Unitárius Élet

Halottak napja, 2008.

Egyházközségi gondnokaink vasárnapi feladatkörének egyike – lehetőleg pontos nyilvántartást – vezetni a vasárnapi istentiszteleten résztvevők számáról. Az istentiszteleten megjelentek pontos létszámát, ezt követően, felírják a perselypénz bevételén szereplő fecnire. Így nekem könnyű azt átmásolni az istentiszteleti naplómba, amit évtizedek óta vasárnapról-vasárnapra vezetek.

Valamelyik vasárnapon egyik kedves presbiterem, aki nem volt jelen az utolsó istentiszteleten azt kérdezte: hányan voltatok templomban azon az utolsó vasárnapon? Egy pillanatra elbizonytalanodva gondolkodtam, azon hányan is lehettünk? Majd a következőket mondtam: nem vagyok benne biztos, hatvan-hetven körül, lehet valamivel többen, lehet valamivel kevesebben. Tudom, hogy megadott válaszom nem volt pontos, azt is éreztem, hogy az érdeklődő kíváncsiságát nem elégítettem ki vele, és nem voltam sikeres megadott válaszomban.

Tovább sétálva azon tűnődtem, miért teszik fel az emberek számomra egyre többen ezt a kérdést? És ha kérdeznek, mire gondolnak: kiket fogok beleszámítani a jelenlevők sorába? A kántort is, aki hivatalból van jelen velem együtt minden vasárnapon, a szolgálattevő gondnokot, gondnokokat, a takarításért, tisztaságért felelősöket, azokat, akik felelősek az úrasztalán elhelyezett friss virágokért, az esetlegesen résztvevő kollegámat, vagy vendéglelkészeket? És különben is mi értelem egy ilyen kérdésnek: hányan voltunk templomban?

Mindennek ellenére tovább gondolkodtam: tényleg, kik is voltak ott az említett vasárnapon, nem szám szerint, hanem személy szerint. Bár nem nagy erősségem az arcmemória, de visszaidézhettem egy pár jelenlévőt név szerint is. Csucsi úr, aki Kolozsvárról települt át, de származásilag torockószentgyörgyi, és kisebbik fia, aki időnként elkíséri; Bernadett, a mindig jókedvű és vidám, érdeklődő fiatalasszony, akinek négy gyermeke született az utóbbi hét esztendőben; Buba, aki mindig jelen van, amikor ideje engedi; Olga néni, akinek Mátáysföldről nagy távolságot kell legyőzni, hogy ide érhessen; Gyöngyike, aki Alsó-Gödről jár be, időnként beteg nővérét meglátogatván; Kedeiék, akik három nemzedék képviselőiként vannak jelen elég gyakran; a Brock házaspár, akik mindig itt vannak, amikor a hét végét Budapesten töltik; Miklós bácsi, a volt kolozsvári gondnok, aki közel kilencvenéves kora ellenére több órát szán arra, hogy tömegközlekedéssel be majd haza menjen; az örökké jelen lévő padtársa Bóka Gyuri, akinek nem ünnepnap a vasárnap, ha nem jöhet közénk, az a középkorú férfi, aki Érdről jár be, és akinek a nevét mindig elfeledem; a Lőrincz házaspár, akik hosszú időt kihagyva újabban hozzánk csatlakoztak; Horváth Csaba és lánya, aki minden alkalommal nagyobb adományt fizet be egyházközségünk pénztárába; és még sokan mások.

Aztán óhatatlanul azokra is gondoltam, akik tizenöt évvel ezelőtt voltak jelen a templomban, amikor budapesti lelkészi szolgálatomat kezdtem. A drága emlékű Fülöp Júlia, akit én egyházközségünk élő lelkiismeretének neveztem; Latin Gyurka bácsi, polihisztorunk; László Gyula régész-történész, aki az újév első napi istentiszteleteket kedvelte; Aradiné Márta, aki záró-bibliaóránkra készült és az épület előtt halt meg; a mindig jókedvű, humoros Csíky Gábor bácsi, Ütő Lajos bácsi és Piroska néni a jó példát előnkbe élő házaspár, a meleg lelkű nagymama Lőrincz Mihálnyé mindannyiunk Julóka nénije; Sztankóczy Zoltán a világi teológus; a közösséget szervező, biblaórákat tartó Kálnoki Kis Géza; az Örkényben élő, eleven tekintetű Kisgyörgy Sándor; Benczédi Domokosné Irénke néni, a tiszteletes asszony; a vargyasi származású Ilonka néni, székelyföld imádója.

És természetesen még sokan mások azok az egyházi és világi vezetők, akik hosszú időn keresztül ide tartóztak a Budapesti Unitárius Egyházközséghez, azt szolgálták, annak az előmeneteléért munkálkodtak. És azok a jótevők, akik adományaikkal biztosították ennek az egyházközségnek napi filléres gondjait, kiadásait, és akiknek név szerinti felsorolásától eltekintek, el kell tekintenem. Hiszen arra sem időben, sem térben nincs lehetőség, hogy visszamenjek templomunk felszentelésének idejére 1890. szeptemberéig. 118 év csak Isten előtt „őrváltásnyi idő” számunkra emberi mértékkel, élettel számítva nagyon hosszú idő.

Nos óhatatlanul eszembe jutottak ezek a gondolatok annak a kérdésnek a kapcsán: hányan voltatok a múlt vasárnap a templomban? És most már tudom a következő ilyen, vagy ehhez hasonló kérdésre a választ, bárkitől is érkezne az, bárki is kérdezné. Merőn néznék a tekintetébe és mondanám rezzenéstelen, de kifejező arccal: több százan, sőt nem túlzás az sem, ha azt mondanám, több ezren. Több ezren? Igen több ezren! Mert Reményik-kel szólva ilyenkor halottaknapján vagy annak a környékén a templompadokba „a holtak is mellénk ülnek”. És leszünk egy nagy, mindenkit és mindeneket legyőző gyülekezet.

Ezért is úgy gondolom: nincs igazán nagy jelentősége annak a kérdésnek: hányan voltatok a múlt vasárnap a templomban? Mert itt mindig azokkal lehetünk együtt, akikre itt gondolunk, akikért itt imádkozunk, és mindig kiegészül, mindig megtöbbszöröződik a száma a jelenlévőknek azokkal, akik fizikailag nem lehetnek mellettünk, de lelkileg örökké a miénk, a mieink. Több százan és több ezren!

Kászoni József lelkész

Kálnoki Kis Tamás

„Születtem…” : Unitárius önéletrajzok

Márkos Albert

(1878-1949)

Az unitárius olvasók közül bizonyára sokan ismerik a Csiffáry Gabriella által (sorozat)szerkesztett, összeállított, jegyzetelt stb. „Születtem… „ Curriculum vitae c. köteteket. Bennük írók, neves művészek, tudósok, korábban nyomtatásban itt-ott már megjelent vagy kutatómunkával kéziratból először napvilágra segített önéletrajzait. Hasznos, izgalmas olvasmányok ezek. Különösen ha mérlegeljük, megvizsgáljuk, hogy papírra vetőjük mikor, milyen célból, kinek a kezébe szánta, sorjázta elő személyes adatait (mit közölt és mit hallgatott el), hogyan „ajánlotta”, értékelte magát, összegezte addigi élete folyását, ismert vagy ismeretlen céljai elérése érdekében. Az önéletrajz beszédes műfaj. Alaki jegyei már maguk megjelenítik írójuk világát. Gondoljunk csak. az elmúlt 20 esztendő társadalmi változásaival összefüggő önéletrajz „stílusváltozás”-ra (hagyományos = kronologikus, szöveges – modern = blokkos, funkcionális, un. amerikai forma). A jelenség miértjének magyarázata, okfejtése akár politika(mikro)történeti tanulmány tárgyát képezhetné, olyannyira idomultak a szöveges formájú, hagyományos magyar önéletrajzok a 20. század második felének személyzeti politikájának igényeihez. Újabban a karriercél elérése szorít (sok)mindent háttérbe vagy fogja vissza az író tollát.

Az un. „fejvadászok”, vagyis a humán erőforrás „kereskedők” a jó önéletrajzot jelképes lábnak tekintik. Olyannak, amellyel mintegy erőszakosan hatol(hat)unk be az előttünk éppen csak megnyílt ajtó réseibe.

A szatmárhegyen született, erdélyi-magyar író, Páskándi Géza (1933-1995) szerint: „E műfajban … eleve transzcendentális szemlélet indítéka lappang. Átrohanásról a földi életen – erről beszél. Átal azon az evilági életen , amelyet mulandónak fogunk fel. … Meg kell hát vetned életedet olykor , hogy máskor megbecsülhesd.”

Az egykor élt, előttünk járt unitárius lelkészek, tanárok s más „nagyságok”, püspökök, jótevők fellelhető önéletrajzai nem kevésbé értékesek számunkra. Hisszük, hogy a még fellehetők közzététele segít(het)i (ön)ismeretünk gyarapodását, s nem mellesleg azok munkáját, akik kutatóként keresnek nevezettekről használható, hiteles információkat (másokat, esetleg pontosabbakat és többet a lexikonok által megörökítetteknél).

Az itt közreadott curriculum vitae azé a Márkos Albertté, aki – mint maga is megemlékezik róla – (eléggé nem méltatott) fordítója volt a Kénosi Tőzsér János-Uzoni Fosztó István-Kozma Mihály triász nevével legendás hírűvé vált, latin nyelvű, kéziratos, unitárius egyháztörténetnek. Mint az köztudomású, első kötetének megjelentetése az Erdélyi Unitárius Egyház 21. századi könyvkiadásának egyik ékessége.

Egy 1940-es sajtóközlemény szerint: „Ennek a nagyhírű és annyi felé idézett egyháztörténeti latin nyelvű forrásmunkának könnyebb hozzáférhetőség szempontjából magyarra való fordítását Márkos Albert tanár afia megkezdette. Örömmel hozzuk e nagyjelentőségű vállalkozást olvasóink tudomására s a munka előszavának magyar fordítását közelebbről folyóiratunkban is közölni fogjuk.” (Keresztény Magvető. 72. 1940. 1. 46.). Közölték is, hamarosan: „Uzoni Fosztó Istvánnak az Unitárius Egyháztörténethez írt elöljáró beszéde” címmel. (Keresztény Magvető. 72. 1940. 3. 129-136.) A Keresztény Magvető egyébként jelzett évben rendkívüli érdeklődést keltett a papság s az egyház sorsa iránt felelősséget érző világiak körében a Káté és a Hiszekegy megreformálása körül támadt (úgy lehet mindmáig lezáratlan) vita ismertetésével, közreadásával.

Az önéletrajz hangsúlyosan tükrözi a főhatalom változást. Az 1. világháború alatti frontszolgálatban kiérdemelt katonai előmenetel és elismerés mellett említést tesz azokról az egyéni és nemzeti sérelmekről, amelyek nevezettet a román impérium alatt érték, amelyekkel szembesült. Bár tudatja (s ez ugyancsak elgondolkodtató), hogy kinek az ösztönzésére foglalta élettörténetét írásba (Dr. Kiss Elek főjegyző-püspökhelyettes).

Akinek pedig hivatali iratai között mindmáig megmaradt a Márkos önéletrajz, az Szalay Béla, a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium egykori osztálytanácsosa. Nevezett kulcsszerepet játszott az erdélyi tan- és kulturális ügyek intézésében. Számos jó embere, bizalmasa közül György Lajos emelkedik ki torony magasan. Ő „kulcsfigura” a minisztérium döntéseinek előkészítésében. Domokos Pál Pétert – úgy lehet – baráti szálak fűzték Szalay Bélához.

Csak azt nem tudjuk egyelőre teljes bizonyossággal, hogy mi célja lehetett Kiss Eleknek az önéletrajz megíratásával. Kézenfekvő magyarázat lehet, hogy valamilyen cím vagy kitüntetés adományozásának kieszközlése állt a főjegyző és egyháza szándékában. Márkos ugyanis egy évvel később, 1942-ben nyugalomba vonult, mert akkor már „ … orvosai megállapítása szerint, őt a sír szélén táncoltató betegségben szenvedett.” Nem valószínű tehát, hogy állásának meghosszabbíttatása érdekében terjesztették az iratot Szalay elé.

Márkos Albert az unitárius tanárok egyik érdemes alakja volt. Tudós-tanár típus. Életrajzának megír(at)ásával törleszthetne valamennyit az egyház abból a tartozásából, amelyet vele szemben felhalmozott.

Márkos Albert önéletrajza

„Születtem Tarcsafalván, Udvarhely megyében, 1878. június 4-én. Atyám, szintén Albert, a tarcsafalvi unitárius eklézsia kántora és tanítója volt. Anyám, Györke Zsuzsánna, mai nap is él, jelenleg kilencvenharmadik évében jár.

A négy elemi osztályt szülőfalumban, atyám vezetése alatt végeztem. Az un. előkészítő osztályt s az alsó öt gimnáziumot Székelykeresztúrt, a VI-VIII. felsőbb osztályokat pedig Kolozsvárt végeztem, az unitárius kollégiumban. Érettségit is tettem, tiszta jeles eredménnyel, 1896-ban.

Érettségi után Kolozsvárt a Ferencz József Tudományegyetem bölcsészeti karán, a magyar–latin szaktárgyra iratkoztam. 1900-ban abszolváltam, 1903-ban tanári oklevelet szereztem.

1898-1900-ig mint óraadó működtem a kolozsvári unitárius gimnáziumban. 1900-1903 [között] mint helyettes, 1903-tól, a mai napig, mint rendes tanár működöm ugyanezen intézetnél. 1939-ben a román kormány ugyan nyugalomba kényszerített, de a magyar uralom visszatérte után egyházam ismét rendes tanárnak nevezett ki.

1914-1918 között katonáskodtam. Minthogy 1900-ban családfenntartó címen magam a póttartalékba soroztattam volt be, a háborúba közemberként vonultam, a m[agyar] kir[ályi] 22. népfelkelő zászlóaljhoz. Itt nemsokára tizedesnek, majd szakaszvezetőnek léptettek elő. E minőségben vettem részt 1917 májusától decemberéig a bukovinai harcokban s e minőségemben szereltem le is, 1918 augusztusában, miután előbb a tiszti tanfolyamot Kolozsvárt, jó sikerrel elvégeztem. Első vonalbeli szolgálatom jutalmául a Károly csapatkeresztet kaptam.

Tanári munkásságom a román uralom alatt is folytattam. A román nyelvből több ízben sikeres vizsgát állottam. Egy ízben (szerencsére nyári vakáció idején), a román kormány felfüggesztett, mivel egyik tanítványom magyar írásbeli dolgozatát túlságosan magyar érzelműnek ítélték és én a kérdéses dolgozatot jelesre osztályoztam.

1913-ban nősültem. Feleségül vettem néhai Sándor János székelykeresztúri unitárius gimnáziumi igazgató Ilona nevű leányát. Házasságunkból három fiú született: Albert, jelenleg tanár a kolozsvári zenekonzervatóriumban, Jenő, szigorló jogász és óradíjas a kereskedelemügyi minisztériumban, András, a budapesti rajztanárképző harmadéves növendéke.

Írtam neveléstani és nyelvészeti értekezéseket értesítőkbe és szakfolyóiratokba. A román uralom alatt szerkesztettem két latin nyelvtani és olvasókönyvet, továbbá egy római régiségtani és latin irodalomtörténeti könyvecskét. Székely életképeket és anekdotákat dolgoztam át s adtam közre napi lapokban, heti folyóiratokban és naptárakban. Fordítottam elbeszéléseket és regényeket angolból és románból. Ezek részben szintén napilapokban és folyóiratokban jelentek meg, részben ma is kiadatlanul, kéziratban hevernek fiókomban. Jelenleg Tőzsér-Uzoni-Kozma kéziratban levő, latin nyelvű, terjedelmes unitárius egyháztörténelmének fordításán dolgozom. E munkával az Unitárius Irodalmi Társaság bízott meg.

Könyvtárosa vagyok az Unitárius Kollégium könyvtárának, választmányi tagja az említett irodalmi társaságnak és az Erdélyi Múzeum-Egyletnek.

E pár életrajzi adatot dr. Kiss Elek unitárius egyházi főjegyző és püspökhelyettes fölszólítására írtam.

Kolozsvárt, 1941. március 3-án.

Márkos Albert”

(Az önéletrajz levéltári jelzete, lelőhelye: Magyar Országos Levéltár K 690 1. cs. 84-86. p.)