MEGEMLÉKEZÉS MÁRCIUS 15-RŐL

Múltunk Idézésekor át kell hangolódni az 1848-as eseményekre, mikor népünk akkori fiai nem csak anyagiakat, hanem életüket is feláldozták a haza oltárán „jó szívvel és ingyen”. Isten akaratából egy olyan évet értünk meg, melyben a jelzett események 150. Évfordulója alkalmából ünnepelhetünk. Ennek ismeretében nézzünk bele a „Népek tavaszának” forradalmi eseményeibe.

Tudni kell, hogy két fontos személy létezett az akkori eseményekben: az egyik a barikádokon, vagy a harcmezőn, a másik pedig, aki ünnepelte a forradalmat. Nekünk ma az a feladatunk, hogy fejet hajtsunk a hősök előtt és tiszta szívvel maradjunk meg a világ ünneplői között.

A szabadságharc eseményei 1848. január 12.-én, Itáliában indultak el, mikor Palermóban kitört a forradalom. Miután térdre kényszeríttették a nápolyi királyt, kiszabadították a politikai foglyokat. A vezetést nyomban egy ideiglenes kormány vette át, ami életre is hívta a demokratikus alkotmányt.

A következő hónapban már Franciaországra is átterjedt a forradalom, de ott a királyi kormány a tüntető tömegbe lövetett, mikor többen megsebesültek és meghaltak. Párizsban 1500 barikádot emeltek a forradalmárok s minden fontosabb stratégiai pontot: kaszárnyát, fegyverraktárt, de magát a királyi palotát is elfoglalták. Itt is ideiglenes kormány alakult, ami a tömeg nyomására kimondta a monarchia megdöntését és kikiáltotta a Köztársaságot.

Márciusban már Bajorországban is mozgalmak robbantak ki. Kilenc nap múlva Bécsre is átterjedt a forradalom. Metternich, birodalmi kancellár lemondott, Ferdinánd császár pedig alkotmányt és saját sajtószabadságot ígért.

Már a párizsi események hatására Kossuth Lajos megfogalmazta és előterjesztette javaslatait egy új, felelős kormány megalakítása érdekében. Ebből a beszédből lesz majd a híres 12 pont:

1. Kívánjuk a sajtó szabadságát, a cenzúra eltörlését

2. Felelős minisztériumot Budapesten

3. Évenkénti országgyűlést Pesten

4. Törvény előtti egyenlőséget polgári és vallási tekintetben.

5. Nemzeti őrsereget.

6. Közös teherviselés.

7. 7. Úrbéri viszonyok megszüntetése.

8. Esküdtszék, képviselet, egyenlőség alapján.

9. Nemzeti bank.

10. Katonaság esküdjék meg az Alkotmányra, magyar katonáinkat ne vigyék külföldre, a külföldieket vigyék el tőlünk.

11. Politikai status foglyok szabadon bocsáttassanak.

12. Unió.

Az új hang hatással volt, hiszen a magyar felsőtábla éppen a bécsi forradalom hatására elfogadta a fenti javaslatot és március 15.-én, Pesten is kitör a forradalom és győz. A márciusi ifjak kezdeményezésére kinyomtatták a 12 pontot és szavalták Petőfi Sándor Nemzeti dal- át. A délutáni órákban már 10000 ember gyűlt össze a Nemzeti Múzeum előtt, akik a forradalom szellemétől átlelkesülve hallgatták a forradalmi követeléseket. A helytartó tanács és a hadparancsnokság is meghátrált és így sikerült kiszabadítania a Budán raboskodó Táncsics Mihályt. Gr. Batthányi Lajos külön magyar kormányt alakított. Március 20.-án az erdélyi liberális ellenzék kezdeményezésére megegyezés született arra vonatkozóan, hogy Erdély Magyarországgal való egyesítése céljából országgyűlést hívjanak össze. Az erdélyi vármegyék és székek: Marosvásárhely, Temesvár, Déva, Nagyenyed, Fogaras, Alsó – Fehér vármegye, Udvarhelyszék a gyűléseken üdvözlik a forradalmat és a 12 pontot, de a román vezetők is a társadalmi és nemzeti átalakulás kezdetét látták a forradalomban.

Egy Budán napvilágot látott névtelen röpirat éppen arra mutatatott rá, hogy Erdélynek Magyarországgal való egyesülése az erdélyi románoknak is javukra válna, mert Magyarországon már „feljött az igazság és a szabadság napja”, itt már nincsenek „sem jobbágyok, sem nemesek, nincsenek sem urak, sem szolgák”, de csak az egyesülés megvalósulása esetén lesz így Erdélyben is. Az erdélyi románok Brassói Kiáltványa reménységgel fogadta az uniót, hiszen ettől éppen a zsarnoki törvények megszüntetését remélte. Szemben azonban Simion Barnut visszautasította az uniót, de annak tárgyalását a román nagygyűlés bízta. A kiáltványt azonban ő is széles körben elterjesztette.

Az új kormánnyal, az új utakra lépő országban megkezdődtek a munkásmozgalmak: céhlegények, nyomdászok, proletárok, de a parasztmozgalmakkal is találkozunk, melyek arra irányultak, hogy kitágítsák a jobbágy – felszabadítás körét. Fontos helyet foglal el, azonban az együtt élő nemzetiség ilyen irányú mozgalma is, hiszen mindannyian nagy várakozással tekintettek a változások elé.

Batthányi kormány május 12.-én még határozottan elutasította egy önálló magyar hadsereg teremtését, de 15.-én, kimondta egy 10000 főnyi reguláris sereg létrehozását, amit toborzás útján valósítottak meg. A fegyverfogásra nagyobb számban a szegény parasztok, falusi nincstelenek, de olyanok is vállalkoztak, akik egyszerűen a munkanélküliség elől menekültek, de sok esetben áldozatkészségből, önként is jelentkeztek: munkások és értelmiségiek is.

Az első honvéd zászlóaljak megalakulása nem csak a forradalom katonai helyzetére hatott jótékonyan, hanem a forradalom állásait gazdasági téren is igyekezett megszilárdítani. Az új alakulatok igényei lehetővé tették, hogy iparágak egész sora komoly tevékenységekbe kezdhessen. Ennek a nagy seregnek azonban komoly kiadásai fedezésére a kincstár nem volt képes, ezért a közvéleményhez fordult ismét Kossuth Lajos abban a reményben, hogy sikerül összegyűjtenie egy új magyar bankjegy fedezetét.

Az a forradalom, amely megjelenése óta sikert sikerre halmozott, egyszerre megtorpant, hiszen ellenforradalmi fordulat következett, amikor az udvar közvetlen támadásra indult Magyarország ellen. A forradalmi erők minden erejükkel, tehetségükkel igyekeztek megakadályozni a harc kirobbanását, de mivel újabb alárendeltséget nem voltak képesek elviselni, így meg kellett indítaniuk az önvédelmi harcot.

A szeptemberi fordulat középpontját nem az ellenállás szellemének az erősödése, vagy a pesti nép újabb megmozdulása, hanem a képviselőház balra fordulása jelentette. Nem sok időre éppen bizalmi kérdések felmerülése miatt megalakították a Honvédelmi Bizottmányt, melynek az volt a feladata, hogy állandóan ellenőrizze a miniszterelnököt. A Bizottmány tagjai közé erdélyi liberálisokat is választottak: Madarász Lászlót, Nyáry Pált, Patay Józsefet és Semberey Imrét. Madarász László az, akit vád alá helyeztek elszámolatlan pénzek miatt és megvonták tőle a bizalmat.

Legfontosabb feladat tehát lassan az lett, hogy megteremtsenek egy erős hadsereget. A Honvédelmi Bizottmány ezért nagy lendülettel folytatta a toborzást és egymás után alakította meg az új honvéd zászlóaljakat. A honvédsereg gyalog zászlóaljainak száma decemberre 64 volt, amihez csatlakozott még a császári hadseregből 22. sorgyalogezredbeli zászlóalj is, amely leszakadt a hadtestről. Eredményesen folyt a lovasság szerevezése is s közben rohamos léptekkel haladt előre a honvéd tüzérség kiépítése is. A császári hadseregtől örökölt ütegen kívül decemberre már 32 honvédüteget is számláltak. Decemberben tehát a forradalom hadseregében 84000 gyalogos, 8000 huszár és 3000 tüzér szolgált. Ez első sorban is annak, az emberek tízezreit elöntő lelkesedés hullámnak volt köszönhető, ami miatt már sok helyen a sorozást nem is kellett elrendelni.

A harcok megkezdődtek az ország szélein az ellenség mellékhaderőivel, de a nemzetiségi felkelőkkel is. Az utóbbiaknak az volt a legnyomósabb oka, hogy a magyarországi nem magyarok az ellenforradalom nyílt fellépését közvetlenül megelőző és követő időszakban nem sok bíztatást kaptak nemzeti követeléseik méltányolását illetően. Emiatt pedig természetes, hogy a szerb, vagy éppen a horvát példa, aki megelőzően szembeszállt a forradalommal – megtalálta a román követőit is. A szembeszegülést olyan események is erősítették, mint pl. az az aranyoslónai esemény, mikor az újonc toborzás alkalmával az összegyűlt tömegbe belelőttek a katonák és 13 ember halálát okozták. Ugyanakkor az ellenállást erősítette és emiatt a forradalom számára nem lehetett megnyerni a román parasztságot, mert késleltették a felszabadítási törvény kiadását. A balázsfalvi országgyűlésen pedig annak az óhajnak adtak hangot, hogy az osztrák kormánynak rendelik alá magukat, amit nem nagy megértéssel fogadtak a havaselvi románok. Igaz, volt egy magát megnevezni nem akaró kisebbség is a balázsfalvi képviselők között, akik jelezték Batthányinak, hogy amennyiben a románok jogait is tiszteletben tartják, akkor meg lesz alakítva a kölcsönös szeretet és egy hónapon belül minden kényszerítés nélkül 20000 román fog honvédnek felcsapni. A román nemzeti forradalom útját azonban már semmi sem tudta elállni.

A harcok kitörése után sorban vesztették el a Dunán túl, feladták a fővárost, látni kellett az ellenség önkényuralmát a megszállott vidéken, de tapasztalni kellett azt is, hogy az ellenségnek magyar támogatói is vannak. Elérkezett az a pillanat, mikor kirobbant az önvédelmi harc. Az Erdélyre vonatkozó részében Damjanits tábornok vezetésével mintegy 50000 harcos állomásozott februárban Szolnokkal átellenben létesített táborban s ezzel az ellentámadás feltételei meg is teremtődtek. November vége óta Erdély majdnem egész területe az ellenség kezében volt s számítani lehetett arra, hogy az ellenség hamarosan kísérletet tesz Nagyvára, majd Debrecen elfoglalására. Ebben azonban mindenek előtt a székelyek gátolták meg az ellenséget, a Székelyföld lakói októberben gyűlést tartottak Agyagfalván, ahol kimondták, hogy általános népfelkelést szerveznek a forradalom minden rendű és rangú ellenségeinek megleckéztetésére. Ennek köszönhetően néhány nap múlva 30000 székely állott fegyverben s a gyenge császári csapatok arra kényszerültek, hogy kivonuljanak a Székelyföldről, de a Háromszék kivételével. Itt lángolt fel másodszorra is a népfelkelést és a fegyverhiányt Gábor Áron tizedes kezdetleges öntödéje igyekezett pótolni. Puchner eredeti támadásáról lemondott (Nagyvárad) és 17000 fős csapatot irányított Háromszékbe. A régebbi győzelem után most már vereséget szenvedtek a székelyek Hídvégnél. Eddig azonban megerősödött a forradalmi csapat, mely Bem vezetésével tört előre. Nagybánya tájékáról indult el decemberben és Kolozsváron átvágta Puchner útját, aki Nagyvárad meghódítására indult. Karl Urban csapatait követve Bucovinába ment és addig üldözte őket, amíg Urban csapatai szét nem szóródtak. 4000 emberét Észak – Erdély őrizetére hagyta, 9000 emberével pedig bevonult Marosvásárhelyre. Gálfalvánál útját akarta vágni Puchner csapata, de nem sikerült. Közben székelyföldi honvédekkel erősítette csapatát. Puchner támadására válaszolva üldözőbe vette, majd Dévánál Damjanits csapataival egyesülve 3000-nyi erősítést kapott. Nagyszebent is elfoglalta. Március 20.-án tehát Erdély területén Gyulafehérvár és Déva várőrségét és az Érchegységben körülzárt román felkelőket leszámítva nem volt többé ellenséges fegyveres erő.

1849 elején már elkezdődtek a politikai csatározások és a baloldali békapárt között. A békepártiak elengedhetetlennek tartották a baloldaliak kiszorítását, de Kossuth megbuktatását is. Egyszerre azonban nem lehetett támadásba lendülni, csak fokozatosan.

A harc szintéren megjelent az orosz beavatkozás az elszigetelt Magyarország ellen. Ekkor nem csak a csapatok összpontosításához fogtak, hanem egy népfelkelés beindítását is szorgalmazták. Bár látszik az Udvar és a nemzetiség szövetségének meglazulása, sőt a román – magyar megegyezés is létrejött, de az összeomlás felé vezető útról már nem volt visszatérés. Arad, Temesvár és a világosi fegyverletétel következett és az a pillanat, melyben a csata elveszett, de az eszme megmaradt örökké.

Pap Gy. László

Szólások és közmondások bibliai párjai

Ó s z ö v e t s é g

„Nem mind arany, ami fénylik.” Bűneset (I.Móz.3:6)

„Eltűnt mint szürke szamár a ködben.” Énók (I.Móz.5:24)

„A hazug embert hamarabb utolérik, mint a sánta kutyát.” Ábrahám Egyiptomban (I.Móz.12:10-20)

„Se szeri se száma.” Ábrahám utódai (I.Móz.15:5)

„Kereket old.” Ábrahámnak hírt hozó héber (I.Móz.14:13)

Hágár (I.Móz.16:6)

„Kő kövön nem marad.” Sodoma pusztulása (I.Móz.19:24-25)

„Éhes, mint a farkas.” Ézsau (I.Móz.25:27-34)

Saul serege (I.Sám. 14:31-32)

„A harag rossz tanácsadó.” Ézsau terve (I.Móz.27:41)

„Kölcsön kenyér visszajár.” A csalót becsapják (I.Móz.27:1-29 és

I.Móz.29:21-23)

„Bokor a szállása, harmat a takarója.” Jákób menekül Ézsau elől (I.Móz. 28:10-11)

Illés menekül Jezabel elől (II. Kir. 19:1-8)

„Jól forog a kereke.” Jákóbmeggazdagodik (I.Móz.30:25-43)

„Nagy kő esett le a szívéről.” Jákób kibékül Ézsauval (I.Móz. 33)

„Hol kerék, hol talp.” József életútja (I.Móz.37-50)

„A pénznek nincs szaga” Józsefet eladják a testvérei (I.Móz. 37:12-36)

„Nincs olyan titok, ami ki ne derülne.” József életben van (I.Móz.45:25-28)

Ákán bűne (Józsué 7:1-26)

Géházi kapzsisága (II.Kir. 5:20-27)

„Minden jó, ha a vége jó.” József megismerteti magát testvéreivel (I.Móz.50:20)

„Szelíd, mint a kezes bárány.” Mózes (IV.Móz.12:3)

Jákób (I.Móz.25:27)

„Minden hájjal megkent.” A ravasz gibeoniták (Józsué 9.)

„Nem ijed meg a maga árnyékától.” Jáél megöli Siserát (Bírák 4:17-22)

„Inába száll a bátorsága.” Gedeon harcosai (Bírák 7:3)

Saul katonái (I.Sám.13:5-6)

„Sok kicsi sokra megy.” Ruth kalászt szedeget (Ruth. 2:2-3)

„ Hiányzik egy kereke.” Dávid Ákis királynál (I.Sám.21:11-16)

„Aki á-t mond, b-t is mondjon.” Jefte (Bírák 11:29-40)

„Kimutatja a foga fehérjét.” Delila árulása (Bírák 16:4-21)

„Kicsi a bors, de erős.” Dávid legyőzi Góliátot (I:Sám.17)

„Az ígéret szép szó, ha betartják úgy jó.”

Saul leányát (Mikált) Dávidhoz adja feleségül (I.Sám.17:25)

„Madarat tolláról, embert barátjáról lehet megismerni.”

Jonathán és Dávid barátsága (I.Sám. 18.)

„Olajat önt a tűzre.”

Jonathán védelmébe veszi barátját Dávidot apjával szemben (I.Sám. 20:27-33)

„Fáj rá a foga.” Dávid megkívánja Betsabét (II.Sám.11:2-4)

„Más kertjében kapálgat.” Betsabé Dávid szeretője lesz (II.Sám.11:2-4)

„Van mit aprítania a tejbe.” Salamon gazdagsága (I.Kir.3:13)

„Aki a korpa közé keveredik,megeszik a disznók.”

Salamon házasságai (I.Kir. 11:1-13)

Új.szöv. tanács: „Ne legyetek a hitetlenekkel felemás igában…” I.Kor.6:7

„Jó tett helyébe jót várj.” Ráháb (Józsué6:23)

A seraptai özvegy lángos (I.Kir.17)

Elizeus és a sunemi asszony (II.Kir.4:8-18)

Az arámok megvendége (II.Kir.6:8-23)

„Jobb később, mint soha.” Manassé megtérése (II.Krón.33:15-16

„Olyan a feje, mint egy biliárdgolyó.” Elizeus (II.Kir.2:23)

„Eltalálta szarva közt a tőgyit.” Aháb halála (I.Kir.22:34)

„Ha megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel!”

Az ellenség megvendégelése (II.Kir.6: 8-2

„Minél több van, annál több kell.” Nábót szőlője (I.Kir.21.)

„Nem ettünk egy tálból cseresznyét.” Dániel hűsége (Dán.1:8)

„Az arany tűzben tisztul, a polyva megég.” A három ifjú a tüzeskemencében (Dán.3:16-27)

Új.szöv. tanács: „..a ti megpróbált hitetek, mely sokkal értékesebb a veszendő,de tűzben kipróbált aranynál…” (I.Péter 1:6-7)

„Aki másnak vermet ás, maga esik bele.” Dániel az oroszlánveremben (Dán.6: 25)

Hámán bukása (Eszter 7.)

„A baj ritkán jár egyedül.” Jób története

Ú j s z ö v e t s é g

„Anyja, lánya.” Salome (Mt14:6-10)

„Senki sem próféta a saját hazájában.” Jézust megvetik (Mt.13:53, Luk.4:14-30)

„Késő bánat, eb gondolat.” Péter megbánja, hogy megtagadta Jézust (Mt.26:75)

Júdás visszaviszi a 30 ezüstöt (Mt.27:4)

A jobb lator a kereszten (Luk.23:40)

„Az ígéret szép szó, ha megtartják, úgy jó.” A két testvér példázata (Mt.21:28-31)

„Aki a kicsit nem becsüli, az a nagyot nem érdemli.” A talentumok példázata (Mt. 25:14-30)

„Nincs rajta áldás.” Jézus vérdíja (Mt. 27:3-10)

Zákeus vagyona (Luk.19:1-10)

„Ami késik, nem múlik.” A tanítványok jutalma (Mk.10:28-31)

„Hálni jár belé a lélek.” Jairus lánya (Luk.8:42)

„Jó kifogás sose rossz.” A nagy lakomára meghívottak (Luk.14:15-24)

„Addig a barátság, míg zsíros a konyha.” A tékozló fiú barátai (Luk.15)

„Aki keres, talál.” Az elveszett drachma (Luk.15:8-10)

Az elrejtett kincs, az igazgyöny (Mt. 13:44-46)

„Más szemében meglátja a szálkát, magáéban a gerendát sem veszi észre.”

A farizeus és a vámszedő (Luk. 18:9-14)

„Kecskére bízták a káposztát.” Júdásra, mint tolvajra az apostolok pénzét (János 12:4-6)

A hamis sáfár ( Luk.16:1-12)

„Ki korán kel aranyat lel.”

Magdalai Mária találkozik Jézussal (János 20:1-18)

„Hamarabb utolérik a hazug embert, mint a sánta kutyát.”

Anániás és Szafira (Ap.csel.:5)

„Ütheti bottal a nyomát.” Pál menekülése a damaszkuszi zsidók haragja elől (Ap.csel.9:23-25)

„Kutyából nem lesz szalonna.” Sault a jeruzsálemi tanítványok nem fogadják maguk közé (Ap.csel.:9:26)

„Jobb adni, mint kapni.” Tábita (Ap.csel.:9:36)

„Amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra!” Félix (Ap.csel.24:24-25)

A gazdag ifjú (Mk. 10:17-27)

Jézus követése nem enged halogatást (Luk.9:59-60)

„Nem esik messze az alma a fájától.” Timóteus (II.Tim.1:5)

Heródiás leánya (Mt.14:6-10)

Felhasznált irodalom:

O. Nagy Gábor: Magyar szólások és közmondások 8.kiadás TALENTUM

Biblia (Új fordítású ) Kálvin Kiadó 1992

Megjegyzés: Ez a gyűjtemény egy tervben lévő kiadvány egyik fejezeteként jelenleg is folyamatos bővítés alatt áll. (2007.04.02.)

Závodny Mária

szerkesztő

Forrás

próféták – rövid áttekintő

1). A prófétaság eltérő és egyedülálló jellege

Az ókori Keleten varázslással, vagy jövendőmondással foglalkozó embereket alkalmasaknak találtak arra, hogy közvetítsék az istenség üzenetét, s időnként fel is kérték erre a gyakorlatra. Jahve prófétái is végeztek hasonló ténykedéseket (1 Kir 22, 1-29.) de egyedülálló jellegüket csak akkor érthetjük meg, ha az intézményt történelmi tartósságában vizsgáljuk.

Hol kezdődik a bibliai prófétaság? Próféta címet adtak Ábrahámnak, Mózes sajátos isteni küldött volt, de nem úgy, mint egy próféta a többi között, mert az utána következők nem érték el nagyságát. A bírák idejében (J. e. 1200 – 900) támadtak a „próféták fiainak” csoportjai, akiknek külsőjén a kananeusok hatása érződik. Ekkor vált használatossá a „meghívott” elnevezés. Emellett találjuk a „látó”, „látnok”, „Isten embere” kifejezéseket. (1 Sám 9,7.) Találunk olyan embereket is, akik a prófétaságból mesterséget csináltak, de a nélkül beszéltek, hogy Isten felszólította volna őket arra.

Volt egy igazi, prófétai hagyomány, melyet a próféták tanítványai örökítettek meg. Az élő hagyományon belül az Írásnak is fontos szerepe volt, ami fokozatosan fejlődött. A száműzetéstől kezdve kialakult egy hagyományra visszatekintő tudat (Jer 7,25.), melynek egy olyan egységesítő irányulása volt, mely abból a forrásból táplálkozott, hogy a prófétákat kezdettől fogva Isten lelke vezérelte. Ez egy karizmatikus erő volt, mely az embert közvetítő hiányában képtelenné tette a felismerésekre.

A prófétaság, mely egy kialakult hagyományt alkotott, megszabott hellyel rendelkezett Izrael közösségében: alkotó része volt, de nem olvadt fel benne. A király, a pap, és a próféta sokáig Izraelnek három, sarkalatos pontja volt. Szükségesek voltak egymás számára, de különbözőek is annyira, hogy sokszor ellenfelekké váljanak. Míg fennállt a királyság, prófétákat találunk, akiknek az volt a feladatuk, hogy megmondják bizonyos vállalkozás isteni eredete alapján van-e, vagy nincs. A szó szoros értelmében a prófétaság nem olyan intézmény, mint a papság, vagy a királyság: Izrael adhat királyt, de nem adhat prófétát, mert az utóbbi Isten kiváltsága. Izrael Keresztelő János megjelenésekor is prófétavárásban élt, s így érthető, hogy miért örvendett olyan lelkes fogadtatásban (Mt 3,1-12.).

2). A próféta személyes sorsa

Hivatásában egy személyes hely illette meg közösségében, viszont annak betöltése csakis hivatás alapján történhetett. Teljesen Isten irányítása alá kerül a próféta: Ki ne prófétálna (Ám 3,8.), anyja méhétől fogva megszentelt (Jer 3,14.), vagy Isten ránehezedő kezét érzi (Ez 3,14.). A hívás mindig küldetésre szól, melynek eszköze a próféta szája, aki Isten szavát köteles hirdetni.

A próféta szóbeli küldetését jelképes tettek (több mint harminc ilyent ismerünk) előzik meg, vagy kísérik. A kinyilatkoztatott beszéd nem korlátozódik szavakra, hanem tettekben is nyilvánvalóvá válik. Figyelemre méltó, hogy kiváltképpen a nagy próféták esetében a házas- és családi élet is a kinyilatkoztatás részét képezi. Ezek a szimbólumok tehát nem elképzelt, hanem átélt képek. A prófétálás nem lehet a hordozóján kívül álló dolog, nem fogalomról van szó, hanem az élő Isten kinyilatkoztatásairól.

Akik saját nevükben beszélnek, cselekednek, azok hamis próféták. Az igaziak viszont tudják, hogy valaki „MÁS” készteti arra, hogy szóljanak. A „másik” jelenléte sokszor belső küzdelmet vált ki a prófétákban, de végül is Isten megengedi remélniük nekik a sikerek elérését.

Az a gondolat, hogy a próféták halála minden tettben kifejeződő prófétálásuk megkoronázása volt, egyértelműen vésődött be a tapasztalatok alapján tudatukba. A próféta munkája csendben kezdődik el és a leölésre vitt bárány hallgatásában válik teljessé (Ézs 53,7.). Mózes óta a próféták közben jártak a népért.

3). A próféta a valódinak elismert értékekkel szemben

A próféta és a nép drámai találkozása a régi szövetség keretén belül a törvény, az intézmények és a kultusz területén történt.

A prófétaság és a törvény nem két különböző álláspont, csupán két különböző szerepről, egymástól el nem szigetelt részről van szó. A törvény minden időre kimondta, hogy mit kell tenni. A próféta leleplezte a bűnöket, melyek a törvény ellen támadtak. Az különböztette meg őket a törvény képviselőitől, hogy egy eset elbírálásánál nem várt a próféta arra, hogy tanácsot kérjenek tőle, s egyenesen Istenre hivatkozott, amikor a törvényt összekapcsolta a létezéssel. A próféta néha jelképes szereplőket használ, máskor pedig közvetlenül emlékeztet egy adott cselekedetre. Esetenként meglepetésszerűen világít rá mondanivalójára. A törvény lényege azonban, melyre a próféták hivatkoztak nem azonos az írott szöveggel, mert az írás sosem tudja elérni azt, amit elér szavával a próféta, viszont ez olyan helyen hangzik el, ahol a jogot nemcsak visszautasítják, hanem ki is fordítják. A jelek megromlása esetén az egyetlen segítség a két jellemvonás megkülönböztetése: a rossz szellemé és Isten szelleméé. Ilyen helyzetben fordul elő, hogy két próféta szembeszáll egymással (Jer 2,8.).

A bűn nem az egyedüli téma, a társadalom állandóan változott. A próféták tudatosították a megváltozott viszonyok között az új erkölcsi állapotokat a társadalmi kapcsolatokban. Sok esetben szembehelyezkedtek a néppel, mely a múlt boldog képében látta boldogulásának lehetőségeit, és arról álmodozott, hogy a régi körülmények között annak hosszú volta biztosított legyen. Isten prófétái szembeszegültek minden olyan áltanítással, melyek vonakodtak felnyitni az emberi szemeket a jelen pillanatainak valóságos helyzete előtt. A helyes próféta soha nem keverte össze a múltat annak halott cselekedeteivel, s így akarták mindig példaként lebegtetni népük szeme előtt, amikor visszatartották igazi medrében a vallásosságot.

A prófétáknál kemény kifejezéseket találunk a kultuszra vonatkozóan. Ezek a korabeli helyzetet veszik célba, de elítélve azokat az áldozatokat, melyek valójában szentségtörésnek minősültek, s viszonylagos értékükre is ráterelték a figyelmet.

4). A próféta és az új rend

A próféták az élő Istent és teremtményét a pillanat egyediségében kapcsolták össze, de éppen ezért mutat próféciájuk a jövő felé.

Különböző időszakokban hangsúlyosan kifejezték a bűnös állapotot. Amikor jelezték, hogy a bűn elérte tetőfokát, akkor azonnal rávilágítottak a komoly büntethetőség lehetőségére, sőt kimondták, hogy hamarosan Isten türelme elfogyott, melynek egyenes következményeként számítani lehet a „bosszúra”. A buzdítással párhuzamosan megtaláljuk az ítélethirdetést is. A nép az Úr napját úgy várta, mint egy győzelmet, a próféták felfogásából viszont az derül ki, hogy a szőlős gazda kipusztítja a hitványnak bizonyult szőlőt. (Ézs 5,1-7.)

Ámostól kezdve a próféták tudták, hogy Isten nemcsak büntetni, hanem jutalmazni is tud. Isten indítványozta a szövetséget, s mert Izrael felbontotta, nem fog Isten is hasonlóan cselekedni. Isten ezért a büntetés után megbocsátással fog győzedelmeskedni.

Hózseásnál a szövetség a házasság képével társul, s annak megszegése hűtlenséget feltételez. A házasság ilyen értelemben továbbra is fennmarad, de csak a szeretet jegyében van értelme, ami lehetetlenné teszi az alkut és elgondolhatóvá a megbocsátást.

A száműzetés és az azt követő szétszóródás beteljesítette az ítéletet. A próféták megnyitották a nép szemét, és ezért megtapasztalhatták Isten büntetését. A száműzetés idején erről beszéltek a próféták, mikor a jövő ígéreteit emlegették. Nem az elpusztult intézmények helyreállítását, hanem egy „új” szövetséget helyeztek kilátásba. Ebben a távlatban a törvény nincs kiküszöbölve, de helyzete megváltozik: az ígéret feltételéből az ígéret tárgy lesz, az üdvösség. A prófétai tapasztalás mindent megragadott, hogy mindent meg is újítson.

A végleges prófécia megszületése azonos látással szemléli az igazságot, de az eseményeket is. A jövő előre mondása különböző formákat öltött. Néha a közeli eseményekhez kapcsolódott, amelyek nem voltak nagy jelentőségűek, de megdöbbentőek ugyan (Ám 7,17.). az ilyen megvalósult előrejelzések a távoli, egyedül döntő jövő előjelei. A felidézés módja mindig a történelmi Izraelben történik és kiemeli egyetemes jelentőségét is. Amikor a próféták az eseményeket az átélés szintjén írták le, akkor mindig számolni kell élményeik korlátjaival, de egyben az is kifejezésre jut, hogy a jövő már a jelenben működni kezdett. A próféták hozzákapcsolják a jelent a jövőhöz, mert ebből lesz az igazi „ma”.

Melléklet: újszövetségi prófétakép

1). A próféciák beteljesedése

Az Újszövetség tudatában van annak, hogy ószövetségi ígéretek teljesednek be benne. Különös láncszemet alkot Ézsaiás könyvéből a „Szolga éneke”, amikor a beteljesítés módjáról közelebbi hirdetést közöl. Az Újszövetség szívesen kiemeli Jézus életében azokat a részleteket, melyek beteljesítik az Írásokat.

Összegyűjtik a különböző kifejezéseket, melyek igyekeznek Jézus titokzatosságát közölni velünk. A „próféták”, „Mózes és az összes próféták”, „az Írások”, „Mózes törvénye, a próféták és a zsoltárok”, (Lk 24,25; 27,44.). Az egész Ószövetség azonban az Újszövetség próféciájaként is felfogható (2 Pt 1,19.).

2). A prófétaság az újszövetségben

Jézus prófétai környezetben jelent meg, Zakariás, Simeon, Anna prófétaasszony és mindenek felett Keresztelő János társaságában. A régi prófétákhoz hasonlóan a törvényt a lét fogalmára fordította le, de egyben felismerte azt, aki az emberek között volt, majd bemutatta nekik. Jézus magatartása világosan különbözik Keresztelő Jánosétól, mégis sok prófétai vonást tapasztalhatunk benne. Magára ölti a próféták kritikus magatartását az általánosan elfogadottak mellett. Végül a régi prófétákhoz hasonlóan az ő próféciáját is elveti Jeruzsálem, mely a prófétákat is megölte. Ura maradt ennek ellenére sorsának, hogy betöltse a jövendöléseket, de egyben teljesítse Isten akaratát. Ilyen vonásai alapján érthető tehát, hogy a tömeg prófétának nevezte, mely egyben kiemeltséget is hordozott magán. Személyisége jóval felülmúlta a prófétai hagyományt: Ő Isten szolgája, az Emberfia. Egyetlen próféta sem mutatkozott be úgy, hogy ő lenne az élet forrása. A próféták megjegyezték, hogy „Így szól Jahve!”, Jézus pedig: „Bizony, bizony mondom nektek…”

Az újszövetségi próféta feladatai közé az ószövetségihez hasonlóan nemcsak a jövő előremondása tartozik, hanem alá van vetve a többi próféta ellenőrzésének, s így nem követelheti magának a közösség irányítását. A prófétaság nem szűnt meg az apostoli korral, de nehéz megérteni és elfogadni a történelmi időszakok kiváló alakjainak prófétai ihletettségét anélkül, hogy ne vonjunk párhuzamot a küldetés nyilvánvaló tényével.

Pap Gy. László

A barátságról*

Ajánlom Székely Miklós, kövendi lelkész barátomnak

Mielőtt tárgyalnám a címben megjelölt témát, hadd tisztázzam a felebarát fogalmát, aki más, mint a „fél barát”, akinek természetesen nincs szerepe ebben a dolgozatban. A felebarát, egy embertárs, az istenfiúság hordozója, aki minden megkülönböztetés nélkül a velünk egyenrangú embert jelenti, akivel szembeni magatartásunk egyetlen meghatározója a szeretet kell legyen. Egy feltétlen felhívás hangzik állandóan felénk vele szemben: úgy szeretni a felebarátot, embertársat, mint saját magunkat.

A felebarát fogalmát Jézus a Könyörülő szamaritánus példázatában fogalmazta meg. Itt ezek szerint a felebarát egy idegen, akivel szemben szeretettel kell viselkednünk. A felebaráti viszony egy követelmény, a barátság pedig egy állapot.

A barát cím egy bensőséges kapcsolatra utal. Ebben lát napvilágot az egymásért való élés, az önmagunk közlése. Amikor Jézus barátainak nevezte a tanítványait, akkor tudatosan tette azt, szabad embereknek tekintette őket, bizalmasoknak, akik elől nem rejtett el semmit. Mindent közölt velük és mindent megosztott. A barátok bizonyos titkokról is tudnak.

A barátaim kifejezés mögött a tiszteletadás húzódik meg, de Jézus választotta barátainak a tanítványait és nem fordítva. A mi esetünkben nem az a fontos, hogy ki kit választ barátjának, hanem, hogy milyen „ajándékokkal” indítjuk útra egymást, sőt mennyire gondoskodunk egymásról ezen a közös úton.

Egyénenként jellemezhetjük a barátság fogalmát s elég nehéz tételenként olyan meghatározásokat adnunk, melyek különböző felfogásokat is egyesítenek. Éppen ezért három gondolkodónak erre vonatkozó megjegyzésével közlöm egyéni álláspontomat: „Az igazi barátság nem a boroshordóból táplálkozik” (Spurgeon), „Valamint semmi sem ritkább, úgy semmi sem drágább az igazi barátságnál.” (Petrarca) és a „barátság, amire gondolok, olyan egymásba illesztés, hogy elmosódnak még a varratok is, amivel összeöltötték.” (Montaigne).

Egyéni felfogásomat az a közmondás támasztja a legjobban alá, mely szerint az az igazi barát, aki előtt hangosan lehet gondolkodni, tehát semmilyen korlátok nincsenek nem hogy a tettekben, vagy beszédben, hanem még a gondolkodásban sem.

Annak ellenére, hogy Jónathán és Dávid barátságában gyanús elemeket fedeznek fel sokan, én mégis hajlamos vagyok arra, hogy éppen e barátság által érzékeltessem, hogy mi is kell legyen egy barátság jellemzője. Az említett barátságban a két fél lelke egybeforrt, s Jónathán úgy szerette Dávidot, mint a saját lelkét, de ez fordítottan is áll, hiszen Dávid még egy sokkal bátrabb kijelentéssel ecsetelte, hogy Jónathán hozzá való szeretete csodálatraméltóbb volt az asszonyok szerelménél is. Túl a szeretet tényén itt arról is van szó, hogy ez egy olyan lelki állapot, melyben a barát úgy szereti a barátját, mint a saját lelkét. Ez pedig nagy dolog, mert az ember saját magát szereti mindig a legjobban.

Ferenczi Máté bágyoni unitárius lelkész (1837-1861) a következőképpen írt a barátságról: „Hosszu keze vagyon az igaz /…/ és szíves barátságnak - /…/ két hív barát a világ két végéből is átölelhetik egymást /.../” A barátság másik jellemvonása, amikor testvéri szereteten épül fel. „Minden időben szeret, aki igaz barát és testvérül születik az nyomorúság idejére,” (Péld 17,17.) viszont azaz állítás is megállja a helyét, hogy van olyan barát, aki ragaszkodóbb a testvérnél.

Miért hordoz magas értéket ez a jellemvonás? Éppen azért, mert amíg a testvérek közötti kapcsolatot a vérség határozza meg, addig a barátok között a lelkiség hordozza a főszerepet. A tehetős barát társaságát sok jelzővel illethetjük, csak éppen lelkinek nem nevezhető az ilyen barátság. Például Pilátusnak kiáltották oda, hogy amennyiben szabadon bocsátja Jézust, akkor elveszítette a császár barátságát. Ebben az esetben tehát felevődik a kérdés, hogy ki szabja meg a mi barátságunkat: a földi előnyökhöz jutott embertársaink, vagy mi magunk? A másik kérdés pedig az, hogy hajlandók vagyunk-e lemondani a kompromisszumos megoldásokról, vagy éppen félelmünkben a befolyásos barátaink palástjába kapaszkodunk?! Nagyon óvatosan kell használnunk azonban a Példabeszédek figyelmeztetését, mely szerint a gazdagnak sok barátja van (14,20), viszont ez az ember könnyen elveszítheti lába alól a talajt (18,24.). Szerezzetek barátokat a hamis mammonból, hogy amikor meghaltok befogadjanak az örök hajlékba - olvassuk Lukács evangéliumában (16,9.), de bármennyire is hinné valaki, Jézus nem került ellentmondásba önmagával, mert egyértelműen kitűnik, hogy a barátságban is Isten szolgálata marad a szempont, vagy pedig a földi jókkal való törődés, ami már egy más jellemzés alá tartozik. A kettő semmiképpen nem megy egyszerre, mert az embernek mindig a lelki, a magasabb érték felé kell törekednie.

Végül tehát meg kell állapítanom, hogy éppen Jézus hívta fel a figyelmünket arra, hogy ne dicsekedjünk a földi hatalmak kis-, vagy nagy képviselőivel, mert annak ellenére, hogy adott irányban sokszor befolyásolhatják életünk folyását, mi Istengondviseléséből úgy sem esünk ki, mert nem az emberek önkényéből, hanem Isten akaratából történik minden körülöttünk. A döntés természetesen a mi kezünkben van, hogy kikkel vállalunk baráti közösséget, de vigyáznunk kell arra, hogy a lelki cél felül, az anyagi pedig mindig a felszín alatt maradjon.

Nem célom, hogy a cinkosságot apró elemeiben felkutassam, s azt be is mutassam, hanem a bibliai alappal is rendelkező cinkosságot tárgyalom röviden, miszerint a régi ellenségekből barátok lettek, hogy általa előnyökhöz jussanak. Tudom, hogy kár szót pazarolni erre a témára, de éppen ártalmassága miatt igyekszem akár a királyok (Jósáfát - Juda és Akházia - Izrael) barátságkötésén át is szemléltetni Mark Twain gondolatával való azonosulásomat, hogy mielőtt „az ember elkezdené ellenségeit szeretni, barátaival kellene jobban bánni”. Az én elsőrendű feladatom, hogy cinkosságot ne vállaljak senkivel, s nem az, hogy utat mutassak másoknak a cinkosságban való részvételre. Jézus barátai Máté evangélista szerint a vámszedők és a bűnösök (11,19), viszont János evangéliumában Jézus azokat nevezi barátainak, akik azokat cselekszik, amiket ő tanácsol nekik (15,14). A kérdés az tehát, hogy miért nevezte Jézus barátainak a tanítványait? Véleményem szerint azért, mert közölte velük mindazt, amit Istentől hallott. Jézus szabadon élt - korának gyakorlatától eltérően - az Isten nyújtotta lehetőségekkel s ezért vált a bűnösök barátjává. Ez a barátság nem valami külsőség, hanem éppen a lelkiség kérdése. Az a fontos tehát, hogy Isten akaratának cselekvőivé váljanak a barátok, s ennek alapfeltétele, hogy higgyenek Jézus szavaiban s cselekedeteik árán meghozzák a várt gyümölcsöket.

A mi barátainkról való felfogásomat evangéliumi alapon a vőlegény és barátja képével érzékeltetem. A vőlegénynek az a barátja, aki ott áll mellette és nemcsak hallja a barát szavát, hanem vele is örvendezik (Jn 3,29.). A vőlegény barátjának elsőrendű feladata a menyasszonyszerzés volt Jézus korában, aki egyben előkészítette a lakodalmat is. Erre a tisztségre azonban csak az volt alkalmas, aki mindenben a vőlegény érdekeit képviselte. Amikor a házasságkötés megtörtént, a barát munkája véget ért. Ha igazán jó barát volt, akkor a szíve megtelt örömmel, hogy a vőlegény és a menyasszony boldog.

Keresztelő János és Jézus viszonyában is így volt ez és az előbbi nagysága akkor vált láthatóvá, amikor lealacsonyította magát Jézussal szemben. Érthető, hiszen a felkelő nap fényében elhalványulnak a csillagok. A barátok esetében nem félreállásról, vagy rosszabb esetben megalázkodásról van szó, hanem teljes lelkiséggel, odaadóan elvégezni mindazt, ami a barát örömét szolgálja, más szóval készíteni a barát örömének útját. A Példabeszédek Könyve úgy fogalmaz, hogy a „susárló elválasztja a barátokat” (16,28.). Önkéntelenül is adódik a kérdés: Miért bontjuk fel a megkötött barátságainkat? Néhány okot felsorolok, ami természetesen csak a részlegességet tükrözi.

A megpróbáltatások enyhébb és egészen durva megnyilvánulási formáival találkozunk a Bibliában, de a mindennapi életben is. Amikor Jób személyére nézünk, azt az enyhe formát találjuk, amikor a barátok csúfolják a szenvedőt (16,20.). A zsoltáros viszont azért panaszkodik, mert szerettei és a barátai éppen a csapások idején félreálltak mellőle (38,12.).

A megpróbáltatások keményebb változataival akkor kell szembenézniük a barátoknak, amikor elárulják egymást (Lk 21,16.), majd üldözést, sőt akár halált is el kell szenvedniük. Éppen Jézus bíztat azzal, hogy az üldözések is mind javunkra lesznek, mert azok által olyan ismereteket szerezhetünk, amelyeket máskülönben nem lehetett volna elsajátítanunk. Az bizonyos, hogy kiszolgáltatottságunk nagymértékű lesz, de az isteni gondviselés felől mindenki biztosítva van, mely életünk legapróbb részleteire is kiterjed, csak éppen állhatatos kitartással vállalnunk kell ezeket a nehézségeket.

A halálra vonatkozóan pedig Jézus, mint barátainak mondja, hogy ne féljetek azoktól, akik a testet ölik meg, mert a lelket meg nem ölhetik (Lk 12,4.). Végül, de nem utolsó sorban arra is oda kell figyelnünk, hogy a zsoltáros véleménye szerint, akár Isten is elszakíthat bennünket barátainktól, de azt önkényesen, a mi beleegyezésünk nélkül biztos nem teszi meg.

A barátságok felbontásának második okát a bizalmatlanságban látom, s ezt a kérdést teljes mértékben alátámaszthatom Mikeás, vagy Jeremiás kijelentésével, akik azt javasolják, hogy ne higgyenek a barátban (Mik 7,5.), vagy mindenki őrizkedjen a barátjától és egyetlen atyafiának se higgyen, mert minden atyafi cselbe csal és minden barát rágalmazva jár (Jer 9,4.). Hogy létezik bizalmatlanság, az vitathatatlan, csak éppen az a további kérdés, hogy az ilyen esetben el lehet-e érni azt a lelkiséget, amit egy igazi barátságnak nyújtania, gyakorolnia kell?!

Az élet mindennapi dolgaival való szoros barátságkötés a Szentírásban állandó ellenkezés Isten akaratával. Nem ez a szembenállás, hanem a mindennapi küzdelem az, ami megteremti a barátok között az irigységet. Általában az emberek, de még inkább a barátok óriási tévedésbe esnek akkor, amikor társaikat amiatt irigyelik, hogy azok anyagi feltételeiket sokkal jobban elő tudják teremteni s nem arra figyelnek, hogy mit ír elő a szeretet parancsa. Nem a szegények és gazdagok harcáról volt és van szó a mindennapi kenyérért, hanem az élvezetek kielégítéséről, amit egyre jobban felfokoz az előállt sikertelenség s ezt mintegy betetőzi az előbbiekből fakadó irigység. A felsorolást folytatni lehet…

Jó, hogy vannak visszautak is a baráti kötelékek újra rendezésére, amikor nemcsak sorainkat, hanem érzelmi kötelékeinket is újraerősíthetjük. Olyan bibliai példával is találkozunk Jéhu és Akháb esetében, amikor az előbbi a másik családját kiirtotta, de az örökösnek felajánlotta (Jonadáb) barátságát. A megbánás hangja nem érződik a kérdésben: Vajon igaz-e a te szíved az én szívemhez? Ennek ellenére azonban kezet nyújtottak egymásnak. A mi eseteink sokkal másabbak és könnyebben megoldhatóbbak is. Mi kell tehát az újrarendezésben ismét szerepet játszódjon ahhoz, hogy a kísérlet sikeres legyen? Mindenek előtt a feleknek tudomásul kell venniük azt, hogy a barátságban egyenlőség van. Jézus nemcsak az emberek közötti válaszfalakat bontotta le, hanem még inkább a barátok között. Meg kell értenie minden barátnak, hogy, aki lágyan viseli magát az ő dolgában, testvére annak, aki bennünket tönkre tesz (Péld 18,9.) s nem engedheti meg magának senki, hogy passzívan viselkedjen a másikkal szemben. Magatartásunkban mindig önmagunkat kell adnunk azért, hogy építően hassunk a barátunkra.

A baráti nyíltság a következő feltétel, amelyet nem szabad és nem lehet mellőznünk. Isten úgy beszélt Mózessel színről-színre, mint ahogy az ember szokott beszélni az ő barátjával (2 Móz 33,11.) s ez mindenképpen feljogosítja a barátokat arra, hogy egymással szemben csakis a nyíltságot gyakorolják. Severus is arra tanította Marcus Aureliust, hogy ne adja fel a barátok szeretetébe vetett jó reményét és bizalmát. Severus nem titkolta, ha barátai szemrehányást érdemeltek tőle, viszont nekik sem kellett találgatniuk, hogy mit akar, vagy mit nem akar, mert az nyilvánvaló volt. (Téka: Marcus Aurelius Elmélkedései / 55. old.)

El kell fogadnunk, hogy a barátoknak komoly kötelességeik vannak egymással szemben. Jézus a királyi menyegző példázatában (Mt 22, 12) merészen megkérdezi, hogy barátom mi módon jöttél ide, amikor nincs menyegzői ruhád? A kérdés akkor válik érthetővé, amikor megtudjuk, hogy a második meghíváskor nincs személyválogatás szegény és gazdag között, de a meghívott felelősségéhez hozzátartozik, hogy tisztességesen jelenjen meg az ünnepélyt szervező előtt. A példázat szerint, aki meghívót kap Isten országa örömébe, annak tudnia kell azt is, hogy ez kötelességek teljesítésével is jár. A barátságban nincs, tehát személyválogatás, de a befogadottnak kötelessége tudni, hogy minek köszönhetően él benne egy csoport barátságában, s aki osztozik egy barátság örömeiben, annak feltétlenül az örömszerzésre is oda kell figyelnie. Ezzel kapcsolatosan pedig kötelessége a meghívottnak azt is tudni, hogy a megérkezéskor az utolsó helyre üljön, és ott várja meg, hogy megszólítsa valaki: Barátom, ülj fennebb! (Lk 14, 7-11.) Ezt csak azért jó tudnunk, hogy amennyiben az első helyet választja a barát, előfordulhat, hogy szégyent kell elviselnie, amennyiben megkérik, hogy adja át másnak azt a helyet. A további kérdés az lenne, hogy miként kerülhető el a szégyen-érzet keltése, de még inkább elviselése?!

A fenti kötelességek a kellemesebb jellegűek közé sorolhatók, ám vannak egészen más természetűek is. Igaz ezek teljesítésének első követelménye éppen az, hogy el kell hangozzon egy segítségkérés. Amíg nem tud a barát, vagy nem tudnak a barátok a nehézségeinkről, addig nem lehet szó a segítségadásról sem. A kérjetek és adnak (Lk 11,5-9) alapon meg kell kérdeznünk egymást, hogy ki az közülünk, akinek vannak barátai és éjszaka kölcsönkérési szándékkal megkeressük valamelyiket és ne szolgálnánk ki egymást?! A hangsúly azon van, hogy szükségben kérnünk kell a baráttól. Ha az éhes, hozzánk érkezett barátunkat nem is fogadja el, de legalább a saját barátjára való tekintettel szolgálja ki. További vita tárgyát képezi az, hogy a sajnálkozás, vagy a segítségadás mellett foglal-e állást a barát?

Jóbnak is megérkezett három barátja, amikor meghallották, hogy mi történt s eredetileg azt döntötték el, hogy egyszerre mennek be Jóbhoz azért, hogy vele bánkódjanak és vigasztalják őt. Felteszem a kérdést: Mi hasznos, bánkódnunk a szenvedővel, vagy vigasztalnunk őt? Nyomban a második feleletet adnánk, de ez is csak részében fedi azt, amit meg kell tennünk egymásért. A vigasztalás részlegességet jelöl a megvigasztalással szemben. Megnyugtató, de mégis hiányérzete lehet a barátnak, mert szinte arra vár, amit Lázár esetében tapasztaltak a tanítványok (Jn 11,11.). Jézus azt hangsúlyozza, hogy Lázár, a mi barátunk elaludt. A mi barátunk rokonáról van szó és azért választotta a szóképet (elaludt), hogy segíteni tudja a halál borzalmát átvészelni és egyben alkalmat adjon nekünk arra is, hogy hitben növekedhessünk, és minden mögött felfedezhessük az isteni célt. Ez a kötelesség tehát azt hagyja meg nekünk, hogy ott legyünk a barát megvigasztalásában, de úgy, hogy az megfeleljen az általunk támasztott feltételeknek is.

A gazda azt kérdezi a háborgó munkástól, hogy: Barátom nem cselekszem igazságtalanul veled, avagy nem tíz pénzben szegődtél-e meg velem? (Mt 20,13.). Ha a barát kifogásolja a kapott „fizetséget”, áldozat-hozatalt, akkor abban már az irigység indulata vett erőt, hiszen annak kellene örülnie, hogy hozzá is jó a barát. Amiképpen jutalomnak számít Isten országában, hogy annak munkásai lehetünk, amit azon felül kapunk az Isten gondoskodásához tartozik. Nem az a fontos tehát, hogy ki mennyit fáradozik a béréért, hanem az, hogy ne váljon reménytelenné egyiknek a helyzete sem. A jutalom nem farizeusi módon, hanem Isten szeretetéből, reménységen felül érkezik az emberhez. Ha barátaink jutalmaznak meg, akkor nem a kapott ajándék, hanem a szeretet a mozgató rugó s így a mérték már nem mennyiség, hanem minőség. Marcus Aurelius Apollónistól tanulta meg, hogy hogyan kell a barátainktól az ún. szívességeket elfogadnunk anélkül, hogy akár megalázkodnánk, akár pedig semmibevevésükkel figyelmetlenekké válnánk. (I. m. 53. old.)

Az önfeláldozás alapvető formája, amikor a barátokat gondozzuk. Ennek bibliai példája a Pál apostolé is, aki már fogoly volt ugyan, de őrizet mellett is megengedték, hogy barátai gondoskodásában részesüljön Rómában. (ApCsel 27,3.) Bizony komoly kötelességet jelent a barát számáról az, amikor gondjaiba veszi valamelyik rászorult barátját, és nagy „baj, ha az embernek nincs semmije és senkije, akiért hajlandó volna életét adni”. (Tolsztoj). Ezért tehát „nincsen senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja az ő barátaiért”. (Jn 15,13.)

A barátság gyümölcsei mindenek előtt a hála, melyben megköszönjük, hogy jó barátaink voltak, annak ellenére, hogy gyakran hajlandók voltunk megsérteni őket, talán meg is tettük, de mégis itt lehetünk barátságukban, mert nekik köszönhetően barát maradhattunk. Drága gyümölcse az igazi barátságnak az ima, mellyel nemcsak a szükségben, hanem az örömben is megemlékezünk róluk. Végül, de nem utolsó sorban az öröm teszi áldottá a barátság gyümölcsérlelését, amikor egybehívjuk a barátokat és együtt örvendezünk.

Jézus szeretettel vállalt közösséget az elveszettekkel, de főképpen azokkal, akiket újra megtalált, hiszen mindenki a maga rendjén értéket képvisel, és nélküle hiányos lenne „tábor”. Nekünk olyan Istenünk van, akinek nagy örömet szerez egy elveszett megtalálása. A barátok azért gyűjtik össze a tábort, hogy együtt örvendezzenek apró vagy nagy megvalósításaikon. Nem az a fontos, hogy egy elveszett, de megkerült kis értékű, vagy értékes tárgy fölött kell örvendeznünk, hanem az, hogy meg van a folytatólagosság. Az igazi barátok akkor örülnek, ha teljes a tábor. A további gyümölcsökről majd máskor beszélhetünk…

Jókívánság: „Szeretett barátom, kívánom, hogy mindenben jól legyen dolgod, légy egészséges, amint jó dolga van a lelkednek.” (3 János 2.) „Békesség néked!” (3 Jn 15.)

Megjegyzés:

· Írtam a barátság gondolatainak egybegyűjtése rendjén.

· Számomra is a „teljes tábor” Erdélyre terjedő.

Pap Gy. László

1848 – 1849 csegezben

Sajnálattal kell megállapítanom, hogy a csegezi egyházközségben is - sok más egyházközséghez hasonlóan -, nem örökítették meg a jegyzőkönyvek a szóban forgó szabadságharcot. Ennek ellenére azonban, - bár területileg a többi lakott településhez viszonyítva félreesett helység, ahová nem ért el hála Istennek oda a szabadságharc tüze - mégis megfelelően jelen volt a lelkiismeret tüzében a hazafias hozzáállás. Ennek tükörképét felfedezhetjük Bombér Sándor lelkész ránk maradt prédikációiban. Álljon hát itt néhány gondolat, eredeti formájukban:

„Egy előttünk szokatlan, de valamint magány békés lakásunk, úgy Nemzeti és országos üdvességünk érdekének órája ez - megszokott, választott napjaink a vallásos életben a vasárnapok, sátoros ünnepek, Nagy péntek és áldozó Csütörtök; de ezen nap a honnak és nemzetnek választott napja, melyen elakarja panaszolni néktek fájdalmait - elmondani szenvedéseit és keserveit - elmondani azon méltatlanságot, melyet rajta egy gyászos év lefolyta alatt az ármány elkövetett - hallatlan azon gonoszság, melyet a múlt Év szomorú emlékéhez kötett.

Volt édes honunknak s nemzetünknek egy atyáskodó Királyi Családja, mely ezelőtt 300 száz évekkel megajándékoza a Magyar Nemzet Koronájával, s ülteté tronussába s annyi évek, annyi századokon keresztül tántoríthatatlan hűséggel ragaszkodék királyához, s vérével és életével Thronus szentségeit; s mi lett jutalma? az hogy édes honunknak különböző ajkú s fajtájú népeit és nemzeteit feluszította egymás ellen; s midőn édes nemzetünk a históriában is páratlan nagy Lelkűséggel viselteték, addig jogtalan, s birtoktalan, de most testvériség karjaival ölelt polgártársaihoz, akkor csak azon veszi észre, hogy öldöklő fegyver van fenve számára - erőtelen öregei leöletnek - erős férjfiai és ifjai védelem terén elvérzenek - ártatlan gyermekei kardra hányatnak, Csecsemői láncsával ökleltetnek - női megfertéztetnek, s leányzói szeplősítetnek; s midőn így a visszavonásnak lángoló üszkét a már csak boldogságra számított hon kebelébe bédobta, öldöklő seregével meglépi honunk szent földét; s nemzetünk, s fajunk kiirtására törekedve virágzó városokat, s boldog falukat végínségre és nyomorra juttat; s gazdag családokat földön futó koldussá tészen; s midőn az elkeseredésig zaklatott nemzet elég erős volt minden ütéseit kifogni s a határ szélekre kiverni, ekkor szövetkezék kiirtásunkra minden Isteni, emberi és nemzeti törvények megtapodásával, az igazságot nem esmérő Muszkával; s meghivá öldöklő társul édes honunkba, hogy minden a mi igaz, szép és jó kiirtson s melyekbe önkényt, zsarnokságot, pálczát, korbácsot hozzon be - olyan nemzet akar tehát betörni honunkban, mely veszélly fenyegeti életünket, vallásunkat, világi javainkat- lelkiesmeretünket, a női megőrzött tisztaságot, a leányi szüzességet. –

A nemzet vitéz hadseregével készen várja ugyan az édes honunkra ásítozó ellent, de minthogy földi éltünk csak nem minden birtoklatai veszéljesítve vannak, a hon és nemzet meg várja, hogy minden hű fiai részt vegyenek ezen vallásunkat fenyegető, s lelkiesmeretünket lebilincselő hartzban, mivégre keresztes háború van kimondva - fel tehát, fel a honnak minden fia, ki bírja karját csatlakozzatok a vitéz had sereghez, s így milliókkal szaporodva, nem lesz erő, mely legyőzhesse - /…/[1] - viszont borzadjatok - nem ütött ugyan az indulás órája - de ha nétalán ütni fog, senki Judásként el ne árulja hazáját.”[2]

11 nap múlva többek között a következőket jegyezte fel Bombér Sándor:

„Ha voltak idők nehezült körülményekkel teljesek, a jelen idő az - ha bírt idő tenni nagyot és szépet - a jelen idő tett - ha Pittagoras egy problema megfejtésén Isteneinek nagyszerű áldozattyát 100 ökörbe teszi le - Magyar Magány Birtokosaink földük jobb és nagyobb részét nyújtják birtoktalan embertársaiknak - ha hon és nemzet belé munkált a Nazarethi Közbenjáróság nagyszerű vállalatába: a Válcság üdves munkájába, hogy mindenek az igazságnak esmeretére jussanak és boldogok légyenek, ezt tette édes Honom és nemzetem, s hogy erről bizonyosodjunk jertek a vidékekre, halljátok a jobb jövőnek szánt Evangeliumot, melyben dicső nemzetünk honát, földét s jogait a Magyar Birodalom csak nem minden lakóival nagylelkűen testvérileg megoszttya, s országának és dicsőségének jogegyenlően bírására meg hívta - hallani az Apostolkodó Birtokosokat, s köz hivatalnokokat le mondani föld birtoklási jogukról, s átengedni a hon idegen ajkú polgárainak - s kihirdetni a szabadolás nagy napját, hogy mán túl a Nagy Magyarhon lakói egyenlő joggal minnyájan szabadok - ez meggyőzhet mindenkit a felől, hogy a magyar nemcsak ha vele bánni tudnak, de még a bosszantás óráiban is tud nagylelkű lenni, s ha úgy jön ingit is ellenségének odaadni.

Ha tehát a mai nap a Magyar egylelkűségnek - s a nép szabadságának napja - mire valók a polgári élet vidékein az érzékenyítő súrlódások - mire a Szabadító Mózesek elleni ingerülcség? igen, hogy az arany salakjától megváljék? vagy bizonyuljunk annak igazságáról, hogy a népbe bízni nem lehet - vagy, hogy kimondja, Nemzetünk most a polgári Teremtés reggelén a felemelt népről ment Isten a Teremtés közelében az emberről, bánom, hogy teremtém az én képemre és hasonlatosságomra - nem - mert a Magyar képviseleti testület a szabadság jogegyenlőség és testvériség kihirdetésére szánta ezen napot. Predikálom azért az Evangeliumot.

Kegyelmes királyi leterjesztés, hogy az alsóbb osztályú nép zsibbaszt állásából fellebb emeltésvek, a kiváltságos osztály alább hangoltassék, s a kettő egy jogosítva jog egyenlőségben testvérileg mint egy Hon polgárai közösön munkálják a korjót - országoson bévégzett akarat, hogy a Nagy Magyar hon határain belül minden polgárra most egyformán légyen szabadság, jogegyenlőség és testvériség még pedig hírlapilag, s polgári hivatalnokok uttyán a mai napon kezdőleg - a jelen órán azért az idő és körülményekhez képest, mikre a nép közt figyelni sz. kötelességünk az országosan megállított Szabadság, jogegyenlőség és testvériség légyen elmélkedésünk tárgya, de csendes figyelem kívánatában.

Ha tapasztaláson alapult igazság, hogy a hármas kötel bajosabban szakad, bizony a polgári élet erősíttésére nem kicsin nyomatékú a polgárok szabadsága, jogegyenlősége és testvérisége; s kiindulva leve országos lehető boldogságunknak alapja

1ben A Szabadság. Én itt az országos vagy polgári szabadságon nem értem azon szabadságot, hogy mü mindent a mi érdekünknek kedvez légyen az igaz vagy hamis szabadon gyakorolhassunk, hanem értem azon szabadságot, mi szerént mü menten minden önkény és hatalomtól a felett, mit az Isten természet és polgári törvények számunkra biztosítottak, szabadon rendelkezhetünk - értem azon szabadságot, mely személyünk és munka által bészerzett vagyonunk felett őrködik.

Volt idő, midőn a szellemi kifejlődésnek önkény mérte ki határait, midőn a nép bizonyos része csak önkényileg részesülhete a Tudomáyokból - volt idő, midőn katonai parancs tartóztatá, vagy híva vissza a tanulni vágyó, akaró és tudó ifjút a musák szent földéről - volt mégis idő s ma is még megvan, miszerént csak bizonyos kiváltságos osztályok kezébe volt s van ma is a mesterség: de ütött már a szabadság órája, megvannak számlálva az önkény napjai; s mán kezdőleg országosan ki van mondva a Nagy Magyar hon határain belül lakó nemzeteknek az ígéret ideje.

Bizony bámulandó eseményeknél - magasztos nagylelkűségnél - hideg önmegtagadásnál - önként eldobott, nagy értékű ősiségeknél, rövidbe: nagyszerű áldozatoknál kell ma megállanunk midőn láttyuk a Magyar nagyainkat, Birtokosainkat s hivatalnokainkat bévezetni Mózesként saját javainkon bévezérelni az ígéret szabadság földére azon nép részt, mely most midőn mindent a szabadság földe határain túl akarja pártoskodó lobogóját felütni - bizony ezen nép megfeledkezett a törvény kiadásról, melyben boldog Kanahán csak úgy ígértetik meg, ha Istenét igazán tiszteli, - ez hamis Isteneket imád - néki most hitet megtartani, vagy szegni mindegy - ő most szabadsága érzetében óriásként hordja a hegyeket egymásra, hogy az Egekbe felmásszon, de villámos az ég, melynek eldobott mennykövei megbosszulják a meg nem becsült szabadságot, midőn a polgári életnek boldogságára van a szabadság és

2or A jogegyenlőség. A polgári szabad élet sánczai mellett ültetvék a jogegyenlőség fái, melyeken nyílnak, vagy nyílni kellene a nemzeti boldogságnak szép virágai, s teremnék ízes gyümölcsét A Teremtésnél elkezdve minden idők mutatnak a kiválcságra nemü nemü utat - kiválcságos teremtetésünk egyéb dolgok és állatok felett - az Egyiptomi kiválcságos Papság, melynek egyedül lehete kezébe a misterium - a Dicső Fő Pap - a Görög Ember Istenek, s az ezek közt levő piramisok fél Istenek és ember Istenek a Római patricius és plebejus hogy többet emlicsek arra mutatnak, hogy a régibb mint a mostani időknek voltak kiválcságos osztályai, melyeknek különböző jogaik voltanak, és amelyek nehéz sorompókkal választatának el egymástól - kedvetlen surlódásokat, sokszoros ingerültséget szültenek a népben, mik megannyi akadályai valának a polgári jólétnek; megérté azért a jelenkor a Jesus tudományából: valamit akarsz, hogy mások veled cselekedjenek, azt cselekedd másokkal s kimonda a jogegyenlőséget, hogy, akik egy közös Hon-anyának földén laknak - annak kenyerét eszik oltalma alatt államnak, rövidbe: javaival élnek, terheiből is részesülnek - kimondá, hogy ne legyen egyikük oly nagy hatalommal, hogy az önkény sors vesszejével sujtolja a jogtalan szegényt - a másik szegény jogtalan, aki ha bosszankodva is, de békével tűrje a hatalmas fricskáit -, ledöntetének a Kínai falak, megrázatának a nehéz sorompók - s lőn Szabadság, Jogegyenlőség, hogy a Honnak ha négy nyelvű, hat vallású gyermekei is nemzeti és vallásos egyformaságban: jogegyenlőségben szabadon bántalom nélkül száncsa mán túl saját földjét, békébe egye önföldén termett kenyerét - egyformán hordozza terhét, s részesüljen javaiból - ne légyen senki bántó és bántva.

No mégis az átalakulás idején, a dicsőülés napján mit hallunk a vidékről? Kedvetlen híveket, hálátlan mozgalmakat, melyek a görög és római nép hálátlanságát idézik elő nagylelkű joltévői iránt - vagy talán a Jesus hegyenni átváltozásába képzik magukat, hogy bámulandó fényességben jelennyenek meg a nemzetek közt, mint Jesus a körül álló Tanítványoknak - ó ne hidjétek, hogy az átalakulás az Uraság ideje - sokat szenved a hírnyó, míg át pillangó lesz - a Jesusnak egy igaz mondása van: Szegények mindég lesznek veletek sat. No de légyen a kicsin lélek gyáva, hálátlan, édes nemzetem ma dicsőité meg magát a szabadság és jogegyenlőség napján, minek fényét emelé a

3. A Testvériség. Egyedül a Testvéri szeretetre vonatkozólag a mellett, hogy a Testvéri szeretet óhajtya egymásnak boldogságát, egyformán osztozik a szülői javadalmakból - igen a fenmaradott terhekből - a képviselő Testület tehát midőn testvéri karokkal ölelé bé a Hon különböző ajkú és vallású gyermekeit testületébe, csak azt tette, mit Jesus; a körülötte álló, különböző nemü népet testvéreinek, báttyának, nennyinek, öttsinek, hugának nevezi, s így mint ő Isten fia, az Isteni fiúság részeseivé tészi - Nagy volt béölelve a Jesusnak ez mondásába: Ímé az én testvéreim. Bátyám és néném - Nagyot tett édes Nemzetünk, midőn a testvériség elvét megállítá, mert akkor a hon minden lakóival megosztá az Anya-Hon minden javát - s testvéri szeretetet ígér nékie.”[3]

Minden valószínűség szerint a Csegezi Egyházközség is beszolgáltatta harangját, mert erre enged következtetni a harang elvételekor keltezett irat: „Háromszázötvenhét font Harang - vas, ón és réz”[4] /…./ 1849 március 29-i dátummal van ellátva, melyet Fosztó Károly írt alá, tartalma hasonló a bágyoni harang elvételekor megfogalmazott szövegezéshez. Bár a jegyzőkönyvekben sehol nem szerepel a harang átadásával kapcsolatos bonyodalom, a tényt mégjobban megvilágítja az a fordulat, mely minden valószínűség szerint 1849-ben robbant ki.

A korabeli lap „Aranyos Szék” „Közlöny” cikkében, a 134 szám 507. oldalán megjelent egy olyan tudósítás, melyben szinte elmarasztalták a csegezieket amiatt, hogy nem vették ki részüket a szabadság harcban legalább annyival, hogy áldozatkészségükről tettek volna tanúbizonyságot. A lelkész szinte felháborodott hangnemben reagált az írottakra, de nincs tudomásom arról, hogy e cikk megjelent volna a már említett lapban. Többek között azonban olvashatjuk a letisztázott, dátum és aláírás nélküli iratban: „/…/ mindég, úgy ezen ügyben jelenleg is amit tehetend és tehetsége engede, megtett s nem pirul sem itten, sem azok előtt, kik lenézik - /…/. Ha lennének is egyének, kik lehangolni óhajtának a többséget, kevesebben léve nem győzhetnek - hogy nem adta legnagyobb harangját - ezt többen vallási buzgóságukból nem engedék - de félnek attól, ami úgyis megtörténtnek látszik - hogy adományuk, bár parányi légyen az mindegy a haza oltárán /…/. Itt közli szavanként tévedésnek kell lenni - vagy közlése nem hiteles, hanem csal, egyoldalú amidőn más egyházakat kiírt - és a Csegezi Unitaria és Gör. egy. egyházakat mellőzte -, ugyan azért tisztelettel kéretik, az illető célra adott anyagok kezelő igazgatósága, kérje számba az írt egyházak által adott nagyon csekély adománya - és annak átvételével nyugtassa meg /…/”[5] /a valóság nem ismerőit./

„Ezzel tartoztam az igazságnak és a Csegezi Unitária sz. egyház eddig is tanúsított honszeretete, és becsülete további megóvásának.”[6]

Az 1849-es év hangulata is hasonló lehetett a csegezi gyülekezetben, hiszen még két vasárnap hallható a lelkész szájából a szabadságharccal kapcsolatos prédikáció. Június 10.-én többek között mondta, hogy: „/…/ Avagy áldott honunk kedves földje nem termé meg a nemzet közakarattyában az igazságnak azon édes gyümölcsét, hogy minden emberek egyformán légyenek, s egyenlő joggal bírják azon földet, melyen magány házi családjaikat alapították, hogy édes honunk lakói el ne mondhassák többé ez földön ama Jesusi panaszt a szamárnak van jászla, de az embernek nincs hova lehajcsa fejét - nem édes nemzetünk ontáé már évek óta s ontya ma is vérét, hogy mindenek bémennyenek az ígéret földére a testvériség honába, s midőn így honát, földét, birtokát, jogát, javait megosztá a birtoktalan és jogtalan nemzettel, mi lőn jutalma, az, hogy mint az idvezítő Jesusra a Sidó nép, úgy kiáltá édes nemzetünkre a felemelt nemzet feszítsd meg, feszítsd meg - kiálták az halált - puskát, kardot láncsát vőnek, hogy fajunkat utolsó emberig kiirtsák, tűzbe, lángba borítsák az országot –”[7]

1849 június 17.-én pedig: „Nehéz időket élünk - fel vannak törve a magány házak békés sorompói - elkietlenítve a nemzeti békés lakás vidékei - kiprédálva véres verejtékkel békapart magány javaink s feldúlva nemzeti kincseink - nehéz időket élünk; a jámbor gazda kéntelenült elhagyni tűzhelyét a föld műves szokott munkáját s szabad ég alatt az erdők közelében áll őrt s virraszt a veszéllyel fenyegetett magány és nemzeti élet felett - leányágra szállott a gazdászat - erőtelen öregek, gyenge nők és gyermekek erőlködnek a nyugalmat nem esmérő gazdászat nagy műhelyében. Annyira fel van zaklatva édes nemzetünk a pokoli ármány ámításai által, hogy ne légyen csendes nappala s enyhült éjjele a többet érdemlett nemzetnek; s hogy a pokollal szövetkezett ármány annál inkább felcsigázhassa gonoszságait nemzeti életünk felett a már irtózatos végletre vetemedett, hogy elhatározná fajunkat és nemzetünket utolsó emberig leölni, minek bizonyságául lássátok a borzalomig és irtózatig vitt kegyetlenséget: virágzó városokat feldúlnak - békés falvakat elhamvasztanak s leüszköznek, s így lángba borított édes honunk földét fajunk erőszakolt vérével öntözik, hogy nemzetünk kiégett javaiban, fajunk és nemzetünk lételét és életét is leégessék.

Ennyi gaztettet, alávaló pokoli mívet követének el fajunk s édes nemzetünk ellen - s tudjátok kik, az uralkodó ház, melyet ezelőtt 300 évekkel a nemzet Ironnyával és koronájával önkéntesen megajándékoza, melynek a nemzet kenyeret, pénzt, s vért a korona fényére pazarul ajándékoza - s azon jogtalan s birtoktalan nemzet, melyet most édes nemzetünk magához felemelt, dicsőséges vele megosztá, hogy a Sz. Könyv szerént légyen velünk egy nemzetség - nehéz idők tehát ezek, hogy midőn eget, földet, poklot s annak minden furiáit ellenünk uszították és keltették; de midőn az egek részünkre nyilatkoztak, s ügyünket pártfogásokba vették, hogy földünken az Isten országa fundáltassék, akkor meghívák ellenünk az északnak kegyetlen Heródesét, hogy nemzetünk által történt Jesusi közbenjáróságnak nyaka szegessék fajunk kiirtásában; azért nemzeti kormányunk annyi ármány, annyi méltatlanság árán is int bennünket a Jesus szavaival, hogy el ne csüggedjünk, a cél felé fussunk ügyekezvén arra, melyek előttünk vannak.

Minden embernek mostani félelmes órái, s féltett élete - a nemzeti mostani bonyolult, s halálra kárhoztatott állás, s zaklatott élet a jelen órának, melyet a nemzet választott és igénnek kitűzték célját, hogy a Kormány Intézete szerént tudva légyen előttünk egyen egyen, hogy a mostani veszélyes időben oda munkáljunk, hogy országunk mentől hamarább tisztult legyen a vad ellenségtől, nemzetünk mentve legyen a fenyegető veszélytől. -

A nemzet tehát, s ennek Kormánya kívánnya tőlünk, hogy hadjuk most azokkal bajlódni, melyek hátunk megett vannak, vagyis rajtunk történtek - feledjük a legnagyobb kisértetnek és legkeserűbb óráit is - most csak arra igyekezzünk, hogy a hon és nemzet minden áron s áldozattal is mentve légyen. -

A nemzetnek és kormánynak ezen kívánata a maga idejében és helyén van - oh de látni a virágzó Városoknak halomra lőtt pompás lakait felperselt hajlékait, szemlélni a leégett békés falvaknak még ma is tán füstölgő, barna üszkét - elgondolni legyilkolt véreinknek válogatott kínzásait és hogy a legtöbbeknek tetteik az állatok, ebek és madarak eledelei lettenek - hallani az árváknak és özvegyeknek keserveit, nyögéseit és panaszait - látni a legpompásabb palotákat minden ékszereivel vandál módra feldúlva, s a legdúsabb és vagyonosabbakat földön futó szegényekké téve. Látni a romló helyeket melyekben eddig az égnek tudományuk hírdetették vala, most sérült és bénult honvédek panaszai, nyögései hallszanak, rövidbe: oh, mert ki tudná a gonoszság minden műveit elősorolni, látva a hont feldúlva, vérbe, lángba borítva, minden szépnek, nagynak és dicsőnek nyakát szegve, nem lehet, hogy ne bosszankodjék a nemes Lélek, s el ne érzékenyüljön, tán még a Jesus is könnyeket hullat az elpusztulandó Jeruzsálem felett. - A nemzet se kívánnya azt tőletek, csak annyit akar s kíván, hogy a múlt kisértések terhes órái ne ijesszenek le benneteket a további hű munkátoktól - mondjátok most egy kissé azokon egy kevéssé elérzékenyülve elcsüggedni .- Egy szent dolog van előttünk most megmenteni a hont, ezt élet halálra oltalmazni, bármely nagy áldozatra készeknek lenni ezt kívánnya a hon most annyival is inkább; mert alig vala a nemzet szabaduló félben a belforradalom s rá hozott kül ellen viszályaitól, ismét egy kül ellen akarja rohanni honunkat - s ezt kívánnya a Kormány most néktek az egész népnek elmondani, hogy mindnyájan ezen nétalán béköszönthető veszély ellen védjétek a hont - azon esetre hirdet keresztes hadokat, melyek élére az Evángéliumnak szolgáit akarja állítani, hogy a vallásért élni, halni kész nép, vallásával honát nemzetét szabadságát egy szívvel, lélekkel megvédje - egyetértés egybetartás, s áldozat, készség légyenek mindenkor veletek s így bizonyára eljőnek nem sokára a nemzetnek enyhült órái, melyekben vesztésünket, méltán megkönnyezhettük, s szenvedéseinket kipihenhettyük, s szabad lészen jobb jövőket reméllenünk.”[8]

Végül pedig az Alsójárai Egyházközségben történt tömeggyilkosságot követően egy menekült család Csegezben kapott befogadó otthont, ahol fokozottan nehézségekkel kellett szembenézzen, hiszen meghalt a feleség, de nemsokára a másfél éves gyermek is. Bombér Sándor lelkész a gyermek temetési prédikációjában utal a járai szörnyűségre, de a férfi nehézségeire és hontalanságára is: „/…/ lám ezen szerencsétlen háznép és apa ez előtt mintegy két évvel egy boldog földön megülte a nászi öröm boldog napjait - boldog volt ő akkor egy boldog honban, /…/ de változtak az idők, változott a boldogság - eljöttek a gyászos napok, békövetkezett a fatális idő, s a megátkozott sors ezen szerencsétlen háznépet kiűzé szülőföldéből, kizaklatá honából - elkergeté meleg tűzhelyétől, hogy légyen földön futó, hontalan, s te szerencsétlen család, s ebben te szerencsétlen Férj és apa Ferenczi István, az idők annyi csapásai közt is a te gyönyörűséges terűdet /…/ a nemzetek küzdései közt elhozád, vagy vonczolád ezen helyre /…/, hogy idegen földön hullassátok könnyeiteket kedveseitek után.”[9]

Atyafiságos tisztelettel:

Pap Gy. László lelkész

The Inquirer, 2009, November 7.

„Tudományos Oratórium” unitárius szerzőtől

Williams csodára hív

Williams zenévé konvertálja az ősrobbanást

E hónap végén, a BBC Filharmonikusok és a Salford Choral Society közös munkára vállalkoznak egy unitárius szerző kedvéért; Alan Edward Williams műve, a Csoda: Tudományos Oratórium egy új kórusmű, melyet olyan évben mutatnak be, amikor több fontos évfordulója is van a világegyetem témájának. Alan – Jane Williams fia, aki a Nagygyűlés egyik volt elnöke – most az Oldham egyházközség tagja.

Az alábbiakban egy másik volt Nagygyűlés elnök és tenorista készít Alannel interjút.

Mi inspirálta Önt az oratórium megírására?

A közvetlen impulzust egy eminens asztrofizikustól kaptam, aki történetesen David Williams professzor, az édesapám (és akit az The Inquirer olvasói már jól ismernek). Édesapám is, és édesanyám is buzgó kórustagok, és édesapámnak mindig bántotta a csőrét, hogy a világ teremtéséről mindig kizárólag csak vallási szempontból énekelhetett. Így azt javasolta, hogy írjak egy tudományos oratóriumot. Aztán rájöttem, hogy 2009 az Asztrológia Nemzetközi Éve, és a BBC is érdeklődést mutatott ebben az évben, aki a Salford Choral Society-vel együtt mutatja be a darabot.

Mik a hasonlóságok a között, ahogyan Ön, mint 21. századi szerző próbálja meg bemutatni ezt a témát, meg a között, ahogyan Haydn próbálkozott, a 18. században, a The Creation (Teremtés) című művében?

Egy másik szerencsés véletlen, hogy ez az év Haydn halálának kétszázadik évfordulója, és a BBC Filharmonikusok, egy nagyobb Haydn sorozat részeként, már programra tűzték a Teremtést. Azt tartják, hogy a szerzőt egy látogatás inspirálta a Teremtés c. oratórium megírására. Strout-ban meglátogatta William Herschel obszervatóriumát, majd éjszakába menően beszélgetettek. Külön pikantériája a dolognak, hogy az asztrológus katonaként, majd templomi zenészként kezdte a karrierét. Haydn a már megszokott bibliai történetet használja fel, és nem hiszem, hogy abban az időben – mélyen a Felvilágosodás korában – valaki megkérdőjelezte volna. De mindenképpen, éppen ideje volt már egy tudományos szemlélet bemutatásának.

Haydn kijelentette, hogy „A mennyország Isten dicsőségét beszéli el” híres kórusművében. Ön, tudományos oratóriumában, arra törekszik, hogy csupán tényszerűen közelítse meg a témát, vagy van benne egy spirituális felhang is?

A darab nyíltan törekszik arra, hogy választ találjon arra a kérdésre, vajon a természeti jelenségek csodálata átveheti-e a vallás szerepét, amennyiben az emberi lénynek nyújtott vigaszról van szó. Nem hiszem, hogy pont a ’spirituális’ szót használnám (ritkán teszem), inkább azt, hogy ’emberi’, a szó legtágabb értelmében. Kétféle szerep van, mely a halál elkerülhetetlenségének árnyékában él. Thea – az asztronómus, aki mezzo-szoprán (sok nő asztrológus létezik már a világban) – számára az a választ, hogy az űr megfigyelésében talál vigaszt. Kommunikálja is ezt a vigasztaló csodát tanulójának, barátjának és szerelmének, Marcus-nak, aki viszont csak kiábrándultságot talál a világmindenségben – egy adott ponton az egész darab csak egyszavas párbeszédre szorítkozik: Thea azt énekli „csodálatos”, Marcus pedig azt „kiábrándító”.

Minden általa befejezett szerzeményhez, Haydn hozzátette azt is, hogy „Áldjuk az Isten”. Ha valamilyen hasonló szókapcsolatot kellene használnia, mi lenne az?

Diodh byth – ez welsziül azt jelenti: áldassék, de az „Isten” szó nélkül… azt hiszem fontos hálásnak lenünk, még akkor is, ha nem egy teremtő istennek mondunk köszönetet.

Az Ön unitárius volta mennyiben határozza meg téma-választását?

Mélyen. Az unitarizmus alatt én nem csak Isten egyediségének fejezését látom, hanem az emberiség elképzelhető egyediségét is. Darabjaim közül sok foglalkozik az ellentétek megbékélésével – mint például a népzene és az avant-garde, természetes és mű, tradíció és innováció, dzsessz és klasszikus zene. Ez egyik gondja Bartóknak is, aki természetesen maga is unitárius. Valószínűleg ő az a zeneszerző, aki legnagyobb hatással volt rám. Zenéje állandóan a vidéki, hagyományos népzene, és a városi avant-gard között vergődik.

Mondana kicsit többet Magyarországgal és annak zenéjével való kapcsolatáról?

Nos, zenei kapcsolatom Magyarországgal az unitarizmusból következett. Egy évig tanultam a budapesti Liszt Ferenc Zeneakadémián, mialatt kutatásokat végeztem a magyar kortárs zeneszerzőkkel kapcsolatban. Most is nagyon erősen kötődöm a magyar nyelv és a magyar kultúrához – már szinte életem fele óta folyékonyan beszélek magyarul. De most a welszi dolgoknak is megszállottjává váltam. Azt hiszem, én vagyok az egyedüli unitárius, aki mindkét nyelvet beszéli.

Milyen reményei vannak ezzel a darabbal kapcsolatban?

Remélem, hogy az emberek élvezni fogják, hogy üzenete inspirálja majd őket, hogy a szokatlant is el fogják fogadni, a megszokottal együtt, és azt fogják érezni, hogy ez egy őszinte, tiszta szívből fakadó próbálkozás. A jövőbeni előadásokat illetően, a darab úgy van felépítve, hogy bizonyos részeit külön is elő lehet adni. A nyolc nagy-kórus együtt énekel, és a zenekari betéteket fölveszik a BBC Filharmonikusok, hogy lejátszhatóak legyenek a 3-as Rádióadón.

Sokan aggódva mennek el egy modern szerzeményeket bemutató koncertre, mert attól tartanak, hogy a zene ’nehéz’ lesz, nem lesz harmonikus. Modern zeneszerzőnek tartja magát?

Írtam egy amatőr énekkar számára, akik a régi, nagy-északi stílusban énekeltek, de most itt vannak a BBC Filharmonikusok, valamint a BBC Énekesei. Tehát a darabban lévő anyag a viszonylag egyszerűtől és dallamostól, az érzékelhetően másvilágiig terjed. Nem várható el, hogy az ősrobbanás úgy hangozzon, mint a Beatles, nem? A tartalom azt súgta, hogy használjam fel úgy az énekkar hagyományait, mint az asztronómiai megfigyelések által szolgáltatott adatok hangjait, melyeket Jodrell Banktől kaptam. Így aztán vannak csikorgó hangok is, meg furcsa hangképek, és minden, ami a kettő között elképzelhető. Reményeim szerint összefüggő képet adok egy korokon átívelő utazásról.

A továbbiakban hogyan látja munkája fejlődését, mint zeneszerző?

Egy operát tervezek, a librettóírómmal, Philip Gouldinggal, de még nagyon az elején vagyunk vele. Szeretnék kamara zenét írni: támadt egy ötletem egy kvéker találkozón, egy olyan darabról, mely a hang és csend határán lenne – valószínűleg nem ez az, amit George Fox szeretne egy ilyen találkozón. De – mint tudjuk – az unitáriusok nem arról híresek, hogy be tudják fogni a szájukat.

(Alan Williams sokak által ismert angol zeneszerző, aki sok barátot szerzett magának az erdélyi és magyarországi unitáriusok közül. Többször járt Erdélybe 1991-től kezdődően, majd Budapesten is tanult egy évet a Liszt Ferenc Zeneakadémián. Amit említést tesz róla a cikkben folyékonyan beszél magyarul. Méltón nevezhetjük olyannak, mint aki igazi kapcsolatteremtő az angol és magyar unitáriusok között. K.J.)

Fordította: Kászoni József, lelkész.

Kedves Olvasóink!

Istennek segedelmével a 2010-es esztendő is megérkezett. Egy-egy új időszak megkezdésekor, az Unitárius Élet szerkesztői is terveznek, és szép álmokat szövögetnek egyházi lapunk minél tartalmasabbá és olvasmányosabbá tételére.

Az eddig megjelent szerkesztői előszavak hasznos tanácsaiból, meglátásaiból válogattam, és ezeket szeretném megosztani a kedves Olvasóval:

„Akárhogy is csűrjük, csavarjuk a dolgot, azért szembe kell néznünk azzal a ténnyel, hogy minden újév egy kicsit új oldalt jelent életünk történetében.

Hogy ez az új naptároldal egyben új szakaszt, vagy fordulópontot is fog-e életünkben jelenteni, azt még nem tudhatjuk. Azok az oldalak, amelyek ekkor kezdődnek még tiszták. Nagyrészt rajtunk is múlik, nemcsak a sors szeszélyén, hogy milyen történésekkel lesznek ezek teleírva. Hogy ezekből történelem lesz-e, vagy csak egy csomó rossz hangulat, kiábrándultság, reményvesztettség. Sokan szeretnék remélni, hogy lesz fordulat, lesz változás.” (Zoltán Zoltán)

„A mai globális, pénzközpontú világban különösen nagy szükség lenne szeretetet sugárzó, nyugalmat árasztó, felüdülést hozó írásokra. Híveinkhez csak ritkán jutnak el azok az unitárius egyházi (szak)könyvek, amelyek örömünkre, egyre nagyobb számban jelennek meg, de amelyekhez olykor meglehetősen nehézkes és költséges hozzájutni. Idővel, kedvvel, szakértelemmel s türelemmel sem rendelkezik minden unitárius hívő embertársunk, Atyánkfia ezek elolvasásához. Kellenek tehát az olyan lapok, mint az Unitárius Élet, hogy jól szerkesztett, tartalmas, színvonalas és olvasmányos írásaival orvosolja, pótolja a hit- és egyházközösségi élet hiányosságait.” (Kálnoki Kiss Tamás)

„Az Unitárius Élet a Magyarországi Unitárius Egyház egyetlen hivatalos lapja, amelyben vissza kell tükröződnie életünknek, tevékenységünknek. Most, hogy kivitelben, reméljük, hogy tartalomban is megújult formában jut el a lap az Olvasóhoz, nem hirdetünk hangzatos programot. Mi a munkára vállalkozunk, hogy a Tisztelt Olvasó által hozzánk eljuttatott anyagot összegyűjtjük, feldolgozzuk, és próbáljuk úgy egységes egésszé szerkeszteni, hogy a fentebb említett cél, az egyházi élet hű tükre legyen és az olvasók körében érdeklődést keltsen.” (Balázsi László)

Az előttünk álló esztendőben, majd az elkövetkezendőkben is, meg szeretnénk tartani mindazokat az elveket, amelyek a múltban jóknak bizonyultak. Ám nem elég csak valamit megtartani. Mai világunkat a folyamatos fejlődés jellemzi. Már az is, ha valaki egy helyben áll, lemaradást jelent.

Új lehetőségek és megoldások után kutatunk. Ebben az évben gyarapszik szerkesztő bizottságunk két szakemberrel: Horn Ildikóval és Gazdag Árpáddal, akik ebben a megújult számunkban bemutatkoznak. Új rovatokat fogunk bevezetni, többek között olyan beszámolókat tervezünk közölni, amelyek olvasóink és híveink körében végzett szociológiai felméréseket tartalmaznak, még életszerűbbé téve lapunkat.

A 2010-es esztendő Dávid Ferenc egyházalapítónk születésének 500. éves évfordulója. Történészek által is vitatott, mikor született – 1510 és 1520 közötti időszakot felölelve – mert a korabeli dokumentumok elvesztek. Ami biztos az az, hogy 1910-ben egyházunk nagy ünnepséget rendezett a 400. születési évfordulón.

Ma már egy interaktív kommunikációs világban élünk. Bárki írhat, szerkeszthet, létrehozhat internetes blogot, naplót, hozzászólhat bármihez. Az Unitárius Élet folyóiratunknak is van internetes, online formája. Oda is várjuk a megjegyzéseket, hozzászólásokat. És szerkesszük együtt a nyomtatott változatot is!

Dávid Ferenc korában hitvitákat rendeztek ahhoz, hogy bevonják a híveket is az egyház és a hitelvek kifejtésének vérkeringésébe. Napjainkban a párbeszéd és a közös együttműködés közepette tudjuk modernné, aktuálissá és időszerűvé tenni vallásunkat.

szerkesztőbizottság

Jó reggelt kívánok!

Engedjék meg nekem, hogy unitárius létemre egy hithű katolikus emberre való emlékezéssel kezdjem mondanivalómat. Pont egy évvel ezelőtt temettük el Fehérváron Árva Vince atyát, azt a szerzetest, aki a Kádár rendszerben a földalatti Pálos rendet vezette a legnagyobb illegalitásban. A rendszerváltáskor még részt vett a Pálos rend újjászervezésében, de később méltatlanul mellőzve lett, mert azt hangoztatta, hogy ő a Magyar Pálosoknak volt a perjele.

Ismerkedésünk egy latin nyelvű könyv fordításával kezdődött, akkor már elmúlt 70 éves, és káplánként szolgálta egyházát. Kijártam hozzá Pilisszántóra beszélgetni. Egyik alkalommal megkérdeztem tőle, hogy miért fogad engem mindig jó szívvel?

Azt válaszolta: Tudod már beszéltem rólad híveimnek és azt kérdezték ők is, hogy ezzel az unitárius emberrel miről tudok beszélgetni? Azt mondtam nekik, hogy nem a Trinitárius hívő beszélget az Antitrinitárius hívővel, hanem az egyetlen magyar alapítású szerzetesrend tagja beszélget az egyetlen magyar alapítású felekezet (egyház) tagjával, vagyis egy Pálos egy Unitáriussal. Hogy mit adtunk mi és mit adtak ők a magyar történelemnek. Én beszélek Boldog Özsébről a rendünk alapítójáról, ő beszél Dávid Ferencről és János Zsigmondról, én a XIII. század közepéről és a Pilisi barlangokról, ő pedig 1568 vízkereszti Tordai országgyűlésről.

Engem ez különösen érdekel -mondta-, mert páratlan dolog történt Tordán 1568 január 6-13 között a világon először 200 évvel a francia forradalom előtt egy vallási türelmi rendeletet fogadtatott el II. János utolsó magyar királyunk az erdélyi rendekkel, vagyis „ A hit hallás után lészen, aki veszi-veszi, aki nem-nem, de hite miatt senkinek bántódása ne essék.”

Pontosan így van, ahogy Vince atya említette, mi unitáriusok ma is ennek szellemiségében élünk, az Unitárius Egyház 442. születésnapján.

Végül arra szeretnék mindenkit kérni, hogy január 6.-án ne csak a XVI. századi vallási türelmi rendeletre, hanem Árva Vince pálos atyára is emlékezzünk, aki nem csak tudta, de értette is a tordai országgyűlés jelentőségét.

Gergely Felicián

2010. január 6.

Jó reggelt kívánok.

A közelgő reformáció ünnepe egy történetet juttatott eszembe.

Másfél évtizeddel ezelőtt a Magyarországi Unitárius Egyház megbízásából meglátogattam László Gyula régészprofesszort az Alkotmány utcai lakásában. Velem volt a középső fiam is, aki ekkor 8-9 éves lehetett. Hivatalos ügyek elintézése után Gyula bátyánk a következőt kérdezte,

- No, kislegény tudod-e ki volt Dávid Ferenc?

- Igen. Az első magyar unitárius püspök.

- Jól van. És azt megtudod-e mondani, hogy mit köszönhetünk Dávid Ferencnek.

Rövididő múlva jött a válasz

- Hogy mi most unitáriusok vagyunk, mindnyájan ebben a szobában azt neki köszönhetjük.

- Okos kislegény vagy, még egyet kérdeznék tőled és eközben az asztalról felvett egy kb. 10 cm átmérőjű bronz plakettet.

Kettőjük közé emelve és az érme arcát a fiam felé fordítva a következőt mondta

- Ami a kezemben van, ezen mit látsz?

- Egy vasba öltözött bácsi fejét.

- Így van, ezt látod te, de én nem ezt látom, én a plakett hátulját nézem és azon valami írás van, de fej nincs. Kérdezzük meg édesapádat, aki nekünk oldalt ül, hogy ő mit lát.

Én odanézve azt válaszoltam, hogy nem sok mindent, az érmének csak a szélét látom, gyakorlatilag egy vékony vonalat.

Újra a gyerek felé fordulva a következőt kérdezte

- Na, most szerinted kinek van igaza? Neked, aki egy fejet látsz, nekem, aki egy írást, vagy édesapádnak, aki egy keskeny vonalat lát?

A gyerek rövid gondolkodás után azt válaszolta, hogy mind hármunknak igazunk van.

-Erről van szó, okos vagy, mind a hárman ugyazt az érmét nézzük, és mégis három féle képen látjuk. Ebből az következik, hogy nincs kizárólagos igazság. és soha ne felejtsd el életed folyamán, bármennyit tanulsz és bármilyen magas beosztásba is kerülsz, hogy nem te vagy a legokosabb a világon, vannak nálad okosabbak és nem csak egy fajta igazság van, a tied, hanem másnak is lehet és van igazsága. Ez a több fajta igazság el kell, hogy férjen egymás mellett. Ha ebből a beszélgetésből csupán ezt az egyet jegyzed meg akkor egészen biztos, hogy mártír püspökünk Dávid Ferenc a túlvilágról boldogságos szemmel néz rád több mint 400 év távlatából.

Gergely Felicián

2009. október 31.

Vallásszabadság 1568 - szólásszabadság 2010

2010. január 10-én, a Bartók Béla Egyházközségünk templomában ünnepi Istentisztelet keretében emlékeztünk a vallásszabadság napjára. Minden esztendő január második vasárnapján emlékezünk az 1568 január 6-13 között tartott tordai országgyűlésre, melynek keretében a világon először mondották ki és foglalták törvénybe a lelkiismereti és vallásszabadságot.

A szószéki szolgálatot Léta Sándor lelkész végezte.

Ezen ünnepi alkalommal Lőrinczy Zsolt presbiter testvérünk a Magyar Rádió Közalapítvány Kuratóriumában eltöltött egy évi tapasztalatairól, élményeiről tartott beszámolót - a beszámoló letölthető dokumentum formátumban.

Az énekvezéri teendőket Péterfi Katalin végezte.

A teljes Istentisztelet hanganyaga elérhető MP3 formátumban!

http://unitarius.eu/Audio/20100110-Vallasszabadsag-napja-LorinczyZsolt.mp3

Fényképek: