Horváth Ágnes beszélget Szekeres Lukács Sándorral a Lánchídrádióban (2008. május 31.) - Letölt, meghallgat: Horváth Ágnes beszélget Szekeres Lukács Sándorral a Lánchídrádióban (2008. május 31.)

Előzmények, a gondolat

A könyvbemutató az unitárius könyvesboltban

A könyv további ismertetése Székelyföldön

Megjelent az Unitárius Élet

Megjelent az Unitárius Élet

Isten illata

„Jusson eléd imádságom, mint illatáldozat,

Imára emelt kezem, mint esti áldozat.”

(141 Zsolt, 2)

Gyermekkori emlékeim között elevenen él az, hogy mindenkinek, és mindennek akit, vagy amit én akkor ismertem, valamilyen illata volt. Az anyám illata pl. levendula illata, volt, amit nagyon szeretett, szeret. Apám illata, a nap elteltével a dohány illata volt. Testvéremé egy-egy kiadós uzsonna elfogyasztása után, a vajaskenyér illatát árasztotta, amerre járt-kelt. Akkor meg miért ne lenne illata Istenek, gondoltam következetes gyermeki logikával, és az meg milyen lehet?

Mire az Unitárius Élet legfrissebb számát kezében tartja a kedves olvasó, minden bizonnyal már benne leszünk május hónapjában, abban az Isten áldotta hónapban, amit én a hónapok királynőjének szoktam nevezni. Utalnék ezzel arra, hogy számomra ez az időszak a tizenkét hónap legszebbike. Ezért is töltök az évnek ebben az időszakában annyi időt a természetben, amennyit időm engedi. Ilyenkor lépten-nyomon, jártunkban-keltünkben, megérezhetjük Isten illatát mindennapi sétánk alkalmával a természetben: a frissen bomló rügyekben, a föld párájában, a virágok illatában, az aranyat érő májusi esőben, az alig kibomló levelekben. És ilyenkor egy sóhaj, egy ima formájában jó idézni a zsoltárírót: „Jusson eléd imádságom, mint illatáldozat…”

Ha a Biblia sok helyen beszél arról, hogy Isten hol, mikor jelent meg választott népének felhő formájában, angyalként, küldöttként, akkor meg miért nem szól arról, hogy milyen az Ő illata? Azt viszont tudtam, hogy sem nagynéniket, sem nagybácsikat nem lehet megkérdezni a fenti témában, mert akkor arról beszéltek volna nekem, hogy miért nem szabad arcátlan, szemtelen kérdést feltenni Istennel kapcsolatban. Egyre szeretnélek kérni benneteket, Kedves Testvéreim, ti se gondoljátok, vagy érezzétek azt, hogy a kérdés felvetése kegyelettelen lenne. Nem az és a szándék is távol áll tőlem, hogy az legyen.

Amikor édesanyámmal, aki katolikus, és gyakorta elvitt szülőfaluja templomába, Székelyszentkirályra, amely Udvarhelyszéken található, akkor mindig mirhát égettek, felhőnyi mennyiségben, főleg a búcsú alkalmával, ami augusztus 20.-ra „Szent-István” napjára esett, nem is beszélve a tömjénről, ami szintén elárasztotta a helyi templom légterét jellegzetes illatával.

A tömjén számomra, inkább metaforája volt Istennek semmint egy látható, vagy kimondott szimbóluma, ami Róla szólt, vagy Őt ábrázolta volna.

A katolikus és anglikán templomok liturgiájához hozzátartozik a tömjén illatának a szétárasztása, a Biblia körül, no meg a szentély térségét is elárasztják vele, hogy a szent helyet megtisztítsák, purifikálják ez által alkalmassá téve azt az eucharisztia bemutatására.

A Biblia 3. könyve a Leviticus (Mózes III. könyve) arról tájékoztat, hogy a főpapok is, a Szövetség ládája körül tömjént égettek, mielőtt áldozati állataikat: bikát, galambot, kecskét vagy bárányt áldoztak volna Isten nagyobb dicsőségére.

Nem véletlen, hogy sok hindu, keresztény és buddhista számára Isten illata egyenlő a tömjén illatával. De most már azt is tudom, hogy nem minden keresztényre, vagy buddhistára igaz a fenti megállapítás.

- Némelyek közülünk Isten illatának belélegzésére a természet templomába mennek kirándulni.

- Abba a templomba megyünk, amely az Istennek egyedüli az alkotása, hiszen abból más illat árad felénk, mint a „kézzel csinált” templomokéból, mert a hegyek, az erdők, a rétek, a mezők, és a tengereknek is megvan a sajátos illatuk.

- És ott érezhetjük, mint ahogy most is, itt is a májusi fehér és lila akácét, a liliomét, a gyöngyvirágét. De ugyanígy érezhetnénk a narancsligetekét, az orchideákét, a frissen szántott földét, mint ahogy fogjuk remélhetőleg nyári kirándulásaink alkalmával, a frissen kaszált erdei, hegyi széna végül pedig sarjú illatát is szabadságolásaink alkalmával, amelyben olyan jó hanyatt feküdve nézni a csillagos, vagy a napfényes eget. És olyan jó arcunkat beletemetni annak súlyos és semmivel össze nem téveszthető illatába.

- Amerikai zarándokokkal visszamenve Székelyföldre emlékezetes élmény volt, hogy mennyire elbűvölte őket a tehéncsorda visszatérése a falvakba. Amint elhaladtak az utakon, különböző portákra betérve, maguk után a friss tej illatát árasztották.

- És ki nem emlékezne gyermekkora teleire, ami az első hóesést követte, mert annak is megvolt, van a saját és jellegzetes illata. A korcsolyázásnak, a hógolyózásnak egyaránt.

Az illatnak sokszor nagyobb a jelentősége számunkra, mint a látásnak és a hallásnak. Mert hamarabb magunkhoz engedhetjük, teszem azt egy-egy vacsora illatát, mint annak az emlékét, hogy mit ettünk, és mit ittunk abból az alkalomból.

Ezért is jó az - évszaktól függetlenül - mindig a templomban, vagy a családi hajlékaikba friss, színes és illatos virágot elhelyezni az asztalon, vagy a lakás valamely szegletében, ami egy kicsit Istent is idézi ott ahol a virágok, vannak. Gondolva ez által arra a jézusi tanításra is, amelyet így ismerünk a Hegyi beszéd-ből:

„Figyeljétek meg a mezi liliomokat, hogyan növekednek: nem fáradoznak, nem fonnak, de mondom nektek, hogy Salamon teljes dicsőségében sem öltözködött úgy, mint ezek közül akár csak egy is.” (Mt 6, 28-29)

Euthicus…

(Olvasandó: Ap Csel 20, 7-12)

Az Ap Csel-ből felolvasott történet Eutichusról szól, aki Troászban lakott. A fiatalember elment egy alkalommal, hogy meghallgassa a Pál nevezetű vándorprédikátort, vagy utazó-prédikátort. Erre egy emeleti ház felső részében, pontosabban annak harmadik emeletén került sor, amelyet ebből az alkalomból béreltek ki. Euthicusnak minden bizonnyal későn kellett érkeznie, hiszen számára már nem maradt máshol hely, mint az ablakban.

A terem teljesen tele volt már, és az idő későre járt, az istentisztelet pedig hosszú, amint az az elolvasott történetből kiderült. Lehet, hogy Pál ebből az alkalomból mindent el szeretett volna magyarázni hallgatóinak, ami a teremtés és az utolsó ítélet között történt. De arról is említést tesz az a szűkmarkú tudósítás, hogy azért beszélt hosszan a vándorprédikátor, mert másnap már el akart utazni Troászból. Érdemes egy mondatot szánni a történetből arra is, hogy a lámpák sokasága égett a felsőház bérelt szobájában, ami akár hipnotikus erővel hat(hat)ott a bent lévő hallgatóságra.

Nos mindezeket egybevetve, Euthicusra nézve ennek a következménye az lett, hogy először mély álomba zuhant, majd pedig lezuhant a harmadik emeletről is. Minden bizonnyal olyan erővel zuhant a földre, mint egy zsák cement, mert amikor az emberek lerohantak, hogy lássák mi történt vele, úgy találtak rá, mint egy darab kőre, egy tehetetlen tárgyra, és minden jel arra utalt, hogy már nincs is az élők sorában.

Pál, amikor fölé hajolt annyit mondott, hogy él, pontosabban azt, hogy a „lelke benne van.”

Majd ezt követően mindenki visszament az emeleti szobába, megvacsorázott és lehet, hogy egyesek hajnalig beszélgettek. Eutichus magához tért, megelevenedett és minden a legnagyobb rendben volt vele a zuhanását követően. Ezt követően példamutató életet élhetett, hiszen ha nem így lett volna, akkor nem avatták volna szentté, a vele történteket követően. Az ő búcsújának emléknapja augusztus 24. esik.

Bevallom már nektek kedves Barátaim, hogy nem első alkalommal beszélek erről a bibliai történetről, hiszen évekkel ezelőtt már használtam egy konfirmáció lakalmával, és úgy állítottam be a történetet, Euthicus személyére vonatkoztatva, mint aki a kereszténységet és az ifjúságot jelképezi. Pál - vagyis a kereszténység – éjjel nappal teszi a magáét, hirdeti Isten országát,

Eutichus a mai ifjúság jelképe. Már neve is megegyezik ezzel, hiszen annak jelentése = örömök keresője.

Az, hogy felső szobában éppen az ablak párkányán foglal helyet az is több, mint szimbolikus jelentőségű. Érdekelte ugyan a vallás, de nem túlságosan. Kint is volt, meg bent is volt. Egyszerre akarta szemlélni és élvezni a két világot. A külsőt és a belsőt egyaránt.

És amint ott ült az ablakban elaludt. Vajon miért? A beszéd fárasztotta-e el? És ha igen, azért mert a testi igény nagyobb volt lelkinél?

Nos a következőkben arról szeretnék még röviden említést tenni, hogy úgy szeretnék Euthicusra gondolni ebben a pillanatban, aki azon templomlátogatók szentje és patronja, és akik a templomban könnyedén elalusznak. Már csak azért is vagyok kissé elfogult azokkal szemben, akik pislákolnak, szunyókálnak, esetleg elalszanak a templomban, mert nekem is első gyermekkori élményem erről – legyen az istentisztelet vagy mise – az volt, hogy az unalmas és fárasztó is egyben. A mai napig kényeztető szeretetembe tudom fogadni azokat, akik a templomban elalszanak. Volt falusi gyülekezetem tagjai szinte irigylésre méltóan tudtak szundikálni, ahogy a fenekük a padot elérte.

Amikor első kinevezési helyemre kerültem Bözödújfalu-Kőrispatakra, szimpátiával, sőt irigységgel figyeltem azokat az egyszerű embereket, akik ahogy leültek a templom padjaiba rövid idő alatt, szunyókálni kezdtek.

No, meg arra is gondoltam, hogy álmunkban is tanulhatunk legalább annyit, mint ébren maradva. Gondoljunk itt egy pillanatig arra a technikára, ahogy manapság idegen nyelvet tanítanak. Nem kell egyebet tenni, mint elhelyezni egy fülhallgatót a fejünkön és elindítani a nyelvlecke szalagját, hanyatt dőlni, szundítani és a nyelvlecke elsajátításának folyamat beindult. A „relaxa” állítólag a tudat alattira hangolódik és az ilyenkor csodára képes.

Vagy gondoljatok arra is, aki egy kis szenderítő délutáni pihenést követően teljesen feltöltődik, annyira hogy a nap hátralevő részéhez megfelelő erőtartalékokat tud felhalmozni.

Különben is miért kellene mindenkinek ébren lennie a templomban? Milyen unalmas lenne, ha ez történne meg minden alkalommal, ha senki nem akadna, aki egy kicsit is szundikálni tudna.

Hány istentisztelet alkalmával kellett azon lenni, hogy tiszta lelkiismeretnél maradjak, koncentrálóképességemet erősítsem, miközben talán, az lett volna a legmegfelelőbb, hogy átadjam magam a teljes megbocsátás élményének, hátradőlve az engem körülvevő hatalmas óceán békéltető vizén. Hullámozva annak meleg és fenntartó áramlataiban, miközben az orgona zúgása kerített volna engem és a jelenlevőket igézetébe úgy, hogy csak a záró ének dallamai ébresztettek volna a befejezés valóságára.

De lehet, hogy egyesek közületek ismerik Avilai Szent Teréz -nek azt a történetét, amelyben azt kérdi a gondozására bízott novíciusok egy csoportjától: „Mit tennének, ha arra eszmélnének, hogy imádság közben némelyek közületek elaludtak?” A fiatal nővérek megrökönyödve hallgatták a kérdést, egy szót sem szólva. Mire Szent Teréz az őt körülvevőkön végignézett, és a nyomasztó csendben a következőket kérdezte? „Senki nem akadna közületek, aki ezért hálát adna Istennek?” Micsoda nagyszerű megnyilvánulása ez a keresztény magatartásnak. Micsoda nagyszerű nagyvonalúság fogalmazódik meg ebben a kérdésben, ugye Kedves Testvéreim?

Nem bátorítalak arra, hogy elaludjatok istentiszteleteim alkalmával, de nem is tudnám azt megbocsáthatatlan bűnnek tekinteni azt, ha némelyiketekkel ez mégis időnként megtörténik. Mert az álom egy olyan szent helyre vezet mindannyiunkat, ahol a tudatalattink lakik, és amellyel leginkább álmunkban tudunk találkozni.

Gondoljatok csak bele abba, hogy a jó istentisztelt az, amely az embert vagy inspirálja, és ez által magasabb régiókba emeli, vagy amelyből egy szundikálást követően felfrissülve tér magához annak befejeztével.

És most már számotokra is világos, hogy miért is választottam elmélkedésem befejezéséül, Gellérd Imre volt homoródszentmártoni lelkészelődöm versét ez alkalommal, aki így fogalmazott a Csak jöjjetek című költeményében:

„A templomban alvókra is egykoron

Rásújtott az egyház szent dühe,

Tűrhetetlen, hogy valaki aludjék, míg

Zeng a zsoltár, s a szószékról hirdettetik az Ige.

Ma nem sújt rá senki arra, aki alszik,

De azt sem mondhatjuk, hogy álomnak dőljetek!

Megengedjük, hogy egy kicsit szundítsatok is,

Csak jöjjetek, csak jöjjetek.”

Ámen.

Írta: Kászoni József

Borbély Sándor imája Apja halálára

Felséges Isten ! Mennyei Édesatyánk !

Hálaadó szívvel járulok szentséges színed elé az elvett jókért.
Mert jó vagy Te, a legfőbb jóknak forrása. Naponként megújul a Te
szereteted mirajtunk és mi halandók a számtalan jótéteményt csak gyarló, elröppenő szavakban tudjuk meghálálni. Hanem azért szívesen vessed Te, aki nem a külszínnek, hanem a szíveknek és veséknek vagy vizsgáló­ja.

Nagyok Uram a Te cselekedeteid ! A Te szemöldököd ronthat, teremt­het száz világot a nagy idők folyamait kiméri. Ha falvakat és váró-sokat seper el haragod, holnap legyenek szavadra újak emelkednek, Amphionként.

Változatosak Uram a Te cselekedeteid]

Te mondod, hogy meghaljunk s az ember szavadra sírba száll; de másfelől édes örömöket is nyújtasz nekünk, ha mondod,hogy az elhalt nemzedék helyett új sarjadjék, nőjön: a szenvedők és a siránkozók jajjait nem ritkán az újdonszülött sírásával váltod fel.

Midőn így intézed a milliók sorsát, a gonoszok bár zúgolódnak ellened és féktelen dühükben tán trónod is lerontanák; de én meghajlok

rejtélyes munkád előtt, mert tudom,hogy a szeretet lelke munkál benned. Hiszen csak kevéssel teremtettél alábbvalónak az angyaloknál, ez nyilván végtelen szereteted kifolyása az emberek iránt.

Buzgón leomlom színed előtt Dicső! Kitárom előtted szívem titkos rejtekét leplezetlenül mutatván be Neked annak tartalmát. És kérlek egyúttal erősíts meg a jóban és adj állhatatos erőt annak útján, hogy dicsőségedre megküzdhessek a gonosszal; és kérlek Uram ! adj nekem világos értelmet és jó ítélőképességet, hogy megkülönböztessem a jót a rossztól, a szépet a rúttól, a nemest a nemtelentől s azt tehessem, amit szent törvényed parancsol.

Írdd ki szívemből a rossz gerjedelmeket és ültesd helyettük az erények nemes plántáit, hogy együtt a jókkal és igazakkal szolgálhassak teneked.

Kérlek továbbá: Tekintsd meg egy szerencsétlen szolgáló lányodat, aki elvesztettei felett kesereg. Kérlek, ne látogasd őt gyakorta nehéz csapásokkal, vagy, ha azok a Te bölcs belátásod szerint intézzék, más utón tedd könnyűvé neki az életet; a vigasznak és a bátorításnak sugarait küld neki és ne engedd a kétségbeesés örvényébe bukni. Küld a Te vigasztaló angyalodat és mondd neki; szerettei élnek a menyben Tená­lad boldogan.

Tudom szent Atyám, hogy akiért esedezem, napjai megszámlálván, éppen azért gyermeki szívvel és lélekkel esedezem előtted mindenható Atyám; adj neki állandó egészséget megszámlált napjaiban és bocsásd el hozzá a boldogságnak bárcsak egy sugarát, hadd mondhassa el magáról: voltam már boldog, elmehetek Hozzád én jó Istenem !

A meghaltnak pedig adj lelki nyugodalmat itt e földön és a mennyekben a Te szerelmes Szent Fiad, a Jézus Krisztus által kérlek, hall­gass meg esedezésemben !

Közzétette:

Kelemen Miklós

Borbély Sándor naplója

A múltban - miként napjainkban is,- több erdélyi származású uni­tárius ifjú tanult a mai Magyarország területén. Közülük többen itt is töltöttek be valamilyen állást és itt bizonyították úgy székely, mint az unitárius ember életrevalóságát. Ezek közé tartozott a váci Országos Siketnéma Intézet volt igazgatója Borbély Sándor, akiről hosszú időn keresztül alig - alig tudtunk valamit.

Az elmúlt évben Léta Sándor lelkésztársammal fölkerestük Vácon a Siketnéma Intézetet, ahol megtekinthettük az Intézet múzeumát, benne Borbély Sándor könyvekben őrzött emlékezetét, munkáit, valamint azt a Naplóját, amelyet 1886-ban kezdett vezetni és amelyben 1893-ig jegyez­te föl azokat az eseményeket, amelyeknek - valamilyen szempontból - nagyobb jelentőséget tulajdonított.

A “Napló ” bepillantást enged Borbély Sándor ismeretlen gyermek­korai - általa emlékezetes - eseményébe, a tanulással és a tanítással el­töltött néhány évébe, országjárásába, melyekről eddig nem volt tudomásunk, de amelyeknek hiányában nem teljes Borbélyról való ismeretünk.

Az alábbiakban - kivonatosan - ismertetendő “Napló“-t az ” Elő­szó” vezeti be.

Amint Borbély följegyezte a “Napló ” Írását Aranyosrákoson, 20 éves korában, 1886 augusztus 18-án kezdte meg.

Mondanivalóját azzal vezette be, hogy fölismerte a naplóírás jelentősé­gét és erkölcsös életstílusra nevelő hatását és, ha nem is jegyez föl mindent részletesen, azzal, amit föl jegyez, az “Apjáéhoz hasonló élet-vitelét kívánja bizonyítani.

Amint írta, gyermekévei túlnyomó többségét szülőfalujában, Aranyos­rákoson töltötte, életének ebből a korszakából egy árvízveszedelmet örökített meg.

Amint írta, két és féléves korában, pünkösd előtt, Csegezben olyan felhőszakadás volt, hogy kiöntött a Rákos patak, egy csomó kárt okozva a házakban és az udvarokban.

Borbély, amint írta,- József nevű bátyjával, nagyanyjánál Borbély Sándorné, született Pálfi Ágnesnél lakott, aki az ünnepek előtti nagytakarítást végezve - hogy a két gyermek ne legyen láb alatt - egy nagy­méretű ruhafogas lemosására leküldte őket a patakra. A nagymama látva a közelgő vészes fellegeket, hazavitte unokáit, akik aztán a ház pad­lásán vészelték át a patak kiáradása okozta árvizet.

Borbély elemi iskolai tanulmányait - olvashatjuk Naplójában - 9 éves koráig otthon, keresztapja, Csegezi Elek kezei alatt végezte, majd a tordai unitárius iskola harmadik osztályos tanulójaként folytatta. Az ötödik gimnázium elvégzése után a zilahi Tanítóképzőben folytatta tanulmányait, ahova rokona, Borbély Sándor - ottani tanár - révén került be. Az itt eltöltött évek alatt tanulta meg, hogy miként kell az időt úgy beosztani, hogy minden hasznosnak és szépnek helyet adhasson, de itt tanulta meg azt is, hogy miként lehet kijönni a kevésből és itt tanult meg gondolkodni.

1884 tavaszán elhalálozott Édesapja. A szomorú esetről Borbély csak a temetés után értesült. Ugyanis Édesapja halála és a temetés közötti két nap nem volt elégséges hazautazására.

Amint a Naplóból kiderült, Borbély nem volt könnyen barátkozó ter­mészetű. Ugyanis azt jegyezte föl, hogy tanuló évei alatt senkit nem nevezhetett barátjának. Jóllehet - írta - voltak, akik vonzódtak hozzá, de barátságot nem kötött senkivel.

Borbély legszebb éveinek az 1884/85 iskolai évet nevezte. Ugyanis szeptember 15-én az önképzőkör megalakulásakor azzal állhatott elő, hogy egy ifjúsági havi folyóiratot szándékozik indítani. Ezt az önkép­zőkör elfogadta s Borbély az év végén az “Önképző ” címet viselő lap kilenc száma megjelenéséről számolhatott be.

A következő iskolai évtől Borbély Korbuly Ignác ügyész két fia, Zoltán és Elemér házitanítójának szegődött el. Tanítványai, amint Bor­bély följegyezte “nem igen voltak jó tanulók s e mellett rossz magaviseletű gyermekek is voltak.” De a szülők, látva Borbélyban az “ügy­buzgóságot és a lelkiismeretességet” látható jelekben is kifejezték megelégedésüket. Ezt bizonyította az, hogy karácsonykor két díszkötésű könyvvel ajándékozták meg; “A költők lugasa” és “Buda halála ” cíművel, melyeket e szavak kíséretében adtak át: ” Gyermekeink legjobb angyalá­nak.” Borbély 1886. júniusában, kitűnő eredménnyel végezte el a Tanítóképzőt. Ez év szeptemberétől már Pesten, a Polgári Tanárképző Intézet növendékeként tanult, ahová - amint írta - “félköztartással” nyert fölvé­telt. Szeptembertől Stöckl Alajos két gyermekének, Armandnak és Győző­nek volt házitanítója, akikkel naponta egy órát foglalkozott, havi 8,- Forint honoráriumért.

Ez év szeptember 28-án részt vett Pesten, a Lutheránus Gimnázi­um egyik nagy termében tartott unitárius istentiszteleten, amelyen Derzsi Károly “egyházunk egyik kimagasló alakja prédikált. Tőle tudta meg, hogy a pesti Unitárius Egyház 5 évvel ezelőtt 200 lélekből állt, mára viszont lélekszáma 600-ra gyarapodott.

Nevezetes élményként jegyezte föl Borbély, hogy november 5-én lát­hatta a Királyné Őfelségét.

Ez év végén önkritikát gyakorolva, azt “jegyezte föl hogy nem tud az emberekhez kellőképpen alkalmazkodni. De azzal nyugtatta magát, hogy ” hitvány és gyenge jellem az, aki képes mindenkinek behódolni azért, hogy abból magának hasznot szerezzen.”

1887 február végén megszűnt házitanítói elfoglaltsága és nem tudja, hogy miből fogja fedezni kiadásait. Igaz – írta - György testvére küld otthonról annyit, hogy a “köztartást” tudja fedezni és bízik abban, hogy lesz valamilyen jövedelem forrása.

Borbély március 15-ét, mint a ” tavasz szent napját” említette. Azon elmélkedett, hogy az egyetemi ifjúság vajon megszokásból, vagy a márciusi eszmék hatására zarándokol-e el a magyar költők királyának ércszobrához? Szomorúan jegyezte meg, hogy azon évi ünnepségen csak néhányan voltak jelen. Azokat is csak a kíváncsiság csalta oda. Az egyetemi ifjúságot nem érdekli március 15-e, mint ahogy nem érdekli a Tanítóképző ifjúságát sem. Ez utóbbiért Borbély az igazgatót marasz­talja el, ki annak az államnak a kenyerét eszi, amely nem tűri a márci­usi napok ünneplését. Azonban azt is megjegyezte, hogy az intézetnek van két tanára, névszerint Király Pál és Kiss Áron, a magyar nyelv és

a pedagógia érdemes tanára, akik arra törekedtek, hogy az ifjúságba át­plántálják a márciusi szellemet.

Borbély 1887 június 6-án tette le vizsgáit. 7-én már útban volt hazafelé, 11-én pedig Kolozsvárra érkezett. Itt rövid ideig György testvérénél időzött, majd a dohánygyár megtekintése után hazament Aranyosrákosra.

Június 15-én levelet kapott régi tanítványai szüleitől, akik az iránt érdeklődtek, hogy mikor kell bevonulnia katonai szolgálatra Fehér­várra ? - és meghívták házuk vendégének.

Szeptember 9-én Korbuly Ignáccal és két testvérével, Györggyel és
Samuval kirándultak a Székelykőre, visszajövet pedig útba ejtették Csegezt.

Szeptember 29-én Borbély már ismét Pesten tartózkodott. Ezen a napon nyílt meg az országgyűlés első 5 éves ciklusa, leleplezték Deák Ferenc szobrát és megtartották a Nemzeti Színház 50 éves jubileumát.

November 1-én - halottak napján - az Intézet ifjúsága lerótta ke­gyeletét a budai temetőben nyugvó Virág Benedek, Döbrentei Gábor és Mayer Miksa miniszteri titkár sírjánál.

Borbély - amint írta - 1887.dec.3o-án - szombaton - tanított elő­ször a Polgári Iskolában. Ennek alapján Ítélték meg, hogy alkalmas-e a tanításra? Borbélyt a történelem tanítására jelölték ki, közelebbről Hunyadi János bemutatására. A feladatot általános megelégedésre végez­te el. A bírálat kihirdetésére december l0-én került sor. E szerint ” a fegyelmezésben tanúsított tapintatlanságáért nem kereshet méltó kár­pótlást nyelvezete és hanghordozása kifogástalanságában.”

December 27-én Borbélyt megtették szobafelügyelőnek.

1888.júliusi feljegyzését Borbély azzal kezdte, hogy már régen ké­szült gyalog bejárni az országot. Már zilahi diákkorában tervezte Erdély beutazását, de az hol társ, - hol pénz hiányában elmaradt. Ez év­ben, a tanév befejezésivel azonban vásárolt egy gyaloglásra alkalmas cipőt. Szerzett egy botot és egy szalmakalapot és június 12-én, kora reggel - zsebében 5,- Ft és 63 krajcárral útnak indult a budai temetőn keresztül a Dunapart felé. Hogy hol járt és mit látott? azt Nap­lójában nem örökítette meg. Július l-re ért haza Aranyosrákosra, és két hét múlva már útban volt Abrudbánya és Verespatak felé a havasokra.

Útitársa egy Páczai Mihály nevű IV.éves tanítóképezdei ismerőse volt, aki, hozzá hasonlóan Erdélyt akarta megismerni. Útjukat a Székelykő felé vették, majd a Muntele-maren keresztül érkeztek Verespatakra. Abrudbányáról a bánya és a város megtekintése után megmászták a Detonát, majd Valkón nézték meg az ottani francia kézen levő, angol gyárt­mányú zúzógépekkel dolgozó bányát. Innen Zalatna felé vették útjukat, honnan a 35 km.-re levő Gyulafehérvárra mentek. Itt a Korbuly családnál Bor­bély augusztus végéig vendégeskedett, de útitársa már augusztus 6-án Déva felé irányította lépteit.

Borbély, otthon, az Édesapjától reámaradt kis földecskéjét zálog­ba adta Lajos bátyjának és felutazott Pestre.

A vizsgákra való készülés miatt Borbély naplója Írását 1899 júli­usában folytatta. Amint írta, két oklevelet szerzett, de közülük csak a tornából szerzettel volt megelégedve. A másik oklevél / nem írta meg, hogy melyik ?/ nem elégítette ki s azt tanárainak ellenszenvével ma­gyarázta. Ugyanis Borbély a hivatali tekintélyre hivatkozó tanárokkal hadilábon állott. Ezekből – szerinte - hiányzott az egyéniség. Amint Bor­bély írta, ezek ellen 3 évig küzdött. Ha eredményt nem is ért el, de, kifejlődött egyénisége. Amikor Jakab Elek ezért büszkének és önhitnek nevezte és figyelmeztette, hogy e miatt az életben még sok kellemetlen­ség vár rá, - kifejtette - hogy neki csak azokkal lehet kellemetlensége, akik képességük hiányában ” tekintélyesedni akarnak fölötte.”

A “Napló“-írást Borbély november végén folytatta. Ekkor arról tudósított, hogy Gyulafehérvárról Kolozsvárra utazott, ahol a püspökhöz folyamodott a tordai iskola seniori állása elnyeréséért. Az állást megkapta s ezzel és egyéb kiegészítésekkel havi 45-50 Forintos jöve­delemre tett szert. Tordán tagja lett a Kaszinónak, a Korcsolyázó Egyletnek, a Testgyakorló Társulatnak és részt vett a társas összejöve­teleken. A rövid tavaszi és nyári időszakban tornát is tanított. A tornavizsgák alkalmával - a szülőkön keresztül - a jó tornász fiataloknak jutalmat biztosított.

1890. augusztusában Borbélyt felszólították, a váci Siketnéma Intézetben gyakorló tanári állás betöltésére - két évi időszakra 300,-Ft. fizetéssel és teljes ellátással. Borbély szeptember 8-án az állást elfoglalta. - Naplója szerint az első benyomása az volt, hogy a siketnéma gyermekek abnormálisak, de meglepte, hogy a jelbeszéddel tudnak egymás­sal értekezni.

Borbély arról is beszámolt Naplójában, hogy október 26-án jelen volt a budapesti unitárius templom fölszentelésén.

November l0-én azt jegyezte föl, hogy testvére György megnősült. Feleségül vette Elekes Birit.

November hónapban Borbély már a III. osztályban segédkezett. Itt
tanulta meg, hogy hogyan kell és hogyan nem kell tanítani. Erre a III.
osztály tanítója Bogányi Gyula révén jött rá, aki saját bevallása szerint pályát tévesztett ember volt. Sem tehetsége, sem kedve nem volt
a tanításhoz. Borbély elhatározta, hogy csak akkor változtat a tanításon, ha már önállóan tanít. Ugyanis nem akarta, hogy tanártársai ellen­ségei legyenek.

Borbély június 13-án jelesen szakvizsgázott lélektanból és a
siketnéma oktatás történetéből. .

Június 22-én az osztálytanár betegsége miatt, neki kellett a 7-ik
osztályt vizsgáztatnia.

Augusztus 19-én reggel – vonattal - Tordára érkezett. Egy pár napi ittlét után Aranyosrákosra ment, testvérei látogatására. Augusztus 31-én indult vissza Vácra, ahol ezen tanévtől önállóan vezette a III/ b. osztályt. ” Sic” álnév alatt írt az Intézet ” Kalauz ” nevű szaklap­jába, a műszavakról. Ebben hibáztatott néhány kifejezést és helyettük mást ajánlott.

Az 1891/92-ik - iskolai év - írta Borbély kellemetlen egyet nem ér­tés közben folyt le. Irt egy elmarasztaló bírálatot az azon évi majálisról, de meggondolta magát és nem adta le közlés végett.

Az év vége felé - írta Borbély - az intézetben váratlanul látogatást tett Szalay miniszteri tanácsos, Szabó fogalmazó és egy pénztárvizsgáló. Végiglátogatták az osztályokat, de a tanárok közül csak három­mal voltak megelégedve; köztük Borbéllyal is.

A lelkiismeretes munkával szerzett jó hírnév után Borbély nyári országjáró útra indult; a Dunán le Orsováig. Mivel erről az útról külön kívánt be számolni, Naplójában csak annyit jegyzett föl, hogy két éjjel utazott a Dunán és Orsován is csak 6-7 óra hosszat időzött. In­nen Gyulafehérvárra ment 13 napi katonai szolgálat letöltésére.

július 17-én Borbély Déván hallotta, hogy a váci Siketnéma Inté­zet új igazgatója a munkaszerető és a munkát meg is kívánó Pivár Ignác lett. Borbély örvendett az igazgató változásnak és annak, hogy vele is mindenki elégedett.

A Napló itt véget ért !

De követte egy másik pár soros kézirat, mely arról szolt, hogy Borbély túl van élete 40-ik évén. A tanításra nem csak kenyérkereset­ből vállalkozott, hanem hivatásból is. Bár szülei a föld megművelésé­ből éltek, de nemesek voltak, akik nemeslevelüket a XVI. században kap­ták. A múlt ismeretét és megbecsülését apjától kapta, ki 8 évig tanult a kollégiumban, de az érettségi vizsga után visszatért a földet művel­ni. Testvérei közül még kettő iskolázott, 3 pedig a földből él.

A Napló azzal ért véget, hogy a többi része elveszett !

Borbély Sándor nem csak a váci Siketnéma Intézetnek volt kiváló
tanára, majd igazgatója. Az Unitárius Egyház is nagyjai közé sorolta
és ápolja emlékét.

Naplóját azért tártuk a nyilvánosság elé, hogy a benne megörökített élete szolgáljon példát azoknak, akik a mai nehéz időkben is felelőség-teljes hagyományokra épülő jövendőt kivannak kialakítani.

Lejegyezte:

Kelemen Miklós