdnem 300 lelket számláló gyülekezet előtt mondott beszédet, Celia részt vett az úrvacsoraosztásban. Megható volt a pillanat, amikor ő maga abból a kehelyből kortyolhatott bort, amelyből maga Dávid Ferenc is, a 16. században. Ezalatt John Midgley a Kolozsvári II. Unitárius Egyházközségnél mondott beszédet, Kolozsvár egyik külső negyedében, és szintén részt vett az úrvacsoraosztásban.

A vasárnapi ebéd a két kolozsvári lelkész és családja körében zajlott. Lehetőség adódott történetek cseréjére és a jövőről való beszélgetésre. Az év végén Szabó püspök visszavonul, és éppen folynak utódja megválasztásának előkészületei. Sok mindenre büszke lehet, hiszen 12 évien át vezette az egyházat; nem is akármien évek voltak ezek, hanem a változás évei. Nemzetközi szinten is prominens alak lévén, nagyra értékeli mindazokat a kapcsolatokat, amelyeket a Vallási Szabadságért Egyesület, valamint a Nemzetközi Unitárius és Univerzalista Tanács hozott számára és egyháza számára. Aggódik azon, hogyan lesz lehetséges megtartani a falusi egyházközségeket, mikor olyan sok fiatal költözik vagy a nagyvárosokba, vagy külföldre.

Akármi is történjék, a mi ottani unitárius unokatestvéreink továbbra is toborozzák és képezik fiatal lelkészeiket, miközben egy szabadabb világhoz adaptálódnak. Az a feladat, hogy visszaszerezzék vagyonukat, és újraépítsék iskoláikat, elfoglaltságot és kihívásokat hoz életükbe.

Pünkösd vasárnapján Célia és John megtanulta, hogy a „spirit” szó (szellem, lélek) magyar változata hasonlóan hangzik az angol „lilac” (orgona) szóhoz. Ezen az ösztönző, és ajándékként ható úton a csodás Erdélyben lélek és bokor egyaránt virágzott.

John Midgley visszavonult unitárius lelkész

1. ÉNLAKI UNITÁRIUS EGYHÁZKÖZSÉG CÍMERE

Az 1. sz. felső címermezőt a 2. sz. alsó címermezőtől egy vörös színű pólya választja el. Erre a pólyára helyeztem el a festett kazettán lévő híres székely rovásírásos „EGY AZ ISTEN” elhíresült unitárius jelmondatot.

A 2. sz. alsó címermezőben arany színű háttérben a fentiekben említett festett kazettán található ábrázolás stilizált változata látható. Egy fehér színű, feltehetően korondi bokályban három vörös színű, zöld levelű tulipán látható. A két szélső tulipánból zöld színű szárak kanyarodnak kétoldalt, melyek visszahajló végeiből vörös színű ikerszívek sarjadnak. Ez az összetett életfa szimbólum egyrészt az ősi múltat, a jelent és a jövendőbe vetett bizodalmat jelképezi, de ennél mélyebb jelentéstartalmat is hordoz.

A VIRÁG a szerelem ősi jelképe, továbbá a VILÁGMINDENSÉG, illetve a világmindenség eredetének szimbóluma, amire szimmetrikus alakja az együtt megtalálható FÉRFI és NŐI jelleg (porzók és bibe) kinyílása és becsukódása teszi alkalmassá.

„A VIRÁG tartalmazza, és egyúttal kifejezi a négy elem (FÖLD, ÉG, VÍZ, TŰZ) együttes hatását, hiszen a FÖLD-ből nő az ÉG felé, s fejlődéséhez a VÍZ-re meg az égi TŰZ-re, vagyis a NAP fényére egyaránt szüksége van. A virágok minden műfaj kedvelt témái: leghíresebbek a VIRÁGÉNEKEK, melyek közül az erdélyiek a legismertebbek.

A TULIPÁN, mint általában a virágok elsősorban a nőiséget jelképezik. A francia virágnyelvben a szerelem megvallásának a jele, Közép-Ázsiában a tavasz, a kiviruló természet szimbóluma. A magyar népművészetben igen gyakori a tulipán ábrázolása, jellé alakult formája megtalálható a kapufélfákon, fejfákon, kályhacsempén, cserépkorsón, szűrhímzésen és a szerelmi ajándékokon, így sulykolókon, vagy mángorlókon. Ez a gyakori előfordulás azt sugallja, hogy nem pusztán virágjelképről, hanem általánosabb jelentésű jelről van szó. Olyan női jelkép, mely egyben költőien megfogalmazott vulva ábrázolás, vagyis a TULIPÁN-t lényegében a két széttárt combnak és az „ÉLET KAPUJÁNAK ikonikus ábrázolása. A TULIPÁN-t a SZÍV-vel együtt, gyakran egymásba szokták rajzolni, ezzel kihangsúlyozva a szerelmi üzenet lényegét.”

„A SZÍV az érzelmek székhelyeként vált a szeretet, továbbá a szerelem szimbólumává. Eredete a középkori szerelmi szimbolikában gyökerezik, valamint abban a bibliai felfogásban mely szerint a SZÍV nemcsak az emberi test, de az emberi érzelmek, az intellektus, az életerő jelképes centruma is. Ez irányítja a cselekvést, a haragot, a szeretetet. A keresztény szimbolikában a LÁNGOLÓ SZÍV az Isten iránti forró szeretetet jelenti.”

2. HOMORÓDKEMÉNYFALVI UNITÁRIUS EGYHÁZKÖZSÉG CÍMERE

Az 1. sz. felső címermezőt a 2. sz. alsó címermezőtől egy ezüstszínű hullámos pólya választja el, mely a községet kettészelő Kis Homoród folyót jelképezi.

A 2. sz. jobb alsó (látvány szerint bal alsó) címermezőben zöld színű háttérben egy páncélos jobb kart látunk, melynek kézfeje egy arany markolatú, ezüst pengéjű szablyát tart.

„A kard, szablya a hatalom, a bátorság, az erő és az igazságosság, továbbá a férfiasság jelképe. Fegyverként szimbolikusan mindig kétélű, hisz az igazság megvédésének és a gyilkolásnak is eszköze lehet. Pozitív értelemben az isteni igazság és a törvény képviselőjét jelöli, s ennél fogva királyi, hatalmi jelvény. A magyar királyok hatalmi jelvényei közé tartozik a Szent Istvánnak tulajdonított, Prágában őrzött kard, melyet a koronázási szertartás alkalmával e szavakkal nyújtott át a koronázó érsek: Övezd fel kardodat oldaladra leghatalmasabb!, hogy ezáltal az igazság hatalmát gyakorold. Ezzel a karddal suhintottak a magyar királyok a koronázási dombról a négy égtáj felé, hogy szimbolikusan kinyilvánítsák az egész birodalom fölötti hatalmukat. A székelyek ősi szokás szerint véres kardot, László Gyula szerint véres szablyát hordoztak körbe hadbahívó jelként. A karddal, vagy szablyával való temetkezés ősi szokás volt harcos eleinknél.”

A 2.sz. jobb alsó (látvány szerint bal alsó) címermezőben ábrázolt címerkép felidézi emlékezetünkben a község egykori határvédő szabad székelyeit. A már említett László Gyula régész professzortól tudjuk, hogy ezek a büszke székelyek az ősi fegyverrel, szablyával rontottak az ellenségre. Homoródkeményfalva helytörténetének kiemelkedő alakja Lakatos János, akinek hőstetteiről Orbán Balázs is megemlékezik „A Székelyföld leírása” című művében. Lakatos János több ízben bátran szembeszállt az Erdélyt és a falut megtámadó tatárokkal. Bátor helytállásaival ma is példaképül szolgálhat az emlékező utókornak. Ugyancsak ez az összetett címerkép állít emléket a község másik híres családjának a Bácsból Homoródkeményfalvára elszármazott Bencze családnak, akik lófőszékelyként teljesítették hazafiúi szolgálatukat, ha kellett a haza védelmében, ha kellett az Isten szolgálatában. Ismeretes, hogy a faluban született id. Bencze Márton a Magyarországi Unitárus Egyház néhai püspöke. Gyermekei áldozatos odaadásának köszönhető az unitárius egyházközség jelképeinek elkészíttetése és adományozása.

3. ABÁSFALVI UNITÁRIUS EGYHÁZKÖZSÉG CÍMERE

Az 1.sz.felső címermezőt a 2.sz.alsó címermezőtől egy ezüst pólya választja el , mely a községet kettészelő Kis-Homoród folyót jelképezi.

A 2.sz.jobb alsó (látvány szerint bal alsó) címermezőben piros színű háttérben, zöld színű halmon egy fehér színű kövekből emelt lefedett stilizált mészégető KATLANT (baksát) ábrázoltam. A KATLAN kapuzatában vörös színű, tetején pedig aranyszínű tűz látható. Ez a címerkép a faluközösség többségének több évszázados, folyamatos megélhetést biztosító mészégetést és az ezzel folytatott kereskedést jelképezi.

A 3.sz.bal oldali (látvány szerint jobb alsó) címermezőben kék színű háttérben a székelység legősibb jelképe látható. Egy páncélos jobb kar egy egyenes kardot tart, melynek alsó részén vértől csöpögő medvefej, felette egy vörös színű szív, felette pedig egy ötágú lebegő leveles korona látható. 1437-ig ez volt a székelység hivatalosan használt ősi címere. Ezt váltotta fel a Zsigmond király által adományozott új címer. Ezen kék színű háttérben egy aranyló Naparc növekvő ezüstszínű Holdarc látható. Mindkét címeres ábrázolás a határőrvédő székelységet jelképezi, akik évszázadokon keresztül önfeláldozó módon védték az ország keleti és délkeleti végeit. Az egyházközség címere László János nagyvállalkozónak, a falu szülöttjének nemes adományozásaként született meg.

4. KŐHALMI UNITÁRIUS EGYHÁZKÖZSÉG CÍMERE

A 2.sz. jobb alsó (látvány szerint bal alsó) címermezőben vörös színű háttérben egy aranyszínű szkíta szarvasbika fejet látunk, mely balról (látvány szerint jobbról) jobbra (látvány szerint balra) tekint. A szarvas fejéből egy agancs korona terebélyesedik felfelé, melynek középső mezejét egy Félhold, e felett pedig Napkorong látható. Ezzel a csodálatos összetett jelképpel a Kőhalmon született és a fiatalságát is itt eltöltő László Gyula régész professzornak állítottunk emléket és fejezzük ki tiszteletünket.

Ismeretes, hogy nemcsak a honfoglalás korát feltáró ásatásaival vált híressé, hanem a honfoglaló magyarság mindennapjait megálmodó gyönyörű rajzaival is. Ezzel a címerképi megjelenítéssel nemcsak a tudás emlékét ápoljuk, hanem a jeles unitáriust is köszöntjük ezáltal.

„ A SZARVAS évenként lehullatott és újranövesztett agancsa révén A FÁHOZ kapcsolódó egyetemes jelkép: az ÖRÖK MEGÚJULÁS, az ÚJJÁSZÜLETÉS, a NAP illetve KRISZTUS szimbóluma. A növényként sarjadzó agancsú, vagy agancsai között „ÉLETFÁT” növesztő SZARVAS képe Eurázsia és Amerika szerte ismert. Arisztotelész szerint, ha a szarvas megrémül, lenyel egy kígyót, és ezzel megszerzi annak képességét: levedli bőrét, s így megifjodik. A keresztény eszmekörben ez a SZARVAS Krisztus szimbóluma, aki lenyelvén a KÍGYÓT, az ÖRDÖG JELKÉPÉT, az emberiséget szabadítja meg tőle, s az eredendő bűntől. Ezen túlmenően a SZARVAS a hosszú életnek és a halhatatlanságnak is jelképe. Szarvas szerepel Szent Egyed, Gellért, Hubertus és Szent Imre herceg legendájában.”

A 3.sz.címermezőben arany színű háttérben, zöld színű halmon egy piros színű egy tornyú stilizált várat látunk az alatta végigfutó Olt folyót jelképező ezüst színű hullámos pólyával. A stilizált vár a zöld halommal az egykori híres szász várerődítményt jelképezi, mely a környék lakosságának szolgált évszázadokon keresztül menedékhelyül. A címermezők színezetét tudatosan Erdélyország történelmi címeréből kölcsönöztem, ahol tudvalévően a kék szín a székelységet, a vörös szín az erdélyi magyarokat, az arany szín pedig a szászokat, mint országalkotó nemzeteket jelképezi. Az elmúlt évtizedekben az egykori szász településen az őslakók száma megcsappant, helyüket túlnyomó többségben a románság és szerényebb kisebbségben a székelyek foglalták el. Ennek eredményeként jött létre a kőhalmi unitárius gyülekezet is.

A fentiekben ismertetett címer a zászlóval együtt, szintén László János nemes adománya, amivel néhai nagybátyjának László Gyula régészprofesszornak állított tiszteletre méltó emléket.

5. FIRTOSVÁRALJAI UNITÁRIUS EGYHÁZKÖZSÉG CÍMERE

A 2.sz.alsó osztatlan címermező vörös színű háttérben zöld színű hármas halmot látunk. A középső halmon egy háromtornyú stilizált várat ábrázoltam, arany színű tetőzettel, ajtókkal és ablakokkal. A vár alatti zöld mezőben a hátsó lábaira támaszkodó, ágaskodó fehér paripa figyelhető meg, piros színű nyereggel, kantárral zablatartó szíjakkal és arany színű kengyellel. A két szélső halmon egy-egy arany törzsű zöld lombozatú fenyőfát helyeztem el. Ez utóbbi címerképek a Hargita hegységet, illetve egyik legismertebb magaslatát a FIRTOST és ezek hatalmas erdőségeit jelképezi.

A magyar fanevek egy része utal a fa kozmikus jellegére, a fénnyel való kapcsolatára, mint fenyőfa, nyárfa, stb. (A FÁ-val kapcsolatos részletesebb tudnivalókat Oklánd címerének bemutatásakor ismertettem.)

Firtosváraljához és az egykori várhoz egy szép regék kapcsolódnak.

„A legismertebb rege ahhoz a sziklához fűződik, amely távolról tekintve egy felnyergelt és kantározott ló alakját utánozza. Ezt a helybeliek Firtos lovának hívják, és időjárás jóslásra is használják. Amennyiben a szikla fehér jó idő, ha elsötétül tartós eső várható. Erről a lóról szól az a rege, hogy Firtos várában egy szép tündérlány lakott, ki titokban egy szép daliás leventébe volt szerelmes. Atyja és a tündértörvény megtiltotta, hogy alacsonyabb származásúval viszonyra lépje. Ám ez sem akadályozhatta meg, a szerelmesek éjszakai találkozásait a Tündérkertben. Egy szép holdvilágos estén fellovagolt a levente a hegy meredek szirtjén, szerelmes tündére pedig ott várta a hegy ormán, kezét nyújtva, hogy felsegítse. De ekkor a ló elcsúszott és mindketten a mélybe zuhantak. A két szerető ifjú egybeölelkezve zúzódott össze a szirt szélén, a halálban ekként egyesülve. A ló pedig fennakadt és odatapadt a hegy oldalára.”

6. OKLÁND KÖZSÉG CÍMERE

A 2.sz.alsó osztatlan címermezőben vörös színű háttérben zöld színű hármashalmot látunk. A középső halmon egy arany törzsű és gyökérzetű stilizált tölgyfát látunk, zöld színű stilizált levelekkel és arany színű makkokkal. A gyökérzet alatt egy ezüst színű hullámos pólyát ábrázoltam, amely a Homoród folyót jelképezi. Ez a stilizált tölgyfa a település névalakjára utal, miszerint az Okland kifejezés magyarul a Tölgyfaországot is jelentheti. Ismeretes, hogy a tölgyfa több évszázadig élő szívós fafajta, amely ellenáll az időjárás viszontagságainak. Oklánd község vonatkozásában a helybenélők kitartását, élniakarását és jövőbe vetett reménységét jelképezi és hangsúlyozza. E mellett pedig az alábbi jelentéstartalmat is kifejezi.

„A FA minden jelkép közül a legösszetettebb jelentésű egyetemes szimbólum. Az ÉLETET az ÉLŐFA, a HALÁLT a SZÁRAZFA jelképezi, ezáltal az ÖRÖK fejlődés és NÖVEKEDÉS, a FOLYAMATOS MEGÚJULÁS a kétértelmű (ciklikus és irreverzibilis) idő jelképe. A magyar FA nevek egy része utal a FA kozmikus jellegére, a FÉNNYEL való szoros kapcsolatára. A Fenyőfa és a Nyárfa ennek legkifejezőbb példái. A kozmikus jelleget testesíti meg a népmesékből ismert VILÁGFA, ÉLETFA, vagy az Ószövetség TUDÁSFÁJA. A görög mitológiában minden Istennek volt FÁJA és minden FÁNAK volt szelleme. A Főistennek ZEUSZNAK a TÖLGYFA volt a megtestesítője. Ismeretes, hogy a TÖLGYFA, több évszázadig képes élni, rendkívül szívós, anyaga kemény, dacol a természet erőivel és ellenáll azok a romboló hatásainak. Termése a MAKK,02 az állatok hasznos életadó tápláléka.”

A két szélső halom az Oklánd határában található Hagymástetőt jelképezi, melyeken egy-egy stilizált fehér szirmú NÁRCISZ látható, melyek óriási élő telepeken tenyészik.

E mellett a virágnak is fontos jelentéstartalma van. (Ezt bővebben Énlaka címer leírásánál ismertettem.)

7. SIMÉNFALVI UNITÁRIUS EGYHÁZKÖZSÉG CÍMERE

A 2.sz.alsó osztatlan címermezőben vörös színű háttérben egy nyitott könyvet látunk aranyszínű szegéllyel. A könyv fehér színű lapjain arany színű Alfa és Ómega betűjelek a Bibliát jelképezik. A Biblia jobb oldalán (látvány szerint baloldalon) arany színű búzakalász, a bal oldalán (látvány szerint jobb oldalán) pedig arany színű szőlőfürtöt ábrázoltam. A címerképek alatt egy ezüst színű hullámos pólya látható, mely a község határában található Nyikó folyót jelképezi. A nyitott Biblia a betűjelekkel az Unitárius Egyházközség egy Istenbe vetett hitét jelképezi, de ennél mélyebb jelentéstartalmat is hordoz.

„A KÖNYV általában a BÖLCSESSÉG és az ISTENI TITKOK szimbóluma, melyeknek kinyilvánított voltára a NYITOTT KÖNYV, a ki nem nyilvánítottra pedig a CSUKOTT KÖNYV utal. A leghíresebb könyvek a BIBLIA, a TÓRA, valamint a KORÁN. A magyar KÖNYV SZÓ kínai eredetű vándorszó, mely török közvetítéssel érkezett hozzánk. Bár a Biblia nagyon sok helyen említi a KÖNYV-et, ám ez nem volt azonos a mai értelemben vett nyomdai termékkel. Az írásbeliség kialakulásánál előbb égetett agyagtáblákat, majd papiruszt, később pedig pergament használtak, melyek TEKECSFORMÁJÚAK voltak. Pál Apostol a könyvet és a tekercset, illetve a pergamentet egyaránt említi a Timoteusokhoz írt levelében (II.Tim 4,13) Mózes a TÍZPARANCSOLATOT kőbevésve kapta, de beszél ISTEN KÖNYVÉRŐL, amikor az ARANYBORJÚT imádó Izrael népének bűneit magára akarja vállalni és így könyörög: BOCSÁSD MEG VÉTKÜNKET! mert ha mégsem akkor törölj ki engem a KÖNYVBŐL, melyet írtál. Az Úr pedig felelt Mózesnek: CSAK AZT TÖRLÖM KI A KÖNYVBŐL, AKI VÉTKEZETT ELLENEM (II.Móz. 32-33) Dániel próféta látomásaiban és a Jelenések könyvében bukkan fel az ÉLET KÖNYVE, ez utóbbi hét pecséttel volt lezárva (Dán. 7,10; Jel. 5,1; 20,12) A református szimbolikában mindig a Bibliát jelképezte. Ugyanakkor a római katolikus egyházművészetben a próféták, apostolok, evangélisták és egyházatyák jelképe volt.

Erdélyben nagyon sok emlék őrzi a KÖNYV szimbólumot. Megtalálható nyitott és csukott formában református prédikátorok, teológus professzorok, római katolikus plébánosok, unitárius lelkipásztorok sírkövein, de rávésték az 1702-ben elhunyt MISZTÓTFALUSI KISS MIKLÓS Európa-hírű nyomdász és Biblia-kiadó sírkövére is.”

A Biblia két oldalán ábrázolt búzakalász és szőlőfürt az Úrvacsorai kenyeret és bort jelképezi, vagyis Krisztus testét és vérét.

„A BÚZA az állandóan újjászülető élet szimbóluma. Az ókorban a termőföld istenasszonyának a görög Démétérnek, a római Ceresnek jelvénye volt a búzakalász és a gyümölcsköteg bőségszaruval. A keresztény szimbolikában az úrvacsorai kenyeret, az ostyát, vagyis Krisztus testét jelképezi. Emellett emlékeztet a feltámadásra is, mert a romlandóságra elvetett magból új élet fakad. (I.Kor.15,42) Átvitt értelemben jelentheti a kalász a jó magot termő, Isten igéjére helyesen figyelő embert, aki az utolsó ítéletkor a mennybe, a konkoly pedig az örök tűzre kerül (Mt. 13,37-42)

A búzakalászt szinte mindig együtt ábrázolják a szőlőfürttel, mely Krisztus áldozatvérét jelképezi.”

„A SZŐLŐ egyik legősibb kultúrnövényünk, élet- és haláljelkép. Ahol csak termesztették, kezdettől fogva szent és isteni növénynek, élet-FÁNAK tekintették. A görög mitológiában Dionüszosz a bor görög istene. A Biblia a szőlő első ültetőjének a vízözön utáni emberiség ősapját, Noét teszi meg. A szőlőtő, mint Krisztus és a keresztény hit szimbóluma az evangéliumi kezdetektől fogva a vallásos művészet fő motívuma (Jn. 15,1-3). E jelképes tőke Ótestamentumi talajban gyökeredzik, de a hellenisztikus misztika táplálta. A szőlőlugasban alvó Noé maga az első tőke, melyből Krisztus az IGAZI SZŐLŐTŐ az ISTENI SARJ ered. A Noéban gyökeredző Krisztus szőlőtőkéje a kereszténység Életfája; gyümölcse, a SZŐLŐFÜRT meg a BÚZAKALÁSZ együtt az oltáriszentség (a bor és a kenyér, Krisztus vére és teste) jelképe. A rúdon függő szőlőfürt a feszület megfelelője a középkori keresztény művészetben.”

8. SZÉKELYUDVARHELYI DÁVID FERENC UNITÁRIUS EGYHÁZKÖZSÉG

CÍMERE

Az 1.sz. felső címermezőt a 2.sz.alső címermezőtől egy aranyszínű pólya választja el egymástól, melyen zöldszínű betűkkel az EGYEDÜL TE VAGY AZ ISTEN jelmondat olvasható. Az alsó címermező három részre osztott 2.sz., 3.sz. és 4.sz. címermezőkből áll. A 2.sz.jobb alsó (látvány szerint bal alsó) címermezőben vörös színű háttérben, zöld alapon az egyházközség temploma és majdani tornya áll, aranyszínű tetőzettel és fehér színű falakkal. Ismeretes, hogy a DÁVID FERENC UNITÁRIUS EGYHÁZKÖZSÉG 1990-ben alakult, majd azt követően kezdődött meg a modern templom felépítése. Ez a templom a gyülekezet élni akarását, szívósságát, kitartását és jövőbe vetett reménységét is megtestesíti, de ennél mélyebb jelentést is hordoz.

„A TEMPLOM, az áldozó oltár, vagy Úrasztala fölé emelt épület, mely Isten földi lakhelyeként, s a VILÁGMINDENSÉG rendjének szimbólumaként az égi jelenségek földi tükörképe. A templom az isteni aktivitás helye, ahol az ember kapcsolatba léphet Istenével. A templomok építészeti jelképbe sűrítve foglalják magukba a mindenkori kultúra teológiai és kozmológiai tudását. A keresztény templom szimbolikusan Szűz Máriával és az Anyaszentegyházat megtestesítő nőalakkal azonos, de az ÚRRA is utal, hiszen nyugat-keleti tájoltsága a világosság, az isteni fény felé vezet. Más szempontból Jézus testének (jn 2,21) és az emberi testnek is a jelképe (I. Kor. 6,12).”

A 3.sz. bal alsó (látvány szerint jobb alsó) címermezőben szintén vörös színű háttérben zöld domborulaton egy arany törzsű és gyökérzetű, zöld lombozatú fenyőfát látunk, mely a Hargita hegységet, az annak ölelésében fekvő SZÉKELYUDVARHELYT és az egyházközséget jelképezi. (Ezen jelkép részletesebb ismertetése OKLÁND község címerleírásában olvasható.)

A 2.sz. és a 3.sz.alsó címermezőket egy 4.sz. beékelt címermező választja el egymástól. A 4.sz.címermezőben kék színű háttérben a címermező közepén egy nyitott Bibliát láthatunk, arany szegéllyel, fehér lapjain pedig szintén arany színezetű Alfa és Ómega betűjelekkel.

A Biblia felett az unitárius egyház alapítására utaló 1568-as évszám, a Biblia alatt pedig a Kisküküllő folyót jelképező ezüstszínű hullámos pólya található. A címermezőben ábrázoltak az Unitárius Egyházközséghez, valamint az egyházalapító Dávid Ferenchez való hitbéli és szellemi kötődést hangsúlyozzák.

9. SZÉKELYUDVARHELYI DÁVID FERENC UNITÁRIUS VEGYESKAR CÍMERE

Az 1.sz.felső címermezőt a 2.sz.alsó címermezőtől egy aranyszínű pólya választja el egymástól, zöld színű betűkkel a VOX HUMANA (EMBERI HANG) latin jelmondata olvasható. A Dávid Ferenc Unitárius Vegyeskar ezen szellemi üzenet jegyében végzi közösségépítő tevékenységét.

A 2.sz.jobb alsó (látvány szerint bal alsó) címermezőben egy a címermező közepét elfoglaló öt fekete kottavonalat látunk jobb oldalán (látvány szerint bal oldalán) egy basszuskulcsot, bal oldalán (látvány szerint jobb oldalán) pedig egy violinkulcsot. A címermező alsó részén egy fehér színű, aranymandzsettás jobb kezet ábrázoltam, aranyszínű karmesterpálcával, mely középen metszi a kottát. Ez a címerkép a VEGYESKAR-ban folyó színvonalas kórusmunkát és annak gazdag repertoárját szimbolizálja.

10. SZÉKELYKERESZTÚRI UNITÁRIUS EGYHÁZKÖZSÉG CÍMERE

Az 1.sz.felső címermezőt, a 2.sz.alsó címermezőtől egy aranyszínű pólya választja el egymástól, melyen zöld színű betűkkel a MÚZSÁK ÉS ERÉNYEK jelmondat olvasható. Ennek latin nyelvű változatát a MUSIS ET VIRTIBUS jelmondatot olvashatjuk az ősi Székelykeresztúri Unitárius Gimnázium jelképén is. A 2.sz.alsó osztatlan címermezőben vörös színű háttérben a címermező közepén vörös színű háttérben egy arany szegélyű nyitott könyv Biblia látható, melynek gerincén egy aranyszínű lúdtoll (penna), fehér színű lapjain pedig aranyszínű Alfa és Ómega betűjelek. (Ennek részletesebb leírását a Beregi Unitárius Szórványgyülekezet címerismertetésében olvashatjuk.)

A nyitott Biblia jobb oldalán (látvány szerint bal oldalán) aranyszínű búzakalász, bal oldalán (látvány szerint jobb oldalán) pedig aranyszínű szőlőfürtöt látunk, melyek az Úrvacsorát jelképezik. (Az erre vonatkozó részletesebb ismertetés a fentiekben megtalálható.)

11. SZÉKELYUDVARHELYI 1. SZÁMÚ UNITÁRIUS EGYHÁZKÖZSÉG CÍMERE

Az 1.sz. felső címermezőt a 2.sz.alsó címermezőtől egy aranyszínű pólya választja el egymástól, melyen zöldszínű betűkkel A HIT ISTEN AJÁNDÉKA jelmondat olvasható. Az alsó címermező három részre osztott 2.sz., 3.sz. és 4.sz. címermezőkből áll. A 2.sz.jobb alsó (látvány szerint bal alsó) címermezőben vörös színű háttérben, zöld alapon egy fehér színű a fiókáit saját vérével etető PELIKÁN látható. Ez a pelikán ábrázolás figyelhető meg a templom szószéki koronáján is. A pelikán és fiókái szimbolikus jelentést hordoznak, miszerint a pelikán Krisztust, vére a hitet, fiókái pedig a gyülekezetet testesítik meg. Ez az ősi keresztény szimbólum azonban mélyebb jelentést is hordoz.

„A PELIKÁN az önfeláldozás szimbóluma. Az önfeláldozásáról szóló legenda szerint csőrével felhasítja saját mellét, hogy kihulló vérével táplálni, feltámasztani tudja fiókáit. Így vált a pelikán a szülői szeretetnek, illetve Krisztus önfeláldozásának szimbólumává. Látható a keresztre feszített Megváltó ábrázolásai a tabernákulumok ajtaján. Az Úrmutatókon az Oltári Szentséget szimbolizálja. Református és unitárius templomokban gyakran látni a szószék fölött.”

A 3.sz. bal alsó (látvány szerint jobb alsó) címermezőben szintén vörös színű háttérben zöld domborulaton egy aranyszínű nyitott székelykapu látható, mely a Szejkefürdőn nyugvó Orbán Balázsnak a legnagyobb székelynek állít méltó emléket. Ismeretes, hogy Orbán Balázs sírjához 14 székelykapun keresztül jut el a látogató. Az emlékhelyet az Unitárius Egyházközség gondozza. Szomszédságában kerülnek megrendezésre minden év augusztusában az Egyetemes Unitárius Találkozók.

„A KAPU az átmenetet jelképezi két állapot, térbeli, vagy időbeli, barátságos-ellenséges, természetes, természetfeletti, profán-szent, élő-holt, két életkor, magzat-csecsemő, ifjú-öreg, két naptári időszak, világosság-sötétség, nappal-éj, óév-újév, tavasz-nyár, továbbá két világ pokol-mennyország között. A kapu összeköt és átenged, mint a híd, de el is választ, kizár, vagy berekeszt. A kapu naptári szimbolikája egyetemes. A székelykapuk napsugaras ábrázolásai a felkelő és a lenyugvó napot jelképezik. „

A 2.sz. és a 3.sz.alsó címermezőket egy 4.sz. beékelt címermező választja el egymástól. A 4.sz.címermezőben kék színű háttérben a címermező közepén egy nyitott bibliát láthatunk, arany szegéllyel, fehér lapjain pedig szintén arany színezetű Alfa és Ómega betűjelekkel. A Biblia felett az unitárius egyház alapítására utaló 1568-as évszám, a Biblia alatt pedig a KISKÜKÜLLŐ folyót jelképező ezüstszínű hullámos pólya található. A címermezőben ábrázoltak az Unitárius Egyházközséghez, valamint az egyházalapító Dávid Ferenchez való hitbéli és szellemi kötődést hangsúlyozzák.

12. HOMORÓDALMÁSI UNITÁRIUS EGYHÁZKÖZSÉG

Az alsó címermező három részre osztott 2.sz., 3.sz. és 4.sz. címermezőkből áll. A 2.sz.jobb alsó (látvány szerint bal alsó) címermezőben vörös színű háttérben, zöld domborulaton egy arany törzsű és gyökérzetű zöld lombozatú ALMAFA látható, hét aranyszínű almával. Ez a jelképi ábrázolás egyrészt utal a település névalakjában szereplő ALMÁSRA, másrészt mélyebb jelentést is hordoz.

(Részletesebb leírása Oklánd címerismertetésében olvasható!)

A 3.sz. bal alsó (látvány szerint jobb alsó) címermezőben ugyancsak vörös színű háttérben zöld halmon egy fehér színű MÉSZÉGETŐ KATLAN látható, ajtajában vörös színű, tetején aranyszínű lángokkal. Ismeretes, hogy Homoródkeményfalvához és Abásfalvához hasonlóan Homoródalmáson is évszázadokon keresztül foglalkoztak mészégetéssel és kereskedéssel. Ez a jelképi ábrázolás ennek állít emléket. A 4.sz. beékelt címermezőben kék színű háttérben, aranyszínű harangot, a harang alatt az Unitárius Egyház alapításának 1568-as aranyszínű évszámai láthatók. A címermező alsó részén látható ezüstszínű hullámos pólya a Kis-Homoród folyót jelképezi. A HARANG a homoródalmási közösség életében fontos szerepet töltött be az évszázadok során. Az emberi élet sorsfordulóinak, jeles ünnepeknek, természeti katasztrófáknak volt hírkeltője és hírhordozója. Fentieken túl az alábbi mélyebb jelentést hordozza.

„A HARANG olyan szakrális tárgy, amely az Ég és Föld között függve közvetít a két világ között, s mindenekelőtt az Isteni Törvény kinyilatkoztatását. Isten hangját jelképezik, de nyelve egyúttal a Nő és Férfi harmóniáját is szimbolizálja. A harang hangja a rossz elűzését és a megtisztítást is szolgálja. A keresztényeket a Halottak Napján való harangozás a feltámadásra emlékezteti. Magyarországon a déli harangszó a nándorfehérvári ütközet emlékére szólal meg. Katolikusoknál a halál órájában a legkisebb harangot, a LÉLEKHARANGOT csendítik meg, míg a protestánsoknál az egy, vagy több harangozás a halott nemét is jelzi. A magyar nép sokhelyütt úgy tisztelte meg a harangszót, hogy amíg szólt felhagytak a beszéddel s keresztet vetettek.”

A címerpajzsok alatt kék színű szalagokon a települések, vagy egyházközségek névalakjai, a szalagszéleken pedig az első írásos említés, az 1568-as egyházalapítás, valamint a címeravatás évszámai olvashatók.

Pécsi L. Dániel jelképtervező

Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc visszhangja az erdélyi unitáriusok körében

„Ötvenhat jelentősége nem a nagyszerű hősi tettekben, nem a példamutató cselekedetekben van, hanem az erkölcsi magatartásban, amelyet egy egész nemzet, a mi magyar nemzetünk minden tagja tanúsított ott, azon a helyén a földnek, és abban a társadalomban, ahová Isten állította. Az összetartozásnak az a meggyőződése, mely egyszerre dobbantotta minden magyar szívét úgy, hogy mindenki a másik helyett is érzett és tett – ez volt a nagyszerű, a világtörténelmi nóvum. Hogy csak pillanatokig tartott, az mellékes. Fontos az, hogy felvillantotta az emberiség előtt ezt a lehetőséget.” (Dr. Dobai István, kolozsvári nemzetközi jogász, az 1957. február 8-án véglegesített „ENSZ-memorandum” elsőrendű vádlottjaként életfogytiglani kényszermunkára ítélték. Vallomás 1956-ról. Kézirat. Kolozsvár, 1992. május 28. 4. oldal.)

„A magyarok vére” – idézzük stílusosan a világhírű francia író, Albert Camus, jelképes, metaforává nemesedett vallomását, valahányszor 1956 szellemiségét, hatását méltatjuk. 1956 az a kivételes pillanata a magyarság viharos és véres huszadik századi történetének, amikor népünk valóban világtörténelmi szerephez jutott. A „szocialista világrendszer” összeomlásának kezdetét jelző nemzeti szabadságharc a szomszédos közép-kelet-európai országokra, elsősorban a kisebbségi sorsban élő csaknem három és fél milliós magyarságra gyakorolta a legnagyobb hatást. Illyés Gyulával szólva: „a tigris karmaiba esett énekes madár sikolyát” a trianoni békediktátum – 1920 – óta az úgynevezett utódállamokban élő magyarok hallották meg legelőször.

Az erdélyi unitáriusok − akárcsak a történelmi magyar egyházak hívei − az első pillanattól kezdve együtt éreztek, lelkesedtek a forradalomért. Kivételt csak a karhatalmisták, a szekusok, a pártapparátus alkalmazottai képeztek, akik nagy-nagy aggodalommal követték a budapesti, magyarországi forradalmi változásokat. Az 1956. október 25-én reggeltől elkezdődött román kommunista retorzió legnagyobb pere is a hatvan-hetvenezres lélekszámú erdélyi unitárius egyházhoz kapcsolódik. Az Erdélyi Magyar Ifjak Szövetsége – más források szerint az Erdélyi Magyar Ifjak Szervezete -, az EMISZ 77 tagját állították bíróság elé, ítélték el 1-től 25 évi terjedő fegyházbüntetésre. A meghurcoltak, hónapokon át vizsgálati fogságban tartottak száma ennél jóval több. Az elítéltek igen jelentős része Brassóban, szakközépiskolában, esti tagozaton tanuló unitárius diák, teológus, illetve lelkész volt. A Homoród-mente, Erdővidék unitárius egyházközségeit lelkészeiktől fosztották meg, illetve a teológusok bebörtönzése révén az egyház további működését próbálták ellehetetleníteni. Az Erdélyi Unitárius Egyháznak négy lelkészt adó Nyitrai-család négy tagját zárták börtönbe. Nem kímélték az akkor tizenöt éves Nyitrai Csongort, a jelenlegi kobátfalvi unitárius lelkészt sem.

A nagyajtai Moyses Márton személyében az Erdélyi Unitárius Egyház adta a Ceausescu szörnydiktatúra immár világszerte ismert mártírját. 1956. november elején a baróti gimnáziumban azzal az elhatározással szervezte meg négy, 15-16 éves diák szökését, hogy átkelnek a román-magyar határon, és közvetlenül részt vesznek a forradalmi harcokban. A négy baróti diák közül Bíró Benjáminnak és Józsa Csabának sikerült átszöknie a zöldhatáron, ők eljutottak egészen Debrecenig. Hiába fogadták őket örökbe, hiába íratták be az iskolába, a szovjet tankokkal hatalomra juttatott kádári hatóságok letartóztatták, és 1957. március 15-én visszaadták a román államvédelemnek. Bíró Benjámint három és fél, Józsa Csabát három évi börtönbüntetésre ítélték. Moyses Márton és Kovács János eltévedtek, nem tudtak átszökni a határon. Hazatértük után kicsapták a baróti középiskolából. Kozma Béla, a marosvásárhelyi református kollégium legendás igazgatója a második Bolyai Jánosnak tartott Moyses Mártont átmenekítette Marosvásárhelye. Itt érettségizett 1959-ben. 1960-ban sikeresen felvételizett az akkor már egyesített kolozsvári „Babes-Bolyai” Tudományegyetem magyar szakára. 1960 őszén írt forradalmi verseiért november 22-én letartóztatták, hónapokon át vallatták, majd hétévi börtönbüntetésre ítélték.

Hiteles levéltári dokumentumok, cellatársai vallomásai bizonyítják: a kelet-közép-európai politikai foglyok közül egyedül Moyses Mártonnak volt bátorsága és lelkiereje ahhoz, hogy az erőszakkal kicsikart „beismerő vallomások” ellen úgy tiltakozzon, hogy a rabruhájából kitépett erősebb szálakkal rabtársai szemeláttára levágta a nyelvét! (Moyes Márton 29 évre szabott drámai életének külön tragédiája, hogy ott, a börtönben akadt orvos, aki minden fájdalomcsillapító és érzéstelenítő nélkül visszavarrta a levágott nyelvdarabot!) Moyses Mártonnak arra is volt lelkiereje, hogy a nyilvános bírósági tárgyaláson visszavonta a vallatások során korábban erőszakkal kicsikart „beismerő vallomását”.

Moyes Márton 1962 őszén szabadult a szamosújvári börtönből. Kényszerlakhelyként – micsoda megaláztatás! – saját szülőfaluját – Nagyajtát -, és saját szülőházát jelölték ki.

1970. február 13-án azért ment Brassóba, hogy munkát találjon, hogy keresetéből biztosítani tudja a tervezett egyetemi tanulmányai költségeit. Amikor rájött, hogy a káderes valójában egy kirúgott szekus, végső kétségbeesésében vásárolt egy liter benzint és a brassói pártbizottság székháza előtt felgyújtotta önmagát. A saját tűzhalálára annyira tudatosan készült, hogy a sáljával hozzákötötte magát a parkban lévő fenyőfák egyikéhez.

Ma már egyértelműen bizonyítható: egy szekus ezredes a köpenyével letakarta, ezáltal Moyses Márton agóniáját három hónappal meghosszabbította. A húga, Moyses Éva visszaemlékezése szerint tizenöt liter vért adtak, hogy vallomásra bírják. Arra szerették volna rávenni, hogy a tűzhalál mögött valójában szervezkedés áll: mások indítatására követte el az önpusztításnak ezt a Jan Palach cseh diáktól „tanult” módszerét.

Moyses Márton 1970. május 15-én bekövetkezett halála, a nagyajtai unitáriusok néma tiltakozása a temetésen ország-világ előtt bizonyította: az erdélyi magyarság ellen elkövetett jogsértések túlhaladtak minden képzeletet. A tragédia súlyát bizonyítja: miközben Jan Palach kétségbeesett tettéről mindenhol tudnak, addig Moyses Márton tűzhaláláról csak az utóbbi években szerzett tudomást a hazai és nemzetközi közvélemény.

Az erdélyi unitárius egyház huszadik századi történetében meghatározó szerepet vállaló dr.Erdő Jánost – az 1990 utáni püspököt – dr. Simén Dániel püspökhelyettest, a teológia gyakorlati tanszékének tanárát, dr. Lőrincz Mihály teológiai tanárt 4, illetve 7-7 évi börtönbüntetésre, a két kiváló szónokot és lelkészt, Székely László verespataki lelkészt 4, Gellérd Imre siménfalvi lelkészt 7, Bálint Ferenc magyarszováti lelkészt 5 és fél, Benedek Ágostont 4, Pálfi Albertet 6 évi fegyházbüntetésre ítélték. dr. Erdő János, dr. Simén Dániel, Gellérd Imre, Székely László, Bálint Ferenc és Kelemen István püspökségi titkár pere az elhíresült „Kolozsvári füzetek” néven vonult be az Unitárius Egyház és az erdélyi magyarság huszadik századi politikatörténetébe. A hatalom cinizmusát, embertelenségét bizonyítja, hogy Gellérd Imrét 1959. november 3-án este tartóztatták le, amikor éppen a névnapját ünnepelte Siménfalván. November 15-re volt kitűzve a teológiai doktorrá avatása, miután három évi magiszteri tanulmányait kiváló eredménnyel végezte. Ő volt a gyakorlati tanszék várományosa. Nem csak egy életpályát, hanem egy nagyszerű egyházi, lelkészi karriert is derékba törtek. Ez is volt a cél.

A Kolozsvári Füzetek címet viselő pernek egyedi, az országhatárokon átnyúló sajátos története van. Dr. Simén Dániel, korondi származású teológiai tanár néhány ismertebb szónokot, lelkészt arra kért, hogy a gyakorlati tanszék anyaga címen – a korabeli törvények szerint is engedélyezett kezdeményezésről van szó! – egyházi beszédeket, imákat, teológiai tanulmányokat írjanak. Mindezt a teológiai intézet sokszorosítóján – sapirográfján – az akkori püspöki titkár, Kelemen István több példányban összesítette, és vaskos füzetekbe kötötte. Innen származik a Kolozsvári Füzetek elnevezés! Ezekből a füzetekből legációs forrásanyagként Kelemen István néhány példányt átadott a teológiai hallgatóknak, és az azokat igénylő lelkészeknek.

A történet további része igazolja, hogy a magyar-magyar kommunikációban – a legjobb szándék mellett is – igen gyakran rövidzárlatok vannak. 1958-ban rokoni látogatásra érkezett Erdélybe Nagytiszteletű Pethő István, a magyarországi unitárius egyház püspökhelyettese, pestszentlőrinci unitárius lelkész. Sógora a Nyárád-mentén volt unitárius lelkész. Vendégének megmutatta a „Kolozsvári Füzetek”-et. Annyira jónak találta a beszédeket, imákat, tanulmányokat, hogy elragadtatásában magával vitt egy példányt, hogy megmutassa a magyarországi unitárius lelkészi karnak. A román-magyar határon a vámosok azonnal lecsaptak a csomag tetején lévő „Füzet”-re és elkobozták. Mindez Simén Dániel tudomására jutott, másnap futárt küldött a határhoz, de a „Füzet” már a kolozsvári Szekuritáté kezében volt. Az érintettek mindannyian tisztában voltak azzal, hogy az elnyomó gépezet azonnal munkába lép, idő kérdése, hogy mikor tartóztatják le valamennyiüket. Székely László például titokban saját parókiáján kétszer is „házkutatást” rendezett, hogy az esetleges terhelő bizonyítékokat – például Dsida Jenő Psalmus Hungaricus című versét megsemmisítse. A hosszú börtönévekre készülve dupla talpú cipőt, vatelinnel bélelt kabátot készítetett.

A tárgyalás egyfajta tragikomikus színjáték volt: lelkésztársakat, híveket a lelkésszel próbáltak összeugrasztani. Keserű szívvel kell hozzátennünk: többnyire sikerrel! A prédikációk, imák megírása mellett az 1956-os magyar forradalommal való azonosulást említették a vádpontok között. Szó szerint is közlöm a 241/1960. számú ítélet Székely László verespataki lelkészre vonatkozó részét:

„Székely László vádlott szintén ellenséges érzületet és nemzeti, soviniszta érzelmeket táplálva a népi demokratikus rendszerrel szemben 3 ellenséges tartalmú prédikációt írt Simén Dániel felkérésére, s ezeket 1957-ben átadta fent nevezettnek, aki saját beszédeivel és a Bálint Ferenctől kapottakkal együtt 3 kötetbe kötötte és a főiskolások körében terjesztette, juttatva belőlük Székely László vádlott részére is.

Így „Az ember értéke” című prédikációban a vádlott a jelenlegi állami rendszerben élő embert jövedelmező gazdasági alapnak, meggyötörtnek minősítette, aki nyög és vérzik, mint Krisztus sebei, robotol, mint egy gép, s azután hallgat, mint a sírban, de lázadásra kész.

(…) „Farsang a böjtben” című prédikációjában a vádlott ezt írja: „…egyes emberek olyanokká lettek, mint a kaméleon, aki a terep színét ölti magára, csakhogy hajthatatlan ellenségét megtévessze. A ravaszság eszközeinek igénybevétele ez, az önmentés rettentő harcában. Felteszi az ember az engedelmesség álarcát az arcra, amelyen a lázadás tüze, és a hallgatás, a némaság álarcát a szájra, amely a szabadság után kiált…”

(…) Elemezve a prédikációk tartalmát, kétségtelenül megállapítható, hogy határozottan ellenséges tartalmuk van a népi demokratikus rendszerrel szemben, sértésekkel illette az államunk vezetőit és a dolgozó nép lendületét a szocialista építésben, amelyet kizsákmányolásnak minősített, és el fog jönni az az idő, amikor fellázad a jelenlegi rendszer ellen.

A vádlott nem mulasztotta el, hogy hasonló állításokat tegyen a magyar népre vonatkozóan is, amelyet elnyomottnak minősített, mely nyomorban él és az önvédelem álarcát hordja.

Egyhangú szavazattal, alkalmazva a Btk. 209. szakasza 2. pontjának „a” bekezdését, valamint a Btk. 58-59. szakasza 3-5. pontját, és a Btk. 25. szakaszának 6. pontját (a Kolozsvári Katonai Törvényszék) ítéletet hirdet.

Székely László vádlottat 4. fegyházbüntetésre, 3 évi jogfosztásra és személyi vagyona elkobzására ítéli, a társadalmi rend elleni szervezkedés vétségének elkövetéséért.”

A „Kolozsvári Füzetek” perének vádlottjai 1964-ben, a 411. számú államtanácsi törvényrendelet előírásai alapján szabadultak a börtönből. Hangsúlyoznunk kell: Romániában nem volt közkegyelem, csupán egy sajátos jogi trükkel a büntetés még le nem töltött részét elengedték!

Az 1956-os magyar forradalom időszak, a forradalom leverését követő periódus legkiterjedtebb romániai ifjúsági szerveződése az Erdélyi Magyar Ifjúsági Szövetség – az EMISZ – volt. A legfontosabb vádpont az volt ellenük, hogy a fennálló társadalmi rend ellen szervezkedtek, szervezett keretek között művelődési tevékenységet folytattak, 1957. március 15-én másfél órás műsort szerveztek Fehéregyházán a turulmadaras emlékműnél, tiltakoztak a vegyes házasságok, illetve a művi abortusz ellen. A retorzió során a diákokkal érdemben foglalkozó tanárok mellett, súlyos börtönbüntetésre ítéltek unitárius lelkészeket, teológusokat, illetve szakközépiskolás diákokat.

A szervezet 77 tagját letartóztatták és négy csoportban a marosvásárhelyi törvényszéken elítélték. A magyar forradalom hatására szervezkedésre gondoltak, s ezért kedvenc tanárukhoz, Opra Benedekhez fordultak tanácsért. A kiváló tanár először óva intette őket a meggondolatlanságtól, majd azt tanácsolta: ha a magyar kultúra ügyét akarják szolgálni, akkor vonják be a fiatal munkásokat is.

1956. november 4-e után tüntetően kivonultak az orosz nyelvórákról, megtagadták a magyar forradalmat elítélő rendezvényeken való részvételt. 1956-1957 telén Orbán László lakásában létrehozták az EMISZ-t. Az akkori Ifjúmunkás Szövetség alapszabályzata mintájára dolgozták ki a programjukat. Még himnuszuk is volt. Olyan, Erdélyre kiterjedő magyar ifjúsági szervezetet hoztak létre, amely összegyűjti az erőszakos kollektivizálás, a kötelező terménybeszolgáltatás során elkövetett súlyos jogsértéseket, törvénytelenségeket, faluról falura közlik a Duna-csatornához, a megsemmisítő munkatáborokba hurcolt erdélyi magyarok névsorát. Az volt az elképzelésük, hogy a jogsérelmeket, panaszokat eljuttatják a nemzetközi szervezetekhez, így az ENSZ-hez is.

Az alapító tagok 1957. február végén Orbán Lászlóék kertének egyik zugában letették az esküt. Kezüket rátették a piros-fehér-zöld zászlóra, majd Orbán László után megismételték: „Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában, hiszek Magyarország feltámadásában.” Az eskü után beírták a nevüket egy zöld füzetbe.

Orbán László szakmunkás volt, akit társai művelt, szónoki tehe3tséggel megáldott fiatalembernek tartottak. Eszméinek sikerült megnyernie a Homoród-mente, Erdővidék unitárius lelkészeit, különösen a homoródkarácsonyfalvi Nyitrai lelkészcsaládot. Néha még szószéki szolgálatra is felkérték. Ellentmondásos személyiségéhez tartozik, hogy mindent lejegyzett, s végül ez is hozzájárult a bukásukhoz. Állandó világnézeti vitában állt meggyőződéses kommunista édesapjával.

Az EMISZ legnagyobb fegyverténye: 1957. március 15-én Fehéregyházán, a Turulmadaras emlékműnél nagyszabású ünnepséget tartottak. Erre az ünnepségre Nyitrainé Deák Berta homoródkarácsonyfalvi unitárius lelkész két szalagot készített: „A haza mindenek előtt!”, „A szabadság kiragad a halálból!” felirattal.

A marosvásárhelyi törvényszéken 1959. március 19-én hirdettek ítéletet. A négy elsőrendű vádlottat, Orbán Lászlót, Sándor Balázs unitárius teológust, Opra Benedek tanárt, Nyitrai Berta unitárius lelkészt 25-25 évi börtönbüntetésre ítélték. Vinczi Jánost ugyancsak 25 évi börtönbüntetésre ítélték.

Az elítéltek igen jelentős része a feljelentés elmulasztásáért kapta a szigorú büntetést. Nagy részük a Duna-delta megsemmisítő munkatáboraiban raboskodott, onnan szabadult.

Végezetül közöljük az EMISZ-perben elítélt lelkészek nevét és a kiszabott büntetés időtartamát:

1. Nyitrainé Deák Berta homoródkarácsonyfalvi unitárius lelkész: 25 évi kényszermunka

2. Kelemen Imre, oklándi unitárius esperes-lelkész: 15 évi fegyházbüntetés

3. Nyitrai Mózes homoródkarácsonyfalvi unitárius lelkész: 10 évi fegyházbüntetés

4. Végh Mihály unitárius lelkész: 15 évi fegyházbüntetés.

A teológusok közül:

1. Sándor Balázs: 25 évi kényszermunka

2. Kelemen Csongor: 15 évi fegyházbüntetés

3. Léta Áron: 10 évi fegyházbüntetés

4. Nyitrai Levente: 6 évi fegyházbüntetés

Külön kell szólnunk a 20 évi fegyházbüntetésre ítélt Szabó Dezső nagyajtai unitárius lelkészről, és az ítélet nélkül éveken át fogva tartott Rázmány Mórról. Szabó Dezső Nagyajtán szolgáló unitárius lelkészt az EMISZ-perben ítélték el 20 évi börtönbüntetésre. 1963-ig a szamosújvári börtönben raboskodott, onnan Jilaván keresztül a Duna-deltába vitték. 1964-ben visszakerült Szamosújvárra, onnan szabadult 1964. aug. 3-án. Hazatérése után a komjátszegi gyülekezet lelkipásztora lett, majd Kolozsváron tisztviselő az Unitárius Püspöki Hivatalban, levéltáros. 1970 és 1993 között kolozsvári lelkész, 1996. június 7-én hunyt el.

A nagyajtai unitárius egyházközség – egyedüliként a Kárpát-medencében! – a kereszténység 2000., és a magyar államalapítás 1100. évfordulója tiszteletére 2001. május 27-én impozáns emlékművet állított a bebörtönzött, meghurcolt lelkészek, teológusok tiszteletére. Az emlékművet idős Bartha István készítette. Anyaga: nyolc tonnás vargyasi mészkő, és egy 160 éves kocsányos tölgyből kidomborított, lángban végződő kopjafa. Ezen az emlékművön – egy vörös rézlemezen – olvasható az 1956-ért börtönt viselt lelkészek, teológusok névsora.

Most, a magyar nemzeti szabadságharc 50. évfordulóján ezzel a tanulmánnyal is Rájuk emlékezünk, előttük hajtunk fejet.

Tófalvi Zoltán

Szinte Gábor pannói Franciaországban

Saint-Simon egy Lyon és Clermond-Ferrand között található kis falu Franciaország déli
részén, Auvergne megyében. Híres szülötte egy pásztorfiú, bizonyos Gerbert
Aurillac, aki az elsõ ezredforduló kiemelkedõ alakjává vált, mint pápa, II.
Szilvesz­ter néven. A falu nagy becsben tartja híres szülött­jét, nevét
emlékhely õrzi, valamint a közelmúltban döntés született egy, a helyi katolikus
templom fa­lát díszítõ táblakép-sorozat megrendelésérõl, mely a pápa életútját,
munkásságát hivatott bemutatni, méltó emléket állítva az egyházfõrõl.

E munkálatokat Szinte Gábor unitárius festõ­mûvész végezte el, igen nagy sikert
aratva a fel­avatás napján. Az ünnepségre június 24–25-én ke­rült sor, elsõ nap
a lakosoknak és az érdeklõdõknek több turnusban mutatták be – magnószalagról
szöveges magyarázattal – a képe­ket, felelevenítve a pápa életútját, majd a
második napon a falu polgármesterének, és a meghívott he­lyi és országos
képviselõk ünnepi beszédeit hall­gathattuk meg. Tanár úr is köszönetet mondott
– francia nyelven – az õt ért megtiszteltetésért.

II. Szilveszter pápa volt kora tudós pápája: ma­tematikával, asztronómiával is
magas szinten fog­lalkozott, valamint õ volt az, aki a Német-Római Császárság
trónörökösének, Ottónak nevelését vé­gezte. Hozzánk, magyarokhoz a Szent
István-i ke­resztény ország megalakulásában játszott szerepe által kötõdik, õ
volt ugyanis, aki a Szent Koronát hazánk elsõ királyának elküldte, így Magyaror­szág
a keresztény Európához csatlakozni tudott.

Szinte Gábor képein kihangsúlyozza ezt a kötõ­dést: külön képeken szerepelnek a Korona
küldé­sének mozzanatai: a pápa álmát, melyben angyal mondja neki, hogy a
lengyeleknek adandó koronát a másnap megjelenõ magyar küldöttség számára
nyújtsa át; István megkoronázása; a templom be­járatával szemben, az Úrasztala
fölött, az egész plafont beborítva ott látható a Szent Korona. Tu­lajdonképpen
Franciaországban van egy kicsi ma­gyar templom, mely azáltal vált kicsit
magyarrá is, hogy emléket állít az ország születésének.

Az ünnepségrõl a Heltai Könyvesbolt szervezé­sében megtartott könyvbemutatón
szereztünk tu­domást, a könyvben magyar és francia nyelvû is­mertetõ mellett az
elkészült képekrõl is láthattunk részleteket. Szerencsénkre a családunk
kijutott Saint-Simonba, és részesei lehettünk a képek fel­avatásának. A
hivatalos beszédeket követõen a vá­ros egy kis fogadást szervezett a templom
melletti térre, nagy boldogságunkra magyar szót is hallot­tunk: voltak
Franciaországban nyaraló családok, akik tudomást szereztek az ünnepségrõl, több
csa­lád érkezett Magyarországról, de voltak ott olyan magyarok is, akik az
Egyesült Államokból utaztak Saint-Simonba.

Az utazás elõtt az interneten keresztül felvet­tük a kapcsolatot franciaországi
unitárius szerve­zetekkel, egy Bordeaux-ban élõ szervezõvel, bizo­nyos Jean-Claude Barbier-vel levélben
beszéltünk meg találkozót. Csodálatosnak tartotta a képeket, és elhatározta,
hogy terjeszteni fogja a hírüket, hogy a templom egy zarándokhellyé lépjen elõ
– magyar vonatkozása miatt. Itt ki kell térnünk az unitárius vallásra
Franciaországban. Sokat be­szélgettünk errõl M. Barbier-vel, ugyanis õ sokat
foglalkozott az Unitárius Egyház történetével, és fontosnak tartja a
gyökerekhez, a történelmi ha­gyományokhoz való ragaszkodást. Franciaország­ban
ugyanis az emberek nem születnek unitárius­nak, õ maga is katolikus volt,
azonban – mint legtöbben a közösség tagjai közül – nem fogadták el a dogmákat,
és olyan vallást vettek fel, melyben ezek nem találhatók meg. Istenhitüket
azonban megtartották, bár templomok és lelkészek híján evangélikus
istentiszteletekre járnak. Lényeges azonban, és ezt M. Barbier is hangoztatta,
a Ko­lozsvári és a Magyarországi Unitárius Egyházhoz való ragaszkodás, és a hit
megtartása. Szemben az univerzalista irányzatokkal, M. Barbier azt az unitárius
vallást vallja, melyet mi, magyarok Er­délyben és Magyarországon.
Természetesen, mivel Franciaországban nincs Unitárius Egyház, közös­ségeik nem
szervezettek, bárki csatlakozhat, aki hiszi az Istent, és olyan vallást keres,
mely elveti a dogmákat. M. Barbier részt vett Kolozsváron az IARF-konferencián,
lelkesen mesélt terveirõl, me­lyeket még az utazása elõtt készített: végigjárni
Erdély történelmi városait, és elõször életében ott lenni, ahonnan az
unitarizmus származik. Ez lesz az õ zarándokútja, megfogalmazása szerint szá­mára
Erdély olyan, mint a muszlimoknak Mekka.

Szalontai Kata egyetemi hallgató (Veresegyház)

Üzen a múlt

Az unitárius templom és iskola – Dévaványán

Érdekes kérdést kaptam nemrégiben: mit tu­dok a dévaványai unitárius templomról? Saj­nos
az írott emlékek alapján nagyon keveset, de a kérdésrõl hitelesen szóló
iratokat közölni tudom.

A város a reformáció kezdete óta nagyrészt re­formátus vallású. A XVIII. század
végén ismét te­lepedtek katolikus vallásúak is a helységbe, bizo­nyos
százalékban zsidók is éltek közöttünk, de az unitárius vallásra áttértek
története külön fejeze­tet kíván:

„A Böjtös és a Sas utca sarkán volt az unitárius templom, s benn az utcában az
unitárius iskola. Ezt a telket az épületben Gaál Gergely, a Mik­száth
regényében is különcként szereplõ Baldácsi báró uradalmi gazdája hagyta a múlt
század végén az itt alakult kis unitárius egyházra. Ugyanis az 1891-ben
épült református templom költségei meghaladták az eredetileg terv­be vett
költség-elõirányzatot. Emiatt az egyház ve­zetõsége újabb adót vetett ki a
hívekre. Ez nagy zú­golódást váltott ki az atyafiakból, s a nyakasabbak
kitértek az unitárius vallásra. Vezetõjük Gaál Gergely volt. Nevét a század
elején bizonyos romantika övezte. A kitértek szá­ma 150 körül volt.

Hogy pedig az unitáriusoknak is legyen temploma és iskolája, Gaál Gergely felaján­lotta
háza hátulsó részét istentisztelet céljá­ra, míg a portája hátulján épülõ
iskola költ­ségeit a hívek adták össze. Persze ez tetemes anyagi áldozattal
járt. Jóval nagyobbal, mint a re­formátus templom költségeinek a kiegészítése
je­lentett. De ez nem számított a nyakas magyarok­nak. Tehát itt is az történt,
mint amit a kor jeles írója, Verne Gyula megírt „Keraban, a vasfejû” c.
regényében. Az unitárius híveknek alaposan meg kellett koplalniok az új
templom, iskola és tanító költségeit, ezért kapta ez a kis utca a század elején
a Böjtös utca nevet”.

(Bereczki Imre: Dv. bel-és külterületének alaku­lása a 18. sz. közepétõl I. kötet 1980.
44. p. Bereczki Imre Helytörténeti Gyûjtemény A. – 99.48.1.1.)

A név ma is él: az unitárius iskola és imaház a mai Sas u. és Böjtös u. sarkán
állt. Jelenleg két portára osztott, két tulajdonosa van. A porta eredetileg
kb. 600-800 négyszögöl lehetett. A porta bejárata eredetileg a Böjtös utcáról
nyílt, a 60-as évektõl pedig a Sas utcáról nyílik mind a két porta.

A református templomot 1887–1891 között épí­tették újjá Dévaványán. Szügyi Dániel
református pap irányítása alatt az építkezés nagyon sok pénzt emésztett fel. 1889-ben
a vállalkozó (Benkó Károly építész) a presbitériumot felszólította az
átvételre, de nagyon sok hibát fedeztek fel. A templomjavítás költségeire – sok
bonyodalom után – nem volt fede­zet.

„A sokáig elhúzódó per és kölcsön felvéte­le miatt az egyháztagok egy része
panaszt tett a püspöknél. Az békére intette a pana­szosokat. Végül is a per a
Kúriánál egyezség­gel végzõdött. A hívek többsége a püspökhöz beadott panasz
esetében Szügyi Dániel mel-lett nyilatkozott. A kisebbség azonban nem nyugodott
bele a döntésbe, hanem kitért az unitárius vallásra. Ez pedig jóval nagyobb
költséget jelentett nekik egy új iskola építése és tanító alkalmazása miatt,
mint amennyi a református templomhoz való hozzájárulás volt. Ezért nevezik azt
az utcát, ahol az unitá­rius iskola – és imaház – létesült, Böjtös utcá­nak.”

(Szügyi Dániel: A dévaványai templomdomb épülete [Bereczki Imre jegyzete alapján]
Bereczki Imre Helyt. Gyûjt. Adattára.)

A Böjtös utcában élõ adatközlõk – az utcá­ban összesen 7
ház áll – elbeszélése nyomán a kö­vetkezõ tényeket lehet még leírni:

Adamecz lstvánné Furtai Hilda (Dévaványa, Böjtös u. szül.: 1963) szülei, Furtai
Sándorék vásárolták meg a régi unitárius imaház és iskola portáját. A ház,
amelyet szülei építettek 1963-ban készült el. A jelenleg is meglé­võ lakóház
helyén álló unitárius épületet köz­vetlenül elõtte bontották el, legkésõbb
1962-ben. Az unitáriusok – az adatközlõ tudomá­sa szerint – Dévaványán már
nem tartanak fenn közösséget, az unitárius egyház életérõl szóló ira­tok
feltehetõen Füzesgyarmatra kerültek.

Csontos Antal (Dévaványa, Böjtös u. szül.: 1927) visszaemlékezése szerint gyermekkorá­ban
még tanítottak ott gyerekeket. Egy hosszú épület volt, 2 méterrel beljebb
az utca­fronttól. Az õ gyermekkorában Feifermann (ki­ejtés alapján!) János
volt a tanító, aki ott is la­kott a feleségével. Utánuk Bogya József
kocsmáros vette meg az épületet – emlékei szerint – a 40-es években
lakóháznak a saját csa­ládja számára.

Üzen a múlt, ha mást nem, tényeket, informáci­ókat. Ezenkívül valami fontosat is
üzen nekünk ez a néhány nyakas – de istenfélõ és hívõ ványai, aki a XIX. század
végén unitárius templomot, iskolát alapított a Böjtös utcában.

Murányi Magdolna etnográfus Bereczki Imre Helytörténeti Gyûjtemény