Rezi Elek

„Jól van, jó és hű szolgám!”[1]

Mt 25, 23

„Ura így szólt hozzá: Jól van jó és hű szolgám,

a kevésen hű voltál, sokat bízok rád ezután, menj be urad ünnepi lakomájára”

1 Tim 3, 13

„Mert, akik jól szolgálnak, azok szép tisztességet szereznek maguknak,

és nagy bátorságot nyernek a Jézus Krisztusba vetett hit hirdetésére.”

Gyászoló Család, Végtisztességet tevő Gyülekezet, Kedves Testvéreim!

Annak ellenére, hogy időről időre közvetve értesültem Kelemen Miklós unitárius lelkész egészségi állapotának romlásáról, testi ereje fogyásáról, és felsejlett előttem – akárcsak a családjának tagjai, egyházának lelkészei, hívei előtt is - végleges hazaköltözésének kikerülhetetlen és megmásíthatatlan mozzanata, mégis mélyen megdöbbentett, lelkileg megviselt az a szomorú tudósítás, amely hírül adta, hogy:

„KELEMEN MIKLÓS a Magyarországi Unitárius Egyház lelkésze 62 évi lelkészi szolgálat után, 2009. november 24-én, életének 85. évében elhunyt.” Úgy, ahogy a család gyászjelentéséből kölcsönvett Ady Endre – féle gondolattal mondanánk: „Csöndesen átölelte az Isten”

Megdöbbenésem okát azzal magyarázom, hogy 1990 óta őszinte szolgatársi, szakmai és baráti kapcsolatot ápoltunk egymással. Felsejlik előttem az a nap, amikor a romániai változásokat követő első évben családommal Magyarországra látogattunk és tőle, akkor, mint az egyházi központ egyik vezető emberétől hivatalos vendégszoba (szállás) lehetőség után érdeklődtünk addig, amíg szálláslehetőséget találunk. Kérdésünkre akkor ő így válaszolt: Hivatalos vendégszobát nem tudunk biztosítani, de az én lakásomban, otthonomban szívesen látott vendégek vagytok mindaddig, ameddig Budapesten szeretnétek tartózkodni. Nem kell mondanom, hogy az a készséges, őszinte szívből jövő felajánlása váratlanul ért bennünket. Akkori felajánlását készséggel elfogadtuk, s az azt követő időkben többször is megtapasztaltuk, hogy nem csak lakásának, hanem szívének ajtaja is nyitva állt előttünk.

Kedves Testvéreim!

Személyes élményeim, érzéseim mellett, természetesen ma a gyászistentisztelet alkalmával Kelem Miklós életművére kell tekintenünk.

S amikor életművével szemtől szembe állok/állunk, úgy érzem, hogy a legtalálóbb evangéliumi üzenetek egyike az, amit a Máté evangéliumából felolvastam: „Jól vagyon, jó és hű szolgám, a kevésen hű voltál, többre bízlak ezután, menj be a te urad ünnepi lakomájára”. A másik üzenetet, amely életművét tetten éri és időszerű azt a Timóteushoz írt páli levélből olvastam fel: „Mert, akik jól szolgálnak azok szép tisztességet, szereznek maguknak.”

A Máté evangéliumából felolvasott bibliai vers az evangéliumok egyik legsokatmondóbb példázataiból, a talentumok példázatából való. A példázat tartalma és lényege általánosan ismert. A hosszú útra készülő gazda talentumokat oszt ki szolgáinak. Amikor hazatér számon kéri a kiosztott talentumokat. Az egyik szolga rest módon elásta a kapott talentumot, a másik két szolga a kapott talentumokat gyarapította. Most ne arra fordítsuk figyelmünket, hogy kinek hány talentumot adott a gazda, hanem arra, hogy ki hogyan bánik a rá bízott talentumokkal. A gazda azokat a szolgákat, akik talentumaikat gyarapították, megdicséri, jó és hűséges szolgáknak nevezi. Pál apostol levelében szintén a jó szolgálatról beszél, és azt mondja, hogy akik jól szolgálnak azok szép tisztességet, szereznek.

A példázat és az apostoli gondolat tanulsága az, hogy azok, akik a rájuk bízott lelki, szellemi értékekkel hűségesen sáfárkodnak, azok elismerést, megbecsülést, tisztességet nyernek az örök „gazdától” Istentől. Lehet, hogy szolgálatukat az emberek nem értékelik kellőképpen, de egy biztos: Isten a hűséges és tisztességes szolgálatot megjutalmazza az ő szeretetével. És tudjuk azt is, hogy minden szolgálatnak a hűség és a szeretet adja meg a méltóságát és értékét.

Kedves Testvéreim!

Kelemen Miklós szolgálatának, Istentől neki adományozott talentumaival való sáfárkodásának több területére szeretném irányítani figyelmeteket. Ezek közül vannak olyan területek, amelyekről eddig is elismeréssel szóltak, de vannak olyan területek is, amelyeket eddig nem értékeltek kellőképpen és én erre a területre is fel szeretném hívni figyelmeteket. Hiszen szolgálatának területeire tekintve tudjuk felmérni mi gyarló emberek igazán, hogy vajon életműve milyen minősítést nyer el az „örök gazda”, a mi gondviselő Atyánk részéről. Mert eljött az ő életébe, mint ahogy eljön mindnyájunk életébe az az idő, amikor éppen a példázatban foglaltakkal ellentétben, nem a gazda, az Atya tér haza, hanem mi térünk haza a gazdához, Istenünkhöz, hogy beszámoljunk földi életünk talentumaival való sáfárkodásunkról. Életünkkel adjunk választ arra a kérdésre: Mit tettél, minek a szolgálatába állítottad a rád bízott talentumaidat?

a) Lelkészi szolgálata az, amit életművében az első helyre szeretnék helyezni. A lelkészi szolgálatához vezető út, s maga a szolgálat elég rögösnek bizonyult, mert nehezek, sokszor kíméletlenek, türelmetlenek voltak azok az idők, amikor a nemzet csonkítás után a kommunista hatalomváltás bekövetkezett, de kitartása, hűsége legyőzte a nehézséget.

1925. február 16-án született Szegeden, Erdélyből a szolgálat végzése miatt ide áttelepült szülők gyermekeként. De az ősi szálak Nagyernyébe nyúlnak vissza, amelyről páncélvértezetes kart ábrázoló ősi címerük is tanúskodik. Szegeden végzi elemi és kezdi meg középiskolai tanulmányait.

Élete alakulását nagyban meghatározta Észak-Erdély visszacsatolása Magyarországhoz 1940-ben. Családjával Kolozsvárra költözik, itt fejezte be gimnáziumi tanulmányait is, a kolozsvári unitárius kollégiumban, ahol 1943-ban érettségizett. Nagybátyja, a híres unitárius történész, levéltáros, főgondnok Kelemen Lajos tanácsára iratkozott be a kolozsvári Unitárius Teológiai Akadémiára. 1944 nyárutóján éppen Szabédon volt nyári légátus, amikor bejöttek az oroszok. A Teológiai Akadémia tanáraival együtt Budapestre menekült az ostrom elől. De az ostrom nem volt ideiglenes, az foglalássá, leigázássá változott. Ezért 1945. február 16-án egy tehervonatra felkapaszkodva visszatért Erdélybe, hogy teológiai tanulmányait befejezze.

1947-ben megszerezte a lelkészi oklevelet és a bordosi kis gyülekezetbe kapott lelkészi kinevezést. A megélhetés nyomasztó terhe nehezedett vállára, hiszen ebben az időben családot is alapított, de kemény, elszánt munkabírása nem ismert határt: Bordoson napközi otthont, tejkonyhát létesített és matematikából korrepetálta az iskolás gyerekeket.

1949-től a kissé nagyobb lélekszámú nyomáti egyházközség lelkészi állását pályázta meg sikerrel. A nacionál kommunista hatalom egyre erőssődő nyomása valamint szülei sürgető hívása hatására elhatározta, hogy visszatér Magyarországra. A hazatérés megvalósítása érdekében le kellett mondjon lelkészi állásáról, Szászrégenben egy faipari vállalatnál segédmunkásként dolgozott, sok-sok megaláztatás után 1956. március 16-án hazaérkezett Szegedre szüleihez.

Hazaérkezése után világi pályán helyezkedik el, de lelkészi szolgálatot is vállal, 1958-tól a fűzesgyarmati, 1962-től a hódmezővásárhelyi, 1975-től a szegedi egyházközségek lelkészi teendőit látta el, a hozzájuk tartozó szórványokkal együtt. 1985-ben ment nyugdíjba, de a lelkészi munkát, ameddig az ereje engedte, mint szórványlelkész továbbra is végezte.

Lelkészi szolgálatát a mostoha körülmények ellenére is komolyan vette. Szószéki szolgálataira mindig lelkiismeretesen felkészült, ennek bizonysága a több kötetes saját egyházi beszédgyűjteménye.

b) Egyháztörténészi szolgálata. Kelemen Miklós életútja első 60 évének súlypontja a mindennapi megélhetés sziszifuszi küzdelmében őrlődött fel, és ez az időszak nem nagyon volt alkalmas arra, hogy Istentől kapott talentumaival egyháztörténelmünk kutatásával, tanulmányozásával, közkincsé tételével foglalkozzon. De talentumait nem ásta el. Amikor nyugdíjba vonulásával elérkezett az alkalmas idő megkezdődött életének tudományos szempontból a legtermékenyebb, legaktívabb szakasza: egyháztörténetünk kutatása. Publikált könyvei, tanulmányai, írásai, cikkei alapos szakmai felkészültségről, tárgyilagosságról, adatgazdagságról és igényes irodalmi nyelvezetről tanúskodnak. A sorai mögött és között ott rejlik az ő egyháza és népe iránti szeretete, az unitarizmusa iránti büszkesége.

c) Népnevelő, az adománytevő. Életútjának eddig eléggé ki nem hangsúlyozott két területét kívánom kiemelni. Az egyik népnevelői törekvése, amely azért nem teljesedhetett ki Balázs Ferenc példájához hasonlóan, mert kerékbe törte a kor kegyetlensége. De már fiatal lelkész korában, a bordosi egyházközségben napközi otthont, tejkonyhát létesített.

A másik adománytevői magatartása. Kelemen Miklós egyháza és vallása iránti ragaszkodása és tisztelete jutott kifejezésre abban a nemes tettében is, amikor az egyház könyvtárának adományozott 200 kötet könyvet, 191 tanulmányt, feldolgozást, összeállítást. Ezzel a cselekedetével beírta nevét egyháza jótevőinek sorába. S hisszük, hogy családja fennmaradt kéziratait az egyháznak adományozza, s ez által létrejöhet a Kelemen Miklós Alap.

d) Családi élete. Kelemen Miklós családi élete a többszöri hullámverés után 17 évvel ezelőtt (1992) ért el nyugvópontjára, amikor második felesége elvesztése után Budapesten megismerkedett és házasságot kötött Izával, aki megértő, hűséges társnak bizonyult nemcsak életük napos, hanem borús napjaiban is, akkor is, amikor súlyos betegségében hűségesen ápolta. De tisztelettudó, segítőkész magatartást tanúsítottak iránta Iza gyermekei is, öregkorát ez által is nyugodttá téve.

Keresztény Testvéreim! A búcsúzás pillanatában szemtől szembe állunk Kelem Miklós néhai testvérünk életművével. Köszönjük Istennek, hogy adta őt számunkra, és munkáján keresztül ránk testálta drága szellemi – lelki örökségét.

Kelemen Miklós megbecsülte a munkát és a munkavégzése szép tisztességet adott neki.

- élete szép példája annak, hogy a hűséggel, kitartással végzett munka – szolgálat – bármilyen területen is, meghozza előbb utóbb a maga gyümölcsét, termést hoz mások életében. Munkája gyümölcsének mi vagyunk és az utánunk következő nemzedék lesz az igazi élvezője.

- élete szép példája annak, hogyan kell szolgálni az unitárius szellemiség ügyét lelkészként, népnevelőként, történészként, adománytevőként.

- élete szép példája annak, hogy a csendes, szelíd, de határozott emberi magatartás több tisztességet nyer el, mint a törtetés, a torzsalkodás, a versengés, vagy éppen a gyűlölködés.

- élete szép példája annak, hogy az érdek helyett az értékhez ragaszkodjunk és a rágalmazás helyett az igazsághoz.

- élete szép példája annak, hogy nemcsak fiatal, hanem idősebb korban is lehet meleg családi otthont teremteni, szeretni önzetlenül másokat, a rábízottakat és azok által tisztelve, szeretve lenni.

Kelemen Miklós életműve azt tükrözi, hogy jól szolgálta egyházát, népét, az unitárius szellemiséget, előttünk szép tisztességet nyert magának. Hiszem, hogy amikor hazatért az „örök gazdához” számadásra, így csendült fel Isten minősítő ítélete: „Jól vagyon, jó és hű szolgám!”

Emléke legyen áldott, adjon Isten lelkének örök üdvösséget az örökkévalóság honában, Ámen!

Balázs Mihály, a kecskeméti szórványgyülekezet gondnoka búcsúszavai

A kecskeméti szórvány gyülekezet nevében engedjék meg, hogy őszinte részvétünket tolmácsoljuk a családnak e szomorú napon. Már 15 éve kezdődött a mi ismeretségünk egy Istentiszteleten, amikor még csak hárman-négyen voltunk jelen. Aztán a tartós munkának és a kitartásnak köszönhetően lassan fölszaporodott a gyülekezet több mint negyven személyre.

A gyülekezet kilencven százaléka Erdélyből áttelepült hívek, akik hozták magukkal az unitárius vallás szépségeit. Nagy szerencsénkre Kelemen Miklós tiszteletes fiatal lelkész korában Nyomáton, Szászrégen mellett volt lelkész és így volt alkalma tapasztalatot szerezni az erdélyi emberek gondjairól és bajairól. Amit meg is tartott Kecskeméten is elérően a többi unitárius egyháztól, gondolok a szertartásokra, keresztelésre, konfirmálásra.

Az Istentiszteleten mindig megszokta vigasztalni az embereket, együtt érzett az otthon maradt szülők, testvérek iránti vágyban és értük is elmondott egy imát. Amit nagyon szerettünk, mindig naprakész aktuális dolgokat is belefoglalt a prédikációba.

A 15 év alatt volt 8 konfirmálás vagy 7 keresztelő és 3 esketés. Igaz, hogy csak az egyházi ünnepek alkalmával volt Istentisztelet, de alig vártuk, hogy jöjjön a családjával, mindig viccelődött és jó kedve volt. Igaz, hogy a tavaly már izgultunk, hogy megtarthassa a sertartást, még ha betegen is, de végig csinált mindent. Atán az idén húsvétkor volt utoljára, de még reménykedtünk, hátha fölgyógyul, de nem így történt.

Meg vagyok győződve, hogy Ő mindent megtett, amit ember megtehet, még betegen is lejött Kecskemétre az Ő nyájához.

Most búcsút veszünk Tőle, remélve hogy Ő egy jobb világba távozik és majd onnét mosolyog majd ránk, és híztat hogy csak így tovább.

A gyülekezet nevében kívánunk Miklós bácsinak boldog megnyugvást az anyaföld mélyében.

Az Isten nyugosztalja meg. Nyugodjék békében.

Búcsúszavak Kelemen Miklós unitárius lelkész felett

Gyászoló és Búcsúzó Testvéreim.

„Hogy mi az optimizmus? A napokban fölszállt a villamosra egy mosolygó arcú, megelégedést sugárzó öreg nénike s az ülőhelyet átadandó ifjúhoz így szólt:  Maradjon csak kedves, én sem vagyok öreg! Csak most töltöttem be 85-ik életévemet.  Ez a reménységből fakadó optimizmus!” – írta Kelemen Miklós lelkész testvérünk egyik egyházi beszédében.

Amennyiben nem a földi időrendet vesszük figyelembe, hanem Isten végtelenségéhez mérjük létünket, akkor nagyon kevés ez a földön, anyagi körülmények között töltött élet. Mondhatjuk, hogy egy szempillantásnyi idő és nagyobb része, rész szerint valóság. Elmúlik e világ, hogy megszűnjön a rész szerinti, és megismerhessük a teljességet.

Ezzel a gondolattal búcsúzzunk Kelemen Miklós lelkésztestvérünktől. Aki egész életében ezt a rész szerinti ismeretet törekedett minél teljesebbé tenni. Lelkészi tevékenysége mellett kutatta és kereste unitárius történelmünk alakjait, nagyokat és kicsiket egyaránt.

Fáradtságot nem ismerve képes volt nemcsak a levéltárakban, régi iratokban keresni, de utazni is, mint ahogyan azt két alkalommal is tette, amikor közösen felkerestük Gál Kelemen sírját a tatabányai temetőben és Borbély Sándor sírját a váci süketnémák intézetében. Vagy amikor konferenciákon, rendezvényeken képviselte egyházunkat, hitünket, például a Szentkatolnai Bálint Gábor unitárius vonatkozású életét ismertetve.

Gazdag életmunkásságot hagyott maga mögött, erről tanúskodik a levéltárunknak hagyott rengeteg dokumentum, prédikáció, a Kislexikon és a még utána összegyűjtött életrajzi adatok sokasága.

Gyakorlati ember volt, tisztán és világosan látta a világot, és annak haladását.

Egy másik beszédében így vallott: „A megváltozott világ   és megváltozott élet új tartalmat,  új lényeget, új követelményt állít s nekünk e sok “Új” figyelembevételével kell Jézust követnünk. Ez azon­ban nem jelenti azt, hogy követésünkkel teljesen szakítunk a múlttal. Hiszen az elődök hasonló törekvései arra figyelmeztetnek, hogy minden korban és minden időben új körülmények között kell megtalálni a követés lényegét…

Ma legnagyobb ereje a tudományoknak van s nekünk ezekben olyan jártasságra kell szert tenni, mellyel mások felé is világosságul szolgálunk. Az atomkorban élő embernek ismernie kell az elemi részek­ből fölépülő világot, éppen úgy, mint önmagát s lelkének atomjait arra kell fölhasználja, hogy bölcs szívhez jusson. Ismernie kell azokat a határokat, amelyeknek egy-egy köve nemcsak figyelmeztető, hanem irányjelző is, hogy megmaradhasson azon az úton, mely Isten szeretete mellett az emberszeretetre is figyelmeztet. Tudnia kell, hogy ma éppen úgy Isten gyermeke, mint volt annak előtte s hite nem alárendeltje tudásának, ha­nem segítője s ennek a tudásnak alapja az az Isten, aki mindeneknek teremtője. Fokozott mértékben kell megtalálni az evangéliumi igazságok között azt, ami minden embernek igazság, s amely nem csak Jézus, hanem a mi vonatkozásunkban is így hangzik; “én és az én Atyám egyek vagyunk.”

Miklós bácsi már elhagyta e földi világ rész szerinti voltát, megszűnt számára az ismeret és a prófétálás, de tudjuk, hogy a teljesség része lett - e teljességben Isten és az Ő lelke ismét eggyé vált.

„Szántó György “A beszélő festmény ” c. munkájában megállapítja, hogy amikor az ember élete alkonyának hegycsúcsáról visszatekint vándorútjára, akkor ebben az alkonyfényben tisztábban lát, mint a csalóka hajnal, vagy mint a vakító déli napfényben.”

Mi is nagyrabecsüléssel, és a pátriárkáknak kijáró  tiszteletadással kell adóznunk Miklós bácsi előtt, aki számunkra is egy világító fáklya volt. Nekünk azokat a keveseket kell megbecsülnünk, akik a mai szeretetet nélkülöző világban is szeretetben élnek. Akiket nem az önzés, az egyéni boldogulás vágya vezérel, hanem az a felebaráti szeretet, mely a köz javát szolgálja.

Mert, egy olyan lelkészkollegától búcsúzunk, akinek személyes hitvallása lehettek a következő gondolatok: „“Isten nem a holtak, hanem az élők Istene”- mondja az alapige. Gondviselőnk úgy ma, mint holnap, jelen és eljövendő életünkben, azaz az élet folytonosságában. Ebben a tudatban mi is csak derülátók lehetünk, Isten­nek olyan gyermekei, akik bíznak abban, hogy nap-mint nap közelebb jut­nak a tökéletesedéshez. Ezért te se aggódj a holnapért. Ha munkába állsz, tedd azzal a tudattal, hogy annak elvégzésében megsegít az Isten. Ha messze útra készülsz, úgy indulj el, mint aki érzi, hogy Isten ott is veled van és hazavezet övéihez. Ha szeretnél ismét révbe jutni, ne csak a tornyosuló akadályokat lásd, melyek a tanítványok ajkára ezeket a szavakat adja: “Uram, segíts, mert elveszünk, “hanem győzd is le azokat, hiszen te is az Isten gyermeke vagy, az erős, a boldogságra és békességre elhívott ember. S ha mégis úgy érzed, hogy a nehéz küzdelem fel­őrölte erődet, ha akaratod ellenére is sötét színben látod a világot, s ha már csak abban reménykedsz, hogy a föld mélyében leled meg a nyugal­mat és a békességet, akkor gondolj arra, hogy az az Isten, aki az élet folytonosságában ma még a választófal innenső felén segít, az holnap, vagy holnapután a választófal túlsó felén is velünk van.
Maradjon hát Isten itt is és ott is oltalmazónk és segedelmünk.”

Kedves lelkésztestvérünk, mi, unitárius lelkésztestvéreid búcsúzunk tőled. Tiszteletünket fejezzük ki mindannyian, azért aki voltál itt e földi létben és példát mutattál nekünk a nemes, önfeláldozó, egyházáért élő és tevékenykedő, Istent szolgáló lelkészi mivolt milyenségéről.

Hisszük, hogy igazi Jézus követőként számodra is a megérdemelt jutalom az örökélet koronája, melyet megadott neked Isten, amikor Hozzá hazatértél.

Léta Sándor

Budapest, 2009-12-11

BÚCSÚSZAVAK KELEMEN MIKLÓS LELKÉSZ TEMETÉSÉN

2009. DECEMBER 11.

Gyászoló Család! Keresztény Testvéreim! Végtisztességtevő Gyülekezet!

A Magyarországi Unitárius Egyház Elnökségének, Zsinatának/Főtanácsának, Képvise­lő Tanácsának, Gyülekezeteinek nevében állok meg az Úrasztalára elhelyezett, Kele­men Miklós lelkésztársunk porait őrző urna mellett. Az én főhajtásom az előbb elso­roltak őszinte főhajtása egy tartalmas, értékteremtésben, ugyanakkor Övéi, a rábízottak iránt táplált és megélt szeretetben gazdag élet előtt. Akik ma itt szót emeltek em­lékező érzésekkel, az őszinte vigasztalás szándékával mind felemlegették azt az utat, amelyet bejárt egyéni, családi és közösségi életében.

Én a bibliai próféta felkiáltásával szólok minden jelenlévőhöz : Vigasztaljátok, vigasztaljátok népemet! - így szól Istene­tek. Ezt a vigasztalást, enyhületet hozhatja el idővel annak a tartalmas, dolgos életnek emléke, ami megmarad Miklós Bátyánk után. Bárhol, bármelyik gyülekezetben szol­gált vagy mással bízta meg egyháza, mindenhol a tökéletességre, a vállalt feladat ma­radéktalan elvégzésére törekedett. Ezt tette akkor is, amikor már élete az alkony felé hajlott, és időnként időskori betegség környékezte, próbálta maga alá gyűrni. Előttem van, amikor az Unitárius Élet szerkesztésében együtt dolgoztunk, előre el volt már ké­szülve több anyaggal is, hogy válogathassunk belőle, és az éppen aktuálisat hozzuk le. De ott látom a Füzesgyarmati templomban (ahol utóda vagyok immáron 20 éve) csa­ládjával, amikor a gyülekezet lelkészeinek emléktáblát avattunk és tisztelettel hajtot­tunk fejet élők és elmentek előtt, akik 100 év alatt szolgálták odaadással a gyülekeze­tet. Még olyan is volt az ünneplők közöli, akiket ő esketett össze 1958-ban, és akik meg is hívták az 50 éves aranylakodalmukra, ahova nem jöhetett el, de szép, üdvözlő levelét felolvastuk a nagy eseményen. Nem lehetett olyant kérni Tőle, amit ne pró­bált volna a lelkiismeretesebben elvégezni. Mintha az erdélyi Dsida Jenő költő val­lomása lett volna a hitvallása (sokszor idézem ezt hozzá hasonló emberek búcsúztatá­sán) ; Be kell látnunk : / Ha kérdeznek, becsületesen / felelni kell. / A harcot becsüle­tesen / fel kell venni, / az úton becsületesen végig kell menni, / a szerepet becsülete­sen / el kell játszani, / keményen és tekintet nélkül./ A kapuk mögül ebek vicsorog­nak, / az ablakokból kiköpdösnek / és röhögnek… Kemény tárgyak zuhognak a fejünk­höz, / súlyos, vérező kövek, / de néha röppen sóhaj is, / szeretet is, rózsa is. / És este a tűzhely mellett, /…hátrakötött kézzel, / mégis mondogatni kell / a fellebbezhetetlen, / sziklakemény, / erősítő, / vigasztaló / igét: / Krisztusnak és Pilátusnak, / farizeu­soknak és vámosoknak, / zsidóknak és rómaiaknak / egyformán szolgálni / nem lehet!

Kedves Család! Kedves Iza Testvérem! Néhány év híjával tanúja vagyok a Ti közös éle­teteknek. Fiatalokat meghazudtoló lendülettel, egymásba kapaszkodva vittétek azt a hivatást, küldetést, amit Isten kiszabott Nektek. Szeretném, ha egy nem régen talált gondolatsorral búcsúztathatnálak el egymástól: A halál tulajdonképpen jelentéktelen dolog, valójában csak átmentem ide a szomszéd szobába. Én én vagyok, te pedig te. Akármit is jelentettünk egymásnak egymás életében, ez mit sem változott. Nevezz csak nyugodtan a megszokott nevemen, beszélj velem ugyanazon a könnyed hangon, melyen mindig is beszéltél. Ne változtass a hangszíneden! Nevess ugyanúgy, ahogy valaha együtt nevettünk. Imádkozz, mosolyogj, gondolj rám, emlegesd fel a nevem nap mint nap, ahogyan annak előtte is, de ne árnyékolja be semmi a hangulatot, ami­kor szóba kerülök. Az élet nem kapott semmiféle új jelentést! Minden olyan, amilyen volt, nem szakadt meg a folytonosság. Az, hogy nem látnak, még nem jelenti azt, hogy nem kell rám gondolni. Várok rád, itt vagyok a közeledben, egészen közel. Nincs semmi baj, ne félj, nem is lesz semmi baj! Viszontlátásra, mondom mégis, mégis. Vi­szontlátásra holnap! Vagy ha nem holnap, hát holnapután. Vagy ha nem akkor, hát majd azután. És ha azután sem, talán egy év múlva. S ha még akkor sem, Isten tudja, hát ezer év múlva. Viszontlátásra a földnek porában. Viszontlátásra az égi sugárban. Viszontlátásra a Hold udvarán, vagy a Tejút valamelyik ragyogó csillagán!

Isten gondviselő áldása legyen az elköltözött emlékén és az emlékeket őrzőkén. Az Úr, a mi Istenünk legyen velünk, amiképpen volt a mi atyáinkkal, ne hagyjon el , minket, el se távozzon tőlünk, hanem hajtsa magához a mi szívünket, hogy járhassunk az ő rendeléséiben, és tartsuk meg az ő parancsolatait, végzéseit, amelyeket a mi atyáinknak és nekünk is adott.

Miklós Bátyánk! Isten legyen Veled az örökkévalóság hónában, Isten maradjon velünk itt e földi tereken kijelölt pályánkon. Ámen

Balázsi László
püspök-helyettes
egyházi főjegyző

Nagyernyei KELEMEN MIKLÓS
1925. február 16. – 2009. november 24.

nyugalmazott unitárius lelkész búcsúztatása a

Budapest, IX. Hőgyes Endre utcai templomban 2009. december 11-én.

Végtisztességet adó gyászoló gyülekezet, gyászoló család!

Szomorú kötelességemnek, ugyanakkor megtisztelő felkérésnek eleget téve rovom le kegyeletemet Nagyernyei KELEMEN MIKLÓS nyugalmazott unitárius lelkész testvérem ravatala előtt.

Amikor elveszítünk valakit, akkor döbbenünk csak rá, hogy mekkora veszteség ért bennünket.

Kérdések özöne jut ilyenkor az eszünkbe, amit megkérdezni elmulasztottunk az elmúlt évek, évtizedek során, de már nem tudunk többet kérdezni attól az embertől, aki mindezekre válaszolni tudott volna.

Most akarjuk csak megismerni azt a hatalmas egyházi irodalmi életművet, amit élete során alkotott, amit csak egyes részeiben ismertünk, amivel eddig alig foglalkoztunk, mert köztünk volt Miklós bácsi és mindent megkérdezhettünk, vagy megkérdezhettünk volna tőle.

Lexikális tudását csak részben pótolják az unitárius honlapon levő tanulmányai, a Budapesti unitárius könyvtárban és levéltárban levő művei, és a családi hagyatékban megmaradt kéziratai, melyeket az utókor számára is meg kell mentenünk.

Nagyernyei KELEMEN MIKLÓS 1925. február 16-án unitárius székely nemesi család második gyermekeként (István 1923, Miklós 1925, Sarolta 1930) született Szegeden. Édesapja, Kelemen Miklós (1888-1973) Marosvásárhelyen született, Erdélyből áttelepült vasúti tiszt is hasonló vénával megáldott ember volt, akinek egyháztörténeti és család kutatási hagyatékát ápolta és gazdagította tovább Miklós bácsi. A szegedi éveik alatt édesapja az ottani egyházközség godnoka volt. Édesanyja Löffler Mária (1898-1983) Szegeden született, akivel édesapja 1919-ben kötött hátasságot.

Nagyernyei KELEMEN MIKLÓS Szegeden és Kolozsvárt tanult. 1943-tól a kolozsvári Unitárius Teológiai Akadémia és a Ferencz József Tudományegyetem hallgatója. 1953-tól a Bolyai Tudományegyetem levelező tagozatán, számtan-fizika szakon tanult. A Teológiai Akadémia külföldi továbbtanulásra jelölte, de a politikai helyzet alakulása miatt erre nem kerülhetett sor.

Teológus éveiben – a nyári szünetek alatt – Szabédon és Szentgericén szolgált.

1947-1949 között Bordoson, 1949-től 1952-ig Nyomaton lelkész. 1952-ben a hatóságok szabotázs vádjával meghurcolják. Ezt követően – lévén magyar állampolgár – hazahívták füzesgyarmati szolgálatra. Ebben az időben Erdélyben fakitermelésen is dolgozott. A hazatelepülési engedélyre várva 1952-től 1956-ig Szászrégenben a Faipari Vállalatnál fizikai dolgozó, élmunkás, majd az üzem iskolájának tanára.

1956-ban sikerült hazatelepülnie. De – mivel a füzesgyarmati lelkészi állást közben betöltötték – átmenetileg Szegeden, a Magyar Nemzeti Bank könyvelője volt.

Ott ismerkedett meg a szintén a bankban dolgozó, Vághosszúfaluban született Mitka Rozáliával (1931-1984), akivel 1946-ban házasságot kötött.

Házasságukból egy gyermekük született, 1962-ben Enikő, aki két unokával ajándékozta meg (Enikő 1988, és Miklós 1996). 1956-ban katona. 1958. februártól 1962 áprilisáig Füzesgyarmaton, 1962 áprilisától 1975 októberéig Hódmezővásárhelyen, 1975 októberétől 1989. június 2-ig Szegeden és a Duna-Tiszaközi Szórványegyházközségben szolgált. Hódmezővásárhelyen és Szegeden szolgálva a hódmezővásárhelyi Állami Gazdaság virágkertészetében rózsák nemesítésével foglalkozott, majd a Mezőgazdasági Főiskola könyvelője volt.

1989. júniustól Budapesten egyházi titkár-előadó, 1992-ben megbízott budapesti lelkész volt. Budapesten több mint hatvan alkalommal végzett szolgálatot (istentisztelet, esketés, keresztelő, temetés stb.).

1990-ben házasságot kötött Szuszán Izabellával, akivel haláláig boldog házasságban élt.

Tekintettel arra, hogy a magyarországi unitárius lelkészek az 1990-es évek elejéig az egyháztól nem kaptak fizetést, világi foglalkozásból szerzett jövedelemből kellett megélniük,

és ő is ebből a keresetéből tartotta el családját.

Élete során többször kellett szakmát változtatnia, új szakismeretet szereznie. Székely szívóssága, szorgalma, alkalmazkodó készsége, tanulni akarása segítette át az új helyzeteken.

Irodalmi vénája hamar megmutatkozott, nyolcadik gimnazista korában az országos középiskolai versenyen dolgozatával harmadik díjat nyert.

Nagyernyei KELEMEN MIKLÓS szellemi munkásságát lexikális tömörséggel is csak a teljesség igénye nélkül lehet összefoglalni:

Többször szerepelt a Magyar Rádióban és a Televízióban.

1958 óta írt az Unitárius Élet számára. Munkája jelent meg a Hitel, a Magyar Felsőoktatás és a pécsi Ifjúságvédelmi és Bűnmegelőzési Magazinban, a Jel+Ige antológiában, és az 1961. évi imakönyvben.

Előadásokat tartott a budapesti és a kolozsvári Dávid Ferenc Egyletben és a pestszentlőrinci egyházközség összejövetelein.

1961 óta gyűjtötte az egyháztörténeti adatokat.

Hódmezővásárhelyen kezdett el foglalkozni egyháztörténeti kutatásokkal. Nyugdíjba vonulása után nagyobb lendülettel fogott az egyháztörténeti tanulmányok írásához, és az unitárius vonatkozású történet kutatásához, mely munkához már aktív lelkészi tevékenysége idején vonzódott, de elfoglaltsága miatt nem tudott ezzel komolyabban foglalkozni.

Elsősorban az unitárius püspökök életét kutatta. Hiszen ezen keresztül az egész egyház története megismerhető. De kutatta az unitárius teológiai tanárok életét és munkásságát, az unitárius írók és költők munkásságát is.

Egyik kiemelkedő munkája az 1999-ben megjelent Unitárius Kislexikon, amelyben 2230 szócikk van, de kiadása óta sokat bővített és helyesbített, már kéziratban megvan a kibővített változata is, amelyben 3500 szócikk található.

2006-ban jelent meg az Unitárius Értesítő (1922-1945) és az Unitárius Élet (1928-2005) mutatója című munkája a Magyarországi Unitárius Egyház és a Heltai Kft. közös kiadásában, ami a megjelent írások gyűjteménye, repertóriuma.

Az Unitárius Életben 1958-tól több mint 150 tanulmánya és megemlékezése jelent meg,

Nevezetes munkája volt az utóbbi években közzétett „Unitárius elődeink” címmel kutatásai alapján írott életrajz sorozata.

Jelentősebb megjelent könyvei: Enyedi György (1997),  Heltai Gáspár (1999). A Magyar Egyháztörténeti Vázlatok sorozatban jelent meg az Unitárius Egyház története a mai Magyarország területén, valamint a Budapesti Egyházközség története címmel. írott könyve.

Különböző lapokban 20 tanulmánya jelent meg,
Könyvtárnak ajándékozott 200 kötet könyvet, 191 tanulmányt, feldolgozást, összeállítást,
Saját egyházi beszéde 12 kötetben 110 db. szintén a könyvtár-levéltárban van elhelyezve.

Nagyernyei KELEMEN MIKLÓS unitárius lelkész, tanár, irodalmár, jó barát, és segítőkész rokon volt egy-személyben, 62 éves lelkészi szolgálata pedig egyháztörténeti szempontból is egyedülálló!

Mikor Miklós bácsit a Budapesti XIII. Mosoly utcai lakásán családi kapcsolatokat keresve Édesapámmal felkerestük, akivel kortársak voltak, akkor láttam először irodalmi műhelyét, könyv ritkaságait, kézirat gyűjteményét, és éreztem meg kutatásainak precizitását.

Utolsó találkozásunk alkalmával ezen a nyáron Veresegyházi otthonában, betegágyában csodálatos szellemi frissességgel mesélt életéről, munkáiról, szolgálatairól.

És az utód feledékenysége folytán, nem vettem fel – most már tudom – pótolhatatlan beszélgetésünket, abban a reményben, hogy még találkozni fogunk.

A 2009-ben felújított Hódmezővásárhelyi templomunk október 4-i avatásán (ahol 14 évig szolgált) már nem tudott részt venni. Hosszas betegség után szerettei körében csendben elhunyt a veresegyházi családi házban 2009. november 24-én délelőtt.

Korát meghazudtoló aktivitás, korával arányos bölcsesség, mindenkivel szembeni udvariasság és segítőkészség jellemezte, az egyházi szervezeti kérdésekben számtalan hasznos írásos javaslata volt.

Az Unitárius Életben rendszeresen megjelent írásait lapozva az 1958. X. szám első oldalán megjelent „Az evangélium fényénél…” címmel írott vezércikke olyan aktuális, mintha ma írta volna, és a rá mindig jellemző szeretet, a gondviselő iránti hálaadás, és a tökéletességre való törekvés sugárzik belőle.

Mottója: János 6. 34: „Uram, mindenkor add meg nekünk ezt a kenyeret”.

Idézet a cikkből: „Nemsak kenyérrel él az ember, hanem mindazzal is, ami az Úrnak szájából származik”, s ennek vágyával szól: „Uram mindenkor add meg nekünk ezt a kenyeret”.

Miklós bácsi szavai: „Ne csupán holnap, hanem akkor is, amikor a mi életünk a földön már véget ér, hogy azok, akik utánunk következnek, azok is érezzék jóságod és irgalmadat.

Ezért add meg „mindenkor” a lelki kenyeret is.” – idézet vége.

Drága Miklós bátyám, gyászjelentéseden Ady Endre alábbi örök soraival búcsúzol:

„Mikor a lelkem roskadozva vittem,

Csöndesen és váratlanul

Átölelt az Isten”.

Téged tényleg átölelt, és hiszem, hogy szeretetben átölelve tart az, akit 62 éven át, még nyugdíjasként is hosszú éveken át szolgáltál, földi pályafutásod gazdag hagyatékát hagyva ránk, az utódokra.

Az egyház szolgálatában írott bölcs megfogalmazásaidat őrzik a levéltári jegyzőkönyvek

A lelkésztársak és a világiak mindig bizalommal, teljes őszinteséggel fordulhattak hozzád.

A mai lelkészek példát vehetnek rólad, emberségedről, hitedről, egyházunk iránti elkötelezettségedről.

Utolsó szolgálatod helyén, a Duna-Tisza közi szórványegyházközség gyülekezetében, ahol 1993-tól 16 évig szolgáltál, nagy űr maradt utánad!

Emlékedet kegyelettel megőrizzük.

Tisztelettel és szeretettel búcsúzom Tőled,

Kelemen Attila

Heltai Kft. ügyvezető

* 2010. február 16, születésének 85. évfordulója van.

Dr. G E L L É R D I M R E

(1920 -1980)

„…ha rád gondolok, az egész biblia

mosolyogni kezd, mosolyognak a

mezők, ég – föld, a csizmás magyarok

s fent a nagytiszteletű angyalok.”

Szabó Lőrinc

Úgy írja a történelem, hogy Bethlen Gábor nemesi címet adományozott a pa- poknak (nem tudom, hogy a mieinknek igen-e, mert bár nagy fejedelme volt szép Erdélyországunknak, „tündérkertté” téve azt, ha elődeink meg is kapták e címet, az nem tartotta vissza attól, hogy mind jobban visszaszorított egyházunkat a katolikus elődei munkájának folytatásaként még kisebbre zsugorítsa papostól, mindenestől. Elég a Keserűi Dajka János-féle, katonai kísérettel segített „térítésre” gondolnunk, aminek során több mint félszáz gyülekezetet veszítettünk el Háromszéken, és a szá- munkra egyáltalán nem dicsőséges utódai is folytatták), aminek indoklása, költői át-

ültetésben nagyon illik arra az alázatos, de tartásos istenszolgájára, akinek kettős évfordulója van ebben az esztendőben: 90 éve született és 30 évvel ezelőtt halt meg.

De hogy is van ez az említett versidézet: „Akik mohos tetők alatt / szegényeket taní- tanak, / fohászt kik állva mondanak, / térdet – fejet nem hajtanak, / fáradnak és vir- rasztanak / s gondokkal terhesek, / sötétség felderítői, / gyémánt magvak elhintői, / a

becsülettel teljesek, / a jó sorsra érdemesek…/…Kiket nem várt földi vagyon, / kikre az Úr gondja vagyon, / a fáradt sokgyerekesek, / kiket a baj megkeresett, / az igazak, a kevesek, / az ütésektől sebesek, / azok a nemesek.”

90 éves lenne. Hányan élnek most is még ebben a szép, hajlott korban és tiszta elmével adják át még az utódoknak, utókornak gondolataikat, álmaikat, terveiket, a- miket ennyi idő alatt sem sikerült megfeszített, fáradságot nem ismerő munka után sem, vagy galád emberek megakadályozták. Nem szándékom Gellérd Imréről életraj- zot írni. Megjelent műveiben, lánya, a mindannyiunk által ismert Zizi hatalmas érték- mentő munkája nyomán ott áll előttünk a családfő, az édesapa, a lelkész, a teológus, a sok tudományágban jeleskedő tudós, „A Liberté rabja”, a mellőzött, vakvágányra ál- lított ember. És még mindig nem teljes a kép, még mindig ideillő Kovács István, néhai

teológiai tanárnak Keresztúry Dezsőtől vett idézete : „A töredék egy-egy felvillanó

láng, / mely parázs lett: szív-perzselő égés. / Benne az egész hiányát szánd: / hogy nem volt rá idő, erő.” Mindenkinek van egy Gellérd Imréje, aki élt abban az időben, aki találkozott, beszélgetett vele, aki hallotta gyönyörű szolgálatait, aki olvasta prédi-

kációit, aki elvitte tőle és soha nem adta vissza (ilyenekről is panaszkodott életében),

és megkockáztatom, hogy van Gellérd Imréje azoknak is (akiket nem hagy nyugodni

évtizedek távolából sem szelleme), akik szaporították a több száz oldalas jelentés-dömpinget besúgásaikkal. Az elmúlt adventen találkoztam lányával Budapesten a hí-

res Kénosi-Uzoni egyháztörténelem második kötetének könyvbemutatóján. Ott mondtam el, hogy az én megkapott iratanyagomban vannak „vádló” utalások az é-desapjára, miszerint tanítványa voltam és mindenféle anyaggal ellátott engem diák-

és teológiai hallgató koromban. Zizi mondta, hogy ő is hozzájutott az édesapja irdat-

lan mennyiségű anyagához, amiben fellelhető vagyok én is. De hol és mikor is kezdő-

dött minden? Lókodból, szülőfalumból 1963-ban költözött az anyaországba édesany-

jához László Andor lelkész és családja. Gyermekeivel játszó- és iskolatársak voltunk.

Emlékszem, hogy szüleimnek panaszolta (odafigyeltünk néha a gyermekkuckóból az ilyesmikre), hogy már nem bírja, mert a téeszesítés miatt többször kékre-zöldre ver- ték Székelyudvarhelyen, és el kell, hogy menjen az országból is. Édesanyám is sokszor

mesélte, főleg, amikor bejelentettem, hogy teológiára megyek és lelkész fogok lenni,

hogy a papbácsi egy kenyérsütéskor megmutatta a felhorzsolt, lilára vert hátát. Ők

eljöttek. 1964-ben Pálffy Albert papbácsit helyezték Lókodba, szintén börtönviselt lel-

kész. Később, a beszélgetésekkor tudtam meg, hogy együtt voltak sok más ártatlanul

elítélttel, Gellérd Imrével is. Homoródszentmártonba kellett járjuk az 5-8 osztályt. Ott

meg megjelent az örökifjú Zoltán Sándor lelkész mellett Imre bácsi. Hamarosan hal- lottuk innen is onnan is, hogy milyen gyönyörűen prédikál. Pálffy papbácsi, akinél konfirmáltam, és sok időt eltöltöttem vele is, kezdett néha szólni a fogságról édesa-

pám jelenlétében, aki harangozó, kántor, amolyan mindenes volt a gyülekezetben.

Aztán megtudtam azt is, hogy szentmártoni iskolatársaim közül néhány, még vala- melyik néptanácsi vezető gyereke is eljár a hittanóra mellett tanulni, magánórákra Imre bácsihoz. Közben Pálffy papbácsinkat nyugdíjazták és megjelent beszolgálni Gel-

lérd Imre. A lókodiak templomosak voltak addig is, de azután még inkább. A szép ün- nepélyek, ünnepségek, templomelőtti beszélgetések élményt jelentettek. Ezekbe en-

gem is bekapcsolt Imre bácsi szavalatokkal, énekszámokkal, még saját gyülekezetébe

is hívott. Közben középiskolás lettem Székelyudvarhelyen, de nem szakadt meg a kap- csolatunk. Lókod fiatal lelkészt kapott Halmágyi Csaba személyében, de sok alkalom-

mal eljártam az Imre bácsi rendezvényeire is. Utam egyenesen vezetett a teológiára.

Halmágyi Csaba elment Gagyba, és ismét jött Imre bácsi. Teológiai éveim alatt, a nyá- ri vakációkban, sokszor elcsigázva a mezei munkától, de le-leszaladtam Szentmárton- ba Imre bácsihoz, aki szintén elfáradva a sok fizikai munkától, de készséggel ült le be-

szélgetni. Olvasnivalókat adott, és mind többet beszélt fogságáról, egyházbeli mellő- zéséről. A teológián már sok mindent megtapasztaltam. Elkeseredett pillanataimban

bíztatott: Látod, Lacika (köszönöm neki ezt a megszólítást, nem voltam hozzászokva),

velem is hogy bánnak. Készítette, nem is emlékszem már hányadik dolgozatát, hogy

megszerezze doktorátusát. Fent a teológián pedig az a hírhedt Izsák-Incze Walter gú-

nyosan mutatta nekem az asztalán a bekötött dolgozatokat, mondván, hogy „a papod

megint nem lesz doktor, mert valami fordítási hibák vannak a dolgozatában”. (Tudni kell, hogy a magyar dolgozatot le kellett fordítani az állam nyelvére, és azt is, hogy

Imre bácsi a legtökéletesebb irodalmi román nyelven beszélt). És Erdély legnagyobb

tudású teológusa, szónoka maradt tovább Homoródszentmártonban, Izsák Vili pedig

lett a gyakorlati teológia (a homiletika-szónoklattan is ehhez tartozott) doktorocskája.

Hányszor kellett hallgatnom (számomra ez megtisztelő volt) a tanár úr gúnyos, csúfo-

lódó megjegyzéseit, hogy olyan pesszimista vagyok, mint a tanítómesterem. Idétlen,

csúnya írásával ráírta nem egy dolgozatomra, hogy Gellérd Imre befolyása alatt va-

gyok. Egy imapályázat után csúnyán összeszólalkoztunk, megkérdeztem, hogy mit

keres itt a teológiai tanszéken (az irataim között ott van erről is a besúgása ennek az

emberi jelzővel nem illethető lénynek, aki aztán még lelkészek nemzedékét okította).

Imre bácsi, amikor megtudta, hogy (de biztatott ő is erre) felvételiztem a doktori to- vábbképzőre, minden nehézségről felvilágosított. De elborzadt, amikor megtudta,

hogy a vezető tanárom Izsák lesz. Egyéb okok miatt is, aztán én is maradtam lelkész.

1980 január elején szüleim írták meg a tragikus hírt, Imre bácsi önként vállalt módon

elment, 60 évesen feladta. Paphiány miatt már ismét régebbről ő szolgált be Lókod-

ba. Boldog voltam mindig, amikor mesélte, hogy mennyire szeret feljárni ebbe a kicsi

faluba, mert a szentmártoniak eléggé templomkerülők, de Lókodban mindig meg-

nyugszik, és, ahogy szoktuk mondani paposan, jól ki tudja prédikálni magát. Szüleim

mesélték, hogy a karácsonyi ünnepen is már vettek észre rajta szomorúságot, valami

olyasmit, ami máskor nem volt jellemző rá. Állítólag az akkori gondnokéktól is furcsán

köszönt, búcsúzott el. Az említett Kovács István tanár által összeállított könyvben le-

hozott utolsó beszédéből idézve emlékezem én (hiszem, sokan mások is, mert sok-sok tanítványa volt, talán azok között is, akik félelmetes tudása miatt nem ismerték el): „Ne a világot akarjuk megváltani, hanem saját magunkat s környezetünket. Ne várjuk, hogy a megváltás csodálatos módon, valamilyen természetfeletti események- kel jön. Nem, a megváltás kézzelfogható, valóságos, mindennapi tény. A megváltást

nem várni, hanem teremteni kell… Időnként kérdezzük meg magunktól: Hát én valaki- nek vagy valakiknek voltam-e megváltója? Az én könnyeimen, simogatásomon, segít- ségemen, az én jó tanácsomon keresztül valaki számára jelentettem-e megváltást?…

Bennünk is szülessen meg a megváltás szándékának kisdede. Ápoljuk, gondozzuk ezt a gondolatcsecsemőt, ezt az elhatározás-kisdedet és törekedjünk arra, hogy napról-napra gazdagodjék a világ, szépüljön a Föld, s a megváltás… legyen üdvözítő valóság

a nagyvilágon mindenhol.”

Balázsi László

Búcsúzás R. Filep Imrénétől

Mint korábban e lapban is megjelent a szomorú hír, szeptember 20-án R. Filep Imréné - sokak kedves Manyi nénije - 90 éves korában visszaadta lelkét a Teremtőnek. Életének túlnyomó része szorosan kapcsolódott össze az Egyház javára végezhető feladatokkal, a hívekkel - természetesen a búcsúzás keretében - azok is, akik személyesen nem, vagy csak alig ismerték őt - alaposan megismerhették fáradhatatlanságát, örökké derűs, életigenlő tulajdonságát, családszeretetét, azt a helytálló képességét és munkáját, amelyet férje oldalán végzett az Egyház érdekében.

Olyan biztos alapot, hátteret tudott kialakítani, amelyre férje teljes biztonsággal támaszkodhatott, hogy elvégezhesse azt a magas színvonalú, elmélyült lelkészi és egyházvezetői munkát, amelynek ma már nincs sok tanúja, de amelynek hatása a mai napig érzékelhető. Úgy érzem, mind a feleségre, mind az anyára, mind pedig az Egyházra kiterjedő hatalmas munkája méltó elismerést kapott, amikor a gyászszertartás keretében Őbenne az embert igyekeztek felmutatni.

Pár évvel ezelőtt leánya e lapban egy hosszú cikkben a legprecízebb pontossággal mutatta be őt. Érdemes felkutatni és (újra) elolvasni, mert csupa tanulság. Kedvességéről csak annyit, hogy Ő képtelen lett volna is bárkit megsérteni, megbántani. Mindenbe szeretetet és alázatot tudott vinni. Magam is sok mindennek szemtanúja voltam, de például azt számomra is meglepő volt (észrevétlenül) látni, hogy „püspökné” volta ellenére úgy ment fel a lakásba, hogy közben puszta kézzel összeszedte a lépcsőkőn elhajigált csikkeket. Ezt Ő természetesnek tartotta, mert belefért abba a szolgálatba, amely jó célért való.

Megemlékezésemmel nem tudok többet nyújtani, mint amit hallhattunk is a méltatás keretében, vagy olvashattam az említett cikkben.

Megszólalásomnak az ad alapot, hogy személyem általuk külön megítélés alá esett, amiért soha le nem záruló hálára kötelezettnek érzem magam. Ők engem a (három lányos) családban „fogadott” fiuknak tartottak. 1970-ben tehát Imre bátyám halálával lelki atyámat, most pedig lelki anyámat vesztettem el. Ezt még egy csodás véletlen (?) is erősíti. Lelki atyámmal azonos a keresztnevünk. Aranyos és szeretett nagymamám Margit volt; 3 éves koromban elvesztett Édesanyám Margit volt és 80 éves nővérem is Margit. Ő, a lelki anyám is ezt a nevet viselte. Sokszorosan kedves számomra ez a név.

Ha valaki csak rövid ideig élt Abraham Lincoln bölcs szavai adhatnak vigaszt: „A legvégén nem az fog számítani, hogy mennyi év volt az életedben, hanem mennyi élet volt az éveidben.”

Merem ezt idézni, mert most már világosan ál előttünk: Ő nem 90 évet élt, hanem ennél is jóval több időre elegendő, sok élet szolgálatát teljesítette, sok-sok élet áldozatkészségét mutatta fel, sok-sok élet derűsét sugározta. Ezt nem lehet számmal kifejezni, nála a kettő összeolvadt és a szép-kor hatalmas életet eredményezett. Adjunk hálát, hogy részesei voltunk és hogy példát kaptunk. Ez nem maradhat csupán emlék. Folytatódnia kell.

Kedves utódok: unokák, dédunokák ugye folytatódik? A család, a közösség, az Egyház javára! A példa adva van és óriási.

Ami reám hárul, megpróbálom kivenni és teljesíteni a részem szerint, hogy lelki anyám odaát is örömét lelje és megköszönjem, amit felém és reám is ruházott. Isten áldja meg az emlékét.

„fogadott” lelki fia

Kovács Imre

Életrajzi adatok (Rázmány Csaba temetésére)

Született: 1946. április 9-én, Kolozsváron, Rázmány Mór és Zentkó Sára harmadik gyermekeként. (Édesapja a családban gyakran így emlegette, hogy gyermekeik Kolozsváron születtek ugyan, de közülük az első, Attila, a Trianont követő Romániában, a második gyermek, Sarolta az 1940-es bécsi döntést követően, 1941-ben Magyarországon és a harmadik, Csaba, a második bécsi döntés után a kommunista rendszerben).

Komjátszegi születési édesapja maga is unitárius lelkész volt, és egyházunkat, mint az egyetemes unitárius egyház főkönyvelője, illetve főszámvevője szolgálta nyugalomba vonulásáig..

Édesapjáról, még annyit el kell mondani, hogy a második világháború utáni nyomorúságos, forrongó, új társadalmi átalakulásokat, rendszereket felszínre hozó időszakában, vállalta a pásztor nélkül maradt szülőfaluban Komjátszegen a lelkészi szolgálatok végzését az 1945 – 1951 évek közötti időszakban, amikor a többek között nemzetiségi- és kisebbségellenes kommunista rendszerben az unitárius egyház első áldozataként kényszermunkára hurcolták a Duna-Fekete tengeri csatorna építéséhez, ahol 1 évet töltött. Olvasd el ezt a bejegyzést »

TEMETÉSI SZERTARTÁSREND RÁZMÁNY CSABA,    A MAGYARORSZÁGI  UNITÁRIUS EGYHÁZ PÜSPÖKÉNEK VÉGTISZTESSÉGÉN :  2009. JÚLIUS 30.

A Bartók Béla Egyházközség templomában 11-13 óra között (Bp. IX.ker.Hőgyes Endre u. 3. sz.)

Bevonulás : klérus, világi megjelentek,rokonság-ültetés a kijelölt helyekre

1. Kezdő ének : 22. számú : Szomorúan sóhajt szívünk…

Derekas ének : 59. számú : Téged kereslek könnyeimben…/1,3,5/

2. Imádság : Bálint Benczédi Ferenc, az Erdélyi Unitárius Egyház püspöke

3. Közének : 32. számú : Szeretlek Isten…/Rázmány Csaba püspök kedvelt éneke/

4. Gyászbeszéd : Bálint Benczédi Ferenc Püspök

Léta Sándor a Bartók Béla Egyházközség lelkésze irányításával búcsúznak:

5. Elekes Botond, a Magyarországi Unitárius Egyház főgondnoka

6. Dr. Márkus Mihály református püspök, a Dunamelléki Ref. Egyházkerület tiszteletbeli püspöke

7. Dr. Hegedűs Lóránt nyugalmazott püspök, a Református Egyház és a Magyarok Világszövetsége Elnöksége részéről

8. Dr. Schweitzer József nyugalmazott főrabbi az izraelita hitfelekezetek részéről

9. Lezsák Sándor, az Országgyűlés alelnöke, a Nemzeti Fórum elnöke

10. Balog Zoltán református lelkész, az Országgyűlés Emberi Jogi, Kisebbségi, Civil-és Vallásügyi Bizottságának elnöke

11. Andrási György a család szülőfalujának és a hozzátartozóknak nevében búcsúzik

12. Bíró Mihály, Rázmány Csaba egykori gyülekezetének, Alsóboldogfalvának lelkésze

13. Knut Klaveness Heidelberg, a Norvég Unitárius Egyház vezetője

14. Lászlóné Szathmári Zsuzsanna, az Erdélyi Unitárius Történelmi Családok részéről

15. Dr. v.Tóthpál Tamás székkapitány, széktartó a Vitézi Rend 1920 részéről

16. Pécsi L. Dániel jelképtervező, a Szent László Lovagrend részéről

17. Léta Sándor, Rázmány Csaba társlelkésze a lelkészek és gyülekezetek részéről

18. Elekes Botond főgondnok közérdekű bejelentése:

19. Magyar Himnusz, Székely Himnusz… Kivonulás a bevonulás sorrendjében…

A Fiumei úti Sírkert ravatalozójában és a sírnál 14-16 óra között (Bp. VIII. ker. Fiumei út, 16. sz.)

20. Ének : 199. számú : Tebenned bíztunk eleitől fogva…(1 szakasz)

21. Gyászbeszédet mond : Balázsi László, a Magyarországi Unitárius Egyház püspökhelyettese és Dr. Rezi Elek, a Kolozsvári Protestáns Teológiai Akadémia rektora

22. Balázsi László búcsúztat a Család nevében…

23. Ének : 199. számú 2. szakasza : Az embereknek meg kell, Uram halni…

24. Gyászmenet a sírhoz. Közben az 57. számú éneket énekeljük: Hozzád megyek, Uram, Hozzád közel…

25. A sírt körbeállják a hazai és erdélyi lelkészek. Búcsúbeszédet mond Léta Sándor,

a Bartók Béla Egyházközség lelkésze. A hantolás előtt minden jelenlévő lelkész,

a kéréseink szerint, egy bibliai verssel búcsúzzon. A hantolás alatt énekeljük a 106-os

(Reménykedő szívvel…), a 189-es (Mint a szép híves…), a 252-es (Térj magadhoz, drága Sion…), a 294-es (Tovább már nem kísérhetünk …) éneket.

26. Léta Sándorral közösen elmondjuk a Miatyánkot, majd a lelkészi áldással fejezzük be.