Bibliai olvasmány: ApCsel 2,1-21.

PÜNKÖSDI KÖZÖSSÉG: 2009.-ben

- emlékbeszéd -

„Még szolgáimra és szolgálóimra is kiárasztom lelkemet ezekben a napokban, és prófétálni fognak.” ApCsel 2,18

Kedves Atyámfiai, szeretett, ünneplő Testvéreim!

Ma kettős ünnepet ülünk. Ez már részben kiderült a bibliai olvasmányból, hiszen a keresztény világ a lélek kiáradását, a keresztény egyház megalakulását ünnepli. Mi, a szervezők, kissé elszámítottuk magunkat, amikor a Bajor János tiszteletesről történő megemlékezésünket ugyanerre az időpontra helyeztük, de hiba lenne előre levonni a következtetéseket, hogy esetleg rosszul tettük. Javasolom, tehát, hogy a fenti, három szempont álljon szemünk, szívünk előtt mai ünneplésünkben, s akkor mind kötelességünkben, mind lélekben eleget tettünk saját magunk és közösségünk elvárásainak.

Azt olvastam Bajor János jegyzeteiben, - többek között-, hogy Isten megtapasztalása csakis szemtől-szemben történhet, ez pedig a „halál”-ban, a „baj”-ban, a „bűn”-ben csúcsosodik ki. A sorrenddel játszadozni lehet, amíg van rá időnk, de nem térhetünk ki a megállapítások elől. Azt is mondhatom, hogy bűnt követünk el gyakran, ami miatt aztán bajba kerülünk. Vagy a baj miatt esünk bele a csábításba, aminek következménye nem más, mint a halál. A lényeg az, hogy mielőbb ráébredjünk az elkövetett hibára, megtalálva a baj forrását, s ha lehet, egy mód van rá, akkor életben maradjunk még egy ideig. Isten kiáradó lelkére várunk, tehát, de az a kérdés, hogy készen állunk-e befogadni azt? Ünnep-e számunkra a keresztény anyaszentegyház megalakulása, míg saját kis közösségünket veszni engedjük? Van-e elég lelkület ahhoz, hogy felismerve a tévedéseket, megmentsük Isten segítségével, saját magunk megfelelő hozzáállásával unitárius közösségünket, melynek olyan lelkes vezetője is volt, mint Bajor János lelkész?

Az ő emlékére, az ő lelkületére hivatkozva keresem a válaszokat. 1986.-ban keltezett egy igen panaszos levél, melyből kiderül, hogy egy „módon menthető meg a kelet magyarországi unitárius szellemű derékhad helyzete”, ha Bajor tiszteletes „őszinte lélekkel” melléjük áll. Mit tett a lelkész? Szót fogadott a kérőnek, hozzáadta őszinte lelkületét a közösséghez, mely ma is folytatja tevékenységét.

Isten mindig küld embereket közénk, akik lélekkel felvállalják a közösség lelki irányítását. Közösségen belül is szüntelen megjelennek emberek, akik minden ellenszolgáltatás nélkül feladatokat, áldozatokat vállalnak, mert anyaszentegyházukban olyan jövőt látnak, melyben megtalálják az oltalmat, a szívnek szóló ajándékokat. Nem tüzes esőt kérnek és várnak Istentől, hanem lassú áldást, melynek köszönhetően nyilvánvalóvá válik az egyén öröme, s így boldog lehet a közösség is.

Bajor tiszteletes arról is prédikált ebben a gyülekezetben, hogy az ember „sejtette”, sőt „látta is Istent”. Ez súlyos kijelentésnek számít, amennyiben nem helyezzük el megfelelő szövegkörnyezetbe. Aztán megmagyarázza a lelkész, hogy a Homo- Biologicus már-már úgy tekinti az emberi testét, mint egy irányított masinát, melynek hibás vagy használt alkatrészeit szükség szerint cseréli, pótolja. De épp itt egy nagy kérdés döbben elénk: ez a biológiai ember felkészült-e a felelősségvállalásra, hogy rettentő képességeit a jó szolgálatába állítsa, s ne a pusztításra. Nem kell-e a lehető legsürgősebben gondolkodjék /…/ egy lélek-pótlékról is???” Mi ez a lélekpótló? A hit. Ez segít bármikor és bármiben, hogy megtalálja az ember a felelős helyét a világban, a közösségben, az egyházban.

Kedves Atyámfiai, szeretett, ünneplő Testvéreim! Nem lépem át a szokványos ünnepi beszédek időbeli keretét, s így már csak az összegezésre maradt időm. A következő események bizonyára megerősítenek meggyőződésemben, ami a lélek kiáradását, az egyház megmaradását jelenti. Egy ilyen „harcosa” volt Bajor tiszteletes, aki magára öltötte a szeretet fegyvereit, s azok segítségével hirdette Isten eljövendő országát. Kihangsúlyozva azonban, hogy először az ember magában kell felfedezze a jóra való törekvés akarását.

Isten alázatos lélekkel ajándékozta meg Bajor János lelkészt, engem viszont megkímélt ettől, s helyébe tüzet adott, mely időnként nemcsak világít és melegít, hanem éget is. De nem kell félnie senkinek ettől a tűztől, hiszen nyugodtan mellém állhatnak ebben a gyülekezetben is azok, akik úgy érzik, hogy Isten időnként kiárasztja Lelkét rájuk, melynek köszönhetően szóban és tettben hozzáadhatják tehetségüket a debreceni unitárius gyülekezet építéséhez.

Bajor János emlékére is hivatkozva erre kérlek mindnyájatokat. Ámen.

Debrecen, 2009. május 31.-én.

PÜNKÖSDI LELKÜLET

- ágenda -

„A hívek mind összetartottak /…/.” ApCsel 2,44-46.

Kedves ünneplő Gyülekezet! Úrvacsorára készülő Atyámfiai! Testvéreim!

Sokszor eszembe jutott már, hogy talán könnyebb volt a korabeli keresztényeknek, hiszen adva volt az akkori tűz, Péter lelkesítő beszéde, melyeknek köszönhetően boldogan kapaszkodhattak Isten megérkezett ajándékaiba. Meglehetett az örömük. S mert átmenetileg hiányoznak ezek a mi életünkből, még nem jelenti azt, hogy nem örülhetünk saját időnk Isten adta pünkösdjeinek, hogy nem találjuk meg helyünket gyülekezetünkben, hogy nem árad ki ránk is folyamatosan Isten gondviselő lelke.

Kenyértörésre, úrvacsora vételre készülünk, ami most már többlet ajándékot is hordoz magában, hiszen a Jakab és Bajor család, emlékező tagjai mellett mi is visszaemlékezhetünk azokra, akik életükben nemcsak mellettünk álltak, hanem sugárzó egyéniségükkel állandóan felhívták figyelmünket Isten folyamatos áldásaira. Szó szerint emlékezünk Bajor János tiszteletesre is, aki 1966.-tól rendszerességgel kiállt ide az úrasztalához, s arra buzdította gyülekezetét, hogy szeretettel kövessék őt.

Látom, hogy egykori barátai, hívei közül vannak itt néhányan, akik boldogan emlékeznek szerető pásztorukra. Ez viszont olyan, mint az őskeresztények öröme. Mi, akik nem ismertük néhai lelkész testvérünket, de veletek együtt szívesen emlékezünk, tőletek akarjuk hallani, hogy érdemes volt várni Isten áldásaira, érdemes volt kiállni az úrasztala mellé ünnepről-ünnepre, mert Isten lelke, - ha nem is látványosan, de szüntelen kiáradt erre a debreceni, unitárius közösségre.

Nem vitatom el tőletek, hogy mindnyájan szabadok vagytok a döntésre. Így arra is, hogy kivel vállaltok további közösséget, vagy melyik egyházban gyakoroljátok hiteteket. Akár Bajor lelkész emlékére hivatkozom, akár unitárius elődeink magatartását szemlélem, egyetlen meggyőződésre jutok, hogy csakis és kizárólagosan az a szellemiség lehet osztályrésze a mindenkori unitárius embernek, melyet ők képviseltek. Melyről ti és mi egyaránt azt mondjuk, hogy a legmegfelelőbb arra, hogy az ember szabadon vélekedjen Isten dolgairól, senkitől nem befolyásolva gyakorolja hitét, mely a szeretetbe gyökerezik.

Arra kérlek, tehát benneteket, hogy álljatok ki bátran az úrasztalához, vállaljatok közösséget velem és azokkal, akik időnként másként gondolkodunk, akik azonnali változásokat várunk, de ugyanaz a lélek vezérel: Isten ügyének képviselése és az ember szolgálata.

Azért se nehezteljetek rám, hogy időnként támogatásotokat kérem, hiszen erre a munkára vállalkoztam, s ez kell biztosítsa megélhetésem. Azt kijelentem Jézusra, elődeinkre való megemlékezésünk alkalmával is, hogy nem kérem szátokból a falatot, sem azt, hogy megosszátok velem vagyonotokat. Talán életben maradunk – Isten segítségével – még akkor is, ha egymásra nem fordítunk ilyen értelemben gondot. Vagyis, egymás nélkül megélünk. Azt viszont nem tehetjük, hogy ne segítsünk egymásnak lelki ajándékaink megszerzésében. Éppen ezért hiszem, hogy amint összegyűltek a korabeli tanítványok, úgy útjainknak is találkozniuk kell. Egy közösség akkor válik erőssé, ha van valami, ami összeköti. Az pedig egyáltalán nem mindegy, hogy mi ez a kötelék.

„Mert mi Apolló? Mi Pál? Szolgák csupán, akik által hívők lettetek, ahogy nekik az Úr megadta. Én ültettem, Apolló öntözte, de a növekedést az Isten adta. Nem számít sem az, aki ültet, sem az, aki öntöz, hanem csak a gyarapodást adó Isten.” (1 Kor. 3,6-7.)– mondom az Újszövetség megjegyzésével. Ennek értelmében nem fontos, hogy Bajor ültetett és Miklósi – Vári öntözött. Az a fontos, hogy Isten növekedést adjon. Ehhez azonban el kell fogadnotok Isten kertjének munkásait, köztük engem is, hogy elvégezhessem a munkát, melynek eredményeként bizonyára nem marad el Isten áldása.

2009 pünkösdjén halljuk meg Isten szavát, aki közli velünk, hogy szeret bennünket és megáld minket. Emlékezzünk Jézusra, aki elrendelte, hogy napot üljünk, és közösen úrvacsorával éljünk az ő emlékezetére. Emlékezzünk azokra, akik Isten szántóföldjében munkálkodtak azért, hogy öröme teljes lehessen az Istenben bízó embernek.

Törekedjünk állandóan a testvéri szeretetre, s fogadjuk el egymást szeretettel, hiszen így szeretetek minket eleink, s erről tesz bizonyságot mai nap is a minket gondviselésében megtartó, egy örök, igaz Isten. Ámen.

Debrecen, 2009. május 31.-én.

Ne ítéljetek…

„Ne ítéljetek el senkit, hogy Isten se ítéljen el titeket.”

(Lk 6, 37)

(Temetési beszéd Magyarosi Árpád koporsója fölött, akit április 16-án gyilkoltak meg Bolíviában, és akinek temetési szertartására május 21-én került sor a Kerepesi temetőben)

Gyászoló szülők, rokonok, részvéttel telt szívű barátok!

Az első írásban fennmaradt magyar szöveg egy temetési beszéd, az úgynevezett Halotti beszéd, amely így kezdődik: „Látjátok feleim szümtükkel, mik vogymuk. Isa pur és homu vogymuk”. Ezekkel az ősi szavakkal fordulok én is hozzátok: látjátok, felebarátaim, szemetekkel, mik vagyunk, Bizony por és hamu vagyunk. Életünk megszűnése, befejeződése szempontjából mindegy, hogy „ágyban, párnák közt” halunk-e meg, vagy „a harc mezején” gázolnak-e át rajtunk a fúvó paripák, ahogy szabadságharcos költőnk, Petőfi óhajtotta; életünknek mindenképp vége szakadt. Egy édesanyának és édesapának, egy testvérnek, egy menyasszonynak, egy szerető rokonnak, egy hű barátnak tulajdonképpen szintén mindegy, hogyan veszítette el egyetlen életét az a személy, akit ők elveszítettek; számukra a lényeg az, hogy megszűnt létezni. És ha fiatalon szűnt meg létezni, akkor még az is, hogy mi minden veszett el vele együtt: egy család, amelyet alapíthatott volna, gyermekek, akiket nevelhetett volna, évek és évtizedek sora, amelyeket hasznos munkával tölthetett volna, szerettei és tágabb közössége javára.

Ezért is fölösleges itt és most afölött töprengeni, afölött filozofálni, hogyan veszítette el fiatal életét Magyarosi Árpád fiunk, testvérünk, vőlegényünk, barátunk. És még fölöslegesebb esetleg – akár gondolatban is – ítélkezni fölötte, minősíteni próbálva azokat a körülményeket, amelyek korai, túl korai halálához vezettek, meghatározni az ő részét és felelősségét ebben a tragédiában. Ő mindenképpen áldozat, akkor is, ha netán része van benne, hogy áldozattá vált. Olyan világban élünk, amelyben akár botladozva, akár egyenesen, célirányosan, öntudatosan járunk-kelünk: bármikor áldozattá válhatunk. És ki tudja, melyik tettünk részünkről akaratlan következményeinek válik áldozatává egy másik embertársunk.

Hagyjuk tehát az ítélkezést Istenre – úgy értem: a végső ítélkezést, a földi világból való kimúlásunk utánit. Ez a gesztusunk azonban ne jelentse azt, hogy mi magunk, ameddig élünk, lemondjunk egy-egy kisebb vagy nagyobb emberi közösség, egy társadalom vagy éppen az egész emberiség dolgaival való foglalkozásról, hiszen ez az emberi lét egyik legfőbb értelme. Az ember zoon politikon, ahogyan két és fél évezreddel ezelőtt egy görög bölcs megállapította: közösségi lény, akinek minden cselekedete kihat a közösségre – és ebből a szempontból természetesen a közösség által is megítélhető és minősíthető. Itt a döntő a szándék: az, hogy az ember milyen lélekkel, milyen akarattal, milyen céllal tesz valamit. Magyarosi Árpád életének esetleges ilyen minősítése lehet változó, attól függően, hogy ki milyen saját és sajátos szempontból nézi; az én olvasatomban ő, mint talán vele együtt halt társai is, olyan jó szándékú, de naiv idealista volt, aki a körülmények és következmények higgadt felmérése nélkül próbált beleszólni egy számára kevéssé ismert közösség dolgába – őszinte, segítőkész tettvágyból. És ha a halála közvetlen okát jelentő tragikus eseménysor fölötti töprengésben felmerül a terrorizmus fogalma, akkor ez igazából csakis azokat illetheti, akik őt és társait világosan megfogalmazott vád és annak megvizsgálása nélkül, álmukban likvidálták.

Gyászoló testvéreim!

A temetés mindig, minden kultúrában, liturgikus cselekmény: az illető kultúra vallási elvei és hagyományai szerinti istentisztelet. Egy keresztény istentiszteleten, még ha temetési is, nem elégedhetünk meg a halottról való megemlékezéssel, élete néhány mozzanatának felidézésével. Isten előtt állunk, s az őiránta és embertársaink iránt való szeretet Jézus megfogalmazta parancsa arra kötelez mindnyájunkat, hogy meglássuk, felismerjük a saját felelősségünket mindabban, ami Magyarosi Árpád fiunkkal, testvérünkkel, vőlegényünkkel, rokonunkkal és barátunkkal történt. Nem bűnbakot keresünk magunkban, hanem a bűnbánatban, a bűnbánat által megtisztult igaz lelket; a tanulságot keressük, amely Magyarosi Árpád világi tekintetben értelmetlen halálának vallási tekintetben értelmet adhat.

Ha eltöprengünk azon, hogy mi az általános, a legáltalánosabb az ő egyéni tragédiájában, nem juthatunk más megállapításra, mint arra, hogy ez: az erőszak. Mi köze az erőszaknak a mi bűnbánó önvizsgálatunkhoz? Én erre nem hozhatok fel egyéni példákat egyiketek helyett sem, de – lelkészi minőségemben, hivatásomnál fogva – eszetekbe juttathatom, hogy bűnt elkövetni nemcsak cselekedettel, szóval, és gondolattal lehet, hanem mulasztással is. És itt, egy életétől erőszakkal megfosztott ifjú ember e pillanatban még nyitott sírjánál, nem ok nélkül kérdezhetjük magunktól, hogy tettünk-e valamit, egyáltalán gondoltunk-e arra, hogy tehetnénk valamit az erőszak ellen, amely vihardagályként terjed a világban, közösségeket, társadalmakat, országokat, nemzeteket fenyeget, de behatol az élet intimebb szféráiba, a munkahelyekre, az iskolákba, a családi otthonokba is. És – akár a felelőtlenség bűne – nemcsak fizikai tettekben nyilvánulhat meg, hanem szavakban is, például beszédünk eldurvulásában, sőt gondolatokban is, mi több, bizonyos gondolatok elfojtásában: például a bizonyos érzések, vélemények nevetségessé tételére, megbélyegzésére, betiltására irányuló igyekezetben.

Lehet, hogy az a fiatal férfi is, akit itt búcsúztatunk, az ilyenfajta erőszak ellen akart harcolni ott, ahol erre alkalmas terep kínálkozott – és csak arról feledkezett meg, társaival együtt, hogy az erőszak ellen nem az erőszak az orvosság. Aki fegyvert fog, fegyver által vész el, mondotta Jézus az ő védelmében kardot rántó Péternek. És milyen sokatmondó: a harcot – a szabadságért folytatott igazságos harcot! – vállaló, előbb idézett költőnk sem arról dalolt, hogy szeretne az ellenég holttestére győztesen rátaposni, hanem arról, hogy szívesen adná az életét a gyôzelem kivívásáért.

Nem tudjuk és talán már sohasem tudhatjuk meg, Magyarosi Árpád akart-e fegyvert fogni egy általa elképzelt szabadság, egy általa igaznak tartott ügy érdekében, egy általa gonosznak tartott erőszak ellen. Csak azt tudjuk, hogy áldozata lett annak az erőszaknak. Itt, az ő földi maradványai fölött, kérjük Istent, emelje példává – ha úgy akarja: intő példává – az ő áldozatát, és mutassa meg nekünk az eredményesen járható utakat az igazság, a szabadság, a béke és a szeretet világa felé.

Kászoni József, lelkész

Miénk az istentisztelet csodája

Tom McCready azt kérdezi, hogyan tartunk istentiszteletet, hogyan imádjuk Istent, hogyan gyakoroljuk vallásunkat egy dogma, és közös hiedelmek hiányában?

Az unitáriusoknak nincs bevett teológiájuk, nincs liturgiájuk. Nincs megengedett hiedelmekről listánk és nincsenek hitvallásaink. Nincs semmi, amiben hinnünk muszáj, és semmi, amit megtiltanak nekünk, hogy higgyük. Sokféleképpen közelítjük meg a szakrálist, és sokféle elképzelést fogadunk el a szakrálissal kapcsolatban. De azért több vagyunk, mint egy vitázó társaság; nem csak azért találkozunk, hogy istennel és az emberiséggel kapcsolatos elképzeléseinket megtárgyaljuk.

Isten tiszteletére, Isten imádására, vallásunk gyakorlására találkozunk.

Azért találkozunk, hogy megnyissuk szíveinket és elménket annak számára, aminek végső értéke és értelme van az életünkben, és ami életünknek végső értéket és értelmet ad. Különböző formában, azért találkozunk, hogy megosszuk egymással mennyire nagyra- értékeljük az élet szakrális dimenzióját; hogy a közösség tudomására hozzuk saját, egyéni emberi tapasztalatainkat, emberi szükségletünket arra, hogy kutassuk a transzcendentális jelenlétét, mely keresztül-kasul beszövi életünk minden részletét.

Azért találkozunk, hogy megtaláljuk helyünket, és békénket abban a kapcsolatban, mely az egyetemes és a személyes között, valamint a végleges és a bensőséges között van.

A szentírások, a történelmünk, a vallásos költészet, és a zene fölötti elmélkedéssel gyakoroljuk vallásunkat, azokon a csodás dolgokon keresztül, melyeket ránk hagytak elődeink. Tesszük ezt a beszélgetések által, úgy, hogy együtt gondolkodunk el azon, hogyan lehet a mindennapok változásaira és kihívásaira megfelelni; úgy, hogy hangot adunk érzelmeinknek, az emberi méltóság és tisztesség iránti vágyunknak mindennapi életünkben; úgy, hogy formát adunk hálánknak azokért az apró örömökért és vigaszokért, melyeknek mindannyian örvendünk az életben.

Gyakoroljuk vallásunkat úgy, hogy egyetlen hangot alkotunk, mellyel részvétet és megértést fejezünk ki azon szomorúságokért, melyekkel mindannyian küzdünk, valamint bátorságot és együttérzést igyekszünk adni az erőszak és igazságtalanság áldozatainak, akiket zavart világunk súlyt. És imádjuk Isten egyszerűen csak fejet hajtva, és szívünket megnyitva a világmindenség a végtelen szépségei és titkai előtt. Személyes utazásaink különböző indulási pontjaink, és különböző szintjeink ellenére összegyűlünk egyetlen közös céllal, egyetlen közös szakrális térben.

Azért találkozunk, hogy Istent tiszteljük, Istent imádjuk: hogy vallásunkat gyakoroljuk.

Hogy miért imádjuk Istent? Azért, hogy kapcsolódjunk. Azért imádjuk Istent, hogy érezzük a kapcsolódást valamihez, mely az egyénnél nagyobb, és mégsem tagadja az egyént. Azért imádjuk Istent, mert valami bennünk, valami mélyen bennünk tudja, hogy létezik egy lényeg, egy jelenlét, egy belső egyetemesség vagy egység az életben és bennünk, melyet meg tudunk érinteni az Isten tiszteletben, imádatban – hogy a létnek van egy fajta kedvessége, könnyedsége, fénye, mely megérint, s melyet meg tudunk érinteni. Azért imádjuk Istent, hogy csatlakozhassunk saját létünk legmélyebb rétegeihez, és hogy lényünk legmélyebb rétegeiből kinyúlhassunk az élet forrása és célja felé. Azért imádjuk Istent, hogy kapcsolódhassunk hozzá – és egymáshoz.

Hogyan imádjuk Istent? Hogyan gyakoroljuk vallásunkat? Szavakkal, zenével, és az összes művészettel, melyre emberi létünk képessé tesz.

Imádságban, költészetben, és énekben. Elménkkel, szívünkkel, érzelmeinkkel, összes tehetségünkkel. Imádjuk szükségleteinkkel, bánatainkkal és megbánásainkkal, kimondottan és kimondatlanul. Imádjuk formában és színben és mozdulatban. És imádjuk csendben és nyugalomban, mert Isten imádata ünneplése és igenlése mindannak, ami mi magunk vagyunk, voltunk, és lehetünk, mindené, ami formál és éltet minket.

És mi is az, amit imádunk? Nos, gondolhatjátok, itt jön a nehéz kérdés.

Azt imádjuk, ami a legmagasabb érték; azt, ami a legmagasabb értéket és értelmet testesíti meg az életben. Muszáj, hogy ez éppen Isten legyen? Szükségünk van Istenre? Megvagyunk Isten nélkül? Képesek vagyunk vallásgyakorlatra Isten nélkül is? Nos, természetesen képesek vagyunk!

Megvagyunk Isten nélkül mindaddig, míg teljes egészében értékelni tudjuk az emberi szeretet erejét és fontosságát; ám jobb, ha tudjuk, miről beszélünk, és jobb, ha úgy is értjük, ahogy mondjuk, és jobb, ha azt a hatalmas, mérhetetlen változtató erőt, mely az egyszerű emberi szeretet, azzal a tisztelettel kezeljük, amelyet megérdemel, vagy ha nem, akkor bajban vagyunk. Mi nem találkozhatunk, vagy nem közeledhetünk ennek a szeretet megismerésének pillanatához másként, mint teljes hódolattal, mert ennek az ismeretnek a pillanata az a pont, ahol összes elképzeléseink Istenről elindulnak.

Tehát amennyiben tényleg értékeljük, mit jelent egymást szeretni, nincs szükségünk Istenre. Nincs szükségünk Istenre, sem mint szimbólum, sem mint ideál, sem mint az a személy, aki a teremtés folyamatát képviseli, sem bizalmasként, sem közvetítőként.

De ha csak úgy, magunkban (Isten nélkül) akarunk vallásgyakorlatot folytatni, tudnunk kell, hogy egyszerűen nem engedhetjük meg magunknak, hogy rosszul bánjunk egymással; mert minden alkalommal, amikor kicsinyesek vagy rosszak vagyunk egymás iránt, vagy csak egyszerűen tiszteletlenek, valami nagyon értékeset teszünk tönkre, amit lehet, hogy nem vagyunk képesek többé helyrehozni.

Gyakorolhatunk vallást Isten nélkül, de nem szeretet nélkül; és ha könnyebb szeretnünk Istennel (vagy Isten eszményképével) a magunk kis sarkocskájában, Istennel, aki megengedi nekünk, hogy helyrehozzuk hibáinkat és megszabaduljunk bukásaink folyamatos szurkálásától és szorításától, akkor az nagyon jó, és ez így teljesen rendben van, és soha senki sem nézhet le ezért, vagy nem használhatja föl ellenünk, hogy fitogtassa magasabbrendűségét.

Mondják, hogy a szeretet az élet iránti hódolat. Ám ez fordítva is igaz: az élet a szeretet iránti hódolat. És ez, Istennel, vagy nélküle, a vallásgyakorlat legvégső célja: hogy megadjuk a szeretetnek az őt megillető helyet – életünk középpontjában.

Inquirer : 2009. jún. 13.

(Tom McCready a Hull unitárius egyházközség lelkésze)

Fordította: Kászoni József lelkész

——————————————————————————————————————

Képekkel együtt letölthető PDF formátumban!

——————————————————————————————————————————–

Mutasd meg a templomod, és megmondom, ki vagy!

Magyarországi Unitárius Templomok Felújítása

A Magyarországi Unitárius Egyház ingatlan vagyonának jelentős részét az 1950-es években történt államosítások következtében elvesztette, és 1990 után is csak részben kapta vissza.

Ennek történéseiről és részleteiről az Egyház Budapesti, Nagy Ignác utcai levéltárában lehet adatokat találni.

Magyarországon jelenleg tizenegy gyülekezetből csak hét (a Budapesti, a Bartók Béla, a Pestszentlőrinci, a Kocsordi, a Debreceni, a Füzesgyarmati és a Hódmezővásárhelyi) rendelkezik saját templommal. A Dunántúli egyházközségnek Polgárdiban van imaháza, de szórványának nagyobb lélekszámú központjában, Pécsett van a lelkész szolgálati lakása.

A Győri, a Miskolci, és a Duna-Tisza közi szórványnak egyáltalán nincs temploma, illetve imaháza, és bérelt helyeken tartanak Istentiszteleteket!

Emellett ne felejtsük el, hogy több egyházközség (Füzesgyarmat, Pestszentlőrinc, Miskolc, Duna-Tisza közi szórvány) lelkészének nincs az Alaptörvényben előírt szolgálati lakása sem

A Nagy Ignác utcai központi épület 49%-át még mindig nem kaptuk vissza az államtól!

Az épületben rejlő bérbe adási lehetőségek jelentenék az Egyház legjelentősebb saját gazdasági forrását, ezért visszaszerzéséért az eddigieknél intézményesen sokkal többet kell tenni!

Az egyre csökkenő állami támogatás mellett fokozott jelentősége van ingatlanjaink önerőből történő megmentésének, elsősorban templomaink felújításának, a helyi lehetőségek kihasználásával pedig lelkészi lakások, illetve imaházak vásárlásának, ami a gyülekezetek megtartásának alapfeltétele!

Az 1930-as évek újjászülető Magyarországában létesült a Budapesti Hőgyes Endre utcai, a Kocsordi, a Pestszentlőrinci és a Dunapataji templom is. A Dunapataji templom (tervezője Szinte László, azonos a Kocsordi műemlék templom tervezőjével) jelenleg múzeum, teljes épségében meg van, de ma már nincs az Egyház tulajdonában.

Teljes feledésbe merülését megelőzendő legalább évente lehetne Unitárius Istentiszteletet, vagy más, központi rendezvényt tartani benne a Duna-Tisza közi szórvány és akár a Budapesti egyházközség (melynek leány egyházközsége volt) közös szervezésében, amihez támogató lehet a szegedi múzeum és a helyi önkormányzat is.

Mint arról az EKT és a Főtanács előtt, valamint az UNÉL számaiban is rendszeresen beszámoltunk, a Heltai Kft. legfontosabb feladatának az Unitárius Könyvesbolt üzemeltetése, valamint a Nagy Ignác utcai épület fenntartása és üzemeltetése mellett a templomok és a lelkészi szolgálati lakások felújítását, illetve állagmegóvását tekinti.

Ennek szellemében a Heltai Kft. az elmúlt években az alábbi jelentősebb felújításokat végezte el, részben saját bevételei terhére, részben az Egyház évi költségvetési kerete terhére, részben pályázatokon elnyert pénzekből, valamint az egyházközségek helyi kapcsolatai révén szerzett önkormányzati támogatással és a hívek adományainak segítségével:

2003-2004 Régi könyvesbolt helyiségei, Budapest V., Alkotmány utca 12., és mellette az Új Unitárius könyvesbolt, Budapest V., Alkotmány utca 12.

2004-2005 Kocsordi templom és lelkészi lakás, a Nagy Ignác utcai házfelügyelői lakás és a vendéglakás,

2005-2007 Debreceni templom és lelkészi lakás épület tömbje,és a Püspöki Hivatal

2006-2007 Hőgyes Endre utcai templom, gyülekezeti terem, lelkészi lakás és iroda,a Pestszentlőrinci templom és gyülekezeti terem felújításának lebonyolítása;

2006-2008 Polgárdi imaház állagmegóvása két ütemben,és a Füzesgyarmati templom javítása;

2008-2009 Hódmezővásárhelyi templom felújítása;

Templomavatás

Mutasd meg a templomod,
És megmondom ki vagy!
Légy büszke arra,
Mit két kezed alkotott,
És becsüld meg azt,
Amit a múlt ránk hagyott!

A besütő Nap fénye
Árad szét a falakon
Másképp hangzik a szó,
Másképp zeng az ének
Az új falak között
A magasság Istenéhez

A hittel végzett munka
Az egy Isten ajándéka!
Ne szólj, már látom,
Már tudom, hogy ki vagy
Ez a Te templomod, amire
Én is büszke vagyok!

Ha majd egy cél vezet
Minden embert és egy akarat,
Ha az érdekek felett
Törvényt ül majd a szeretet,
Megújul minden templom
Utódaink keze alatt!

Az eddigi legnagyobb feladatot a Hódmezővásárhelyi templom felújítása jelentette, elsősorban annak nagysága és lepusztult állapota miatt. A korábbi években a lelkészi lakás épület tömbjének teljes tetőszerkezetét az egyházközség átépíttette az önkormányzat támogatásával, az Egyház, és a helyi gyülekezet összefogásával, de a templom felújítására nem maradt erő.

2007 októberében tartott helyszíni szemle nyomán hozott Elnökségi határozat, és a 2008. évi MUE költségvetést elfogadó EKT határozat alapján Rázmány Csaba püspök úrral tartott bejárást követően kezdte meg a felújítási munkákat a Heltai Kft.

A templom elkészültének 100. évfordulójára három ütemben végzendő munkaként terveztük eredeti állapotában való felújítását. A 2008. évi, és a 2009. évi eddigi első két ütem alatt az idei Pünkösdre befejeződött, és megújult a teljes templombelső. A további munkák folytatásának feltétele a költségek fedezetének biztosítása, elsősorban pályázati és önkormányzati támogatások megszerzésével.

2010-ben a templom külső felújítását tervezzük, melyhez kértük a helyi önkormányzat támogatását, és a polgármester úrtól szóbeli ígéretet kaptunk rá.

Álljon itt egy rövid áttekintés a Hódmezővásárhelyi egyházközség történetéről és a templom építéséről.

1879-ben alakult meg az egyházközség áttért evangélikus és református hívekből.

1882-ben fiókegyházként a Derzsi Károly vezette budapesti egyházhoz csatolták.

1891-ben megnyílt az unitárius elemi iskola 70 tanulóval.

1906-ban adták át a későbbi iskolát és mai papi lakot Barabás István lelkész vezette munka eredményeként.

Dávid Ferenc születése 400 éves évfordulójának évében 1910-ben készült el Kruzslicz Károly és Libor József építészek tervei alapján a gótikus stílusban épült gyönyörű templom, ami 32 méteres toronnyal, 10 méteres belső kupola magassággal, 220m² belső padló felülettel téglából épült meg.

A mostani felújítási munkák során megtaláltuk a szószék alatt elhelyezett Ferencz József kolozsvári püspök úr által 1910-ben aláírt levél töredékét, ami a templom alapító okirata volt.

A kolozsvári egyházi központ 55.000 aranykorona kölcsönt adott a templomépítés céljára. Mint minden új születése, a Hódmezővásárhelyi unitárius közösség létrejötte is sok akadályt legyőzve valósult meg.

A lelkészi lakás, az iskola és a templom felépítését szinte egész városi összefogás és közös akarat jellemezte.

A templom felépítéséhez Kovács József helyi téglagyáros (az egyházközség első gondnoka) 222.700db. téglát, 18.000db. cserepet és egyéb építőanyagot bocsátott ingyen az egyház rendelkezésére.

Az országos gyűjtés 4100 koronát eredményezett, önkéntes adományokból 1000 korona folyt be, az Angol Unitárius Társulat 596 koronát folyósított, és a budapesti egyházközség 500 koronát utalt át a templomépítés és a felszerelés céljaira.

A templomot 1911. október 29-én nyitották meg istentisztelet céljaira.

1912. május 5-én szentelte fel Ferencz József püspök úr, amely a legelső teljesen felszerelt unitárius templom volt Magyarországon. Felszentelés után a ma is működő „Fekete Sas” szállodában ünnepi fogadás volt, ahol a templom nagyméretű fényképe ma is látható.

Az egyházi beszédet Józan Miklós budapesti esperes-lelkész mondotta.

Az egyházközség saját erejéből 60 hold földbirtokot vásárolt, ami gazdaságilag biztosította a működés költségeinek fedezetét.

Az 1950-es években az egyház rákényszerült a földeknek az állam részére történő eladására.

Hódmezővásárhelyen található a három magyarországi unitárius temető egyike, melyben a templomépítést támogató Kovács József síremléke teljes felújításra szorul.

Jelenünk a múltban gyökerezik, jövőnk záloga pedig a jelenünkben végzett munka!

A többi egyházközségről szóló, a fentiekhez hasonló (de teljes körű) egyháztörténeti leírás, és annak közzététele fontos része lehet Egyházunk fennmaradásának, az unitárius élni akarásnak, hogy a templomok legyenek újra templomok, és a hívek újra megtöltsék azokat.

Ide tartoznak a magyarországi unitárius temetők (Hódmezővásárhely Polgárdi, Dunapataj) rendbe tétele, feltérképezése és felleltározása is levéltári és helyi adatok felkutatásával.

Mindezek megvalósítására pályázatot kell kiírni, elsősorban a területileg illetékes lelkész és az illető egyházközség felé történő felhívással, de mindenki számára történő érvényességgel.

Egyházközségenként sorolhatnánk és örökíthetnénk meg azokat a neveket, akikre büszkék lehetünk mi is, és utódaink is!

Az egyházi ingatlanok állagmegóvását, illetve felújítását tervezett és szervezett módon folyamatosan kell végezni, és erőnkhöz mérten gyarapítani kell!

A támogatói ígéretek bármennyire jóhiszeműek is, fennmaradásunk biztosításában elsősorban magunkra kell számítanunk!

Jó lenne már arról tudósítani, hogy lelkészi lakást vásároltunk Pestszentlőrincen, Füzesgyarmaton, vagy Kecskeméten, és imaházat avattunk Győrben, vagy Pécsett!

Ennek mottójául álljon itt Bíró Lajos 1928-tól Hódmezővásárhelyen szolgált lelkész akkor a városban szállóigévé vált mondása:

„Jó munkát adjon az Úr!”

Budapest, 2009. május 31. Pünkösd.

Kelemen Attila

Heltai Kft. ügyvezető

———————————————————————————————————————

Képekkel együtt letölthető PDF formátumban!

———————————————————————————————————————

Bartók Béla Unitárius Egyházközség

Május 2-án, szombaton egyházi megáldásban részesítettük Molnár András és Torday Viktória házasságkötését. Isten áldását kérjük a fiatalok családi életére.

Május 10-én tartottuk Anyáknapi ünnepélyünket a vallásórás gyermekeink közreműködésével. Péterfi Katalin hitoktatónk munkáját dicséri e szépen megrendezett ünnepünk is.

Megkereszteltük Marosi Huba és Czitrom Ágnes, Kamilla nevű kislányát és Samu Barnabás nevű kisfiát. Isten gazdag áldását kérjük az egész család életére.

Május 13-án utolsó útjára kísértük és örök nyugalomra helyeztük Kolozsvári Andrásné született Bartis Rozália 72 évet élt Homoródkeméyfalvi születésű testvérünket. Isten adjon békességet és örök üdvösséget az eltávozottnak, a gyászoló családnak pedig vigasztalódást.

Május 24-én, vasárnap, Istentisztelet keretében konfirmáció ünnepséget tartottunk, mely alkalommal három fiatal tett vallást hitéről: Benedek Álmos, Horváth Balázs és Szabó Tamás Zsolt.

Május 31-én és június 1-én, Pünkösd mindkét napján ünnepi Istentiszteletet tartottunk és Úrvacsorát osztottunk templomunkban. Az Úrvacsorai kenyeret és bort a Bencze testvérek adományozták édesapjuk és édesanyjuk emlékére: id. Bencze Márton néhai püspök és e templom volt lelkésze hat évvel ezelőtt, 2003. Pünkösd vasárnapján távozott az élők sorából. Bencze Mártonné, született Guráth Katalin, 2009. április 26-án 89. életévében halálozott el, és május 13-án helyezték örök nyugalomra. Együttérezve családtagjaikkal, kérjük a Gondviselő Istent adjon az eltávozottaknak csendes, békés pihenést, lelküknek örök üdvösséget, a gyászolóknak vigasztalódást.

Június 4-8 között rendezték meg 80. alkalommal a budapesti ünnepi könyvhetet a Vörösmarty téren, ahol egyházunkat a Heltai Gáspár Unitárius Könyvesbolt képviselte. A 82. pavilonban jeles unitárius íróink dedikáltak , és kedvezményes áron többek között unitárius könyveket is lehetett vásárolni.

Június 7-én Istentisztelet keretében megkereszteltük Márkus Gábor és Faragó Imola, Boglárka nevű kislányát. Isten áldása legyen életükön és adjon sok örömet és boldogságot a felnevelésében.

Minden kedves hívünknek Isten gazdag áldását kérjük e nyári időszakra is.

Léta Sándor lelkész