Szoktál-e valamit forgatni a te szívedben? Azóta foglalkoztat ez a mondat, ezen belül meg ez a pár dőltbetűs szó, hogy Jézus születésének a történetében ráakadtam a következő mondatra: „Mária pedig mindez igéket megtartja, és szívében forgatja vala.” (Lk 2, 19 Károli Gáspár fordításában). Nos belegondoltam, mire utal ez a kifejezés, és nem csodálkoztam azon, hogy Mária „forgatta a szívében” a gondolatait.

· Ott akkor, a karácsonyi történet alkalmával, egy tizenéves gyereklány szülte meg első gyermekét az istálló hátsó fertályában, és sok mindenben tanácstalan…

· Férje meg az adók miatt morog, meg amiatt, hogy a helybeli főmufti egy bizonyos Heródes, elrendelte a csecsemők legyilkolását…

· És ha ez sem volna elég, amin elgondolkozhat, akkor meg ott vannak a látogatóba érkező csillagjósok, birkatenyésztők és angyalok nagy jövés- menése, akik mind egymás kezébe adják a kilincset kérdéseikkel, kinyilatkoztatásaikkal, énekeikkel…

· És mindennek a tetejében meg az állatok ott bent az istállóban, akik Máriával együtt szoronganak, ráadásul még beszélni is tudnak.

A jó öreg Jób annak idején, hasonlóan gondolkodóba esett egy hamuhegy tetején.

Meg Jónás is, a fülledt sötétségben ücsörögve, nyakig egy bálna gyomornedveiben. Lefogadom, hogy ők is életük különös helyzeteiben forgattak egyet s mást szívükben.

Így jutok el lassan, ezt a bevezetést követően, önmagamhoz, aki szintén szoktam forgatni dolgokat a szívemben. Mondjuk úgy minden három-négy nappal újév után. Amikor még nem történik semmi különös, s talán ezért is nagyon különleges ez az időszak. Talán ez az időszak, amikor minden visszazökken a rendes kerékvágásba. A rokonok, akikkel együtt töltöttük az újévet, a szilveszterezés mámorát, már hazamentek. A karácsony meg, úgy ahogy jött elmúlt - és bármilyen volt is – jó vagy rossz – túl vagyunk rajta. Az ünnepi rendetlenség felszámolva. A ház, a lakás kitakarítva. A maradék kidobva. Ilyenkor az adóbevallással – az utóbbi időben aláíratják velünk, hogy önkéntes adózók vagyunk – még korai lenne vesződni. Aki szerencsésebb helyzetben van, mint én, megállapíthatja a kerti munkának sem jött el még az ideje.

De azért mégsem valódi uborkaszezon ez. Mert újév első vasárnap délutánján, egy sétára indulva, azt tapasztalom, hogy az élet megy tovább. Az átlagosnál tüzetesebb vizsgálat után a fák ágain, észrevehetően előtűnnek az új tavasz rügyei, az ágyások mélyén pedig a hóvirágok, a nárciszok, a krókuszok valami mocorgást éreznek „lábujjaik” alatt. Meg már a nappalok is érzékelhetően hosszabbak valamelyest.

A szívedben, a szívünkben forgatni valamit, nem annyit tesz, hogy merengsz vagy szomorkodsz, mégcsak nem is töprengsz. Hanem annyit, hogy mélyen elcsodálkozol valamin.

Abban az időszakban, amelyről most írok, annak egy délutánját teljes egészében átmorfondíroztam, így a csodálkozás napjává avanzsáltam.

· Azokról a volt osztálytársaimról morfondíroztam, akikkel évtizedekkel ezelőtt éveken keresztül együtt jártam iskolába, akiket réges rég szerettem is. Hol lehetnek most? Hogy nézhetnek ki? Vajon lemaradtam-e valami jó dologról, amióta nem találkoztam velük? Mi lenne, ha megkeresném, ha felhívnám őket? Hé én vagyok, az! Ki az az én…?

· Azokról is morfondíroztam, akik még nem tudják, de jövő ilyenkor már nem lesznek köztünk, hogy velünk együtt morfondírozhassanak. Vajon segítene-e rajtuk, ha már most tudnák? És mi van azokkal a gyerekekkel, akik jövő ilyenkor már köztünk lesznek, de még csak szüleik vágyaiban léteznek?

· A bebörtönzöttekről morfondíroztam – nem nehéz velem szemben ott a börtön alaksora, naponta többször is ráeshet a tekintetem, az irodám ablakából – főleg azokról, akiket igazságtalanul büntetnek, ítélnek el. Van-e, lehet-e számukra remény?

„Csodálkozásnapi” morfondírozásom közepette egyszer azon veszem észre magam, hogy titkos paktumot kötöttem saját magammal. Erről az ember másoknak nem beszél. Nem akarja, hogy olyan bárgyú dolgon kapják rajta, amilyen az újévi fogadkozás. Az ember ezt megtarthatja magának, így nem kerülhet szorult helyzetbe, amiért azt teszed, amiről megfogadtad szentül, hogy nem teszed.

Morfondírozás közben felidéztem középiskolás éveimet. Amikor téli szünetet követően először iskolába mentem, titokban megesküdtem magamnak, hogy az idén jobban fog menni. És egy pár napig tényleg jobban is ment. Nem mindig ment rendszeresen jobban – de az embernek fiatal korában sok minden eltereli a figyelmét – de egy pár nap alatt, a reménybeli lehetőségek néhány napja során, legalábbis magamnak bebizonyítottam, hogy valóban többre lennék képes. Ha akarnám!

Most – életem derekán? – amikor gondolataim óvatosabbak, jóval bizonytalanabbak is, de jobban tükrözik tapasztalataimat, szinte öntudatlanul megígérem magamnak ugyanezt. Többre lennék képes. De nem csak én. Más is. A nagyon nagyok, elnökök, pápa, az emberiség legnagyobbjai is. Valamennyien többre lennénk képesek.

És erről eszembe jut egy érdekes történet. Egy ember megtalálta a király lovát, de mivel nem tudta, hogy az a királyé megtartotta magának. A király viszont rájött, elfogatta az embert, és lócsiszárságért meg akarta öletni. Az ember magyarázkodni próbált és azt mondta: hajlandó ugyan elszenvedni a büntetést, de azt tudja-e a király, hogy ő a lovat meg tudná tanítani, beszélni? És ha a király már így is tiszteletre méltó uralkodó, mennyivel inkább az lesz a beszélő lóval. Mire a király azt gondolta, mi veszíteni valója lehet? Beleegyezett! Egy évet adott rá. Nos, a barátai mind bolondnak tartották az embert. De ő úgy vélekedett: ki tudja? A király is meghalhat. Én is meghalhatok. Eljöhet a világ vége. És végül is a király meg is feledkezhet az egészről. De az is lehet – persze csak lehet – hogy a ló beszélni fog. Az embernek végül is hinni kell abban, hogy bármi megtörténhet.

Ezért aztán azon a morfondírozó, „csodálkozásnapi” délutánon, amikor hazaértem és a feleségem megkérdezte hol voltam, így válaszoltam: - Ó hát egy lóval beszélgettem. – Mostmár neki is van, mit forgatnia a szívében.

Kászoni József

JÓ A TESTVÉREKNEK EGYÜTT LENNI…

Néhány éve január harmadik hetében városunk vallásos lakóinak mozgalmas-

sá válik a délutánja. A három felekezet templomában, kápolnájában, gyülekezeti

termében találkoznak az unitárius, katolikus és református hívek. A református

lelkipásztorunk mindig összeállít egy kis füzetecskét a három felekezet néhány

énekével, valamint a „Bár szétszakadva él az egyház” kezdetű, az ökumenikus mozgalom jegyében született énekkel, amelyeket már a hívek többnyire ismer-

nek és együtt énekelnek. Ebben az évben is, mint az előzőekben az egyházköz-ségek lelkészei, illetve megkért, besegítő „fuvarosok” elhozták az időseket, a ne-hezen járókat az istentiszteletekre és haza is szállították a különböző helyekre.

Az istentiszteletek 5 órakor kezdődtek. A hét első napjain a lelkészek más-más egyházközségben szolgáltak vidéken. Először az unitáriusok templomába men-

tünk, ahol Baráth János református lelkészé volt a fő szolgálat. De a helybeli lel-

kész is elmondta gondolatait, valamint alkalom került arra, hogy együtt köszönt-sük a tavaly augusztus óta beszolgáló katolikus plébánost, Kalaman Jánost, aki

szintén elmondta alkalmi gondolatait. A közös éneklések és imádságok után el-hangzott az ökumenikus Miatyánk is. Nagyjából ez volt a többi istentisztelet me-netrendje is a helyi gyülekezetekben. A kis unitárius közösség az idén is kitett

magáért a vendégszeretetben, hiszen az egyháztagok, presbitereik, nyugdíjas klubjuk tagjai sok finomságot készítettek a lelki táplálék mellé erre az estére.

Másnap a gyönyörű katolikus kápolnában (az egykori Blanckenstein grófok ud-

vari kápolnája, amelyik „megúszta” az orosz gyújtogatókat, fosztogatókat) gyűl-

tek össze a hívek, ahol Balázsi László unitárius püspökhelyettes vezetésével

folyt a szertartás, de a két testvérlelkész is hasonló időtartamú beszédet mondott.

A még kisebb számú katolikus gyülekezet az egykori, de visszakapott iskolája nagyobbik termében terített meg a szeretetvendégségre. Az élmény ez estén

is magával ragadó volt. A hetet záró összejövetelre a mi gyülekezetünk készült

fel. Eljöttek a biharnagybajomi református testvéreink a lelkészpár vezetésével,

valamint a volt katolikus plébános a mostani, gerendási híveivel és énekeseivel.

Itt több mint két órás volt a szertartás, meghallgathattuk az unitárius püspökhe-lyettest, a biharnagybajomi lelkészt, a mostani és elhelyezett katolikus plébáno-

sokat. Az áhítatot emelte egy szép énekekből összeállított, gitárkísérettel előa- dott műsor is. Utána a hívősereg elfogyaszthatta a bőségesen előállított agapét.

A héten a Himnusz születésnapjára is emlékezett minden jó magyar, mi is eléne-keltük nem egy alkalommal Nemzeti Imánkat. Úgy éreztük egész héten, minden

alkalommal, hogy a jó Isten is megáldotta egybegyűléseinket mindenik helyen.

Gábor Sándor református presbiter

NEM VOLT MÉG ILYEN FÜZESGYARMATON…

„A szeretet nem személyválogató.”

Az adventi várakozásban szokatlan megbeszélésekre és egyeztetésekre került sor az egyházközségünk lelkésze, (aki a Nemzetközi Szent György Vitézei Lo-vagrend tábori püspöke is) az Önkormányzat, valamint Furkó Sándor, a Városi

Közétkeztetési Intézmény vezetője között. A Lovagrend vezetése, sokszori fü-zesgyarmati látogatása során megismerve a városka lakosságának összetételét,

a térség társadalmi viszonyait, szociális lehetőségeit, felajánlotta, hogy kará- csony előtt „megvendégeli” a lakosság egy reprezentatív részét. A felajánlást

lovag Kutalik Tamás főispán, kiskunfélegyházi vállalkozó tette a Lovagrend

más tagjaival egyetemben, az egyházközség besegítésével. A szervezés az egy -házközségünkre hárult. Ezért volt a sok egyeztetés, megbeszélés. A városi civil- szervezetek, nyugdíjas klubok, mozgáskorlátozottak, nagycsaládosok és nők egyesülete, valamint a roma önkormányzat vezetőivel a polgármester jelenlété- ben kiosztottunk 220 részvételi lehetőséget. (Azért csak ennyit, mert az étterem

befogadó képessége ennyire adott lehetőséget, a Lovagrend és az egyházközség

kész volt dupláját is fogadni és ellátni!) A lelkészünk megkezdte a szervezést, meghívók nyomtatását, szétküldését, a karácsonyt előkészítő műsor összeállí- tását. Zoltáni Zsolt és Társai, az Osztováta együttes is erre az alkalomra idő- zítette minden évbeli adventi hangversenyét. Aranyvasárnap, december 21-én a templomunk helyett az étterem vált az istentisztelet színhelyévé. A Lovagrend

tagjai közül is mintegy 10 fő vett részt az ország keleti részéből, élükön lovag dáma Dr. Vértes Zsuzsanna Magyarország Nagypriorja vezetésével, aki megha-

tóan üdvözölte a résztvevőket. A lelkészünk és az egyházközség, valamint a

Nyugdíjas Klub, a lelkészházaspár által tanított és vezetett dalárdája a Zoltáni Zsolt és Társai hangversenyét színes karácsonyi versekkel és énekekkel bőví- tette ki. A felajánló lovag már előző nap városunkba érkezett és a napközi kony- hán megtették a szükséges előkészületeket. Furkó Sándor intézményvezető a konyhai személyzetet és több más dolgot (ebédlő, villany, gáz, stb.) ingyen ren- delkezésre bocsátott, akit annyira „meghatott” a kezdeményezésünk, hogy ka-

rácsony tövében ő is, saját áldozatából több száz rászorulót vendégelt meg töl-

tött káposztával. A mi „vendégeink” számára a lovagtestvérünk és a helybeli

szakácsok babgulyással kedveskedtek, mint jellegzetes alföldi étellel. Megható-

an szép volt a lovagok bevonulása, majd a vendégek általuk való felszolgálása.

Nem egy köszönetet hallhattunk a megvendégeltek részéről. Elismerő szavakat

arról, hogy a kis unitárius gyülekezet (amelyik ide hozta a Lovagrendet is!) is- mét valami olyant tett itt az Alföldön, ami még nem volt eddig. Úgy éreztük, hogy a szép ünnep előtt megmutathattuk azt, hogy az egyházunk nem csak pré- dikálja a szeretet evangéliumát, hanem tehetsége szerint meg is cselekszi azt.

Reméljük, hogy az elkövetkezőkben is ennek a nemes tettnek lesz folytatása.

lovag Bánsághy Sándor, unitárius presbiter

EGYHÁZI JÖVŐKÉPEM

– függetlenül az előállt vagy elkövetkező társadalmi helyzettől

Nem élcelődöm a Lelkészi Értekezlet meghívójában szereplő témával kapcsolatosan (A lelkészek jövőképe az egyházunkról-Szerk), de összegezem azonnal támadt meglátásaimat:

1). Magam előtt látok máris egy olyan képet, melyet könnyedén, elképzelésem szerint összerakosgathatok egy adott számítógépes program segítségével. Itt-ott változgathatok rajta, csinosíthatom addig, míg egy helyre kerül a cserefa és a pálmafa, alatta ott állok legkedvesebb, engem tisztelő szeretteimmel, hátam mögött is mindig egyenesnek bizonyuló szolgatársaimmal, szaporodó barátaimmal, hiszen azokat is odatehetem, akik lemorzsolódtak életemről az elmúlt esztendők során. Vagy az én hibámból, vagy az övékéből, vagy másokéból, amit soha nem tudtunk tisztázni. Magam mögé gyűjthetem vélt és valós ellenségeimet, a velem együtt érzőket, s irigyeimet egyaránt.

A baj csak az, hogy ez egy mesterkélt, generált, hamis kép, melyben esetleg még több kifogást találnak, akik látják, mint amennyit elhitetni kívánok velük.

2). Egy olyan kép, melyet valósághűen láthatok, s ha éppen úgy tetszik, akkor hagyományos módon fehér-feketében, vagy talán színesben megörökíthetek.

1/. Nem akarom még egyszer körbejárni az első véleményt, mert könnyen kinevethetnének azok, akik sokkal jobban értenek a számítógép kezeléséhez, s így azonnal felismernék járatlanságomat. Másodsorban pedig azért nem az én területem, mert vannak bőven ismerőseim, szeretteim, akik nyomban döbbenettel figyelnének rám, hogy hová lett a szókimondás, valóság bevalló, a sunyiságot, alattomosságot, álnokságot nem vállaló, hamis álmoknak be nem hódoló örök „kiabáló”? Így hát azonnal észrevennék a mesterkélt műalkotás mögött a gyorsan, rövid idő alatt befolyásolt „bábot”.

2/. A második változat sokkal merészebb, de ugyanakkor – éppen valóság-igénye miatt, sokkal zordabb is. Az a kérdés, hogy akarok-e, akarunk-e komor idő elé nézni, derült égbolt helyett olyan helyre menekülni, ahol – tudjuk, hogy tartós az esőzés?

Van ugyanis, aki a napsütést szereti, más pedig arra vágyik, hogy olyan helyen éljen, ahol váltakozva teremt életet az eső és a napsütés. Belém ez a fajta szemlélet ívódott a közel 5 évtizedre terjedő életem alatt. Nekem már nem kell más! Tudom, hogy közhelyesen hangzik, amikor azzal vigasztalom magam és másokat, hogy „borúra derű” érkezik, de ez így igaz. Régi bölcsesség, mely helyett még nem találtak ki jobbat.

Nekem nagyon fontos, hogy ilyen legyen egyházam jövője is. Amikor kánikula van, azzal nyugtatjuk magunkat és egymást, hogy hamarosan megérkezik a felfrissülést hozó zápor. Ha azonban viharossá vált az enyhület, akkor azért imádkozunk, hogy Isten megóvja szeretteinket, mindannyiunkat. Én már nem tudok másként gondolkodni, cselekedni. Nem tudom elfuserálni az imádságra szánható időt, nem tudok egykori szakmám gyakorlásával nagyobb kenyérről álmodozni. Csakis papként akarom szolgálni a közjót, de úgy, hogy az mindenkinek „jó” legyen.

Engem Isten valahogy mindig megfosztott a rózsaszínű, de ugyanakkor a szürke álmoktól is. Bajnak tartanám, ha nem lenne valamikor Unitárius Egyház Magyarországon, szegénységi bizonyítványként kezelhetnénk azt a rossz döntést, mely embereket hagyna unitárius vallásgyakorlat nélkül, azon az alapon, hogy nincs szükség ennyi unitárius papra ebben az országban. Sajnálhatnánk akkor majd, hogy milyen megalázó módon sárba tiporták egyházszolgáló döntésünket. Mert, amikor papságra szántam el én is magam, csak néhányan figyelmeztettek, hogy „ujjat akarok húzni a kommunista rendszerrel”? Most kivel kell ujjat húznom, de miért?

Végül azt mondom, hogy egyetlen unitárius sem engedheti meg magának azt a kényelmet, hogy rosszabb, megpróbálóbb időszakba kényszerítse unitárius jövőnket, mint amilyen volt eddig valaha a történelmünk folyamán.

Bízom abban, hogy lesz ép értelem, helyes gondolatcsere annak érdekében, hogy kedvezően alakítsuk saját jövőnket. Csokorba kell kötnünk minden ötletet, s kiválasztanunk, melyekről nemcsak feltételezzük a napfényt, árnyékot és esőt, hanem meg is adják mindenkinek a megfelelőt. Így jó kedve lesz a munkásnak és a „munkaadónak” egyaránt.

Atyafiságos tisztelettel:

Pap Gy. László lelkész

Glória és végítélet

Mint minden elmúlt évben, számomra ez év végén sem maradhatott el a szokásos számvetésnek, önszámonkérésnek, kritikus elemzésnek az ideje. Adottak az ünnepek és a két ünnep közötti időszak, adott a családi légkör, és valljuk be, ilyenkor talán még az Istenhez is közelebb kerülünk. Akár egy pár óra vagy perc erejéig is. Több helyen, a média számtalan csatornáján pár napig egy kétezer éves legendára, Jézus születésére emlékeznek, próbálnak rá magyarázatot adni, újra reményt kelteni, jobb jövőt jövendölni. Minden év végén.

Aztán a mindennapokban, hónapról hónapra, elsikkad a szeretet, az önös érdekek, a hatalmi harcok elnyomják az ünnepi érzelmeket. És minden marad a régiben. Minden évben csak pár napig ünnepelünk.

Az ünnepek alatt arra is marad idő, hogy számvetést készítsünk arról, mennyit és mit olvastunk, mennyire váltunk nyitottá a világ és embertársaink felé.

És íme a mérleg: sok vacakot olvastam, hozzá pár remekművet. Akadt egy novelláskötetem, amit úgy döntöttem, még Szilveszter előtt befejezek. No, nem lóhalálban, hanem minden betűjét, szavát megrágva, megemésztve, hogy a gondolatok mélyen átjárjanak. Szerencsére sikerült, és így utólagosan is hálás vagyok a sorsnak és a szerzőnek.

A könyv egyik fejezete a kisemberről, az őt ért mindennapi sérelmekről, a megalkuvásokról szólt. Az egyik rövid, kis novellában egy bankalkalmazottat, egy el nem követett hibájáért, a főnöke mélyen megalázza a kollégái előtt. Az agglegény tisztviselő hosszú vívódás, egy átvirrasztott éjszaka után, úgy dönt, hogy nem árulja el a hibát elkövető háromgyerekes, beteg feleségével küszködő kollégáját. És reggelre megnyugszik a háborgó lelke. Ámde másnapra egy glória jelenik meg a feje fölött, amivel senki sem tud mit kezdeni. Szégyenében hazamenekül, orvoshoz fordul, majd bezárkózik. Orvosi javaslatra sem tud káromkodni, de lelkének a legmélyén már bosszút forral a tegnap még pártfogolt kollégája és társai ellen.

És a módszer beválik, eltűnik a glória.

Egy másik novellában egy többszörös rablógyilkost visznek az égi ítélőszék elé.

Egyetlen tanúként, aggastyán képében, az Istent hívják tanúskodni. Az Utolsó Tanács tagjai felkérik a mindentudót, hogy sorolja fel a vádlott bűneit. És a vádbeszéd alatt a gyilkos számára is új bűntényállások, sőt néha még felmentő körülmények sorozata is körvonalazódik az ítélőszék színe előtt. Amikor a bíróság tanácskozásra visszavonul, a vádlott az Istenhez fordul.

-Tulajdonképpen miért nem ön…miért nem te magad ítélkezel, Isten?

- Azért, mert mindent tudok. Ha a bírák igazán minden de minden körülményt ismernének, akkor ők sem tudnának ítélkezni, csak mindent megértenének, de úgy, hogy belefájdulna a szívük. Hogy is ítélkezhetnék én fölötted? A bíró csak gonosztetteidről tud, de én mindent tudok rólad. Mindent. És ezért nem ítélkezhetek fölötted.

- Akkor miért ítélkeznek… ezek az emberek… az égben is?

-Azért, mert az ember az emberé. Én, mint látod, csak tanú vagyok, de a büntetésről, tudod, a büntetésről emberek döntenek…az égben is. Hidd el, így van ez rendjén, az emberek nem érdemelnek más igazságszolgáltatást, mint az emberit.

És a kilencszeres rablógyilkost életfogytiglan tartó pokolbüntetésre ítélik.

Mindenkinek ajánlom Karel Čapek novelláskötetét, a Repülő embert.

Sokatmondó. Elgondolkodtató. Annyira aktuális!

Bandi András

Bartók Béla Unitárius Egyházközség

Egyházközségünk élete Advent és Karácsony alkalmával is, rendezvényekben gazdag.

December 7-én, Advent második vasárnapján, Istentiszteletünk keretében, az Osztováta együttes (Zoltáni Zsolt és együttese) adventi és karácsonyi dalokat énekelt.

Ugyancsak december 7-én, Istentiszteletünk után tartotta a Perczelné Kozma Flóra Unitárius Nőszövetségünk év végi megbeszélését, melynek témája elsősorban, a karácsonyi ünnep megszervezése volt.

December 21-én, Advent negyedik vasárnapján, a már hagyományos karácsonyi koncertre került sor Jávorkai Ádám csellóművész, Jávorkai Sándor hegedűművész és Falvai Katalin zongoraművésznő közreműködésével. Ugyanaznap estéjén a Jazz And More kórus, gospeleket és spirituálékat énekelt templomunkban.

Karácsony első napján tartottuk gyermekeink karácsonyfa ünnepélyét is. A másodnapi Úrvacsoraosztás után, a Madrigál Quartett karácsonyi dalokat énekelt.

December utolsó vasárnapján, az év utolsó Istentisztelete keretében vettünk búcsút az Ó-esztendőtől, valamint 2009. Január elsején, 10 órai kezdettel újévi Istentiszteletet tartottunk. Ezt követően részt vettünk a 11 órakor kezdődő ünnepi Istentiszteleten a Nagy Ignác utca 2-4 szám alatti unitárius templomunkban.

Ez év esztendejében, a kézimunkakörök folytatódnak: március 6., március 20., április 3., április 17., péntekenként 17 órától, Gergely Éva vezetésével.

Énekeljük végig énekeskönyvünket és beszélgessünk nagyjainkról előadássorozat beosztása: március 10., március 24., április 7., április 21., keddenként 18 órától, Gergely Felicián vezetésével.

Az idei évben, első nagyszabású rendezvényünk a gyermekfarsang volt, melyet a Perczelné Kozma Flóra Nőszövetségünk szervezett. A mellékelt képek jó hangulatról, igazi kikapcsolódásról árulkodnak.

Léta Sándor lelkész

Tudósítás az Unitárius Életnek a 2008. december – 2009. januárra terjedő időszakról

Tavaly november 23-án fejeződött be legutóbbi tudósításunk a Kocsordon folyó uni-tárius gyülekezeti életről. A következő vasárnappal beléptünk az advent időszakába. Jakab Ferenc gondnok atyánkfia gondoskodott, hogy az adventi koszorú új pompájában világítson bele a lelkiismeretünkbe.

Az advent hétköznapjait várakozásteljessé tette a karácsonyi készülődés. Aktív szere-pet vállaló presbiter asszonyaink idejében érdeklődtek a karácsonyesti ünnepély anyagi és szellemi feltételeinek biztosítása felől. Rohamosan fogyatkozó növendék létszámunk részére a lehető legtöbbet kívántuk nyújtani ezen az ünnepen. Beszereztük az erősen megdrágult fenyőt és 35 db. ajándék csomagot. Karácsony szentestjére ragyogott, sziporkázott Jézus születésé-nek örömére a templom. A hitoktatást igénybe vevő családok gyermekei elmondták szavala-tukat, átvették szüleik „angyalának” első ajándékát a gyülekezet karácsonyfája alól. További mintegy 30 növendékünknek házhoz vitte ajándékát a gyülekezet „angyala”.

December 20-án e-mailen megköszöntem a kanadai London Ontariobeli Unitárius Gyülekezet 200 000 Ft karácsonyi ajándékát, amit banki átutalással küldtek. Az üdvözlettel kísért köszönetnyilvánítás sajnos nem sikerült, ezért azt az ünnepek után meg kellett ismétel-nem. A gyülekezet két áldozatkész tagja, Camille van Daele és felesége Claire Boseret évek óta támogatja gyülekezetünket az ott szokásos módon. Camille úr saját készítésű művészi képes lapjait, Claire asszony szintén saját készítésű zöldséglekvárját bocsátja áruba a mi ja-vunkra. Ezen kívül a gyülekezet is adakozott a javunkra. Így egészült ki a minden eddiginél nagyobb adomány. Camille úr régebben volt beteg, Caire asszony nemrég szenvedett szívinfarktust, amiből hála Istennek és a kezeléseknek, sikerült felgyógyulniuk. Rev. Felicia

Urbanski lelkésznővel a gyülekezet magyar tagja, Balogh Katalin asszony segítségével tudok értekezni. Most már mi is elküldhetjük lapunkat, az Unitárius Életet cserében gyülekezeti lapjukért, a Chaliceért, amit a kezdetek óta küldenek. Ennek novemberi számában beszámol-tak értünk tett erőfeszítéseikről.

Karácsony első napján Kocsordon és Nyíregyházán, másodnapján Vásárosnaményban tartottam Úr-vacsorás Isten-tiszteletet. A hívek a sokévi átlagnak megfelelő számban voltak jelen. Év utolsó vasárnapján megtartottuk utolsó presbiteri, majd év első vasárnapján évi rendes közgyűlésünket. Ezen a napon Nyíregyházán, majd a következő vasárnapon Vásáros-naményban is tartottam újévi Isten-tiszteletet, amit Kocsordon újév napján tartottunk. Főtisz-telendő Rázmány Csaba püspök úr újévi pásztorlevelét az Unitárius Életből olvastam fel.

December 30-án, keddi napon volt az év utolsó esküvője. A vőlegény Bihari Zoltán egykori harangozónk és templomgondozónk volt, menyasszonya Kiss Judit, akinek fia, Erdős Imre ugyanazon alkalommal konfirmált. Isten adja meg boldogságukat egymás mellett! Éljenek boldog, elégedett családi életet. Adja meg Isten igaz vágyaik teljesedését, közös gyermekük születését. Adjon jó egészséget kedves mindannyiuknak, beleértve a nem olyan rég műtét után felgyógyult édesanyjukat.

Az év első hónapjának nevezetes eseménye volt a helybeli ökuménikus imahét a több-ségi Református Gyülekezet kezdeményezésében. Kocsordon kívülük és kívülünk működik még hazánk egyik legeredményesebb egyháza, a baptista gyülekezet. A mátészalkai imahét után következhetett a mi közös imahetünk. A múlt súlyos lelkiismereti terhétől megszaba-dulva az Isten-i szeretet jegyében folytak közös áhitataink. 26-án hétfőn a frissen felújított

Katona-végi református gyülekezeti teremben gyűltünk össze, ahol Nt. Szalayné Gacsályi Dóra tiszteletes asszony mondta el lélekemelő beszédét Ezékiel látomásáról, mely szerint a templomtól eredő folyóvíz gyorsan megnövekedik, és annyi édes vizet ömleszt a Holt tengerbe, hogy élet keletkezik benne. Megmagyarázta, hogy a folyóvíz Jézust és az Evangé-liumot, a Holt tenger megelevenedése pedig a Keresztény Anyaszentegyházat jelképezi. Másnap nálunk, az unitárius templomban találkoztunk. Ugyanolyan népes gyülekezet előtt

Nt. Szalay Kont Miklós református lelkipásztor mondott megrázó beszédet Ezékiel próféta látomásáról és Istennel folytatott párbeszédéről a csontok völgyében. Megmagyarázta minden hitvallású hívő számára érthetően és elfogadhatóan, hogy vallásgyakorlat nélkül szétszórt csontok vagyunk. Feltette a kérdést, hogy lesz-e még élet a száraz csontokon? A választ nem tőlünk, hanem Istentől fogjuk megkapni, aki számára nincs lehetetlen. Harmadnap nekem adatott meg, hogy a baptista imaházban hirdessem Jézus tanítását a közös aratnivalóról, a tizenkét, majd a hetvenkét tanítvány kiküldéséről. Végül a zsúfolásig megtelt nagyfalusi református gyülekezeti teremben Takács Zoltán baptista lelkész tartott mindenki hitét erősítő magyarázatot Acháb és Jézabel fia, Ezékiás király fekélybetegségéről, Istenhez való hűségé-ről, elkeseredéséről, könyörgéséről és csodálatos gyógyulásáról, mely után még tizenöt év életet és uralkodást kapott.

A vendégek fogadására nálunk Jakab Ferenc gondnok úr és kedves felesége tette renbe a templomot. Gondnok úr lánya, Nagy Gusztávné Gabika és Jakab Sándorné unitárius virág-kereskedők látták el templomunkat virággal. Mind a négy napon jelen volt községünk több kiválósága, élükön Jakab Zsigmond polgármester úrral és kedves feleségével, az immár nyu-galmazott Zsóka tanár nénivel, aki gyerekeinket írni-olvasni tanította. Az imahét záróesemé-nyeként a Szalay lelkipásztor család adott vacsorát, amelyen építő eszmecserét folytathattunk egymással a község dolgairól gyülekezeteinkről és szolgálatunkól.

Nyitrai Levente