Pap Gy. László: Megemlékezés március 15-ről
Írások, gondolatok 2010. március 1., hétfő
MEGEMLÉKEZÉS MÁRCIUS 15-RŐL
Múltunk Idézésekor át kell hangolódni az 1848-as eseményekre, mikor népünk akkori fiai nem csak anyagiakat, hanem életüket is feláldozták a haza oltárán „jó szívvel és ingyen”. Isten akaratából egy olyan évet értünk meg, melyben a jelzett események 150. Évfordulója alkalmából ünnepelhetünk. Ennek ismeretében nézzünk bele a „Népek tavaszának” forradalmi eseményeibe.
Tudni kell, hogy két fontos személy létezett az akkori eseményekben: az egyik a barikádokon, vagy a harcmezőn, a másik pedig, aki ünnepelte a forradalmat. Nekünk ma az a feladatunk, hogy fejet hajtsunk a hősök előtt és tiszta szívvel maradjunk meg a világ ünneplői között.
A szabadságharc eseményei 1848. január 12.-én, Itáliában indultak el, mikor Palermóban kitört a forradalom. Miután térdre kényszeríttették a nápolyi királyt, kiszabadították a politikai foglyokat. A vezetést nyomban egy ideiglenes kormány vette át, ami életre is hívta a demokratikus alkotmányt.
A következő hónapban már Franciaországra is átterjedt a forradalom, de ott a királyi kormány a tüntető tömegbe lövetett, mikor többen megsebesültek és meghaltak. Párizsban 1500 barikádot emeltek a forradalmárok s minden fontosabb stratégiai pontot: kaszárnyát, fegyverraktárt, de magát a királyi palotát is elfoglalták. Itt is ideiglenes kormány alakult, ami a tömeg nyomására kimondta a monarchia megdöntését és kikiáltotta a Köztársaságot.
Márciusban már Bajorországban is mozgalmak robbantak ki. Kilenc nap múlva Bécsre is átterjedt a forradalom. Metternich, birodalmi kancellár lemondott, Ferdinánd császár pedig alkotmányt és saját sajtószabadságot ígért.
Már a párizsi események hatására Kossuth Lajos megfogalmazta és előterjesztette javaslatait egy új, felelős kormány megalakítása érdekében. Ebből a beszédből lesz majd a híres 12 pont:
1. Kívánjuk a sajtó szabadságát, a cenzúra eltörlését
2. Felelős minisztériumot Budapesten
3. Évenkénti országgyűlést Pesten
4. Törvény előtti egyenlőséget polgári és vallási tekintetben.
5. Nemzeti őrsereget.
6. Közös teherviselés.
7. 7. Úrbéri viszonyok megszüntetése.
8. Esküdtszék, képviselet, egyenlőség alapján.
9. Nemzeti bank.
10. Katonaság esküdjék meg az Alkotmányra, magyar katonáinkat ne vigyék külföldre, a külföldieket vigyék el tőlünk.
11. Politikai status foglyok szabadon bocsáttassanak.
12. Unió.
Az új hang hatással volt, hiszen a magyar felsőtábla éppen a bécsi forradalom hatására elfogadta a fenti javaslatot és március 15.-én, Pesten is kitör a forradalom és győz. A márciusi ifjak kezdeményezésére kinyomtatták a 12 pontot és szavalták Petőfi Sándor Nemzeti dal- át. A délutáni órákban már 10000 ember gyűlt össze a Nemzeti Múzeum előtt, akik a forradalom szellemétől átlelkesülve hallgatták a forradalmi követeléseket. A helytartó tanács és a hadparancsnokság is meghátrált és így sikerült kiszabadítania a Budán raboskodó Táncsics Mihályt. Gr. Batthányi Lajos külön magyar kormányt alakított. Március 20.-án az erdélyi liberális ellenzék kezdeményezésére megegyezés született arra vonatkozóan, hogy Erdély Magyarországgal való egyesítése céljából országgyűlést hívjanak össze. Az erdélyi vármegyék és székek: Marosvásárhely, Temesvár, Déva, Nagyenyed, Fogaras, Alsó – Fehér vármegye, Udvarhelyszék a gyűléseken üdvözlik a forradalmat és a 12 pontot, de a román vezetők is a társadalmi és nemzeti átalakulás kezdetét látták a forradalomban.
Egy Budán napvilágot látott névtelen röpirat éppen arra mutatatott rá, hogy Erdélynek Magyarországgal való egyesülése az erdélyi románoknak is javukra válna, mert Magyarországon már „feljött az igazság és a szabadság napja”, itt már nincsenek „sem jobbágyok, sem nemesek, nincsenek sem urak, sem szolgák”, de csak az egyesülés megvalósulása esetén lesz így Erdélyben is. Az erdélyi románok Brassói Kiáltványa reménységgel fogadta az uniót, hiszen ettől éppen a zsarnoki törvények megszüntetését remélte. Szemben azonban Simion Barnut visszautasította az uniót, de annak tárgyalását a román nagygyűlés bízta. A kiáltványt azonban ő is széles körben elterjesztette.
Az új kormánnyal, az új utakra lépő országban megkezdődtek a munkásmozgalmak: céhlegények, nyomdászok, proletárok, de a parasztmozgalmakkal is találkozunk, melyek arra irányultak, hogy kitágítsák a jobbágy – felszabadítás körét. Fontos helyet foglal el, azonban az együtt élő nemzetiség ilyen irányú mozgalma is, hiszen mindannyian nagy várakozással tekintettek a változások elé.
Batthányi kormány május 12.-én még határozottan elutasította egy önálló magyar hadsereg teremtését, de 15.-én, kimondta egy 10000 főnyi reguláris sereg létrehozását, amit toborzás útján valósítottak meg. A fegyverfogásra nagyobb számban a szegény parasztok, falusi nincstelenek, de olyanok is vállalkoztak, akik egyszerűen a munkanélküliség elől menekültek, de sok esetben áldozatkészségből, önként is jelentkeztek: munkások és értelmiségiek is.
Az első honvéd zászlóaljak megalakulása nem csak a forradalom katonai helyzetére hatott jótékonyan, hanem a forradalom állásait gazdasági téren is igyekezett megszilárdítani. Az új alakulatok igényei lehetővé tették, hogy iparágak egész sora komoly tevékenységekbe kezdhessen. Ennek a nagy seregnek azonban komoly kiadásai fedezésére a kincstár nem volt képes, ezért a közvéleményhez fordult ismét Kossuth Lajos abban a reményben, hogy sikerül összegyűjtenie egy új magyar bankjegy fedezetét.
Az a forradalom, amely megjelenése óta sikert sikerre halmozott, egyszerre megtorpant, hiszen ellenforradalmi fordulat következett, amikor az udvar közvetlen támadásra indult Magyarország ellen. A forradalmi erők minden erejükkel, tehetségükkel igyekeztek megakadályozni a harc kirobbanását, de mivel újabb alárendeltséget nem voltak képesek elviselni, így meg kellett indítaniuk az önvédelmi harcot.
A szeptemberi fordulat középpontját nem az ellenállás szellemének az erősödése, vagy a pesti nép újabb megmozdulása, hanem a képviselőház balra fordulása jelentette. Nem sok időre éppen bizalmi kérdések felmerülése miatt megalakították a Honvédelmi Bizottmányt, melynek az volt a feladata, hogy állandóan ellenőrizze a miniszterelnököt. A Bizottmány tagjai közé erdélyi liberálisokat is választottak: Madarász Lászlót, Nyáry Pált, Patay Józsefet és Semberey Imrét. Madarász László az, akit vád alá helyeztek elszámolatlan pénzek miatt és megvonták tőle a bizalmat.
Legfontosabb feladat tehát lassan az lett, hogy megteremtsenek egy erős hadsereget. A Honvédelmi Bizottmány ezért nagy lendülettel folytatta a toborzást és egymás után alakította meg az új honvéd zászlóaljakat. A honvédsereg gyalog zászlóaljainak száma decemberre 64 volt, amihez csatlakozott még a császári hadseregből 22. sorgyalogezredbeli zászlóalj is, amely leszakadt a hadtestről. Eredményesen folyt a lovasság szerevezése is s közben rohamos léptekkel haladt előre a honvéd tüzérség kiépítése is. A császári hadseregtől örökölt ütegen kívül decemberre már 32 honvédüteget is számláltak. Decemberben tehát a forradalom hadseregében 84000 gyalogos, 8000 huszár és 3000 tüzér szolgált. Ez első sorban is annak, az emberek tízezreit elöntő lelkesedés hullámnak volt köszönhető, ami miatt már sok helyen a sorozást nem is kellett elrendelni.
A harcok megkezdődtek az ország szélein az ellenség mellékhaderőivel, de a nemzetiségi felkelőkkel is. Az utóbbiaknak az volt a legnyomósabb oka, hogy a magyarországi nem magyarok az ellenforradalom nyílt fellépését közvetlenül megelőző és követő időszakban nem sok bíztatást kaptak nemzeti követeléseik méltányolását illetően. Emiatt pedig természetes, hogy a szerb, vagy éppen a horvát példa, aki megelőzően szembeszállt a forradalommal – megtalálta a román követőit is. A szembeszegülést olyan események is erősítették, mint pl. az az aranyoslónai esemény, mikor az újonc toborzás alkalmával az összegyűlt tömegbe belelőttek a katonák és 13 ember halálát okozták. Ugyanakkor az ellenállást erősítette és emiatt a forradalom számára nem lehetett megnyerni a román parasztságot, mert késleltették a felszabadítási törvény kiadását. A balázsfalvi országgyűlésen pedig annak az óhajnak adtak hangot, hogy az osztrák kormánynak rendelik alá magukat, amit nem nagy megértéssel fogadtak a havaselvi románok. Igaz, volt egy magát megnevezni nem akaró kisebbség is a balázsfalvi képviselők között, akik jelezték Batthányinak, hogy amennyiben a románok jogait is tiszteletben tartják, akkor meg lesz alakítva a kölcsönös szeretet és egy hónapon belül minden kényszerítés nélkül 20000 román fog honvédnek felcsapni. A román nemzeti forradalom útját azonban már semmi sem tudta elállni.
A harcok kitörése után sorban vesztették el a Dunán túl, feladták a fővárost, látni kellett az ellenség önkényuralmát a megszállott vidéken, de tapasztalni kellett azt is, hogy az ellenségnek magyar támogatói is vannak. Elérkezett az a pillanat, mikor kirobbant az önvédelmi harc. Az Erdélyre vonatkozó részében Damjanits tábornok vezetésével mintegy 50000 harcos állomásozott februárban Szolnokkal átellenben létesített táborban s ezzel az ellentámadás feltételei meg is teremtődtek. November vége óta Erdély majdnem egész területe az ellenség kezében volt s számítani lehetett arra, hogy az ellenség hamarosan kísérletet tesz Nagyvára, majd Debrecen elfoglalására. Ebben azonban mindenek előtt a székelyek gátolták meg az ellenséget, a Székelyföld lakói októberben gyűlést tartottak Agyagfalván, ahol kimondták, hogy általános népfelkelést szerveznek a forradalom minden rendű és rangú ellenségeinek megleckéztetésére. Ennek köszönhetően néhány nap múlva 30000 székely állott fegyverben s a gyenge császári csapatok arra kényszerültek, hogy kivonuljanak a Székelyföldről, de a Háromszék kivételével. Itt lángolt fel másodszorra is a népfelkelést és a fegyverhiányt Gábor Áron tizedes kezdetleges öntödéje igyekezett pótolni. Puchner eredeti támadásáról lemondott (Nagyvárad) és 17000 fős csapatot irányított Háromszékbe. A régebbi győzelem után most már vereséget szenvedtek a székelyek Hídvégnél. Eddig azonban megerősödött a forradalmi csapat, mely Bem vezetésével tört előre. Nagybánya tájékáról indult el decemberben és Kolozsváron átvágta Puchner útját, aki Nagyvárad meghódítására indult. Karl Urban csapatait követve Bucovinába ment és addig üldözte őket, amíg Urban csapatai szét nem szóródtak. 4000 emberét Észak – Erdély őrizetére hagyta, 9000 emberével pedig bevonult Marosvásárhelyre. Gálfalvánál útját akarta vágni Puchner csapata, de nem sikerült. Közben székelyföldi honvédekkel erősítette csapatát. Puchner támadására válaszolva üldözőbe vette, majd Dévánál Damjanits csapataival egyesülve 3000-nyi erősítést kapott. Nagyszebent is elfoglalta. Március 20.-án tehát Erdély területén Gyulafehérvár és Déva várőrségét és az Érchegységben körülzárt román felkelőket leszámítva nem volt többé ellenséges fegyveres erő.
1849 elején már elkezdődtek a politikai csatározások és a baloldali békapárt között. A békepártiak elengedhetetlennek tartották a baloldaliak kiszorítását, de Kossuth megbuktatását is. Egyszerre azonban nem lehetett támadásba lendülni, csak fokozatosan.
A harc szintéren megjelent az orosz beavatkozás az elszigetelt Magyarország ellen. Ekkor nem csak a csapatok összpontosításához fogtak, hanem egy népfelkelés beindítását is szorgalmazták. Bár látszik az Udvar és a nemzetiség szövetségének meglazulása, sőt a román – magyar megegyezés is létrejött, de az összeomlás felé vezető útról már nem volt visszatérés. Arad, Temesvár és a világosi fegyverletétel következett és az a pillanat, melyben a csata elveszett, de az eszme megmaradt örökké.
Pap Gy. László


Bővebben