A HIT OSZLOPAI

Horn Ildikó: Hit és hatalom — Az erdélyi unitárius nemesség 16. századi története

Egy az Isten és Vendégség, Jókai Mór megejtően romantikus regénye és Páskándi Géza áthallásos besúgódrámája – a legtöbbünk számára alkalmasint e két, egymástól oly markánsan különböző irodalmi mű reprezentálja az erdélyi unitárius felekezet belvilágát, s meglehet, elsősorban irodalmi művek révén véljük ismerni az erdélyi fejedelemség első évtizedeinek, János Zsigmond uralkodásának, és különösképp a Báthoryak vitézlésének viharos korszakát is: Kemény Zsigmond regényétől, a Gyulay Páltól Márton László jelenkori műveiig. Az epocha iránt táplált érdeklődés persze korántsem meglepő, hiszen a felekezeti vetélkedés, s még inkább a két nagyhatalom között ingadozó fejedelemség zajos vitákkal és véres leszámolásokkal tarkított politikai élete az ismerősség érzését kelti a XIX., a XX., s úgy tetszik, a XXI. század közönségében egyaránt. De éppígy frappírozóan ismerősnek és egyszersmind izgalmasnak hat e téma mindennemű szépirodalmi megformálás nélkül, egy részletekben gazdag, lucidus történettudományi monográfia tárgyaként is – amint arról Horn Ildikó munkáját olvasván egyhamar meggyőződhetünk.

A magyar kora újkor jeles kutatójának új könyve két főrészre oszlik: az első az unitárius felekezet politikai bázisának hatalmi szerepét, fel- és leértékelődési periódusait rekonstruálja a XVI. század második felének erdélyi történelmébe ágyazva, míg a második az unitárius politikai elit 21 korabeli képviselőjének életrajzát göngyölíti az olvasó elé. Az első pozícióit még az erdélyi protestáns egyházon belül megszerző antitrinitárius, azaz szentháromság-tagadó (vagy miként ellenfeleik bélyegezték őket a késő ókori szekta elnevezése nyomán: ariánus) felekezet János Zsigmond uralkodása alatt imponáló lendülettel látott a befolyásos hívek toborzásához. A nyughatatlan istenkereső Dávid Ferenc püspök és az orvostudományi jártasságát diplomáciai ügyességgel és teológiai tudással ötvöző fejedelmi bizalmas, Giorgio Biandrata hitsorsosává szegődött maga az ifjú fejedelem is, s e tény nagyban megnövelte az újdonat religio vonzerejét. Így történhetett, hogy a János Zsigmond váratlan halálát (1571. március 14.) követő időszakban kulcsszerephez juttatott (ám e lehetőséggel élni végül mégsem tudó) négy testamentumos úr mindegyike e felekezet követője volt.

Csakhogy a fejedelmi támogatás elvesztése mégis szomorú következményekkel járt az unitárius egyház számára, s Horn Ildikó elemzése világos okfejtéssel tárja az olvasó elé a felekezeti térhódítás megtorpanásának, s utóbb visszaszorulásának indokait. Báthory István fejedelemmé választásával az uralkodói pártfogás odalett, a hitvitázó agitáció lehetősége megszűnt, s a tehetséges, feltörekvő fiatalok megnyerésének programját a jezsuiták sikeresebben tették magukévá – úgyannyira, hogy számos unitárius úr leszármazottjából vált utóbb buzgó katolikus. A Báthory István lengyel királlyá választását követő évek, majd Báthory Zsigmond kiskorúságának időszaka mindazonáltal lehetőséget kínált az unitárius elit tagjai számára, hogy újfent visszatérjenek a hatalom köreibe, s hogy onnan várják és szenvedjék el a századvég és a századforduló véres erdélyi konfliktusait (köztük a második és egyben utolsó unitárius fejedelem, Székely Mózes tragédiáját), melyeknek részletes tárgyalása immár a kötet készülő folytatására marad.

A könyv második felét kitevő életrajzgyűjtemény személyes sorsokra lebontva ábrázolja, s árnyalja egyszersmind az első nagyegység történeti áttekintésének kiemelt célcsoportját. Színes személyiségű, magasan képzett, fortélyosan taktikázó és nehezen összeférhető urak arcképcsarnokát, s rokoni szálak egész szövedékét mutatja be Horn Ildikó, ám mi e szakaszból ehelyütt most csak a humanista műveltségű, s 1592 decemberében a teljes erdélyi hatalmi elit közreműködésével feláldozott és halálra szánt Gyulay Pál néhány mondatát idéznénk. Levelének sorai ugyanis megrendítően érzékeltetik a magát a közrendűek sorából felküzdő, s a propagandában felettébb hasznos udvari ember vigasztalan, s utóbb végzetessé váló gyökértelen helyzetének érzékeltetésére. „Kévánnám bizony csak az Istentől, hogy mindennapi kenyérért ne kellene más ember szájában néznöm és mástul várnom, lenne valami tulajdon helyöcském, kinek fruktussából az én kicsin rendöm szerént bátor infra mediocritatem élhetnék. […] minden nap az egy királra nézök, ennek szavait hallgatom, cseleködetit nézöm…de uram…ü halála miatt…ki kezdök innet menni…hova legyek? Kihöz menjek?”

László Ferenc

Az én Házsongárdom

Általános iskolás koromban csak azt tudtam a Házsongárdról, hogy ott sok mókus van és nagy geszte­nyefák. A halottak otthonának hívják, és ha az ember elég sokat gyalogol, talál egy olyan sírt is, amin az az írás áll, hogy Farkas Boglárka. Azt is mondta édesanyám, hogy ő az én testvérem, de már nem él. Négyévesen elment az angyalkákhoz. Elütötte egy autóbusz, és meghalt. Még azelőtt, hogy én megszü­lettem volna.

Az évek múlásával tágabb világot kezdett jelen­teni ez a temető. Az iskolai tanítás ugyan nélkülöz­te a magyar történelmet, és a magyar irodalmat is csak cenzúrázva oktathatta, de mindig voltak olyan tanárok, és persze a szüleink, akik fontosnak tartot­ták, hogy megfelelő időben a megfelelő könyvet a kezünkbe adják. Ezekből aztán idővel s laponként kiderült, kik vagyunk mi, és honnan jövünk. Kik azok, akik nekünk fontosak a múltból. Kik azok, akik maradandót alkottak. Kik azok, akik - a világ bár­mely táján is éltek - ugyanehhez a nemzethez tarto­zónak vallották magukat. Kamaszodó fejjel olvastuk e könyveket. És így lett a Házsongárd egyre fontosabb. Mert a temető életre kelt a könyvekből, s a sírok már nemcsak magyar feliratokat, hanem sorsokat, műveket és alkotókat jelentettek. Olyan tudósokat, írókat, fordítókat, költőket, történelmi személyisé­geket vagy éppen közéleti embereket, akik sokat tet­tek e nemzet felemelkedéséért. Akik híresek voltak, és magyarok. Líceumi éveinkben zarándokhely lett a temető. Sokszor töltöttünk itt hosszú délutánokat, hevenyészett tanári vagy szülői útmutatás alapján keresgélve sírhelyeket. Sokszor olvasgattam itt egész délelőttöket egy-egy síron üldögélve. Bevallom, néha éppen az iskolát kerülve. És szépen sorban meg­találtuk azokat, akik fontosak. Apáczait, Brassait, Reményik Sándort, Dsida Jenőt, Szilágyi Domo­kost, gróf Mikó Imrét, Kriza Jánost, Szenci Molnár Albertet, Jósika Miklóst, Misztótfalusi Kiss Miklóst, Berde Mózest, Bölöni Farkas Sándort vagy éppen Kós Károlyt. És még sorolhatnám az 1500-as évektől napjainkig. Ez a domb Kolozsvár szívében számom­ra nem csak egy temető. Tanúságtétel és bizonyíték. Fél évezred magyarságának hithű lenyomata, és csak bízni lehet abban, hogy ez örökre így marad. Manap­ság, ha szülővárosomban járok, csak ritkán jut idő a Házsongárdra. S akkor is inkább a saját halottaimra, hiszen időközben drága nagymamám is ebben a föld­ben talált örök nyugalomra. De sokszor hiányzik e hely békéje, a gyerekkori séták ráérőssége, az a fajta őszinte felfedezés és öntudatra ébredés, amilyent ott megéltem. Hiányzik a megszámlálhatatlanul sokféle ismerős sírkő és felirat, melyek mindegyike egy tel­jes életet rejt. Életeket, amelyek - legalább részben - fennmaradtak az utókornak.

És végül, de talán mindenekfölött az a sír hiány­zik, amelyik egy ismeretlen és jövőtlen, tragikus parányi sorsot rejt magában. Farkas Boglárkáé. Nem létező kapcsolatom egy halott kislánnyal, aki mosta­nában lenne negyvennégy éves. A nővérem. Bizonyo­san ugyanúgy szeretném őt, mint amennyire a bátyá­mat és a húgomat szeretem. Nem tud hiányozni, mert sohasem ismertem, mégis jobban tud hiányozni az ismeretlensége, mint sok minden más. Ami maradt belőle, az már csak emlékezet. Édesanyám negyven év után is könnybe lábadó szeme, valahányszor szóba kerül. Néhány fénykép, amelyről egy szőke, gyönyö­rű kék szemű kislány mosolyog rám. Egy cipőcske, amelyet valaki megőrzött a padláson.

Gyerekfejjel sokszor megkérdeztem édesanyá­mat, hogy miért kaptam ugyanazt a nevet, amit ő. Miért lettem én is Boglárka. „Azért”, mondta édes­anyám, „mert kétszer ugyanaz a tragédia nem tör­ténhet meg”.

Farkas Boglárka

————————————————————

Kedves olvasóinknak szeretettel ajánljuk Farkas Boglárka Befejezetlenül címmel megjelent könyvét. A könyv kapható minden könnyes boltban, vagy megrendelhető a Hír Televízió Ügyfélszolgálatánál és a Kairosz kiadó honlapján.

Farkas Boglárka Kolozsváron született, ott is érettségizett a Báthory Gimnáziumban 1990-ben. 1991 óta él Budapesten. Egyetemi diplomát a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának néprajz szakán szerzett. 1992 és 2005 között a Duna Televízió munkatársaként a televíziós szakma szinte minden műfajában kipróbálta magát. 2005 júliusában döntött úgy, hogy legjobb tudása és tehetsége szerint a Hír Televízió nézőit fogja szolgálni. Forrás: Hír Tv

Szinte Gábor: Tett és semmi más

Szinte Gábor festőművésszel beszélget Mezei Károly

A fenti címen jelent meg 2008-ban a Kairosz kiadó által a Magyarnak lenni sorozatban e kis könyv, melyben Mezei Károly kérdéseire Szinte Gábor unitárius festőművész válaszol.

A 80. életévét betöltött Szinte Gábor élettapasztalatát, meglátásait osztja meg az Olvasóval.

A könyv megvásárolható a Heltai Gáspár unitárius könyvesboltban, 1055 Budapest, Alkotmány utca 12., Tel: 3112241, vagy interneten kereshetők: www.bookline.hu , www.konyvkereso.hu webcímeken.

Részletek a könyvből:

Festőként ismét csak azt mondhatom: nagy a művészet hatalma. Kár vesztegetni az időt mások sikereinek utánzásával, a siker nem másolható. Saját gyökereinket kell használni, abból indulhat ki az, ami mások számára igazi és valóságos.

A mi ezer évünk szilárd alap és bőséges tartalék, abból kell meríteni. Figyeljünk Kodályra. Ő egyike az irányt mutatóknak, az igaziaknak. Ezt mondja: „Ne arra törekedjünk, hogy idegen mintákat utánozzunk, hanem saját gyökereinkből fejlesszük ki a magunk kultúráját.”

A haza egyetlen, élő, szerves egység, amelynek magunk is részét képezzük. Láthatjuk kívülről, de mindig benne vagyunk. Szabadság és rabság egyszerre.

Áld és ver a sors keze, de képes magasba emelni.

————————————————————————————————————————

… A XX. századi ember ugyanis elfelejtett tanulni. Csak felejteni tud jól. Hol van az az idő, amikor egész eposzok maradtak fenn évszázadokig tanulás révén, leírás nélkül, csupán a fejekben. Erre is képes volt az ember, de mára elvették tőle ezt a képességet.

Ma már csak az az iskola megfelelő, amelyik „szórakoztató”. A gyerekek maguk választják ki, hogy mit akarnak tanulni, mihez van kedvük (!), és félévente minősítik a tanárokat, elég jó fejek-e (!).

A legtöbb iskolában ma már nem is követelnek, mert a fenntartók különféle érdekekből, valójában nem is akarnak maradandó tudást adni a felnövő generációknak. A tudás ugyanis csak „bajt” okoz. Az önálló véleményalkotásra képes, művelt, tájékozott ember ugyanis kérdez, vitatkozik, tiltakozik, ha valami nem tetszik neki, és ez kellemetlen a hatalom számára. Ezért tett róla, hogy a ma embere szánalmasan keveset tudjon, ostoba, műveletlen, könnyen becsapható és befolyásolható legyen. Tessék csak megnézni bármelyik kvízműsort a tv-ben. A versenyzőknek két-három-négy lehetőség közül kell kiválasztaniuk a megfelelő választ! Ha nem választaniuk kellene, hanem felelniük a konkrét kérdésekre, biztosan rögtön megbuknának. Ez a mai oktatás eredménye. …

… 1948-ig még reménykedve bíztunk benne, hogy az ország minden tekintetben előbbre léphet, de a remények szétfoszlottak, a társadalom véglegesen kettévált: törtetőkre és kisemmizettekre.

…

… Ma ott tartunk, hogy a legfőbb kútforrás, a tv azt hirdeti, hogy érdem a tudatlanság, „jópofi” dolog az ostobaság, és szórakoztató a trágárság.

Vajon miért kap ez a „trend”ekkora támogatást? Azért, mert így lehet kimosni az agyakból az önérzetet, az önálló véleményt, az egyéniség erejét. Így válik a társadalom kezelhetővé, puha tömegmasszává, amellyel aztán – már akár a formális demokrácia keretei között is - bármit meg lehet tenni. A globalizált világ akkor működik jól, ha ilyen lágy tömeget irányíthat érdeke szerint.

Ebben a szerkezetben az oktatás célja nem más, mint engedelmes szolgák felnevelése. Mindenki csak annyit tudjon, hogy a rábízott fogantyút kezelni legyen képes. Elfoglalhassa a szolgáltatásokban apró fogaskerék szerepét. Ennél több igénye ne legyen, mert az veszélyes, szétfeszíti a fentről megszabott keretet.

Íme, valósággá lett Madách falansztere, benne élünk!

A gépesített, globalizált társadalomban egy kis ország sajátos problémái elhanyagolható, múltból örökölt tehernek számítanak. (Például nálunk az erdélyi magyarság kérdése.) Integrálni kell valamely nagyobb egységbe, hogy különállása ne zavarja a rendszert. Nemzetek helyett legyenek régiók, azokat könnyebb irányítani.

És ha nem illik be a képbe egy kis nemzet ragaszkodása önálló hangjához, akkor a saját nemzeti művészet is luxus, azt is meg kell semmisíteni. Törekszik is erre a globalizált világban kormányzó elit. …

A világot a termelési és fogyasztási harcban az uralkodó nagyhatalmak vezetik. Nagy ellentét alakul ki azok és a gyenge kis országok érdeke között. Az utóbbiak erőteljesen függenek a nagyoktól, és csak önazonosságuk erőteljes őrzésével kerülhetik el a megsemmisülést. Ezt a törekvésüket csak a saját múltjukhoz való ragaszkodás segíti. Ez az ellentét a jövőben egyre fontosabb szerephez jut majd. Ugyanis a globalizált tömegtermelés a pusztulás szélére fogja sodorni az emberiséget és a túlélés feltételeit – a tiszta környezetet, a mértékletességet, a fizikai és pszichikai egészséget - a főáramból kimaradó, megőrző helyeken lehet majd csak megtalálni. …

…

Nehéz magyarnak lenni Magyarországon.

Mária Terézia 1780-ban azzal a biztos tudattal hunyta le szemét, hogy a magyarok ügyét végleg megoldotta. Apjától örökölt feladata volt az, hogy közömbösítse Rákóczi kurucait, és ezzel megelőzze újabb forradalmak kitörésének lehetőségeit.

Mindezt szinte anyai gondoskodással tette, lehetőleg kerülve az erőszakot. Az ország elnéptelenedett közepén szorgalmas svábokat, engedelmes szlovákokat, a török elől futó szerbeket telepített. Pest színtiszta német várossá lett. A magyarok a szélekre szorultak, onnan nem támad forradalom.

Betelepített szlovákok és szerbek unokája lett Petőfi Sándor. Munkácsi eredeti neve Lieb, német festőbarátjáé Leibl, névrokonok. Szinnyei ősi magyar család sarja, Hollósy Simon örmény. Ferenczy Károly osztrák, ahogy az Strobl Alajos és Zala György is. Fényes Adolf zsidó, Kós Károly szász. Magyarnak lenni vállalt cselekedet, nem származás.

Mindig voltak külső akadályok, inváziók, megszállások, járványok. Volt, amikor őseink mocsárba menekültek és fakéregőrleményen éltek. A pisztráng is megtanult úszni az ár ellen, hogy túléljen, mi is megmaradtunk. A globalizáció is csak egy akadály a tengernyi sok közül.

Önt ismerik és elismerik Olaszországban, ahol számos kiállítása volt. Nagy tisztelettel fogadják Franciaországban, ahol magyar vonatkozású (!) képekkel festett ki egy templomot. Korábban is és ma is mindenütt találunk magyar művészeket szerte a világban, akik helytállnak, és akiket megbecsülnek, sokszor jobban, mint itthon.

Zichy Mihály, a XIX. század legnagyobb rajzolója volt ilyen. Nagy tekintélyt vívott ki Oroszországban, Grúziában. Kérdezzük csak meg az „utca emberét”, semmit sem tud róla. Miért? Mert mi magunk felejtettük el. 2008-ban nagy kiállítást rendeztek Zichy műveiből. Kapott akkora hírverést, mint Győzike, a tv-sztár? Nem. Ez bizony bűn. Győzike legyőzte Zichy Mihályt.

A XX. században Zichy Mihály szakmai teljesítményét megismételte Szalay Lajos. Mivel a cárok már kihaltak, a reklámnak meg valami miatt nem kellett, gyógyszergyáraknak rajzolt. Miskolci múzeumi gyűjteménye alig ismert.

Fontos, hogy önértékelésünk pontos legyen, ismerjük és tudjuk elhelyezni az értékskálán elődeink teljesítményét.

Arra jogosan lehetünk büszkék, hogy létszámunkhoz képest mi adtuk a legtöbb Nobel-díjast a világnak, egyik kis nép sem dicsekedhet ezzel. Ám ne felejtsük, a világban kevesen tudják, hogy Szentgyörgyi Albert, Neumann, Teller Ede magyar származású.

Itthon pedig a médiasztárok, a diszkócsillagok, a kebel-szépségverseny győztesei minden értéket kiszorítanak a közbeszédből. Bizony, a tv-s asztrológusokkal és kártyavetőkkel a Nobel-díjasokra lőnek, Zámbó Jimmyvel pedig Bartókra és Kodályra.

Ön szerint itt és most, figyelembe véve azokat a problémákat, amelyeket eddig említett, hogyan legyünk tisztességes magyarok, akik szeretnének valami hasznosat, előremutatót tenni ezért a Kárpát-medencei közösségért?

Gondolom, számos válasz született már erre a kérdésre ebben a könyvsorozatban is. Minden őszinte válasz fontos, hiszen minden ember más. De van-e a válaszokban valami közös? Az egyik módszer ennek érzékelésére, ha olyan néppel hasonlítjuk össze, amelyet jól ismerünk.

Életem során szoros emberi és szakmai kapcsolatba kerültem az olaszokkal. Velük összevetve magunkat, sok az eltérés. Ők napi szinten együtt élnek a tradíciókkal, és azok megkönnyítik a nehéz helyzetek megoldását. Persze náluk is gyengül a tradíció ereje, ezáltal ott is sokkal több lett a régen alig ismert idegbetegségek száma, de mégis. (Az olasz sajátosságokról több meggyőző példát írtam meg Róma, Nápoly, Apulia és a Szabad szemmel című könyveimben.)

Ezek a konvenciók nálunk mára szertefoszlottak, eltűntek. Mindenki magára maradt. Bennünket a történelem egy-egy évszázadban többször is átrostált. Az „élelmeseket” továbbengedte, a gyengébbeket kihullatta. Sajnos a „gyengék” között voltak az érzékenyek, az álmodozók, akik nélkül az ismeretlen jövőt nem lehet meghódítani. Egyszerűen eldurvultunk, és a Kaparj, kurta, neked is lesz! mentalitás túlságosan is széles körben terjedt el. …

Végletek szorultak belénk.

Magyarország az első ötszáz évben meghatározó országa volt Európának. Ennek hatása megmaradt valamelyest a következő ötszáz évben is. Nagy egyéniségek születtek, és kiválóan működtek. …

A magyarságra nézve Trianon volt a legmegrázóbb csapás. A többi, Mohi, Mohács kevesebb bajt okozott az egyéni emberre nézve.

1920 után azonban látókörünk nagyon összeszűkült, gyökereink elszakadtak. Az összezsugorodott területre zsúfolódott nép lélekromboló élményeket élt át. Közvetlen Trianon után azonban még mindig voltak olyan vezetők, akik korábbi neveltetésük révén elég nagy tapasztalattal rendelkeztek ahhoz, hogy sokat javítsanak a kialakult drámai helyzeten.

Mikor úgy látszott, hogy a csonka Magyarországon is képesek vagyunk összeszedni magunkat, jött két apokaliptikus csapás, amely az egész földrészen végigsöpört: a fasizmus majd a kommunista terror. Ez már túl sok volt.

Vajon hogyan lehetne ezen a sokszorosan és súlyosan sérült magyarságon segíteni?

Talán több megértéssel. Egyenként kellene odahajolni mindenkihez, megkérdezni, megérteni az ő egyéni baját. És akkor kiderülhetne, hogy sok lappangó érték maradt még a romokon.

Van, aki alkatilag jobban bírta a csapásokat. Ő egyszerűen csak szerencsés. Neki viszont az a dolga, hogy mindent megtegyen a többi érdekében, amire képes.

Az anyagi előnyök csábítóak persze, de a mi vidékünkön minduntalan tapasztalni lehetett, hogy nem érnek semmit. Hányszor dőlt már romba az, amit jól megépítettünk? Hányszor kellett elővenni a túlélőbatyut a legszükségesebbekkel? És sajnos még ezek után se tanultuk meg, hogy mi a valódi érték, és mi nem az.

Hogy megmenthessük a lelkünket, tudást kell szerezni, és azt alkotásra használni. Ebben egy kis nép is lehet akár a legnagyobbak egyike, mint például a finnek vagy az írek.

Nekünk újabban a szervezés, az együttműködés sem szokott sikerülni. Száz évvel ezelőtt eleink méltóan emlékeztek az ezeréves hazára, az ezerszázévesre már nem sikerült. A sok kis önzés nehezen tud összekapcsolódni.

…

Nem volt képes az ország emlékezni saját múltjára, mert nem is akart.

Viszont gyakorlatunk van abban, hogyan lehet akár egyedül, a hatalom és a megmondók ellenére végigküzdeni egy utat, kitartóan, nem megalkudva, egészen addig menetelve, amíg elérjük a célt.

…

A magyar lélek meghatározása lehetetlen történelmi példák nélkül.

…

Történelmünk megítélésében korszakok váltakoztak. Minél visszább megyünk az időben, a kortársak tájékozottsága annál gazdagabb. A Hunyadiak, az Anjouk, és az Árpád-ház kiválóan ítélte meg saját korának nemzetközi helyzetét, és jó döntéseket hozott. Ahogy közeledünk a mához, a megítélés egyre kisszerűbb, elfogultabb és hiányosabb.

Az ország kiszolgáltatottsága létrehozta a túlzott önértékelést, ezzel együtt a veszteségek felnagyítását.

A XIX. század kitalálta: „Ha a Föld Isten kalapja, hazánk a bokréta rajta”.

A reformáció azt sóhajtotta: „hajh, de bűneink miatt gyúlt harag kebledben”, s mindezekért Mohács, Isten megérdemelt büntetése.

Ki kellene emelkedni már ebből az önistenítő önsajnálatból, megtalálni az európai perspektívát. Tudomásul kell vennünk, hogy országunk nem bokréta, és Mohács nem büntetés. …

… Szemléljük úgy a történelmünket, ahogyan az események mutatják, és ne magyarázzuk félre.

Ön szerint miféle „népszerű” történelmi téveszmék élnek az emberek tudatában?

Vizsgáljunk meg néhány példát közelebbről. Valóban nemzetünk temetője Mohács? (Erről hosszabb tanulmány olvasható Mezei Károly: Szinte Gábor – Erdélyen át Firenzéig című könyvében. Kairosz Kiadó, 2004. 75-83. p.)

A „temető” kifejezés az 1526 utáni századokban egyetlen szövegben sem fordul elő, a XIX. században bukkan föl először. Ez arra utal, hogy a vesztes csata után minden ment tovább, ahogy mehetett, de senki sem érezte úgy, hogy eltemették volna …

Mátyás király politikáját már alapvetően meghatározta a török veszedelem elleni felkészülés. Igazi realistaként messzelátó politikus volt. Tudta, hogy apja nándorfehérvári sikere nem megismételhető. Az oszmánvezetés egyre hatalmasabb világbirodalommá fejlődik, vele országunk egyedül nem szállhat szembe. Mátyásnak szerencséje volt kortársával, II. Bajazid szultánnal, aki humanista volt. Perzsa verseket írt, kódexeket gyűjtött, csodálatos reneszánsz dzsámit épített, tehát sok mindenben Mátyáshoz hasonlított. Ötévenként hosszabbították meg egymás között a békét.

A magyar király tudta, ha Bajazid után egy harcias szultán lép színre, az ellenünk fog indulni és győzni fog. Ezért küzdött Mátyás a császári trónért, hogy egyesített európai erőket állíthasson szembe a török világbirodalommal. Jellemző, hogy az akkori értelmiség jelentős része nem érezte ezt a veszélyt. Vitéz János és Janus Pannonius pedig nyíltan Mátyás ellen fordult.

Mátyás sejtése beigazolódott. Halála után Szelim szultán a „Villám” nyolc év alatt meghódította az összes szomszédos keleti és déli területet. Hihetetlen katonai bravúrral legyőzte Perzsiát, Egyiptomot. Megszervezte a világ legkorszerűbb hadseregét, amelynek létszámban és felszerelésben nem volt párja a világon. A katonák harci készségét zsolddal fizették, meg a szabad rablás jogán. Minden hadjáratot költségvetéssel kísért pontos szervezés előzött meg aprólékos időbeosztással. Óraműhez hasonló pontossággal összehangolt rend mozgatott mindent. Magyarországnak esélye sem volt, hogy ellenállhasson ennek az erőnek. Inkább az volt a kérdés, hogyan élje túl azt a helyzetet, hogy két világhatalom határzónájába kerülve, ütköző területté vált.

Szelim fia, Szulejmán számára az igazi ellenfél tehát nem Magyarország volt, hanem V. Károly császár, a nyugati fél világ ura. Országunk csak porszem volt ebben a vetélkedésben. A törökök szövetségese a francia király, I. Ferenc volt, Magyarország pedig felvonulási terep a Bécset fenyegető ismételt hadjáratokhoz. Szulejmán két követet is küldött Mohács előtt, hogy meggyőzze erről a magyar vezetést. Ez nem sikerült, a mieink csak a vesztett csata után értették meg a helyzetet.

Szulejmánt nagyon megérintette a magyarok halálmegvető bátorsága a mohácsi csatamezőn. A szultán maga kiemelkedően művelt, nagyvonalú egyéniség volt, minden szultánok között a legnagyobb. A magyarokkal – a törökök által ma is rokonnak tartott néppel – különös módon, másképp bánt, mint a többi legyőzött országgal. Soha nem fordult elő a török hódítások során, hogy bárhol, Perzsiában vagy Egyiptomban visszaadjon egy területet a hódításból, azért, hogy ott a legyőzött nép önálló államot alkothasson.

Hazánkban a győztes szultán előbb szövetséget kötött a legyőzött ország maga választotta királyával, Szapolyai Jánossal, majd annak halála után annak csecsemő fiát és özvegyét Erdélybe küldte, hogy ott önálló királyságot hozzanak létre. Erdély önállóságát Szulejmán alapozta meg. Bizonyos volt abban, hogy a magyarok nem fogják hátba támadni, mert számára csak a Bécs felé vezető út biztosítása volt a cél.

Buda „csellel” való török elfoglalását csak a XIX. század fantáziája találta ki. Szépségtapasz volt ez a vélt megaláztatásra. Csakhogy Szulejmánt éppen a Szapolyai Jánossal kötött szövetsége kötelezte arra, hogy háromszor is – a király ismételt kéréseire – segítő csapatokat küldött az osztrák hadak ellen. A „csel” idején is – már János király halála után – a Budát ostromló osztrákok ellen indult a segítő török sereg. Elűzte Ferdinánd hadait Buda alól, és átvette a várat, mivel a magyarok nem tudták megvédeni. A magyar urakat Szulejmán megtette a vár polgári vezetőivé. A koronát átadta a csecsemő trónörökös gyámjainak, elismerve ezzel a magyar királyt.

Az özvegyet, teljes kincstárával Lippára küldte, hogy Erdélyben uralkodjék. Ez lenne a híres „csel”? Török Bálint meg korábban éppen Ferdinánd hadvezére volt, és mint ilyen, megbízhatatlan. Ezért küldte őt a szultán a Hét Toronyba, rabságba, elővigyázatból.

Mohács tehát nem jelentett nemzethalált, az élet a három részre szakadt országban folyt tovább, ahogy addig.

Mi történt Mohács után? Talán megfogyatkozott a kiváló államférfiak sora? Nem. Erdélyben tovább élt az önálló magyar államiság, és egymást váltották a kiemelkedő politikusok. Báthori István, Bethlen Gábor európai horizontú uralkodók voltak.

Talán Bocskai Istvánt ismerjük ma közülük a legkevésbé, pedig valóságos csodát vitt végbe. Olyan szerződést kötött az osztrák császárral, amilyent senkinek nem sikerült sem előtte, sem utána. Kivívta Magyarország teljes önállóságának elismertetését! Ehhez még az 1867-es kiegyezés sem ér fel!

…

Ebben a helyzetben a királyi Magyarország és Erdély vezetőinek évente dönteniük kellett, hogy a térségben legerősebb szultáni támogatást fogadják-e el, vagy inkább a Habsburg királyok ígéreteinek higgyenek, akik a hódoltsági területek visszafoglalását ígérgették, azonban félő volt, hogy a visszaszerzendő területeket sajátjuknak tekintve azokon a magyar önállóságot nem tűrték volna el. Ráadásul ezek az ígéretek sorra nem teljesültek, és a harcok során az ország egyre pusztult, egész térségek váltak tűztől, éhínségtől s járványoktól sújtva, lakatlanná.

II. Rudolf császár és magyar király szövetséget szervezett XIII. Kelemen pápa segítségével, de ettől Európa nagyobbik fele távol maradt. A Liga harcait balsiker kísérte. Mátyás főherceg alkalmatlan volt a vezetésre. … Bocskai István 1595-ben ismerkedett meg II. Rudolf császárral Prágában, mint Báthory Zsigmond fejedelem követe. … 1606. február 9-én aláírja a megegyezést az 1605-ben fejedelemmé választott Bocskaival. … 1605. november 11-én Lalla Mehemed nagyvezér Pesten fogadja Bocskait, és a szultán nevében királyi koronát nyújt át neki. Bocskai csak ajándékként fogadja el a koronát – a visszautasítással nyilván nem akarja magára haragítani a szultánt - és kijelenti: „Az országnak elég egy király.” (Ma ezt a koronát is, mint a magyar történelem másik alapvető emlékét, a nagyszentmiklósi aranykincset, a bécsi Kunsthistorisches Múzeumban őrzik. Ha az osztrákok valóban olyannyira „sógorok” lennének, ahogyan azt mi szeretjük hinni, akkor ezeket – méltányosságból – már rég visszaszolgáltatták volna jogos és történelmi tulajdonosának, vagyis Magyarországnak.)

Bocskai tehát önmagát nem királynak, csak fejedelemnek tartja, és a királlyal való viszonyát szerződésben kívánja rendezni.

1604-től harcol a császári csapatok ellen, és hajdúival mindenütt legyőzi azokat. Ezzel kikényszeríti a tárgyalást. 1606. február 9-én Bécsben jön létre az első megegyezés. Megújítják János Zsigmond idejéből való (1568) szabad vallásgyakorlást, és kikötik, hogy az ország élére nádort kell választani. A Szent Koronát Ausztriában, de a határ mellett kell őrizni. A tisztségeket magyarok kapják, vallásra való tekintet nélkül. Bocskai minden híve büntetlenséget nyer, az ő fejedelmi rangját is elismerik.

Június 23-án újabb megegyezés születik Rudolf biztosaival. A februári pontokat az osztrákok kénytelenek kibővíteni: a vallás szabad gyakorlása a mágnásoktól a végvárak katonaságáig kiterjed. A Szent Koronát Magyarországra kell hozni. A tisztségeket csak magyarok kaphatják. Bocskai nemesítései érvényesek. Bocskai utódai öröklik Erdélyt és a Részeket. Bocskai megalapítja a hajdúvárosokat.

Ez a szerződés a lehető legnagyobb szabadságot biztosítja Magyarországnak a Habsburg Birodalom keretei között.

Az már történelmünk megszokott fordulata, hogy Bocskai fantasztikus sikersorozata után öt hónappal meghal. Éppen olyan gyanús körülmények között, mint Szent Imre herceg vagy Zrínyi Miklós… Bécs keze térben is és időben is messzire elér…

De a fejedelem szelleme még ma is tovább él. Neve egyet jelent a szabadság fel nem adásával. A rugalmas és ravasz kompromisszumkészséggel, amely szerződést köt, ha kell, de képes odacsapni, ha az ország érdeke éppen azt kívánja…

Tanár úr, ön az idén 80 éves. Ez alkalomból olvasóink nevében is kívánom, hogy Isten éltesse sokáig! Erdélyből származik, Olaszországban is tanult, bejárta a világot. Sikeres festő és műtörténész. Tanított egyetemeken, kelendő könyveket írt, egyszóval: sokat látott. Azt kérem öntől, elevenítsen föl egy-két példát a saját életéből, amikor úgy érezte, igen, így kellene élnünk, ezt kellene tennünk!

Hogyan kellene viselkednünk emberként és magyarként? E kettő szerintem nem elválaszthatatlan egymástól. Az igaz emberek törekvése nem csak saját hasznát keresi, hanem azonos pályán fut nemzete érdekével. Nem azért, mert hivalkodóan mutatja ki hazafi voltát, hanem mert a nemzet fiai összességéből áll, az ő lépteikkel halad előre, velük és általuk boldogul vagy foszlik semmivé.

…

Ma minden szó, gesztus és tett, ami a hazafiságra, patriotizmusra utal, gyanúsnak számít a közéletben. Ami nem internacionális, multikulturális, az nevetséges, maradi, magyarkodó. A posztkommunizmus – tőkés kizsákmányolóvá átvedlett – hatalom ellen tiltakozó megmozdulásokon még az a piros-fehér csíkos történelmi zászló is, amelyre a miniszterelnökök a Parlamentben rendre fölesküsznek…

Megfoszthat-e egy népet ezeréves zászlójától egyetlen sötét korszak önkényes választása? Az árpádsávos zászló a Honfoglalástól kezdve kísérte ezer év történelmét, ma is az erdélyiek között őrizzük. (A háromszínű lobogó csak 1848-ban született meg.) Kizárhatjuk-e az árpádsávos zászlót jelképeink közül csak azért, mert egy szűk csoport néhány hónapig aljas céljaira használta, nyilaskereszttel a közepén?

Lehetséges, persze, hogy van, akiknek a terrort idézi föl az is, ha önmagukban csak a vörös-fehér csíkok lobognak. (Különös, hogy a Parlamentben nem gumibotoznak ezért, csak az utcán…)

Egyszerű a megoldás, lobogjanak a piros-fehér csíkok eredetiben! Az Árpád-ház ugyanis ezt a zászlót 896-1301 között nem ebben a formában használta.

A négy vörös pólyában hét hópárduc aranylott háromszor kettő – kettő, egymással szemben, a negyedik sávban egy, amely jobban fut és visszafordul.

Ez a párducos pecsét függ az Aranybullán, ezt a pajzsot látjuk márványba faragva a várbeli Mátyás-templomban, III. Béla és felesége szarkofágján. „Párducos Árpádról” írt Vörösmarty is. Csak Anjou királyaink helyettesítették azokat családi liliomaikkal, később a Habsburgok nem kívánták visszaállítani az Árpád-házra való utalást. Kellemetlen volt nekik a konkurencia, ugyanis túl sikeresek voltak számukra Árpád-házi királyaink!

Helyezzük vissza a hópárducokat, és az ezeréves lobogó úgy újul meg, hogy közben visszakapja eredeti arcát! Ez már nem sértheti senki (túl)érzékenységét sem …

Szerencsére a világtörténelem folyamata nem egyenletes. A generációk váltásában gyakran előfordul a búvópatak-jelenség. Amikor a nagyapák tudása látszólag elvész, de aztán fölbukkan a dédunokákban. Mert az embernek – egyedül az állatvilágban – egyénisége van. Ez annyit jelent, hogy az emberi faj minden egyede különbözik a másiktól. Ez a hangyáknál vagy méheknél nem így van. Azok egyedei, az emberhez képest erősen hiányos személyiségükkel, ugyancsak a megmaradásukért küzdenek, sikeresen. Az egyedek elhullása nem jelenti a faj megsemmisülését, és a faj minden változását a teljes közösség együttesen éli meg.

Az emberi faj azonban különleges egyedeket alkotott. Olyanokat, akik akár egyedül, a nagyobb közösség támogatása nélkül, vagy akár annak ellenében is képesek új útra találni, amelyet aztán később maga a faj követhet, és így képes túlélni valamely válságot vagy létét fenyegető csapást.

Ma ilyen korban élünk. Az egyén magára maradt. A társadalom rövid távú sikerek kergetésére rendezkedett be, szem elől tévesztve a hosszú távú célokat. A száguldó rohamkényszer következtében a nép kezéből kicsúszott az irányítás.

A magára maradt egyénnek önállóan kell gondolkodnia, és ebben a legszűkebb közösségének múltbeli tapasztalatai is segítik őt.

Mi a haza? Ez is egyénileg élhető meg. A haza az a terület, életforma, vidék és hely az ég alatt, amiről fölöslegesen sokat tudunk. És itt a hangsúly a „fölöslegesen” szón található.

Szerethetünk más országokat, embercsoportokat, ismerhetjük őket alaposan is, de csak egyről tudhatjuk azt a sok fölösleges részletet, amely mélységes kapcsolatunk igazi tartaléka, amely biztossá tesz minden hangsúlyt, minden árnyalatot.

Ez a sok fölösleges részlet állandóan átalakul, más és más rétegekbe rendeződik. Egyes részek lesüllyednek tudatunk mélyére, majd felbukkannak meglepően, de soha nem felejtjük el egészen addig, amíg felfogóképességünk ép marad.

Festőként ismét csak azt mondhatom: nagy a művészet hatalma. Kár vesztegetni az időt mások sikereinek utánzásával, a siker nem másolható. Saját gyökereinket kell használni, abból indulhat ki az, ami mások számára igazi és valóságos.

A mi ezer évünk szilárd alap és bőséges tartalék, abból kel meríteni. Figyeljünk Kodályra. Ő egyike az irányt mutatóknak, az igaziaknak. Ezt mondja: „Ne arra törekedjünk, hogy idegen mintákat utánozzunk, hanem saját gyökereinkből fejlesszük ki a magunk kultúráját.”

A haza egyetlen, élő, szerves egység, amelynek magunk is részét képezzük. Láthatjuk kívülről, de mindig benne vagyunk. Szabadság és rabság egyszerre.

Áld és ver a sors keze, de képes magasba emelni.

R E C E N ZI O /könyvismertetés/

A magyarság eredetének nyelvészeti kérdései

a Szentkatolnai Bálint Gábor emlékkonferencia kiadványa

Szerkesztette: Obrusánszy Borbála, PkD

Táltos kiadó Sepsiszentgyörgy, 2007

A nemzetközi konferenciát a MVSZ Szent László Akadémia és a Körösi Csorna Sándor Magyar Egyetem szervezésében 2006. december 8.-án tartották Budapesten, a Magyarok Házában.

A konferencia kiadványához Erdélyi István, háromszéki származású régész, történész akadémiai doktor, a Magyar Őstörténeti Munkaközösség elnöke írt előszót.

A szülőföld üzenetét Jakab Jolán a Szentkatolnai Bálint Gábor Általános Iskola történelem­tanára tolmácsolja.

ELŐADÁSOK:

Obrusánszky Borbála

Szentkatolnai Bálint Gábor újraértékelése - bevezetés -

Négy oldalon bevezeti az olvasót a konferencia tárgyába, Bálint Gábor lángelméjű nyelvtehet­ség, rendszerező hajlam, magasan képzett szaktudós, a tudományos igazság elkötelezettje, és megalkuvást nem ismerő szolgája, nem utolsó sorban pedig törzsökéhez és hazájához szent szerelemmel ragaszkodó ember világraszóló teljesítménye és hányattatásai.

Berényi Zsuzsanna, Ph.D eszperantista

Az eszperantista Bálint Gábor (1844. -1913.)

Életrajzi adatokkal szolgál, majd tudósít arról, hogy Bálint G. aki már az érettségiig 12, életé­ben összesen 30 nyelvet beszélt és kutatott, arra a megállapításra jutott, hogy akár egy láng-eszű nyelvész se tud természetes nyelvet tökéletesen elsajátítani. Szükségét látta egy egyszerű műnyelvnek, amelyben nincsenek nyelvtani kivételek, amelynek szabályai mindenre kiterjed­nek, és amely kielégíti az esztétikai igényeket is. Három ilyen közül választotta ki a 18 éves nyelvzseni, Ludoviko Lazaro Zamenhof műnyelvét, az eszperantót. Ennek alkotója a négy nemzetiségű lengyelországi Bielystokban jutott ugyanerre a következtetésre. Nyelvét mind­össze tíz év elteltével már Bálint Gábor is beszélte, és teljes odaadással népszerűsítette Magyarországon, mely rövidesen az eszperantista mozgalom fellegvára lett. De kiterjedt az egész világra, hatalmas irodalma van, és a világnyelvek között a helye.

Czeglédi Katalin, dr. „univ.” nyelvész, altajista Bálint Gábor és a magyar nyelv

Mottónak Reményik versét idézi a magyar nyelvről (kifelejtve belőle azt a sort, hogy: „mintha imádkozna” az olv.megj.) Ezzel ki is meríti a tárgyát. A címben felvett tárgy helyett a finn­ugor elmélet tarthatatlan voltát taglalja meggyőző érvekkel és tudományos adatszerűséggel.

A következő 60 (!) oldalon nagyjából a kazáni tatár „BASCSY” = basa, főnök szó vetületeit veszi szemügyre a tatár, mongol, török és finnugor nyelvek tükrében. Tanulságos olvasmány, amiből nemcsak a tárgyat ismerjük meg a legapróbb részletig, hanem arról is meggyőződik a képzetlen, vagy akár a képzett olvasó is, hogy a nyelvészet legalább annyira önsanyargatás, mint az élsport. Ellentéte a ponyvairodalomnak, mert amíg ez időpocsékoló szórakozás amaz gazdag jutalommal szolgál.

Johanna Domokos, Ph.D összehasonlító nyelvész, Ukla

A XIX. Század végi miser tatár szövegfeldolgozás korabéli kazáni tatár szöveghez

viszonyítva

Két tatár népmesét hoz párhuzamba különböző lejegyzésekből. Egyik lejegyzés Bálint
Gábortól származik.

Friedrich Klára tanár, rovásírás kutató
Szentkatolnai Bálint Gábor rovásírásos tevékenysége

Bálint Gábor már a szülői háznál megismerkedett a székely-magyar rovásírással, amit a magyar kultúra alapkövének tekintett Anyai nagyapja nem is használta a latin betűket. Feljegyzéseit fára rótta.

Mongóliai kiküldetése idején Bálint tekintélyes mennyiségű anyagot gyűjtött Közép-Ázsiában, a Jenyiszej felső folyásánál hun rovásírásos emlékekből. Ezeket hazaérkezésekor átadta az Akadémiának, ahol Hunsdorfer a felbecsülhetetlen értékű gyűjteményt minden más anyagával együtt egyszerűen elégette. Nem izgatta magát az óriási botrány miatt, amit kavart galád cselekedetével. Ettől fogva csúfolták őt „Égető Pál”-nak. Németül jegyezte fel, hogy a magyarságnak, mint barbár nomád népnek saját írása nem lehetett. A magyar nyelvről is úgy vélekedett, hogy csak az magyar belőle, ami a többi finnugor nyelvben is megtalálható, a többi mind kultúrnyelvekből vett „kölcsönzés”.

Bálint Gábor azonban nem olyan fából volt faragva, aki könnyen megadja magát. Székely konoksággal visszautazott gyűjtései színhelyére, és helyreállította a gyűjteményt. Feldolgozá­sára azonban máig nem kerülhetett sor.

Bálint Gábor tanulmányozta a nagyszentmiklósi kincsek rovásfeliratait, amelyeket magyarul értelmezett. Máig cáfolhatatlan az olvasata, bár volt több török nyelvű próbálkozás is. Bálint szerint két fajta, ún.: gravírozott és karcolt jel található az edényeken. Előbbiek Gyula, az ötvös mester, utóbbiak a tulajdonos besenye fejedelmi család tagjainak a nevét tartalmazzák.

Kelemen Miklós lelkész-történész, Unitárius Egyház Bálint Gábor életének néhány kérdése

Két és fél oldalnyi terjedelemben értekezik arról, hogy Bálint Gábor, aki Szentkatolnán, a Kézdivásárhely melletti katolikus faluban nőtt fel, lángeszével és kifinomult érzékeivel minden külső segítség nélkül ráébredt a katolikus vallásgyakorlat megreformálásának réges-régi szükségére. Felnőtt korában az unitárius vallást választotta.

Angela Marcantonio, Ph.d, Róma

A finnugor elmélet és a magyar nyelv eredete

Az előadó valószínűleg a konferencián ismeri meg Bálint Gábort és tudományos álláspontját, aminek ellenére azonos nézetet vall: a finnugor elmélet tarthatatlanságát és tudománytalan voltát, érvénytelenné nyilvánítva és rávilágítva annak okaira. Ezeket a következőkben látja:

1. az uráli csomópont rekonstruálásának hiánya,

2. egy kiterjedt, fonológiai/lexikai összehasonlító korpusz hiánya,

3. egy kiterjedt morfológiai összehasonlító korpusz hiánya.

Nyelv- és népcsaládok feltételezése helyett, bizonytalan valóságtartalmú következteté­sek helyett a kutatás tárgyát képező nyelvek alapos megismerése, egyediségeik és hasonlósá­gaik tárgyilagos felleltározása. Ennek rendjén arra az egyetlen valós következtetésre jutha­tunk, hogy mindenik nyelv sokban hasonlít mindenikhez, és mindeniknek meg vannak a maga sajátosságai, amikből nem föltétlenül lehet következtetni közelebbi vagy távolabbi rokonság­ra. Az egyezések arra sem föltétlenül engednek következtetni, hogy melyik nyelv kölcsönzött a másiktól. A szerzőnek két magyar nyelvészeti tárgyú könyve van forgalomban.

Marácz László, Ph.D, Amsterdam Szentkatolnai Bálint Gábor igazsága

Bálint Gábor tudományos pályafutásának tragédiáját, egyben pedig Magyarország tudomá­nyos megszállását tárja fel az 1848-as szabadságharc után. A megszálló osztrák hatalom a magyar tudományos életet is megszállta. A MTA- ra kinevezte Paul Hunsdorfert fő könyv­tárosnak, aki magyarországi német volt. Magyarul beszélt, de hiteltelen tudományos mun­kásságával politikai célt szolgált: a magyar tudományos munka akadályozását és tévútra vezetését.

Ehhez Josef Budenz személyében segítséget is hozott magának Németországból, ahonnan az osztrák hatalom importálta a finnugor nyelvcsalád elméletét még a XVIII. században. Budenz minden tudományosságot nélkülöző nyelvész munkásságát a dolgozószobájában folytatta, az általa tanulmányozott nyelveket élőben nem ismerte meg. Magyarul soha nem tanult meg azon a szinten, amit az állása megkövetelt tőle.

Bálint Gábort kiküldték az Orosz Birodalomba a mongol nyelv tanulmányozására, amit Fogarasi János akadémikus támogatott, és az Akadémia is kiegészített. De mihelyt Bálint megállapította, hogy finnugor nyelvcsalád nem létezik, azonnal támadás alá vették, és min­dent elkövettek pályafutása megtöréséért. Ebben el is érték, hogy Bálint nem lehetett akadé­mikus, és világraszóló eredményeivel nem érte el a méltó elismerést. Halála után feledésre is ítélték, ami alól a mai hivatalos tudományosság sem menti fel.

Arany János, akadémiai főtitkársága idején még verseiben is védelmére kelt Bálintnak, elitél­ve az osztrák abszolutizmus képviselőit, akiktől a magyar tudományos életet a kiegyezés se tudta megszabadítani. A szerző idézi Arany János verseit.

Példákkal szemlélteti az elnyomók tudománytalan munkálkodását és tudományellenes ügykö­dését. A példák között a korábban is felmerülő mongol, török, finn „bascsy, basa, paa”, sőt az angol „boss” hívja fel magára újból a figyelmet.

Obrusánszy Borbála Ph.D történész-orientalista
Bálint Gábor tevékenysége és hun kutatási eredménye

Mint háromszéki születésű és azonos diszciplínát művelő tudós, részletes tájékoztatást nyújt Bálint Gábor életéről és pályafutásáról, mely ragyogó eredményeivel írta be nevét a tudo­mány, a magyarság és az unitáriusok történetébe. Leírja a Bálint-Budenz vitát és annak máig tartó utóhatásait.

Leírja Bálint Gábor külföldi és erdélyi tevékenységét. Ebből kiemeljük az oroszországi, a mandzsúriai és kaukázusi kutatóútjait, mezopotámiai török bizalmi állását, athéni egyetemi tanárkodását. Ezt követően kolozsvári egyetemi tanszékvezetői állását, ahova székely összefo­gással hívták haza. És amely idő alatt részben fel tudta dolgozni hatalmas gyűjtőmunkáját. Leírja, hogy Bálint zseniális és tudományosan dokumentált megállapítása szerint a ma élő mongol, tatár, török, turáni (a magyar) és finn népek az egykori hun birodalom népeinek leszármazottai. Ez nem közvetlenül és nem szükségszerűen, de dokumentálható egyéb tudományágakkal társítva az összehasonlító nyelvészet eszközeivel is. Bálint Gábor nem dolgozott a mai tudomány eszközeivel és módszereivel, de eredményei messze meghaladják a korát, sőt ma is használhatók. Egyes eredményeit a tudomány máig nem szárnyalta túl, sőt azóta feledésbe merült értékeket tudott az utókor számára megmentem. Bálint Gábor a világ egyik legnagyobb nyelvtehetsége volt. Idézem a szerző konklúzióját a hazai tudományos viták tárgyában:

„A magyar tudományos közéletben máig nincs biztosítva a kutatás szabadsága, ugyanis, aki a finnugor álláspont helyett más komoly, megalapozott kutatási eredményre jut, azt ellenségnek bélyegzik, holott a tudományban többféle nézetnek kellene egyszerre jelen lenni.”

Szecsenbátor, Ph.D nyelvész, Höhhot, Kína

A dzsungáriai csaharok történetének, kultúrájának és nyelvjárásának rövid összefoglalása

A csahar mongolokat a XVII. és a XVIII. sz. folyamán a Mandzsu Birodalom (Qin-dinasztia) az északnyugati határok őrzésére alkalmazta. Eredeti keleti lakóhelyükről telepítette őket szolgálati helyükre, ahol ma az utódaik élnek. Őseiket erre lázadásuk leverése után ítélte a mandzsu Qin-dinasztia. A szerző tárgyalja nyelvjárásuk sajátosságait

Alfréd Tóth Prof. Dr., linguistic, Arizona

Is there a finno-ugric or uralic language family? — Van-e a finnugor, vagy uráli nyelvcsalád?

Az angol nyelvű előadás a tagadó választ egy hosszú összehasonlító szófelsorolás kíséretében adja meg. 100 magyar szó és a hozzáillesztett határozott névelő észt, vogul, lapp, osztják, nganaszán, zűrjén, szelkup, votják, cseremisz, mordvin és finn megfelelőjét adja meg. Utána a megfelelések 14 féle százalékszámítását közli. Ezekből kiderül, hogy megfelelések nagy arányszámban vannak a feltételezett finnugor nyelvekben úm.: 10 és 33% között. Olvasói megjegyzés: 1. a mongol, tatár és török megfelelések megadása nélkül a kérdés megválaszolását hiányosnak érezzük. 2. A kiragadott 100 szó viszonylatában még a felsorolt nyelvek között is hiányosnak érezzük az összehasonlítást.

Ezután 100 magyar szó sumer és akkád megfelelőjét adja meg. Jóllehet a sumer írásjelek hangértékét csak rekonstruálni tudjuk, a felsorolt szavak nagy arányú egyezése mutatható ki.

Veres Péter

Ősmagyarok a Kaukázus előterében, különös tekintettel Bálint Gábor kaukazológiai

munkásságának tükrében (helyes magyarsággal: munkásságára - az olv. megj.)

A kővetkező 37 oldalon keresztül az utolsó előadó összegzi a korábban elhangzottakat az átlag olvasó számára is olvasmányos fogalmazásban. A tárgyban való kitűnő tájékozottságról és olvasottságról tesz bizonyságot.

A jelenkori hazai akadémiai tudományosságról azt állapítja meg, hogy elmarad a nyelvkutatás területén elért nemzetközi eredményektől, és azokat nem is követi figyelemmel. Az előadás éles polémia a következetes és oknyomozó tárgyilagosság érdekében az áltudomány ellen. Olvasói kiemelés: Bakay Kornél muzeológust is bírálja azért, mert olyant állított, hogy a paprika sumér termény.

A szerző mindenkit a maga kaptafája mellé igyekszik utasítani, megállapítva, hogy nálunk kevés felkészültség van interdiszciplináris vállalkozáshoz, kutatóinknak a maguk szakmáját kell minél több felkészültséggel és tisztességgel művelniük, kerülve a műkedvelést. Megismerjük Bálint Gábor méltó követőjét, Mészáros Gyula nyelvész professzort, akit Kemal Atatürk hívott Ankarába Kisázsia, közelebbről Anatólia holt nyelveinek tanulmányozására. Az előadó a Kaukázus északnyugati előterében végzett terepmunkájáról ad átfogó leírást. Ennek rendjén megtudjuk, hogy az orosz hódításnak hosszasan ellenálló oszéteket miként űzték el hazájukból a hódító orosz hadak. Megismerjük a kabardokat, (cserkeszek és adigék) akik nyelvtanát Bálint Gábor készítette el a máig legteljesebb kabard-magyar-latin szótárral együtt, aminek fénymásolatából a kabardok csak most értesülnek nagy kutatójukról, leírhatatlanul sok hálával és szeretettel. A Szocsi környékéről elüldözött adigék nyelve már ki is halt. A szerző bebizonyítja régészetileg és nyelvészetileg, hogy hosszú vándorúján a magyarság­nak át kellett vonulnia az említett térségen és érintkeznie kellett a kabardokkal.

A kiadvány egy angol nyelvű összefoglalással és egy Zárónyilatkozattal végződik. Ezt 15 neves tudós és a szöveget szerkesztő jogász írta alá.

Az aláírók követelik, hogy az MTA tartsa tiszteletben a Magyar Alkotmány és a törvényhozás előírásait a tudományos kutatás szabadságára és pártatlanságára nézve.

Kocsord, 2008. január 18.

Nyitrai Levente, lelkész

Horváth Ágnes beszélget Szekeres Lukács Sándorral a Lánchídrádióban (2008. május 31.) - Letölt, meghallgat: Horváth Ágnes beszélget Szekeres Lukács Sándorral a Lánchídrádióban (2008. május 31.)

Előzmények, a gondolat

A könyvbemutató az unitárius könyvesboltban

A könyv további ismertetése Székelyföldön

Alabester Village : Our Years in Transylvania = Mészkő (Alabástromfalu) : Balázs Ferenc felesége az Erdélyben töltött évekről : 1930-1937 / Christine Morgan whit Anne Morrison Welsh ; [ford. és az előszót írta Kászoni József, ... az utószót írta Veress Zoltán]. - Bedford, Massachusetts. : Unitarian Universalist Partner Church Council, 2007. - 238 p. : ill. fotók ; 23 cm

Kétnyelvű kiadás. A magyar szöveg a 2005-ben, Budapesten megjelent fordítás 2. javított kiadása.

A történet: C. Frederiksen és Balázs Ferenc (össze)találkoznak Berkeleyben (California), tanulmányaik színhelyén és egymásba szeretnek. Két világ (de nem két kultúra), más-más beidegződésekkel és civilizációs adottságokkal: „Világaink lassan közeledni kezdtek egymáshoz. Az ő régi világa kezdett az én új világommá válni.” (26. o.) A társadalmi rendszerek (parlamentális polgári demokrácia és „alkotmányos” monarchia), a polgárosodás foka, a két ország életszínvonala és gazdaságának (technikai) fejlettsége merőben más volt. C. Frederiksen fél világon átutazva, Kelet felől jött Kolozsvárra jegyese után, hogy összeházasodhassanak és együtt megbújva a rög alatt Mészkőn (ahol akkor 350 unitárius magyar és 500 román élt) megvalósítsák koránt sem azonos társadalomjobbító elképzeléseiket.

De, hogy ki is volt valójában C. Frederiksen, azt csak részben tudhatjuk meg regényes élettörténetté formált levelezéséből, memoárjából. Egy dán-amerikai, aki 1903. október 3-án, Chicagoban született (a legenda szerint ereiben magyar vér is csordogált). Később Minneapolisban élt. Apja, Ditlev Monrad Frederiksen még Dániában nőtt fel, de jogi végzettséget bevándoroltként már a Harvardon szerzett. Őt vonzotta a természet és élénken érdeklődött a közügyek iránt. Anyja, Helen Williams Brown Franciaországban és Olaszországban tanult festészetet. Férjével az öreg kontinensen, méghozzá Párizsban találkozott össze. Rákbetegségével 20 évig viaskodott.

C. Frederiksen magát úttörő vagy misszionárius habitussal jellemezte, aki meg akart menteni egy politikailag eltiport népet (az erdélyi magyart). (26. o.)

1920/1921-től 2 évet az Antioch College-ben (Yellow Springs, Ohio) tanult. „Ott a hallgatók öt hetet az iskolában, öt hetet pedig valami munkatelepen töltöttek el. … Ez az egyetem az életre nevel.” (Balázs Ferenc: Bejárom a kerek világot. Bukarest, 1975. 112-113.) Berkeleyben végzett, az University of California „társadalmi intézmények” karán – írják róla számos helyen (de, hogy ez pontosan mit jelent, milyen végzettséget, képesítést, az nem derül ki a könyv(ek) lapjairól). Ez idő alatt tuberkulózisos tüdőgyulladással küszködött. Tudjuk, hogy az oktatásügy területén tevékenykedett időről időre. Tanított a Cottage Schoolban (Hayward) és a Penninsula School of Creative Educationban (Menlo Park, California). Egyebek mellett a bibliatudományok /szinoptikusok/ érintették meg közelebbről.

Christine, Balázs Ferenc halála után, visszatért az Egyesült Államokba, ahol az akkor még méltatlanul hátrányos helyzetű néger közösség életminőségének javításáért fáradozott, Winter Parkban. 1939-ben ment újra férjhez, a tudós Louis Wisehoz. Vele Appletonban (Wisconsin) éltek. Itt szülte meg második gyermekét, Cathy Wise-t. Búzgolkodásának eredményeként lakóhelyén Unitárius Társaság jött létre és ő: „Elérte a master fokozatot az emberi kapcsolatok szakon.” (10. o.) 1981-ben, 90 éves korában meghalt L. Wise, s Christine visszaköltözött Yellow Springbe. Itt összetalálkozott az ugyancsak megözvegyült Ernest Morgannal, az őt és Balázs Ferencet hajdan Mészkőn meglátogató Arthur Morgan fiával. A rokonszenvből meleg, szeretetteljes kapcsolat, majd 1982-ben házasságkötés lett (mindketten a hetvenes életéveik végén jártak). Christine Morgan 1996. május 3-án hunyt el.

Amit a háború sújtotta csonka ország fővárosáról, Budapest szegénységéről írt, az akár megérinthette volna vagy ma is gondolkodóba ejthetné a nyugati olvasót, ha nem rombolta volna le a város és lakói elesettségét a semmiségektől pánikszerűen rátörő hangulataival, egyébiránt jól kipécézett meglátásaival: az emberek fogainak arany koronáiról, a rozmárbajszokról, a magas plafonú szobákról, a hatalmas, díszített bútorokról, a túlméretezett szekrényekről stb. Eszébe sem jutott, hogy a fő- és sugárutak (nagy)polgári első házsora mögé is benézzen vagy legalább az utcai frontok felől tekintetét az udvari szárnyak lakásai, a melléklépcsők világa felé fordítsa (hogy a nyomortelepeket, barakk városrészeket, munkás kolóniákat már ne is számláljuk ide). Úgy lehet semmit nem értett meg, érzett át a magyarság 20. századi sorstragédiájából. Bár manapság sem nagyon törekszik, igyekszik erre senki sem (ha csak nem volt részese, érintettje, kárvallottja családja és hazája szétszórattatásának), hiszen „mindössze” 2/3 részét csatolták el egy jobb sorsra érdemes országnak, s a népek önrendelkezési joga érvényesítéséhez hogyan is lenne hasonlítható ez az „aprócska” területveszteség. Viszont elborzasztották a négy harcos emlékművek. Meglepte, hogy találkozott olyan magyarokkal, akik teljes határozottsággal vissza akarták szerezni az elvett területeket. (Hát nem borzasztó nép egy ilyen?) És nem értette meg – előbbieket – kisebbségi sorsban, Mészkőn sem! Mert ugye a jóságos román hivatalnok, mit sem törődve a bürokratikus akadályokkal, bátran összeházasította őket. Ezzel szemben jegyese-férje egyházának vezetése meg csak hezitált. Ilyetén viszonyulását ezekhez a súlyos kérdésekhez fiatalsága és ismereteinek hiányosságai mellett, a mielőbbi beteljesedésre vágyó szerelmes leány-asszony vakságának számlájára írhatjuk csupán.

Azok az „ázsiai” termelési viszonyok, amelyekbe belecsöppent az alabástrom faluba költözve, ugyancsak elborzasztották. A napi program monotóniája – „Az étel termesztésének, összeszedésének, eltevésének és megfőzésének ördögi köre …” (68. o.) –, a civilizáció alacsony szintje, a kegyetlen asszonysors, akiket „ … a nehéz munka teremtett – nehéz munkára.” (66. o.) A falusi élet kulcsszava, a szűkös, a haldokló Klári néni kérése papjához – „Kérem, ne hagyja, hogy sok földet tegyenek rám: annyit cipeltem életemben, hogy azt már nem bírnám el.” (58. o.) „A sár – amely – szinte már intézmény volt …” a faluban (6o. o.), arra késztették, hogy megvallja: „Egyszerűen nem vagyok alkalmas a paraszti életre.” (70. o.) Pedig ő nem parasztasszony volt Mészkőn, nem egy asszony a sok közül, hanem a Tiszteletes Asszony, a pap (ráadásul nem is egy akármilyen pap) amerikai felesége.

Vajon tudta-e, hogy hányan élnek a papnék közül „parasztasszonyi” sorsot? Termelik stb. családjuknak a napi betevőt, dagasztják teknőben a kenyeret és sütik a szabadban kemencékben a hetekig elálló enyhén savanykás alapélelmiszert, a mindennapit. Hordják a vizet, mosnak, öntöznek, ahogy mások. A városi „nagyságák” kiváltságait csak kevesek élvezhették.

A Budapesti Unitárius Egyházközség nagyhírű szónok lelkészének felesége, pl. önkéntes fűtője volt egyházközségének az 1960-as években. S csak ő tudta hogyan lehet(ett) vasárnap 11 órára elegáns dáma, férjét csodáló hallgatója prédikációinak, melyekre holtfáradtan, éppen csak, hogy elérkezett. Ilyen vagy ilyenebb volt Erdélyben és Magyarországon a papné sors, miközben faluhelyen el sem rejtekezhetett a hívek figyelő szemei elől, mert azért azt elvárták a hívek, hogy a papné ne legyen olyan, mint a falu fejkendős asszonyai.

Erdélyi háziasszony programjának kronológiáját könyve 40. oldalán tekintheti át az olvasó. S valamivel később pedig arról értesülhet, hogy: „ … a magyar nézőpont nem igazán volt összhangban az amerikaival. A dogma arról, hogy hol is az asszony helye, lassan unalmasan kezdett fölém tornyosulni.” (56. o.). A gyermekáldás művi szabályozása számára, pl. evidencia volt, szükséges beavatkozás Mészkőn (s szerte Erdélyben stb.).

A civilizációs különbözőségek érthetően megkeserítették, megnehezítették Christine életét: „Mészkő elhanyagolt, primitív falu, kemény történelemmel.” (106. o.) Ebből következően sok apró kellemetlenség rombolta egészségét „ … mint például a kinti toalett, …” (118. o.), a fürdőszoba hiánya, egyáltalán a fürdés nélkülözése a hideg, huzatos házban. (Uo.)

Nem volt az övéhez hasonló érdeklődésű, műveltségű asszonytársasága, nem bízott a magyar orvosokban. Unta a lelkészek, tanárok társaságát, az un. intelligenciát „lenézte”. „Buták. Nincs bennük élet. … Az az érzésem, hogy az életem megfeneklett … Olyan vagyok, mint a szőlővessző, amelyik csak fut körbe-körbe a karón, vagy az is lehet, hogy már túlfutott a karón és lóg a levegőben.” (122. o.) „Éhezem a civilizáció áldásait és teljes egészében ki is fogom élvezni őket. Élelem, fürdőkád és emberek, akikkel beszélgetni lehet!.” (124. o.) Ezt már akkor írta vágyakozva és rossz hangulatban, amikor a dán Torkild Skat Rordam liberális protestáns lelkész újszövetségi forráskritikájának (dánról) angolra fordítását elvállalta.

Máig tartja magát Balázs Ferenccel kapcsolatosan az egyik teológiai tanárának tulajdonított mondás, miszerint „tanácsos a fiatal embereket, akiknek radikális ötleteik vannak, olyan helyre küldeni, ahol az élet kemény”. Nos, igaztalan állítás ez itt és így! Mert minden friss diplomás, szakvizsgázott lelkész (gyakorló segédlelkész vagy már felszentelt fiatal) szinte kivétel nélkül „ilyen” helyre kerül ma is. S gyanítom, ezután sem lesz ez másként és fogják a legnagyobb, legmódosabb, rendezett gyülekezetek élére állítani őket, olyan diplomával, amelyen még meg sem száradhatott a tinta. Kifogás tárgyává tenni ennek éppen az ellenkezőjét lehetne. A talentumokkal születetteknek sem árthat(ott) némi élettapasztalatokkal gazdagodniuk. Az más kérdés, hogy bátorító, gondoskodó segítség mindenkor kijárt volna és kijárna az imígyen pályakezdőnek. Balázs Ferenc betegségének figyelembe vétele ide vagy oda kinevezésekor kötelessége lett volna egyházának. Ez nem vitás. Bár az elesettek, beteg emberek iránti együttérzés, szolidaritás ma ugyanúgy hiánycikk (egyházon belül is), mint volt hajdanán. Balázs Ferenc éppen mert kivételes tehetség volt, tisztán látta, pontosan tudta ezt: „ … senkinek nincs joga lelkészeket tanítani anélkül, hogy úgy élt volna, ahogyan nekik kell majd élniük.” (32. o.)

C. Morgan (C. Frederiksen) tiszteletlenül írt és bántóan ítélkezett az unitárius egyházról („Az a benyomásom erről az unitárius egyházról, hogy kiszolgált: degenerált lett és korrupt.”) (30. o.), vezetőiről („Az a csoport, amelyik ezt az egyházat vezeti, borzasztóan szűk agyú, konzervatív vénemberekből áll. De Feri kiállta a próbát: még a vén bolond püspök is meg kellett, hogy dicsérje azt a csodálatos munkát, amit a környező falvakban élő fiatalokkal végzett.”) (30. o.) És maradi, a szellemi fejlődésben megrekedt papságáról („Miután befejezték néhány éves teológiai tanulmányaikat, kimentek egy kicsi faluba és további életükre megrekedtek, bármiféle utólagos ötletfrissítés nélkül.”). Miközben másutt, számvetéssel igazolta, hogy a papok jövedelme (nagy általánosságban) éppen csak, hogy biztosította megélhetésüket („Egy házaspár elélhet itt 24 árnyi termőfölddel, néhány gyümölcsfával, ha a falubeliek biztosítják a tűzifát. A román kormány úgy 18 dollárnyi fizetést adott havonta /3000 lej/. Utazásról, könyvekről és luxusnak számító tárgyakról ilyen fizetés mellett szó sem lehet.”) (32. o.). Rongyos, műveletlen (a szépre jóra azonban fogékony) emberekként lát(tat)ja a falvak népét. Viszont túlzó igénnyel, irreális ábrándok kergetésével és a belátás teljes hiányával vádolta meg mindahányukat, az ó-romániai állapotokkal összevetve az erdélyi magyarság előnyösebb, rendezettebb életlehetőségeit. Holott másutt elismeri, hogy a primitívebb román államszervezet rátelepedését a fejlettebbhez szokott magyarokra.

Miért kéri(k) akkor számon Boros Györgyön Balázs Ferenc tragikusan rövid életét? Azon az emberen, akinek éppen elég gondot okozott egyháza létének, működőképességének biztosítása és megfelelése annak a rendkívüli igénynek, amelynek a kisebbségi létbe kényszerült egyházaknak akkor meg kellett felelnie; történetesen a magyar kultúra és identitás ápolása területén. Boros György egyháza ráadásul az erdélyi magyar egyházak között sem volt sokkal előnyösebb helyzetben, mint hívei Romániában etnikai szempontból.

Ma már tudjuk: ha tükör által még mindig homályosan is, hogy rajta nem csak saját, de elődje hosszan tartó regnálásának anomáliáit („együtt” kormányzásuk konzervatizmusát, vulgárisabban áporodottságát, erodáltságát) is számon kérte az az új, leginkább nemzedékváltásra és hatalomszerzésre szerveződött társaság, amelynek egyik-másik prominens képviselője utóbb annyit sem nyomott a latban, mint kárhoztatott elődjének összes emberi gyarlóságai. A szóban forgó un. „medgyesi felforgatók” tagjai (mert róluk van szó) többségükben minden helyzetben és vonatkozásban klasszisokkal könnyebbeknek találtattak az öreg Boros Györgynél.

Balázs Ferencre ma méltán büszke egyháza. Úgy, hogy nem kell megtagadnia azokat sem, akik nem ismerték fel benne azonnal Erdély egyik fénylő csillagát. De valljuk be végre, hogy nem kellett ő később azoknak sem, akik életét ugyan számon kérték az egyház (egykor és egy időben) reakciósnak nevezett vezetésén, de maguk is hallgattak felőle, ha érdekük úgy kívánta meg.

Ezért volt aztán, hogy az 1960-as években nem, hogy nem tanították a teológián Balázs Ferencet, de nevét még csak ki sem ejtették. A nép-, majd szocialista román köztársaságban az értékesítő szövetkezések, falujobbító kezdeményezések, a gazdálkodás alulról szerveződő érdekérvényesítő törekvései rendszerellenesnek minősültek.

Hozzám is csak a magánszféra jóvoltából, erdélyi rokonaim bizalmas baráti köréből került ez időben a Rög alatt első kiadásának egy rongyosra olvasott példánya Kolozsvárott. A budapesti Nagy Ignác utcában azonban legalább beszéltek róla. Így aztán hamar megérintett lelkülete. Közelebbről és személyesen különösen az által, hogy ebben az időszakban a véletlen (vagy talán nem is csak az?) összehozott a Balázs családdal. A nagyhírű Forrai/Budapesti Kórus felvételi meghallgatásán magyar opera- és dalszerzők műveiből énekeltem tenor áriákat. Kérdezték előtte: ki vagyok és mi a foglalkozásom? Elmondtam. Aztán énekeltem. Felvettek. Az eredményhirdetés után odajött hozzám egy szimpatikus hölgy a zsűri tagjai közül és közölte velem, hogy örül nekem, mert az ő testvére is szép hangú unitárius lelkész volt. Talán hallottam róla! Úgy hívták, hogy Balázs Ferenc. Mint megtudtam, ő Balázs Ibolyka, Bélteky Lajosné volt. Nagyjából másfél év múlva, 1968. november 23-án pedig Balázs Ernő (1899-1968) temetési szertartásán a szolgálattevő lelkész én voltam a Farkasréti temetőben. Megrázóan emlékezetes maradt számomra ez a fél/egy óra, mert úgy kísértem utolsó útjára az elhunytat, hogy özvegy édesanyja, a 95 éves Derzsi Mária még élt.

Nem lenne érdektelen annak kiderítése, feltárása és megvilágítása sem, hogy mik, milyen természetűek voltak azok a személyi, román politikai (bár leginkább ez érthető) vagy éppenséggel egyházpolitikai érdekek, amelyek a könyv megjelentetését Amerikában nehezítették. Ki, és kitől félt? Kiket félt(het)ett egy világhatalom, hogy akadályok gördülhettek C. Morgan emlékiratának nyilvánosságra kerülése elé.

A magyar nyelvű szöveg írásjelei (pl. gondolatjel, ékezetes betűk egy némelyikének használata) számos helyen nem felelnek meg a magyar helyesírás szabályainak. Kár! Különösen elegáns lett volna a kiadó korrektségre törekvése egy kis nép „egzotikus” nyelvével szemben, ha már a történet éppen (nem utolsó sorban kulturális, nyelvi) kisebbségi létének élet-halál küzdelmét örökítette meg, s Balázs Ferenc életének egy rövidke, ám tragikus végkimenetelű periódusát. Arról nem is beszélve, hogy a míves fordítást végző Kászoni József ugyancsak megérdemelte volna ezt a figyelmességet fáradozásai viszonzásaként. Sajnálatosan elszomorító példája ennek a „nagyvonalúságnak” a Gellérd Imre prédikációkat stb. közreadó és Chico-ban napvilágot látott kötet.

Sérti a szemet az egy-két alkalommal, ok nélkül, nem kellő helyen használt Ferizés. Az angolszász gyakorlat Billezése, Tonyzása (Bill Clinton, Tony Blair) a magyartól távol áll (bizalmaskodó). Legalább a magyar oldalakon jobb lett volna mellőzni ezt az egyáltalán nem irigyelt s nem is feltétlenül követendő gyakorlatot. A base-ball sapkák ránk telepedett divat-uralma, a különféle wavek, shopok, centerek gyomorforgató mértékű elszaporodása ízléstelenségének és ostobaságának elviselése az édes anyanyelvet féltő magyar polgár számára már amúgy sem könnyű. A hamburger akkor sem a kedvencünk, ha megkóstoljuk vagy jobb híján egyszer-kétszer fogyasztunk belőle. Mennyivel jobbak voltak a magyar kisvendéglőkben kínált házias étkek, ráadásul még olcsóbbak is, a sokszor az autók ablakán át szinte csak belökött, egyen ízű- és szagú „kutyaeledelnél”.

Bántja a tájékozottabb olvasó lelkét, csípi a szemét C. Morgan köszönetnyilvánításának olyan kijelentése, mint: „a reakciós egyházi vezetőség”. Lehetet volna, pl. egyszerűen csak konzervatív stb., de éppen reakciós? És vezetés vagy szervezet, ami azért nem mindegy! Vö. Boros püspök közelmúltban megjelent naplójának gondolatait a hagyományos lelkészek sorából kétségtelenül kilengő társadalmi reformer és gondolkodó, Balázs Ferenc nézeteivel. Valóban olyan távol állt az unitárius vallásosság az erdélyi székely-magyarság lelki világától? Balázs Ferenc ugyanis nem rejtette véka alá az átlag teológusétól merőben különböző nézeteit, hitvallását (mentalítását). Kezdve azzal, hogy megvallotta: „kezdetben még csak Istenhívő sem volt, de vitatkozott és provokált, amely szokatlan magatartásával ellenszenvet váltott ki [teológiai] professzoraiból.” A(z egyházi) környezetet és a tradicionális hitéleti eseményeket árgus szemekkel figyelő Balázs Ferencné maga is leírta egy helyen, hogy: „Feri tényleg excentrikus …” ()

C. Frederiksen tisztában volt azzal, hogy mire vállalkozik, amikor Balázs Ferenc követését Erdélybe elhatározta. Pontosan tudta, hogy amit tesz, az könnyen meghaladhatja erejét. Ezért írta le: „Feri feltételezi, hogy amit ő kibír, én is kibírom. Azonosít saját magával. De én mindenek előtt saját magam vagyok, azután asszony, azután pedig amerikai …” (142. o.). Bár a folytatás sem érdektelen szavainak értelmezése szempontjából, azért az olvasó elgondolkodhat azon, hogy mit jelenthetett önmeghatározásának harmadik tétele, az, hogy ő amerikai.

Szép mondatainak egyike (bár maliciózus), hogy: „Ferinek ott van a falu – a legnagyobb elmélyülési lehetőség és öröm számára –, nekem meg ott van a babám.” (144. o.)

Amikor férjhez ment Balázs Ferenchez, tudván tudta (választásában szerepet játszott), hogy egy különlegesen tehetséges emberhez ment feleségül és remélte, hogy intelligenciájából, személyiségéből és kreativitásából átad valamit gyermekének is. (144. o.)

Házasságuk levelező házasság volt (145. o.) és számára megkötöttség, hogy ne mondjuk mindjárt nyersebben: rabság. Különben miért tette volna fel a kérdést, hogy „mennyire egyeztethető a házasság és a szabadság?” (148. o.). Mert igénye volt arra, hogy Mészkő kötelékeit lerázva – értve alatta magát a falut, a prófétikus hevülettel tevékenykedő férje munkálkodásából fakadó tehertételeket és az egyházat – néha ki tudjon szabadulni a világba. (148. o.)

Szociális érzékenység, empátia a szegények ügye iránt bőven volt benne. Meglátogatott, pl. cigány családokat s okosan (korszerűen) ismerte fel, hogy a Dániából származó ruhanemű-csomaggal éppen csak segített: „Egy kis tanítással másképpen élhetnének …” (150. o.)

Az általa magyar gondolkodásnak nevezett sajátosságok közül elég csak egyet megemlíteni ahhoz, hogy logikájáról képet kaphassunk: „ … uralkodó viselkedésforma a fatalizmus volt, a megváltoztathatatlan sorsszerűséget jelző mentalítás.” (160. o.)

Kell-e Kelet-Közép-Európában (Amerikai segítséggel) új irányt adni a történelemnek? (12. o.) Megtehette volna ezt az Egyesült Államok Magyarország, a magyarság érdekei szempontjából fontos történelmi helyzetekben, ha saját világhatalmi és (geo)politikai érdekei (no meg a meghatározó személyiségek tudatlansága) nem ennek ellenkezőjéről tanúskodnának (Trianon, Párizsi békeszerződés, 1956). Tájékozatlan laikusok ítéletei, akciói valójában sehová sem vezet(het)tek. Csak az ártatlan áldozatok számát gyarapíthatták, akik közé (áttételesen) odaszámíthatjuk akár Balázs Ferencet is.

Még az utószavakat író Veress Zoltán egyébként kitűnő írása (őt mindenkor élvezet olvasni), a homályosító tükröt megtisztító, látásra alkalmassá tevő szavai között is akad egy olyan, amely bántó azzal az egyházi méltósággal szemben, akire vonatkozik. (Boros György naplóinak közreadói, Kovács Sándor és Molnár B. Lehel rehabilitálták nevezett püspököt.) Bár csak valamennyi inkvizítor Boros Györgyre hasonlított volna! Nem égtek volna akkor máglyák Európa szerte a Savonarolák, Servetek testének, lelkének elemésztésére. Nem suhogtak volna pallósok hóhérok kezében, gondolkodó elmék életének kioltása céljából. Hiszen Balázs Ferenc mégis csak prédikálhatott, terjeszthette sajátos, személyes hitét a mészkői templom szószékéről, és írásai által, olvasóinak népes táborában (akkor már legalább két ország magyarságának). Hatása lehetett volna akár az angol-amerikai unitáriusokra is, ha megfontoljuk, hogy saját teológiai dolgozatát (The World toward Completion, A Theory of Purposive Evolution, 1926. = A beteljesülés felé haladó világ, A céltudatos fejlődés egy elmélete) angol nyelven hagyta maga mögött Berkeleyben. Megjelent ez nyomtatásban valahol, angol vagy magyar nyelven? Nincs tudomásunk róla! Nos, akkor miről beszélünk?

C. Frederiksennek (aki C. Wiseként és C. Morganként sem feledhette, hogy valaha Balázs Ferenc felesége volt) mindenképpen hálával tartozunk könyvének, memoárjának őszinteségéért, ami által minket, székely-magyar unitáriusokat tett valójában gazdagabbakká. Köszönjük neki, hogy Balázs Ferenc életének utolsó néhány évét bearanyozta szerelmével és megajándékozta láng lobogású férjét Enikővel. Legyen áldott ezekért emlékezete. Igazán plasztikus képet festett sajátos látásmódja és ecsetvonásai által közös portréjuk vásznára.

Kászoni Józsefet csak dícsérni lehet azért, hogy az Alabástrom falut választotta ki fordításra. Egy idő óta ugyanis többeket izgatott, hogy nem férhet hozzá Balázs Ferencné memoárjának angol nyelvű kiadásához, miközben bizonyos részleteket már ismert belőle, Mikó Imre jóvoltából. Azért is hálásak lehetünk nevezett vezető lelkészének, mert egy olyan könyvet, regényes visszaemlékezést talált számos mű, fontos teológiai szakmunka között fordításra érdemesnek, amelyik minket, unitárius embereket láttat kívülről, kritikus rokonszenvvel. Mert az csak hasznunkra válhat, ha tisztában vagyunk azzal, hogy mint közelítenek felénk a szimpatizáló idegenek, hogyan gondolkodnak rólunk, Dávid Ferencet követő „bennszülöttekről” az egzotikumokra vágyók, milyen propagandagépezetek torz képernyőjét nézik, hangszóróit hallgatják az abszolút tájékozatlanok, és miként éreznek ellen- vagy rokonszenvet gyülekezeteink tagjai iránt az Erdélyt röptében megjárt, felszínes, személyes tapasztalatokat szerzett, polgárosodott nyugati világ unitárius-univerzalistái.

A fordítás színvonalas munka, amelyen a mostani, újabb, immár bilingvis kiadásban a szerző még finomítani is tudott. Előszámlált észrevételeink tehát nem neki szólnak, nem az ő fordítói munkájára vonatkoznak. Általánosságban „lámpás” ez az ismertetésnek szánt írás. Kászoni Józsefet arra bíztatjuk, kérjük, hogy ha már megajándékozott minket egy eddig ismeretlen Balázs Ferenc életrajzzal, érezze feladatának, hivatásának közzétenni azokat a leveleket is (ha megmaradtak), amelyeket, pl. Boros György írt C. Frederiksennek vagy Balázs Ferencnek, esetleg róluk másoknak (Wilburnak stb.). Nem különben a válaszokat. Ezek elősegíthetnék a Balázs házaspár életének minden korábbinál árnyaltabb megismerhetését (ráadásul általuk egyháztörténetünk 20. századi problémahalmazából legalább egy maroknyira világosító fénycsóvát vetíthetne).

A könyv kétnyelvűsége – számos előnyével – azokat az olvasókat szolgálja, akiket érdekel a téma, unitáriusok, erdélyiek vagy azok leszármazottai, Balázs Ferenc csodálói, esetleg a két nyelv rejtelmeiben, kifejezőeszközei specifikumainak vizsgálatában lelik örömüket. Bajban majd csak akkor lesznek, ha szerezni szeretnének maguknak egy példányt belőle, mert abból talán még a nemzeti könyvtárnak, az Országos Széchényi Könyvtárnak sem jutott. Mert e kiadásból a fordító is csak szűk egynéhányat kapott, mintegy honoráriumként. Pedig a könyv a maga nemében valóban kuriózum! Már csak azért is, mert inkább szolgálja az angol anyanyelvűek magyar nyelvtanulását mint fordítva. Újabban „született” angol és amerikai unitáriusok tanulmányozzák (sikerrel) nyelvünket. A bekezdések egymással szembe szerkesztése, párhuzamba állítása őket segíti.

HITEM-HISZEM

Versek, prózák

BANDI ANDRÁS

Ajánlom önnek Kedves olvasó…

E könyvecskéből hit és kétely, mély emberi érzések, gondolatok, művészetszerető pécsi unitáriusok munkája tükröződik vissza.
Bandi András írásait, Dr Sikó Ágnes, Vernes Valéria és Orbók Szilárd képeit, grafikáit tartalmazza. Szilárd továbbá a szerkesztői munkát is magára vállalta, jómagam a háttérmunkálatokban vettem részt.
A kötet kiadásának költségeit az Unitárius Alapítvány fedezte. Köszönet érte.
Mindez nem munka volt számunkra, inkább tanulság, önismeret-ismeret, ezért örömmel tettük. Remélem, hogy munkánk fénye önben is töretlenül fölragyog.

Máté Ernő
lelkész

KÖNYVISMERTETÕ

Márai Sándor: Ajándék a végzettõl

2004-ben jelent meg Márai Sándor fenti köny­ve, amelyben a 1937 és 1942 között megjelent
pub­licisztikai mûvei olvashatók.

Kinek ajánlom ezt a könyvet? mindenkinek, de legfõbbképen annak a korosztálynak, aki
1945 után született. Történelmi ismereteit nem tapasz­talatból, hanem
történelmi könyvekbõl merítette.

Márai Sándor nem tekinthetõ elfogultnak az úgynevezett Horthy-korszakhoz. Márai
Sándor a Pesti Hírlapban, az Új idõkben és a Képes Vasár­napban publikált.
Jelen kötet egy történelmi sors­forduló szubjektív krónikája. Szubjektív, mert
Kassához és a Felvidékhez való mély kötödése mi­att látásmódja meglehetõsen
egyéni, sokszor nem az események, hanem az abban felfedezõ részletek ragadják
meg az írót.

A történelmet irányító fontos személyek és ese­mények, mint, Clemenceau, Benes,
Titulescu, Obersalzber-tárgyalás, Népszövetség, München­ben történt események,
de említsünk magyar neveket is: Esteházy János gróf, Bajcsy-Zsilinszky Endre,
Kánya Kálmán, Imrédy Béla, Apponyi Al­bert gróf, Horthy Miklós, de nem is a
felsorolás a lényeg, hanem ezeknek a történelmi személyek­nek egy új
megvilágításból való megismerése.

Mennyire bonyolult volt az a kor? és mi minden befolyásolta jó vagy rossz irányba,
mennyire össze­tett világ volt. Ezt a mai kor szülöttei szinte fel se tudják
fogni. A történelemi látásmódunk beszû­külhet, ha csak egyoldalúan ismerjük meg
az ese­ményeket. A Felvidék és Erdély visszacsatolása körül még napjainkban sem
tudunk igazán szub­jektíven ítélni. Ennek a homálynak oszlatásában segít Márai
Sándor könyve.

Bacsa Vilmos