2008. szeptember 13., szombat > unitariuselet
A PARADICSOM JELENLÉTE
Több mint 1000 éven át a keresztény egyház a Paradicsomra helyezte a hangsúlyt, és nem a keresztre-feszítésre. Hogyan fordult ilyen borzasztó szimbólum felé a keresztény egyház, és hogyan fedezhetjük fel újra a Paradicsomot.
Rita Nakashima Brock és Rebecca Ann Parker
Jézus keresztre feszítését nem jelenítették meg a templomokban a tizedik század előtt. Miért? Ez volt az a kérdés, mely egy ötéves zarándokútra indított minket. Eredetileg nem hittük, hogy igaz lehet. Biztosak voltunk abban, hogy a művészettörténészek tévednek. A keresztre feszített Jézus túlságosan is fontos a nyugati kereszténység számára. El sem tudtuk képzelni, hogy Jézus szenvedéseinek megjelenítése hiányozzon a korai templomokból.
Hét évvel ezelőtt, amikor befejeztük Hamuból példabeszédek: erőszak, megváltó szenvedés, és annak kutatása, hogy mi szabadít meg minket c. tanulmányunkat, a mediterrán térségbe utaztunk, hogy Jézus halott testét kutassuk fel a régi templomokban. Azt tanultuk a hittanórákon – meg az általános iskolában –, hogy a keresztények hite szerint Jézus Krisztus keresztre feszítése megváltotta a világot, és hogy ez a keresztény hit magja. A Hamuból példabeszédek-ben mi kétségbe vontuk ezt a tételt, mert úgy találtuk, hogy ez az eszme hozzájárult az erőszak és a háború szentesítéséhez. A behelyettesítéses bűnhődés doktrínája Jézus halálát használja fel a legmagasabb önfeláldozás modelljének; ráadásul azokat állítja be bajkeverőnek, akik az erőszak áldozatai voltak, és az elkövetőket feloldozza felelősségük alól, etikátlan viselkedésük ellenére. Ez az eszme mélységesen zavart minket, de sohasem kérdőjeleztük meg annak központi voltát a kereszténységen belül.
Ám arra semmiképpen sem voltunk fölkészülve, hogy ezer évig a kereszténység nem Jézus halálára összpontosított. Amint sorra látogattuk az ősi szenthelyeket, művészettörténészekkel beszélgettünk, és ősi szövegeket olvastunk, rá kellett döbbennünk a valóságra: Jézus holtteste egyszerűen nem volt ott. Nem találtuk fel a katakombákban, sem Róma korai templomaiban, sem Isztambul hatalmas, hatodik századi katedrálisában, a Hagia Sophiában, sem Törökország észak-keleti templomaiban, sem a ravennai mozaikokban. Amint rájöttünk arra, hogy a keresztre feszítés tényleg hiányzik, arra kezdtünk figyelni, hogy mi az, ami viszont jelen van a korai keresztény művészetben.
Rájöttünk, hogy a korai keresztény templomokban a Paradicsom az, ami dominál. Meglepetésünkre, és örömünkre azt fedeztük fel, hogy a korai keresztény Paradicsom valami teljesen más, mint a „mennyország” vagy az élet a halál után. Azokban a korai templomokban, a Paradicsom – mindenek előtt – ez a világ volt, melyet áthatott és megáldott az Isteni Szellem. Rómában és Ravennában a Paradicsom ábrázolása foglalta el a sziklás, elhanyagolt legelőket, a gyümölcsösöket, a tiszta éjszakai égboltot, a mediterrán világ bő vizeit, mintha csak belső fény világítaná át őket. Élénk színű, csillámló mozaikok ragadták meg a világ fényességét. A képek betöltötték azon helyiségek falait, ahol liturgiák esztétikai, érzelmi, spirituális és intellektuális élményeket adtak a jelen életről, egy jónak, örömteljesnek alkotott világban.
Majdnem minden, amit azelőtt megértettünk a keresztény történelemről, teológiáról, és rítusokról, módosulni kezdett, amint egyre mélyebbre és mélyebbre ástunk a Paradicsom jelentésébe. Új könyvünk, A Paradicsom megmentése: hogyan adta el a kereszténység ennek a világnak a szeretetét a keresztre feszítésért és a birodalomért, majdnem négyezer évre nyúl vissza, hogy felfedezze hogyan képzelték nyugat-Ázsia népei a Paradicsomot. Bemutatja, hogyan idézték fel a biblia héber prófétái az édenkertet, ellenállásként a kizsákmányolással és a birodalom mészárlásaival szemben. Bemutatja Jézus tanításait és a korai egyház gyakorlatát, hogyan viszonyultak igenléssel az élethez, és ehhez a világhoz, mely maga volt a megváltás helye. Templomi közösségeikben, az első évezred keresztényei arra törekedtek, hogy a birodalom erejével, erőszakával, gyilkolásával szembe helyezzék az élet virágzását.
Miután a korai kereszténység Paradicsoma látóterünkbe került, majd beszivárgott a tudatunkba, a keresztre-feszítéses kereszténység egyre idegenebbé vált számunkra. Azon töprengtünk, mi történhetett az itteni világ Paradicsomként való értelmezésével. Mikor és miért ment át a kereszténység egy kényszerképzetbe, ahol a megváltás halál, bűnhődés és erőszak által jön el? Mi vezethette a nyugati kereszténységet arra, hogy a feltámadást és az életet egy keresztre-feszítéses megváltásra cserélje, és hogy száműzze a Paradicsomot valamilyen távoli, életen túli helyre. Röviden: a birodalom szükséglete – valamint a teológiáké, melyek indokolttá tették, majd szentesítették az erőszakot és a háborút – változtatta meg a kereszténységet és idegenítette el a nyugati kereszténységet egy olyan világtól, melyet egykor Paradicsomként érzékeltek.
Ennek ellenére egy életet adó, életet igenlő kereszténység túlélte a tönkretételi próbálkozásokat, meg a teológiai változtatásokat, melyek éppen elárulni próbálták. A Paradicsom nincsen teljesen elveszve. Mint a nyugati kereszténység örökösei, hisszük, hogy újra a Paradicsom nyitott ajtajában kell állanunk, és meg kell áldanunk ezt a világot, mint szentséges hely, mint szent föld, és mint otthon, ahol mindannyian meg kell tanuljunk együtt élni.
PARADICSOM A KORAI EGYHÁZBAN
Amint a hívek beléptek az ősi templomokba, egy háromszintes szent világegyetemben találták magukat. Egy csillagos- vagy sok színárnyalatú égbolt volt az első szint, ahol égi lények lebegtek; ebből a titokzatos birodalomból Isten jobb keze emelkedett ki áldólag a világ fölé. A következő egy köztes szint volt, ahol az élő Krisztus elnökölt. A már eltávozott szentek ott voltak vele, a Paradicsom lankáin, és áldást osztogatva látogatták az élőket. A harmadik szint a templom padlója volt, ahol az imádkozók álltak Isten kertjében a földön.
Ezt a szent világegyetemet láttuk Olaszországban, Ravennában, a Galla Placidia mauzóleumban. Szt. Lőrinc emlékére épült, 430 körül; a belső, központi kupolát kék égbolt fedi, mely bővelkedik az arany csillagokban. Az égbolt központi magaslatát egy egyszerű, latin kereszt jelöli, és Ezékiel mennyei látomásának szárnyas teremtményei – az oroszlán, a marha, a sas és az ember – emelkednek ki a fehér és piros felhők közül a kupola sarkaiban. Az égi mennyország alatt félhold alakú, félköríves falfestmények vannak, amelyek a Paradicsomot jelképezik: kígyózó szőlőtőkék, és akantusz levelek burjánzanak, gyümölcstől roskadoznak a bokrok, őzek és galambok isznak forrásból és tavacskákból, és szentek állnak a zöld pázsitokon. Az egyik ilyen falfestmény Krisztust a jó pásztor szerepében ábrázolja; ez az utolsó őt ábrázoló festmény a korai időszakból. Egy kőrakáson ül, cserjés, barátságtalan tájban. Szakálltalan, kisfiús arcát –, melyet vállig érő, hullámos haj keretez –, a jobb válla fölött, őt figyelő bárányok felé fordítja. Bal kezében egy kereszt formájú, zászló jellegű pásztorbotot fog, miközben jobb kezével kinyúl, hogy egy arcát feléje emelő bárány fejét megsimogassa. A szentély ősi látogatói itt állhattak, mint ahogyan mi magunk is, egy szinttel lejjebb, a kőpadlón, miközben a mennyország boltozatát, és a körben lévő Paradicsomot nézték, mely Krisztus és az eltávozott szentek otthona volt.
A Paradicsom e a háromszintes univerzumában megvan az „itt” meg a „nem itt” jelleg is. A keresztények azt tanították, hogy a Paradicsom mindig is itt volt a földön. A bűn becsukta ugyan annak kapuit, de Krisztus újra kinyitotta az élők számára. És bár az őskeresztények kóstolták, látták, és érezték a mindennapi életben a Paradicsomot, legteljesebben oda megérkezni az istentiszteletek alatt tudtak. Művészetével és fölépítésével, a templom egy olyan teret alkotott, amely összekötötte a földön élőket a mennyei lényekkel és a már eltávozott szentekkel, akik körülfogták és megáldották itt őket. A felemelkedett Krisztus és a tanúk tömegei mintegy átölelték ezt az életet, és minden eukarisztia alkalmával felemelték, hogy a mennyet megérinthesse. Az akkori szent rítusban a közösség a megszentelt univerzumban állt, és megáldották a föld gyümölcsei, meg a szentek ereje.
Amit viszont nem láthattak ezek a hívek, az Jézus halálának ábrázolása volt. A ravennai Sant’ Appolinare Nuovo Church nevű templomban huszonhat négyzetméternyi mozaik, majdnem a plafonig, Jézus életéről mesél. Jobb oldalon, közel az oltárhoz, az Utolsó Vacsora egyik megjelenítésével kezdődik a Passió tizenharmadik színhelye. A tizedik tábla cyrenei Simont mutatja, amint éppen Jézus keresztjét viszi a Golgotán. Azt vártuk, hogy a tizennegyedik tábla majd a keresztre feszítést ábrázolja. Helyette viszont egy angyalt láttunk, egy sír mellett ülve. A jelenség két asszonyhoz beszélt, akik úgy hajoltak előre, mint a szent énekek kórusának tagjai. Mi magunk is előrehajoltunk csodálkozásunkban, és eszünkbe jutott mit mondott az angyal: „…tudom, hogy a megfeszítet Jézust keresitek. Nincsen itt…” (Mt 28, 5-6).
Ravenna egyik korai-keresztény templomában sem találtunk feszületet. Úgy tűnik, Jézus halála nem volt kulcs jelentőségű, nem volt áhítat tárgya, nem volt rituális szimbóluma annak a hitnek, mely a templom csillogó mozaikjai között imádta Istenét. A Krisztus, akit ők láttak, a megtestesült és felemelkedett Krisztus volt, a keresztelés gyermeke, a betegek gyógyítója, barátainak tanítója, és az, aki legyőzte a halált és megváltoztatta a világot az élet Szellemével. Ez a megváltoztatott világ a mi világunk, az újra megnyílt Paradicsom.
A régi templomokban az eukarisztiát az élet ünnepeként tartották számon, és nem úgy, mint a halál újraidézését. Amíg a vezetők elkészültek, az emberek üdvözölték egymást békével és megbékéléssel, kézfogással, öleléssel vagy puszival. Aztán elkezdődött a nagy felajánlás folyamata. A közösség tagjai ajándékokat hoztak a templom támogatására, és ételeket ajánlottak fel, az eukarisztiához. Általában kenyér mindenhol volt, de ugyanígy megjelent bármilyen gyümölcs a termésből. Hippolytus, Róma püspöke (170-236) így magyarázta: „A gyümölcs, rózsa és liliom felajánlásával, a hívők Isten jóságát köszönték meg, aki mindezeket adta nekik. Isten neveit olvasták ki a föld gyümölcseiből, Isten pedig a szeretet hódolatát olvasta ki a felajánló szívéből.” Voltak templomok, ahol szokásos volt az olíva olaj, olíva bogyó, friss tej, mézben forgatott túró, grillezett hal, só, víz vagy bor. A vörös húsok általában tiltva voltak, mely azt tükrözte, hogy a keresztények kerülni akartak mindenféle összefüggést a római állat-áldozatokkal. Amikor az eukarisztia liturgiája áldozatról beszélt, azt mindig „vértelennek” nevezték, ami azt jelentette, hogy a szent áldozat az imádság.
Miután a felajánlott dolgokat megáldotta, a püspök felszólította az embereket, hogy „emeljék föl szíveiket” és elmondta az eukarist-nak nevezett (szó szerint hálát adni) nagy hálaadási imát. Az imádság az isteni eredet, a jóság és az univerzum szépségének ünneplése volt, és mesélt az emberiség történetéről a Paradicsomban, a bűnbeesés előtt. Az ima felsorolt még sok isteni jóvátételt, megnevezett prófétákat és szenteket, köztük olyanokat is, akik a gyülekezet tagjai voltak, mielőtt eltávoztak ebből a világból. Aztán a nagy hálaadási ima elérkezett a csúcspontjához, és a püspök hálát adott Krisztus megtestesüléséért, tanításaiért, és csodás segítségéért, amelyet azoknak adott, akiknek nagy szükségük volt rá. Aztán a püspök a Szentlélek alászállásáért imádkozott. A beszentelési imával gyakorlatilag oda idézte a Szentlelket az asztalra, bele az ételbe, az egész gyülekezetbe, és azt kérte, hogy a Szellem tüze szenteljen meg mindenkit és mindent az isteni jelenlét áldásával.
Jeruzsálemi Cyril azt tanította, hogy a Szellem leszállása újranyitja a Paradicsomot. A közösség tagjai saját húsukban érzik az isteni erőt, úgy, mint ahogyan a test kap energiát az ételből. Cyril elmagyarázta, hogy ha részesülünk a szentségben „Krisztus-hordozókká válunk, mert teste és vére szétáramlik tagjainkban”. Augustinus a frissen keresztelteknek magyarázta az eukarisztiát: „Krisztus teste és végtagjai vagytok, saját misztériumotok fekszik ott az Úr asztalán, és saját misztériumotokat fogadjátok… Ti magatok vagytok az.”
Az élet gyönyörű ünnepe felé, a világ nyílt, örömteli érzékelése felé fordította vissza az érzékeket a ceremónia; az isteni jelenléttel való találkozás volt, mely fizikai életet adott. Az eukarisztia tehát az emberiséget az isteni élet ragyogásához kötötte, „ebben a jelenlévő Paradicsomban”, és az úrvacsorákon keresztül az egyház gyakorolta mennyire fogékony az isteni jelenlét erejére a világban. Az ilyenkor megtapasztalt szépség olyan spirituális út volt, mely megnyitotta a szíveket.
KERESZTRE FESZÍTETT PARADICSOM
Tragikus módon, a kereszténység második évezredében a keresztre feszítés elűzte a Paradicsomot a földről. Miután hiába kerestük Krisztus holttestének megjelenítését a korai keresztény mediterrán templomokban, végül megtaláltuk Észak-Európában, egy hatalmas gótikus templom egyik mellékhajójában, a németországi Kölnben. Foltos fényben és árnyékok között, ott függ a Gero Kereszt, a legelső ránk maradt feszület, amelyet valamikor 965 körül faragtak, tölgyfából, Szászországban.
Az életnagyságú mű szinte meztelenül mutatja be a keresztre feszített Krisztust. Sovány lábait feltolták, és fura szögbe fordították kificamított lábfejéhez képest, amely egy, a kereszt alján lévő tuskóhoz van szögezve. Élettelen kezei távol álló fapalánkokhoz vannak szegezve, dagadt karjait megfeszíti vékony, csüngő testének lefelé húzó súlya. Csípője eltávolodik a kereszttől és felsőteste S-formába roskad, míg hasa kitüremlik lágyékkötője fölött. Csupasz feje a mellére lóg, és hosszú haja hullámokban omlik a vállaira. Lentről az arcába tudtunk nézni. Sűrű szemöldöke alatt a szemei csukva vannak. A szája lihegésre nyitva. Mély sebek szántják beesett arcát. A keresztre feszített Krisztus leírása elszaporodott a tizenegyedik században, egyre groteszkebb és véresebb formában. A középkor vége felé már rutinszerűvé vált Jézus kegyetlen környezetben való megkínoztatásának bemutatása. A szentek osztoztak kínjaiban: élve megégették őket, kizsigerelték, telelőtték nyilakkal, vagy állatok tépték szét testüket. Majdnem minden gótikus katedrális küszöbét a hívők úgy lépték át, hogy egy olyan faragvány alatt mentek el, mely a világ végét ábrázolta. Egy könyörtelen Krisztus ült a bírói trónon, éppen egy temető fölött elnökölve, ahol szétválasztotta egymástól a megváltottakat az átkozottaktól. A mennyország egy magas fallal körülvett vár volt. A pokol egy hatalmas kígyó, mely felfalta emberi áldozatait, vagy egy daráló, vagy egy lobogó tűz, amelybe a démonok, vasvillákkal felfegyverkezve, tűzbe tolták a kínlódó lelkeket.
Mi vonta maga után ezt a változást? Miért fordultak el a hívek a földi Paradicsomtól, hogy a keresztre-feszítésre, és az utolsó ítéletre koncentráljanak? Hogyan járhatták át a terror, kín és földi elkeseredés érzései a nyugati kereszténység vallásos képzeletét?
Jézus után ezer évvel a birodalom brutális logikája eltorzította életének ünneplését, és állandóan újraismételteti halálát. A Gero Keresztet a szászok leszármazottai faragták, akiket Charlemagne, a szent római császár, akaratuk ellen keresztelt meg, egy három évtizedes terror-hadjárat során. Charlemagne hadai mindenkit felkoncoltak, aki ellenállt, megsemmisítettek kegyhelyeket, amelyek a szász életfát jelképezték, és tízezer szászt deportáltak hazájukból. Erőszak által lettek tehát keresztény szófogadásra hajtva, így aztán a szászok olyan művészetet teremtettek, mely tükrözte saját véres keresztelésüket.
Charlemagne egy római eukarisztia-rítust is ráerőszakolt Európára, és behelyettesített egy korábbi ceremóniát, mely ünnepelte az ember Isten képére való teremtését egy olyannal, mely úgy beszél Krisztusról, mint „hamisítatlan áldozat, szent áldozat, szeplőtelen áldozat”. 830-ban, a Karoling teológus Paschiasius Radbertus egy soha nem hallott értelmezést bocsátott útjára: a megszentelt elemek az anyagi, történelmi Krisztus test volt, a kenyér meg a bor pedig a keresztre feszített jelenlévő Isten húsa és vére. A Szászországi teológusok megpróbáltak ellenállni a tradicionális doktrína segítségével: a dicsőített, feltámadt test – nem a keresztre feszített test – volt jelen a ceremóniában. Hincmar püspök (806 – 882) tovább vitte Paschasius ötletét, szerinte az Úrvacsora Krisztus kivégzésének állandó újrajátszása.
A Paschiasius-féle nézet az eukarisztiáról bevett doktrínává vált Európában. Ennek tagadása eretnekségnek számított. Az eukarisztia ilyetén magyarázata meghatározta minden egyes keresztény lelkületét, aki a feszületre tekintett (akár a halott Krisztus képeibe-, akár az eukarisztiába legyen bújtatva); mindenkire egyformán hat: azt az érzést kelti, hogy ő maga feszítette keresztre Krisztust, és a kereszt-halál vére visszaszáll ítéletként a fejére.
Tehát a kilencedik században új fókusza lett a kereszténységnek, mégpedig a keresztre feszített Krisztus; ez a fókusz-váltás egybeesett a keresztény felfogás változásával az emberi vér kioltásával kapcsolatban. Évszázadokon keresztül az egyház azt tanította, hogy a háborúban való részvétel gonosz, hogy a gyilkolás megszegi az ötödik parancsolatot, és hogy a katonáknak bűnbánatot kell tartaniuk, hogy lelkük megtisztuljon a vérfoltoktól. A Szent Római Birodalom hajnalán, a kereszténység kezdte elveszíteni kezéből a gyilkolás bűne feletti hatalmát. Egy új korszak kezdődött – egy korszak, melyben Jézus kivégzése ismételt áldozattá válik, úgy az oltár előtti eukarisztiában, mint a teljes erővel dúló szent háborúkban.
A döntő fordulópont 1095-ben volt, amikor II. Urbán pápa összehívta az első keresztes háborút. Urbán felszólított nemeseket, püspököket, szerzeteseket, és világiakat, hogy gyülekezzenek a Franciaországi Clermont-ban, ahol arra buzdított mindenkit, hogy ragadjon fegyvert, utazzon Jeruzsálembe, és támadja meg a „fattyú törököket”. Urbán a következőket mondta nekik: „Saját testvéreiteket, saját társaitokat … megostorozzák és fogságba vetik, hogy saját országukban rabszolgákként adják el őket. Keresztény vért ontanak, azt a vért, melyet Krisztus saját vérével váltott meg, keresztény testeket, Krisztus testének rokonait vetik alá kimondhatatlan megaláztatásnak, és szolgaságba hajtják.”
Végül Urbán kimondta a legvégső ösztönző szót: „Bárki, aki elmegy Jeruzsálembe Isten egyházát felszabadítani, teljes bűnbocsánatot kap.” Ezekkel a szavakkal visszájára fordította a majdnem ezer éves keresztény tanítást az emberi vér kiontásáról, melyet addig bűnként kezeltek. A háború megszűnt bűn lenni, éppen ellenkezőleg, a vezeklés módjává vált. A gyilkolás a penitencia egyik formája lett, egyik út a Paradicsomba.
Anselm, Canterbury püspöke beteljesítette a tizenegyedik századi teológiai fejlődést, mely a keresztes háborúkhoz vezetett – meg a vezeklés-pótló új doktrínához – egy 1098-ban kiadott értekezéssel. Analógiákat állapított meg a bűn és a jutalom között, melyek egy monetáris rendszerből fakadtak: minden bűn megváltásának megvolt a maga pénzben megállapított ára; sokak számára tipródáshoz, roppant kölcsönökhöz vezetett, csak hogy ezeket az összegeket ki tudják fizetni. Isten, Anselmus szerint, olyan volt, mint egy feudális úr, aki csak az igazságot akarta. Azok, akik nem tisztelik meg Istent szófogadással, azok tulajdonképpen meggyalázzák őt, és ezáltal vétkeznek. A bűnöző „vissza kell fizesse, amit elprédált”, írja Anselmus, és „fizessen vissza többet, mint amennyit elvett”. A bűnösök magukon viselték a fizetés terhét saját bűneikért, valamint az emberi természet eredendő bűnéért is. Anselmus hitte, hogy Isten megbünteti az embert és kizárja a mennyországból, hacsak nem mutat elég bűnbánatot, hogy lerója tartozását, ám az emberiség tartozása bűnössége miatt olyan szintű volt, hogy annak kifizetése már minden emberi képességet fölülmúlt volna. Mindezek ellenére, hacsak ki nem fizetik, senki sem juthat a mennyországba; mindenki a pokolba kerül. Azért, hogy ezt a kettős nyomást feloldja, Isten kifizette az emberiség tartozását. Megtestesült Jézus Krisztusban, hogy kereszthalált haljon, és felajánlotta saját halálát ajándékként, hogy az emberiség bűntetteiért fizessen.
„A halál ajándéka” – nem az élet ajándéka, volt a legnagyobb ajándék, melyet Isten adni tudott. Istennek tetsző volt ez a halál. A keresztre feszítés által Isten törölte az emberiség adósságát, minden bűnért. Mint a pénz a bankban, a plusz visszafelé is érvényesítette a bűnbocsánatot, egészen Ádámig és Éváig, mint ahogy a jövőre is kivetítődik, megváltva a jövőbeni bűnözőket. Mi az, amit az emberiség fel tudna ajánlani, és amely értékben megfelelne ilymértékű kegyelemért? Az ő halálának ajándékával Krisztus „példát adott arra, hogyan kell meghalni az igazságért”. Aztán Anselmus így folytatta: „Az ember nem adhatja át magát jobban Istennek, mint amikor kész meghalni is Isten dicsőségéért.”
Anselmus bűnhődés-teóriája nyomán, Isten megtestesülésének egyetlen célja volt, hogy a halál aktusa felé terelje az embereket. És bár ő megtiltotta szerzeteseinek, hogy a keresztes háborúban részt vegyenek, Anselmus bűnhődés-elmélete támogatás volt a szent háborúk számára. A keresztényeket arra buzdították, hogy kövessék Krisztus önfeláldozását Isten igazságának ügyében. Amikor az egyházi méltóságok bosszúra hívták a híveket, Isten nevében tették azt.
Ezek a teológiai elméletek inkább csak háborús propagandának voltak jók. Gyilkolni, vagy meggyilkoltatni volt a legrövidebb út a mennyországba. Az Úrvacsora pedig egyértelműen Jézus kereszt-áldozatának folyamatos ismétlése lett. Az ő halála – és nem születése – lett a megváltás felé vezető út. Az emberiség kettévált: megváltottak és átkozottak. Felerősödött az apokaliptikus fantázia, mely ahhoz az elképzeléshez vezetett, hogy ennek a világnak a megváltását csak ennek a világnak a tönkretételével lehet elérni.
Azzal, hogy előtérbe kerültek a keresztre feszítés központú teológiák, a Paradicsom elveszett. Már nem az a birodalom volt, ahová még ebben az életben be lehet jutni. Elhalasztották és áthelyezték, intézményesítették, mint olyan területet, amelyet meg kell hódítani. Amikor Christopher Columbus elvitorlázott, mesés aranyáért és ékszereiért éppen a Paradicsomot kereste. A gyarmatosítás, azzal, hogy földet és embert egyaránt kizsákmányolt, a Paradicsom elvesztéséből alakult ki. A materializmus értéktelennek minősítette a spiritualitást. Most – a nyugati domináns kultúrában – a Paradicsom elvesztésének következményeit éljük. A militarizmus, rasszizmus, valamint a föld és az emberek kizsákmányolásának örökségével élünk, mely veszélybe sodorta a Paradicsomot.
AZ UNIVERZALISTA PARADICSOM
És mégis, létezik egy Paradicsom-foszlány, mely elért hozzánk. Amikor reggel korán az erdőbe sétálunk, láthatjuk egy-egy villanását. Amikor a templomban énekelünk, néha meghalljuk a Paradicsom harmóniáját. Amikor vacsorát főzünk barátoknak, az olíva olajban sistergő fokhagyma és bazsalikom illatán átsejlik a Paradicsom illata. Amikor karunkba emelünk egy gyermeket, és táncolunk vele, szívünket a Paradicsom melegsége járja át.
Most arra van szükségünk, hogy újra felfedezzük a Paradicsomot és elkötelezzük magunkat a Paradicsomi etikának. A nyugati kultúrák ismét ott kell álljanak a Paradicsom nyitott kapujában, és meg kell találják a módot, hogy újra beléphessenek erre a megszentelt helyre, erre a szent földre. Az univerzalisták, akik az unitárius univerzalista örökség hordozói, segíthetnek megtalálni az útat.
Az első kihívásokat a megváltó-erőszak teológia ellen az univerzalisták indították, akik gyökerei visszanyúlnak egészen a tizenhetedik századi Angliáig. Olyan vezetők, mint például Jane Leade (1624 – 1704), misztikus és egyházalapító, végezték az alapítási munkálatokat. Naplójában, amelyet 1697-ben adtak ki, Leade a Paradicsom egy spirituális vízióját nyújtja, és úgy mutatja be, mint olyan birodalmat, ahol az emberiség „gyönyörűséges sokfélesége” virágzik. A megváltás „Isten életet adó szeretete által érhető el, mely minden embert magához ölel”, tanította. Az egyházban, melynek alapítója volt, Leade azt prédikálta, hogy az emberek érzékei extázis-szerűen nyithatók arra, hogy a bennünk, közöttünk és körülöttünk lévő szépséget ízleljük, meglássuk, és meghalljuk.
Leade számára a Paradicsomba való belépés azt jelentette, hogy spirituálisan egy olyan személlyé változunk, mely szeretetben gyökerezik, személy, aki – mint egy növény – Isten Kertjében nőtt és bontakozott ki. Arra tanította az embereket, hogy fákká válhatnak, amelyek a tudás és jóság termőföldjéből nőttek ki, és az élet folyama táplálja az együttérzés, a nagylelkűség és a gyógyítás gyümölcseivel. A Paradicsom most létezhet, és saját életünk is lehet része a Paradicsom újjászületésének.
Leade úgy szólította meg a természetet, hogy Anya, és Szófia – Bölcsesség – és újra képzelte a megváltást. Számára a megváltás nem egy keresztre feszített megváltó ajándéka, akinek halála örömöt okozott a megdühödött Istennek és felszabadította az embereket a büntetés alól. A megváltás sokkal inkább jelentett számára visszatérést az Édenkertbe, az emberiség méltóságának, kreativitásának, és felelősségtudatának visszaállítását, csodás sokszínűségben. Azt mondta, hogy megtapasztalhatjuk az isteni jelenlétet „emberségünk égő csipkebokrában”, és az emberiség „csodálatos sokszínűségét” Isten termékeny alkotóerejének bizonyítékának látta. Naplójában elmondja, hogy Jézus megjelent neki egy vízióban, és a következőket mondta: „Mindeddig Egyediként nyilvánultam meg a világ számára, mostantól kezdve elvárhattok engem a Többségben.” A világnak szüksége van az univerzalista pluralizmus elfogadására. A Paradicsom nem monokulturális.
És bár Jane Leade virtuálisan ismeretlen, a későbbi univerzalisták tovább vitték az ő témáit. 1805-ben az amerikai univerzalista prédikátor Hosea Ballou azt mondta, hogy a mennyország és a pokol nem a túlvilágon található, hanem abban az életben, amit mi itt egymásnak teremtünk; ugyanakkor határozottan visszautasította az erőszakot, mint bűnbánati formát. A Paradicsom szintén elérhető itt és most, a szépség testesíti meg, és az igazságos, törődő emberi kapcsolatok határozzák meg. Jézus keresztre feszítése nem váltott meg minket, tanította Ballou; ám Jézus megtestesülése, mint szeretet és igazság – annál inkább. A világnak szüksége van a megváltás erőszakmentes, univerzalista látomására.
A huszadik század elején, Clerence Skinner lelkész az univerzalista teológia etikáját hangsúlyozta. 1915-ben a következőket írta:
„Elfogadjuk a világot annak az örömteli helynek, amelynek meg lett alkotva. Szeretjük, annak ellenére, hogy kései teológusok öröklött fenntartással tekintenek rá. Többé már nem „a világ, az ember, az ördög”, hanem „a világ, az ember, és Isten”… A modern vallásoknak meg kell szentelniük ezt a világot. A domináns motívum nem az, hogy minél hamarabb túlessünk ezen a földi léten, hanem az, hogy olyan gazdaggá és boldoggá tegyük ezt a létet, amennyire csak lehet.”
A világnak szüksége van erre az univerzalista szenvedélyre, hogy kiegyensúlyozza az elnyomást, valamint azért, mert tiszteli az életet.
Az univerzalizmus azt hirdeti, hogy a világot mint Paradicsomot ismerhetjük meg, abban az esetben, ha szívünk és lelkünk újjászületik, azon a fáradságos és szeretetteljes feladaton keresztül, hogy egymással és a földdel szemben helyesen éljünk. Erőszakmentesség, nagylelkűség, és az egymás iránti törődés az útja ennek a tudatossá válásnak. A tudatosság, hogy a Paradicsom itt van, és ajándékba kapja mindenki, aki annak etikája szerint él. Egy ilyenfajta életmód nem utópia. Nem egyszerűen csak egy jobb világ elképzeléséből ered, hanem ennek a világnak a mély szeretetéből. Nem tudással és nem reménnyel kezdődik, hanem szeretettel.
A Paradicsom az emberi élet visszaállítása, az Isten adta méltóságával és képességével, a gonosz és igazságtalanság elleni harc helye, ahol a bölcsesség, szeretet, erőszakmentesség, és az erők felelősségteljes használatának fejlődésére van szükség. Az erő úgy is érzékelhető, mint a szív, az elme, és az érzékek spirituális megvilágosodása, és felismerhető egy mindennapi életben, amelyet alázattal és felelősséggel élünk meg. A Paradicsom nem szenvedés és konfliktusmentes hely, ám olyan hely, ahol a Szellem jelen van és lehetséges a szeretet.
A Paradicsomba bejutni még ebben az életben nem egyetlen személy vívmánya, hanem közösségek ajándéka, mely közösségek az érzékelést, és az etika áldását tanítják. A Paradicsom óriási állóképesség- és öröm-tartalékokat biztosít. Arra késztet, hogy magunkhoz öleljük az élet fájdalmas tragédiáit, és tartós szépségeit; hogy az igazságért és a békéért dolgozzunk; hogy tiszteletben tartsuk egymás méltóságát; és hogy lelkünk gyökereit megerősítsük ennek a jó, de kemény földnek a talajában.
Adaptáció a Mentsük meg a Paradicsomot: Hogyan adta el a kereszténység ennek a világnak a szeretetét a keresztre-feszítésért és a birodalomért engedelmével. © Rita Nakashima Brock és Rebecca Ann Parker (Beacon Press)
A cikk a World (az amerikai unitárius-univerzalisták folyóírata) folyírat 2008-as nyári számában jelent meg.
Fordította: Kászoni József, lelkész
