Rendhagyó töprengések, az újév első napjai alkalmából
Áhítatok, Írások, gondolatok 2009. február 11., szerda
Szoktál-e valamit forgatni a te szívedben? Azóta foglalkoztat ez a mondat, ezen belül meg ez a pár dőltbetűs szó, hogy Jézus születésének a történetében ráakadtam a következő mondatra: „Mária pedig mindez igéket megtartja, és szívében forgatja vala.” (Lk 2, 19 Károli Gáspár fordításában). Nos belegondoltam, mire utal ez a kifejezés, és nem csodálkoztam azon, hogy Mária „forgatta a szívében” a gondolatait.
· Ott akkor, a karácsonyi történet alkalmával, egy tizenéves gyereklány szülte meg első gyermekét az istálló hátsó fertályában, és sok mindenben tanácstalan…
· Férje meg az adók miatt morog, meg amiatt, hogy a helybeli főmufti egy bizonyos Heródes, elrendelte a csecsemők legyilkolását…
· És ha ez sem volna elég, amin elgondolkozhat, akkor meg ott vannak a látogatóba érkező csillagjósok, birkatenyésztők és angyalok nagy jövés- menése, akik mind egymás kezébe adják a kilincset kérdéseikkel, kinyilatkoztatásaikkal, énekeikkel…
· És mindennek a tetejében meg az állatok ott bent az istállóban, akik Máriával együtt szoronganak, ráadásul még beszélni is tudnak.
A jó öreg Jób annak idején, hasonlóan gondolkodóba esett egy hamuhegy tetején.
Meg Jónás is, a fülledt sötétségben ücsörögve, nyakig egy bálna gyomornedveiben. Lefogadom, hogy ők is életük különös helyzeteiben forgattak egyet s mást szívükben.
Így jutok el lassan, ezt a bevezetést követően, önmagamhoz, aki szintén szoktam forgatni dolgokat a szívemben. Mondjuk úgy minden három-négy nappal újév után. Amikor még nem történik semmi különös, s talán ezért is nagyon különleges ez az időszak. Talán ez az időszak, amikor minden visszazökken a rendes kerékvágásba. A rokonok, akikkel együtt töltöttük az újévet, a szilveszterezés mámorát, már hazamentek. A karácsony meg, úgy ahogy jött elmúlt - és bármilyen volt is – jó vagy rossz – túl vagyunk rajta. Az ünnepi rendetlenség felszámolva. A ház, a lakás kitakarítva. A maradék kidobva. Ilyenkor az adóbevallással – az utóbbi időben aláíratják velünk, hogy önkéntes adózók vagyunk – még korai lenne vesződni. Aki szerencsésebb helyzetben van, mint én, megállapíthatja a kerti munkának sem jött el még az ideje.
De azért mégsem valódi uborkaszezon ez. Mert újév első vasárnap délutánján, egy sétára indulva, azt tapasztalom, hogy az élet megy tovább. Az átlagosnál tüzetesebb vizsgálat után a fák ágain, észrevehetően előtűnnek az új tavasz rügyei, az ágyások mélyén pedig a hóvirágok, a nárciszok, a krókuszok valami mocorgást éreznek „lábujjaik” alatt. Meg már a nappalok is érzékelhetően hosszabbak valamelyest.
A szívedben, a szívünkben forgatni valamit, nem annyit tesz, hogy merengsz vagy szomorkodsz, mégcsak nem is töprengsz. Hanem annyit, hogy mélyen elcsodálkozol valamin.
Abban az időszakban, amelyről most írok, annak egy délutánját teljes egészében átmorfondíroztam, így a csodálkozás napjává avanzsáltam.
· Azokról a volt osztálytársaimról morfondíroztam, akikkel évtizedekkel ezelőtt éveken keresztül együtt jártam iskolába, akiket réges rég szerettem is. Hol lehetnek most? Hogy nézhetnek ki? Vajon lemaradtam-e valami jó dologról, amióta nem találkoztam velük? Mi lenne, ha megkeresném, ha felhívnám őket? Hé én vagyok, az! Ki az az én…?
· Azokról is morfondíroztam, akik még nem tudják, de jövő ilyenkor már nem lesznek köztünk, hogy velünk együtt morfondírozhassanak. Vajon segítene-e rajtuk, ha már most tudnák? És mi van azokkal a gyerekekkel, akik jövő ilyenkor már köztünk lesznek, de még csak szüleik vágyaiban léteznek?
· A bebörtönzöttekről morfondíroztam – nem nehéz velem szemben ott a börtön alaksora, naponta többször is ráeshet a tekintetem, az irodám ablakából – főleg azokról, akiket igazságtalanul büntetnek, ítélnek el. Van-e, lehet-e számukra remény?
„Csodálkozásnapi” morfondírozásom közepette egyszer azon veszem észre magam, hogy titkos paktumot kötöttem saját magammal. Erről az ember másoknak nem beszél. Nem akarja, hogy olyan bárgyú dolgon kapják rajta, amilyen az újévi fogadkozás. Az ember ezt megtarthatja magának, így nem kerülhet szorult helyzetbe, amiért azt teszed, amiről megfogadtad szentül, hogy nem teszed.
Morfondírozás közben felidéztem középiskolás éveimet. Amikor téli szünetet követően először iskolába mentem, titokban megesküdtem magamnak, hogy az idén jobban fog menni. És egy pár napig tényleg jobban is ment. Nem mindig ment rendszeresen jobban – de az embernek fiatal korában sok minden eltereli a figyelmét – de egy pár nap alatt, a reménybeli lehetőségek néhány napja során, legalábbis magamnak bebizonyítottam, hogy valóban többre lennék képes. Ha akarnám!
Most – életem derekán? – amikor gondolataim óvatosabbak, jóval bizonytalanabbak is, de jobban tükrözik tapasztalataimat, szinte öntudatlanul megígérem magamnak ugyanezt. Többre lennék képes. De nem csak én. Más is. A nagyon nagyok, elnökök, pápa, az emberiség legnagyobbjai is. Valamennyien többre lennénk képesek.
És erről eszembe jut egy érdekes történet. Egy ember megtalálta a király lovát, de mivel nem tudta, hogy az a királyé megtartotta magának. A király viszont rájött, elfogatta az embert, és lócsiszárságért meg akarta öletni. Az ember magyarázkodni próbált és azt mondta: hajlandó ugyan elszenvedni a büntetést, de azt tudja-e a király, hogy ő a lovat meg tudná tanítani, beszélni? És ha a király már így is tiszteletre méltó uralkodó, mennyivel inkább az lesz a beszélő lóval. Mire a király azt gondolta, mi veszíteni valója lehet? Beleegyezett! Egy évet adott rá. Nos, a barátai mind bolondnak tartották az embert. De ő úgy vélekedett: ki tudja? A király is meghalhat. Én is meghalhatok. Eljöhet a világ vége. És végül is a király meg is feledkezhet az egészről. De az is lehet – persze csak lehet – hogy a ló beszélni fog. Az embernek végül is hinni kell abban, hogy bármi megtörténhet.
Ezért aztán azon a morfondírozó, „csodálkozásnapi” délutánon, amikor hazaértem és a feleségem megkérdezte hol voltam, így válaszoltam: - Ó hát egy lóval beszélgettem. – Mostmár neki is van, mit forgatnia a szívében.
Kászoni József
Bővebben