Szükséges-e a jövőről gondolkodni?

A kérdés nyilván akadémikus, hiszen természetesen kell a jövőről gondolkodni, csak jól kell meghatározni a gondolkodás határait és lehetséges témaköreit. Én a magam részéről megpróbálom a jövő általam elképzelt területeit megvilágítani – természetesen inkább gondolatébresztés céljából, semmint kinyilatkoztatási önhittséggel.

A téma (magától értetődően) unitárius egyházunk lehetséges világi tevékenységére irányul, hiszen hitelveink szilárdak, lelkészeink teszik a dolgukat, ami nem jelenti az esetleges (divatos szót használva) visszacsatolásról való lemondást, de ez talán csak hosszabb kiérlelés után következhet be.

Már régóta az a véleményem, hogy egyházunk ismertsége a hazai köztudatban nagyon szerény. Itt nem arról van szó, hogy áldozatos lelkészi tevékenységgel egy helyi közösségben nem tudunk „hírnevet” szerezni magunknak, nem, egyáltalán nem erre gondolok.  Arra viszont igen, hogy nem működik olyan (nem jut eszembe jobb szó) „intézményrendszer”, amelynek megnyilatkozási formái széles körben érdeklődésre tarthatnak számot. Elhessegetem magamtól azt a gondolatot, hogy mivel egyházunk nem térítő egyház, ezért idegen tőle minden (mondjuk így) „toborzó” jelleg, tehát az esetleges hírnév kerülendő – ez nyilván hibás gondolatmenet. Ugyanakkor – tetszik, nem tetszik – médiavilágban élünk, túlzással ugyan, de elterjedt az a nézet, hogy amiről nincs szó a köztudatban (a hírekben), az nem létezik, nem ismerjük, aki „trendi” akar lenni, annak be kell valahogy férkőzni eme iszapos létbe. Leszögezem mindjárt: egy magára valamit is adó egyháznak nemhogy be kell jutni a zagyva körülmények közé, de teljes határozottsággal ki kell kerülni a mocsarat – mi nem ezért vagyunk. Azonban a köztudatba való bekerülésnek van egy másik oldala is, nevezetesen, hogy amit mondunk, hirdetünk, kifejezünk, felkutatunk és közhírré teszünk, az másokat is érdekelni fog, hasznos, elgondolkoztató, társadalmilag kívánatos és fontos.

Mindezeket én manapság nem érzékelem, ti., hogy történt-e olyan célkitűzés az egyházi vezetés részéről, hogy  az elkövetkezendő hónapokban, években megszervezzük majd…mit is? Itt nem tippeket akarok adni, mert nem ez a lényeg: kérdést teszek fel, hogy maga a koncepció vajon helyes-e? Persze most látom, hogy jobban megvilágíthatom a kérdést, ha mégis példákat hozok fel. Történelmi egyház jellegünk de facto nem lehet kétséges, de jure viszont az: a négy nagyobb  egyház különböző fontos kérdésben erőteljesen kifejezi nézetét hivatalos helyeken, ahonnan minket (természetesen)kihagynak – de ettől még véleményünk lehet nekünk is. Egy olyan tudományos konferencia, melyen magam is részt vettem Debrecenben nemrégiben, országos szervezettséggel biztosan még nagyobb érdeklődésre tarthatna számot. Igazán nem szeretném magam túlértékelni, de engem az ottani előadások lenyűgöztek – kínálja magát a lehetőség, hogy mások is hallhassanak ilyen tudományos előadásokat.

A kultúra vonalán az UART megpróbál tenni valamit, nagyszerű könyvesboltunk aktivitása is. Amit fontosnak tartok még, az a lehetséges és ellátható szociális tevékenységek „kitalálása”. Kénytelen vagyok mindjárt hozzátenni, hogy ehhez nem szükséges sok pénz. A napokban mutatott be a televízió egy olyan áldozatkész (azóta sajnos elhunyt) orvost, aki az utcán csellengő gyermekek számára az üres lakótelepi helyiségben asztalitenisz játékot szervezett – micsoda egyszerű, de a gyermekek számára hihetetlen nevelési célú kezdeményezés!

Ha a felvetett kérdések (elképzelések) jók, ha érdemes velük foglalkozni, biztosan érdemes lenne megtervezni a jövőt is. Gondolom az egyházi elnökség napirendre tűzhetne egy program kidolgozási elképzelést.

Az is lehet ugyan, hogy nyitott kapukat döngetek. Ezt a tévedést szívesen vállalom.

Dr. Karner Ottó, a Bartók Béla Egyházközség tagja.

Olyan időket élünk, amikor egyéni életünk megéléséhez, hívő, erős, és gerinces emberekre van szükség, olyanokra, akik nem ismerik a meghátrálást, hanem amíg élnek remélni tudják a felemelkedést, az újrakezdést és végül a győzelmet. Igen ám de ilyen emberekkel mind ritkábban és ritkábban találkozunk.

Annál több az új próféta, aki lelkiismeretlenül képes 440 éves egyházunkat megbontani kimondottan anyagi érdekből. Aztán sorakoznak mögötte azok, akik december 5-én megtagadták az akaratukon kívül határainkon kívül maradt testvéreinket. Majd jönnek az álszent farizeusok, a látszat vallásosak.

Ezért lett nagyon aktuális Pál apostol felhívása: „Vigyázzatok, álljatok meg a hitben! Legyetek férfiak, legyetek erősek. Minden dolgotok szeretetben menjen végbe!” (1Kor 16, 13-14).

Hitünket, nemzeti és unitárius egységünket, ugyanakkor öntudatunkat és lelkiismeretünket is próbára tevő nehéz évet hagytunk magunk mögött, amikor nemcsak szomszédaink de testvéreink is próbára tették nem is egyszer nemzettudatunkat. Sok áldozat árán tudtunk csak megmaradni.

A Pál apostoli figyelmeztetésben benne van a felhívás, hogy manapság erős lelkű emberekre van szüksége úgy a társadalomnak, mint az egyháznak, mert megsokszorozódtak a feladatok, s a vigyázás egymás iránti felelősségvállalást is jelent.

Pál apostol szavaiban benn van az ember lelki életének és a közösség együttlétének két alapértéke: a hit és a szeretet. A hit Isten ajándéka, tárgya: Isten és ember munkatársi szeretete. Ha most esztendőfordulón, nem hinnénk abban, hogy a szorgalmas és becsületes életnek meg lesz a jutalma, hogy az Istenbe vetett mélységes bizalomnak meg lesz az eredménye, akkor szomorú lélekkel kéne átlépnünk az újesztendőbe.

Pedig ez évben átlépésünk az újévbe lehetne örömteli és boldog, ugyanis megvalósítottuk mindazokat a célokat, melyeket közösen tűztünk magunk elé. Ezek közül a két legfontosabb a Debreceni Egyházközség teljes rekonstrukciója, a másik az, hogy a gyülekezet megkapta végre azt a lelkészt, akit meg is érdemel!

E fennkölt érzések magukkal ragadnak, és hajlamosak vagyunk elszakadni a földtől, a mindennapok realitásától. Aztán hirtelen tőr ránk a valóság, mely arra kényszerít, hogy önmagunkba nézve meglássuk azokat a hibákat és tévedéseket, melyek eltávolítanak Isten szeretetétől és jóságától. A nagy történelmi változások arra engedtek következtetni a megpróbáló évtizedek után, hogy a végre visszanyert szabadság lelkes hangulatában mi mind egy táborba tartozunk. De amikor eljött ennek bizonyítása, azt kellett tapasztalnunk, hogy a szeretet és megértés helyett, az addig soha nem tapasztalt meg nem értés, a megosztó széthúzás, és Jézusi evangélium szellemét meghazudtoló kirekesztés, letargiába kergető érzése hatalmasodott el a magyar nemzeten.

Nekünk Istenben feltétlenül bízó embereknek, Istenben kell reménykedni, Istenben kell megnyugodni, benne kell megújulni és újjászületni. Annak a tiszta istenhitnek kell bennünk valósággá magasztosulni, mely életünknek tartalmat, értelmet, és célt ad!

Szilárd meggyőződésem azonban, hogy minden reménytelenség ellenére újból feljön az Igazság napja, ha együtt és egy akarattal leszünk, ha nem futamodunk meg a kötelességeink elől, ha szívünkhöz nőtt Unitárius Egyházunkban nem a széthúzást, hanem az egységet fogjuk szolgálni, ha helyet biztosítsunk mindazoknak, akik határokon túlról jött hitbeli testvéreink, de még nem találták meg a kaput ahol zörgethetnének, hogy gyülekezeteinkben otthonra lelve, lelküknek megnyugvást találjanak.

Ezen evangéliumi gondolatokkal kívánva mindnyájatoknak, sok örömöt és boldogságot, maradok

Budapest, 2008. november 29-én

Atyafiságos tisztelettel, és főpásztori szeretettel

Rázmány Csaba

püspök

Tisztelt Szerkesztőség!

A Brassó megyei Olthévíz szülötteként megilletődéssel olvastam az UNITÁRIUS ÉLET folyóirat 2008. évi 3. számában Ütő Lajosné, Gyarmathy Piroska tollából “Nyelvi illem-nagyszüleink kiskorában” című cikket.

Magam 1940-ben jöttem át a II. Bécsi Döntéskor, ma is élnek rokonaim Olthévizen és a Hargita megyei Homoródújfalúban.

Az erdélyi hegyek után vágyakozva kértem áthelyezni magamat a Földművelődésügyi Minisztériumtól állattenyésztési- és törzskönyvi feladatokkal megbízva a Bakony közelébe a szép hegyes-völgyes Veszprémbe,ahol azóta is lakunk.

Itt találtam feleséget magamnak. Vele a felvételi káderozáson ismerkedtünk meg -, szerettük meg egymást. Együtt olvasgatva az UNITÁRIUS ÉLET-et fedeztük fel és tanulmányoztuk a fenti tanulságos és felemelő cikket. Feleségemmel és két lányunkkal 1954 év óta Erdélyben számtalanszor együtt töltöttük kedves rokonainknál szabadságunkat. Mind a négyen tapasztaltuk ottlétünkkor,hogy a szép szokások ma is élnek . Melegséggel tölti el szívünket a cikkben is felsorolt”ízes” beszéd ,az erdélyi tájszólások,melyek a nagyszülőktől a leszármazottakra “átszármaztak”, ahogyan beszélt pl. Nővérem: a drága “Annanénike” - ha most élne 103 éves lenne . Szép erdélyi család tagja lévén 10 testvér közül a legifjabb ez év augusztus 29.-én betöltöm - ha az Úristen megengedi élnem - a 88. életévemet, magam is élő tanúja vagyok a tanárnő által megfogalmazottaknak.

Nagyon megörültünk feleségemmel a kedves - pályázatra készült - cikk közlésének.

Magam is tanulója voltam a Székelykereszttúri Gazdasági Iskolának és személyesen ismerhettem Gyarmathy Piroska tanárnőt. Tanulmányaimat Magyarországon fejeztem be, Sajnos, azóta nem találkozhattam vele, akire - mint az erdélyi hagyományokat őrzőre - mindketten nagy szeretettel gondolunk feleségemmel együtt , igen jó egészséget kívánva köszöntjük innen Veszprémből, a győri szórvány Hitközség tagjaként:

KÓRÓDI MIHÁLY és neje DŐRI ELFRIDA

Tisztelt Unitárius Élet Szerkesztőségének!

Nevem Dieter Demeter Zoltán, Kolozsváron születtem, 1945 junius13-án. A Brassai Sámuel Unitárius gimnáziumban érettségiztem, majd Bukarestben elvégezetem egy hároméves Elektronikai technikumot. Édesapám, mint a kolozsvári Magyar Színház és Opera aligazgatója elvitte a magyar kúturát a legeldugottabb magyar falvakba is. Többször meghiúsult próbálkozás után, hogy a méltányosság nevében az anyaország befogadjon, lemondva erről az álomról, 1986-ban kalandos körülmények között megszöktünk, disszidáltunk. Németországban telepedtünk le ahol elvégeztem a Műszaki egyetemen a különbözeti éveket, és mint okleveles mérnöki diplomát szereztem. A Seydelmann KG főmérnökeként dolgoztam 2006-ig. Most nyugdíjas éveim nagy részét a Gönyű-i házunkban töltöm. Az Unitárius egyház iránti szimpátiám még Kolozsvárról ered, amit bizonyít az a tény, hogy a Párizsban élő leányom kislányát, vagyis kedvenc unokámat unitáriusnak kereszteltük. Ezekből az érzésekből született meg a Gyökértelenek című vers, melyet minden elszármazott erdélyi magyarnak, hitre és vallási hovatartozásra való tekintet nélkül nagy – nagy szeretettel ajánlok.

Amennyiben a Szerkesztőség írásomat közlésre méltónak találja, azt köszönettel veszem.

Kívánva az Unitárius Élet Szerkesztőségének, továbbá olvasótáborának, Istentől megáldott Boldog Újévet, maradok tisztelettel és szeretetteljes üdvözlettel

Gönyű, 2007. december 29.

Dieter Demeter Zoltán

Gyökértelenek

Nyugtalan vagyok, kétségek gyötörnek

Rossz kertbe ültettek, vagy elvették kertemet?

Gondolataim, bölcsőbe ringatgatva ébredek

De a kőbölcső kemény és hideg, hallgatok

Minden azt súgja, innen meneküljetek

Egy erős rántással, durva mozdulattal

Kiszakítom magam, végre szabadon szárnyalhatok

De valami belém nyilall, iszonyú fájdalom

Borzalmas döbbenet, gyökértelen vagyok

Anyaország, kitől kertem leszakadt

Hozzád mennék, de mint gyökértelen

Hiába próbálom, kérlelem

Magától eltaszít és nem fogad

Távolabb felcsillan egy új remény, süt a nap

Ez egy kis vigasz meggyötört lelkemnek

De mire megérkezek az ég sötét, beborult

Idegen hideg szél fúj köd honol mindenütt

Körül nézek, ordítok, egyedül vagyok

Hazát keresek, kérlek, ne bántsatok

Bántani nem bántanak, meg is élhetek

De egyet nem, gyökeret itt nem verhetek

Néha visszanézek elhagyott kertemre

Sír a lelkem, gyom és gaz van mindenütt

Mindent elnyom, múltat, álmot, reményeket

Itt sem szeretik már az idegeneket

A virágoknak nincs illata, sárga a levele

A harmat tompa élettelen, nem ragyog

A színek vadak, kérhetetlenek, idegenek

Csak azt érzem újra, nem itthon vagyok

Öreg temető, oly óriások, oly régiek a fáid

Sorsokat, neveket rejtegetnek néma sírjaid

Rajtad nem fog a gyalázat, túl mélyek terheid

Téged felforgatni, meghamisítani nem lehet

Palántáimat szétfújta a viharos sorsú szél

Messze vannak, minket elválaszt a tér

Óvnám őket, de távolról nem tudom

Vajon nekik jobb, mint nekem, kinek nincs otthonom

A vén Dunát nézem, ez kissé megnyugtat

Ha másért nem, majd elviszi poraimat

És ha ebből eső lesz, eljutok mindenhová

Mint esőcsepp bebújok a gyökerek alá

A szememben ez nem könny, nem sírok, nem szenvedek

Beletörődtem, a törzsem megöregedett

S ha valaki megkérdi, hogy ő mit tegyen

Tedd a lehetetlent is, csak ne légy gyökértelen

Kelemen Attila: Unitárius örökségünk megőrzése és a hagyomány-teremtés öröme
Emlékezik nagyapjára, aki Füzesgyarmaton is volt lelkész

Unitárius örökségünk megőrzése és a hagyomány-teremtés öröme

Tisztelt ünnepi gyülekezet! Kedves füzesgyarmati unitáriusok!
Őszinte tisztelettel és szeretettel köszöntöm a Füzesgyarmati Egyházközség hagyományos nyári találkozójának minden résztvevőjét. Ezek a találkozók többet jelentenek egy istentiszte-leten való részvételnél, sajátos lelki és fizikai feltöltődést adnak mindannyiunk számára. El-mondható, hogy a hagyomány-teremtés sikere az életben csak keveseknek adatik meg. A jó szándék és az akarat mellett a halandó ember eszközeivel csak őszinte hittel és szeretettel vé-gezve lehet eredményes. A siker teljesülése nemcsak azon múlik, aki kezdeményezi, kitartás-sal, ötlettel dolgozik érte, hanem azon a közösségen, a közösség tagjain is, akik ezt igénylik, akikkel együtt lehet csak megvalósítani.
Ezt a hagyományteremtést itt, Füzesgyarmaton immáron 17 éve indította el az egyházközség lelkésze, presbitériuma és gyülekezete, amit azóta is minden év július utolsó vasárnapján megtartanak, s így unitárius és ökumenikus országos találkozóvá vált, hagyományt teremtett. A hagyományos találkozóknak további lendületet adott, szinte természetes határkövet jelentett a gyülekezet megalakulásának 2002-ben, és a templom építésének 2003-ban ünnepelt 100 éves évfordulója.
Ezen az „Alföldi búcsún” a találkozás örömét gazdagítja évről évre az alkalomhoz illő ren-dezvény, az ökumenikus találkozó, magyar népzenei kórusok előadása, emlékhely-avatás, kopjafaállítás, emléktábla-leleplezés, és az idei „Bartók évben” nagy unitárius zeneszerzőnk-ről való megemlékezés.
Mindannyian jól tudjuk, hogy a múltnak közösség teremtő ereje van. A múlt valós ismerete gazdagítja jelenünket, és jövőnk építésének, alakításának alapja. Elődeink, őseink, múltunk oszlopai, ők azok, akiktől létünket, unitárius hitünket kaptuk. Azok, akiket személyesen is-mertünk közülük, különösen fontosak számunkra, és emlékük megörökítése éppoly fontos gyermekeink számára is.
Az egyházközség több mint 100 éves történetében ilyen az a múltat felidéző emléktábla is a templom falán, amelyen a Füzesgyarmaton szolgált lelkészek neve van megörökítve. Soraikat gazdagítja és teszi teljessé a most felavatott emléktábla azzal, hogy felkerült rá nagyapám, Kobátfalvi Kelemen István neve is, aki 1915-1916-ban szolgálta itt az unitárius gyülekezetet.
Neve kevéssé ismert a magyarországi unitáriusok körében, ezért emberi tulajdonságai és lel-készi munkája alapján életútjának fontosabb állomásait szeretném röviden ismertetni.
Unitárius lelkészi dinasztia gyermekeként 1885-ben született Marosszentkirályon, ami később Marosvásárhely része lett. Édesapja Kobátfalvi Kelemen Albert Marosvásárhely első unitárius lelkésze, édesanyja Szentgericzei Gál Katalin volt. A Kolozsvári Unitárius gimnáziumban érettségizett, és 1910-ben elvégezte a Kolozsvári Unitárius Teológiát. Kolozsváron és Csók-falván kezdte lelkészi pályafutását, majd Erdővidéken, Felsőrákoson őt választotta lelkészéül a helyi gyülekezet.
Feleségével Kisgalambfalvi Paál Irén tanítónővel három fiúgyermeket neveltek fel (István, Tibor, és Attila), akik négy unokával ajándékozták meg. Az első világháború zivatarában csa-ládjával, három gyermekével menekülni volt kénytelen, így került Füzesgyarmatra, ahol 1915-1916-ban szolgálta az egyházközséget.
A hívek szerették, marasztalták, de szíve visszahúzta Székelyföldre, Felsőrákosra, ahol 48 éves lelkészi munkával 1957-ben bekövetkezett haláláig szolgált egyházköri esperesként.
Elismert és tisztelt vezéralakja volt Székelyföld unitárius közösségeinek. Légátus volt nála többek között néhai Bencze Márton, a későbbi püspök, és a ma élő ismertebb lelkészek közül dr. Szabó Árpád püspök, és Kolcsár Sándor marosvásárhelyi esperes is. Alakját, emberségét, hangját, jellemét 50 év távlatából is szeretettel emlegetik a faluban és Erdővidéken.
A Füzesgyarmati Egyházközség lelkészének és presbitériumának ezúton is köszönöm, hogy nagyapám lelkészi szolgálatának emléket állítva nevét megörökítették a templom emléktáblá-ján.
Unitárius értékeink megőrzése és gazdagítása szempontjából különösen fontos az egyházköz-ségek közösségépítő tevékenysége és közösségmegtartó ereje. Ennek része az a 3 éve elkez-dett program, amit a Magyarországi Unitárius Egyház vezetése az egyházközségekkel közö-sen indított, mellyel az egyházközségek használatában levő templomok és egyházi épületek folyamatos felújítását végezzük.
Azt mondják, aki fát ültet, bízik a jövőben. Én hozzáteszem, hogy aki templomokat újít fel, az unitárius hittel bízik az emberekben, és hisz 438 éves Unitárius Egyházunk jövőjében. Mér-nöki szemmel érdekes és megtisztelő feladat ezeket az épületeket megmenteni, régi szépsé-gükben helyreállítani.
Ebben a szellemben kezdtük el és az egyházközségekkel közösen folytatjuk ezt a programot. Az egyház éves költségvetésének erre a célra elkülönített keretéből pályázhatnak az egyház-községek a használatukban levő ingatlanok felújítására. A pályázatok lebonyolítását, a vállal-kozókkal kötött szerződések alapján az egyház tulajdonában levő, az egyház gazdasági tevé-kenységét segítő Heltai Gáspár Kft. végzi az egyház vezetésével kötött megállapodás alapján. A felújításokat évről évre folytatni kell, helyi önkormányzati és más, országos és minisztéri-umi pályázatokon való részvétellel, és az egyházközségi hívek támogatásával.
A pályázatokat az egyházközségeknek önállóan is folyamatosan kell figyelniük, és jelezniük az egyház Elnöksége felé. Az egyházi pályázatok elnyeréséhez az egyházközségek saját erőt is kell igazoljanak, ami lehet önkormányzati támogatás is. Így újultak meg egyházi pályázati keretből, egyházközségi összefogással és önkormányzati támogatással többek között a füzesgyarmati templom ablakai és a templombelső is.
Az elmúlt két évben a Budapest, Nagy Ignác utcai központi épületben levő iroda, könyves-bolt, gondnoki- és vendéglakás, a pestszentlőrinci templom és gyülekezeti terem, a Bartók Béla Egyházközség temploma, gyülekezeti terme és lelkészlakása, a polgárdi imaház esőcsa-tornája, a Kocsordi Egyházközség temploma és lelkészlakása, és a hódmezővásárhelyi temp-lomtorony és lelkészi lakás került eddig felújításra. A Budapesti Egyházközség az önállóan maga által pályázott, megnyert és lebonyolított önkormányzati pályázati keretből újította fel a Nagy Ignác utcai gyülekezeti termet és konyhát.
2006-ban az Elnökség és a Heltai Gáspár Kft. irányításával a Nagy Ignác utcai központi épü-let udvari lépcső javítása, a püspöki iroda felújítása, a pestszentlőrinci gyülekezeti terem konyhájának felújítása, a Bartók Béla Egyházközség alatti pince víztelenítése, a hódmezővá-sárhelyi templom ablakainak cseréje, és legnagyobb munkaként a debreceni lelkészi lakás és iroda felújítása van folyamatban.
Minden ilyen találkozó, mint ez a mai is, szellemi és fizikai örökségünk megőrzésének egy-egy határköve, és építőköve a jó hagyomány folytatásának. Az unitárius hagyományteremtés-hez és értékeink megőrzéséhez az egyházközségek felé iránymutató és folytatandó lehet a füzesgyarmati példa. Amikor egy közösség megőriz, vagy alkot valamit, avagy másokon se-gít, erősebbé válik, és ez az erő tovább gazdagítja magát a közösséget és tagjait is.
Az unitárius hívek, az egyházközségek és az egyház vezetése együtt jelentik a Magyarországi Unitárius Egyházat. Csak közösen tudjuk unitárius örökségünket megőrizni, hagyományt te-remtve gazdagítani, amihez a jó Isten adjon mindnyájunknak további akaratot, kitartást, unitá-rius hitet, békességet, erőt és jó egészséget.

Kelemen Attila

KÖNYVISMERTETÕ

Márai Sándor: Ajándék a végzettõl

2004-ben jelent meg Márai Sándor fenti köny­ve, amelyben a 1937 és 1942 között megjelent
pub­licisztikai mûvei olvashatók.

Kinek ajánlom ezt a könyvet? mindenkinek, de legfõbbképen annak a korosztálynak, aki
1945 után született. Történelmi ismereteit nem tapasz­talatból, hanem
történelmi könyvekbõl merítette.

Márai Sándor nem tekinthetõ elfogultnak az úgynevezett Horthy-korszakhoz. Márai
Sándor a Pesti Hírlapban, az Új idõkben és a Képes Vasár­napban publikált.
Jelen kötet egy történelmi sors­forduló szubjektív krónikája. Szubjektív, mert
Kassához és a Felvidékhez való mély kötödése mi­att látásmódja meglehetõsen
egyéni, sokszor nem az események, hanem az abban felfedezõ részletek ragadják
meg az írót.

A történelmet irányító fontos személyek és ese­mények, mint, Clemenceau, Benes,
Titulescu, Obersalzber-tárgyalás, Népszövetség, München­ben történt események,
de említsünk magyar neveket is: Esteházy János gróf, Bajcsy-Zsilinszky Endre,
Kánya Kálmán, Imrédy Béla, Apponyi Al­bert gróf, Horthy Miklós, de nem is a
felsorolás a lényeg, hanem ezeknek a történelmi személyek­nek egy új
megvilágításból való megismerése.

Mennyire bonyolult volt az a kor? és mi minden befolyásolta jó vagy rossz irányba,
mennyire össze­tett világ volt. Ezt a mai kor szülöttei szinte fel se tudják
fogni. A történelemi látásmódunk beszû­külhet, ha csak egyoldalúan ismerjük meg
az ese­ményeket. A Felvidék és Erdély visszacsatolása körül még napjainkban sem
tudunk igazán szub­jektíven ítélni. Ennek a homálynak oszlatásában segít Márai
Sándor könyve.

Bacsa Vilmos

Az unitárius külmisszió lehetőségei

Az Unitárius Élet legutóbbi számában olvashattuk dr. Zoltán Zoltán érdekes elemzését és javaslatait az unitárius misszió lehetőségeiről. A főszerkesztő kezdeményezését csak helyeselni lehet, s reméljük, e folyóirat hasábjain kiformálódik a régóta hiányolt unitárius missziós stratégia. Ehhez szeretnék én is néhány gondolattal hozzájárulni.

Egyetértek Zoltán professzorral abban, hogy mindenekelőtt az Erdélyből áttelepült hittestvéreket kell megszólítani, s integrálni a Magyarországi Unitárius Egyház (www.unitarius.hu) életébe. Örvendetes, hogy ez ügyben végre együttműködési megállapodás született a hazai és az Erdélyi Egyház (www.unitarius.com) vezetői között. A bélmisszióval egyenlő fontosságúnak tartom azonban a külső érdeklődők, látens unitáriusok felé való nyitást is. Az áttelepülők hosszú távon nem oldják meg problémáinkat, s egyébként sem volna szerencsés, ha az erdélyi testvéregyház elnéptelenedése jelentené megmaradásunk zálogát.

A külmisszió lehetőségeit korábban túlzott optimizmussal szemléltem, de dél-alföldi missziós próbálkozásunk apró sikereiből, s kevésbé apró kudarcaiból tanulva le kellett vonnom néhány fontos következtetést.

Kellő infrastruktúra hiányában nem lehet életképes egyetlen missziós kísérlet sem.

Egyértelműen meg kell határozni, s jól kell megválasztani a megszólítani kívánt célcsoportot.

Istentiszteleteink hagyományos liturgiája nem vonzó a kívülálló érdeklődők számára.

A misszió számára szükséges épületekkel leginkább a budapesti egyházközségek rendelkeznek, s a potenciális célcsoport is leginkább a fővárosban koncentrálódik. Természetesen nem lenne szerencsés az amúgy is Budapest-központú unitárius életet tovább centralizálni, de pillanatnyilag csak itt lehetne egy kísérleti modellt eredményesen kipróbálni, azonban idővel a továbbfejlesztett missziós stratégiát a vidéki egyházközségek is alkalmazhatnák.

A szegedi missziós munka során elsősorban a városban tanuló egyetemistákra koncentráltam, s ma már látom, hogy ez téves választás volt. A felsőoktatási intézmények hallgatói egyrészt nem kötődnek szorosan a városhoz, s tanulmányaik végeztével rendszerint elmennek, másrészt többségükben még nem jutottak el a szellemi útkeresés azon állomására, mikor egy dogmamentes, szabadelvű vallási közösségben valódi szellemi és spirituális otthonra lelhetnének. A nyugat-európai unitárius-univerzalista közösségek formálódását szemlélve arra következtetésre jutottam, hogy szociológiai szempontból a tipikus unitárius kereső 35 év körüli, anyagilag megállapodott humánértelmiségi férfi. Természetesen ez csak egy sablon, mely segíthet a hívószavak és kapcsolatteremtési helyek definiálásában.

Az unitárius istentiszteletek hagyományos ingerszegény protestáns formája a legtöbb érdeklődő számára nem vonzó. A tradíciók megőrzése ugyanakkor fontos lehet meglévő híveink számára, ezért az alábbi reformjavaslataim kizárólag a missziós munka során bevezetendő új stílusú istentiszteletekre vonatkoznak. Ezeket a reformszertartásokat valamelyik budapesti templomban lehetne megtartani vasárnap este.

A reformistentiszteleten hangsúlyt kell fektetni a szimbólumok, s az érzelmi megközelítés fontosságára. A protestantizmus hajlamos volt templomaiból száműzni a szimbólumokat, holott az ember ősidők óta vonzódik hozzájuk; a jelképek közelebb visznek önmagunkhoz, embertársainkhoz és Istenhez.

A legfontosabb ilyen jelkép a nemzetközi unitárius-univerzalista szimbólum, a lángoló kehely. (www.uua.org/aboutuu/chalice.html) Ha a reformistentisztelet megkezdésekor közösen meggyújtanánk a lángot, az rendkívüli módon gazdagítaná a szertartást, s elősegítené a református liturgiától való elhatárolást. Mindez nem jelenti az ősi erdélyi unitárius jelkép megtagadását, sőt bizonyos ünnepélyes alkalmakkor, pl. Dávid Ferenc emléknapján, egy fehér galamb felengedését is el tudnám képzelni.

Szintén nagyon mély jelentéstartalommal bíró gesztus lenne a virágkommunió (www.uua.org/aboutuu/flowercommunion.html) bevezetése, mely a nyugati unitárius közösségeknél régóta meghonosodott gyakorlat.

A virágkommunió mellett a közös ima tudná leginkább egységbe forrasztani a közösséget. A hagyományos unitárius istentiszteleten a lelkész kétszer is elmondja a Miatyánkot, de a gyülekezet többnyire kivüllállóként hallgat, mintha mindezzel azt fejezné ki: a pap majd elintézi dolgainkat az Úristennel, elvégre azért tartjuk. Nemcsak katolikus miséken, de református szertartásokon is szemtanúja lehettem, hogy Jézus közösen, nem egyszer kéz a kézben elmondott imája milyen katartikus hatással képes feloldani a közösségen belüli személyes konfliktusokat.

A megbocsátás, a konfliktusok jelképes lezárásának aktusa lehetne a békejobb nyújtása. Ez nem kizárólag katolikus sajátosság, hanem kultúránkban egyetemes érvényű gesztus, melyet sok unitárius-univerzalista egyházban is gyakorolnak.

Nemcsak az UU-tól, de más sikeres felekezetektől is tanulhatunk, persze nem a teológia, hanem a szervezés, közösségépítés, kommunikáció, anyagi alapok előteremtése (found raising) tekintetében. Történelmi egyház voltunk ebből a szempontból akár gátat is képezhet. A hagyományos hierarchájukba belemerevedett vallások mind itthon mind külföldön folyamatosan veszítik el híveiket, míg az új dinamikus, korszerű módszereket alkalmazó, az intellektusra és az érzelmekre egyaránt hatni tudó közösségek gyarapodnak. (Az Egyesült Államokban 1990 és 2000 között nagyjából a magyar evangélikus és református egyháznak megfeleltethető Presbiteriánus Egyház és Krisztus Egyesült Egyháza (www.ucc.org/index2.html) elvesztette tagjai 11,6 illetve 14,8 százalékát, miközben a rugalmas evangéliumi mozgalmak tagsága átlag 18 százalékkal gyarapodott.) Időnként hajlamosak vagyunk egy bosszús kézlegyintéssel elintézni az ún. “szektákat”, pedig ezek a közösségek valamiért sikeresek, s meggyőződésem, hogy elsősorban nem tantételeik miatt. Magyarországon különösen tanulmányozásra érdemesnek tartom a bahá’í (www.bahai.org) közösség által alkalmazott kandalló melletti beszélgetés (fireside talks) és az ingyenes mormon (www.mormon.org) angolórák módszerét.

Hiszem, hogy a magyar unitarizmusnak a 21. században is van mondanivalója a nyitott szívű és gondolkodású emberek számára, s ez az üzenet megfelelő módon tolmácsolva értő fülekre találhat. A küldetés azonban csak akkor lehet eredményes, ha életünk részévé tesszük a jézusi etika szeretetparancsát, s a megbékélésből, egymás kölcsönös tiszteletben tartásából fakadó harmóniát és erőt sugározzuk a világ felé.

Milványi-Csesznegi Miklós