Fényképek Miklósi Vári Katinka temetéséről

Noha osztálytársak voltunk a kolozsvári Teológián, de nem igazán találkoztunk. A reformátusok és az unitáriusok eléggé elkülönültek egymástól - legalább is én így éltem meg. Elválasztottak a tanítások, a dogmák, eltakarták az embert… Azóta is bánom, mint ahogy azt is, hogy oly sok más, egykori osztálytársamról olyan keveset tudtam meg, olyan felszínesen ismertem õket… De jó volna a „Fehér lyuk”-ban most beszélgetni, sokat, sokat…

Minket, immár sokkal értettebb fejjel, az Európai Protestáns Szabadegyetem hozott össze, ott kerültünk közel egymáshoz. Továbbra is vitáztunk a különbözõ dogmákról, de végre megismertem az embert: sokszínûséged, érzékenységed, melegszívûséged, sebezhetõséged, vívódásaid és azt, hogy bárhova is kerültél, Magyarországra, majd Svájcba, mennyire fontos volt számodra Erdély, a gyökerek. Ez is közös volt bennünk , mint ahogy sok minden más… Szeretted az Urat, hivatásodat, két gyermekedet.  Olvasd el ezt a bejegyzést »

Katinkához

Úgy suhantál el mint egy fénysugár, teljesen lélekké szublimálódva. Tested megmenteni az orvostudomány nem tudta. És te ezt tudtad; mégis képes voltál az abszurd reménybe kapaszkodni, mert hited és szenvedésed elhordozásának ereje a szentekéhez volt hasonló. Átömlesztetted erdélyi szellemiséged gyermekeidbe, erősítetted tiszteletbeli-erdélyi férjedet a sötéten settenkedő, korai özvegységre. Árasztottad szereteted és bölcsességed híveidre és ránk, téged csodáló barátaidra.

Két éve indultunk el egy közösen vállalt zarándoklatra Skype-on folytatott párbeszédünkben, te Svájcból, én Nárittyomból – ahogy te nevezted Hawaiit. Sokszor naponta, de legalább hetente irtunk, beszélgettünk. Most újraolvastam a füzetnyire duzzadt üzeneteinket, és fülembe cseng az amit szóban osztottál meg velem. Minden nap az volt az első, hogy megnézzem, vonalban vagy-e? Mert akkor tudtam, hogy megint rád koszontott Isten új napja amit gyermekeiddel tölthetsz.  Olvasd el ezt a bejegyzést »

Gyászbeszéd Miklósi-Vári Katinka

38 évet élt unitárius lelkész felett

Légy hű mindhalálig és én neked adom az élet koronáját Jel 2,10

Szüntelen imádkozzatok! 1Tessz 5,17

Gyászoló Család!

Végtisztességtevő, gyászoló gyülekezet, keresztény Testvéreim!

Amikor ma szomorú szívvel megállunk immár néhai Miklósi-Vári Katinka ravatala mellett, a felolvasott bibliai versekben keressük a vigasztalás erejét. Annak tudatában hozom elétek e verseket, hogy tisztában vagyok, ilyenkor nehezen talál utat a gyászoló ember szívéhez a vigasztaló szó.

Aki valaha is küszködött hasonló fájdalommal, az tudja, mit jelent minden percben újra és újra rádöbbeni: valami megváltozhatatlan történt, valami pótolhatatlan veszteség ért, valami nagy-nagy űr támadt, amely mindörökre betölthetetlen marad.

Ravatal mellett állva, most úgy érezzük, hogy szemtől szembe állunk a halállal. Bánat, keserűség és fájdalom üli meg szívünket. Bár egy ideje sejtettük, s az elmúlt hetekben egyenesen tudtuk, hogy közel van, most, amikor megérkezett, mégis olyan, mint egy idegen, ismeretlen vendég. És bármenynyire is meg akarnánk szabadulni tőle, nem tudunk. Nincs erőnk visszautasítani, nem lehet megtagadni, a végsőkig könyörtelen és kérlelhetetlen. Hiába minden lázadás, kérdés, panasz, a halál tényén változtatni nem tudunk. Isten rendelése ez: az embernek meg kell halnia.

Olvasd el ezt a bejegyzést »

Megemlékeztünk

„Istennek köszönjük, hogy a miénk volt és az is maradt, mert aki szeretettel szívünkben tovább él, nem halt meg, csak távol van.” /Szent Ágoston/ - fogalmaztunk meghívónkban, melyben tudattuk debreceni unitárius testvéreinkkel, hogy 2010. március 28.-án emlék-istentiszteletet tartunk, amikor megemlékezünk néhai. Tdő. Miklósi Vári Katalin lelkésznőről. Az alkalomra sokan megjelentek az egykori barátok, egyházközségi tagok közül. A jelenlét is igazolta, hogy a megemlékezés alatt elevenné vált a néhai lelkésznő lelkisége.

Az istentisztelet rendjén Pap Gy. László lelkész az 1Kor 3,21-22 alapján megfogalmazta emlékező gondolatait, melyek kezdetén a következőképpen nyilatkozott: „Néhai, tisztelendő Miklósi Vári Katalin lelkésztestvérünkre emlékezünk a mai napon, amikor személyére szabott emlékeinkkel megidézzük életét, melyben helyet kapott gyülekezetünk szolgálata is. Amikor kitűztük épületünk homlokzatára a gyászlobogót, amikor képviseltük a temetésen gyülekezetünket, amikor többen fájdalmas könnyet ejtettek a fiatalon, sok szomorúságot maga mögött hagyó lelkésznőért – tettük azzal a kegyelettel és szeretettel, melyet nemcsak egy lelkész érdemel, aki a köz szolgálatára szánta életét, hanem bárki az emberek közül, aki nemcsak megpróbáló szenvedéseken ment át fiatal korában, hanem, akinek távozása annyira behatárolható volt a tudat és az érzés megtapasztalható világa közé.” Majd méltatta a lelkésznő helyes és jellemző lelkületét, végül pedig összekapcsolta a Virágvasárnapi alkalmat a megemlékezés áldott lehetőségével: „Arra kértünk mindenkit, hogy egy szál virággal érkezzetek az istentiszteletre, hiszen a volt lelkészre, barátra, jó ismerősre, egyházközségi vezetőre emlékezünk. Ugyanakkor képzeljétek csak el, hogy ma, virágvasárnapján ezt a szál virágot nem csak egy megboldogult embertárs, lelkész emlékére tettük templomunk úrasztalára, hanem ezzel a cselekedettel magunk is bevonultunk a lelki Jeruzsálembe. Annak idején ugyanis virággal, zöld ágakkal kezükben vártak a város határában Jézusra, aki nemcsak városukba, hanem szívükbe költözött azoknak, akik befogadták őt. Annak idején – ismereteim szerint igen sokan szívetekbe zártátok ti is Katinkát. Egyéniségével, felfogásával sokakat lenyűgözött, de ugyanakkor figyelemre méltó volt az a személyes megvalósítása is, melyet mindaddig képviselt, míg erre egészsége engedte. Mától kezdve viszont mindenki szívébe belopta magát, aki kegyelettel, virággal emlékezett. Jézus ugyanis folyamatosan arra kér bennünket, hogy maradjunk meg az ő szeretetében.”

A szószéki szolgálatot követően a lelkész átadta a szót az egyházközség volt gondnokának, Geréd Lászlónak, aki nemcsak megemlékezett Miklósi Vári Katalin lelkésznőről, hanem szólásra kérte Dr. Kozák Miklós, volt gondnokot, valamint az egykori konfirmálók közül Rózsa Andreát. Ezt követően a gyülekezetből Balsa Jánosné emlékezett egy román népköltemény megzenésített változatával, melyben többek között arra kérte Katinkát, hogy segítsen neki, hogy ő is találjon majd egy helyet Isten örökkévaló országában. Ez után Geréd Szilvia atyánkfia egy képes bemutatót tartott, melyben szinte a kezdetektől láthattuk az egyházközség élén a lelkésznőt, de azokat a fontosabb állomásokat is, melyek nemcsak akkor, hanem a későbbiek során is egy-egy fénypontot jelentettek a gyülekezet életében. Az élmény dús bemutatót teljes mértékben elevenné tették a személyes jellegű kapcsolódások, melyekben időnként sokan magukra találtak azok közül, akik a megemlékezés könnyével és virágával érkeztek a templomba.

A fentieket követően szeretetvendégségre került sor, amikor kisebb-nagyobb csoportokba tömörülve mindnyájan személyes élményeinket soroltuk, ami által nemcsak a néhai lelkésznő életét idéztük, hanem megkerestük azokat a kapcsolódási pontokat is, melyekben többet láttunk benne, mint gyülekezeti vezetőt. Azt nem tagadhatjuk, hogy megemlékezésünket teljes mértékben átjárta a gyászos szomorúság, s bármennyire kihangsúlyoztuk, hogy elfogadtuk a lelkésznő tudatos készülését a megmásíthatatlanra, ennek ellenére mégis a legtöbbünknek érthetetlen maradt ifjú kori távozása.

Az egyházközség vezetősége.

http://videotar.mtv.hu/Videok/2010/03/15/10/Hajnali_gondolatok_2010_marcius_15_.aspx

Gergely Felicián:

Jó reggelt kívánok!

Ezen a gyönyörű ünnepnapon néhány gondolatomat megosztanám önökkel.
Az ötvenes évek elején, hatéves forma kisfiú voltam, nagyapám hetvenen túl. Sokat beszélgettünk, és így március tájékán egyszer a következőt hallottam tőle: „tudod kis unokám, a mi családunktól már majdnem mindent elvettek, koldus szegények lettünk, a hitünket is megpróbálják elvenni – a templomot is tiltják – de a legnagyobb tragédia, hogy a SZABADSÁGUNKAT lábbal tiporják. Azóta eltelt több mint fél évszázad boldogságos és boldogtalan eseményekkel, nagyapám már régen meghalt, de valahogy a dolgok megismétlődnek.
Az elmúlt héten legkisebb fiam, a következőt kérdezte: Apa mi unitáriusok márciusban kikre emlékezünk, 1848-49-nek vannak unitárius hősei is? Hogyne lennének, hiszen a Szabadságharc alatt sok ezer ember halt meg, ezek között unitáriusok is voltak, például Osváth Márton, Bedő Dénes, Szinte Lajos közvitézek.
Világos és Arad után 1854. március 10.-én Marosvásárhelyt, a Posta réten székely mártírokat végeztek ki. Gálffi Mihály 3 gyerekes unitárius jogászt, Török Jánost és Horváth Károlyt ők reformátusok voltak.
A magyar és román gulágokra küldött emberek, közöttük unitárius papok, Rázmán Mór, Erdő János, Gellérd Imre, és a Nyitrai család, ők is a szabadságért szenvedtek.
1974-ben Brassó főterén Mojszesz Márton leöntötte benzinnel ruháját és felgyújtotta magát, tiltakozva az emberi méltóság és szabadság lábbal tiprása ellen – ő is unitárius volt – követve a cseh Jan Palach és a magyarországi Bauer Sándor hasonló cselekedetét.
Húsz éve, hogy a megszálló csapatok elhagyták hazánkat, tehát szabadok és függetlenek lettünk. De milyen szabadság az, (?)
- ha a szomszédunknak nem merünk szólni, pedig éjjel-nappal ugat a kutyája, mert rabiátus ember,
- ha a gyermekünk nem mer ellentmondani, mert, megbüntetjük érte,
- milyen szabadság az, ha munkahelyünkön a főnökünkkel nem merünk ellenkezni, bármilyen rosszat is cselekszik, mert rettegünk, hogy elveszítjük az állásunkat,
- vagy egyházunkban, ahol csak egy vélemény lehet, kettő már tilos, de az az egy a vezetőké.
Arra kérem a jó Istent, abban segítsen bennünket, hogy merjünk cselekedni ha, kell, mind magunk, mind mások emberi méltóságának védelmében.
Mert ha ezt minél többen megmerjük tenni, majd akkor mondhatjuk el igazán – SZABADOK VAGYUNK – visszaemlékezve a hősökre és mártírokra, akik a SZABADSÁGÉRT az életüket adták.

Rezi Elek

„Jól van, jó és hű szolgám!”[1]

Mt 25, 23

„Ura így szólt hozzá: Jól van jó és hű szolgám,

a kevésen hű voltál, sokat bízok rád ezután, menj be urad ünnepi lakomájára”

1 Tim 3, 13

„Mert, akik jól szolgálnak, azok szép tisztességet szereznek maguknak,

és nagy bátorságot nyernek a Jézus Krisztusba vetett hit hirdetésére.”

Gyászoló Család, Végtisztességet tevő Gyülekezet, Kedves Testvéreim!

Annak ellenére, hogy időről időre közvetve értesültem Kelemen Miklós unitárius lelkész egészségi állapotának romlásáról, testi ereje fogyásáról, és felsejlett előttem – akárcsak a családjának tagjai, egyházának lelkészei, hívei előtt is - végleges hazaköltözésének kikerülhetetlen és megmásíthatatlan mozzanata, mégis mélyen megdöbbentett, lelkileg megviselt az a szomorú tudósítás, amely hírül adta, hogy:

„KELEMEN MIKLÓS a Magyarországi Unitárius Egyház lelkésze 62 évi lelkészi szolgálat után, 2009. november 24-én, életének 85. évében elhunyt.” Úgy, ahogy a család gyászjelentéséből kölcsönvett Ady Endre – féle gondolattal mondanánk: „Csöndesen átölelte az Isten”

Megdöbbenésem okát azzal magyarázom, hogy 1990 óta őszinte szolgatársi, szakmai és baráti kapcsolatot ápoltunk egymással. Felsejlik előttem az a nap, amikor a romániai változásokat követő első évben családommal Magyarországra látogattunk és tőle, akkor, mint az egyházi központ egyik vezető emberétől hivatalos vendégszoba (szállás) lehetőség után érdeklődtünk addig, amíg szálláslehetőséget találunk. Kérdésünkre akkor ő így válaszolt: Hivatalos vendégszobát nem tudunk biztosítani, de az én lakásomban, otthonomban szívesen látott vendégek vagytok mindaddig, ameddig Budapesten szeretnétek tartózkodni. Nem kell mondanom, hogy az a készséges, őszinte szívből jövő felajánlása váratlanul ért bennünket. Akkori felajánlását készséggel elfogadtuk, s az azt követő időkben többször is megtapasztaltuk, hogy nem csak lakásának, hanem szívének ajtaja is nyitva állt előttünk.

Kedves Testvéreim!

Személyes élményeim, érzéseim mellett, természetesen ma a gyászistentisztelet alkalmával Kelem Miklós életművére kell tekintenünk.

S amikor életművével szemtől szembe állok/állunk, úgy érzem, hogy a legtalálóbb evangéliumi üzenetek egyike az, amit a Máté evangéliumából felolvastam: „Jól vagyon, jó és hű szolgám, a kevésen hű voltál, többre bízlak ezután, menj be a te urad ünnepi lakomájára”. A másik üzenetet, amely életművét tetten éri és időszerű azt a Timóteushoz írt páli levélből olvastam fel: „Mert, akik jól szolgálnak azok szép tisztességet, szereznek maguknak.”

A Máté evangéliumából felolvasott bibliai vers az evangéliumok egyik legsokatmondóbb példázataiból, a talentumok példázatából való. A példázat tartalma és lényege általánosan ismert. A hosszú útra készülő gazda talentumokat oszt ki szolgáinak. Amikor hazatér számon kéri a kiosztott talentumokat. Az egyik szolga rest módon elásta a kapott talentumot, a másik két szolga a kapott talentumokat gyarapította. Most ne arra fordítsuk figyelmünket, hogy kinek hány talentumot adott a gazda, hanem arra, hogy ki hogyan bánik a rá bízott talentumokkal. A gazda azokat a szolgákat, akik talentumaikat gyarapították, megdicséri, jó és hűséges szolgáknak nevezi. Pál apostol levelében szintén a jó szolgálatról beszél, és azt mondja, hogy akik jól szolgálnak azok szép tisztességet, szereznek.

A példázat és az apostoli gondolat tanulsága az, hogy azok, akik a rájuk bízott lelki, szellemi értékekkel hűségesen sáfárkodnak, azok elismerést, megbecsülést, tisztességet nyernek az örök „gazdától” Istentől. Lehet, hogy szolgálatukat az emberek nem értékelik kellőképpen, de egy biztos: Isten a hűséges és tisztességes szolgálatot megjutalmazza az ő szeretetével. És tudjuk azt is, hogy minden szolgálatnak a hűség és a szeretet adja meg a méltóságát és értékét.

Kedves Testvéreim!

Kelemen Miklós szolgálatának, Istentől neki adományozott talentumaival való sáfárkodásának több területére szeretném irányítani figyelmeteket. Ezek közül vannak olyan területek, amelyekről eddig is elismeréssel szóltak, de vannak olyan területek is, amelyeket eddig nem értékeltek kellőképpen és én erre a területre is fel szeretném hívni figyelmeteket. Hiszen szolgálatának területeire tekintve tudjuk felmérni mi gyarló emberek igazán, hogy vajon életműve milyen minősítést nyer el az „örök gazda”, a mi gondviselő Atyánk részéről. Mert eljött az ő életébe, mint ahogy eljön mindnyájunk életébe az az idő, amikor éppen a példázatban foglaltakkal ellentétben, nem a gazda, az Atya tér haza, hanem mi térünk haza a gazdához, Istenünkhöz, hogy beszámoljunk földi életünk talentumaival való sáfárkodásunkról. Életünkkel adjunk választ arra a kérdésre: Mit tettél, minek a szolgálatába állítottad a rád bízott talentumaidat?

a) Lelkészi szolgálata az, amit életművében az első helyre szeretnék helyezni. A lelkészi szolgálatához vezető út, s maga a szolgálat elég rögösnek bizonyult, mert nehezek, sokszor kíméletlenek, türelmetlenek voltak azok az idők, amikor a nemzet csonkítás után a kommunista hatalomváltás bekövetkezett, de kitartása, hűsége legyőzte a nehézséget.

1925. február 16-án született Szegeden, Erdélyből a szolgálat végzése miatt ide áttelepült szülők gyermekeként. De az ősi szálak Nagyernyébe nyúlnak vissza, amelyről páncélvértezetes kart ábrázoló ősi címerük is tanúskodik. Szegeden végzi elemi és kezdi meg középiskolai tanulmányait.

Élete alakulását nagyban meghatározta Észak-Erdély visszacsatolása Magyarországhoz 1940-ben. Családjával Kolozsvárra költözik, itt fejezte be gimnáziumi tanulmányait is, a kolozsvári unitárius kollégiumban, ahol 1943-ban érettségizett. Nagybátyja, a híres unitárius történész, levéltáros, főgondnok Kelemen Lajos tanácsára iratkozott be a kolozsvári Unitárius Teológiai Akadémiára. 1944 nyárutóján éppen Szabédon volt nyári légátus, amikor bejöttek az oroszok. A Teológiai Akadémia tanáraival együtt Budapestre menekült az ostrom elől. De az ostrom nem volt ideiglenes, az foglalássá, leigázássá változott. Ezért 1945. február 16-án egy tehervonatra felkapaszkodva visszatért Erdélybe, hogy teológiai tanulmányait befejezze.

1947-ben megszerezte a lelkészi oklevelet és a bordosi kis gyülekezetbe kapott lelkészi kinevezést. A megélhetés nyomasztó terhe nehezedett vállára, hiszen ebben az időben családot is alapított, de kemény, elszánt munkabírása nem ismert határt: Bordoson napközi otthont, tejkonyhát létesített és matematikából korrepetálta az iskolás gyerekeket.

1949-től a kissé nagyobb lélekszámú nyomáti egyházközség lelkészi állását pályázta meg sikerrel. A nacionál kommunista hatalom egyre erőssődő nyomása valamint szülei sürgető hívása hatására elhatározta, hogy visszatér Magyarországra. A hazatérés megvalósítása érdekében le kellett mondjon lelkészi állásáról, Szászrégenben egy faipari vállalatnál segédmunkásként dolgozott, sok-sok megaláztatás után 1956. március 16-án hazaérkezett Szegedre szüleihez.

Hazaérkezése után világi pályán helyezkedik el, de lelkészi szolgálatot is vállal, 1958-tól a fűzesgyarmati, 1962-től a hódmezővásárhelyi, 1975-től a szegedi egyházközségek lelkészi teendőit látta el, a hozzájuk tartozó szórványokkal együtt. 1985-ben ment nyugdíjba, de a lelkészi munkát, ameddig az ereje engedte, mint szórványlelkész továbbra is végezte.

Lelkészi szolgálatát a mostoha körülmények ellenére is komolyan vette. Szószéki szolgálataira mindig lelkiismeretesen felkészült, ennek bizonysága a több kötetes saját egyházi beszédgyűjteménye.

b) Egyháztörténészi szolgálata. Kelemen Miklós életútja első 60 évének súlypontja a mindennapi megélhetés sziszifuszi küzdelmében őrlődött fel, és ez az időszak nem nagyon volt alkalmas arra, hogy Istentől kapott talentumaival egyháztörténelmünk kutatásával, tanulmányozásával, közkincsé tételével foglalkozzon. De talentumait nem ásta el. Amikor nyugdíjba vonulásával elérkezett az alkalmas idő megkezdődött életének tudományos szempontból a legtermékenyebb, legaktívabb szakasza: egyháztörténetünk kutatása. Publikált könyvei, tanulmányai, írásai, cikkei alapos szakmai felkészültségről, tárgyilagosságról, adatgazdagságról és igényes irodalmi nyelvezetről tanúskodnak. A sorai mögött és között ott rejlik az ő egyháza és népe iránti szeretete, az unitarizmusa iránti büszkesége.

c) Népnevelő, az adománytevő. Életútjának eddig eléggé ki nem hangsúlyozott két területét kívánom kiemelni. Az egyik népnevelői törekvése, amely azért nem teljesedhetett ki Balázs Ferenc példájához hasonlóan, mert kerékbe törte a kor kegyetlensége. De már fiatal lelkész korában, a bordosi egyházközségben napközi otthont, tejkonyhát létesített.

A másik adománytevői magatartása. Kelemen Miklós egyháza és vallása iránti ragaszkodása és tisztelete jutott kifejezésre abban a nemes tettében is, amikor az egyház könyvtárának adományozott 200 kötet könyvet, 191 tanulmányt, feldolgozást, összeállítást. Ezzel a cselekedetével beírta nevét egyháza jótevőinek sorába. S hisszük, hogy családja fennmaradt kéziratait az egyháznak adományozza, s ez által létrejöhet a Kelemen Miklós Alap.

d) Családi élete. Kelemen Miklós családi élete a többszöri hullámverés után 17 évvel ezelőtt (1992) ért el nyugvópontjára, amikor második felesége elvesztése után Budapesten megismerkedett és házasságot kötött Izával, aki megértő, hűséges társnak bizonyult nemcsak életük napos, hanem borús napjaiban is, akkor is, amikor súlyos betegségében hűségesen ápolta. De tisztelettudó, segítőkész magatartást tanúsítottak iránta Iza gyermekei is, öregkorát ez által is nyugodttá téve.

Keresztény Testvéreim! A búcsúzás pillanatában szemtől szembe állunk Kelem Miklós néhai testvérünk életművével. Köszönjük Istennek, hogy adta őt számunkra, és munkáján keresztül ránk testálta drága szellemi – lelki örökségét.

Kelemen Miklós megbecsülte a munkát és a munkavégzése szép tisztességet adott neki.

- élete szép példája annak, hogy a hűséggel, kitartással végzett munka – szolgálat – bármilyen területen is, meghozza előbb utóbb a maga gyümölcsét, termést hoz mások életében. Munkája gyümölcsének mi vagyunk és az utánunk következő nemzedék lesz az igazi élvezője.

- élete szép példája annak, hogyan kell szolgálni az unitárius szellemiség ügyét lelkészként, népnevelőként, történészként, adománytevőként.

- élete szép példája annak, hogy a csendes, szelíd, de határozott emberi magatartás több tisztességet nyer el, mint a törtetés, a torzsalkodás, a versengés, vagy éppen a gyűlölködés.

- élete szép példája annak, hogy az érdek helyett az értékhez ragaszkodjunk és a rágalmazás helyett az igazsághoz.

- élete szép példája annak, hogy nemcsak fiatal, hanem idősebb korban is lehet meleg családi otthont teremteni, szeretni önzetlenül másokat, a rábízottakat és azok által tisztelve, szeretve lenni.

Kelemen Miklós életműve azt tükrözi, hogy jól szolgálta egyházát, népét, az unitárius szellemiséget, előttünk szép tisztességet nyert magának. Hiszem, hogy amikor hazatért az „örök gazdához” számadásra, így csendült fel Isten minősítő ítélete: „Jól vagyon, jó és hű szolgám!”

Emléke legyen áldott, adjon Isten lelkének örök üdvösséget az örökkévalóság honában, Ámen!

Balázs Mihály, a kecskeméti szórványgyülekezet gondnoka búcsúszavai

A kecskeméti szórvány gyülekezet nevében engedjék meg, hogy őszinte részvétünket tolmácsoljuk a családnak e szomorú napon. Már 15 éve kezdődött a mi ismeretségünk egy Istentiszteleten, amikor még csak hárman-négyen voltunk jelen. Aztán a tartós munkának és a kitartásnak köszönhetően lassan fölszaporodott a gyülekezet több mint negyven személyre.

A gyülekezet kilencven százaléka Erdélyből áttelepült hívek, akik hozták magukkal az unitárius vallás szépségeit. Nagy szerencsénkre Kelemen Miklós tiszteletes fiatal lelkész korában Nyomáton, Szászrégen mellett volt lelkész és így volt alkalma tapasztalatot szerezni az erdélyi emberek gondjairól és bajairól. Amit meg is tartott Kecskeméten is elérően a többi unitárius egyháztól, gondolok a szertartásokra, keresztelésre, konfirmálásra.

Az Istentiszteleten mindig megszokta vigasztalni az embereket, együtt érzett az otthon maradt szülők, testvérek iránti vágyban és értük is elmondott egy imát. Amit nagyon szerettünk, mindig naprakész aktuális dolgokat is belefoglalt a prédikációba.

A 15 év alatt volt 8 konfirmálás vagy 7 keresztelő és 3 esketés. Igaz, hogy csak az egyházi ünnepek alkalmával volt Istentisztelet, de alig vártuk, hogy jöjjön a családjával, mindig viccelődött és jó kedve volt. Igaz, hogy a tavaly már izgultunk, hogy megtarthassa a sertartást, még ha betegen is, de végig csinált mindent. Atán az idén húsvétkor volt utoljára, de még reménykedtünk, hátha fölgyógyul, de nem így történt.

Meg vagyok győződve, hogy Ő mindent megtett, amit ember megtehet, még betegen is lejött Kecskemétre az Ő nyájához.

Most búcsút veszünk Tőle, remélve hogy Ő egy jobb világba távozik és majd onnét mosolyog majd ránk, és híztat hogy csak így tovább.

A gyülekezet nevében kívánunk Miklós bácsinak boldog megnyugvást az anyaföld mélyében.

Az Isten nyugosztalja meg. Nyugodjék békében.

Búcsúszavak Kelemen Miklós unitárius lelkész felett

Gyászoló és Búcsúzó Testvéreim.

„Hogy mi az optimizmus? A napokban fölszállt a villamosra egy mosolygó arcú, megelégedést sugárzó öreg nénike s az ülőhelyet átadandó ifjúhoz így szólt:  Maradjon csak kedves, én sem vagyok öreg! Csak most töltöttem be 85-ik életévemet.  Ez a reménységből fakadó optimizmus!” – írta Kelemen Miklós lelkész testvérünk egyik egyházi beszédében.

Amennyiben nem a földi időrendet vesszük figyelembe, hanem Isten végtelenségéhez mérjük létünket, akkor nagyon kevés ez a földön, anyagi körülmények között töltött élet. Mondhatjuk, hogy egy szempillantásnyi idő és nagyobb része, rész szerint valóság. Elmúlik e világ, hogy megszűnjön a rész szerinti, és megismerhessük a teljességet.

Ezzel a gondolattal búcsúzzunk Kelemen Miklós lelkésztestvérünktől. Aki egész életében ezt a rész szerinti ismeretet törekedett minél teljesebbé tenni. Lelkészi tevékenysége mellett kutatta és kereste unitárius történelmünk alakjait, nagyokat és kicsiket egyaránt.

Fáradtságot nem ismerve képes volt nemcsak a levéltárakban, régi iratokban keresni, de utazni is, mint ahogyan azt két alkalommal is tette, amikor közösen felkerestük Gál Kelemen sírját a tatabányai temetőben és Borbély Sándor sírját a váci süketnémák intézetében. Vagy amikor konferenciákon, rendezvényeken képviselte egyházunkat, hitünket, például a Szentkatolnai Bálint Gábor unitárius vonatkozású életét ismertetve.

Gazdag életmunkásságot hagyott maga mögött, erről tanúskodik a levéltárunknak hagyott rengeteg dokumentum, prédikáció, a Kislexikon és a még utána összegyűjtött életrajzi adatok sokasága.

Gyakorlati ember volt, tisztán és világosan látta a világot, és annak haladását.

Egy másik beszédében így vallott: „A megváltozott világ   és megváltozott élet új tartalmat,  új lényeget, új követelményt állít s nekünk e sok “Új” figyelembevételével kell Jézust követnünk. Ez azon­ban nem jelenti azt, hogy követésünkkel teljesen szakítunk a múlttal. Hiszen az elődök hasonló törekvései arra figyelmeztetnek, hogy minden korban és minden időben új körülmények között kell megtalálni a követés lényegét…

Ma legnagyobb ereje a tudományoknak van s nekünk ezekben olyan jártasságra kell szert tenni, mellyel mások felé is világosságul szolgálunk. Az atomkorban élő embernek ismernie kell az elemi részek­ből fölépülő világot, éppen úgy, mint önmagát s lelkének atomjait arra kell fölhasználja, hogy bölcs szívhez jusson. Ismernie kell azokat a határokat, amelyeknek egy-egy köve nemcsak figyelmeztető, hanem irányjelző is, hogy megmaradhasson azon az úton, mely Isten szeretete mellett az emberszeretetre is figyelmeztet. Tudnia kell, hogy ma éppen úgy Isten gyermeke, mint volt annak előtte s hite nem alárendeltje tudásának, ha­nem segítője s ennek a tudásnak alapja az az Isten, aki mindeneknek teremtője. Fokozott mértékben kell megtalálni az evangéliumi igazságok között azt, ami minden embernek igazság, s amely nem csak Jézus, hanem a mi vonatkozásunkban is így hangzik; “én és az én Atyám egyek vagyunk.”

Miklós bácsi már elhagyta e földi világ rész szerinti voltát, megszűnt számára az ismeret és a prófétálás, de tudjuk, hogy a teljesség része lett - e teljességben Isten és az Ő lelke ismét eggyé vált.

„Szántó György “A beszélő festmény ” c. munkájában megállapítja, hogy amikor az ember élete alkonyának hegycsúcsáról visszatekint vándorútjára, akkor ebben az alkonyfényben tisztábban lát, mint a csalóka hajnal, vagy mint a vakító déli napfényben.”

Mi is nagyrabecsüléssel, és a pátriárkáknak kijáró  tiszteletadással kell adóznunk Miklós bácsi előtt, aki számunkra is egy világító fáklya volt. Nekünk azokat a keveseket kell megbecsülnünk, akik a mai szeretetet nélkülöző világban is szeretetben élnek. Akiket nem az önzés, az egyéni boldogulás vágya vezérel, hanem az a felebaráti szeretet, mely a köz javát szolgálja.

Mert, egy olyan lelkészkollegától búcsúzunk, akinek személyes hitvallása lehettek a következő gondolatok: „“Isten nem a holtak, hanem az élők Istene”- mondja az alapige. Gondviselőnk úgy ma, mint holnap, jelen és eljövendő életünkben, azaz az élet folytonosságában. Ebben a tudatban mi is csak derülátók lehetünk, Isten­nek olyan gyermekei, akik bíznak abban, hogy nap-mint nap közelebb jut­nak a tökéletesedéshez. Ezért te se aggódj a holnapért. Ha munkába állsz, tedd azzal a tudattal, hogy annak elvégzésében megsegít az Isten. Ha messze útra készülsz, úgy indulj el, mint aki érzi, hogy Isten ott is veled van és hazavezet övéihez. Ha szeretnél ismét révbe jutni, ne csak a tornyosuló akadályokat lásd, melyek a tanítványok ajkára ezeket a szavakat adja: “Uram, segíts, mert elveszünk, “hanem győzd is le azokat, hiszen te is az Isten gyermeke vagy, az erős, a boldogságra és békességre elhívott ember. S ha mégis úgy érzed, hogy a nehéz küzdelem fel­őrölte erődet, ha akaratod ellenére is sötét színben látod a világot, s ha már csak abban reménykedsz, hogy a föld mélyében leled meg a nyugal­mat és a békességet, akkor gondolj arra, hogy az az Isten, aki az élet folytonosságában ma még a választófal innenső felén segít, az holnap, vagy holnapután a választófal túlsó felén is velünk van.
Maradjon hát Isten itt is és ott is oltalmazónk és segedelmünk.”

Kedves lelkésztestvérünk, mi, unitárius lelkésztestvéreid búcsúzunk tőled. Tiszteletünket fejezzük ki mindannyian, azért aki voltál itt e földi létben és példát mutattál nekünk a nemes, önfeláldozó, egyházáért élő és tevékenykedő, Istent szolgáló lelkészi mivolt milyenségéről.

Hisszük, hogy igazi Jézus követőként számodra is a megérdemelt jutalom az örökélet koronája, melyet megadott neked Isten, amikor Hozzá hazatértél.

Léta Sándor

Budapest, 2009-12-11

BÚCSÚSZAVAK KELEMEN MIKLÓS LELKÉSZ TEMETÉSÉN

2009. DECEMBER 11.

Gyászoló Család! Keresztény Testvéreim! Végtisztességtevő Gyülekezet!

A Magyarországi Unitárius Egyház Elnökségének, Zsinatának/Főtanácsának, Képvise­lő Tanácsának, Gyülekezeteinek nevében állok meg az Úrasztalára elhelyezett, Kele­men Miklós lelkésztársunk porait őrző urna mellett. Az én főhajtásom az előbb elso­roltak őszinte főhajtása egy tartalmas, értékteremtésben, ugyanakkor Övéi, a rábízottak iránt táplált és megélt szeretetben gazdag élet előtt. Akik ma itt szót emeltek em­lékező érzésekkel, az őszinte vigasztalás szándékával mind felemlegették azt az utat, amelyet bejárt egyéni, családi és közösségi életében.

Én a bibliai próféta felkiáltásával szólok minden jelenlévőhöz : Vigasztaljátok, vigasztaljátok népemet! - így szól Istene­tek. Ezt a vigasztalást, enyhületet hozhatja el idővel annak a tartalmas, dolgos életnek emléke, ami megmarad Miklós Bátyánk után. Bárhol, bármelyik gyülekezetben szol­gált vagy mással bízta meg egyháza, mindenhol a tökéletességre, a vállalt feladat ma­radéktalan elvégzésére törekedett. Ezt tette akkor is, amikor már élete az alkony felé hajlott, és időnként időskori betegség környékezte, próbálta maga alá gyűrni. Előttem van, amikor az Unitárius Élet szerkesztésében együtt dolgoztunk, előre el volt már ké­szülve több anyaggal is, hogy válogathassunk belőle, és az éppen aktuálisat hozzuk le. De ott látom a Füzesgyarmati templomban (ahol utóda vagyok immáron 20 éve) csa­ládjával, amikor a gyülekezet lelkészeinek emléktáblát avattunk és tisztelettel hajtot­tunk fejet élők és elmentek előtt, akik 100 év alatt szolgálták odaadással a gyülekeze­tet. Még olyan is volt az ünneplők közöli, akiket ő esketett össze 1958-ban, és akik meg is hívták az 50 éves aranylakodalmukra, ahova nem jöhetett el, de szép, üdvözlő levelét felolvastuk a nagy eseményen. Nem lehetett olyant kérni Tőle, amit ne pró­bált volna a lelkiismeretesebben elvégezni. Mintha az erdélyi Dsida Jenő költő val­lomása lett volna a hitvallása (sokszor idézem ezt hozzá hasonló emberek búcsúztatá­sán) ; Be kell látnunk : / Ha kérdeznek, becsületesen / felelni kell. / A harcot becsüle­tesen / fel kell venni, / az úton becsületesen végig kell menni, / a szerepet becsülete­sen / el kell játszani, / keményen és tekintet nélkül./ A kapuk mögül ebek vicsorog­nak, / az ablakokból kiköpdösnek / és röhögnek… Kemény tárgyak zuhognak a fejünk­höz, / súlyos, vérező kövek, / de néha röppen sóhaj is, / szeretet is, rózsa is. / És este a tűzhely mellett, /…hátrakötött kézzel, / mégis mondogatni kell / a fellebbezhetetlen, / sziklakemény, / erősítő, / vigasztaló / igét: / Krisztusnak és Pilátusnak, / farizeu­soknak és vámosoknak, / zsidóknak és rómaiaknak / egyformán szolgálni / nem lehet!

Kedves Család! Kedves Iza Testvérem! Néhány év híjával tanúja vagyok a Ti közös éle­teteknek. Fiatalokat meghazudtoló lendülettel, egymásba kapaszkodva vittétek azt a hivatást, küldetést, amit Isten kiszabott Nektek. Szeretném, ha egy nem régen talált gondolatsorral búcsúztathatnálak el egymástól: A halál tulajdonképpen jelentéktelen dolog, valójában csak átmentem ide a szomszéd szobába. Én én vagyok, te pedig te. Akármit is jelentettünk egymásnak egymás életében, ez mit sem változott. Nevezz csak nyugodtan a megszokott nevemen, beszélj velem ugyanazon a könnyed hangon, melyen mindig is beszéltél. Ne változtass a hangszíneden! Nevess ugyanúgy, ahogy valaha együtt nevettünk. Imádkozz, mosolyogj, gondolj rám, emlegesd fel a nevem nap mint nap, ahogyan annak előtte is, de ne árnyékolja be semmi a hangulatot, ami­kor szóba kerülök. Az élet nem kapott semmiféle új jelentést! Minden olyan, amilyen volt, nem szakadt meg a folytonosság. Az, hogy nem látnak, még nem jelenti azt, hogy nem kell rám gondolni. Várok rád, itt vagyok a közeledben, egészen közel. Nincs semmi baj, ne félj, nem is lesz semmi baj! Viszontlátásra, mondom mégis, mégis. Vi­szontlátásra holnap! Vagy ha nem holnap, hát holnapután. Vagy ha nem akkor, hát majd azután. És ha azután sem, talán egy év múlva. S ha még akkor sem, Isten tudja, hát ezer év múlva. Viszontlátásra a földnek porában. Viszontlátásra az égi sugárban. Viszontlátásra a Hold udvarán, vagy a Tejút valamelyik ragyogó csillagán!

Isten gondviselő áldása legyen az elköltözött emlékén és az emlékeket őrzőkén. Az Úr, a mi Istenünk legyen velünk, amiképpen volt a mi atyáinkkal, ne hagyjon el , minket, el se távozzon tőlünk, hanem hajtsa magához a mi szívünket, hogy járhassunk az ő rendeléséiben, és tartsuk meg az ő parancsolatait, végzéseit, amelyeket a mi atyáinknak és nekünk is adott.

Miklós Bátyánk! Isten legyen Veled az örökkévalóság hónában, Isten maradjon velünk itt e földi tereken kijelölt pályánkon. Ámen

Balázsi László
püspök-helyettes
egyházi főjegyző