Szinte Gábor: Tett és semmi más

Szinte Gábor festőművésszel beszélget Mezei Károly

A fenti címen jelent meg 2008-ban a Kairosz kiadó által a Magyarnak lenni sorozatban e kis könyv, melyben Mezei Károly kérdéseire Szinte Gábor unitárius festőművész válaszol.

A 80. életévét betöltött Szinte Gábor élettapasztalatát, meglátásait osztja meg az Olvasóval.

A könyv megvásárolható a Heltai Gáspár unitárius könyvesboltban, 1055 Budapest, Alkotmány utca 12., Tel: 3112241, vagy interneten kereshetők: www.bookline.hu , www.konyvkereso.hu webcímeken.

Részletek a könyvből:

Festőként ismét csak azt mondhatom: nagy a művészet hatalma. Kár vesztegetni az időt mások sikereinek utánzásával, a siker nem másolható. Saját gyökereinket kell használni, abból indulhat ki az, ami mások számára igazi és valóságos.

A mi ezer évünk szilárd alap és bőséges tartalék, abból kell meríteni. Figyeljünk Kodályra. Ő egyike az irányt mutatóknak, az igaziaknak. Ezt mondja: „Ne arra törekedjünk, hogy idegen mintákat utánozzunk, hanem saját gyökereinkből fejlesszük ki a magunk kultúráját.”

A haza egyetlen, élő, szerves egység, amelynek magunk is részét képezzük. Láthatjuk kívülről, de mindig benne vagyunk. Szabadság és rabság egyszerre.

Áld és ver a sors keze, de képes magasba emelni.

————————————————————————————————————————

… A XX. századi ember ugyanis elfelejtett tanulni. Csak felejteni tud jól. Hol van az az idő, amikor egész eposzok maradtak fenn évszázadokig tanulás révén, leírás nélkül, csupán a fejekben. Erre is képes volt az ember, de mára elvették tőle ezt a képességet.

Ma már csak az az iskola megfelelő, amelyik „szórakoztató”. A gyerekek maguk választják ki, hogy mit akarnak tanulni, mihez van kedvük (!), és félévente minősítik a tanárokat, elég jó fejek-e (!).

A legtöbb iskolában ma már nem is követelnek, mert a fenntartók különféle érdekekből, valójában nem is akarnak maradandó tudást adni a felnövő generációknak. A tudás ugyanis csak „bajt” okoz. Az önálló véleményalkotásra képes, művelt, tájékozott ember ugyanis kérdez, vitatkozik, tiltakozik, ha valami nem tetszik neki, és ez kellemetlen a hatalom számára. Ezért tett róla, hogy a ma embere szánalmasan keveset tudjon, ostoba, műveletlen, könnyen becsapható és befolyásolható legyen. Tessék csak megnézni bármelyik kvízműsort a tv-ben. A versenyzőknek két-három-négy lehetőség közül kell kiválasztaniuk a megfelelő választ! Ha nem választaniuk kellene, hanem felelniük a konkrét kérdésekre, biztosan rögtön megbuknának. Ez a mai oktatás eredménye. …

… 1948-ig még reménykedve bíztunk benne, hogy az ország minden tekintetben előbbre léphet, de a remények szétfoszlottak, a társadalom véglegesen kettévált: törtetőkre és kisemmizettekre.

…

… Ma ott tartunk, hogy a legfőbb kútforrás, a tv azt hirdeti, hogy érdem a tudatlanság, „jópofi” dolog az ostobaság, és szórakoztató a trágárság.

Vajon miért kap ez a „trend”ekkora támogatást? Azért, mert így lehet kimosni az agyakból az önérzetet, az önálló véleményt, az egyéniség erejét. Így válik a társadalom kezelhetővé, puha tömegmasszává, amellyel aztán – már akár a formális demokrácia keretei között is - bármit meg lehet tenni. A globalizált világ akkor működik jól, ha ilyen lágy tömeget irányíthat érdeke szerint.

Ebben a szerkezetben az oktatás célja nem más, mint engedelmes szolgák felnevelése. Mindenki csak annyit tudjon, hogy a rábízott fogantyút kezelni legyen képes. Elfoglalhassa a szolgáltatásokban apró fogaskerék szerepét. Ennél több igénye ne legyen, mert az veszélyes, szétfeszíti a fentről megszabott keretet.

Íme, valósággá lett Madách falansztere, benne élünk!

A gépesített, globalizált társadalomban egy kis ország sajátos problémái elhanyagolható, múltból örökölt tehernek számítanak. (Például nálunk az erdélyi magyarság kérdése.) Integrálni kell valamely nagyobb egységbe, hogy különállása ne zavarja a rendszert. Nemzetek helyett legyenek régiók, azokat könnyebb irányítani.

És ha nem illik be a képbe egy kis nemzet ragaszkodása önálló hangjához, akkor a saját nemzeti művészet is luxus, azt is meg kell semmisíteni. Törekszik is erre a globalizált világban kormányzó elit. …

A világot a termelési és fogyasztási harcban az uralkodó nagyhatalmak vezetik. Nagy ellentét alakul ki azok és a gyenge kis országok érdeke között. Az utóbbiak erőteljesen függenek a nagyoktól, és csak önazonosságuk erőteljes őrzésével kerülhetik el a megsemmisülést. Ezt a törekvésüket csak a saját múltjukhoz való ragaszkodás segíti. Ez az ellentét a jövőben egyre fontosabb szerephez jut majd. Ugyanis a globalizált tömegtermelés a pusztulás szélére fogja sodorni az emberiséget és a túlélés feltételeit – a tiszta környezetet, a mértékletességet, a fizikai és pszichikai egészséget - a főáramból kimaradó, megőrző helyeken lehet majd csak megtalálni. …

…

Nehéz magyarnak lenni Magyarországon.

Mária Terézia 1780-ban azzal a biztos tudattal hunyta le szemét, hogy a magyarok ügyét végleg megoldotta. Apjától örökölt feladata volt az, hogy közömbösítse Rákóczi kurucait, és ezzel megelőzze újabb forradalmak kitörésének lehetőségeit.

Mindezt szinte anyai gondoskodással tette, lehetőleg kerülve az erőszakot. Az ország elnéptelenedett közepén szorgalmas svábokat, engedelmes szlovákokat, a török elől futó szerbeket telepített. Pest színtiszta német várossá lett. A magyarok a szélekre szorultak, onnan nem támad forradalom.

Betelepített szlovákok és szerbek unokája lett Petőfi Sándor. Munkácsi eredeti neve Lieb, német festőbarátjáé Leibl, névrokonok. Szinnyei ősi magyar család sarja, Hollósy Simon örmény. Ferenczy Károly osztrák, ahogy az Strobl Alajos és Zala György is. Fényes Adolf zsidó, Kós Károly szász. Magyarnak lenni vállalt cselekedet, nem származás.

Mindig voltak külső akadályok, inváziók, megszállások, járványok. Volt, amikor őseink mocsárba menekültek és fakéregőrleményen éltek. A pisztráng is megtanult úszni az ár ellen, hogy túléljen, mi is megmaradtunk. A globalizáció is csak egy akadály a tengernyi sok közül.

Önt ismerik és elismerik Olaszországban, ahol számos kiállítása volt. Nagy tisztelettel fogadják Franciaországban, ahol magyar vonatkozású (!) képekkel festett ki egy templomot. Korábban is és ma is mindenütt találunk magyar művészeket szerte a világban, akik helytállnak, és akiket megbecsülnek, sokszor jobban, mint itthon.

Zichy Mihály, a XIX. század legnagyobb rajzolója volt ilyen. Nagy tekintélyt vívott ki Oroszországban, Grúziában. Kérdezzük csak meg az „utca emberét”, semmit sem tud róla. Miért? Mert mi magunk felejtettük el. 2008-ban nagy kiállítást rendeztek Zichy műveiből. Kapott akkora hírverést, mint Győzike, a tv-sztár? Nem. Ez bizony bűn. Győzike legyőzte Zichy Mihályt.

A XX. században Zichy Mihály szakmai teljesítményét megismételte Szalay Lajos. Mivel a cárok már kihaltak, a reklámnak meg valami miatt nem kellett, gyógyszergyáraknak rajzolt. Miskolci múzeumi gyűjteménye alig ismert.

Fontos, hogy önértékelésünk pontos legyen, ismerjük és tudjuk elhelyezni az értékskálán elődeink teljesítményét.

Arra jogosan lehetünk büszkék, hogy létszámunkhoz képest mi adtuk a legtöbb Nobel-díjast a világnak, egyik kis nép sem dicsekedhet ezzel. Ám ne felejtsük, a világban kevesen tudják, hogy Szentgyörgyi Albert, Neumann, Teller Ede magyar származású.

Itthon pedig a médiasztárok, a diszkócsillagok, a kebel-szépségverseny győztesei minden értéket kiszorítanak a közbeszédből. Bizony, a tv-s asztrológusokkal és kártyavetőkkel a Nobel-díjasokra lőnek, Zámbó Jimmyvel pedig Bartókra és Kodályra.

Ön szerint itt és most, figyelembe véve azokat a problémákat, amelyeket eddig említett, hogyan legyünk tisztességes magyarok, akik szeretnének valami hasznosat, előremutatót tenni ezért a Kárpát-medencei közösségért?

Gondolom, számos válasz született már erre a kérdésre ebben a könyvsorozatban is. Minden őszinte válasz fontos, hiszen minden ember más. De van-e a válaszokban valami közös? Az egyik módszer ennek érzékelésére, ha olyan néppel hasonlítjuk össze, amelyet jól ismerünk.

Életem során szoros emberi és szakmai kapcsolatba kerültem az olaszokkal. Velük összevetve magunkat, sok az eltérés. Ők napi szinten együtt élnek a tradíciókkal, és azok megkönnyítik a nehéz helyzetek megoldását. Persze náluk is gyengül a tradíció ereje, ezáltal ott is sokkal több lett a régen alig ismert idegbetegségek száma, de mégis. (Az olasz sajátosságokról több meggyőző példát írtam meg Róma, Nápoly, Apulia és a Szabad szemmel című könyveimben.)

Ezek a konvenciók nálunk mára szertefoszlottak, eltűntek. Mindenki magára maradt. Bennünket a történelem egy-egy évszázadban többször is átrostált. Az „élelmeseket” továbbengedte, a gyengébbeket kihullatta. Sajnos a „gyengék” között voltak az érzékenyek, az álmodozók, akik nélkül az ismeretlen jövőt nem lehet meghódítani. Egyszerűen eldurvultunk, és a Kaparj, kurta, neked is lesz! mentalitás túlságosan is széles körben terjedt el. …

Végletek szorultak belénk.

Magyarország az első ötszáz évben meghatározó országa volt Európának. Ennek hatása megmaradt valamelyest a következő ötszáz évben is. Nagy egyéniségek születtek, és kiválóan működtek. …

A magyarságra nézve Trianon volt a legmegrázóbb csapás. A többi, Mohi, Mohács kevesebb bajt okozott az egyéni emberre nézve.

1920 után azonban látókörünk nagyon összeszűkült, gyökereink elszakadtak. Az összezsugorodott területre zsúfolódott nép lélekromboló élményeket élt át. Közvetlen Trianon után azonban még mindig voltak olyan vezetők, akik korábbi neveltetésük révén elég nagy tapasztalattal rendelkeztek ahhoz, hogy sokat javítsanak a kialakult drámai helyzeten.

Mikor úgy látszott, hogy a csonka Magyarországon is képesek vagyunk összeszedni magunkat, jött két apokaliptikus csapás, amely az egész földrészen végigsöpört: a fasizmus majd a kommunista terror. Ez már túl sok volt.

Vajon hogyan lehetne ezen a sokszorosan és súlyosan sérült magyarságon segíteni?

Talán több megértéssel. Egyenként kellene odahajolni mindenkihez, megkérdezni, megérteni az ő egyéni baját. És akkor kiderülhetne, hogy sok lappangó érték maradt még a romokon.

Van, aki alkatilag jobban bírta a csapásokat. Ő egyszerűen csak szerencsés. Neki viszont az a dolga, hogy mindent megtegyen a többi érdekében, amire képes.

Az anyagi előnyök csábítóak persze, de a mi vidékünkön minduntalan tapasztalni lehetett, hogy nem érnek semmit. Hányszor dőlt már romba az, amit jól megépítettünk? Hányszor kellett elővenni a túlélőbatyut a legszükségesebbekkel? És sajnos még ezek után se tanultuk meg, hogy mi a valódi érték, és mi nem az.

Hogy megmenthessük a lelkünket, tudást kell szerezni, és azt alkotásra használni. Ebben egy kis nép is lehet akár a legnagyobbak egyike, mint például a finnek vagy az írek.

Nekünk újabban a szervezés, az együttműködés sem szokott sikerülni. Száz évvel ezelőtt eleink méltóan emlékeztek az ezeréves hazára, az ezerszázévesre már nem sikerült. A sok kis önzés nehezen tud összekapcsolódni.

…

Nem volt képes az ország emlékezni saját múltjára, mert nem is akart.

Viszont gyakorlatunk van abban, hogyan lehet akár egyedül, a hatalom és a megmondók ellenére végigküzdeni egy utat, kitartóan, nem megalkudva, egészen addig menetelve, amíg elérjük a célt.

…

A magyar lélek meghatározása lehetetlen történelmi példák nélkül.

…

Történelmünk megítélésében korszakok váltakoztak. Minél visszább megyünk az időben, a kortársak tájékozottsága annál gazdagabb. A Hunyadiak, az Anjouk, és az Árpád-ház kiválóan ítélte meg saját korának nemzetközi helyzetét, és jó döntéseket hozott. Ahogy közeledünk a mához, a megítélés egyre kisszerűbb, elfogultabb és hiányosabb.

Az ország kiszolgáltatottsága létrehozta a túlzott önértékelést, ezzel együtt a veszteségek felnagyítását.

A XIX. század kitalálta: „Ha a Föld Isten kalapja, hazánk a bokréta rajta”.

A reformáció azt sóhajtotta: „hajh, de bűneink miatt gyúlt harag kebledben”, s mindezekért Mohács, Isten megérdemelt büntetése.

Ki kellene emelkedni már ebből az önistenítő önsajnálatból, megtalálni az európai perspektívát. Tudomásul kell vennünk, hogy országunk nem bokréta, és Mohács nem büntetés. …

… Szemléljük úgy a történelmünket, ahogyan az események mutatják, és ne magyarázzuk félre.

Ön szerint miféle „népszerű” történelmi téveszmék élnek az emberek tudatában?

Vizsgáljunk meg néhány példát közelebbről. Valóban nemzetünk temetője Mohács? (Erről hosszabb tanulmány olvasható Mezei Károly: Szinte Gábor – Erdélyen át Firenzéig című könyvében. Kairosz Kiadó, 2004. 75-83. p.)

A „temető” kifejezés az 1526 utáni századokban egyetlen szövegben sem fordul elő, a XIX. században bukkan föl először. Ez arra utal, hogy a vesztes csata után minden ment tovább, ahogy mehetett, de senki sem érezte úgy, hogy eltemették volna …

Mátyás király politikáját már alapvetően meghatározta a török veszedelem elleni felkészülés. Igazi realistaként messzelátó politikus volt. Tudta, hogy apja nándorfehérvári sikere nem megismételhető. Az oszmánvezetés egyre hatalmasabb világbirodalommá fejlődik, vele országunk egyedül nem szállhat szembe. Mátyásnak szerencséje volt kortársával, II. Bajazid szultánnal, aki humanista volt. Perzsa verseket írt, kódexeket gyűjtött, csodálatos reneszánsz dzsámit épített, tehát sok mindenben Mátyáshoz hasonlított. Ötévenként hosszabbították meg egymás között a békét.

A magyar király tudta, ha Bajazid után egy harcias szultán lép színre, az ellenünk fog indulni és győzni fog. Ezért küzdött Mátyás a császári trónért, hogy egyesített európai erőket állíthasson szembe a török világbirodalommal. Jellemző, hogy az akkori értelmiség jelentős része nem érezte ezt a veszélyt. Vitéz János és Janus Pannonius pedig nyíltan Mátyás ellen fordult.

Mátyás sejtése beigazolódott. Halála után Szelim szultán a „Villám” nyolc év alatt meghódította az összes szomszédos keleti és déli területet. Hihetetlen katonai bravúrral legyőzte Perzsiát, Egyiptomot. Megszervezte a világ legkorszerűbb hadseregét, amelynek létszámban és felszerelésben nem volt párja a világon. A katonák harci készségét zsolddal fizették, meg a szabad rablás jogán. Minden hadjáratot költségvetéssel kísért pontos szervezés előzött meg aprólékos időbeosztással. Óraműhez hasonló pontossággal összehangolt rend mozgatott mindent. Magyarországnak esélye sem volt, hogy ellenállhasson ennek az erőnek. Inkább az volt a kérdés, hogyan élje túl azt a helyzetet, hogy két világhatalom határzónájába kerülve, ütköző területté vált.

Szelim fia, Szulejmán számára az igazi ellenfél tehát nem Magyarország volt, hanem V. Károly császár, a nyugati fél világ ura. Országunk csak porszem volt ebben a vetélkedésben. A törökök szövetségese a francia király, I. Ferenc volt, Magyarország pedig felvonulási terep a Bécset fenyegető ismételt hadjáratokhoz. Szulejmán két követet is küldött Mohács előtt, hogy meggyőzze erről a magyar vezetést. Ez nem sikerült, a mieink csak a vesztett csata után értették meg a helyzetet.

Szulejmánt nagyon megérintette a magyarok halálmegvető bátorsága a mohácsi csatamezőn. A szultán maga kiemelkedően művelt, nagyvonalú egyéniség volt, minden szultánok között a legnagyobb. A magyarokkal – a törökök által ma is rokonnak tartott néppel – különös módon, másképp bánt, mint a többi legyőzött országgal. Soha nem fordult elő a török hódítások során, hogy bárhol, Perzsiában vagy Egyiptomban visszaadjon egy területet a hódításból, azért, hogy ott a legyőzött nép önálló államot alkothasson.

Hazánkban a győztes szultán előbb szövetséget kötött a legyőzött ország maga választotta királyával, Szapolyai Jánossal, majd annak halála után annak csecsemő fiát és özvegyét Erdélybe küldte, hogy ott önálló királyságot hozzanak létre. Erdély önállóságát Szulejmán alapozta meg. Bizonyos volt abban, hogy a magyarok nem fogják hátba támadni, mert számára csak a Bécs felé vezető út biztosítása volt a cél.

Buda „csellel” való török elfoglalását csak a XIX. század fantáziája találta ki. Szépségtapasz volt ez a vélt megaláztatásra. Csakhogy Szulejmánt éppen a Szapolyai Jánossal kötött szövetsége kötelezte arra, hogy háromszor is – a király ismételt kéréseire – segítő csapatokat küldött az osztrák hadak ellen. A „csel” idején is – már János király halála után – a Budát ostromló osztrákok ellen indult a segítő török sereg. Elűzte Ferdinánd hadait Buda alól, és átvette a várat, mivel a magyarok nem tudták megvédeni. A magyar urakat Szulejmán megtette a vár polgári vezetőivé. A koronát átadta a csecsemő trónörökös gyámjainak, elismerve ezzel a magyar királyt.

Az özvegyet, teljes kincstárával Lippára küldte, hogy Erdélyben uralkodjék. Ez lenne a híres „csel”? Török Bálint meg korábban éppen Ferdinánd hadvezére volt, és mint ilyen, megbízhatatlan. Ezért küldte őt a szultán a Hét Toronyba, rabságba, elővigyázatból.

Mohács tehát nem jelentett nemzethalált, az élet a három részre szakadt országban folyt tovább, ahogy addig.

Mi történt Mohács után? Talán megfogyatkozott a kiváló államférfiak sora? Nem. Erdélyben tovább élt az önálló magyar államiság, és egymást váltották a kiemelkedő politikusok. Báthori István, Bethlen Gábor európai horizontú uralkodók voltak.

Talán Bocskai Istvánt ismerjük ma közülük a legkevésbé, pedig valóságos csodát vitt végbe. Olyan szerződést kötött az osztrák császárral, amilyent senkinek nem sikerült sem előtte, sem utána. Kivívta Magyarország teljes önállóságának elismertetését! Ehhez még az 1867-es kiegyezés sem ér fel!

…

Ebben a helyzetben a királyi Magyarország és Erdély vezetőinek évente dönteniük kellett, hogy a térségben legerősebb szultáni támogatást fogadják-e el, vagy inkább a Habsburg királyok ígéreteinek higgyenek, akik a hódoltsági területek visszafoglalását ígérgették, azonban félő volt, hogy a visszaszerzendő területeket sajátjuknak tekintve azokon a magyar önállóságot nem tűrték volna el. Ráadásul ezek az ígéretek sorra nem teljesültek, és a harcok során az ország egyre pusztult, egész térségek váltak tűztől, éhínségtől s járványoktól sújtva, lakatlanná.

II. Rudolf császár és magyar király szövetséget szervezett XIII. Kelemen pápa segítségével, de ettől Európa nagyobbik fele távol maradt. A Liga harcait balsiker kísérte. Mátyás főherceg alkalmatlan volt a vezetésre. … Bocskai István 1595-ben ismerkedett meg II. Rudolf császárral Prágában, mint Báthory Zsigmond fejedelem követe. … 1606. február 9-én aláírja a megegyezést az 1605-ben fejedelemmé választott Bocskaival. … 1605. november 11-én Lalla Mehemed nagyvezér Pesten fogadja Bocskait, és a szultán nevében királyi koronát nyújt át neki. Bocskai csak ajándékként fogadja el a koronát – a visszautasítással nyilván nem akarja magára haragítani a szultánt - és kijelenti: „Az országnak elég egy király.” (Ma ezt a koronát is, mint a magyar történelem másik alapvető emlékét, a nagyszentmiklósi aranykincset, a bécsi Kunsthistorisches Múzeumban őrzik. Ha az osztrákok valóban olyannyira „sógorok” lennének, ahogyan azt mi szeretjük hinni, akkor ezeket – méltányosságból – már rég visszaszolgáltatták volna jogos és történelmi tulajdonosának, vagyis Magyarországnak.)

Bocskai tehát önmagát nem királynak, csak fejedelemnek tartja, és a királlyal való viszonyát szerződésben kívánja rendezni.

1604-től harcol a császári csapatok ellen, és hajdúival mindenütt legyőzi azokat. Ezzel kikényszeríti a tárgyalást. 1606. február 9-én Bécsben jön létre az első megegyezés. Megújítják János Zsigmond idejéből való (1568) szabad vallásgyakorlást, és kikötik, hogy az ország élére nádort kell választani. A Szent Koronát Ausztriában, de a határ mellett kell őrizni. A tisztségeket magyarok kapják, vallásra való tekintet nélkül. Bocskai minden híve büntetlenséget nyer, az ő fejedelmi rangját is elismerik.

Június 23-án újabb megegyezés születik Rudolf biztosaival. A februári pontokat az osztrákok kénytelenek kibővíteni: a vallás szabad gyakorlása a mágnásoktól a végvárak katonaságáig kiterjed. A Szent Koronát Magyarországra kell hozni. A tisztségeket csak magyarok kaphatják. Bocskai nemesítései érvényesek. Bocskai utódai öröklik Erdélyt és a Részeket. Bocskai megalapítja a hajdúvárosokat.

Ez a szerződés a lehető legnagyobb szabadságot biztosítja Magyarországnak a Habsburg Birodalom keretei között.

Az már történelmünk megszokott fordulata, hogy Bocskai fantasztikus sikersorozata után öt hónappal meghal. Éppen olyan gyanús körülmények között, mint Szent Imre herceg vagy Zrínyi Miklós… Bécs keze térben is és időben is messzire elér…

De a fejedelem szelleme még ma is tovább él. Neve egyet jelent a szabadság fel nem adásával. A rugalmas és ravasz kompromisszumkészséggel, amely szerződést köt, ha kell, de képes odacsapni, ha az ország érdeke éppen azt kívánja…

Tanár úr, ön az idén 80 éves. Ez alkalomból olvasóink nevében is kívánom, hogy Isten éltesse sokáig! Erdélyből származik, Olaszországban is tanult, bejárta a világot. Sikeres festő és műtörténész. Tanított egyetemeken, kelendő könyveket írt, egyszóval: sokat látott. Azt kérem öntől, elevenítsen föl egy-két példát a saját életéből, amikor úgy érezte, igen, így kellene élnünk, ezt kellene tennünk!

Hogyan kellene viselkednünk emberként és magyarként? E kettő szerintem nem elválaszthatatlan egymástól. Az igaz emberek törekvése nem csak saját hasznát keresi, hanem azonos pályán fut nemzete érdekével. Nem azért, mert hivalkodóan mutatja ki hazafi voltát, hanem mert a nemzet fiai összességéből áll, az ő lépteikkel halad előre, velük és általuk boldogul vagy foszlik semmivé.

…

Ma minden szó, gesztus és tett, ami a hazafiságra, patriotizmusra utal, gyanúsnak számít a közéletben. Ami nem internacionális, multikulturális, az nevetséges, maradi, magyarkodó. A posztkommunizmus – tőkés kizsákmányolóvá átvedlett – hatalom ellen tiltakozó megmozdulásokon még az a piros-fehér csíkos történelmi zászló is, amelyre a miniszterelnökök a Parlamentben rendre fölesküsznek…

Megfoszthat-e egy népet ezeréves zászlójától egyetlen sötét korszak önkényes választása? Az árpádsávos zászló a Honfoglalástól kezdve kísérte ezer év történelmét, ma is az erdélyiek között őrizzük. (A háromszínű lobogó csak 1848-ban született meg.) Kizárhatjuk-e az árpádsávos zászlót jelképeink közül csak azért, mert egy szűk csoport néhány hónapig aljas céljaira használta, nyilaskereszttel a közepén?

Lehetséges, persze, hogy van, akiknek a terrort idézi föl az is, ha önmagukban csak a vörös-fehér csíkok lobognak. (Különös, hogy a Parlamentben nem gumibotoznak ezért, csak az utcán…)

Egyszerű a megoldás, lobogjanak a piros-fehér csíkok eredetiben! Az Árpád-ház ugyanis ezt a zászlót 896-1301 között nem ebben a formában használta.

A négy vörös pólyában hét hópárduc aranylott háromszor kettő – kettő, egymással szemben, a negyedik sávban egy, amely jobban fut és visszafordul.

Ez a párducos pecsét függ az Aranybullán, ezt a pajzsot látjuk márványba faragva a várbeli Mátyás-templomban, III. Béla és felesége szarkofágján. „Párducos Árpádról” írt Vörösmarty is. Csak Anjou királyaink helyettesítették azokat családi liliomaikkal, később a Habsburgok nem kívánták visszaállítani az Árpád-házra való utalást. Kellemetlen volt nekik a konkurencia, ugyanis túl sikeresek voltak számukra Árpád-házi királyaink!

Helyezzük vissza a hópárducokat, és az ezeréves lobogó úgy újul meg, hogy közben visszakapja eredeti arcát! Ez már nem sértheti senki (túl)érzékenységét sem …

Szerencsére a világtörténelem folyamata nem egyenletes. A generációk váltásában gyakran előfordul a búvópatak-jelenség. Amikor a nagyapák tudása látszólag elvész, de aztán fölbukkan a dédunokákban. Mert az embernek – egyedül az állatvilágban – egyénisége van. Ez annyit jelent, hogy az emberi faj minden egyede különbözik a másiktól. Ez a hangyáknál vagy méheknél nem így van. Azok egyedei, az emberhez képest erősen hiányos személyiségükkel, ugyancsak a megmaradásukért küzdenek, sikeresen. Az egyedek elhullása nem jelenti a faj megsemmisülését, és a faj minden változását a teljes közösség együttesen éli meg.

Az emberi faj azonban különleges egyedeket alkotott. Olyanokat, akik akár egyedül, a nagyobb közösség támogatása nélkül, vagy akár annak ellenében is képesek új útra találni, amelyet aztán később maga a faj követhet, és így képes túlélni valamely válságot vagy létét fenyegető csapást.

Ma ilyen korban élünk. Az egyén magára maradt. A társadalom rövid távú sikerek kergetésére rendezkedett be, szem elől tévesztve a hosszú távú célokat. A száguldó rohamkényszer következtében a nép kezéből kicsúszott az irányítás.

A magára maradt egyénnek önállóan kell gondolkodnia, és ebben a legszűkebb közösségének múltbeli tapasztalatai is segítik őt.

Mi a haza? Ez is egyénileg élhető meg. A haza az a terület, életforma, vidék és hely az ég alatt, amiről fölöslegesen sokat tudunk. És itt a hangsúly a „fölöslegesen” szón található.

Szerethetünk más országokat, embercsoportokat, ismerhetjük őket alaposan is, de csak egyről tudhatjuk azt a sok fölösleges részletet, amely mélységes kapcsolatunk igazi tartaléka, amely biztossá tesz minden hangsúlyt, minden árnyalatot.

Ez a sok fölösleges részlet állandóan átalakul, más és más rétegekbe rendeződik. Egyes részek lesüllyednek tudatunk mélyére, majd felbukkannak meglepően, de soha nem felejtjük el egészen addig, amíg felfogóképességünk ép marad.

Festőként ismét csak azt mondhatom: nagy a művészet hatalma. Kár vesztegetni az időt mások sikereinek utánzásával, a siker nem másolható. Saját gyökereinket kell használni, abból indulhat ki az, ami mások számára igazi és valóságos.

A mi ezer évünk szilárd alap és bőséges tartalék, abból kel meríteni. Figyeljünk Kodályra. Ő egyike az irányt mutatóknak, az igaziaknak. Ezt mondja: „Ne arra törekedjünk, hogy idegen mintákat utánozzunk, hanem saját gyökereinkből fejlesszük ki a magunk kultúráját.”

A haza egyetlen, élő, szerves egység, amelynek magunk is részét képezzük. Láthatjuk kívülről, de mindig benne vagyunk. Szabadság és rabság egyszerre.

Áld és ver a sors keze, de képes magasba emelni.