Gyászbeszéd Miklósi-Vári Katinka

38 évet élt unitárius lelkész felett

Légy hű mindhalálig és én neked adom az élet koronáját Jel 2,10

Szüntelen imádkozzatok! 1Tessz 5,17

Gyászoló Család!

Végtisztességtevő, gyászoló gyülekezet, keresztény Testvéreim!

Amikor ma szomorú szívvel megállunk immár néhai Miklósi-Vári Katinka ravatala mellett, a felolvasott bibliai versekben keressük a vigasztalás erejét. Annak tudatában hozom elétek e verseket, hogy tisztában vagyok, ilyenkor nehezen talál utat a gyászoló ember szívéhez a vigasztaló szó.

Aki valaha is küszködött hasonló fájdalommal, az tudja, mit jelent minden percben újra és újra rádöbbeni: valami megváltozhatatlan történt, valami pótolhatatlan veszteség ért, valami nagy-nagy űr támadt, amely mindörökre betölthetetlen marad.

Ravatal mellett állva, most úgy érezzük, hogy szemtől szembe állunk a halállal. Bánat, keserűség és fájdalom üli meg szívünket. Bár egy ideje sejtettük, s az elmúlt hetekben egyenesen tudtuk, hogy közel van, most, amikor megérkezett, mégis olyan, mint egy idegen, ismeretlen vendég. És bármenynyire is meg akarnánk szabadulni tőle, nem tudunk. Nincs erőnk visszautasítani, nem lehet megtagadni, a végsőkig könyörtelen és kérlelhetetlen. Hiába minden lázadás, kérdés, panasz, a halál tényén változtatni nem tudunk. Isten rendelése ez: az embernek meg kell halnia.

A keresztény ember a gyász mélységében is Isten felé fordítja tekintetét. Teszi ezt azért, mert ilyenkor van a legnagyobb szüksége Istenre, az ő szeretetére, vigasztalására, oltalmára. A fájó lélek csak Nála és Benne talál megnyugvást, midőn hiszi, hogy „akár élünk, akár halunk az Úréi vagyunk”.

Nektek, gyászoló hozzátartozóknak, hátramaradottaknak, sokszorosan fájdalmas ez a veszteség. De az elválás és búcsúzás fájdalmától megszomorított szívetek megnyugvást találhat, hiszen hitünk szerint a szerető Atya áthelyezte elhunyt Testvérünket egyik tenyeréből a másikba, hogy ott folytassa életét, a földi lét után az örök élet honában!

Katinka személyes meggyőződése is ez volt, ez derül ki koporsó mellett elhangzott, vigasztaló beszédéből, melyben így vallott:

„A kereszténység örökkévalóságról és az emberek számára lehetséges legnagyobb ajándékról az Örökéletről beszél… Bármi legyen is az örök élet, tartalmát, értelmét, gazdagságát Istentől nyeri. Nem tudjuk pontosan, mi rejtőzik a halál kapui mögött, s e földi életben nem is fogjuk megtudni azt. Csupán azt tudom, hogy ott is jelen van Isten. Ott is kezében leszek, én is és szeretteim is. Ott is, mint ebben az életben, irgalmától és szeretetétől függök. És hiszem, Isten ott is ott lesz majd velem.”

Mi más tarthatna meg Benneteket ebben a mérhetetlen gyászban, mint erős Isten-hitetek, az a hit, mely eddig is jelen volt életetekben, eltöltötte lelketeket? Mi más óvhatna meg, mint a hűség, amelyet Istenetek fele tanúsítottatok, s mely most az egyetlen biztosítéka annak, hogy Katinka utolsó lélegzetével az örökélet ajándékát kapta meg az Úrtól? Mi más enyhíthetné fájdalmatokat, ha nem az a Pál apostoli útmutatás, melyre Katinka maga is az utóbbi három év küzdelmét alapozta, s mely így hangzik: Szüntelen imádkozzatok!

Ő a szolgálaton túlmenően is kereste az imaalkalmakat: zenében, irodalomban, filozófiában, természetjárásban, meditációban Isten közelségét élte meg. Amikor pedig testén elhatalmasodott a betegség, a hozzá közel állók ország- és egyházhatárokat átívelő imacsoportot alkottak, s egymást ugyan nem ismerve, de egy akarattal kérték a Fennvalót, adjon Neki erőt terhe elhordozásához. Katinka mindvégig vallotta, betegsége jó alkalom arra, hogy megélje mindazt, amiről több mint tíz évi lelkészi szolgálata során szólt. Többször is elmondta, hogy az imádság legnagyobb fájdalmaiban is egy másik, Isten-közeli állapotba segítette Őt, amikoris megszűnt a test fájdalma, szerettei miatti kétségbeesése, haláltól való félelme. Így megerősödve aztán feltételek nélkül a Jóistenre bízta magát, s úgy ment át az örök létbe, ahogyan élt: méltóságteljesen.

Gyászoló Testvéreim! Amikor most lelki fájdalmunkban a miértek sokasága toldul ajkunkra, Hozzá hasonlóan mi is imádságban fordulunk teremtő Istenünkhöz. A válasz az Ő törvényében és akaratában rejlik, csupán értenünk kell azt. Mert mi lenne Testvéreim, ha nem lenne halál? Hitem szerint szeretetlenség lenne, hiszen ahol nincs halál, ott szeretet sincs. Nem becses, nem értékes az, amit nem lehet elveszíteni. Így hát − bármennyire furcsán hangzik is − a halál teszi életünket egyszerivé és egyben mindenkorivá, s ezzel menti meg az életet az örökkévalóság számára. A földi viszonylatok és kötelékek attól a tudattól nyerik szépségüket és értéküket, hogy elveszíthetők és megszüntethetők. A halál kiemeli, jelentőssé teszi, széppé varázsolja az élet kicsinyes mozzanatait is, mert egyetlenekké, páratlanokká, többé el nem érhetőkké dicsőíti őket.

Személyes gyászomban sokat segít a következő vigasztaló gondolat: „Amikor bánatos vagy, tekints még egyszer szívedbe, és meglátod, hogy igazából azért sírsz, amiben azelőtt örömödet lelted.” (Kahlil Gibran)

E gondolat tükrében értem meg, hogy azért ilyen mérhetetlenül fájdalmas Katinka halála, mert életében oly sok örömet szerzett mindazoknak, akik ma gyászoljuk Őt. Életéért, s a tőle származó örömökért ma hálát kell adnunk mindenható Istenünknek.

Miklósi-Vári Katinka élete Székelykeresztúron kezdődött, de Csíkszeredát vallotta otthonának. Ebben a városban volt gyermek, itt kötött életen át tartó barátságokat, s itt erősödött meg székely azonosságtudta, melyre mindig büszke volt.

Ha valaki tudja, mit jelent úton lenni, utasnak lenni, akkor Katinka tudta ezt. Amikor serdülőként családjával elhagyta szülőföldjét és Magyarországra költözött, tulajdonképpen vándorlása kezdődött meg. Bár sok helyen lakott, sokak szívébe belopta magát, igaz otthonra soha többé nem lelt. Sokszor elmondta, a lelkészi pálya választásakor döntésében nemcsak unitárius hite, hanem az Erdélyhez való kötődés is közrejátszott. Kolozsváron töltött egyetemi éveire később is mintegy ráadásra emlékezett vissza, s ezért hálás volt Istennek.

Lelkészi szolgálatát Budapesten kezdte, ahol nagy lelkesedéssel dolgozott, s ezt a gyülekezet szeretetével meghálálta. Később, amikor Debrecenben lelkészre volt szükség, ő kapta meg a feladatot, mert elöljárói elég ügyesnek, rátermettnek tartották. A szórványban végzett szolgálat nem volt könnyű, de a fiatal, energikus lelkésznő keményen küzdött és helyt állt. A gyülekezet befogadta őt, és újabb barátságok születtek. Életének ez az időszaka áldásokkal volt tele. Ekkor ismerte meg férjét, Andrást, akivel 8 évig éltek boldog házasságban, és ebben az időszakban születtek meg drága gyermekeik, Manó és Anna. A gyermekek és a szülőföld iránti szeretete hozta immár négyüket haza, Siménfalvára, ahol minden bizonnyal felejthetetlen élményekkel gazdagodtak.

Amikor a kis család két és fél évvel ezelőtt a svájci Mettmenstettenbe költözött, Katinka tervekkel, álmokkal tele hagyta el második hazáját. Akkor még nem sejtettük, hogy tervei már nem válhatnak valóra, mert a gyógyulásáért, életéért való küzdelme mindent felülír majd. Bár küzdelmében sokan álltunk mellette, azt végső soron magának kellett megvívnia. S mint korábban mindenben, Katinka ebben is mindvégig konokul helyt állt. Amikor pedig számára is világossá vált a halál közelsége, minden erejét felülmúlva szembenézett a valósággal, s lehetőséget adott szeretteinek a felkészülésre, az elbúcsúzásra, mert tudta, csak így védheti meg őket.

A régi bölcsesség szerint az emberi életben csak két dolog kötelező: a születés és a halál. Veöres Sándor verssorai a mindenkori emberi életet így foglalják össze: Születek születni,/Meghalok meghalni./Születek meghalni,/Meghalok születni.

Néhai Miklósi-Vári Katinka született és meghalt. De e két esemény között megosztotta magát e világgal: az itt töltött 38 földi éve folytonos ajándékozás volt: szétosztotta szeretetét, bátorságát, jókedvét, barátságát, humorát, s amikor testét hatalmába kerítette az elmúlás, mindannyiunknak példát mutatott a méltó távozásra.

Hitünk szerint Ő immár elnyerte az élet koronáját, az örökélet ajándékát.

Mi, akik szerettük, lelkének azt a darabját kaptuk tőle, melyben egész életének szeretete volt elhelyezve, és ez többet ér minden elpusztuló anyagnál. Mostantól ez a lélek szól mindenkoron hozzánk, megerősíti életünket, biztat és bátorít, s örül velünk ezután is, ha mosoly fakad ajkunkon. Mert Ő csak a testét adta át a mindent elpusztító időnek, lelke Isten közelében, szeretete a mi szívünkben marad halhatatlan.

Drága Katinka! Hisszük, hogy Lelked Istennél már otthonra talált. Most, amikor földi maradványaid is az általad kiválasztott helyükre kerülnek itt a firtosmartonosi anyaföldbe, mérhetetlen fájdalommal, de Isten akaratában megnyugodva végső búcsút veszünk Tőled: pihenésed legyen csendes, szellemi részed Istennél találjon örök nyugodalmat. Ámen.