Glória és végítélet

Mint minden elmúlt évben, számomra ez év végén sem maradhatott el a szokásos számvetésnek, önszámonkérésnek, kritikus elemzésnek az ideje. Adottak az ünnepek és a két ünnep közötti időszak, adott a családi légkör, és valljuk be, ilyenkor talán még az Istenhez is közelebb kerülünk. Akár egy pár óra vagy perc erejéig is. Több helyen, a média számtalan csatornáján pár napig egy kétezer éves legendára, Jézus születésére emlékeznek, próbálnak rá magyarázatot adni, újra reményt kelteni, jobb jövőt jövendölni. Minden év végén.

Aztán a mindennapokban, hónapról hónapra, elsikkad a szeretet, az önös érdekek, a hatalmi harcok elnyomják az ünnepi érzelmeket. És minden marad a régiben. Minden évben csak pár napig ünnepelünk.

Az ünnepek alatt arra is marad idő, hogy számvetést készítsünk arról, mennyit és mit olvastunk, mennyire váltunk nyitottá a világ és embertársaink felé.

És íme a mérleg: sok vacakot olvastam, hozzá pár remekművet. Akadt egy novelláskötetem, amit úgy döntöttem, még Szilveszter előtt befejezek. No, nem lóhalálban, hanem minden betűjét, szavát megrágva, megemésztve, hogy a gondolatok mélyen átjárjanak. Szerencsére sikerült, és így utólagosan is hálás vagyok a sorsnak és a szerzőnek.

A könyv egyik fejezete a kisemberről, az őt ért mindennapi sérelmekről, a megalkuvásokról szólt. Az egyik rövid, kis novellában egy bankalkalmazottat, egy el nem követett hibájáért, a főnöke mélyen megalázza a kollégái előtt. Az agglegény tisztviselő hosszú vívódás, egy átvirrasztott éjszaka után, úgy dönt, hogy nem árulja el a hibát elkövető háromgyerekes, beteg feleségével küszködő kollégáját. És reggelre megnyugszik a háborgó lelke. Ámde másnapra egy glória jelenik meg a feje fölött, amivel senki sem tud mit kezdeni. Szégyenében hazamenekül, orvoshoz fordul, majd bezárkózik. Orvosi javaslatra sem tud káromkodni, de lelkének a legmélyén már bosszút forral a tegnap még pártfogolt kollégája és társai ellen.

És a módszer beválik, eltűnik a glória.

Egy másik novellában egy többszörös rablógyilkost visznek az égi ítélőszék elé.

Egyetlen tanúként, aggastyán képében, az Istent hívják tanúskodni. Az Utolsó Tanács tagjai felkérik a mindentudót, hogy sorolja fel a vádlott bűneit. És a vádbeszéd alatt a gyilkos számára is új bűntényállások, sőt néha még felmentő körülmények sorozata is körvonalazódik az ítélőszék színe előtt. Amikor a bíróság tanácskozásra visszavonul, a vádlott az Istenhez fordul.

-Tulajdonképpen miért nem ön…miért nem te magad ítélkezel, Isten?

- Azért, mert mindent tudok. Ha a bírák igazán minden de minden körülményt ismernének, akkor ők sem tudnának ítélkezni, csak mindent megértenének, de úgy, hogy belefájdulna a szívük. Hogy is ítélkezhetnék én fölötted? A bíró csak gonosztetteidről tud, de én mindent tudok rólad. Mindent. És ezért nem ítélkezhetek fölötted.

- Akkor miért ítélkeznek… ezek az emberek… az égben is?

-Azért, mert az ember az emberé. Én, mint látod, csak tanú vagyok, de a büntetésről, tudod, a büntetésről emberek döntenek…az égben is. Hidd el, így van ez rendjén, az emberek nem érdemelnek más igazságszolgáltatást, mint az emberit.

És a kilencszeres rablógyilkost életfogytiglan tartó pokolbüntetésre ítélik.

Mindenkinek ajánlom Karel Čapek novelláskötetét, a Repülő embert.

Sokatmondó. Elgondolkodtató. Annyira aktuális!

Bandi András