Unitárius Élet

Halottak napja, 2008.

Egyházközségi gondnokaink vasárnapi feladatkörének egyike – lehetőleg pontos nyilvántartást – vezetni a vasárnapi istentiszteleten résztvevők számáról. Az istentiszteleten megjelentek pontos létszámát, ezt követően, felírják a perselypénz bevételén szereplő fecnire. Így nekem könnyű azt átmásolni az istentiszteleti naplómba, amit évtizedek óta vasárnapról-vasárnapra vezetek.

Valamelyik vasárnapon egyik kedves presbiterem, aki nem volt jelen az utolsó istentiszteleten azt kérdezte: hányan voltatok templomban azon az utolsó vasárnapon? Egy pillanatra elbizonytalanodva gondolkodtam, azon hányan is lehettünk? Majd a következőket mondtam: nem vagyok benne biztos, hatvan-hetven körül, lehet valamivel többen, lehet valamivel kevesebben. Tudom, hogy megadott válaszom nem volt pontos, azt is éreztem, hogy az érdeklődő kíváncsiságát nem elégítettem ki vele, és nem voltam sikeres megadott válaszomban.

Tovább sétálva azon tűnődtem, miért teszik fel az emberek számomra egyre többen ezt a kérdést? És ha kérdeznek, mire gondolnak: kiket fogok beleszámítani a jelenlevők sorába? A kántort is, aki hivatalból van jelen velem együtt minden vasárnapon, a szolgálattevő gondnokot, gondnokokat, a takarításért, tisztaságért felelősöket, azokat, akik felelősek az úrasztalán elhelyezett friss virágokért, az esetlegesen résztvevő kollegámat, vagy vendéglelkészeket? És különben is mi értelem egy ilyen kérdésnek: hányan voltunk templomban?

Mindennek ellenére tovább gondolkodtam: tényleg, kik is voltak ott az említett vasárnapon, nem szám szerint, hanem személy szerint. Bár nem nagy erősségem az arcmemória, de visszaidézhettem egy pár jelenlévőt név szerint is. Csucsi úr, aki Kolozsvárról települt át, de származásilag torockószentgyörgyi, és kisebbik fia, aki időnként elkíséri; Bernadett, a mindig jókedvű és vidám, érdeklődő fiatalasszony, akinek négy gyermeke született az utóbbi hét esztendőben; Buba, aki mindig jelen van, amikor ideje engedi; Olga néni, akinek Mátáysföldről nagy távolságot kell legyőzni, hogy ide érhessen; Gyöngyike, aki Alsó-Gödről jár be, időnként beteg nővérét meglátogatván; Kedeiék, akik három nemzedék képviselőiként vannak jelen elég gyakran; a Brock házaspár, akik mindig itt vannak, amikor a hét végét Budapesten töltik; Miklós bácsi, a volt kolozsvári gondnok, aki közel kilencvenéves kora ellenére több órát szán arra, hogy tömegközlekedéssel be majd haza menjen; az örökké jelen lévő padtársa Bóka Gyuri, akinek nem ünnepnap a vasárnap, ha nem jöhet közénk, az a középkorú férfi, aki Érdről jár be, és akinek a nevét mindig elfeledem; a Lőrincz házaspár, akik hosszú időt kihagyva újabban hozzánk csatlakoztak; Horváth Csaba és lánya, aki minden alkalommal nagyobb adományt fizet be egyházközségünk pénztárába; és még sokan mások.

Aztán óhatatlanul azokra is gondoltam, akik tizenöt évvel ezelőtt voltak jelen a templomban, amikor budapesti lelkészi szolgálatomat kezdtem. A drága emlékű Fülöp Júlia, akit én egyházközségünk élő lelkiismeretének neveztem; Latin Gyurka bácsi, polihisztorunk; László Gyula régész-történész, aki az újév első napi istentiszteleteket kedvelte; Aradiné Márta, aki záró-bibliaóránkra készült és az épület előtt halt meg; a mindig jókedvű, humoros Csíky Gábor bácsi, Ütő Lajos bácsi és Piroska néni a jó példát előnkbe élő házaspár, a meleg lelkű nagymama Lőrincz Mihálnyé mindannyiunk Julóka nénije; Sztankóczy Zoltán a világi teológus; a közösséget szervező, biblaórákat tartó Kálnoki Kis Géza; az Örkényben élő, eleven tekintetű Kisgyörgy Sándor; Benczédi Domokosné Irénke néni, a tiszteletes asszony; a vargyasi származású Ilonka néni, székelyföld imádója.

És természetesen még sokan mások azok az egyházi és világi vezetők, akik hosszú időn keresztül ide tartóztak a Budapesti Unitárius Egyházközséghez, azt szolgálták, annak az előmeneteléért munkálkodtak. És azok a jótevők, akik adományaikkal biztosították ennek az egyházközségnek napi filléres gondjait, kiadásait, és akiknek név szerinti felsorolásától eltekintek, el kell tekintenem. Hiszen arra sem időben, sem térben nincs lehetőség, hogy visszamenjek templomunk felszentelésének idejére 1890. szeptemberéig. 118 év csak Isten előtt „őrváltásnyi idő” számunkra emberi mértékkel, élettel számítva nagyon hosszú idő.

Nos óhatatlanul eszembe jutottak ezek a gondolatok annak a kérdésnek a kapcsán: hányan voltatok a múlt vasárnap a templomban? És most már tudom a következő ilyen, vagy ehhez hasonló kérdésre a választ, bárkitől is érkezne az, bárki is kérdezné. Merőn néznék a tekintetébe és mondanám rezzenéstelen, de kifejező arccal: több százan, sőt nem túlzás az sem, ha azt mondanám, több ezren. Több ezren? Igen több ezren! Mert Reményik-kel szólva ilyenkor halottaknapján vagy annak a környékén a templompadokba „a holtak is mellénk ülnek”. És leszünk egy nagy, mindenkit és mindeneket legyőző gyülekezet.

Ezért is úgy gondolom: nincs igazán nagy jelentősége annak a kérdésnek: hányan voltatok a múlt vasárnap a templomban? Mert itt mindig azokkal lehetünk együtt, akikre itt gondolunk, akikért itt imádkozunk, és mindig kiegészül, mindig megtöbbszöröződik a száma a jelenlévőknek azokkal, akik fizikailag nem lehetnek mellettünk, de lelkileg örökké a miénk, a mieink. Több százan és több ezren!

Kászoni József lelkész

Szilvafaültetés

„Mihez hasonló az Isten országa, és mihez hasonlítsam? Hasonló a mustármaghoz, amelyet fogott egy ember és levetett a kertjében; az pedig felnövekedett és fává lett, úgyhogy az égi madarak fészket raktak az ágain.” (Lk 13, 18-19)

Ő négy-öt éves lehetett azon a nyáron, amikor felségemmel a papi kertben egy délután szilvafa ültetvényekkel pótoltuk a kiszáradt régi öreg fákat. Éppen végzett egy érett, lédús, kora nyári szilva majszolásával. Hozzám jött a szilva magjával és a következőket mondta: „Édesapa ezt a magot el akarom ültetni.” Kételkedve néztem a kis ujjai között tartott és feltámadásra kiszemelt szilva magjára, és a következőket mondtam: „Nos, elültetheted azt te is drágám, de tudnod kell, hogy egyáltalán nem biztos az, hogy kikel a te szilvamagod. Emlékezz majd arra, amit most mondtam neked!” Mindez közel huszonöt évvel ezelőtt történt. Pár héttel ezelőtt, egy szombat délután pontosan 427 szilvát gyűjtöttem egy kosárba, a közben kikelt és fává terebélyesedő szilva magjából a fa alól, amely a kertnek azon a részén, ahol felnövekedett hűs árnyéket vet jó pár négyzetméteren. Ahogy láttam minden bizonnyal még a fán maradt legalább 427 szem szilva, azon kívül, amit összegyűjtöttem. Igaz nem a legnemesebb ízű gyümölcs közé tartozik, de volt harangozóm lánya mondta: szilvalekvárnak egészen elfogadható íze van. Hát ennyit az én több mint huszonöt évvel ezelőtti szkepticizmusomról.

Miközben, azon a szombaton szedegettem a gyümölcsöt a fa alól, közben Jézusnak a fent idézett példázatára gondoltam. Azon is volt időm tűnődni, hogy Jézus mennyire jól ismerte a természetet. Mennyire tisztában volt azzal, amit én most úgy fogalmazok meg, hogy a természet kulcsa: az elhalás. „Ha a földbe esett gabonamag el nem hal egymaga marad.” (Jn 12, 24)

Ahhoz, hogy betakarítani, gyümölcsöt szedni tudjunk, annak a folyamatához szükségszerűen hozzátartozik az átváltozás, az átalakulás, az átlényegülés folyamata. Egy másik jézusi példázatból azt is tudjuk, hogy az elvetett mag nagy százalékának el kell vesznie, meg kell semmisülni, ki kell égnie, meg kell száradnia, el kell pusztulnia, ahhoz hogy egy kikeljen belőle, de ha ez megtörténik, akkor az elültetett, majd elhalt és átalakult mag többszörösen száz annyit terem(het).

Amire mostanában leginkább szükségem van az nem szilvaszemek, hanem az idő: percek, órák, napok, mert úgy érzem ez a legkevesebb, ami rendelkezésemre áll: az idő. Sokszor azon morfondírozok, miért csak akkor adódik meg a hétből nyolc nap, amikor a világ másik felére utazom. Mondjuk Budapestről a Csendes óceán partvidékére. Ha ez máskor is, más alkalommal is megtörténhetne, lehet, utolérném magam sok mindennel, amiről hét közben lemaradtam.

Peter Maurin francia filozófus mondja ezt egy helyen: ahhoz, hogy időt tudjunk aratni, ahhoz időt kell vetnünk. A fenti kontextusban lehet, hogy őrültségnek hangzik az idő elvetése, „ültetése”, de ha igaz ez a magvetés szempontjából, miért ne lenne igaz az idő elvetésére is.

Lehet ezért is, szeretem, amikor átcsapnak fejem felett az időzavarok hullámai, venni a pokrócomat, párnámat ás annyit aludni, amennyit csak lehet, tudok.

Egyik legszebb ünnepkörünkhöz közeledve, Téged is kérdelek kedves Testvérem: miből van számodra a legkevesebb? Idő? Pénz? Erő? Egészség? Nos amire a leginkább szükséged van, dobd el magadtól, vesd el, plántáld el. Ezt követően pedig készülj annak aratásra. De azzal a tudattal tedd, hogy egyáltalán nem biztos az aratás sikere. Az is lehet, hogy az aratás, ha egyáltalán lesz majd, nem olyan lesz, amire várakoztál. De annak a lehetősége is benne van, hogy azt kapod, amire a legnagyobb mértékben szükséged van.

Nos, most amikor mérlegen az ősz és minden a jó Isten gondviselését, megtartását, munkánk aratásának gyümölcsét jelenti, álljunk meg mindannyian bizakodással, hittel és reménységgel egy pillanatra akár a mi belső szobánkban, akár egy gyülekezet közösségében és gondolkodjunk, elmélkedjünk arról, hogy milyen jó hálát adni, hálásnak lenni Isten drága adományáért, ajándékaiért.

Ha valamiben szűkölködünk akkor tanuljuk meg azt, hogyan kell elvetni, eldobni, elplántálni magunktól annak érdekében és abban a reményben, hogy az százszoros termést ajándékozzon, mindenben amire a legnagyobb szükségünk van.

Kászoni-Kövendi József

Áhítat a MUE EKTanács alkalmából:

Példabeszéd a gonosz szõlõművesekről.

2008. július 12.-én.

1). Bibliaolvasás. (Mt 21,33-46)

2). Bibliamagyarázat.

A példázat értelme.

Félreismerhetetlenül meglátható a kép, hogy Izrael, mint szőlőskert szerepel a mondanivalóban, azzal kibővülve, hogy a példázatban bérlőkről van szó.

Köztudott, hogy Jézus korában a Jordán Északi vidékén, illetve a Genezáret mellett sok olyan szőlős volt, melyet palesztinai bérlők műveltek. Ez az újabb tartalom bontakozik ki a példabeszédben, de azzal a felerősödött formával, hogy két csoportban tárgyalja az író az ellenőrzők megjelenését.

Elsősorban a prófétákról van szó, akikről különben nagyon sokat beszélt a hagyomány, akik közül sokat meg is öltek a zsidók. A példabeszéd döntő fordulata akkor következik be, amikor sor kerül Jézus, mint Isten fia megjelenésére. A fiú érkezéséből arra következtetnek a bérlők, hogy az apa már nem él, s ha megölik az örököst, akkor övék lehet a szőlős. A fiú sorsa tulajdonképpen Jézus sorsát tükrözi.

A példázat utolsó mozzanatában Isten igazságos ítéletéről olvashatunk. A bérlők tulajdonképpen Izrael későbbi nemzedékei, akik nem szolgáltatták be a gazdának a gyümölcsöt. Magától értetődik, hogy ezután olyan bérlőnek fogja kiadni a szőlőst, aki teljesíti megígért kötelességeit. Azokat a bérlőket viszont, akiket a zsidók személyesítenek meg, kizárja a lehetőségből.

A példázatbeli célzást határozottan megértették Jézus ellenfelei, mivel tulajdonképpen újabb lehetőséget szolgáltatottak arra, hogy véghezvigyék, aljas, rágalmazó és gyilkos szándékukat.

Alkalmazás.

Azt is mondhatjuk, hogy béreljük bizonyos szempontból ezt a földi teret, azt az életet, melynek része a sajátunk is. Isten a nagygazda, aki megbíz a felelősségteljes munkával. Nem sajátíthatjuk ki sem az Ő kertjét, sem saját életünket. Éppen azért úgy kell viselnünk magunkat, hogy egy percre se feledjük el Istennel és életünkkel szembeni kötelességeinket.

Ez a kötelesség felfokozódik, amennyiben Jézus tanításaira, illetve azokra az emberekre gondolunk, akik tanítása szellemében élik életüket. Ámen.

3). Gondviselő Istenünk, szerető édes Atyánk! Alázattal köszönjük mindenkori figyelmeztetéseidet, s azt, hogy ezt nem csak akkor adod tudomásunkra, amikor bezárt ajtó mögött vagyunk magányunkban, hanem akkor is, amikor éppen azért gyülekezünk, hogy a te ügyeddel foglalkozzunk.

Kérünk, hát Atyánk, adj erőt nekünk, hogy jó belátással, teljes odaadással dolgozzunk szőlősödben. Ne az eljövendő „ítéleted”, embertársaink megítélése legyen az irányadó ebben a tevékenységünkben, hanem a munka, melyet önszántunkból felvállaltunk a közösség érdekében.

Add, Atyánk, hogy minden ténykedésünk őseink áldott ügyének megfelelően történjen, s döntéseinken rajta legyen a múltbeli határozatok helyessége, de jövendőnkre vonatkozók felelősségteljessége is. Ámen.

ISTENTISZTELET – Lelkészi Értekezlet alkalmával

2008. július 11.-én

1).      Olvasmány - Bibliaolvasás Mk 13,33-37.

2).      Ima Gondviselő Istenünk, megtartó, szerető, édes Atyánk!

Örömmel állunk meg újra előtted, s míg lenyűgöz atyai nagyságod, addig elárad rajtunk szerető gondviselésed is. Bevalljuk, Atyánk, hogy szerény szolgáidként sokszor folyamodunk magunk is a bezárt ajtó mögötti imádkozás lehetőségéhez, de időről-időre felébred bennünk a közösség utáni vágy, ahol már nem csak magunkért és szeretteinkért, hanem nagy családunkért, az egyházért is szólhatunk.

Add meg, hát Istenünk a szólás lehetőségét, vértezz fel bennünket, kicsit jobban is, mint megérdemeljük – a hitnek védő burkával, hogy lehessünk hűséges szolgák, kik nem csak a jobb falat után szaladgálunk, hanem azért, hogy betöltsük általad rendelt kötelességünket.

Légy velünk mai elfoglaltságunkban is, s add meg mindnyájunknak Atyánk, a beszéd ajándékát, hogy megszólalhassunk, és bátran hirdessük az evangélium titkát. Ámen.

3). Beszéd

isten szavának hirdetése

„Tegyétek fel az üdvösség sisakját, és ragadjátok meg a lélek kardját, vagyis az Isten szavát. Minden alkalommal imádkozzatok a Lélekben könyörögve és imákat mondva. Legyetek éberek, és imádkozzatok kitartóan az összes szentért és énértem is, hogy megkapjam a beszéd ajándékát, hogy amikor megszólalok, bátran hirdessem az evangélium titkát. Ennek a bilincsekben is hírnöke vagyok, hadd hirdessem hát bátran, ahogy kötelességem.” Efézus 6, 17-20-

Kedves lelkésztársaim, Atyámfiai!

Szeretettel köszöntök mindenkit! Bevezetőmben csakis arra hívom fel a szíves figyelmet, hogy most is gondot fordítok az evangéliumi üzenet átadására, s amikor megkeresem és rámutatok annak időszerűségeire, arra törekszem, hogy ne egy másik kollega szerepeljen megközelítésemben, hanem az én életem maradjon a figyelem középpontjában, de családommal, szeretteimmel, veletek, s végül, de nem utolsó sorban egész egyházunkkal együtt. Mindig arra törekedtem eddigi szolgálatom alatt, hogy megfelelően bemutassam prédikálásomban azt az utat, melyet – mint minden, hozzám hasonló szolga -–élmények és kudarcok árnyékában éltem meg. Így, hát e mai beszéd is, mostani gondolkodásomat, stílusomat tükrözi.

1). Beszédem alappilléreként négy verset olvastam, de igazán három gondolat kifejtésére fordítok komolyabb hangsúlyt. Sikerült jól gondolkodnia annak, közületek, aki máris észrevette a felolvasott versekben benne rejlő „harcias” szellemet. Rám talál, hiszen alapfokon azok közé tartozom, akik nem ijednek meg saját árnyékuktól, mások rágalmától, vagy általában az evangélium hirdetésének nehézségeitől. Na, de nem azzal akarlak meggyőzni benneteket, hogy milyen „vitéz” vagyok, s rátok erőltessem önrajzomat, hanem összefogást hirdetek azon a területen, melyet evangéliumhirdetésnek nevezünk. Ahogy Pál apostol fogalmaz: ragadjuk meg a lélek kardját, vagyis az Isten szavát.

Két területre mutatok. Az egyik, és egyben első a család. A második az a baráti környezetünk, ahol ismerik, szinte ki nem mondott gondolatainkat is. Ha lélekben máris e területek egyikén tartózkodunk, hallunk egy olyan, romboló megjegyzést, hogy: „Te nekem ne prédikálj!” Miért mondhatnak ilyent nekünk? Azért, mert okuk van rá. Nem tartottuk be, párunknak, gyermekünknek, szülőnknek, barátunknak tett ígéretünket. S ez nem csak egyszer fordult elő. Megszegtünk esetleg egy olyan fogadalmat, melyet – unitárius létünkre – annak idején, megerősítettünk emberek és Isten előtt.

Tudás és gyakorlat kézen fogja egymást, s míg évtizedeket tudunk magunk mögött a „prófétálás” tekintetében, időnként szájtátva hallgatják testvéreink, Isten beszédéről szóló fejtegetéseinket. Néhányunkat gyötör a fájdalom, hogy nem sikerül megismertetnünk szűkös családi környezetünkben Isten szavát, nem sikerül megmagyaráznunk hitetlenségben vergődő rokonaiknak a jézusi követelmény aranyszabály fektette középútját.

A fentiek ellenére, tehát áradunk, fürdőzünk az elismerések zuhatagában, visszautasítjuk az egyes felekezetek részéről jövő merész, vagy éppen szerény figyelmeztetéseket, miszerint nemcsak tévútra vezetjük követőinket, hanem a Pokol fertőjébe is rántjuk magunkkal őket.

Ebben az általános össze-visszaságban hangzik mai beszédem is. Nem veled foglalkozom, hanem saját lelkem háza-táján teszek egy kis rendet. S közben hangosan gondolkodom, hogy megérthessétek időnkénti vívódásaimat. Már Kőrispatakon ráébredtem, hogy, ha nem vigyázok, fejbe vernek. Ha csukott kapukat döngetek, nem csak a kilincset kell figyelnem, hanem az alázuhanó cserépre is kell összpontosítsak, különben komolyan, betörik a fejem. És igaz, hogy gyakran fordult elő ilyen. Aztán hányszor rám dobálták a kifogások, elégedetlenkedések köveit, mert szebben is elprédikálhattam volna családját üldöző, részeges hozzátartozójukat.

Bizony, sokszor kaptam a fejemhez, hogy na aztán ennyi elég. Mindannyiszor megéreztem azonban az üdvösség sisakját. Mindez rendben is volt, amikor megtudtam, hogy Isten rakta a fejemre, hiszen ő vigyáz minden gyermekére. Így rám is. Az is rendben van, hogy ahányszor elfeledem, mindig fejemre helyezi, mert a jó szülő így viszonyul gyermekéhez. Azonban eljött a pillanat, amikor megkérdeztem saját magamtól, hogy megérdemlem-e ezt a gondviselést, fejemre húzhatom-e saját kezűen, unitáriusként az üdvösség sisakját?

Egy olyan ponthoz érkeztem, ahol már nem létezik a hallgatóság félrevezetése. Ismer a családom, a baráti köröm, nagyjából gyülekezetem is tudja, hogy mennyit érek szavaimban, s mi vagyok tetteimet figyelve. Lehetek a hitünknek tudós szónoka, egyházam befutott szolgája, de semmi vagyok, ha a legkisebb szél lefújja fejemről a sisakot, megsüti fejem tetejét a nap, s a következő pillanatban elfeledem azt is, hogy hol kiáltottam bele sírva magam ebbe a világba.

Határozottan állítom előttetek, s mindenki füle hallatára, hogy igenis, fejemen viselem az üdvösség sisakját, s bizakodással hiszem, hogy Isten engem, unitárius szolgáját is megvédelmez, s idő érkezésével megáld üdvösségre szóló, ígéretéből származó ajándékaival. Hadakozó természetemnek megállást parancsol – amikor igazán szükség van rá – a lélek kardjával, a lelkiismeretemmel. Mindig arra kérem Istent, hogy ne a másik embertársam lelkét mutassa meg nekem, ne abba segítsen belelátnom, hanem segítsen, hogy kifehérítsem az enyémet. Ne mások miatt, hanem saját magamért. Amikor ezekkel készen vagyok, veszem a Bibliámat, saját gondolataimat, életem- s jó embertársaim életvitelének helyes megvalósításait, s arról prédikálok, hogy mit teszek, ha te holnap bekopogsz hozzám. Készséggel fogadlak, mert rég voltam nálad, s talán még régebb érezhettem vendégszereteted.

2). Mai szentleckénk második figyelmeztetése az imádság felé fordul. Amilyen sok irányultsága van a sokfelé ágazó imádságunknak, éppen annyi figyelmeztetésre szakítható az apostol tanácsa is: Minden alkalommal imádkozzatok. Legyetek éberek, és imádkozzatok kitartóan az összes szentért és énértem is. Nekem három fontos üzenetet mond az apostol kérése:

a). Legyünk éberek. Nehéz dolog. A keresztényi kötelességek teljesítésének sorában, az egyik legnehezebb. Hogy mit jelent számomra az éberség? Azt, mint, amikor kormánykerék mögé ülök az éjszaka kellős közepén, s több száz kilométert kell vezetnem el, vagy haza. De mit jelent a még több éberség? Azt, ha mellettem, mögöttem ott vannak családom tagjai, vagy még valaki rajtuk kívül. Mit jelent ébernek lennem szolgálatom őrhelyén? Ugyanaz a vezetés, csak még több felelősséggel. Hogy ezek nagy szavak, vagy részleges mellébeszélés? Nem, hiszen ez nekem lelkiismereti kérdés. Nemcsak azzal kell ugyanis megbarátkoznom, hogy magammal és azokkal nézek szembe, akik körül vesznek, hanem – hitem szerint – egyszer Isten is számon kéri tőlem mindazt, amit megtenni elmulasztottam. Elmondom azt is, hogy nem sikerült megtartanom mindig a teljes éberséget. Aki kíváncsi, annak szívesen beszélek erről, más alkalommal.

b). Maradjunk kitartóak az imádkozásban. Kinek kellene, másnak megfelelő gyakorlatot mutatnia, mint a lelkésznek? Itt is akkor járunk el a leghelyesebben, ha nem másokat biztatunk, hogy szüntelen imádkozzatok, hanem állandóan beszélünk is arról, hogy szükség van a kitartó imádkozásra. Nem Istennek, természetesen, hanem saját magunknak. Szükségünk van a közösségi, kitartó imádkozásra, éppen úgy, mint otthon, a magunk „hasznát” megcélzó könyörgésekre.

Feltevődnek azonban a kérdések, hogy mennyire tudunk kitartóak maradni az imádkozásban? Mit célozunk meg felvetett kéréseinkkel? Hová kerülnek az adott hangsúlyok? Oh, hogy az Isten áldaná meg! – vagy , Óh, hogy az Isten áldja meg! Nem kell feszegetnem a hangsúlyok estét, vagy esetlenségét, mert a legtöbben, papok is jártasok vagyunk ezek használatában.

c). Imádkozzunk mindenkiért. A harmadik, s egyben legfontosabb üzenete az apostolnak a kitartó imádkozás tekintetében, hogy mindenkiért imádkozzunk. Ő azt mondja, hogy a szentekért és érte is. Azonnal két nehézséggel állunk szemben. Az egyik a szentek kérdése. Belekezdhetnék én is, mint mások annak fejtegetésébe, hogy mit hiszünk, vagy nem hiszünk ezzel kapcsolatban. Ezzel többre nem haladunk, mint ahol most vagyunk.

Inkább a második felé nézek, s ennek keresem lehetőségeit. Először arra kérlek, hogy imádkozz értem. Mit történik? Megígéred, hogy legyek nyugodt, mert megteszed. Lehet, hogy teljesíted, vagy úgy elfelejted az egészet, ahogy megígérted, hogy estéli imádságodba foglalsz.

Én megértem, ha vannak kifogások, tartózkodások a másokért történő imádkozás gyakorlását, vagy megvetését illetően. Nekem azonban fontos. Annál is inkább, mert papként igen gyakran kérnek fel hasonló cselekedetre. Élményeim közt ma is elevenen él bennem, amikor Kőrispatakon azért hívtak egy beteghez, hogy imádkozzam, hogy minél könnyebben távozhasson az élők sorából. Ma is csak azt mondom, hogy imádkozom, de az életért. Nagyváradon rendszeres gyakorlattá vált, hogy nevük megemlítése nélkül imádkoztunk beteg testvéreinkért. S tudjátok, hogy mi az érdekes? Nem szeretteitől, vagy később tőle kaptunk dicséretet, hanem azonnal megéreztük annak örömét, hogy imádkozhattunk mások megtartásáért. Megtapasztaltuk azt a biztonságot, hogy, ha majd szükség lesz, akkor mások is imádkoznak értünk.

3). Végül a harmadik kérdés maradt, röviden. Természetesen azért is kérlek, hogy imádkozzatok értem, mert sokszor gyötörnek gyengeségek, betegségek, vagy éppen családomat éri utol a nehézség, s ilyenkor jól esik, ha mások is segítenek a lelki megerősödésben. Igen ám, de papként azért is kérem, hogy kitartóan imádkozzatok értem, hogy megkapjam a beszéd ajándékát, hogy amikor megszólalok, bátran hirdessem az evangélium titkát, sőt bilincsekben is hírnöke legyek, hadd hirdessem hát bátran, ahogy kötelességem.

Hála Istennek engem nem bilincseltek meg a régi rendszer pribékjei, de nem is bilincseltettem meg senkit. Ám időnként magam is rab, korom kihívásainak, velejáróinak fogja vagyok. Vannak segítőim, akik mellettem állnak, vannak, akik időnként letörik lelkesedésem szárnyait. Vannak, kik hirdetik a bátorságot, mások pedig megijednek a kipattanó bimbótól is.

Ha valaki még mindig kérdezné, hogy miért vagyok itt, akkor annak mondom: Nem azért, mert Rázmány püspök kihozott, hanem azért, hogy hirdessem az evangéliumot. Némelyeknek nem tetszett, hogy Keresztúron prédikáljak, másoknak az Aranyos mentén nem kellett a székely pap irányítása. Hogy itt ki hallgatja és tartja meg szavaimat, még ismeretlen előttem, de annyit tudok, hogy nem magamért, de értük és az evangéliumért arra kérem Istent, hogy legyen segítségemre munkámban. Bízom az emberben, segítségében, de örökösen reménykedem Isten gondviselő szeretetében. Ámen.

Budapest, 2008. július 11.-én.