a jó példa

/…/

„Magad járj elől jó példával mindenben…” Tit 2,7/a.

Kedves Atyámfiai, szeretetett Testvéreim!

1). Meggyőződésem, hogy legtöbbünknek volt, s talán még mai nap is van példaképünk. Egy olyan ember, nő, vagy férfi, akinek megtetszett valami életviteléből. Kiválasztunk követésre magunknak valakit, akinek tetszik, pl., a viselkedése. Tetszik az a mód, ahogyan viszonyul családjához. Tetszik mosolya, mellyel megszólítja feleségét, férjét. Tetszik, ahogyan karjaiba veszi gyermekeit, ahogyan megszólítja, megcsókolja korosodó szüleit. Kiválasztunk követésre valakit, aki olyan módon viszonyul embertársaihoz, ahogyan mi is szeretjük, hogy hozzánk közelítsenek ismerős, és idegen embertársaink.

Számomra egy példamutató ember volt Balázs Ferenc, a mészkői unitárius pap, aki gyenge testben nagyszellemű, és rendkívüli akaraterővel rendelkezett. /…/ Dr. Abrudbányai János, akkori kövendi unitárius lelkész mondta el a következőket: Egy zimankós, sötét éjszaka kopogtak az ablakán. Amikor kinézett, Balázs Ferencet látta ott, hajadonfejt, félig megfagyva, valami közölni való eszébe jutott, s nem volt türelme várni reggelig. /…/ Amit meg tudott valósítani, annak egy része még életében összeomlott. Ő maga írja: „a többi csak addig élt, ha meg is született, ameddig gondomban tartottam, leheletemmel melengettem”. Mi maradt meg? A templom, a papi ház, az irodalmi munkái, s egy népét rajongásig szerető, azt szellemileg és gazdaságilag emelni akaró, nagyszerű falumunkásnak példamutatása. /…/. Egyszerűen azt tette, amit jó lelkiismerete diktált, s amiről ma az utókor is elmondhatja, hogy nem csak beszéddel, hanem jó tettekkel járt gyülekezete élén.

2). /…/ Pál apostol tanítása az irányadó. Félreérthetetlen az apostol figyelmeztetése, melyet Tituszhoz intézett: Mindenben járj jó példával elől. Azért hangsúlyozom én is a jó példamutatás tényét, mert az apostol is erre gondolt mindenek előtt. Tudjuk azonban, hogy a példamutatás negatív formái gyakran nehéz választások elé állítanak, melyeket csak komoly erőfeszítések árán vagyunk képesek félretolni utunkból, hiszen a sok kedves, kecsegtető kínálkozás a könnyebben követhető példák mellé sodor.

a). Megérzésem, hogy egy aránylag „jól” álcázott példa könnyedén megtéveszthet. Gondoljunk csak arra, hogy egy kis kovász az egész tésztát megerjeszti (1 Kor 5,6.), s akkor már könnyebben megértjük a könnyen követhető rossz példa lehetőségét. Pl.: Azt mondjuk magunkról, hogy tisztességes, becsületes, jól nevelt emberek vagyunk, akik nem vágyunk másra, mint, hogy kezünk munkája után megélhessük megérdemelt, nyugodt életünket. Igen ám, de kísért nap, mint nap megélhetésünk nehézsége, vállalkozásaink kudarca, s miután tudjuk, hogy rokonunk, vagy egykori barátunk felső beosztásban van valahol, aki könnyedén tolhatna egyet előre lemaradt életünk szekerén, elhatározzuk, hogy kikérjük segítségét. Bár tudjuk, hogy egyáltalán nem becsületes dolog előretörni a rokonizmus pártfogása mellett, de mert kecsegtető a fizetés, a beosztás, mégis belemegyünk. Mi történik ebben az esetben lelkiismeretünk táján? Mi történik eddigi becsületességünkkel? Azzal, melyről szinte hihetetlen módon beszéltünk? S ha bekövetkezik az alkalom, amikor szólnunk kell társaságunkban a tőlünk megszokott becsületességről, miként állhatunk ki továbbra is régi felfogásunk mellett?

b). Van arra is példa, hogy a látható emberi élet megoldásokat kínál gyakorlati életünkre. Itt most ismételten visszaemlékezhetünk szüleink egykori tanácsaira, amikor kihangsúlyozták, hogy ez, vagy az a kortársunk, falus-, vagy várostársunk, ismerősünk, rokonunk mennyire megjárta. Hiába mondogatták szülei, hogy óvakodjon megszokott társaságától, neki nem lehetett beszélni. Hiába könyörögtek összefogott kézzel, hogy hagyjon fel a kábítószerezéssel, mégis túladagolta magát. Ezzel nem csak saját életét rombolta szét, hanem bizonyos mértékben romba döntötte azokét is, akik szerették. Pál apostol tanítása mintegy summázza az előbb elmondottakat, hogy az intő példák számunkra, okulásunkra vannak (1 Kor 10,6.).

c). Tapasztalataink alapján tudjuk, hogy a kisebbek általában követni igyekeznek a nagyobbak példáját. Régi, lehet, hogy ismerős történet a következő, de tanulságos marad mindvégig. Egy édesapa, hosszú délutáni kártyázás után, eléggé dülöngélve kísérte ki barátait. A frissen hullott hó nemcsak csillogott a téli estében, hanem bemutatta a barátok ingatag járását is. Az édesapa, nyomában ugráló gyermekére lett figyelmes, akitől meg is kérdezte, hogy mit csinál. A gyermek érthetően válaszolt, hogy édesapám nyomdokában szeretnék járni. A mámoros édesapán rögtön végig szaladt a felismerés, hogy vigyáznia kell a jövendőben, hiszen fia példaképének nézte ki, s ha dülöngő léptei adnak ösztönzést gyermekének, az ő követésére, bizony messze elmarad a követelménytől, mellyel egy szülőnek, egy édesapának gyermeke előtt járnia kell.

d). Úgy találom, hogy ugyanilyen veszélyes az a rossz példa is, melyet környezetünk, világunk nagy emberei mutathatnak. Mondom ezt azért, mert nagyon elítélünk egy államférfit, aki rossz döntéseket hoz, miáltal gondot, bajt okoz egy egész országnak, vagy éppen világrésznek. Elítéljük azokat a politikai-társadalmi vezetőinket, akik saját karrierjüket, anyagi jólétüket építik ahelyett, hogy a közösség ügyét szolgálnák, hiszen arra vállalkoztak, és mi is azért választottuk meg őket. Persze nem akarom kikerülni saját felelősségemet sem, bár egyáltalán nem érzem magam nagy, vagy éppen híres embernek. Általában az a közvélemény, hogy egy pap jó példával járjon hétköz- és ünnepnap gyülekezete élén. S ebben igaza is van a gyülekezetnek. Igaza van azért, mert, ha valamelyik téren hitelt veszt a lelkész, akkor miként taníthatja továbbra híveit? Ha pl., becsületét vesztette, akkor nem beszélhet a becsületről, ha pedig házasságtörést követett el, akkor többé nem beszélhet a házastársi hűségről. Azaz beszélni beszélhet ugyan, csak nem, mint aki példával is járhat elől. Egyszóval: Pál apostol intése itt is érvényesül: Járj mindenkor jó példával elől.

Mai beszédemet azzal szeretném bezárni, amivel majd kezdeni fogom a következőt az ünnepek után. Tartozunk, mi keresztények azzal, hogy minden körülményben jó példával járjunk elől. Mindaz, amit tennünk kell, vagy tenni szeretnénk nyilvánvaló legyen, és egyben igaz. Világos és szeretetteljes. Akár vezető beosztásban vagyunk, akár híresség valaki közöttünk, vagy éppen mindennapi emberként éljük életünket. Környezetünk, családunk, közösségünk elvárja tőlünk, hogy mindig jó példát mutassunk azoknak, akik készek a cselekvésre, de még mindig bizonytalankodnak a helyes választásban.

/…/ Ez a tanács elhangzott Titusznak, a későbbi apostoloknak és nagy embereknek, de nekünk is, akik Jézus tanítását tiszteletben tartjuk, követjük, s ahhoz ragaszkodunk beszédben, cselekedetben, hitben és szeretetben. Adja Isten, hogy járjunk elől a jónak, szépnek és nemesnek cselekvésében életünk minden napjában. Ámen.

Megjelent: „Húsz év a bástyán” c. kötetben.

Csodálatból gyűlöletbe (2010. január 31.)

Olvasmány: Lk 4, 21-30

Textus: Lk 4, 21

A ma egy heti bibliai szakasz folytatásával kezdjük a mai istentiszteletünket. Arról beszéltem ma egy hete, hogy Jézus Isten lelkének erejével ment vissza szülőföldjére Názáretbe tanítani. Ahogy a zsinagógába ért Ézsaiás próféta könyvéből olvasott fel,

· „Az Úrnak lelke van énrajtam, mivel felkent engem,

· Hogy evangéliumot hirdessek a szegényeknek,

· Azért küldött el, hogy szabadulást hirdessek a foglyoknak,

· Hogy szabadon bocsássam az elnyomottakat,

· Hirdessem az Úrnak kedves esztendejét.” (Lk 4, 18-19)

majd ezt magyarázta.

És innen folytatnám ma egy hete megkezdett elmélkedésemet. Az első bibliai verse ennek a mai szakasznak, ami textusunk is így hangzik: „Mindnyájan egyetértettek vele, és elcsodálkoztak azon, ahogy a kegyelem igéit hirdeti.” (Lk 4, 21.) És itt álljunk meg egy pillanatra. Gondoljunk abba, hogy:

1. A csodálat, amiről itt szó van, gyorsan átcsaphat gyűlöletbe. Valljuk be magunknak, hogy megdöbbentő tapasztalat ez. Szavaink nyomán elmúlhat a csodálat, és a legmélyebb gyűlölet léphet a helyébe hallgatóságunk részéről. Politikán és dogmatikán gyorsan és alaposan össze lehet veszni. Ha e két tárgyban megsértjük valakinek a meggyőződését, a felfogását – megtapasztalhatjuk, hogy azt az igazságot, amit Jézus szülőfalujában, Názáretben átélt: ”Mindnyájan csodálták szavait, amelyek kedves ömlöttek szájából.” (Lk 4, 22)

Aztán csodálatuk hirtelen csapott át gyűlöletbe, mert egy adott pillanattól nem Jézus szavait figyelték, hanem saját vallásos felfogásukat, elképzelésüket védelmezték, és mindezt indulattal felfokozottan tették.

2. A második alapigazságot ezzel kapcsolatban fogalmazzuk meg – a hallottak tapasztalata lapaján így: a honfitársak nehezen viselik el földijeiket, ha azok kiemelkednek az átlagból.

Pedig az elismerés és a büszkeség lenne az igazi megoldás, ha valaki kiemelkedik övéi köréből tehetségével, tudásával, szorgalmával. De – és ezt mi magyarok nagyon jól tudjuk – nem ez az általános. Az irigység, a megvetés, a gyűlölet, a megszólás gyakrabban megjelenik ilyenkor, mint a csodálat. (Lásd Fodor Sándor Tűzoltózenekar című könyvében A hűtlen c. írást).

Pedig ha helyén lenne az önismeretünk, és a szívünk, gondoljunk bele mekkora öröm lenne, osztozni annak örömében, eredményeiben, aki kiemelkedik közülünk, és az átlag fölé tud fejlődni.

Amíg megvetés, irigység, kitaszítás lesz szellemi nagyjaink iránti érzésünk, magatartásunk, addig biztos nem lesz felemelkedés, megújulás, lelki ébredés. Pedig erre az elmúlt közel egy évtized óta igencsak nagy szükségünk lenne.

3. Jézus bizonyította hallgatóinak, hogy az üdvösség nem csupán egy népnek szól.

A názáretiek szíve akkor telt meg gyűlölettel, amikor Jézus példákat mondott arról, hogy a prófétáknak nem csak a saját nemzetükhöz volt küldetésük, hanem minden néphez, még a zsidók által pogányoknak mondott, tartottakhoz is.

Jézus későbbi tanításaiban is többször dicsérte a pogányokat, vagy pl. a zsidók által megvetett szamaritánusokat.

· „Asszony, nagy a te hited.” Mondta Jézus a sziro-fönicíai asszonyka (Mt 15, 21-28)

· „Mondom nektek, nem találtam ekkora hitet Izraelben.” Mondta Jézus a Kapernaumi századosról (Lk 7, 1-10)

· A gyűlöletes szamaritánusok közül az egyiket, az irgalmas szamaritánust meg egyenesen példának állította. Lk 10, 25-37

· A szamáriai asszonnyal való beszélgetés után nagy hatással prédikált a városukban. (Jn 4, 7-42)

4. A próféta saját hazájában, az övéi között eredménytelen.

Az lenne logikus, ha a mieink körében, ahol megbecsülnek, elfogadnak, ismernek – ott érnénk el a legnagyobb eredményeket. Mégsem így van. Miért?

· Mert túlságosan közelről látják gyarlóságunkat?

· Nem veszik észre, nem akarják észrevenni szellemi, lelki növekedésünket?

· A sorból való kilógásnak tartják eredményeinket, fejlődésünket?

· Régi énünket szívesebben látják, látnák, mint az újat?

· Túl közelről nem látni, nem érzékelni a nagyságot, az elkötelezést?

· Kellemetlen, ha valaki szavaival, életével változásra, megtérésre buzdít?

Megannyi kérdés, amire jó volna megadni nekünk a választ, akik ma itt vagyunk ezen elmélkedünk, ezeket a szavakat hallgatjuk.

5. Bármennyire is hihetetlennek tűnik, de higgyétek el tapasztalatból, mondom, van amikor az igehirdetés gyűlöletet ébreszt.

Mert akit az igazság eltalál, az valahogy megváltozik, vagy megharagszik. Aki nem változni akar, azt hiszi, hogy kiprédikálták, megalázták, lejáratták.

Hányszor kellett hallanom Székelyföldi tevékenységem alatt azt a megállapítást egyes híveim részéről, akiknek haragosa volt: tiszteletes úr jól megmondta mai prédikációjában a komámnak, amit pedig nekem kellett volna rég elmondanom. Gratulálok! Érdekes a negatívumot nem vette az ilyen ember soha magára, mindig csak másra tartotta azt érvényesnek.

Sok esetben pedig csak annyi történt, hogy egy nyilvánvaló igazság jól eltalálta némelyik hallgató lénye legmélyét.

Kézenfekvő lenne megszívlelni, megtartani mindezt, de kivagyiságból vagy gőgből azt az illető elutasítja, és az igazságot kimondó embert teszi meg bűnbaknak, megvetendőnek, gyűlölködőnek. Így lesz sokak számára az igazság kárhozattá.

De a mi lelkészi, prédikátori, papi életünk már ilyen, hogy az igét akkor is hirdetni kell, ha annak ilyen eredménye lesz, mint amiről az imént beszéltem. Már csak azért is, mert ilyenkor nem az igehirdető a hibás, mint ahogy Jézus sem volt az abban, ahogyan prédikált, amint beszélt.

Ámen.

Kászoni József

lelkész

Vallásszabadság 1568 - szólásszabadság 2010

2010. január 10-én, a Bartók Béla Egyházközségünk templomában ünnepi Istentisztelet keretében emlékeztünk a vallásszabadság napjára. Minden esztendő január második vasárnapján emlékezünk az 1568 január 6-13 között tartott tordai országgyűlésre, melynek keretében a világon először mondották ki és foglalták törvénybe a lelkiismereti és vallásszabadságot.

A szószéki szolgálatot Léta Sándor lelkész végezte.

Ezen ünnepi alkalommal Lőrinczy Zsolt presbiter testvérünk a Magyar Rádió Közalapítvány Kuratóriumában eltöltött egy évi tapasztalatairól, élményeiről tartott beszámolót - a beszámoló letölthető dokumentum formátumban.

Az énekvezéri teendőket Péterfi Katalin végezte.

A teljes Istentisztelet hanganyaga elérhető MP3 formátumban!

http://unitarius.eu/Audio/20100110-Vallasszabadsag-napja-LorinczyZsolt.mp3

Fényképek:

Isten boldogsága

(ApCsel 20, 35)

„Nagyobb boldogság adni, mint kapni.” Legszebb ünnepünket, karácsonyt sokféle jelzővel illetjük, amikor köszöntést küldünk szeretteinknek, amikor szentestére készülünk. Arra törekszünk mindannyian, hogy kellemes karácsonyunk legyen.

Mindenkinek ajándékokat készítünk: családtagjainknak, rokonainknak, barátainknak. Titokban mi is ajándékokat remélünk, amelyek meglepetéseket fognak okozni.

· Sokmindent megteszünk annak érdekében, hogy szép karácsonyunk legyen.

· A formás karácsonyfa szépen legyen feldíszítve.

· Aztán arra is gondolunk, hogy meghitt legyen karácsony ünnepe. Lehetőleg legyen együtt a család, gondosan terített asztal legyen. Legyen bennünk szeretet, jóakarat és béke.

De gondolunk-e mindezeken túlmenően arra, hogy mi is a boldogság, amikor jókívánságainkban olyan könnyen mondjuk ki, hogy Boldog karácsonyt! Karácsony akkor lesz igazán boldog, ha észrevesszük annak mélyebb jelentőségét. Ezt fogalmazza meg textusunk, amikor azt mondja: „Nagyobb boldogság adni, mint kapni!”

Karácsonykor boldogságot keresünk.

Olvasd el ezt a bejegyzést »

Mit jelentenek a (bibliai) számok?

Nemrég egy temetési szertartás kapcsán felém fordult egy középkorú hölgy és a következőket mondta: édesanyának három gyermeke után hét unokája és tizenkét dédunokája volt. Ugye lelkész úr szerint sem lehet véletlen egyik sem? Egy pillanatra elgondolkodtam és tudtam, hogy mire gondolt, amikor ezt kérdezte, hiszen mindkét szám gyakran előfordul a Bibliában és mindkettő különleges jelentősséggel, bír.

Megmondaná nekem végre valaki mit is jelent – maradjunk ez alkalommal a hetes számnál – és mi a tulajdonképpeni jelentősége?

Persze én magam is tudok erre a kérdésre vonatkozóan egyet s mást. Például a következőket:

· Egy emberről akár hét bőrt is le lehet húzni.

· A macskának hét élete is van, szoktuk mondogatni.

· Egy hetünk, ami 168 óra, pontosan hét napból áll.

· A Világ bölcsessége is hét oszlopon áll.

· A Világ hét tengeréről is gyakran esik szó.

· Róma városát is hét dombra, hegyre építették.

· És azt is tudjuk, hogy a Világnak hét csodája van.

Ha az Ószövetséget vesszük alapul, abból is a következők derülnek ki:

· A jó Isten a világot hét nap alatt teremtette.

· Jákóbnak feleségéért, Ráhelért, hét évet kellett dolgoznia, és másik hetet Rebekáért.

· De olvashatunk az egyiptomi történet kapcsán a hét bő és hét szűk esztendőről.

· Jerikó városát is hétszer kerülik körül trombitások, amelyet pontos időközökben megszólaltatnak, hogy annak vára aztán magától is, támadás nélkül leomoljon.

· Tudunk még Jóbnak hét vétkéről is.

· És a zsoltárirodalom is hét bűnbocsánati zsoltárt ismer a százötvenből.

És ha most az Újszövetséget vesszük górcső alá egy pillanatra, akkor:

· Olvashatunk abban Jézusnak hét szaváról, ami a kereszten hangzott el.

· Mária hét öröméről, boldogságáról.

· A hét kenyér megtöréséről,

· Majd annak a hét kosárban összegyűjtött maradékáról.

· A Mt evangéliuma 25 részének 35-45. tartó bibliai versei is a jócselekedetek hetes számát emelik ki: „Mert éheztem és ennem adtatok, szomjaztam és innom adtatok, jövevény voltam és meglátogattatok stb.”

· Katolikus körökben a szentléleknek is hét ajándékáról szokás említést tenni.

· Jézus is hét ördögöt űz ki Mária Magdalénából.

És ha egy kis időre a Jelenések könyvét vizsgáljuk, akkor abból a következők derülnek ki:

· Az üdvösség száma hét.

· Hét levélről tesz említést az Írás, amelyet hét templomnak küldnek el.

· Hét pecsét van az írásokon.

· Hét égő fáklyát szerepeltet a könyv, amely Isten hetes szellemére utal.

· Hét angyalról is olvashatunk, akik hét trombitát fújnak meg a hét csapásra figyelmeztetve.

· Másik hét angyal pedig Isten haragjának kiömléséről beszél.

· De az ott megjelenő viharok száma is a hetes számban van megjelölve.

· A bibliai sárkánynak is hét feje van.

A katolikus egyházban a szentségek száma is hét, vagy akár hét halálos bűnről is hallhattunk már, mint ahogy hetes a kardinális erények száma is, szűz Mária szomorúságának számai is hét.

Nos miről is van itt szó? Tehetjük fel ezek után az egyáltalán nem szónoki kérdést. Egyszerű válaszunk közül az első az lenne, három meg négy az egyelő héttel. A háromszöget három szár alkotja, a négy meg négyszöget. A szentháromság önmagáért beszél, lassan két évezred óta, mint ahogy az evangéliumok száma négy.

Vagy ha másképp gondolkodunk, akkor az is matematikai igazság, hogy kettő meg öt egyenlő héttel. Amely jelentheti Krisztus kettős természetét, az ötös akár a keresztény alapvető szimbólumát jelképezheti.

De az is igaz, hogy az egyes jelentheti az Isten egységét és oszthatatlanságát, míg hat, az eukarisztia hat pontját emeli ki.

Vagy egyáltalán nincs teológiai jelentése a hetes számnak?

Nos kedves olvasóm, ha azt gondolnád, hogy e pár sor elolvasását követően valamelyes magyarázatot kaptál a hetes szára vonatkozóan, akkor ki kell Téged, ábrándítsalak, mert ahogy én unitárius lelkészként látom ezeket a dolgokat, ezek nem mások, mint újra és újra visszatérő ismétlődések, olyan jelenségek, mint a makacsul visszatérő lázé például, amellyel nem igazán tudunk, mit kezdeni. Lehet, hogy igazán az egység, vagy az egyedüliség, vagy a szentség kifejezésére szolgálnak, nos ennél többet nem tudhatunk róla. A számok bibliai értelmezésébe nem igazán érdemes belemenni, főleg ha azt matematikai megközelítésből is tenni akarjuk, mert sok esetben spekulatív okkultizmusba torkollunk. Egy biztos, a hetes nem egyszerűen csak egy szám, hanem sok esetben valaminek, vagy valakiknek a szimbóluma, és mint ilyen sok esetben megmagyarázhatatlan, ezért is misztérium szimbóluma, s mint ilyen az Istené.

Kászoni József, lelkész

Halottak Napja – egyházi beszéd, elmondta Knut Heidelberg 2009. november elsején a Bartók Béla Unitárius Egyházközség templomában

Textus: 1 Korintus 13,12-13:Mert most tükör által homályosan látunk, akkor pedig színről színre, most töredékes az ismeretem, akkor pedig úgy fogok ismerni, ahogyan engem is megismert az Isten. Most azért megmarad a hit, remény és szeretet, ezek közül pedig legnagyobb a szeretet.

Barátaim.

Halottak napja, az egyházi életben minden más naptól különbözik. Ma emlékezünk azon szeretteinkre, akik eltávoztak e földi létből, és már csak emlékeikben élnek bennünk, gondolatainkban vannak velünk, és az üres helyek emlékeztetnek rájuk – egy üres szék, egy üres betegágy, egy üres pad, és e gyülekezet életében Rázmány Csaba püspök távozásával hiányzik Ő a szószékről. Itt most együtt megoszthatjuk egymással emlékeinket és érzéseinket.

Sokunk számára ezen a napon visszatekintünk a múltba – keressük a kellemes emlékeinket. Másoknak csak egy újabb szomorúsággal és fájdalommal teli napot jelent. És többeknek egy olyan napot is kell, hogy jelentsen, amikor előre nézünk, és azon gondolkozunk el, hogy hova is távoztak e földi létből szeretteink. És valóban, ez a nap a lelkünkben a különböző érzések felkavarodásának napja, mert a halottaink iránti szeretetünk és tiszteletünk felszínre hozzák a lelkünkben: a veszteséget, a szomorúságot, a bánatot, ám ugyanakkor a vigasztalódást és a reménységet is. Ezeket az érzéseket hoztuk magunkkal. És ezeket az érzéseket megosztva egymással, lobbanhat lángra bennünk az együttérzésnek lángja. Az egymás iránti hit, remény és szeretet érzése, melyek közül a legnagyobb a szeretet.

Ezen a napon a közösség, az egyház nemcsak együttérzéssel fordul tagjai felé, hanem éppen vigaszt nyújt az élőknek, miszerint az eltávozottak is élnek. Igen, ez a helyes megfogalmazás: az eltávozottak élnek, amikor az eltávozottak örök életéről tanít bennünket. És hitünk szerint ezt szó szerint kell értenünk. Legtöbb vallás, a halált egy átmeneti végnek fogja fel. Pedig nem az élet elvesztését jelenti, hanem az élet milyenségében való változást. Az élet folytatódik, miután elhagyjuk e földi időt és teret, családunkat, közösségünket. De hát, mi ezt nehezen tudjuk megérteni, sőt megtapasztalni akkor, amikor a fájdalmak között elárasztanak az emlékek és vegyes érzések. Ha jobban odafigyelnénk, láthatnánk, hogy Isten adja az életet, és ha egyszer útjára indította, Ő csak változtat rajta, és nem törli el az életet, nem semmisíti azt meg. Ez a hitünk csodálatos ajándék Istentől, nemde? Pál apostol szerint nehéz nekünk ezt megérteni: mert mi homályosan látunk és töredékesek az ismereteink. És igazat kell adnunk az apostolnak.

Mindazokkal, akik már elhagyták e földi időt és teret találkozunk az örökkévalóságban, mert az élet folytatódik. Ez egy olyan rejtély, amit mi is egy napon színről színre megérünk és megértünk, mint ahogyan most ismerjük e födi életet, csak az a másik világ még homályos előttünk. Életünk hosszúságát nem tudjuk meghatározni, befolyásolni. Nem tudjuk földi tartózkodásunkat meghosszabbítani még egy másodperccel sem. De hisszük, hogy Isten jelenlétében élünk. És ez sokkal erősebb a halálnál, az elmúlásnál. Egyszerűen azért, mert sokkal hatalmasabb életet teremteni, mint elpusztítani azt. S ha ezt tartjuk szem előtt, akkor könnyebben elviseljük e földi lét küzdelmeit. Ugyanaz az isteni erő és az Ő szeretete működteti az életet, vigasztal a nehézségek között, itt a földön, amely az örök életet is biztosítja. A mai napnak is ez a legfontosabb és egyben reménykeltő üzenete.

Ez a hit tesz képesekké bennünket megélni e földi létet, amelyben vannak jó napjaink, de rossz napjaik is, és Isten jobban ismer bennünket, mint amennyire mi ismerjük önmagunkat és Isten világát. Hitünk abban, hogy aki mindent ismer, életünket, napjainkat, az időt, és nála van minden kérdésünkre a válasz, amelyet egy napon mi is megismerünk, akkor amikor Vele szemtől szembe fogunk megállni. Ez a mai napnak a másik vigasztaló ereje.

Mindannyian hallottunk Schweitzer Albertről, teológusról, doktorról, aki Lambareneeban korházat épített ahhoz, hogy segítse az afrikaiakat. Ő mondotta, ahhoz hogy megértsük az életet, és tisztelni tudjuk azt, elsősorban is át kell éreznünk a “szenvedőkkel való testvériséget”. Igen – mindannyian nagyon jól tudjuk: eltávozott szeretteinkről való megemlékezés legnagyobb részét a szenvedés jellemzi. Schweitzer megállapítása igaz, ezt saját tapasztalatunkból is tudjuk, igazolni tudjuk. Az emlékek sokszor fájdalmasak lehetnek. S amikor ma közösségileg is emlékezünk, akkor át kell éreznünk mindannyian ezt a szenvedést, a magunk és mások szenvedését is.

Azonban nem szabad engednünk, hogy ez a szenvedés behálózzon, kelepcébe ejtsen. Küzdenünk kell azon túl tenni magunkat, és a jelen életre összpontosítanunk, vagyis nem a holtakra, hanem az élőkre figyelnünk: azaz, a jövőnkre. Hitünkben és együttérzésünkben visszatekintünk a múltba ahhoz, hogy erőt nyerjünk a jövő érdekében. Úgy tekintsük az életet, a múltat és jövendőt, mint valami szüntelen élő egységet, soha el nem múlót. Mint ahogyan az élet zajlik tovább az idő múlásával, még akkor is, ha ebből rendre kipergünk, kihullunk, mint ahogyan mellőlünk vannak, akik már el is hagyták e földi létet. Ám mennyei Atyánk új élettel áldotta meg őket, a földi életen túli örökélettel. Úgy gondolom, hogy ez az Istenben való szeretet és lét e mai napnak egy másik vigasztaló ereje.

Nem is hangzik olyan furcsán, amikor azt mondom, hogy halottak napja az élőkről szól- mi, e földi létben élünk, az eltávozottak a földi életen túli örökéletben élnek! Gondolkozzunk csak az életről és semmi másról. Mint ahogyan vannak életünkben jó idők és rossz idők. Vannak üres székek, ágyak, szobák, üres padok. Így beszélünk veszteségről, szomorúságról, bánatról, de vigasztalásról, reményről is, indulatok és sírás közepette. És ekkor találkozunk saját életünkkel, szemtől szemben. Ilyenkor vesszük igazán észre, hogy mit veszítettünk el az életből. Ilyenkor értékeljük az életet, akkor látjuk, hogy ki volt igazán a mellettünk élő, amikor már nincs mellettünk. Ilyenkor jövünk rá, hogy minden ember élete mennyire önálló és egyedi. Mi, csak a különbségeket észleljük, a hiányt, a jót és a rosszat az életben. Csak töredékesen tudunk beszélni az életről, de ennél sokkal több. Ezt is tartsuk szem előtt, amikor az életről, és szeretteinkről beszélünk. Tovább is van élet e földi léten túl, amit mi nem láthatunk még.

Most amikor emlékezünk, tegyük félre a különböző érzéseinket és tapasztalatainkat, mert van valami közös is. Ez a hit, remény és szeretet, mely képessé tesz mindannyiunkat, hogy bízzunk, higgyünk, és elviseljük mindazt, ami ér bennünket e földön. A földi szenvedések ellenére is, a szeretet átölel bennünket: mert Isten szeretet, és aki e szeretetben marad, az Istenben marad, és az Isten is bennünk - e földi életben és az örökkévalóságban egyaránt. Ez az isteni szeretet az, amely átölel eleveneket és holtakat egyaránt, életet ad itt a földön és az örökkévalóságban. Ámen.

Fordította: Léta Sándor

Kedves Testvéreim, ünneplő gyülekezet, ifjú konfirmándusok!

Elérkeztünk az ún. nagy naphoz, amikor hitetekről vallást tesztek Isten és ember előtt, s ez által önálló, felnőtt tagjaivá váltok nemcsak a gyülekezetnek, hanem az Unitárius Egyháznak itthon és otthon egyaránt.

Ezen a napon sok minden szépet és jót szoktak mondani a magunk fajta felnőttek. Életre szóló tanácsokkal látnak el a papok, akik szinte semmit nem felednek ki, amire ilyenkor figyelmeztetni kell: a hitet, a szülőföldet, a vallást, s mindazt, ami ezekbe belefér. De nemcsak a lelkészek állnak elő jó tanácsaikkal, hanem őket követik szüleitek, nagyszüleitek, keresztszüleitek, a rokonok. Az a kérdés, hogy meg lehet-e jegyezni ennyi jó tanácsot, de főként hány teljesíthető közülük?

Eddigi pályafutásom alatt több mindenre volt példa. Arra is, hogy némelyek hőségesek maradtak a felsoroltakhoz, minden komolyabb erőfeszítés nélkül, mások pedig szinte mindent úgy elfeledtek, amilyen gyorsan hallották a nagy napjuk alkalmával. Akkor mi a megoldás? Részemről, részünkről az, hogy mi bízunk kitartásotokban, részetekről pedig az, hogy mindent megold a jövő, amennyiben ti is úgy érzitek, hogy szükségetek van egy vallásos közösségre, közelebbről az unitáriusra.

Unitárius vallásunk egy a vallások hosszú sorában, mely nem ígérget földön túli boldogságot, azonnali üdvösséget, örök időre szóló nyugalmat. Ezzel szemben olyan Isten-hitet ad, mely bőven elegendő ahhoz, hogy megtaláljuk a kiutat életünk nehéz útvesztőiben. Így hát az a szándékom, hogy erre a hitre rámutassak jelen alkalommal, ami nemcsak megtartó erőnek fog bizonyulni a megpróbáltatások idején, hanem eligazító tényezőnek is akkor, amikor a hit sokszínűségében kell eligazodnotok, amikor ismételten felteszitek magatoknak a kérdést, hogy akkor miként is kell nekünk hinnünk Istent?

A sok beszéd szegénység alapon maradok és szüleitek példáját hozom fel, akik a magyarországi valóság – egyik részen színes, de ugyanakkor hite hagyott világában eddig a pillanatig sikeresen megtartották hitüket. Azt a hitet, mely nem volt ugyan rendkívüli, de éppen elegendő ahhoz, hogy titeket is rávezessen a hagyományos, unitárius ösvényre. Ez a hit éppen elegendő volt ahhoz, hogy életük nehéz pillanataiban nyíltan, őszintén, szívből imádkozzanak ahhoz a láthatatlanhoz, akit mi Istennek nevezünk.

Kedves ifjú testvéreim!

Én mindenképpen átadom a mai nap folyamán az Unitárius Egyház áldását, de ezt megelőzően kötelességem, hogy figyelmeztesselek néhány fontos tényezőre. Ígéretet, fogadalmat tesztek, hogy hőségesek maradtok egyházatokhoz, vallásotokhoz. Ez szép dolog, de sokkal nehezebb megtartani adott szavatokat. Ezzel szemben arra kérlek, hogy legyetek mindig hőségesek önmagatokhoz. Ha eljön a pillanat, amikor jó és szép dolog ér benneteket életetek során, vagy akár kellemetlen helyzetbe kerültök, jusson eszetekbe, hogy van egy közösség, van egy EGYHÁZ, ahol szívesen látnak benneteket. Olyan sokan tartoznak hozzátok szeretetben, de milyen sok minden kapcsolódik hozzátok most már lélekben is. Ha ezekre nem csupán kötelességből gondoltok, hanem szeretettel, akkor eleget tesztek a sorozatos elvárásoknak, de mindezek fölébe egy olyan áldásban lesz részetek, melyet csakis és kizárólagosan az egyházban találtok meg: lelketek nyugalmát. Ámen.

KONFIRMÁCIÓ – 2009.

Aki azt hiszi, hogy áll, ügyeljen, nehogy elessék. 1Kor 10,12

Kedves Testvéreim, ünneplő gyülekezet, ifjú konfirmándusok!

Az a szomorú valóság, hogy a fenti szentlecke nemcsak a fiatal, ereje teljében levő emberekhez szól, hanem mindenkihez, aki egy kicsit is hajlik arra, hogy élete során, bármiben elbizakodottá váljon. Bízom abban, hogy értitek mindannyian, hogy mire utalok. Amennyiben nem, kissé részletezem a kérdést, hogy mindenképpen nyilvánvalóvá legyen megállapításom.

Könnyen előfordul emberekkel, hogy nemcsak erőseknek, de egészségeseknek is tartják magukat oly annyira, hogy nyíltan kijelentik Isten és ember előtt, hogy meg lesznek saját erejükből. Ez ugyan lehet elhamarkodott fiatalkori meggondolatlanság, de lehet ifjú kori túlfűtött elbizakodottság is. Egyetlen váratlan fordulat, egy kiszámíthatatlan baleset, felfedezetlen kor áthúzhatja a legmerészebb számításokat, aminek nem részletezem következményeit.

A lényeg, hogy rendezzük be úgy életünket, hogy legyünk felkészülve mindig a legnehezebb megpróbáltatásra is, s mindezt úgy tegyük, hogy tartsuk meg szeretettel magunk mellett azokat, akikhez szorosan hozzátartozunk. Akár születésileg, akár későbbi kapcsolataink rendjén. Miért jó ez nekünk? Azért, mert az erős emberi kapcsolatok megszilárdítják bennünk az Istenhez való tartozásunkat, hitünket, reménységünket. Ha pedig sorozatos csalódást okozunk szeretteinknek, akkor számíthatunk arra, hogy magunk is csalódottakká válunk. Ha nem hamarabb, akkor később.

A kapcsolatok erősítésére szolgál – egyik részen - az úrvacsoravétel, vagyis a közös kenyérből és borból való részesülés. Vallásos cselekedetnek számít, hiszen ezzel Jézusra emlékezünk, és ugyanakkor buzdítást szerzünk tanításai követésére, azaz a gyakorlatias szeretet megélésére, de a mindennapi életben sok más jelentést is hordoz magában. Valahányszor hasonló alkalomban lesz részetek, mindig az esemény személyre szóló tartalma vezessen. Számítanak emberek rátok, de ugyanakkor minden úrvacsoravétel alkalmával megbizonyosodhattok ti is arról, hogy kikre számíthattok: testben és lélekben egyaránt.

Végül pedig engedjétek meg nekem, hogy elmeséljem röviden azt a személyes példát, mely számomra nemcsak öröm és boldogság, mint, akinek szükségem van a hasonló alkalmakra, hanem gyakorlati bizalomkeltés a holnapra, hiszen számítnak rám és én is számíthatok másokra. A mai nap folyamán vendégeim (lesznek) egykori tanítványaim, akiket annak idején kézen fogva bevezettem a hit világába, a vallás gyakorlati megélésébe. De nemcsak a tanítvány és tanító kapcsolata jelenik meg ebben a látogatásban, hanem egyik gyermekük keresztszülőjének is választottak. Ez azt jelenti az én változatomban, hogy a megbízás, bizalom, a másik emberre történő számítás túlmutat a szokott korlátokon, s nem a korban és megannyi másban közelállót választják gyermekük keresztszülőjének, hanem engem és feleségemet, aki már megettem kenyerem javát ugyan, de akire még számítani lehet, vagy akit éppen támogatni kell majd a szükség idején.

Kedves ifjú Testvéreim!

Életetek első úrvacsoráját veszitek, s ne feledjétek, jól jegyezzétek meg azokat az arcokat, akik most veletek együtt esznek a kenyérből és isznak a pohárból. Emlékük elkísér a hosszú úton. Ne feledjétek el azokat sem, akik közösséget vállaltak veletek, s akik folyamatosan számítanak majd rátok. Így legyen emlék és örömszerző ez az alkalom, de minden elkövetkező úrvacsoraosztás is az életetekben. Ámen.

Debrecen, 2009. július 19.-én.

Pap Gy. László

AZ ÉDESAPA RÉGI ÉS ÚJ KINCSE

általános beszéd ­

„Minden írástudó, aki jártas a mennyek országának tanításában, hasonlít a

családatyához, aki kincseiből újat és régit szed elő.” Mt 13,52.

Kedves Atyámfiai, szeretett Testvéreim!

A közelmúltban Jézus néhány példabeszédével ismerkedtünk meg, melyek - két szerény kivétellel - Isten országát hasonlították össze valamivel. Két esetben volt olyan sejtésünk, hogy a megszokottól eltérően a magvetőhöz, illetve a kincskereskedőhöz hasonlította Jézus Isten országát, azaz valakikhez. Persze nem ragadtattuk el akkor magunkat egyéni gondolatainkkal, s magam is úgy döntöttem, hogy inkább életünk igazi értékei nyerjenek kihangsúlyozást, mint a magot hintő, vagy kincskereső ember személye, aki mindenét odaadja a végén a megtalált, legértékesebb kincsért, Isten országáért.

A múlt héten kísértük utolsó útjára néhai, Főt. Rázmány Csaba-Béla püspökünket, s egy főpásztor megérdemli, hogy egy egyházi beszédben, egy istentisztelet alkalmával megemlékezzünk róla. Ezért szeretném, ha egy kis kitérőt tennénk, egy olyan állomáson szállnánk ki gondolataink vonatából, mely kevésbé ismert példabeszéd, sőt nem is szoktuk általában a példabeszédek közé sorolni ezt a jézusi mondást. Minden írástudó, aki jártas a mennyek országának tanításában, hasonlít a családatyához, aki kincseiből újat és régit szed elő –mondja Jézus. Persze, nem arról van szó, hogy Isten országa hasonlít ahhoz a családatyához, aki régit és újat képes előszedni, hanem arról, aki jártas Isten országa tanításában.

Fontosnak tartom, hogy végre beszéljünk egy adott személyről is a hasonlatok rendjén, és ne csak a magról,a konkolyról a kovászról, a mustármagról a drágakövekkel kereskedő emberről, a mezőben elrejtett kincsről, a tengerbe vetett hálóról. Beszéljünk röviden arról az emberről, aki részlegesen bár, de ismeri azokat a „titkokat”, melyek megvilágítják Isten országát. Amennyiben ragaszkodunk a szentleckéhez, akkor nevezzük ezt az embert írástudónak, de ha úgy tetszik, akkor magunkat is megnevezhetjük, hiszen nemcsak az előző beszédek nyomán jöttünk rá, hanem ezt gyakoroljuk, amióta meg vagyunk, azt ugyanis, hogy nem beszédben áll Isten országa, hanem cselekedetben. Más szóval: Ha valaki enni kér, akkor nem küldhetjük el Isten hírével. Ha gyermekünk halat kér, akkor nem adunk neki kígyót. Régóta felismertük a szeretet és a gyűlölet közötti különbséget. Megtanultuk, akár tanítóinktól, akár pedig saját élettapasztalataink során, hogy jobb nekünk békességben lennünk, mint állandóan békétlenségben kelnünk és feküdnünk. Aki felismerte mindezt, az már tanító, írástudó is azon a helyen, ahol él. Egyenlő szerepet kap itt a gyermek és a felnőtt egyaránt.

1). Javasolom, hogy maradjunk a szentleckénk megfogalmazása mellett, s éppen ezért csak arról beszéljünk, aki jártas Isten országának tanításában. Tulajdonképpen nem mi vagyunk az elsők, akik felfigyeltünk Jézus tanításának fontosságára. „Jézus erkölcsi tanítására már a farizeusok és írástudók is azért figyeltek fel, mert mondották – úgy beszél, mint, akinek hatalma van. János azzal kezdte evangéliumát, hogy hirdeti: Akik pedig befogadták őt, hatalmat adott nekik Isten fiaivá lenni”. /Stadler Frieda: Szeretnéd, ha szeretnének. / Nekünk nagyon fontos életcélunk, hogy Isten fiaivá váljunk. Anyagi világunkban soha nem elégszünk meg azzal, amit megszereztünk. Hasonlóképpen van ez a lélek világában is. Soha nem vagyunk megbékélve azzal a szeretettel, melyet nap mint nap nyújtunk egymás iránt. Nem vagyunk megelégedve azzal a ragaszkodással, gondoskodással, mellyel törődtünk embertársainkkal szemben. Vagyis azt szeretnénk – szinte fel is fogadjuk,- hogy holnap jobb, szeretőbb emberek legyünk.

Jézus tanításának eredménye, vagyis Isten országa tanításában való könnyed eligazodásunknak van egy másik, nagyon fontos eleme is: a hit. Ez egy megfizethetetlen ajándék istentől, melyet csak akkor ismerünk meg igazán, amennyiben megismerkedtünk Jézus tanításaival. Akkor kapjuk meg ezt az ajándékot, mennyiben jártasoknak mondjuk magunkat azokban a dolgokban, melyek mind Isten országára összpontosítanak. A hit, vagy saját hitünk nemcsak bonyolultabb annál, mint, ahogy vélekednek sokan róla, hanem egy olyan kapocs is, mely örök időre összeköt bennünket gondviselő Istenünkkel. Ez nem egy szükségállapot, amikor tanácstalanságunkban nem tudjuk, kihez meneküljünk és ilyenképpen éppen Istent választjuk. Ez egy biztos pont a többi bizonytalan között. Ez egy komoly támasz arra az időre, amikor mindenki elhagyott ebben az életben, akire valaha számíthattunk, ha örömünk, vagy bánatunk volt. Egy vallásos ember megfogalmazásában ez így hangzik: „/…/ Jézus a lelki vakságban szenvedő emberiséget is meggyógyította. Üdvözítő tanításával felnyitotta a hitetlenek hályogos szemét s megismertette velük Istent, a szerető Atyát.” /Bánk József: Vasárnapok - Ünnepnapok: 32. Old./.

2). Közel sem merítettük ki az Isten országáról szóló tanítások mélységét. Haladnunk kell gondolatainkkal, hogy közelebb kerüljünk Jézus hasonlatának értelméhez. Azt hangsúlyozza másodsorban, hogy azok az emberek, akik jártasak Isten országának tanításában, azok hasonlítanak a családatyához, aki kincseiből régit és újat hoz elő.

a). Kettő fontos üzenete van ennek a mondatnak. Az első mindenképpen a családatyára vonatkozik. Én tudom, hiszen két gyermekem van, hogy mit jelent édesapának lenni. Tudom mindezt örömömben és aggodalmamban egyaránt. Akik hasonlóképpen vannak, azok tudják, hogy nemcsak büszkeséget jelent ez az állapot, hanem rengeteg felelősséget is gyermekeinkkel szemben. Én – személy szerint – merészen értelmezem Isten gondviselését. Akkor leszek az ő fia, akkor valósítom meg istenfiúságomat, ha felvállalok egy komoly részt az İ gondviseléséből. Vagyis úgy viselem gondját gyermekeimnek, mint, ha Isten volnék. S mert Isten nem lehetek, akkor csakis emberi módon végezhetem el ezt a felelősségteljes elvárást. Emberi módon örülök annak, hogy Isten megajándékozott gyermekkel, hittel és reménységgel viselem azokat a terheket és gondokat, melyek együtt járnak a gyermekneveléssel. De nem csak azt tartom szem előtt, hogy meg legyen a holnapi kenyerük, a fekhelyük, hanem arra is szüntelen odafigyelek, hogy nyugodt legyen az álmuk, békességes a táplálkozásuk, és ne érezzenek hiányt

a szeretetben.

Az édesapa szerepe azonban több mint az előbb elősoroltak. A gyermeknevelés nemcsak a fentiek megvalósításából áll, hanem bizony gyakran belekerülünk olyan helyzetekbe is, amikor sem a szép, sem a csúnya szó nem használ. Egy történet szemlélteti legjobban az általam elgondoltakat. Egy édesapának fia könnyelmű és bűnös életmódja nagy szomorúságot okozott. Valahányszor a fiú bűnt követett el, az apa minden alkalommal egy szeget vert az ajtófélfába. A fiú idővel megtért és szakított a bűnös életmóddal. Erre az édesapa a fiú szeme láttára – mind kihúzta a szegeket az ajtófélfából. Nagy öröm volt ez, de mégis meggondolkoztató. „A szegek kijöttek ugyan, de a helyük ott maradt” – mondta a régi életmódja felett szomorkodó fiú. Vagyis a jó édesapa nevelésében, tanításában arra is oda kell figyeljen, hogy jó belátásra térítse a legmegátalkodottabb gyermekét is. Mindezt pedig olyan szeretettel tegye, mint, ahogy viszonyul Isten velünk szemben.

b). A második tanítás abban kap kifejezést Jézus megjegyzésében, hogy olyan ez az édesapa, aki különben ismeri Isten országának tanítását, mint, aki kincseiből régit és újat szed elő. Kedves Testvéreim! Elmarasztalom azokat a leányokat és fiukat, akik nem képesek arra, hogy odategyék az apám elé azt, hogy édes. Legyen kivétel, ha az apa csakugyan mostoha! De még jobban elmarasztalom azokat a gyermekeket, akik édesapjuk háta mögött „nosztalgiának, lelki fröccsnek” nevezik azokat a gondolatokat, melyeket tulajdonképpen emlékek sora ölel át. Minden ember, s így minden édesapa drága kincse a múlt. Az eltelt időszakban pedig azok, akik nemcsak életet adtak neki, hanem gondoskodásukkal, szeretetükkel megszépítették nehéz életét. Akár a szenvedés, vagy a sok munka – gyermekkortól kezdve -, akár az apró örömök, mind-mind hozzátartoztak azokhoz a személyekhez, akik értékessé tették az adott édesapák életét. Ezért van az, hogy régi kincseket képesek előhozni azok az édesapák, akiknek életében jelentett valamit a szülői szeretet, megbocsátás, stb.

Az igazi édesapák – bármilyen korkülönbség ellenére is – képesek újat is előhozni kincseikből. Szeretetük állandóan azt tanácsolja, hogy még többet dolgozzanak, küzdjenek azért, hogy gyermeküknek sokkal jobb legyen, mint nekik. Nem mondja kétszer, hogy le kell vinni a szemetet. Másodszor maga feláll, és indul a szeméttel, hogy megkímélje mozgásában csemetéjét. Példák sorát lehetne felemlíteni. Újszerő édesapai kincsnek számít, amikor olyan megértést tanúsít gyermekével szemben, melyre csak egy igazi barát képes. Hányszor halljuk a kétféle szülői véleményt: „Nem vagyok a barátod, hogy így beszélj velem”, vagy „Mondd el gondodat, hiszen tudod, hogy olyan vagyok számodra, mint egy barát”.

Kedves Testvéreim! Mához egy hét a világtalálkozónk napját üljük, amennyiben megsegít Isten bennünket. Azt követően viszont folytatjuk a többi jézusi példabeszéd tárgyalását. Kérjük Istent, hogy két nagy lehetőséget adjon meg számunkra: Legyünk az Örömüzenet, Isten országa tanításának minél teljesebb ismerői, s legyünk olyan atyjuk gyermekeinknek, akik akár régi, akár új értékről is van szó, előhozzuk azért, hogy részt vegyünk Isten gondviseléséből és részt vegyünk abból a munkából, mely Isten országa megvalósulására irányul. Ámen.

Pap Gy. László

Bibliai olvasmány: Ter 43,27-31.

TALÁLKOZÁS

általános beszéd ­

„Mózes nem léphetett be a találkozás sátorába, mivel a felhő behatolt oda és az Úr dicsősége betöltötte a hajlékot.” Kiv 40,35

Kedves Atyámfiai, Testvéreim! „Az ünnep az áldozat napja. A közösség kezdete, mikor az emberben fel­ébred a tudat: nem vagyok egyedül, és minden ember sorsával elszámolni tartozom. A közösség megvalósulása, amikor az áldozat az utat az isteni létbe szabaddá tette. Az ünnep az áldozat napja, az emberiség találkozása az isteni létben.” (Hamvas Béla: Láthatatlan történet).

Meggyőződésem, hogy a mai napot a szejkei találkozó egyetemes és ugyanakkor unitárius szán­dékának figyelemben tartása mellett kell értékelnem. Az aztán egy teljesen más kérdés, hogy mi miért nem vagyunk ott, vagy éppen úton hazafelé? A legbiztosabbnak tűnő válasz ez lenne: Talán jövőben! Hogy mi a jelenlevők egyenként megfogalmazott felelete, arra is kíváncsi vagyok, de addig, hadd mond­jam el a találkozásra szabott gondolataimat.

Amennyiben fellapozzuk a Bibliát és keressük a találkozásra vonatkozó kifejezéseket, megdöbbe­néssel tapasztaljuk, hogy mennyire leszőkített lehetőséggel állunk szemben. Szinte minden nehézség nél­kül nyomon követhetjük azt az utat, mely végső soron elvezet oda, ahová tartunk: a találkozásig. Amen­nyiben a hangsúlynál maradunk, ami jellemzően kiemelkedik az eseményekből, akkor egyértelműen be­bizonyosodik számunkra, hogy a találkozás sokkal inkább fontosabb Istennel, mint adott emberekkel. Ez a tény még az ószövetségi ember esetében sem von le semmit saját elképzelésünk szerinti értékből, miszerint az embernek kell találkoznia először embertársával annak érdekében, hogy istentisztelet keretében „maguk közé hívja” a teremtő, gondviselő Istent.

Fenti kijelentéseim, lehet, hogy egyelőre homályosaknak tűnnek, de azért van a szó lehetősége, az istentiszteletre, de azon belül a prédikációra szánt idő, hogy törekedjem annak megmagyarázására. Semmi mással nem kell kezdenem, csupán erre a mostani alkalomra kell felhívnom a figyelmet, hiszen istentisz­teletre gyűltünk össze. Itt és most nem csupán mai és holnapra szóló ügyeinkkel foglalkozunk, nem a jö­vőnket megoldó politikai csatározások esélyeit latolgatjuk, hanem keressük istent szóban és lélekben, akiről hisszük, hogy irányította a történelmi múltat, s így bizonyára kézben tartja saját életünket is. Nem ennek további folytatására késztetjük, hanem inkább szeretettel keressük vele a találkozást. Ez pedig más irányultságot ad törekvésünknek.

Kanyarodjunk vissza a már említett Ószövetségi vonatkozásokhoz! Lássuk itt a találkozások em­beri és isteni részét! Bizonyára mindenki előtt ismert a két testvér alakja: Benjámin és József. Elsőnek az ő találkozásukat emelem ki szemléltetésképpen. Kivételesen megható történetet olvashatunk a két testvér találkozásakor. Amennyiben szükség, akkor istentiszteletet követően bővebben beszélhetünk még erről. A lényeg a történetben, hogy nem a hegyek kötelessége, feladata, hogy találkozzanak egymással, hanem azoknak, akiknek erejében azonos vér folyik, vagyis a testvéreknek. Az embereknek, vagyis a feleknek kell eldönteniük, hogy miként kerülhet sor ezekre a találkozásokra, amennyiben beállt valamilyen törés a család életébe, s így elválásra, időszakos elszakadásra kényszerültek a testvérek.

„Ha valakivel találkozol, gondolj arra, hogy a találkozás mögött ezer és ezeregy ok rejlik. Minden emberi kap­csolat szent egymásra találás. A másik emberben önmagad másik felét ismered fel, minden vonásában saját vonásaidat

látod meg. Amit róla gondolsz, magadról gondolod. Amit vele teszel, magaddal teszed. Amit róla képzelsz, azt magadról képzeled. Mindaz, amit neki kívánsz, egy napon veled fog megtörténni.” (Tatiosz)

A másik találkozás, melyet kiválasztottam, Mózesé a fáraóval. Ne akadjunk meg a csodák, vagy akár az elbeszélés igazságigényének hiánya miatt, hiszen a találkozás tekintetében nem ez a fontos. Sőt még az sem érdekes, hogy míg látszólag két, hatalmában sokban különböző ember, vezető találkozásáról van szó, addig a gyengébbnek látszó, Mózes – éppen a csapások miatt – hatalmasabbnak bizonyul a fára­ónál és mégis ő megy kéréssel a népét fogva tartó elé. Ez a második – általam kiemelt találkozás – olyan esetekre hívja fel a figyelmet, melyeket nem önszántunkból, de közösségünk javára vállalunk be, azt is megkockáztatva, hogy bár több tekintetben ügyeseknek, okosaknak, rátermetteknek tudjuk magunkat, még sem biztos, hogy sikeresen szállunk ki az eseményekből.

A harmadik és egyben utolsó példa az, amire már vártunk is: Illés találkozása Istennel. Nem ő az egyedüli, akinek hasonló élményben volt része, de őt emeltem ki jelen alkalommal. Az ő tevékenységé­vel, vagy a köréje írt eseményekkel kapcsolatosan is elbeszélgethetünk istentiszteletet követő szeretet­vendégségünk alkalmával. Az bizonyos, hogy a Bibliai Isten-találkozásokhoz hasonlót képzelünk el ma­gunknak is, amikor látványban, hatásban, eseményekben gazdag élménnyel távozhatunk a helyszínről. Ezt a színt ezt a gazdagságot viszont egyetlen unitárius sem várhatja, hiszen az élmény nem kívülről, ha­nem belülről, a szívéből és lelkéből érkezik. „Önmagunk megismerése a legnagyobb utazás, a legfélelmesebb felfe­dezés, a legtanulságosabb találkozás.” (Mária Sándor: Füves könyv)

A Szentírásban különös figyelmet szentelhetünk a „gyülekezet sátora” kifejezésnek. Csakugyan minden jel arra mutat, hogy egy sátort hordoztak az első templom megépítéséig, ahol elhelyezésre kerül­tek a zsidó vallás kegytárgyai, de ahol – hitük szerint – Isten is tartózkodott a tiszteletek alkalmával. A találkozás sátorát közérthetően Isten hajlékának tekintették, melyre ma elmondhatjuk, hogy nemcsak Áron fiainak, vagyis a szertartást végző papoknak és leszármazottaiknak volt találkozási helye, hanem mindazoknak is, akik részt vettek a későbbi istentiszteleteken.

Kedves Testvéreim! Máris elszaladt velünk az idő, s így az újabb lehetőség is gondolataink to­vább történő fejtegetésére. Ami viszont megmarad, az a találkozás megvalósítása, vagy a találkozás kap­csán megszületett belső megelégedettség, öröm. Ezzel kapcsolatosan két személyt teszünk felelőssé: az egyik Isten, a másik pedig saját magunk. E másodikkal mindig a legkönnyebben megbékélünk, hiszen ki lenne hozzánk közelebb, mint saját magunk. Éppen ezért nem lehetünk meghasonlottak saját magunkkal szemben. Ha elő is fordul, hát arra törekszünk, hogy a lehető legrövidebb ideig tartson.

Így hát a másik lehetőség maradt, Isten, hogy rá „fogjunk”, „kenjünk” minden sikertelenséget, amennyiben nem úgy alakulnak találkozásaink, ahogy elvárjuk. Fel kell adnunk ezt a hozzáállást, hiszen Isten életet és lehetőséget adott nekünk, hogy az idén is találkozzunk a székelyföldi Szejkefürdőn, de nem éltünk a felkínálkozott ajándék lehetőségével. Ennél többet nem tehet értünk. Amennyiben újabb szüksé­gét érezzük a jövőbeni találkozásnak, akkor kérjük megtartását, s ha megkaptuk ajándékát, akkor tegyük belső igényünkké a részvételt.

A bizonytalanságból eredő szorongás, ingerült elégedetlenség, amely a világgal és önmagaddal való viszonyodat oly sokszor megmérgezi, abból ered, hogy elhomályosult előtted az örök összetartozás bizonyossága. Nem vált véreddé a meggyőződés, hogy véletlen találkozás nincs. A vak véletlen tehát nem is sodorhat el egymástól embereket. Életed minden eseménye mögött értelem rejlik, és olyan kibékítő megoldás felé vezet, amelynek teljes ábráját ma még nem láthatod. (Szepes Mária: Az öröm mágiája)

Debrecen, 2009. augusztus 9.-én.

Pap Gy. László

Bibliai olvasmány: ApCsel 2,1-21.

PÜNKÖSDI KÖZÖSSÉG: 2009.-ben

- emlékbeszéd -

„Még szolgáimra és szolgálóimra is kiárasztom lelkemet ezekben a napokban, és prófétálni fognak.” ApCsel 2,18

Kedves Atyámfiai, szeretett, ünneplő Testvéreim!

Ma kettős ünnepet ülünk. Ez már részben kiderült a bibliai olvasmányból, hiszen a keresztény világ a lélek kiáradását, a keresztény egyház megalakulását ünnepli. Mi, a szervezők, kissé elszámítottuk magunkat, amikor a Bajor János tiszteletesről történő megemlékezésünket ugyanerre az időpontra helyeztük, de hiba lenne előre levonni a következtetéseket, hogy esetleg rosszul tettük. Javasolom, tehát, hogy a fenti, három szempont álljon szemünk, szívünk előtt mai ünneplésünkben, s akkor mind kötelességünkben, mind lélekben eleget tettünk saját magunk és közösségünk elvárásainak.

Azt olvastam Bajor János jegyzeteiben, - többek között-, hogy Isten megtapasztalása csakis szemtől-szemben történhet, ez pedig a „halál”-ban, a „baj”-ban, a „bűn”-ben csúcsosodik ki. A sorrenddel játszadozni lehet, amíg van rá időnk, de nem térhetünk ki a megállapítások elől. Azt is mondhatom, hogy bűnt követünk el gyakran, ami miatt aztán bajba kerülünk. Vagy a baj miatt esünk bele a csábításba, aminek következménye nem más, mint a halál. A lényeg az, hogy mielőbb ráébredjünk az elkövetett hibára, megtalálva a baj forrását, s ha lehet, egy mód van rá, akkor életben maradjunk még egy ideig. Isten kiáradó lelkére várunk, tehát, de az a kérdés, hogy készen állunk-e befogadni azt? Ünnep-e számunkra a keresztény anyaszentegyház megalakulása, míg saját kis közösségünket veszni engedjük? Van-e elég lelkület ahhoz, hogy felismerve a tévedéseket, megmentsük Isten segítségével, saját magunk megfelelő hozzáállásával unitárius közösségünket, melynek olyan lelkes vezetője is volt, mint Bajor János lelkész?

Az ő emlékére, az ő lelkületére hivatkozva keresem a válaszokat. 1986.-ban keltezett egy igen panaszos levél, melyből kiderül, hogy egy „módon menthető meg a kelet magyarországi unitárius szellemű derékhad helyzete”, ha Bajor tiszteletes „őszinte lélekkel” melléjük áll. Mit tett a lelkész? Szót fogadott a kérőnek, hozzáadta őszinte lelkületét a közösséghez, mely ma is folytatja tevékenységét.

Isten mindig küld embereket közénk, akik lélekkel felvállalják a közösség lelki irányítását. Közösségen belül is szüntelen megjelennek emberek, akik minden ellenszolgáltatás nélkül feladatokat, áldozatokat vállalnak, mert anyaszentegyházukban olyan jövőt látnak, melyben megtalálják az oltalmat, a szívnek szóló ajándékokat. Nem tüzes esőt kérnek és várnak Istentől, hanem lassú áldást, melynek köszönhetően nyilvánvalóvá válik az egyén öröme, s így boldog lehet a közösség is.

Bajor tiszteletes arról is prédikált ebben a gyülekezetben, hogy az ember „sejtette”, sőt „látta is Istent”. Ez súlyos kijelentésnek számít, amennyiben nem helyezzük el megfelelő szövegkörnyezetbe. Aztán megmagyarázza a lelkész, hogy a Homo- Biologicus már-már úgy tekinti az emberi testét, mint egy irányított masinát, melynek hibás vagy használt alkatrészeit szükség szerint cseréli, pótolja. De épp itt egy nagy kérdés döbben elénk: ez a biológiai ember felkészült-e a felelősségvállalásra, hogy rettentő képességeit a jó szolgálatába állítsa, s ne a pusztításra. Nem kell-e a lehető legsürgősebben gondolkodjék /…/ egy lélek-pótlékról is???” Mi ez a lélekpótló? A hit. Ez segít bármikor és bármiben, hogy megtalálja az ember a felelős helyét a világban, a közösségben, az egyházban.

Kedves Atyámfiai, szeretett, ünneplő Testvéreim! Nem lépem át a szokványos ünnepi beszédek időbeli keretét, s így már csak az összegezésre maradt időm. A következő események bizonyára megerősítenek meggyőződésemben, ami a lélek kiáradását, az egyház megmaradását jelenti. Egy ilyen „harcosa” volt Bajor tiszteletes, aki magára öltötte a szeretet fegyvereit, s azok segítségével hirdette Isten eljövendő országát. Kihangsúlyozva azonban, hogy először az ember magában kell felfedezze a jóra való törekvés akarását.

Isten alázatos lélekkel ajándékozta meg Bajor János lelkészt, engem viszont megkímélt ettől, s helyébe tüzet adott, mely időnként nemcsak világít és melegít, hanem éget is. De nem kell félnie senkinek ettől a tűztől, hiszen nyugodtan mellém állhatnak ebben a gyülekezetben is azok, akik úgy érzik, hogy Isten időnként kiárasztja Lelkét rájuk, melynek köszönhetően szóban és tettben hozzáadhatják tehetségüket a debreceni unitárius gyülekezet építéséhez.

Bajor János emlékére is hivatkozva erre kérlek mindnyájatokat. Ámen.

Debrecen, 2009. május 31.-én.

PÜNKÖSDI LELKÜLET

- ágenda -

„A hívek mind összetartottak /…/.” ApCsel 2,44-46.

Kedves ünneplő Gyülekezet! Úrvacsorára készülő Atyámfiai! Testvéreim!

Sokszor eszembe jutott már, hogy talán könnyebb volt a korabeli keresztényeknek, hiszen adva volt az akkori tűz, Péter lelkesítő beszéde, melyeknek köszönhetően boldogan kapaszkodhattak Isten megérkezett ajándékaiba. Meglehetett az örömük. S mert átmenetileg hiányoznak ezek a mi életünkből, még nem jelenti azt, hogy nem örülhetünk saját időnk Isten adta pünkösdjeinek, hogy nem találjuk meg helyünket gyülekezetünkben, hogy nem árad ki ránk is folyamatosan Isten gondviselő lelke.

Kenyértörésre, úrvacsora vételre készülünk, ami most már többlet ajándékot is hordoz magában, hiszen a Jakab és Bajor család, emlékező tagjai mellett mi is visszaemlékezhetünk azokra, akik életükben nemcsak mellettünk álltak, hanem sugárzó egyéniségükkel állandóan felhívták figyelmünket Isten folyamatos áldásaira. Szó szerint emlékezünk Bajor János tiszteletesre is, aki 1966.-tól rendszerességgel kiállt ide az úrasztalához, s arra buzdította gyülekezetét, hogy szeretettel kövessék őt.

Látom, hogy egykori barátai, hívei közül vannak itt néhányan, akik boldogan emlékeznek szerető pásztorukra. Ez viszont olyan, mint az őskeresztények öröme. Mi, akik nem ismertük néhai lelkész testvérünket, de veletek együtt szívesen emlékezünk, tőletek akarjuk hallani, hogy érdemes volt várni Isten áldásaira, érdemes volt kiállni az úrasztala mellé ünnepről-ünnepre, mert Isten lelke, - ha nem is látványosan, de szüntelen kiáradt erre a debreceni, unitárius közösségre.

Nem vitatom el tőletek, hogy mindnyájan szabadok vagytok a döntésre. Így arra is, hogy kivel vállaltok további közösséget, vagy melyik egyházban gyakoroljátok hiteteket. Akár Bajor lelkész emlékére hivatkozom, akár unitárius elődeink magatartását szemlélem, egyetlen meggyőződésre jutok, hogy csakis és kizárólagosan az a szellemiség lehet osztályrésze a mindenkori unitárius embernek, melyet ők képviseltek. Melyről ti és mi egyaránt azt mondjuk, hogy a legmegfelelőbb arra, hogy az ember szabadon vélekedjen Isten dolgairól, senkitől nem befolyásolva gyakorolja hitét, mely a szeretetbe gyökerezik.

Arra kérlek, tehát benneteket, hogy álljatok ki bátran az úrasztalához, vállaljatok közösséget velem és azokkal, akik időnként másként gondolkodunk, akik azonnali változásokat várunk, de ugyanaz a lélek vezérel: Isten ügyének képviselése és az ember szolgálata.

Azért se nehezteljetek rám, hogy időnként támogatásotokat kérem, hiszen erre a munkára vállalkoztam, s ez kell biztosítsa megélhetésem. Azt kijelentem Jézusra, elődeinkre való megemlékezésünk alkalmával is, hogy nem kérem szátokból a falatot, sem azt, hogy megosszátok velem vagyonotokat. Talán életben maradunk – Isten segítségével – még akkor is, ha egymásra nem fordítunk ilyen értelemben gondot. Vagyis, egymás nélkül megélünk. Azt viszont nem tehetjük, hogy ne segítsünk egymásnak lelki ajándékaink megszerzésében. Éppen ezért hiszem, hogy amint összegyűltek a korabeli tanítványok, úgy útjainknak is találkozniuk kell. Egy közösség akkor válik erőssé, ha van valami, ami összeköti. Az pedig egyáltalán nem mindegy, hogy mi ez a kötelék.

„Mert mi Apolló? Mi Pál? Szolgák csupán, akik által hívők lettetek, ahogy nekik az Úr megadta. Én ültettem, Apolló öntözte, de a növekedést az Isten adta. Nem számít sem az, aki ültet, sem az, aki öntöz, hanem csak a gyarapodást adó Isten.” (1 Kor. 3,6-7.)– mondom az Újszövetség megjegyzésével. Ennek értelmében nem fontos, hogy Bajor ültetett és Miklósi – Vári öntözött. Az a fontos, hogy Isten növekedést adjon. Ehhez azonban el kell fogadnotok Isten kertjének munkásait, köztük engem is, hogy elvégezhessem a munkát, melynek eredményeként bizonyára nem marad el Isten áldása.

2009 pünkösdjén halljuk meg Isten szavát, aki közli velünk, hogy szeret bennünket és megáld minket. Emlékezzünk Jézusra, aki elrendelte, hogy napot üljünk, és közösen úrvacsorával éljünk az ő emlékezetére. Emlékezzünk azokra, akik Isten szántóföldjében munkálkodtak azért, hogy öröme teljes lehessen az Istenben bízó embernek.

Törekedjünk állandóan a testvéri szeretetre, s fogadjuk el egymást szeretettel, hiszen így szeretetek minket eleink, s erről tesz bizonyságot mai nap is a minket gondviselésében megtartó, egy örök, igaz Isten. Ámen.

Debrecen, 2009. május 31.-én.