Csodálatból gyűlöletbe (2010. január 31.)
Olvasmány: Lk 4, 21-30
Textus: Lk 4, 21
A ma egy heti bibliai szakasz folytatásával kezdjük a mai istentiszteletünket. Arról beszéltem ma egy hete, hogy Jézus Isten lelkének erejével ment vissza szülőföldjére Názáretbe tanítani. Ahogy a zsinagógába ért Ézsaiás próféta könyvéből olvasott fel,
· „Az Úrnak lelke van énrajtam, mivel felkent engem,
· Hogy evangéliumot hirdessek a szegényeknek,
· Azért küldött el, hogy szabadulást hirdessek a foglyoknak,
· Hogy szabadon bocsássam az elnyomottakat,
· Hirdessem az Úrnak kedves esztendejét.” (Lk 4, 18-19)
majd ezt magyarázta.
És innen folytatnám ma egy hete megkezdett elmélkedésemet. Az első bibliai verse ennek a mai szakasznak, ami textusunk is így hangzik: „Mindnyájan egyetértettek vele, és elcsodálkoztak azon, ahogy a kegyelem igéit hirdeti.” (Lk 4, 21.) És itt álljunk meg egy pillanatra. Gondoljunk abba, hogy:
1. A csodálat, amiről itt szó van, gyorsan átcsaphat gyűlöletbe. Valljuk be magunknak, hogy megdöbbentő tapasztalat ez. Szavaink nyomán elmúlhat a csodálat, és a legmélyebb gyűlölet léphet a helyébe hallgatóságunk részéről. Politikán és dogmatikán gyorsan és alaposan össze lehet veszni. Ha e két tárgyban megsértjük valakinek a meggyőződését, a felfogását – megtapasztalhatjuk, hogy azt az igazságot, amit Jézus szülőfalujában, Názáretben átélt: ”Mindnyájan csodálták szavait, amelyek kedves ömlöttek szájából.” (Lk 4, 22)
Aztán csodálatuk hirtelen csapott át gyűlöletbe, mert egy adott pillanattól nem Jézus szavait figyelték, hanem saját vallásos felfogásukat, elképzelésüket védelmezték, és mindezt indulattal felfokozottan tették.
2. A második alapigazságot ezzel kapcsolatban fogalmazzuk meg – a hallottak tapasztalata lapaján így: a honfitársak nehezen viselik el földijeiket, ha azok kiemelkednek az átlagból.
Pedig az elismerés és a büszkeség lenne az igazi megoldás, ha valaki kiemelkedik övéi köréből tehetségével, tudásával, szorgalmával. De – és ezt mi magyarok nagyon jól tudjuk – nem ez az általános. Az irigység, a megvetés, a gyűlölet, a megszólás gyakrabban megjelenik ilyenkor, mint a csodálat. (Lásd Fodor Sándor Tűzoltózenekar című könyvében A hűtlen c. írást).
Pedig ha helyén lenne az önismeretünk, és a szívünk, gondoljunk bele mekkora öröm lenne, osztozni annak örömében, eredményeiben, aki kiemelkedik közülünk, és az átlag fölé tud fejlődni.
Amíg megvetés, irigység, kitaszítás lesz szellemi nagyjaink iránti érzésünk, magatartásunk, addig biztos nem lesz felemelkedés, megújulás, lelki ébredés. Pedig erre az elmúlt közel egy évtized óta igencsak nagy szükségünk lenne.
3. Jézus bizonyította hallgatóinak, hogy az üdvösség nem csupán egy népnek szól.
A názáretiek szíve akkor telt meg gyűlölettel, amikor Jézus példákat mondott arról, hogy a prófétáknak nem csak a saját nemzetükhöz volt küldetésük, hanem minden néphez, még a zsidók által pogányoknak mondott, tartottakhoz is.
Jézus későbbi tanításaiban is többször dicsérte a pogányokat, vagy pl. a zsidók által megvetett szamaritánusokat.
· „Asszony, nagy a te hited.” Mondta Jézus a sziro-fönicíai asszonyka (Mt 15, 21-28)
· „Mondom nektek, nem találtam ekkora hitet Izraelben.” Mondta Jézus a Kapernaumi századosról (Lk 7, 1-10)
· A gyűlöletes szamaritánusok közül az egyiket, az irgalmas szamaritánust meg egyenesen példának állította. Lk 10, 25-37
· A szamáriai asszonnyal való beszélgetés után nagy hatással prédikált a városukban. (Jn 4, 7-42)
4. A próféta saját hazájában, az övéi között eredménytelen.
Az lenne logikus, ha a mieink körében, ahol megbecsülnek, elfogadnak, ismernek – ott érnénk el a legnagyobb eredményeket. Mégsem így van. Miért?
· Mert túlságosan közelről látják gyarlóságunkat?
· Nem veszik észre, nem akarják észrevenni szellemi, lelki növekedésünket?
· A sorból való kilógásnak tartják eredményeinket, fejlődésünket?
· Régi énünket szívesebben látják, látnák, mint az újat?
· Túl közelről nem látni, nem érzékelni a nagyságot, az elkötelezést?
· Kellemetlen, ha valaki szavaival, életével változásra, megtérésre buzdít?
Megannyi kérdés, amire jó volna megadni nekünk a választ, akik ma itt vagyunk ezen elmélkedünk, ezeket a szavakat hallgatjuk.
5. Bármennyire is hihetetlennek tűnik, de higgyétek el tapasztalatból, mondom, van amikor az igehirdetés gyűlöletet ébreszt.
Mert akit az igazság eltalál, az valahogy megváltozik, vagy megharagszik. Aki nem változni akar, azt hiszi, hogy kiprédikálták, megalázták, lejáratták.
Hányszor kellett hallanom Székelyföldi tevékenységem alatt azt a megállapítást egyes híveim részéről, akiknek haragosa volt: tiszteletes úr jól megmondta mai prédikációjában a komámnak, amit pedig nekem kellett volna rég elmondanom. Gratulálok! Érdekes a negatívumot nem vette az ilyen ember soha magára, mindig csak másra tartotta azt érvényesnek.
Sok esetben pedig csak annyi történt, hogy egy nyilvánvaló igazság jól eltalálta némelyik hallgató lénye legmélyét.
Kézenfekvő lenne megszívlelni, megtartani mindezt, de kivagyiságból vagy gőgből azt az illető elutasítja, és az igazságot kimondó embert teszi meg bűnbaknak, megvetendőnek, gyűlölködőnek. Így lesz sokak számára az igazság kárhozattá.
De a mi lelkészi, prédikátori, papi életünk már ilyen, hogy az igét akkor is hirdetni kell, ha annak ilyen eredménye lesz, mint amiről az imént beszéltem. Már csak azért is, mert ilyenkor nem az igehirdető a hibás, mint ahogy Jézus sem volt az abban, ahogyan prédikált, amint beszélt.
Ámen.
Kászoni József
lelkész