Halottak Napja – egyházi beszéd, elmondta Knut Heidelberg 2009. november elsején a Bartók Béla Unitárius Egyházközség templomában

Textus: 1 Korintus 13,12-13:Mert most tükör által homályosan látunk, akkor pedig színről színre, most töredékes az ismeretem, akkor pedig úgy fogok ismerni, ahogyan engem is megismert az Isten. Most azért megmarad a hit, remény és szeretet, ezek közül pedig legnagyobb a szeretet.

Barátaim.

Halottak napja, az egyházi életben minden más naptól különbözik. Ma emlékezünk azon szeretteinkre, akik eltávoztak e földi létből, és már csak emlékeikben élnek bennünk, gondolatainkban vannak velünk, és az üres helyek emlékeztetnek rájuk – egy üres szék, egy üres betegágy, egy üres pad, és e gyülekezet életében Rázmány Csaba püspök távozásával hiányzik Ő a szószékről. Itt most együtt megoszthatjuk egymással emlékeinket és érzéseinket.

Sokunk számára ezen a napon visszatekintünk a múltba – keressük a kellemes emlékeinket. Másoknak csak egy újabb szomorúsággal és fájdalommal teli napot jelent. És többeknek egy olyan napot is kell, hogy jelentsen, amikor előre nézünk, és azon gondolkozunk el, hogy hova is távoztak e földi létből szeretteink. És valóban, ez a nap a lelkünkben a különböző érzések felkavarodásának napja, mert a halottaink iránti szeretetünk és tiszteletünk felszínre hozzák a lelkünkben: a veszteséget, a szomorúságot, a bánatot, ám ugyanakkor a vigasztalódást és a reménységet is. Ezeket az érzéseket hoztuk magunkkal. És ezeket az érzéseket megosztva egymással, lobbanhat lángra bennünk az együttérzésnek lángja. Az egymás iránti hit, remény és szeretet érzése, melyek közül a legnagyobb a szeretet.

Ezen a napon a közösség, az egyház nemcsak együttérzéssel fordul tagjai felé, hanem éppen vigaszt nyújt az élőknek, miszerint az eltávozottak is élnek. Igen, ez a helyes megfogalmazás: az eltávozottak élnek, amikor az eltávozottak örök életéről tanít bennünket. És hitünk szerint ezt szó szerint kell értenünk. Legtöbb vallás, a halált egy átmeneti végnek fogja fel. Pedig nem az élet elvesztését jelenti, hanem az élet milyenségében való változást. Az élet folytatódik, miután elhagyjuk e földi időt és teret, családunkat, közösségünket. De hát, mi ezt nehezen tudjuk megérteni, sőt megtapasztalni akkor, amikor a fájdalmak között elárasztanak az emlékek és vegyes érzések. Ha jobban odafigyelnénk, láthatnánk, hogy Isten adja az életet, és ha egyszer útjára indította, Ő csak változtat rajta, és nem törli el az életet, nem semmisíti azt meg. Ez a hitünk csodálatos ajándék Istentől, nemde? Pál apostol szerint nehéz nekünk ezt megérteni: mert mi homályosan látunk és töredékesek az ismereteink. És igazat kell adnunk az apostolnak.

Mindazokkal, akik már elhagyták e földi időt és teret találkozunk az örökkévalóságban, mert az élet folytatódik. Ez egy olyan rejtély, amit mi is egy napon színről színre megérünk és megértünk, mint ahogyan most ismerjük e födi életet, csak az a másik világ még homályos előttünk. Életünk hosszúságát nem tudjuk meghatározni, befolyásolni. Nem tudjuk földi tartózkodásunkat meghosszabbítani még egy másodperccel sem. De hisszük, hogy Isten jelenlétében élünk. És ez sokkal erősebb a halálnál, az elmúlásnál. Egyszerűen azért, mert sokkal hatalmasabb életet teremteni, mint elpusztítani azt. S ha ezt tartjuk szem előtt, akkor könnyebben elviseljük e földi lét küzdelmeit. Ugyanaz az isteni erő és az Ő szeretete működteti az életet, vigasztal a nehézségek között, itt a földön, amely az örök életet is biztosítja. A mai napnak is ez a legfontosabb és egyben reménykeltő üzenete.

Ez a hit tesz képesekké bennünket megélni e földi létet, amelyben vannak jó napjaink, de rossz napjaik is, és Isten jobban ismer bennünket, mint amennyire mi ismerjük önmagunkat és Isten világát. Hitünk abban, hogy aki mindent ismer, életünket, napjainkat, az időt, és nála van minden kérdésünkre a válasz, amelyet egy napon mi is megismerünk, akkor amikor Vele szemtől szembe fogunk megállni. Ez a mai napnak a másik vigasztaló ereje.

Mindannyian hallottunk Schweitzer Albertről, teológusról, doktorról, aki Lambareneeban korházat épített ahhoz, hogy segítse az afrikaiakat. Ő mondotta, ahhoz hogy megértsük az életet, és tisztelni tudjuk azt, elsősorban is át kell éreznünk a “szenvedőkkel való testvériséget”. Igen – mindannyian nagyon jól tudjuk: eltávozott szeretteinkről való megemlékezés legnagyobb részét a szenvedés jellemzi. Schweitzer megállapítása igaz, ezt saját tapasztalatunkból is tudjuk, igazolni tudjuk. Az emlékek sokszor fájdalmasak lehetnek. S amikor ma közösségileg is emlékezünk, akkor át kell éreznünk mindannyian ezt a szenvedést, a magunk és mások szenvedését is.

Azonban nem szabad engednünk, hogy ez a szenvedés behálózzon, kelepcébe ejtsen. Küzdenünk kell azon túl tenni magunkat, és a jelen életre összpontosítanunk, vagyis nem a holtakra, hanem az élőkre figyelnünk: azaz, a jövőnkre. Hitünkben és együttérzésünkben visszatekintünk a múltba ahhoz, hogy erőt nyerjünk a jövő érdekében. Úgy tekintsük az életet, a múltat és jövendőt, mint valami szüntelen élő egységet, soha el nem múlót. Mint ahogyan az élet zajlik tovább az idő múlásával, még akkor is, ha ebből rendre kipergünk, kihullunk, mint ahogyan mellőlünk vannak, akik már el is hagyták e földi létet. Ám mennyei Atyánk új élettel áldotta meg őket, a földi életen túli örökélettel. Úgy gondolom, hogy ez az Istenben való szeretet és lét e mai napnak egy másik vigasztaló ereje.

Nem is hangzik olyan furcsán, amikor azt mondom, hogy halottak napja az élőkről szól- mi, e földi létben élünk, az eltávozottak a földi életen túli örökéletben élnek! Gondolkozzunk csak az életről és semmi másról. Mint ahogyan vannak életünkben jó idők és rossz idők. Vannak üres székek, ágyak, szobák, üres padok. Így beszélünk veszteségről, szomorúságról, bánatról, de vigasztalásról, reményről is, indulatok és sírás közepette. És ekkor találkozunk saját életünkkel, szemtől szemben. Ilyenkor vesszük igazán észre, hogy mit veszítettünk el az életből. Ilyenkor értékeljük az életet, akkor látjuk, hogy ki volt igazán a mellettünk élő, amikor már nincs mellettünk. Ilyenkor jövünk rá, hogy minden ember élete mennyire önálló és egyedi. Mi, csak a különbségeket észleljük, a hiányt, a jót és a rosszat az életben. Csak töredékesen tudunk beszélni az életről, de ennél sokkal több. Ezt is tartsuk szem előtt, amikor az életről, és szeretteinkről beszélünk. Tovább is van élet e földi léten túl, amit mi nem láthatunk még.

Most amikor emlékezünk, tegyük félre a különböző érzéseinket és tapasztalatainkat, mert van valami közös is. Ez a hit, remény és szeretet, mely képessé tesz mindannyiunkat, hogy bízzunk, higgyünk, és elviseljük mindazt, ami ér bennünket e földön. A földi szenvedések ellenére is, a szeretet átölel bennünket: mert Isten szeretet, és aki e szeretetben marad, az Istenben marad, és az Isten is bennünk - e földi életben és az örökkévalóságban egyaránt. Ez az isteni szeretet az, amely átölel eleveneket és holtakat egyaránt, életet ad itt a földön és az örökkévalóságban. Ámen.

Fordította: Léta Sándor