Unitáriusok a magyar irodalomban

Bevezetés

A Magyarországi Unitárius Egyház 1998. okt. 29-ei dátummal körlevelet küldött az egyházközségei lelkészeinek mely az Accordia Kiadó pályázatára hívta föl a figyelmet.

A pályázat egyházi témájú munka megjelentetésére vonatkozott s a legjobb írásokat a Kiadó az 1999.évi Könyvhéten kívánta, teoló­gus professzorok és írószövetségi tagok bírálata alapján “Jel + Ige” című Antológiájában megjelentetni.

Én a pályázatra “Unitáriusok a XVI-XIX, század magyar irodalmában” című munkámat küldtem el, de annak terjedelmes volta miatt , csak “Unitáriusok a XVI. század magyar irodalmában” című első része került az Antológiában kiadásra.

A XVII. és az azt követő századok unitárius irodalmárainak munkásságát most - folytatólagosan - az Unitárius Élet hasábja­in kívánom bemutatni.

Bevezetésképpen szükségesnek tartom elmondani, hogy a XVII-ik századdal foglalkozó unitárius egyháztörténelem a kort az unitárizmus elnyomásának idejeként említi. Ebben a korabeli katoliciz­musnak és a nagy protestáns egyházaknak az unitárizmust hátérbe szorító törekvéseire hivatkoznak. Ma már tudott, hogy ezek a dogma­tikus színezetű küzdelmek a hatalom birtoklásáért folytak. így például a szombatosság fölszámolására tett lépések ürügye alatti unitárius ellenes intézkedések az Unitárius Egyház bázisainak, a templomoknak és az iskoláknak erőszakos elvétele,az unitárius egyházköz­ség híveinek a református vallásra való bejegyzése, az unitárius püspökök egyházközségi látogatásának korlátozása,az Unitárius Egy­háznak a törvényesen elismert vallásos közösségek sorából való ki­zárása felé tett lépések, a cenzúra, stb. tulajdonképpen mind egy cél szolgált. Azt, hogy az egymást követő uralkodók, vagy fejedelmek politikai törekvéseit támogató, - a vallásosság leple mögött meghúzódó uralkodó osztályokat, a meglévőnél még nagyobb anyagi értékek­hez juttassa.

Ha ide soroljuk a század nagy pestis járványait/l633, 1661, 1677/ akkor könnyen elképzelhető, hogy lényegesen csökken az Unitárius Egyházhoz tartozók lélekszáma. Ez azonban elősegíti a minőségi föllendülést, többek között az irodalom területén is.

A XVI.század unitárius irodalmáraival a “Jel + Ige” címet vise­lő antológia foglalkozik, közre adva - a már említett “Unitáriusok a XVI. században ” című tanulmányt, benne az unitáriusok teológiai, történeti, széphistóriai, próza,vers,vita és formulás könyv irodal­mát,illetve azok művelőit: Dávid Ferencet, Palaeologus Jakabot, Ka­rádi Pált, Pauli Istvánt, Várfalvi Kosa Jánost, Enyedi Györgyöt és Bogáti Fazakas Miklóst. Róluk ott bővebben olvashatunk.

Olvasd el ezt a bejegyzést »

A Patakfalvi Bibliában található rovásírás megfejtése

részletesen itt: http://www.unitarius.eu/Patakfalvi-Biblia/index.htm

Halál – elesettség – Emberség

(Olvasandó: Jn 20, 1-9)

Hallottátok az evangéliumból, hogy „Jézusnak fel kell támadnia a halottak közül…” (Jn 20, 9./b.), ami az első tanítványok előtt ismeretlen fogalom volt. S hogy miért nem volt ismert előttük? Az is írva van, „Még nem értették ugyanis az írásokat…”(Jn 20, 9/a), és ha mindez igaz Jézusra vonatkozóan, amit a Szentírás állít, akkor nekünk fel kell támadni az elesettségből, az embertelenségből! Talán ez húsvét legfontosabb üzenete. Azonban mindkettőnek van egy feltétele:

Embernek kell lenni, embernek kell maradni! Ebben az egyre inkább embertelen, elaljasodott világban is.

Húsvét másik nagy tanulsága számomra még azt is jelenti: manapság nem érdemes hitvitába keveredni, ez számomra erős aranyszabály főleg, amióta palástot viselő lelkész vagyok, és főleg nem húsvét ünnepén, vagy a körüli időszakban. És főleg nem egy unitáriusnak egy trinitáriussal. Ezért emelkedjünk föl a szavakon, és józan eszünkre hallgatva, fogalmazzuk meg a egy nagyon is hihető feltételezéseket.

Életről és halálról, szeretetről és önzésről. Talán így:

Az élet nem azért van, hogy elpusztuljon, hanem hogy beteljesüljön. A halál az életnek egyik – célhoz vezető állomása.

A szeretet-élet bennünk nem azért van, hogy kialudjon, hanem, hogy az is, beteljesüljön.

A megtérés a szeretet-életnek egyik – célhoz vezető állomása.

Általános tapasztalat az, hogy félünk. A haláltól való félelem remegteti meg a szívünket a legjobban, ez főleg abban az esetben, ha arra gondolunk, hogy fel kell számolnunk életünk valamely sötét foltját, amelyhez pedig tíz körömmel ragaszkodunk. Félünk tehát, ha megtérésünkre kell, gondolunk.

Pedig nincs más megoldás!

· Míg a halál az élet velejárója,

· addig a megtérés a jobb élet velejárója.

· Ezért egyszer így vagy úgy, de elénk áll a döntés kényszere, nekünk pedig halasztást nem tűrő módon döntenünk kell.

Morus Tamás jut eszembe vallástörténelmi tanulmányaimból, akit VIII. Henrik börtönbe vettetett, mert nem fogadta el annak egyik válását és új házasságát. Tamás tudta, hogy ha nem enged a király zsarolásának, az kivégezteti őt is. A hírhedt Towerben, a börtön mélyén ahol a lánya meglátogatja M. Tamást, megpróbálja eltéríteni apját a vérpad vállalásától! Azzal vádolja meg őt, „…ha kitartasz szándékodban, azzal azt választod, hogy hős legyél.” Mire Morus válasza:” „Hogy valaki egyáltalán ember maradhasson, választania kell…és akkor talán, muszáj kitartsunk egy kicsit – még azzal a kockázattal is, hogy hősök leszünk”.

· Az élet győzeleméért vállalnunk kell a halált is,

· Azzal a kockázattal is, hogy hősök leszünk. Ami azt is jelenti, hogy átlag fölé emelkedünk. Hogy emberek leszünk, a szónak igazi értelmében.

Ugyanis nincs más lehetőség, ha gazemberek nem akarunk lenni, maradni.

Ezen a nagy ünnepen, az Élet ünnepén érdemes nagyon prózai dolgokról is elgondolkoznunk.

· Soha nem leszünk hősök, soha nem emelkedhetünk az átlag fölé,

· soha nem lehetünk igaz emberek, ha nem az alapoknál kezdjük.

Az embert az különbözteti meg az állatoktól, hogy már nem csak vegetál, nem csak érez, hanem gondolkodik is, amely által szabadon dönt és cselekszik.

Emberré csak az válhat, aki alapvetően nyitott a szépre, a jóra és igazra. Kell, hogy hajtsa az embert a fejlődés vágya.

· Mert aki lustán leáll a szép iránti érdeklődésében,

· Akiben nincs tudásszomj,

· Aki nem akar valami nagyot tenni életében,

· Korcs marad, soha nem lesz emberibb, ember.

Az igaz, a jó és a szép által ihletett embernek el kell érnie az emberi erények széles skáláját. Akit, akiket például ezek az erények, jellemzik:

Megbízható. Bízhatsz a szavában, mert az ilyen, amit ígér, megtartja: pontosan ott lesz, elintézi, amit kértél. Rábízhatod a titkodat, mert megőrzi azt. Odaadhatod neki a könyvedet, mert visszaadja, nem

ül rajta. Mi több a pénzedet is rábízhatod, - mert nem vesz el belőle. Maradéktalanul visszaadja azt.

Munkaszerető és kötelességtudó. Nem büdös számára a munka. Jelszava nem az, hogy: Inkább az unalom öljön meg, mint a munka. Megkóstolta már a munka örömét, és irtózik a semmittevéstől. Számára a „dolce fare niente”, - a boldog semmittevés, a „doing nothing” állapota nem állapot. Az ilyen ember nem finnyás, nem enged hangulatoknak, nem sodródik a linkekkel, a léhákkal. Mert a munkáját a lehető legjobban teljesíti…Nem kell mögéje őr, hajcsár, korbácsoló…Nem kell az ilyet ellenőrizni, nem kall félni attól, hogy selejtet gyárt.

Egyenes. Nyílt veled szemben és őszinte. Megmondja, ha kell hibáidat a szemedbe, és hátad mögött nem áskálódik. És nem hízeleg neked. Az ilyentől nem kell félni, hogy szembe mosolyog, és hátba döf, mert az egyenes ember ilyet soha nem tesz.

Szolgálatkész és nagylelkű. Nehézségben hozzá fordulhatsz, soha semmilyen körülmények között nem utasít el…Fárad, segít, dolgozik, ha nehezére esik, akkor is teszi. Ha fáradt, akkor is. Elismerést, jutalmat nem vár, nem azt nézi, hogy mit hoz a konyhára, amit tesz. Nem nyereségvágy vezérli.

Részvéttel van mások iránt. Ha bajod van, észreveszi, mert figyelmes. Tud együtt örülni az örvendezőkkel és együtt sírni a sírókkal. Jézusi tulajdonság-hordozó. Megtalálja a kellő szót, hogy vigasztaljon és arra is, hogy örüljön.

Szerény és kedves. Nem dicsekszik, nem kérkedik, nem keresi a maga hasznát, sem az emberek dicséretét. Társaságban nem helyezi magát a középpontba. Nem önmagáról beszél. Soha nem zord és nem rideg. De mindig tud valamit kitalálni, amivel másokat felderít. Életkedv, vidámság és öröm hatja át.

Bátor és erős egyéniség. Minden körülmények között kiáll az igazság mellett, kiáll társaiért, a barátaiért. Soha nem lapít, nem megalkuvó, és nem meghunyászkodó…Amit elkezd, azért lelkesül, dolgozik kitartóan, és nem ingatja meg semmiféle kicsinyes kritika, vagy sikertelenség…

Ha valaki azt gondolja, hogy az ilyen ember – ha egyáltalán létezik – maga a tökéletesség nagyon téved. Mert ez csak az emberi alap, amire építhet a jézusi eszményekre törő ember. Önismerettel és önneveléssel építhető meg az emberségünk, és erre az alapra építhető a kereszténységünk. Ez a feltétlen feltétel. Erről nekünk tudni kell, hallani kell. Leginkább ilyenkor, húsvétkor. Ha emberségünk építéséről ma megfeledkeznénk, akkor a mi ünnepszentelésünk nem lenne kedves Isten- és ember előtt. Ettől őrizzen meg minket a jó Isten a mai napon és mindörökké. Ámen.

Kászoni József,

lelkész

DRÁGA, ILLATOS OLAJ

- Húsvéti beszéd -

Mt 26,13.

1). Kedves Atyámfiai, ünneplő Testvéreim! Lám, Isten akaratából megérkezett a 2009. esztendő húsvétja. Több-kevesebb készülődést követően itt állunk az ünnep első napján. Két beteljesülésre várunk: az egyik, hogy halljunk egy mára szóló, húsvéti üzenetet, valamint részesüljünk az egy kenyérből és egy kehelyben levő borból. A másodiknak már nem sok akadálya van, hiszen a mostani adományozónak köszönhetően máris megterítve áll az úrasztala, viszont, hogy sikerül-e megfogalmaznom, s átadnom a húsvéti üzenetet, az még a reménység szintjén marad.

Egy kevésbé szokásos, de annál inkább beszédes történetet választottam ünnepi gondolataim kifejtése érdekében. Arról beszél az evangélista, hogy Jézushoz ment egy asszony, aki illatos olajt hozott magával, s az asztalfőnél ülő Jézus fejére öntötte. Mint, már több alkalommal, úgy most is mérgesek lettek a tanítványok. Ez esetben nem a Jézushoz járuló betegek, vagy gyermekek, hanem a pazarló asszony miatt. Megjegyezték, hogy igen csak hasznosabb dolognak számított volna, ha eladják a kenetet, s árát szétosztják a szegények között. Csodálatos érzékenységgel viszonyult Jézus a történtekre. Kicsit elmarasztalta tanítványait, amikor megjegyezte, hogy ne aggodalmaskodjanak, mert szegények akkor is lesznek mellettük, amikor ő már hiányozni fog. Vagyis, amennyiben gondoskodni akarnak róluk, hát adva lesz a lehetőség. Az asszony tette viszont többnek számít, mint jelképes cselekedet, hiszen temetésére végezte. Cselekedete örökidőre szólóvá válik, mert, amikor majd hirdetik az evangéliumot, akkor arról is megemlékeznek, amit ez az asszony tett.

2). Teljes mértékben igaza volt Jézusnak. Nemcsak az asszony tekintetében, hanem a szegények létezésének vonatkozásában is. Amikor keresgéltem a mai szentleckét, s megakadt figyelmem ezen a történeten, nem gondoltam, hogy akár több beszédre terjedő gondolatot hordoz magában.

Az töltött el csodálattal, hogy milyen szépen kapcsolódik egymásba a jelképes cselekedet, néhány közéleti vonatkozás, s végül az emlékezés valóságában az elmaradhatatlan, unitárius, húsvéti gondolat. Nem mehetek bele sem a korabeli cselekedet részleteibe, sem a tanítványok téves megítélésébe, sem a szegények iránt tanúsított felfogásunk sokszínűségébe, de ennek ellenére mindenikről kell tennem néhány megjegyzést.

Azt kell mondanom, hogy senki sem szerette annyira a tanítványok közül Jézust, mint az asszony, aki megkente drága olajjal a fejét. Csakugyan, lehet, hogy pazarlásnak számított mennyiségében, de minőségében is az illatos olaj, de amennyiben Jézus azon megjegyzésére figyelünk, miszerint „temetésére” tette, akkor helyén vannak gondolataink.

Közéleti vonatkozásban azt látom, hogy nem csak ma vannak emberek, akik igen gyakran bántják – sokszor ok nélkül – embertársaikat, hanem megvolt ez Jézus korában is. S tették, éppen azok, akik Jézussal haladtak egy úton. Jó kifogásokat kerestek véleményük alátámasztására, de hamarosan nemcsak Jézust, hanem a mellettük levő szegényeket is cserbenhagyták. Annak ellenére, hogy Jézus mindig hitet öntött beléjük, s az elkeseredett szegényeknek is szükségük lett volna rájuk.

Végül pedig beágyazom életünkbe a fenti történet mai üzenetét. Vannak emberek, akik akkor tudják nyugodtnak lelkiismeretüket, ha már életükben fordítanak gondot azokra, akiket szeretnek. Sokak szemében pazarlásnak tűnik kétszeres nyugdíj árát költeni elmaradhatatlan gyógyszerekre, hisz úgy sem lehet segíteni az öregségen. Mások viszont meghalt szeretteikre költenek vagyont arra hivatkozva, hogy megköveteli a végtisztesség. Nem bántjuk őket, de megjegyezzük hátuk mögött, hogy „jobban tették volna, ha szüleiket életükben tisztelték, szerették volna inkább, mint, hogy tetszelegnek az embereknek!”

Igaza volt, tehát Jézusnak, mert nemcsak hirdetjük az evangéliumot, hanem tisztelettel és jó érzéssel emlékezünk meg arról az asszonyról is, aki még életében megmutatta Jézusnak, hogy mennyire szereti, s a szegények megsegítése sem olyan fontos, mint ő. De vajon megemlékeznek-e rólunk, amikor valaha erről az összefüggésről beszélnek, amikor mi is megpihenünk? Mert ha még életünkben nem mutatjuk meg egymásnak szeretetünket, akkor szegény marad a szülő, a testvér, a rokon, de még szegényebb, akinek semmi nem juthatott szeretetünkből? A koldus csakugyan pénzért nyújtja a kezét, de milyen húsvétja van annak az embernek, aki mellől állszent tanítványok elüldözik az őt szeretőt?

Úgy találom, hogy jobb nekünk, ha illatos olajt pazarló asszony maradunk, mint a szegényekről is megfeledkező, kötelességeink elől megfutamodó, gyáva tanítványok.

Ámen.

A TEMPLOM MEGTISZTÍTÁSA

- Húsvéti ágenda -

Mt 21,12-13.

Kedves Atyámfiai, ünneplő Testvéreim!

1). Köztudott, hogy minden úrvacsora vétel alkalmával Jézusra emlékezünk. Amikor felelevenítjük a Jézussal, életével kapcsolatos eseményeket, akkor máris eleget teszünk régi, vallásos gyakorlatunknak. Megtudjuk a templomtisztítási események előtt, hogy Jézus elé vittek egy paráznaság miatt vádolt nőt, akire tulajdonképpen megkövezés várt a bevett gyakorlat szerint. Jézus azonban nagyszerűen megoldotta a kérdést, amikor hangsúlyozta, hogy persze, megtehetik, csak az vesse rá az asszonyra az első követ, aki életében még nem vétkezett.

Péter kérdésével is szembesülünk, hogy hányszor kell megbocsátanunk felebarátunknak. Akár még hétszer is? Jézus itt is olyan feleletet ad, melyet bizonyára sem Péter, sem a többi tanítvány nem várt: Nemcsak hétszer, hanem hetvenszer hétszer is meg kell bocsátanunk egymásnak.

Egy harmadik példát is felemlítek, amikor a gazdag ifjú a legfőbb parancsról kérdezi Jézust. Ebben a feleletben is az szerepel, amit már szinte meg is szoktunk Jézustól: „Szeresd Istent és szeresd felebarátodat”.

A fenti történetek megelevenítik előttünk Jézus alakját. Ő az, aki egész életével bizonyságot tett a türelem, a megbocsátás, a szeretet mellett. Ezért nehezen értjük a tőle teljesen idegen viszonyulást, amikor beérkezik Jeruzsálembe és hozzáfog a templom megtisztításához.

2). A történeti leírás egy keményen fellépő prófétára utal. Bemegy Jézus a templomba, s nyomban azzal kezdi, hogy megtisztítsa azt. Ostort készít, és azzal űzte ki azokat, akik adtak-vettek. Utána majd felforgatta a pénzváltók asztalait. Persze megindokolja tettét, hiszen hangsúlyozza, hogy Isten háza mindenkor az imádság háza kell maradjon.

3). Nézzünk körül saját életünkben! Szomorúan tapasztaljuk, hogy családokban, közösségekben, egyházközségekben, milyen sokan semmibe veszik a szeretetet, az áldozatvállalást, a gondoskodást. Képtelenek vagyunk, hogy behunyt szemmel elhaladjunk mai életünk e valósága mellett. Amikor észrevesszük, vagy éppen saját életünkön tapasztaljuk, akkor annyit szoktunk megjegyezni magunknak, vagy éppen magunk között, hogy „Bizony láthatóan, érezhetően meghidegült közöttünk a szeretet”. Nemcsak a szeretet gyengült meg, hanem vége felé tart emberi türelmünk is. Nemcsak egymásra kiabálunk idegességünkben, hanem elég gyakran elcsattannak pofonok, melyek aztán nem maradnak viszonzás nélkül. S hogy beszélhetünk-e az egymás iránt gyakorolt megbocsátásról? Talán éppen itt és most lenne ideje, hogy ismét szóljunk róla!

4). Kedves ünneplő Testvéreim! Távol áll tőlem, hogy erőszakosságra buzdítsalak benneteket. A mai szentleckének azonban van egy olyan mondanivalója, mely arra késztet, hogy Jézushoz hasonlóan cselekedjünk. Egyszer, s mindenkorra figyeljünk jobban oda egymás megjegyzéseire, s ne keressük szavainkban állandóan a sértést, a bántást. Próbáljunk olyan válaszokat adni a felmerülő kérdésekre, mint ahogyan Jézus felelt, valahányszor próba elé állították. Tartsuk szem előtt a megbocsátást is, hiszen e nélkül lehetetlen békességesen élnünk. Ne arra tegyük mindig a hangsúlyt, hogy a másik ember nem bocsátott meg, hanem inkább azt kérdezzük, hogy mikor bocsátottunk meg mi utoljára valakinek?

5). Jézus felkínálja számunkra a megfelelő módszert. Kissé erőszakosnak tűnik, de szinte tapasztaljuk, hogy ha másként nem lehet, akkor akár erőszak árán is ki kell űznünk életünkből azt, ami meggátol a jó cselekvésében. Űzzük el életünkből, ami még mindig közénk és embertársaink közé áll, s nem engedi, hogy kiejtsük szánkon a megbocsátás kérését. Távolítsuk el magunkból, ami örökösen holnapra halasztja az embertárs szeretetét, mert előfordulhat, hogy holnap már nem lesz mit kezdenünk a felebarát iránti szeretetünkkel.

Meggyőződésem Testvéreim, hogy így megemlékezésünk olyan, mint amilyent elvár több évszázados, unitárius hitünk, s teljes benne az Isten iránti, őszinte hálaadásunk is.

Ámen.

A magam, családom, egyházközségem nevében minden UNÉL olvasó atyámfiának Istentől áldott Húsvéti Ünnepet kívánok.

Debrecen, 2009 húsvétján: Pap Gy. László unitárius lelkész

Martin Buber:

Az én-te kapcsolat kihívásai

A legnehezebb feladat, amellyel szembe kell néznünk az, hogy mindennel, – amivel csak találkozunk – kapcsolatba kerülünk, mondja Bill Darlison

„Jó, ha nem felejtjük el, hogy az egész világmindenség, egyetlen jelentéktelen kivétellel, másokból áll.” – John Andrew Holmes

Amikor először találkoztam John Andrew Holmes szavaival, erősen meglepődtem, és elgondolkodtam rajtuk. A „jelentéktelen kivétel”, amelyre utal, természetesen az „én”; minden más a világmindenségben – bolygók, földrészek, tengerek, állatok, erdők, és a hatmilliárd, akivel ÉN megosztom a földet, ők a „mások”.

Egyfelől ott vagyok én, másfelől pedig ott van minden más, ami nem én. Azon kívül, hogy egyetlen mondatban tálalja nekem józanító, szemmel látható fontosságom hiányát, Holmes szavai előidézik azt, ami talán a legjelentősebb vallásos kérdés, és valószínűleg a legnyomasztóbb emberi kérdés is egyben: ÉN, ez a „jelentéktelen kivétel”, hogyan viszonyul a „másokhoz”? Bizonyos szempontból minden moralitás és etika „letisztítható” erre az egy kérdésre.

Ez a kérdés kísértette a zsidó Martin Buber teológust is, és Én-Te című klasszikus munkájának megírásához vezette. 1923-ban, Németországban jelent meg először, majd lefordították angolra, és a XX. század egyik alapvető vallási könyvévé vált. Nem könnyű olvasmány, tehát nem tanácsolom, hogy azonnal menjenek a könyvesboltba, és vásárolják meg. A könyv központi gondolata viszont nagyon egyszerűen megfogalmazható: ÉN vagy tárgyként (IT), vagy személyként (THOU) vagyok összefüggésben a „másokkal”; tehát vagy tárgyként használnak, vagy személyként léphetnek velem kapcsolatba.

Buber elsősorban az emberek közötti kapcsolatokkal foglalkozik, de elmélete kiterjeszthető oly módon, hogy virtuálisan magába foglalja a tapasztalat/tapasztalhatóság minden aspektusát. Például, hogyan kapcsolódom Istenhez? Isten számomra csak egyszerűen egy szakadékot betöltő fogalom, mely jó addig, míg más magyarázat bukkan föl a kérdésre? Isten számomra egy misztikus, de személytelen erő, melyhez ellenséges körülmények között fordulok kérésekkel, de elhanyagolhatom akkor, amikor az életem nyugodtabb? És ha ez így van, akkor Ő számomra egy IT (tárgy), teljes ellentétben a bibliával, ahol úgy beszélnek róla, mint „az élő Isten”, „Ábrahám Istene, Izsák Istene, Jákob Istene”; egy olyan Isten, aki nevemen szólít, aki kapcsolatba lép velem, aki – a zsoltáríró szavaival élve: „édesanyám méhében összefűz”, és aki – a Szentírás szerint, még a hajszálak számát is tudja a fejemen; az Isten, akit Jézus „Abba”-nak szólít, mely kifejezés nem is annyira Atyát, mint inkább „Apukát” jelent.

Aztán folyamatosan fenntarthatok egy önvizsgálatot arról, hogy milyen a magatartásom a földdel szemben. Egy érdekes föld, kő és vízkeveréknek látom, mely azért létezik, hogy én saját önző okaim miatt kizsákmányoljam, vagy úgy közelítem meg, mint ahogyan a primitív népek tették, mint egy élő entitást, mely kegyesen együttműködik velem abban, hogy ellássa fizikai szükségleteimet, és akit éppen ezért tisztelettel és szeretettel kell kezelni? A föld, melyből fizikai testem kiemelkedett, az én Anyám, mint ahogy az amerikai bennszülöttek hiszik, és ezért nem IT, amit használunk, hanem THOU, akit kényeztessünk?

Az én embertársaim iránti viselkedésemben az ÉN – IT kapcsolat gyakoribb, mint az ÉN – THOU. Semmi kétség sem fér ahhoz, hogy az ÉN természetes hajlamom az, hogy a többi embert tárgynak tekintsem, és ez az alapvető oka annak, hogy bűnügyek, háborúk, erőszak és testi-sértések sora történik. Ahhoz, hogy bántsak, vagy megöljek egy emberi lényt, először tárgyiasítanom kell, úgy kell látnom, mint „mást”; élő, jóllehet, de valamilyen más módon élő, mint én magam vagyok. Ennek a tárgyiasítási folyamatnak része az, hogy klasszifikálok, bizonyos kategóriákba halmozom őket, így megkímélve magam attól a tehertől, hogy egyénenként találkozzak velük. Homoszexuálisak, prostituáltak, leszbikusok, zsidók, törölköző-fejűek – könnyű őket bántani, kinevetni, még megölni is; sokkal nehezebb viszont ugyanezeket megtenni John-al, Peter-rel, Mary-vel vagy Jane-el, egyénekkel, akiknek nevük, történetük, rokonaik, karrierjeik, vágyaik vannak.

Erich Maria Remarque Nyugaton minden változatlan című könyvében leír egy találkozást egy német katona, és egy test között, melyet éppen leszúrt.

Társam, én nem akartalak megölni… De eddig csak fogalom voltál számomra, elvont valami, ami csak az elmémben léteztél, és ez reakciót követelt részemről. Azt az elvont valamit szúrtam le. Most először látom, hogy ugyanolyan ember vagy, mint én magam. Csak a kézigránátjaidra, a bajonettjeidre, a fegyvereidre gondoltam; most már látom a feleségedet, és az arcodat, és azt, hogy társak vagyunk. Bocsáss meg, társam. Mi mindig túl későn kezdünk el látni. Miért nem mondják meg nekünk soha, hogy ti is pont olyan szegény ördögök vagytok, mint mi, hogy édesanyáitok pont úgy aggódnak, mint a mieink, és egyformán félünk a haláltól, hogy ugyanúgy halunk meg, és ugyanúgy szenvedünk – bocsáss meg, társam; hogyan is lehetnél az ellenségem? Ha eldobjuk fegyvereinket, és egyenruháinkat, akár testvérek is lehetnénk… Vegyél el 20 évet az életemből, társam, és állj fel – végy el még többet, mert nem tudom, hogyan kísérelhetnék meg tovább élni ezek után. (Béke Imák – 32. old.)

Nem valószínű, hogy bármelyikünk is megtapasztalhatja azt, amit Erich Maria Remarque itt leírt. De a tárgyiasítás elve igaznak bizonyul még életünk legkevésbé drámai helyzeteiben is. Hányszor érzékeljük a másik személyt csupán mint funkció, és velük kapcsolatos értékelésünket csupán arra az egyszerű szolgálatra korlátozzuk, melyet számunkra elvégeznek. Álljon itt két példa, melyben, mindkettőben felismerhetjük önmagunkat. Az elsőt Harold Kushner rabbi írta.

Sok évvel ezelőtt, egy 11. osztályos angol könyvben olvastam a következő történetet. Indiában, egy angol ezredes felesége fontos vendégeket várt teára egyik délután. Kinézett a főbejáraton és észrevette, hogy az az ember, aki minden reggel elseperte a leveleket a lépcsőről, nem került elő. Mikor végül megérkezett, a nő azonnal nekiesett: „Fel tudod fogni, hogy mit tettél velem? Tudod te egyáltalán, ki jön ide egy órán belül? Azonnal kirúglak úgy, hogy soha többet nem kapsz munkát ebben a városban!” A nélkül, hogy lesütött szemeit felemelte volna, az ember halkan a következőket válaszolta: „Nagyon sajnálom, de az éjjel meghalt a kislányom, és ma el kellett temessük.” Most történt meg először, hogy az ezredes felesége arra kényszerült, hogy ne úgy lássa a férfit, mint azt az eszközt, aki a lépcsőit tisztítja, hanem mint emberi lényt, akinek szükségletei vannak, fájdalmai vannak, rokonai vannak, akikre ő maga sohasem gondolt még. Hirtelen személlyé vált, egy THOU lett, olyan, akinek érzései vannak, és nem egy egyszerű tárgy többé.”

(Harold Kushner rabbi – Kinek van szüksége Istenre, 96-97. old.)

A második egy igaz történet, melyet Joanne C. Jones írt.

Ápolónő képzőm második hónapjában, tanárunk egy spontán tesztet adott fel nekünk. Én öntudatos tanuló lévén, végigfutottam a kérdéseket, egészen az utolsóig, amelyben azt kérdezték tőlünk, mi az iskolát takarító néni keresztneve. Természetesen, ez csak valamiféle vicc lehet – gondoltam. Láttam már a takarító nénit, többször is. Magas volt, sötét hajú, és az ötvenes éveiben, de honnan tudhatnám a nevét? Beadtam a dolgozatomat úgy, hogy üresen hagytam az utolsó kérdést. Az óra vége előtt, egyik tanuló megkérdezte, hogy az utolsó kérdés beleszámít-e a teszt végső jegyébe. „Természetesen. Karrierük folyamán, sok emberrel fognak találkozni. Mindegyik fontos. Megérdemlik az Önök figyelmét és odafigyelését, még akkor is, ha csak rájuk mosolyognak, és köszönnek nekik.”

Soha életemben nem felejtettem el ezt a leckét. És azt is megtudtam, hogy a takarító néni neve Dorothy volt.

(Inspiration Peak – internet)

Egyszer megnéztem egy részt a Gyakornok című utolsó sorozatból, a BBC 1-en. Az egyik versenyző, aki minden áron Sir Alan Sugar gyakornoka akart lenni, a Kevin névre hallgatott, és szinte kétségbeesetten próbált hatni Sir Alanre, versenytársaira, és a nézőkre üzleti ügyeivel, és könyörtelen magatartásával. Azt mondta: „Húszévesen lettem első házam tulajdonosa, a másodiké 23 évesen, és 24 évesen vettem az első Porche-mat. Én leszek Britannia legsikeresebb, és leggazdagabb üzletembere, és nem érdekel, hogy kin, vagy min kell keresztülgázolnom ezért.” Kicsit szórakoztam is a szavain, annyira fiatal, végül is; ugyanakkor fel is kavartak, mert mit tükröznek ezek a szavak arról a társadalomról, amelyben élünk? Miért tartja elfogadhatónak, sőt éppen szükségesnek, hogy elmondja, mennyire gátlástalan? Biztosan szégyellte volna beismerni titkos szexuális fantáziáit, vagy gusztustalan személyes szokásait; ugyanakkor szégyentelenül közli emberek millióival, milyen érzései vannak mások iránt. Még büszke is volt, amint elmondta.

Lehet, csak azért van ez, mert öregszem, de tudatában vagyok egy fokozatosan növekvő személytelen találkozási tendenciának. Figyelemre méltó, hogy a repülő-, illetve vonat társaságok számára már nem ’utasok’ vagyunk, hanem ’ügyfelek’; a közszolgálati társaságok számára ’fogyasztók’ vagyunk; a bankok és építő társaságok már nem ’szolgáltatásokat’ nyújtanak, hanem ’termékeket’ adnak el. Ezeknek a tranzakcióknak a hangsúlyozott üzleti jellege, csak tovább károsítják a személyes jelleget, melyet valamikor hordoztak. Egyik este, amikor a templom fele gyalogoltunk feleségemmel, Moraggal, arra figyeltünk föl, hogy majdnem mindenki, aki mellett elhaladtunk, vagy mobiltelefonjával volt elfoglalva, beszélt vagy írt, vagy MP3 lejátszót hallgatott. Ketten még biciklizés közben is telefonáltak. Teljesen úgy tűnt, hogy az emberek nagy része vagy olyan személyes, egyedi tevékenységgel volt elfoglalva, mely a környezetet kizárta, vagy pedig üzeneteket küldtek messze lévő személyeknek, mellyel szintén csak ignorálták a környezetükben lévő embereket. Sokszor találkozom fiatalokkal saját lakóházam lépcsőin, akik számára szinte lehetetlen egy „Jó reggelt”-re, vagy egy”Hello”-ra válaszolni, és borzadva látom, hogy emberek az üzletekben folytatják ostoba telefonbeszélgetéseiket, miközben totálisan ignorálják azt, aki éppen kiszolgálja őket.

Ezek mindennapi példák, de tünetiek arra, amit a filozófusok „szolipszizmus”-nak hívnak, az a tendencia, hogy mindenki magába zárkózik, és a „másik”-at figyelmen kívül hagyja. Az autizmus egyik nagyon nehezen kezelhető megnyilvánulása ennek a tendenciának, de míg legtöbbünk szerencsésen megússza ezt a szélsőséges körülményt, mely tovább butíthat, alapjában véve mindannyian rajta vagyunk, valamilyen formában, ezen a spektrumon. Mindannyiunknak van egy természetes hajlamunk az ÉN – IT létre, a felé, hogy személytelenítsük, és tárgyiasítsuk a „másik”-at. A klasszikus szentírási leírása ennek az emberi megnyilvánulásnak abban a bibliai történetben kerül elő, amikor Jézus két lépésben gyógyítja meg a vak embert. Miután Jézus megdörzsöli az ember szemét nyállal, azt kérdezi az embertől „Mit látsz?” „Embereket látok”, – mondja a férfi, – „csak úgy néznek ki, mint a járkáló fák.” Jézus újra meg kell dörzsölje az ember szemeit, ahhoz, hogy teljesen meggyógyuljon. A mi helyzetünk is ilyen: ha körülnézünk, mozgó entitásokat látunk, többé-kevésbé a miénkhez hasonló végtagokkal, de nem úgy fogjuk fel őket, mint gondolkodó, lélegző, szerető, sebezhető, örülő egyéneket; tárgyak és nem alanyok; mindegyikük egy IT, és nem egy THOU.

Nem tudjuk legyőzni ezt a tendenciát egyszerűen azzal, hogy szeretnénk, ha nem lenne. Igazi erőfeszítést kell ezért tennünk, naponta, akár óránként, még a leghétköznapibb, és felületesebb, ugyanúgy, mint a legbizalmasabb találkozásaink alkalmával is arra, hogy a „másik”-at THOU-ként tudatosítsuk önmagunkban. És ebben azért sokkal több van, mint egyszerű udvariasság.

Minden este, mielőtt elaludnánk, vissza kell játszanunk találkozásainkat, és vizsgáljuk meg őket az IT és THOU közötti különbség fényében. Kérdezzük meg magunktól:

Úgy kezeltem-e XY-t mint egy személyt, vagy mint egy funkciót? Megadtam-e a barátnőmnek ugyanazt a lehetőséget, hogy beszéljen, mint amit magamnak természetesnek tartottam, amikor hozzá beszéltem? Hibáztattam-e ma valakit olyasmiért, amit én magam is meg szoktam tenni? Megítéltem-e valakit, mert ÉN éppen egy kategóriába helyeztem, és nem névvel, és saját történettel rendelkező személyiségként kezeltem?

Vagy egyszerűen csak tegyük föl magunknak azt a kérdést, mely összegezi az összes többit: Ma járkáló fákkal, vagy emberekkel találkoztam?

Tegyük föl ezeket a kérdéseket, vagy inkább találjunk ki mi magunk újakat, és becsületesen válaszoljuk is meg őket. Az egyik legnehezebb dolog, amellyel nekünk, embereknek szembe kell néznünk az, hogy megtanuljuk a „másikat” személynek, és nem tárgynak kezelni, és az egyik legfontosabb szerepe egy ilyen vallásos közösségnek, mint a miénk is, éppen az, hogy segítsen nekünk ebben. (Hogy segítsük egymást ebben. Ford. megj.)

Bill Darlison a dublini egyházközség lelkésze,

Az írás megjelent az Inquirer című folyóiratban – az angol unitárius egyház hivatalos lapja – 2009. jan. 24. sz-ban, 7714 sz.)

Fordította: Kászoni József, budapesti lelkész

Balázs Mihály

Dávid Ferenc életútja

Kolozsvárott, a XVI. századi Erdély szellemi centrumában, a fele részben német (szász), fele részben magyar városban született. Születési dátumát pontosan nem ismerjük. A korábbi szakirodalom egy része 1510 tájára tette, újabban a kutatók többsége 1520 tájáról beszél. Az utóbbit tarthatjuk valószínűbbnek, mert szülei 1565–1570 táján még éltek, tehát szokatlanul nagy kort kellett volna megérniük ahhoz, hogy már 1510-ben gyermekük születhessen. Erre vallana az is, hogy egy kortársa, Christian Schaeseus 1555-ös fellépését egy disputában egy fiatalember sikereként méltatja.

Apja, David Hertel, szász nemzetiségű polgár volt, s fia a korabeli névadásnak megfelelően lett Franciscus Davidis, s ebből lett aztán a Franz David, illetőleg Dávid Ferenc alak a németben és a magyarban. A Hertel családnév azonban továbbra is használatban maradt, Dávid Ferenc fiait David és Johann Hertel vagy latinizált alakban Hertelius-ként emlegetik a források, de testvérei Peter, illetőleg Nicolaus Hertel-ként jönnek elő a forrásokban. Sok adat van egy Gregor Hertel nevű polgárról is, aki 1579-ben tagja volt Kolozsvár város tanácsának, ám róla nem bizonyítható, hogy Dávid Ferenc testvére volt. A magyar szakirodalom szerette hangsúlyozni, hogy név szerint nem ismert anyja magyar nemesasszony lehetett, ezt azonban kizártnak tekinthetjük. Pirnát Antal ugyanis meggyőzően mutatta ki, hogy az anyja szolgáját említő városi tanácsi határozatot teljesen alaptalanul értelmezték úgy, hogy egy nemesasszonyról lenne szó. Mivel németül és magyarul is kitűnően írt és prédikált, a magyar történetírók szívesen következtettek arra, hogy vegyes házasság sarja lehetett, ám a magas szintű nyelvtudást nem szükséges föltétlen ezzel indokolni abban a városban, amelyben a 16. század derekára az egyházi, vagy politikai életben valamilyen szerepet betöltők a legtermészetesebb módon voltak kétnyelvűek. ( A kolozsvári polgárok természetes kétnyelvűségére egyébként roppant jellemző, hogy Dávid későbbi apósa a Barát nevet használta, s egy szép magyar nyelvű zsoltárparafrázis is ránk maradt tőle, jóllehet a városon belül élete végéig a szász közösséghez - szász nemzet- tartozott, ám a fia jobban szerette a német nevét, s így Peter Munch-ként szerepel a dokumentumokban.),

A névhasználatból és egyéb adatokból megállapítható apjának foglalkozása is. Az 1560-as években keletkezett hitvitázó iratokban gyakran nevezik őt ellenfelei Franciscus Sutoris-nak, magyarul Varga Ferencnek, vagy Varga Dávid fiának. Ez összefügg azzal, hogy az erdélyi szász családneveket a 15–16. században magyarra fordított alakban is használták, vagy a szász családnév mellé az illető foglalkozása nevének magyar formáját is odaillesztették. Így történhetett ez Dávid Hertel esetében is, s így aztán az elnevezés tovább hagyományozódott fiára. Az utóbbi időben a gazdaságtörténeti szakirodalom azt is megállapította, hogy Sutor-nak, vagy Vargának nem csupán a csizmadiákat nevezték, hanem a tímárokat is. Mivel a Hertelek között többen ezt a foglalkozást űzték, s az említett Gregor Hertel is a Ledrer Zechen zu Clausenburg tagja volt, valószínűnek tarthatjuk, hogy David Hertel-nek is ez volt a foglalkozása. Ez összhangba hozható azzal, hogy egy kolozsvári adójegyzék David Hertel külvárosi allódiumáról tesz említést. A bőr feldolgozásához elengedhetetlenül szükség volt arra, hogy a tímárok a víz melletti külvárosi majorokkal is rendelkezzenek. Mindez azt jelenti, hogy Dávid Ferenc Kolozsvár városának módos, de nem a leggazdagabb rétegéből került ki. A kizárólag szász nemzetiségűekből álló tímár céh fontos szerepet játszott ugyan a város életében, képviseltette magát a városi tanácsban is, de nem vehette föl a versenyt a legbefolyásosabb, a város első számú vezetőit adó ötvösök és szabók céhével.

Apja nem tartozott ugyan a város legmódosabb polgárai közé, három fia közül legalább az egyik iskoláztatására mégis vállalkozhatott. Ez nyilvánvalóan a városban kezdődött, ám a további esetleges helyszínekről már bizonytalanok ismereteink. Későbbi források és összefoglalások a gyulafehérvári káptalani iskolában folytatott tanulmányok mellett a Brassói Gimnáziumról, majd a wittenbergi egyetemről beszélnek, ám az adataink rendkívül hézagosak, s a lyukakat kénytelenek vagyunk hipotézisekkel kitölteni. A bizonytalanságot a névhasználat kialakulatlansága is okozza. Bizonyosan beiratkozott ugyanis a wittenbergi egyetemre 1545 októberében egy bizonyos Franciscus Literatus Klausenburgensis Ungarus, továbbá 1548 januárjában egy bizonyos Franciscus Literatus Transylvanus. A szakirodalom hol az egyiket, hol a másikat azonosítja Dávid Ferenccel, s ennek megfelelően alkot aztán elképzelést az életútnak ezt megelőző és ezt követő szakaszáról is. Mivel az alább részletezendő adatok arra utalnak, hogy Dávid megfordult az erdélyi szászság nagyon fontos városában, Brassóban is, mi azt tartjuk valószínűbbnek, hogy 1548-ban kezdte meg wittenbergi tanulmányit. Ebben az esetben nem lenne akadálya ugyanis annak, hogy őt lássuk abban a Franciscus Coloswarinusban, akit 1545-ben iratkozott be a brassói gimnáziumba. Ez összhangban hozható lenne egy további adattal is, amely az eddigiekben elkerülte a kutatók figyelmét. A brassói érdekeltségű un. Album Oltardianumban ugyanis a következőket olvassuk: 1548 Eodem Anno ist Franciscus Clausenburger nach der Wittenberg vereyset, und hat von Wien auss Brief geschrieben die 11. Augusti und geschickt: „Der Röm. Kays. Erklärung, wie es der Religion halben im heil. Reich bis zu Auftrag des gemeinen Concilii gehalten werden soll, publiciert auf dem Reychstag zu Augsburg den 15. Mai.” Auch hat Clausenburger uns bemeldet, wie dem Legato zu Constantinopel durch Röm. Kays. Majestät, als auch durch Khunig Ferdinando anbefohlen worden, zur Befreiung des Stephani Maylad alles zu thun. Haec nova, non magna nostratibus causarunt gaudia.

Ennek a bejegyzésnek egyéb vonatkozásaira még visszatérünk, most csupán azt hangsúlyozzuk, hogy brassói és a wittenbergi matrikula névhasználata is abban az esetben kerül közel egymáshoz, ha 1548-ra tesszük Dávid wittenbergi beiratkozását, hiszen etnikai értelemben Dávid nem volt Ungarus, s szinte kizártnak is tekinthetjük, hogy ilyenként tüntesse fel magát. De emellett szólna az 1550-ben Wittenbergből hazaküldött költeménye is, amelyben további támogatásért folyamodik mecénásához, Medgyesi Ferenc gyulafehérvári püspök helyetteshez. Amennyire logikus ugyanis egy ilyen hosszabbítási kérelem két esztendő után, annyira rendhagyó, s a korabeli gyakorlattól eltérő lenne, hogy öt esztendő eltelte után fogalmazódjék meg.

Úgy tűnik tehát, hogy Dávid Ferenc közvetlenül a brassói iskolából, de a gyulafehérvári püspöki vikárius támogatását élvezve ment Wittenbergbe tanulni 1548-ben. Az eddigi életrajzok nem figyeltek fel erre a kettősségre, s ezért nem tárulhatott fel rendkívüli eszmetörténeti érdekessége sem. A Gyulafehérvárhoz kapcsolódás hátterét keresve szinte lehetetlen figyelmen kívül hagyni, hogy Medgyesi püspöki helynök elődje az a Hadrian Wolphard (Adrianus Wolphardus) volt, aki ezt megelőzően egyszerre volt gyulafehérvári kanonok és kolozsvári plébános, s aki a latin nyelvű erdélyi humanista irodalom sokoldalú és termékeny alakjaként 1522-ben kiadta Janus Pannonius verseit, ám ugyanakkor Erasmusnak is nagy olvasója volt. Nem látszik nagy merészségnek arra gondolni, hogy ő karolta fel először az elemi iskoláit még bizonyára a szülővárosában végző, s nyilván rendkívüli tehetségnek látszó fiatalembert. Így kerülhetett ez a kolozsvári ifjú egy olyan közösség, a gyulafehérvári káptalan látókörében, amely meghatározó szerepet játszott Erdély szellemi életében a 16. század harmadik és negyedik évtizedében. A káptalan tagjai közül jó néhányan világi pályára léptek, vagy a reformáció hívei lettek. Csak e legismertebbeket említjük meg: Csáky Mihály egyházi állásáról lemondva élete végén János Zsigmond fejedelem kancellárja és az unitáriusok támogatója lett, Kálmáncsehi Boldi Sebestyént 1555-ben evangélikus szuperintendensként említik a források, míg Kálmáncsehi Sánta Márton a reformáció helvét irányzatának lett a legnagyobb hatású terjesztője az 1550-es évek derekán. Hagyományosan valamiképpen besorolják ebbe a névsorba Hadrian Wolphardot is, mivel egy Heltai Gáspár által megörökített történet szerint már a 30-as évek végén legalábbis hozzájárult ahhoz, hogy a reformáció egyik terjesztője elkerülje a bebörtönözést. Mindezek fényében különösen a magyar nyelvű szakirodalom hajlamos arra, hogy kizárólag a reformáció későbbi jelenségei felől értékelje a gyulafehérvári káptalan tevékenységét, s a reformáció előfutárait keresse közöttük. Megerősítette ezt az elképzelést, hogy kimutatható volt: e káptalan tagjainak zöme kapcsolatban állott Johann Honterus- szal, akiben a protestáns egyháztörténeti hagyomány az először Brassóban áttörni tudó erdélyi reformáció első jelentékeny képviselőjét ünnepelte.

Az utóbbi évek kutatási eredményei azonban jelentősen módosítottak ezt a képet. Csepregi Zoltán árnyalt elemzéssel mutatta ki, hogy Honter Reformatio ecclesiae Coronensis ac totius Barcensis provincae c. 1543-ban megjelent munkája teljesen új megvilágításba helyezhető, ha nem csupán a forrásait tesszük vizsgálat tárgyává, hanem korabeli jelentését is. Csepregi hajlik arra, hogy a forráskérdésekről vitatkozók közül annak az Erich Rothnak adjon igazat, aki szerint Honter művének fontos forrása volt a nürnbergi Lazar Sprengler Verzaichnis der geeenderten misspreuch und ceremonien c. műve, s természetesen nem tagadja annak jelentőségét sem, hogy a mű eleje és vége a wittenbergi rendtartásra hivatkozik, ám jóval fontosabbnak véli, hogy a mű az európai és a magyarországi egyházpolitikai fejlemények egészében akarja elhelyezni mindazt, ami Brassóban történt. Ez az irat tehát szerinte azzal az igénnyel számol be a lezajlott reformokról, hogy bizonyítsa: mindez összhangban van azokkal a reformtörekvésekkel, amelyeket ekkor még III. Pál pápa környezetében is többen igeneltek. A mű tehát egészében azoknak a mérsékelt reformereknek a nyelvén beszél, akik számára az egyetemes egyház és az evangéliumi igazság képviselete összhangba hozható volt, s akik programjuk centrális elemének éppen ennek az összhangnak a megteremtését tartották. Ez az Erasmustól és más humanistáktól származó elemeket is felölelő koncepció áll Honterus tevékenységének a középpontjában akkor is, amikor a brassói iskolát a humanisták mintájára ludus litterarius-szá formálja át. Erről éppen az a Pesti Gáspár az egyik legfontosabb forrásunk, akit az 1550-ben megjelent Elégia előszavában köszönt majd Dávid Ferenc Wittenbergből, s aki az 1541-ben Brassóban megjelentett Adagia-válogatásban ( RMNY 43) felsorolja azokat a nyomtatványokat, amelyeket Honterus az új szemléletű iskola szolgálatában Brassóban kiadott . Ennek a gyulafehérvári iskolában tanult Pestinek a pályaképe is jelzi ugyanakkor a brassói Honter és környezete, továbbá a gyulafehérvári káptalan szoros és a nagypolitika mindennapjaiba is beágyazott kapcsolatát. A tanulmányait a gyulafehérvári káptalani iskolában befejezett Pesti ugyanis a kanonok közül a legintenzívebb kapcsolatot Veransics Antallal tartva hamarosan világi pályára lépett, előbb Majláth István erdélyi vajda szolgálatába állt, majd I. (Szapolyai) János király titkára lett, hogy aztán a király halála után rövid brassói megtelepedést követően ismét a legmagasabb szinten, Martinuzzi Fráter György, az erdélyi politika első számú formálója mellett teljesítsen titkári szolgálatot egészen ennek haláláig.

Ezek az adatok lehetővé teszik tehát, hogy az Album Oltardianumban leírtak által is megtámogatva úgy képzeljük el, hogy Dávid 1548-ban brassói tanulmányok után iratkozott be Wittenbergbe, ahová tehát semmiképpen sem protestánsként érkezhetett, hanem annak a fentiekben körvonalazott reform-elképzelésnek a híveként, amely Wittenbergben történteket a megvalósulás egyik módozataként kezelte. Ha figyelembe vesszük, hogy milyen magas helyekről támogatták (a helytartó titkára, a gyulafehérvári püspöki vikárius) talán azt sem tarthatjuk kizártnak, hogy kiküldetésének nem csupán a tanulás volt az egyetlen célja, hanem legalábbis kiegészítő feladata lehetett az európai egyházpolitikai mozgások figyelemmel kísérése. Az Albumban rögzítettek ezt látszanak igazolni, hiszen az 1548 januárjában Wittenbergbe beiratkozott fiatalember ugyanennek az évnek az augusztusában Bécsben tűnik fel, s nem is akármit küld meg Brassóba. Az Albumban pontos cím szerint leírt dokumentum ugyanis nem más, mint az 1548 májusában az augsburgi birodalmi gyűlésre erőltetett császári elképzelés a vallási ügyek rendezésére, amelyben a császár immár a megelőző időszak hadi sikereire is támaszkodva a korábbiaknál jóval keményebb, a protestánsoknak immár keményen diktáló intézkedéseket fogalmaz meg az egység helyreállítására. (A dokumentum latin és német nyelven is megjelent. Dávid láthatóan a németet küldte haza Brassóba. Példány hiányában azt nem tudtuk megállapítani, hogy a két német kiadás közül melyik lehetett ez: a rövidebb és a latinnal teljesen megegyező, amely Augsburgban jelent meg, vagy a terjedelmesebb, egy Vermanung an die umbsstehenden bey dem heiligen Ampt der Messe c. részt is tartalmazó, amely Frankfurtban látta meg a napvilágot.) De úgy látszik legalábbis feladatának tekintette, hogy az Erdély szempontjából fontos világi politikai eseményekről is beszámoljon. Ezért írta meg azt a fontos (mint később kiderült légből kapott) hírt, hogy a császár és a magyar király a siker reményében lép fel Majláth István, az akkor már több éve a török fogságában élő, egykori vajda kiszabadítása végett, aki - mint említettük - egy időben a Dáviddal jó kapcsolatban lévő Pesti Gáspár patrónusa volt. A Wittenbergből hazaküldött Elégia és kísérőszövege alátámasztja ezt az elképzelést. Úgy vélem ugyanis, hogy a Pestiben megalapozatlanul protestáns patrónust látni akaró magyar életrajzírókkal szemben Gustav Gündisch joggal hangsúlyozta, hogy a Dávid által leírtak nem engedik meg ezt az értelmezést. A Pestihez írott levél az igaz vallás mellett ez erdélyi egyházak kívánatos összhangjáról beszél, s egyáltalán nem kapnak benne hangsúlyt kifejezetten protestáns eszmények, s hasonló mondható el a haza sorsa miatt aggódó és a kegyes gyülekezeteket (pios coetus) támogatását, vagy a vallás becsületének (honor religionis) helyreállítását szorgalmazó Medgyesihez intézett disztichonokról is. Említésre méltónak tarthatjuk továbbá, hogy a disztichonok szerzője ékes szavakkal emlékezik meg azokról a diplomáciai erőfeszítésekről, amelyeknek Medgyesi Martinuzzi Fráter György mellett részese volt, ami nyilvánvalóan az általuk képviselt politika melletti lojalitás kinyilvánításának is tekinthető.

Olvasd el ezt a bejegyzést »

2009-04-15

Dr.Kaplayné dr. Shey Ilona

Búcsúztatására

Drága Ili néni!

Sokféle gondolat fogalmazódott meg bennem, hogyan is búcsúzhatnék ezen a napon.

Átnéztem írásaidat , megemlékezéseidet: Te az Emberről mindig szubjektíve fogalmaztál.

Engedd meg, hogy ezt tegyem én is.

Csaknem húsz éve ismertelek meg az unitárius könyvtárban olvasóként, Te már a nyolcvanat betöltötted, rendkívüli testi , szellemi frissességben .

Szerencsém volt, hogy sokat tudtál nekem mesélni. Meséltél magadról, emlékeidről. Az emlékmozaikokból kirajzolódott életutad, melyben megéltél nagyon nehéz és nagyon szép időszakokat - ezeket nem egymás után, hanem úgy, hogy a legrosszabb dologban is találtál valami szépet, derűset.

Humorod és finom öniróniád átszőtte világlátásodat, segített felülemelkedni a hétköznapokon.

Művészettörténész lettél , és évtizedeken át mégis könyvtárosként dolgoztál.

Az ötvösművészet volt a kutatási területed, és sokat tettél az unitárius serlegek történetének megörökítéséért.

A gótika volt kedvenc stílusod. Két különleges épületben tevékenykedtél: a Földtani Intézet szecessziós és az unitárius egyház neogótikus falai között.

A Földtani Intézetben nagyon szerettek munkatársaid, ha valahol találkoztam velük, legendákat meséltek Rólad.

Fiatal korod óta aktív részt vállaltál a budapesti egyházközség életében, épületében.

A ÍI. világháború alatt elveszett idilli otthonod és Te otthont találtál magadnak, és otthont – menedéket teremtettél a Koháry utcai épületben az akkori lelkészekkel : Szent-Iványi Sándorral, Kereki Gáborral.

Ferencz József püspöksége idején rendbe tetted a romos könyvtárat, megírtad a 100 éves épület történetét.

A háború alatt megsemmisült templomablakokat pótlandó két szimbolikus ólomüvegablakot adományoztál a gyülekezetnek.

Érdemeid felsorolása hosszú időt venne igénybe.

Utolsó , Unitárius életben megjelent írásodból idézek most, hogy mi búcsúzók erőt meríthessünk, hogy harmonikus lényed emlékét vigasztalásul magunkkal vihessük:

„ Azt kérdezed tőlem, hogy mi volt a legnagyobb boldogság életemben?

Az első önkéntelen válaszom nyomban az volt, hogy a legboldogabb gyermekkoromban lehettem, amikor még nem is tudtam, hogy boldog vagyok. Csupán végtelen szeretetet éreztem magam körül…

Ifjúkorom óta, itt a Kárpát-medencében megtanultam az apró örömöket megbecsülni. Így hát nagyon sokszor éreztem életemben örömet. Persze úgy vélem, az öröm és boldogság: az kettő. A boldogság ugyanis egy magasabb rendű öröm, amolyan „égi” öröm.

Ilyen égi öröm lehet pl. egy anyának gyermeket világra hozni, vagy egy tudósnak, művésznek újat teremteni. Egyszóval a ”teremtésben” részt venni !

Hát bizony az elsőként említett teremtésben nem részesülhettem. Mégis úgy érzem , valamelyik más égi örömből nekem is jutott, ami önfeledten boldoggá tudott tenni.

A tapasztalatokban gazdag , úgynevezett öregkor idején , a mai napig is elkísér a szeretet megnyilvánulás minden szikrája, mely engem ért, és melyből magam is adhatok!”

Nyugodj békében, Ili néni!

Muszka Ibolya

EMLÉKBESZÉD

Dr. Kaplay Imréné dr. Schey Ilona 1910. október 23. - 2009. február 27.

„a művészettörténetbe oltott könyvtáros”

A Magyar Állami Földtani Intézet munkatársai, a Könyvtár dolgozói nevében búcsúzom Kaplayné dr. Schey Ilonától, aki megtisztelt bennünket azzal, hogy Ilikének szólíthattuk. Egy évszázadnyi élet, közel 50 év munkakapcsolat szeretett Könyvtárával, kollégák újabb és újabb nemzedékével. A munkatársak változtak, a Könyvtár maradt, gyarapodott, és máig magán viseli kezének nyomait. Néhány éve még, amikor egészsége megengedte, ellátogatott az Intézetbe, ahol egykori munkatársai és fiatal kollégái körében anekdotázva, emlékeket idézve köszöntöttük a hosszú intézeti pályafutás kezdetének évfordulóját.

Schey Ilona, Ilike, iskoláit Budapesten végezte, az első négy osztály után a Fehérvári úti állami polgári iskolába járt, utána a Veres Pálné állami leánygimnáziumban folytatta középiskolai tanulmányait. Az érettségi vizsga letétele után a budapesti egyetem bölcsész karára iratkozott be, ahol 1935-ben cum laude eredménnyel ledoktorált művészettörténet és archeológiából. Diák évei alatt sokat utazott külföldön, mint cserediák, ahol nyelveket, múzeumokat és könyvtárakat tanulmányozott. Járt Franciaországban, Németországban, Olaszországban, Ausztriában, Angliában. Mint meghívott diák professzorával és diáktársaival közös úton Svédországban, Görögországban. Anyanyelvén kívül németül, franciául és angolul beszélt. A diploma megszerzése után művészettörténeti tanulmányok írásával, tanítással, és diákok vizsgára való előkészítésével foglalkozott.

Közvetlenül a háború után, 1945-ben a Műszaki Egyetem Mechanikai Technológiai intézete alkalmazta őt műszaki könyvtárosnak. Az egyetemen a háború által feldúlt könyvtárat kellett rendeznie és újból felállítani. Itt dolgozott egészen 1949. február 15-ig, amikor „először lépte át az Intézet küszöbét”, mivel felvették könyvtárosnak a Földtani Intézet Könyvtárába. Az Intézetben eleinte ugyancsak a háborús állapot helyrehozása volt a feladat, később a Könyvtár fejlesztése, raktározási gondjainak megoldása, a zavartalan működés biztosítása. A munka mellett tudományos könyvtárosi, majd műszaki könyvtárosi képesítést szerzett. Korszerűsítette a Könyvtár katalógus rendszerét, bibliográfiai feldolgozásokat készített.

1965-ben, a Földtani Kutatás Kiváló Dolgozója kitüntetés elnyerésének indoklásában a könyvtári munka kiváló ismerőjeként minősítik, aki a Könyvtár egyre növekvő feladatait helyes szervezéssel, kellő szakmai tudással és korszerű módszerekkel irányítja és végzi.

Egy 1967-ben kelt, az Intézet vezetői által készített minősítés így jellemzi: „Bár a nyugdíj korhatárt már 2 évvel túlhaladta, munkabírásában és munkatempójában semmi csökkenés nem tapasztalható (megjegyzendő, hogy akkoriban a nők számára 55 év volt a nyugdíj korhatár). Tekintettel jó egészségére és munkakedvére, minimálisan az Intézet centenáriumáig elláthatja még a Könyvtár vezetését.”

Így is történt, aktív részese volt az Intézet 100 éves évfordulóját ünneplő rendezvényeknek 1969-ben, és ezt követően, évekkel később, 1974. december 31-én ment nyugdíjba.

Nem csak szakmai hozzáértése, munkaszeretete, szorgalma volt legendás, hanem az is, hogy lényét áthatotta az intellektuális humor, a visszafogott, nem tolakodó, nem harsány humor, amely csipetnyi öniróniával párosulva mutatta az életről, a munkáról, a kollégákról és önmagáról formált véleményét. Ennek illusztrálására szeretném felolvasni önéletrajzi elemeket tartalmazó írását, melyet 90. évéhez közeledve, 1998. április 21-én jegyzett fel:

„Ki bevallja, ki nem tudta, hogy mi az a Paleontológia

A történethez hozzátartozik, hogy őszintén be kell valljam, hogy ma

megszégyenültem, amikor a MÁFI folyosóján összetalálkoztam egy csapat apró

gyerekkel és vezetőikkel. Ezek az apróságok vajon mit keresnek a mi Geológiai

Intézetünkben? Meg is kérdeztem az egyik felnőtt vezetőt.

- „Hány évesek ezek a kicsik és miért jöttek el ebbe a tudományos intézetbe? “

-„Ezek 6 évesek és óvodások!” - válaszolta. - Ma van a „Föld napja”, ez

vezette őket ide! Ok ugyanis már gyűjtik a „köveket” és tudják, hogy sok millió

éves állatok maradványai vannak itt kiállítva. Ezekkel ismerkednek… “

Most következett be a szégyenérzésem!

Még a háború előtt elvégeztem az Egyetemet és művészettörténész lettem. A

fiatal ún. társaságom csupa művész és művészettörténészből állt akkoriban.

Egy alkalommal azonban két idegen vendég került a társaságba. Kérdeztük

tőlük: - Maguk is művészek? — Nem, mi geológusok, azaz paleontológusok

vagyunk.

Ámulva néztünk rájuk. Geológusok, azaz földtörténészek, de vajon mi a csuda az a paleontológia? Később megtudtuk, hogy az egyik Kretzoi Miklós, a másik

Szörényi Erzsébet volt, már akkor kiváló szakemberek a Földtani Intézetből.

Kretzoi elmagyarázta az őslénytan szakmai és gyakorlati jelentőségét. Látván

érdeklődésünket felajánlotta, hogy elvezet bennünket a Nemzeti Múzeum

Őslénytárába. így hát én is megismerkedtem evvel a titokzatos és csodálatos

tudományággal!

Néhány év múlva már a háború után az élet tarkasága révén bekerültem a MÁFI

Könyvtárába, mint könyvtáros, ahol bizony már 49 éve működöm.

így szégyenítettek meg tegnap a MÁFI folyosóján engem ezek az apró óvodások,

akik bizony már tudják, hogy mi az a paleontológia…!!!”

Kedves Ilike! Búcsúzunk tőled, egykori munkatársunktól, a „művészettörténetbe oltott könyvtáros”-tól, ahogy saját magadat nevezted, de ígérjük, hogy emlékedet megőrizzük! Isten veled! Nyugodjál békében!

Brezsnyánszky Károly

2009. április 15.

Szeged

A rendkívüli hideg februári napon tartott istentisztelet a hívek elgondolkozatására arról szolt, hogy legkevesebb időnk önmagunkra van. Türelmesnek kell lennünk önmagunkkal. Méltóságunk megőrzése szeretet lehetősége is önmagunk s mások iránt.

A márciusi istentisztelet elmélkedésének alapja Ézsaiás 57. rész 3-8 verse. Az igának kötelékét kioldva a böjt szabadságot, szeretet munkát jelentsen.

A böjt az egész életre kihat befelé fordulással, önvizsgálattal. Lelki gyógyulás, szegénység, Istenben való kielégülés, önmegtartóztatás, lelki békesség által erősödik a hit.

A böjti időszak negyven napig tart. Jézus negyven napig böjtölt a pusztában.

Húsvétkor az ébredő tavasz fénye ragyogott a templom ablakain keresztül a megújulásra vágyó közösségre. A templomban elhelyezett virágok, a tavasz hírnökei az újjászületést jelképezték a reménykedő lelkeknek. Felcsendültek a zsoltárok hirdetve az élet diadalát.

János evangéliuma 19. része 5. verse és Lukács evangéliuma 23. része 47. verse képezte Kiss Mihály lelkész elmélkedésének alapját.

Jézus igaz embersége, eszményi volta követendő példa. A jelenkor emberisége is több emberséget kíván. A jézusi út a világosság, az igazság, az élet. Az ünnepi istentisztelet végén a feleségével együtt jele lévő Dr. Ormos Jenő professzor emeritus köszöntésére került sor. Professzor úr március 15-én részesült a Magyar Köztársaság Érdemrend Lovagkeresztje kitüntetésben.

A köszöntőt e sorok írója mondotta el. E helyen is tisztelettel gratulálunk. Isten tartsa a gondviselésével sok időn át. Az ünnep fénye, reménysége hatotta át a résztvevők lelkét.

Szeged, 2009. április 13.

Vitálisné Miklós Éva

Bartók Béla Unitárius Egyházközség

Egyházközségünk élete az elmúlt időszakban is gazdag volt eseményekben és szertartásokban.

Február 17-én utolsó útjára kísértük és eltemettük Radics Gyuláné 94 évet élt testvérünket.

Március 6-án eltemettük Sándor Gábor 85 évet élt Homoródalmás-i születésű testvérünket.

Március 29-én megemlékeztünk Patakfalvy Sámuelné, született Csiki Klára testvérünkről, aki 10 éve távozott az élők sorából. Édesapja dr. Csiki Gábor unitárius püspöki helynök volt, a Misszióház megalapítója. Egészen haláláig, 1965-ig volt e templom lelkésze. Lánya, Csiki Klára 1924-benszületett Budapesten. Tanulmányait itt kezdte, majd Londonban folytatta és fejezte be angol-német tanári képesítést szerezve. 1944-ben, Budapest ostroma után férjével Erdélybe költöztek. Negyven éven keresztül Marosvásárhelyen élt és tanított. Patakfalvy Sámuellel kötött házasságából két gyerekük született: Péter és Judit. Élete legboldogabb éveit „Útkereső szerelmes levelek” címen férjével írt könyvében örökítette meg. Csiki Klára boldog házasságának 55. évében, 1999. márciusában távozott e földi létből. Emlékét őrzi férje, Patakfalvy Sámuel. Emléke legyen áldott!

Április 4-én szombaton 18 órától a Régizene Együttes Buxtehude műveket adott elő.

Április 5-én Virágvasárnapján ünnepi Istentiszteletet tartottunk.

Április 7-én búcsúztunk az Óbudai temetőből Herczeg Miklósnétól, szül. Tóth Zsuzsannától, aki 88 évet élt .Vadad-i születésű volt.

A Nőszövetség tagjai, Gergely Éva vezetésével minden második héten kézimunkakört szerveztek, és Húsvét előtti alkalommal ünnepi képeslapokat és díszeket készítettek eladásra.

Április 7-én, kedden 18 órától az Énekeljük végig unitárius énekinket és beszélgessünk unitárius nagyjainkról sorozat keretében Gergely Felicián ismertette az eddig elhangzott unitárius lelkészeink húsvéti felfogását.

Április 10-én, Nagypéntek alkalmával 18 órától Istentiszteletet tartottunk a templomunkban.

Április 12-13-án, Húsvét ünnepe alkalmából Úrvacsorát osztottunk. Az Úrvacsorai kenyeret és bort a Benczédi testvérek adományozták halottaik, szeretteik emlékére. Emlékeznek a 30 éve elhunyt Benczédi Domokos unitárius lelkészre és a fiatalon, 2009. januárjában, 31 éves korában elhunyt unokára, Benczédi Sándorra.

Gál Jenőné, férjére Gál Jenő unitárius lelkész-esperesre emlékezett, aki 11 évvel ezelőtt Húsvét első napján 1 órakor távozott e földi létből.

Ünnep másodnapján Horváth Balázs 26 éves ifjút kereszteltük meg, aki tudatosan választotta hitünket, gyülekezetünket. Majd a Vox Insana kórus, húsvéti témájú kórusműveket adott elő.

Április 16-án, csütörtökön örök nyugalomra helyeztük az érdi temetőben Szabó István 34 évet élt Sepsiszentgyörgy-i születésű testvérünket.

Április 17-én, pénteken örök nyugalomra helyeztük a maglódi temetőben Wekerle József 69 évet élt Tordatúr-i születésű testvérünket.

Április 19-én, a vasárnapi istentiszteletet a Kossuth Rádió egyenes adásban közvetítette templomunkból. Istentisztelet után megkereszteltük Bakonyi Gábor és Abrudbányai Tímea, Gábor Márton nevű kisfiát és Abrudbányai Örkény és Kovács Nóra, Örkény nevű kisfiát.

Április 24-én, pénteken a Zeneakadémia III. évfolyamának hallgatói vizsgakoncertjüket tartották templomunkban.

Május 24-én az Istentisztelet keretében három konfirmáló növendék tesz vallást hitéről ünnepélyes keretek között.

Nagy szeretettel várjuk kedves híveinket és az érdeklődőket Pünkösd ünnepe alkalmából templomunkba.

Léta Sándor

ÍGY ÉLÜNK ÉS DOLGOZUNK FÜZESGYARMATON ÉS A GYULA ÉS

KÖRNYÉKE SZÓRVÁNYGYÜLEKEZETÜNKBEN…

A tavasz- és ünnepvárást is a lelkes és lelkiismeretes munka jellemezte gyülekezetünk életében. Nehezen jött a kikelet itt az Alföldön, de ez nem szegte senkinek kedvét, mert a

tennivalókat el kellett végezni. Az előző híradásunk idején még nem tudtunk egyik-másik

történésről, illetve csak jelezhettünk előre néhány tervezett eseményt.

Március 3-án az MTV a Püspöki Hivatalban felvette, majd mindkét csatornáján műsorára tűzte a Világvallások Egyeztető Fóruma tagegyházai öt képviselőjének beszélgetését. Egyházunk nevében engem szólaltattak meg a közös, éppen aktuális tennivalónk tárgyában, a kisegyházak állami támoga-

tásáról. Egyébként a fórum állandó lelkes képviselője és kapcsolattartója Léta Sándor lelkésztársunk.

Március 4-én a Petőfi Irodalmi Múzeum Lotz termében a PEN Club meghívására az Unitárius Alkotók

Társasága szerepelt műsorával. A műsorban feleségemmel előadtuk Wass Albert Dalol a honvágy és

Juhász Gyula Testamentom című versét zenés változatban. Az egész est az UART újabb sikere volt. A

Bencze Márton vezette unitárius vallásos szerkesztőség felvette a műsort, amiből április 26-án az Uni- tárius Magazin délelőtti (MTV1) és délutáni (MTV2 adásában láthattunk részleteket.

Március hónapban levelezést folytattunk Lezsák Sándorral, a Parlament alelnökével egy, a székely unitárius vértanú, Moyses Márton emlékére készített márványtábla felavatásáról. Az unitáriusok nagy barátja minden segítséget felajánlott, hogy ezt a tervünket kivitelezhessük. Március végén Ger-

gely Feliciánnal, a Bartók Béla Egyházközség gondnokával megkerestük a Nemzeti Múzeumnál Bauer

Sándor, egy másik vértanúnk emléktábláját, és kinéztük a helyet, ahol majd felavathatjuk a Moyses

Mártonét, hiszen mindketten a kommunista diktatúra elleni tiltakozásul gyújtották fel magukat a

cseh Jan Palach-hoz hasonlóan. A Lezsák Sándorral való tárgyalás után elküldtük a leendő támogatók-

hoz levelünket, akiket megnevezett a VII. kerület vezetőségéből. (Az egyik alpolgármester és baráti köre segít majd az engedélyeket beszerezni, és, ha nem megy, akkor Lezsák Sándor is besegít majd.)

Március 12-én klubunk dalárdájával Gyomaendrődön szerepeltünk az eltelt Nőnap és a közelgő Nem-

zeti ünnep alkalmára tartott rendezvényen. A műsorunk nagy tetszést aratott a hallgatóság körében.

Március 13-án volt a bejelentett MTV felvétel, amikor nyolc hittanosunkkal „színre vittük” a Tékozló

leány példázatát. Március 29-én sugározta a Tv. Nagyon sok elismerő visszajelzést kapott az adás.

Március 15-én a központi ünnepség után (ahol az egyházközség gondnokával koszorúztunk) a templo- munkban istentiszteletet tartottunk, és a szoborparkunkban az Aradi 13 emlékművénél virágoztunk.

Március 18-án az Elnökség ülést tartott, amelyen kitűztük az Egyházi Képviselő Tanács ülését április 4-re és elhatároztuk a második lelkészi értekezlet összehívását az azt megelőző napra.

Március közepe táján megkezdtük a Passió-próbákat, a Hagyományőrző Népdalkörrel minden szer- dán este, a klub dalárdájával minden csütörtök este gyűltünk össze a Művelődési Házban.

Március 27-én a Hegyesi János Városi Könyvtárban sikeres irodalmi estet tartottunk „Húsvét a ma-

gyar költészetben” címmel, amit a helyi és a Körösladányi Tv nagyhéten és az ünnepen mutatott be.

A verseket presbitereink, hittanosaink, két képviselő és két, a verseket kedvelő testvérünk olvasta fel.

Március 28-án , szombaton Domokos László megyei elnök összehívta Békéscsabára az egyházak leg-

magasabb beosztású képviselőit megtárgyalni a válsághelyzettel kapcsolatos egyházi ügyeket.

Március 29-én ünnepre előkészítő istentiszteletet tartottunk a Hajnal István Idősek Otthonában.

Április 5-én, virágvasárnap délután fogadtuk a Békéscsabai Városvédő Egylet 60 tagú küldöttségét,

akik a megyei értékek felkutatását és felkeresését, meglátogatását tűzték ki célul. Így szereztek tudo-mást az újságokból, a Tv és rádió adásaiból arról, hogy egy unitárius egyházközség is működik erős

gyulai szórvánnyal a megyében. Bemutattuk templomunkat és környékét, ismertettük nem csak a gyülekezet, hanem az egyházunk, vallásunk történetét is. Rengeteg sok kérdést kellett megválaszolni.

Április 6-án a Hegyesi János Városi Könyvtárban, a Költészet Napja (április 11-e Húsvét másodnapja!)

alkalmára rendezett irodalmi esten vettünk részt egy újságíró-költő és egy gitáros társaságában.

Április 9-én utolsó útjára kísértük és eltemettük Darvason Szabó Dánielné Sáfián Julianna 82 évet élt

testvérünket. Az egykori, általunk vezetett dalárda hűséges énekese és citerása volt. Templomi műso-

rainkon, rendezvényeinken is részt vett. Egy erdélyi kirándulásra is eljött testvéregyházközségünkbe.

Április 10-én nagyszámú érdeklődő előtt énekeltük el a Péterffy Gyula-féle unitárius Passiót. Utána a

hívek adományából szeretetvendégséget tartottunk, ünnepet köszöntve egymásnak.

Április 12-én a három helyen (itthon, a Hajnal István Idősek Otthonában és gyulai szórványunkban) 72

testvérünknek adtunk úrvacsorát. Ez a gyülekezetünk összlétszámának felét teszi ki. Igaz, hogy voltak

új érdeklődők, elkísérő rokonok, vendégek is, akik még nem tagjaink, csak szimpatizánsok.

Április 13-án Húsvét másodnapján is tartottunk itthon ünnepzáró istentiszteletet.

Április 23-án Békéscsabán, a megyei elnök meghívására részt vettem az Idősügyi Tanács soros ülésén.

Április 24-én Benedek Elek születésének 150. és halálának 80. évfordulója alkalmából a Hegyesi János Városi Könyvtárban irodalmi estet tartottunk, amit a Városi Tv felvett, és a két városban bemutatott.

Egy következő lapszámunkban a nagy mesemondó életéről és munkásságáról szóló írást közlünk.

Április 26-án Máriapócson prédikáltam egyedüli lelkészként és megáldottam a Nemzetközi Szent György Vitézei Lovag-rend újonnan felavatott apródjait, apródkisasszonyait, valamint dámáit és lo- vagjait. Ezen a bensőséges ünnepen Balázsi Alpár Lehel és Balázsi Mária is a Lovagrend tagjai lettek.

Május 3-án gyermekek, felnőttek, dalárdisták szebbnél- szebb verseivel, énekeivel köszöntöttük az

Édesanyákat és emlékeztünk az örökkévalóságba költözöttekre. Mintegy három tucat vers és ének

hangzott el. A lelkész egy-egy szál kálával megajándékozott közel 40 jelenlévő édesanyát, nagyma-

mát, dédimamát és leendő édesanyát. Megható ünnepe volt ez gyülekezetünknek sok résztvevővel.

A tavasz vége és a nyár eleje sok tennivalót ígér. Még lesz néhány anyák napi ünnepség, majd jön a

Pünkösd ünnepe, annak szombatján a vásárosnaményi búcsú, ahova prédikálni hívtak. Megkaptuk

már a meghívót a zebegényi Nemzeti zarándoklatra, ahol Rázmány Csaba püspök mellett engemet is

feleségemmel felkértek közreműködni. Az itthoni trianoni megemlékezés (június 4.) és hittanos évzá- ró (június 15.) után készülődünk a Verőcei Erdélyi Találkozóra, ami július első hétvégén, pénteken,

szombaton és vasárnap lesz. Mindhárom nap szolgálatunk, előadásunk, műsorunk lesz feleségem-

mel. Július második vasárnapján pedig az Alföldi Búcsú keretében (Báró Orbán Balázsra emlékezünk)

konformálás is lesz, valamint megemlékezünk arról, hogy 20 éve vándoroltunk ki és szolgálunk a fü-

zesgyarmati gyülekezetben. Majd pedig készülünk az erdélyi kirándulásra, a szejkei találkozóra.

Hisszük, hogy fáradozásunkat megáldja az Isten, és a hűséges, lelkiismeretes híveink is segítenek.