Alabester Village : Our Years in Transylvania = Mészkő (Alabástromfalu) : Balázs Ferenc felesége az Erdélyben töltött évekről : 1930-1937 / Christine Morgan whit Anne Morrison Welsh ; [ford. és az előszót írta Kászoni József, ... az utószót írta Veress Zoltán]. - Bedford, Massachusetts. : Unitarian Universalist Partner Church Council, 2007. - 238 p. : ill. fotók ; 23 cm

Kétnyelvű kiadás. A magyar szöveg a 2005-ben, Budapesten megjelent fordítás 2. javított kiadása.

A történet: C. Frederiksen és Balázs Ferenc (össze)találkoznak Berkeleyben (California), tanulmányaik színhelyén és egymásba szeretnek. Két világ (de nem két kultúra), más-más beidegződésekkel és civilizációs adottságokkal: „Világaink lassan közeledni kezdtek egymáshoz. Az ő régi világa kezdett az én új világommá válni.” (26. o.) A társadalmi rendszerek (parlamentális polgári demokrácia és „alkotmányos” monarchia), a polgárosodás foka, a két ország életszínvonala és gazdaságának (technikai) fejlettsége merőben más volt. C. Frederiksen fél világon átutazva, Kelet felől jött Kolozsvárra jegyese után, hogy összeházasodhassanak és együtt megbújva a rög alatt Mészkőn (ahol akkor 350 unitárius magyar és 500 román élt) megvalósítsák koránt sem azonos társadalomjobbító elképzeléseiket.

De, hogy ki is volt valójában C. Frederiksen, azt csak részben tudhatjuk meg regényes élettörténetté formált levelezéséből, memoárjából. Egy dán-amerikai, aki 1903. október 3-án, Chicagoban született (a legenda szerint ereiben magyar vér is csordogált). Később Minneapolisban élt. Apja, Ditlev Monrad Frederiksen még Dániában nőtt fel, de jogi végzettséget bevándoroltként már a Harvardon szerzett. Őt vonzotta a természet és élénken érdeklődött a közügyek iránt. Anyja, Helen Williams Brown Franciaországban és Olaszországban tanult festészetet. Férjével az öreg kontinensen, méghozzá Párizsban találkozott össze. Rákbetegségével 20 évig viaskodott.

C. Frederiksen magát úttörő vagy misszionárius habitussal jellemezte, aki meg akart menteni egy politikailag eltiport népet (az erdélyi magyart). (26. o.)

1920/1921-től 2 évet az Antioch College-ben (Yellow Springs, Ohio) tanult. „Ott a hallgatók öt hetet az iskolában, öt hetet pedig valami munkatelepen töltöttek el. … Ez az egyetem az életre nevel.” (Balázs Ferenc: Bejárom a kerek világot. Bukarest, 1975. 112-113.) Berkeleyben végzett, az University of California „társadalmi intézmények” karán – írják róla számos helyen (de, hogy ez pontosan mit jelent, milyen végzettséget, képesítést, az nem derül ki a könyv(ek) lapjairól). Ez idő alatt tuberkulózisos tüdőgyulladással küszködött. Tudjuk, hogy az oktatásügy területén tevékenykedett időről időre. Tanított a Cottage Schoolban (Hayward) és a Penninsula School of Creative Educationban (Menlo Park, California). Egyebek mellett a bibliatudományok /szinoptikusok/ érintették meg közelebbről.

Christine, Balázs Ferenc halála után, visszatért az Egyesült Államokba, ahol az akkor még méltatlanul hátrányos helyzetű néger közösség életminőségének javításáért fáradozott, Winter Parkban. 1939-ben ment újra férjhez, a tudós Louis Wisehoz. Vele Appletonban (Wisconsin) éltek. Itt szülte meg második gyermekét, Cathy Wise-t. Búzgolkodásának eredményeként lakóhelyén Unitárius Társaság jött létre és ő: „Elérte a master fokozatot az emberi kapcsolatok szakon.” (10. o.) 1981-ben, 90 éves korában meghalt L. Wise, s Christine visszaköltözött Yellow Springbe. Itt összetalálkozott az ugyancsak megözvegyült Ernest Morgannal, az őt és Balázs Ferencet hajdan Mészkőn meglátogató Arthur Morgan fiával. A rokonszenvből meleg, szeretetteljes kapcsolat, majd 1982-ben házasságkötés lett (mindketten a hetvenes életéveik végén jártak). Christine Morgan 1996. május 3-án hunyt el.

Amit a háború sújtotta csonka ország fővárosáról, Budapest szegénységéről írt, az akár megérinthette volna vagy ma is gondolkodóba ejthetné a nyugati olvasót, ha nem rombolta volna le a város és lakói elesettségét a semmiségektől pánikszerűen rátörő hangulataival, egyébiránt jól kipécézett meglátásaival: az emberek fogainak arany koronáiról, a rozmárbajszokról, a magas plafonú szobákról, a hatalmas, díszített bútorokról, a túlméretezett szekrényekről stb. Eszébe sem jutott, hogy a fő- és sugárutak (nagy)polgári első házsora mögé is benézzen vagy legalább az utcai frontok felől tekintetét az udvari szárnyak lakásai, a melléklépcsők világa felé fordítsa (hogy a nyomortelepeket, barakk városrészeket, munkás kolóniákat már ne is számláljuk ide). Úgy lehet semmit nem értett meg, érzett át a magyarság 20. századi sorstragédiájából. Bár manapság sem nagyon törekszik, igyekszik erre senki sem (ha csak nem volt részese, érintettje, kárvallottja családja és hazája szétszórattatásának), hiszen „mindössze” 2/3 részét csatolták el egy jobb sorsra érdemes országnak, s a népek önrendelkezési joga érvényesítéséhez hogyan is lenne hasonlítható ez az „aprócska” területveszteség. Viszont elborzasztották a négy harcos emlékművek. Meglepte, hogy találkozott olyan magyarokkal, akik teljes határozottsággal vissza akarták szerezni az elvett területeket. (Hát nem borzasztó nép egy ilyen?) És nem értette meg – előbbieket – kisebbségi sorsban, Mészkőn sem! Mert ugye a jóságos román hivatalnok, mit sem törődve a bürokratikus akadályokkal, bátran összeházasította őket. Ezzel szemben jegyese-férje egyházának vezetése meg csak hezitált. Ilyetén viszonyulását ezekhez a súlyos kérdésekhez fiatalsága és ismereteinek hiányosságai mellett, a mielőbbi beteljesedésre vágyó szerelmes leány-asszony vakságának számlájára írhatjuk csupán.

Azok az „ázsiai” termelési viszonyok, amelyekbe belecsöppent az alabástrom faluba költözve, ugyancsak elborzasztották. A napi program monotóniája – „Az étel termesztésének, összeszedésének, eltevésének és megfőzésének ördögi köre …” (68. o.) –, a civilizáció alacsony szintje, a kegyetlen asszonysors, akiket „ … a nehéz munka teremtett – nehéz munkára.” (66. o.) A falusi élet kulcsszava, a szűkös, a haldokló Klári néni kérése papjához – „Kérem, ne hagyja, hogy sok földet tegyenek rám: annyit cipeltem életemben, hogy azt már nem bírnám el.” (58. o.) „A sár – amely – szinte már intézmény volt …” a faluban (6o. o.), arra késztették, hogy megvallja: „Egyszerűen nem vagyok alkalmas a paraszti életre.” (70. o.) Pedig ő nem parasztasszony volt Mészkőn, nem egy asszony a sok közül, hanem a Tiszteletes Asszony, a pap (ráadásul nem is egy akármilyen pap) amerikai felesége.

Vajon tudta-e, hogy hányan élnek a papnék közül „parasztasszonyi” sorsot? Termelik stb. családjuknak a napi betevőt, dagasztják teknőben a kenyeret és sütik a szabadban kemencékben a hetekig elálló enyhén savanykás alapélelmiszert, a mindennapit. Hordják a vizet, mosnak, öntöznek, ahogy mások. A városi „nagyságák” kiváltságait csak kevesek élvezhették.

A Budapesti Unitárius Egyházközség nagyhírű szónok lelkészének felesége, pl. önkéntes fűtője volt egyházközségének az 1960-as években. S csak ő tudta hogyan lehet(ett) vasárnap 11 órára elegáns dáma, férjét csodáló hallgatója prédikációinak, melyekre holtfáradtan, éppen csak, hogy elérkezett. Ilyen vagy ilyenebb volt Erdélyben és Magyarországon a papné sors, miközben faluhelyen el sem rejtekezhetett a hívek figyelő szemei elől, mert azért azt elvárták a hívek, hogy a papné ne legyen olyan, mint a falu fejkendős asszonyai.

Erdélyi háziasszony programjának kronológiáját könyve 40. oldalán tekintheti át az olvasó. S valamivel később pedig arról értesülhet, hogy: „ … a magyar nézőpont nem igazán volt összhangban az amerikaival. A dogma arról, hogy hol is az asszony helye, lassan unalmasan kezdett fölém tornyosulni.” (56. o.). A gyermekáldás művi szabályozása számára, pl. evidencia volt, szükséges beavatkozás Mészkőn (s szerte Erdélyben stb.).

A civilizációs különbözőségek érthetően megkeserítették, megnehezítették Christine életét: „Mészkő elhanyagolt, primitív falu, kemény történelemmel.” (106. o.) Ebből következően sok apró kellemetlenség rombolta egészségét „ … mint például a kinti toalett, …” (118. o.), a fürdőszoba hiánya, egyáltalán a fürdés nélkülözése a hideg, huzatos házban. (Uo.)

Nem volt az övéhez hasonló érdeklődésű, műveltségű asszonytársasága, nem bízott a magyar orvosokban. Unta a lelkészek, tanárok társaságát, az un. intelligenciát „lenézte”. „Buták. Nincs bennük élet. … Az az érzésem, hogy az életem megfeneklett … Olyan vagyok, mint a szőlővessző, amelyik csak fut körbe-körbe a karón, vagy az is lehet, hogy már túlfutott a karón és lóg a levegőben.” (122. o.) „Éhezem a civilizáció áldásait és teljes egészében ki is fogom élvezni őket. Élelem, fürdőkád és emberek, akikkel beszélgetni lehet!.” (124. o.) Ezt már akkor írta vágyakozva és rossz hangulatban, amikor a dán Torkild Skat Rordam liberális protestáns lelkész újszövetségi forráskritikájának (dánról) angolra fordítását elvállalta.

Máig tartja magát Balázs Ferenccel kapcsolatosan az egyik teológiai tanárának tulajdonított mondás, miszerint „tanácsos a fiatal embereket, akiknek radikális ötleteik vannak, olyan helyre küldeni, ahol az élet kemény”. Nos, igaztalan állítás ez itt és így! Mert minden friss diplomás, szakvizsgázott lelkész (gyakorló segédlelkész vagy már felszentelt fiatal) szinte kivétel nélkül „ilyen” helyre kerül ma is. S gyanítom, ezután sem lesz ez másként és fogják a legnagyobb, legmódosabb, rendezett gyülekezetek élére állítani őket, olyan diplomával, amelyen még meg sem száradhatott a tinta. Kifogás tárgyává tenni ennek éppen az ellenkezőjét lehetne. A talentumokkal születetteknek sem árthat(ott) némi élettapasztalatokkal gazdagodniuk. Az más kérdés, hogy bátorító, gondoskodó segítség mindenkor kijárt volna és kijárna az imígyen pályakezdőnek. Balázs Ferenc betegségének figyelembe vétele ide vagy oda kinevezésekor kötelessége lett volna egyházának. Ez nem vitás. Bár az elesettek, beteg emberek iránti együttérzés, szolidaritás ma ugyanúgy hiánycikk (egyházon belül is), mint volt hajdanán. Balázs Ferenc éppen mert kivételes tehetség volt, tisztán látta, pontosan tudta ezt: „ … senkinek nincs joga lelkészeket tanítani anélkül, hogy úgy élt volna, ahogyan nekik kell majd élniük.” (32. o.)

C. Morgan (C. Frederiksen) tiszteletlenül írt és bántóan ítélkezett az unitárius egyházról („Az a benyomásom erről az unitárius egyházról, hogy kiszolgált: degenerált lett és korrupt.”) (30. o.), vezetőiről („Az a csoport, amelyik ezt az egyházat vezeti, borzasztóan szűk agyú, konzervatív vénemberekből áll. De Feri kiállta a próbát: még a vén bolond püspök is meg kellett, hogy dicsérje azt a csodálatos munkát, amit a környező falvakban élő fiatalokkal végzett.”) (30. o.) És maradi, a szellemi fejlődésben megrekedt papságáról („Miután befejezték néhány éves teológiai tanulmányaikat, kimentek egy kicsi faluba és további életükre megrekedtek, bármiféle utólagos ötletfrissítés nélkül.”). Miközben másutt, számvetéssel igazolta, hogy a papok jövedelme (nagy általánosságban) éppen csak, hogy biztosította megélhetésüket („Egy házaspár elélhet itt 24 árnyi termőfölddel, néhány gyümölcsfával, ha a falubeliek biztosítják a tűzifát. A román kormány úgy 18 dollárnyi fizetést adott havonta /3000 lej/. Utazásról, könyvekről és luxusnak számító tárgyakról ilyen fizetés mellett szó sem lehet.”) (32. o.). Rongyos, műveletlen (a szépre jóra azonban fogékony) emberekként lát(tat)ja a falvak népét. Viszont túlzó igénnyel, irreális ábrándok kergetésével és a belátás teljes hiányával vádolta meg mindahányukat, az ó-romániai állapotokkal összevetve az erdélyi magyarság előnyösebb, rendezettebb életlehetőségeit. Holott másutt elismeri, hogy a primitívebb román államszervezet rátelepedését a fejlettebbhez szokott magyarokra.

Miért kéri(k) akkor számon Boros Györgyön Balázs Ferenc tragikusan rövid életét? Azon az emberen, akinek éppen elég gondot okozott egyháza létének, működőképességének biztosítása és megfelelése annak a rendkívüli igénynek, amelynek a kisebbségi létbe kényszerült egyházaknak akkor meg kellett felelnie; történetesen a magyar kultúra és identitás ápolása területén. Boros György egyháza ráadásul az erdélyi magyar egyházak között sem volt sokkal előnyösebb helyzetben, mint hívei Romániában etnikai szempontból.

Ma már tudjuk: ha tükör által még mindig homályosan is, hogy rajta nem csak saját, de elődje hosszan tartó regnálásának anomáliáit („együtt” kormányzásuk konzervatizmusát, vulgárisabban áporodottságát, erodáltságát) is számon kérte az az új, leginkább nemzedékváltásra és hatalomszerzésre szerveződött társaság, amelynek egyik-másik prominens képviselője utóbb annyit sem nyomott a latban, mint kárhoztatott elődjének összes emberi gyarlóságai. A szóban forgó un. „medgyesi felforgatók” tagjai (mert róluk van szó) többségükben minden helyzetben és vonatkozásban klasszisokkal könnyebbeknek találtattak az öreg Boros Györgynél.

Balázs Ferencre ma méltán büszke egyháza. Úgy, hogy nem kell megtagadnia azokat sem, akik nem ismerték fel benne azonnal Erdély egyik fénylő csillagát. De valljuk be végre, hogy nem kellett ő később azoknak sem, akik életét ugyan számon kérték az egyház (egykor és egy időben) reakciósnak nevezett vezetésén, de maguk is hallgattak felőle, ha érdekük úgy kívánta meg.

Ezért volt aztán, hogy az 1960-as években nem, hogy nem tanították a teológián Balázs Ferencet, de nevét még csak ki sem ejtették. A nép-, majd szocialista román köztársaságban az értékesítő szövetkezések, falujobbító kezdeményezések, a gazdálkodás alulról szerveződő érdekérvényesítő törekvései rendszerellenesnek minősültek.

Hozzám is csak a magánszféra jóvoltából, erdélyi rokonaim bizalmas baráti köréből került ez időben a Rög alatt első kiadásának egy rongyosra olvasott példánya Kolozsvárott. A budapesti Nagy Ignác utcában azonban legalább beszéltek róla. Így aztán hamar megérintett lelkülete. Közelebbről és személyesen különösen az által, hogy ebben az időszakban a véletlen (vagy talán nem is csak az?) összehozott a Balázs családdal. A nagyhírű Forrai/Budapesti Kórus felvételi meghallgatásán magyar opera- és dalszerzők műveiből énekeltem tenor áriákat. Kérdezték előtte: ki vagyok és mi a foglalkozásom? Elmondtam. Aztán énekeltem. Felvettek. Az eredményhirdetés után odajött hozzám egy szimpatikus hölgy a zsűri tagjai közül és közölte velem, hogy örül nekem, mert az ő testvére is szép hangú unitárius lelkész volt. Talán hallottam róla! Úgy hívták, hogy Balázs Ferenc. Mint megtudtam, ő Balázs Ibolyka, Bélteky Lajosné volt. Nagyjából másfél év múlva, 1968. november 23-án pedig Balázs Ernő (1899-1968) temetési szertartásán a szolgálattevő lelkész én voltam a Farkasréti temetőben. Megrázóan emlékezetes maradt számomra ez a fél/egy óra, mert úgy kísértem utolsó útjára az elhunytat, hogy özvegy édesanyja, a 95 éves Derzsi Mária még élt.

Nem lenne érdektelen annak kiderítése, feltárása és megvilágítása sem, hogy mik, milyen természetűek voltak azok a személyi, román politikai (bár leginkább ez érthető) vagy éppenséggel egyházpolitikai érdekek, amelyek a könyv megjelentetését Amerikában nehezítették. Ki, és kitől félt? Kiket félt(het)ett egy világhatalom, hogy akadályok gördülhettek C. Morgan emlékiratának nyilvánosságra kerülése elé.

A magyar nyelvű szöveg írásjelei (pl. gondolatjel, ékezetes betűk egy némelyikének használata) számos helyen nem felelnek meg a magyar helyesírás szabályainak. Kár! Különösen elegáns lett volna a kiadó korrektségre törekvése egy kis nép „egzotikus” nyelvével szemben, ha már a történet éppen (nem utolsó sorban kulturális, nyelvi) kisebbségi létének élet-halál küzdelmét örökítette meg, s Balázs Ferenc életének egy rövidke, ám tragikus végkimenetelű periódusát. Arról nem is beszélve, hogy a míves fordítást végző Kászoni József ugyancsak megérdemelte volna ezt a figyelmességet fáradozásai viszonzásaként. Sajnálatosan elszomorító példája ennek a „nagyvonalúságnak” a Gellérd Imre prédikációkat stb. közreadó és Chico-ban napvilágot látott kötet.

Sérti a szemet az egy-két alkalommal, ok nélkül, nem kellő helyen használt Ferizés. Az angolszász gyakorlat Billezése, Tonyzása (Bill Clinton, Tony Blair) a magyartól távol áll (bizalmaskodó). Legalább a magyar oldalakon jobb lett volna mellőzni ezt az egyáltalán nem irigyelt s nem is feltétlenül követendő gyakorlatot. A base-ball sapkák ránk telepedett divat-uralma, a különféle wavek, shopok, centerek gyomorforgató mértékű elszaporodása ízléstelenségének és ostobaságának elviselése az édes anyanyelvet féltő magyar polgár számára már amúgy sem könnyű. A hamburger akkor sem a kedvencünk, ha megkóstoljuk vagy jobb híján egyszer-kétszer fogyasztunk belőle. Mennyivel jobbak voltak a magyar kisvendéglőkben kínált házias étkek, ráadásul még olcsóbbak is, a sokszor az autók ablakán át szinte csak belökött, egyen ízű- és szagú „kutyaeledelnél”.

Bántja a tájékozottabb olvasó lelkét, csípi a szemét C. Morgan köszönetnyilvánításának olyan kijelentése, mint: „a reakciós egyházi vezetőség”. Lehetet volna, pl. egyszerűen csak konzervatív stb., de éppen reakciós? És vezetés vagy szervezet, ami azért nem mindegy! Vö. Boros püspök közelmúltban megjelent naplójának gondolatait a hagyományos lelkészek sorából kétségtelenül kilengő társadalmi reformer és gondolkodó, Balázs Ferenc nézeteivel. Valóban olyan távol állt az unitárius vallásosság az erdélyi székely-magyarság lelki világától? Balázs Ferenc ugyanis nem rejtette véka alá az átlag teológusétól merőben különböző nézeteit, hitvallását (mentalítását). Kezdve azzal, hogy megvallotta: „kezdetben még csak Istenhívő sem volt, de vitatkozott és provokált, amely szokatlan magatartásával ellenszenvet váltott ki [teológiai] professzoraiból.” A(z egyházi) környezetet és a tradicionális hitéleti eseményeket árgus szemekkel figyelő Balázs Ferencné maga is leírta egy helyen, hogy: „Feri tényleg excentrikus …” ()

C. Frederiksen tisztában volt azzal, hogy mire vállalkozik, amikor Balázs Ferenc követését Erdélybe elhatározta. Pontosan tudta, hogy amit tesz, az könnyen meghaladhatja erejét. Ezért írta le: „Feri feltételezi, hogy amit ő kibír, én is kibírom. Azonosít saját magával. De én mindenek előtt saját magam vagyok, azután asszony, azután pedig amerikai …” (142. o.). Bár a folytatás sem érdektelen szavainak értelmezése szempontjából, azért az olvasó elgondolkodhat azon, hogy mit jelenthetett önmeghatározásának harmadik tétele, az, hogy ő amerikai.

Szép mondatainak egyike (bár maliciózus), hogy: „Ferinek ott van a falu – a legnagyobb elmélyülési lehetőség és öröm számára –, nekem meg ott van a babám.” (144. o.)

Amikor férjhez ment Balázs Ferenchez, tudván tudta (választásában szerepet játszott), hogy egy különlegesen tehetséges emberhez ment feleségül és remélte, hogy intelligenciájából, személyiségéből és kreativitásából átad valamit gyermekének is. (144. o.)

Házasságuk levelező házasság volt (145. o.) és számára megkötöttség, hogy ne mondjuk mindjárt nyersebben: rabság. Különben miért tette volna fel a kérdést, hogy „mennyire egyeztethető a házasság és a szabadság?” (148. o.). Mert igénye volt arra, hogy Mészkő kötelékeit lerázva – értve alatta magát a falut, a prófétikus hevülettel tevékenykedő férje munkálkodásából fakadó tehertételeket és az egyházat – néha ki tudjon szabadulni a világba. (148. o.)

Szociális érzékenység, empátia a szegények ügye iránt bőven volt benne. Meglátogatott, pl. cigány családokat s okosan (korszerűen) ismerte fel, hogy a Dániából származó ruhanemű-csomaggal éppen csak segített: „Egy kis tanítással másképpen élhetnének …” (150. o.)

Az általa magyar gondolkodásnak nevezett sajátosságok közül elég csak egyet megemlíteni ahhoz, hogy logikájáról képet kaphassunk: „ … uralkodó viselkedésforma a fatalizmus volt, a megváltoztathatatlan sorsszerűséget jelző mentalítás.” (160. o.)

Kell-e Kelet-Közép-Európában (Amerikai segítséggel) új irányt adni a történelemnek? (12. o.) Megtehette volna ezt az Egyesült Államok Magyarország, a magyarság érdekei szempontjából fontos történelmi helyzetekben, ha saját világhatalmi és (geo)politikai érdekei (no meg a meghatározó személyiségek tudatlansága) nem ennek ellenkezőjéről tanúskodnának (Trianon, Párizsi békeszerződés, 1956). Tájékozatlan laikusok ítéletei, akciói valójában sehová sem vezet(het)tek. Csak az ártatlan áldozatok számát gyarapíthatták, akik közé (áttételesen) odaszámíthatjuk akár Balázs Ferencet is.

Még az utószavakat író Veress Zoltán egyébként kitűnő írása (őt mindenkor élvezet olvasni), a homályosító tükröt megtisztító, látásra alkalmassá tevő szavai között is akad egy olyan, amely bántó azzal az egyházi méltósággal szemben, akire vonatkozik. (Boros György naplóinak közreadói, Kovács Sándor és Molnár B. Lehel rehabilitálták nevezett püspököt.) Bár csak valamennyi inkvizítor Boros Györgyre hasonlított volna! Nem égtek volna akkor máglyák Európa szerte a Savonarolák, Servetek testének, lelkének elemésztésére. Nem suhogtak volna pallósok hóhérok kezében, gondolkodó elmék életének kioltása céljából. Hiszen Balázs Ferenc mégis csak prédikálhatott, terjeszthette sajátos, személyes hitét a mészkői templom szószékéről, és írásai által, olvasóinak népes táborában (akkor már legalább két ország magyarságának). Hatása lehetett volna akár az angol-amerikai unitáriusokra is, ha megfontoljuk, hogy saját teológiai dolgozatát (The World toward Completion, A Theory of Purposive Evolution, 1926. = A beteljesülés felé haladó világ, A céltudatos fejlődés egy elmélete) angol nyelven hagyta maga mögött Berkeleyben. Megjelent ez nyomtatásban valahol, angol vagy magyar nyelven? Nincs tudomásunk róla! Nos, akkor miről beszélünk?

C. Frederiksennek (aki C. Wiseként és C. Morganként sem feledhette, hogy valaha Balázs Ferenc felesége volt) mindenképpen hálával tartozunk könyvének, memoárjának őszinteségéért, ami által minket, székely-magyar unitáriusokat tett valójában gazdagabbakká. Köszönjük neki, hogy Balázs Ferenc életének utolsó néhány évét bearanyozta szerelmével és megajándékozta láng lobogású férjét Enikővel. Legyen áldott ezekért emlékezete. Igazán plasztikus képet festett sajátos látásmódja és ecsetvonásai által közös portréjuk vásznára.

Kászoni Józsefet csak dícsérni lehet azért, hogy az Alabástrom falut választotta ki fordításra. Egy idő óta ugyanis többeket izgatott, hogy nem férhet hozzá Balázs Ferencné memoárjának angol nyelvű kiadásához, miközben bizonyos részleteket már ismert belőle, Mikó Imre jóvoltából. Azért is hálásak lehetünk nevezett vezető lelkészének, mert egy olyan könyvet, regényes visszaemlékezést talált számos mű, fontos teológiai szakmunka között fordításra érdemesnek, amelyik minket, unitárius embereket láttat kívülről, kritikus rokonszenvvel. Mert az csak hasznunkra válhat, ha tisztában vagyunk azzal, hogy mint közelítenek felénk a szimpatizáló idegenek, hogyan gondolkodnak rólunk, Dávid Ferencet követő „bennszülöttekről” az egzotikumokra vágyók, milyen propagandagépezetek torz képernyőjét nézik, hangszóróit hallgatják az abszolút tájékozatlanok, és miként éreznek ellen- vagy rokonszenvet gyülekezeteink tagjai iránt az Erdélyt röptében megjárt, felszínes, személyes tapasztalatokat szerzett, polgárosodott nyugati világ unitárius-univerzalistái.

A fordítás színvonalas munka, amelyen a mostani, újabb, immár bilingvis kiadásban a szerző még finomítani is tudott. Előszámlált észrevételeink tehát nem neki szólnak, nem az ő fordítói munkájára vonatkoznak. Általánosságban „lámpás” ez az ismertetésnek szánt írás. Kászoni Józsefet arra bíztatjuk, kérjük, hogy ha már megajándékozott minket egy eddig ismeretlen Balázs Ferenc életrajzzal, érezze feladatának, hivatásának közzétenni azokat a leveleket is (ha megmaradtak), amelyeket, pl. Boros György írt C. Frederiksennek vagy Balázs Ferencnek, esetleg róluk másoknak (Wilburnak stb.). Nem különben a válaszokat. Ezek elősegíthetnék a Balázs házaspár életének minden korábbinál árnyaltabb megismerhetését (ráadásul általuk egyháztörténetünk 20. századi problémahalmazából legalább egy maroknyira világosító fénycsóvát vetíthetne).

A könyv kétnyelvűsége – számos előnyével – azokat az olvasókat szolgálja, akiket érdekel a téma, unitáriusok, erdélyiek vagy azok leszármazottai, Balázs Ferenc csodálói, esetleg a két nyelv rejtelmeiben, kifejezőeszközei specifikumainak vizsgálatában lelik örömüket. Bajban majd csak akkor lesznek, ha szerezni szeretnének maguknak egy példányt belőle, mert abból talán még a nemzeti könyvtárnak, az Országos Széchényi Könyvtárnak sem jutott. Mert e kiadásból a fordító is csak szűk egynéhányat kapott, mintegy honoráriumként. Pedig a könyv a maga nemében valóban kuriózum! Már csak azért is, mert inkább szolgálja az angol anyanyelvűek magyar nyelvtanulását mint fordítva. Újabban „született” angol és amerikai unitáriusok tanulmányozzák (sikerrel) nyelvünket. A bekezdések egymással szembe szerkesztése, párhuzamba állítása őket segíti.

Már az ókorban is tudták, hogyan kell fittnek lenni

Forest Church

Vallásos sznobok kinevethetik a spirituális önfejlesztést, mondhatják, hogy „a vallás fénye”. Eszükbe sem jut, hogy már komoly filozófusok (Szent Ágostontól Marcus Aurelius-ig) is megírták az első „hogyan”-könyveket. Egyik-másik egyből sikerkönyv lett, mint például a 15. századi bestseller, a Imitatione Christi című, Kempis Tamás kötet. „Hiúság hosszú életet kívánni, ha nem figyelünk arra, hogy jó életünk legyen.” – mondja Tamás. Aztán leír 116 titkot, mely a spirituális sikerhez vezet, apró memória-darabkákra tördelve figyelmeztetéseit (pl. „Négy dolog, ami sikerhez vezet”). Ha Tamás napjainkban adta volna ki a könyvet – természetesen még ma is az egyik alap-könyvnek számít a vallásos önfejlesztés szempontjából – egy kis stratégiai formára-igazítás után, akár a következő alcímmel is büszkélkedhetne: 100 tuti-biztos tipp az üdvözülésre (salvation).

Egy másik dolog, amelyen vallásos puritánok szoktak elgondolkkodni, maga a szó salvation, melynek alapjelentése egészség. Tizenöt évszázaddal azelőtt, hogy Tamás összeállította volna spirituális „edző-könyvét”, Rómában a barátok úgy köszöntötték egymást Salve vagy Salvate, ami annyit tesz Jó egészséget (neked). Tulajdonképpen, ha van olyan csoport, amelyik magának követelhetné az önsegítés találmányát, hát akkor azok a romaiak. Császár-filozófusoktól kereskedőkig, a római polgár minden olyan filozófiát leírt, amelynek nem volt gyakorlati haszna, irreálisnak bélyegezve azt. És mivel semmi sem olyan praktikus, mint az egészség maga, a római spiritualitás központjában ott volt a mentális és fizikai jólét kérdése. A híres latin mondás Mens sana in corpore sano (Egészséges testben, egészséges elme.) összefoglalja a kettős jelentésű római fittness felfogást:

1. Tiszteld a tested, mert az a lelked kelyhe. (azaz: „Maradj formában.”)
2. Bármilyen fitt is lennél, ne felejtsd el, hogy a tartó (kehely) semmivel sem lehet jobb annak tartalmánál. (azaz: „Lelkednek is szüksége van a napi tréningre.”)

Tehát, ahhoz, hogy ki tudjunk szállni szellemi kuszaságunkból és fényt hozzunk lelkünkbe, kiválasztottam 10 egyszerű szellemi lépést, mely a Mens sana in corpore sano felé vezet. Eredetileg félelem-űzők, de ugyanolyan jól működnek a lélek formába hozásában, valamint formában tartásában is.

1. Légzés. No, ez igazán nem egy kettős feladat! Bárki képes arra, hogy lélegezzen és dolgozzon, vagy lélegezzen és aggódjon egyszerre – csakhogy ami tudatosul az a munka meg az aggódás. Nos, vegyünk egy mély, tisztító lélegzetet. Aztán egy másikat. Egyszerűen csak lélegezzünk, és ne tegyünk semmi mást. Nagyon hamar rá fogunk jönni, hogy az élet belégzése nem más, mint maga a titok a relaxációhoz (az az áldásos állapot, amikor minden más spirituális gyakorlat hirtelen lehetővé válik).
2. Derüljünk fel*. „Az angyalok azért tudnak repülni, mert könnyedén veszik magukat”, – írja G. K. Chesterton. E szerint a jelkép szerint biztos, hogy az ördögöt saját súlya** húzta a mélybe. Ami az angyalok számára működik, biztos, hogy nekünk is jó. A könnyedség sokszor gyötrő rögeszméket oldhat meg; gúnyt űz a démonikus perfekcionizmusból; felfedi (nem barát, hanem ellenségként) az ego felszívódását, mely a bizonytalanság és boldogtalanság gyökerét képezi. Amikor nevetünk – leginkább ha saját magunkon tesszük – spontán töltjük meg örömmel a jelent.
3. Imádkozzunk valakiért, akit gyűlölünk. A gyűlölet táplálja az elme sátáni malmait, de mindig árt a léleknek. Éppen ezért, vigyázattal kell ellenségeinket kiválasztani. Fennáll annak lehetősége, hogy olyanná váljunk, mint ők. Ám meglepően könnyű lelkünkből elengedni a gyűlölet súlyát. Csukjuk be a szemünket. Idézzük magunk elé ellenségünk arcát. Aztán (annak legmélyebb szellemében, hogy ’szeressed a te ellenséged’) kezdjünk el önzetlenül imádkozni. „Add, hogy XY találjon békét az ő lelkében.” Az ilyenfajta cselekedet „spirituálisan helyes” és önmagunk jólétét is szolgálja. Szívességet teszünk vele önmagunknak is. És mindig működik: egyszerűen képtelenség valakit gyűlölni, ugyanakkor imádkozni is érte.
4. Imádkozzunk a helyes csodáért. Ha egészségesek vagyunk, imádkozzunk az egészségért. Bárki, akinek fájdalmai vannak, eszünkbe juttatja, mekkora áldás az egészség. Aztán imádkozzunk a látásért, hallásért, szaglásért, érintésért, ízlelésért – bármelyikkel is vagyunk megáldva ezek közül; mint tudjuk, emberek milliói hiányolják egyik-másik érzékelésüket. És végül imádkozzunk azok együttérzéséért, akiket érdekel az állapotunk, bármilyen is az. Ajándék számunkra mások igaz szeretet. Mondjunk köszönetet. Csodák pedig vannak.
5. Tároljuk könnyeinket. Az ókori zsidók könny-csészéket tartottak a polcon, apró porcelán csészéket, ahová összegyűjtötték könnyeiket, akár szomorúság-, akár a boldogság könnyeit. A könnyek értékesek, arra emlékeztetnek mindenkit, milyen mélyen érzünk. Veszteség idején, gyászunk csak szeretetünk legigazabb mutatója. Tehát áldjuk meg könnyeinket, amint hullnak. És amikor mások gyászolnak, ismerjük föl saját könnyeinket az övéikben. Mindenkinek jót tesz, ha összegyűjti könnyeit. Ha dagonyázunk bennük, csak egyedül fulladunk meg.
6. Akasszuk szögre gondjainkat. Mielőtt bemennénk otthonunkba esténként, sétáljunk oda egy fához (saját udvarunkban vagy szomszédságunkban), hajtsuk meg fejünket és csukjuk be szemünket egy pillanatra. „Mit csinál?” – kérdezheti egy szomszéd. „Ez az én aggódás-fám,” –válaszolhatjuk. „Amikor hazajövök egy nehéz nap után, a helyett, hogy bevinném magammal a gondjaimat, ideakasztom őket.” Magyarázzuk meg, hogy a gondok, aggodalmak, elvontak minket a valódi élettől. Magyarázzuk meg, hogy azt szeretnénk, ha a családunk a legjobbat kapná belőlünk, arra a kevés időre, amikor együtt vagyunk; vagy – amennyiben egyedül élünk – nem akarjuk saját esténket elrontani. Tehát akasszuk „szögre” gondjainkat, a helyett, hogy hazavinnénk őket magunkkal. „És működik?” – kérdezheti a szomszéd. „El sem hiszi, milyen jól,” – válaszoljuk mi. „Amikor reggel megállok a fa előtt, hogy összeszedjem a problémáimat, legtöbbjük eltűnt már. Néhány óráig nem veszek róluk tudomást, majd észreveszem, hogy csak úgy fölszívódtak.”
7. Csomagoljuk ki a jelent. Emlékezhetnek a varázs-tükörre Harry Potter és a bölcsek köve című könyvben. Mindenki számára azt mutatja, ami a legmélyebb, legtitkosabb vágya. Például Ron saját magát látja, amint Quidditch bajnoknak avatják. Harry látja saját magát családja körében, holott szülei rég meghaltak. Dumbledore professzor azt mondja Harrynek: „Árt, ha túl sok időt töltesz az előtt a tükör előtt.” Megmagyarázza, hogy csak akkor lehetünk boldogok, ha a varázs-tükörbe nézünk, és éppen olyannak látjuk magunkat, mint amilyenek vagyunk. Miért is? Mert a múlt már elmúlt, a jövő pedig bizonytalan. Nosztalgia lakozik a vesztességekben; az elvárás pedig gyakran nem más, mint előrevetített harag. Ha mindkettőt elutasítjuk, – az által, hogy akarjuk amink van, tesszük, amit tudunk, és vagyunk, akik vagyunk – miénk lesz az idő ajándéka: élvezhetjük és megtarthatjuk.
8. Emlékezzünk a „mindennek titkára”. Amikor úgy érezzük, már nem kényeztet minket az élet, vigasztaljuk magunkat azzal: „Ez nem rólam szól”. William Sloan Coffin tiszteletes egyszer epésen megjegyezte: „Nincs jelentéktelenebb csomag a világon, mint valaki, aki önmagába van csomagolva.” Ugye ismerjük a típust? „Az élet, céltalan. Semmire sem vagyok jó. Áldozat vagyok. Egy gonosz, kiterjedt összeesküvésnek vagyok a tárgya.” Világos, ha túl-elemezzük az életet, tényleg nem érdemes élni. Amikor ezt érezzük, az egyetlen mód, hogy javítsunk a képen az, hogy kiemeljük magunkat annak közepéből. Nem is nehéz. Egyszerűen csak eszünkbe kell jusson „mindennek a titka”: „Ez nem rólam szól.”
9. Válasszunk magunknak csillagot. Két trillió személyes csillagunk van. Ez így igaz: a legutóbbi számítások szerint, minden egyes élő embernek van két-trilliónyi csillaga. És nem csak erről van szó. Mindegyikünk megjelenése ezek valamelyikén, szinte lehetetlen, egyedülálló előrejelzések alapján történik. Ha visszamegyünk gondolatban az emberiség kezdetére: őseink elérték a pubertáskort, kiválasztották az egyetlen lehetséges párjukat ahhoz, hogy mi létre jöhessünk, szeretkeztek abban az egyetlen lehetséges pillanatban ahhoz, hogy az a bizonyos sperma, azzal a bizonyos petével találkozzon, mely számunkra az életet biztosította. De menjünk még messzebb az időben. Egyetlen, sérthetetlen szál köt mindegyikünket a teremtés pillanatához. Az univerzum már születése pillanatában terhes volt mindegyikünkkel. Akkor miért ne tennénk egy utazást a kozmoszban? Még ma este menjünk ki. Válasszunk magunknak egyet a saját, kéttrillió csillagunk közül.
10. Vessük bele magunkat az édes életbe. Mi az, ami miatt a legjobban aggódom? Gyerekeim? Szüleim, akik hirtelen úgy függnek tőlem, mintha gyerekeim lennének? Az egészségem – egy betegség vagy egy állapot, amelyben éppen vagyok, vagy félek, nehogy oda jussak? És mi a helyzet a halállal – vagy jobban elrettent a fájdalom, ami azzal járhat? Miután megtettünk mindent, hogy saját életünket megformáljuk, a legjobb válasz, amit az élet felénk kilőtt köveire és nyilaira adhatunk az, hogy átengedjük azt a hatalmat, mely igazából sohasem volt a miénk. Tehetjük ezt vonakodva vagy elegánsan, mindig csak egyetlen napot, éppen azt akarván, amink van, és nem panaszkodva a miatt, amink hiányzik. Az eredmény majdnem ugyanaz, mindkét esetben. A szüleink el fognak menni; gyermekeink el fogják hagyni közös otthonunkat, saját életük és álmaik megvalósítása útján. Egyetlen különbség lesz: a félelem nem fog minden távozás fölött uralkodni, viszont ott lesz helyette a szeretet.

A fenti tíz pont mindegyike ellentétes az „áhítozó” gondolkodásmóddal. A boldogság nem következik abból, hogy azt kívánjuk, amink nincs – amit már elveszítettünk, vagy amink valószínűleg sohasem lesz. A múlt pedig elmúlt. Ami után epekedünk, szelektív emlékezetünkben már teljesen más, mint amilyen valójában volt. Másfelől áhítozni valami után, amit majd a jövőben találhatnánk, elvonja figyelmünket attól, hogy a jelent élvezzük. Az epekedő gondolkozás egyszerre dagonyázó és szentimentális. Sokkal inkább praktikus dolgokat kellene kívánnunk:

¨ bátorságot, hogy kitartsunk fájdalomban is;

¨ kegyelmet, hogy könnyen fogadjuk sikereinket;

¨ felszabadulást, mely a megbocsátásból ered;

¨ energiát, hogy megfelelhessünk feladatainknak;

¨ értelmét annak, hogy másoknak adjuk magunkat;

¨ türelmet, hogy átlépjünk azok fölött a dolgok fölött, amelyek lehúznak;

¨ hogy örömet találhassunk a legjelentéktelenebbnek tűnő feladatban is;

¨ egymás társaságának örömét;

¨ a csodát, mely a két szent pillanat között van: születésünk és halálunk pillanatai között.

Én úgy nevezem ezt: meggondolt kívánság – kívánni azt, ami már úgyis a miénk, amit úgyis teszünk, és már úgyis létezik. Olyan ez, mint valóságos álmot álmodni. Csak egyszerűen szívből kell tenni. Az eredmények pedig szinte azonnaliak. És mindezen felül kapunk egy bonusz is: a meggondolt kívánságok mindig valóra vállnak, erőfeszítés nélkül.

Dr. Forest Church tiszteletes a New York-i All Souls Unitarian Universalist Church (Minden univerzalista-unitárius lélek temploma) lelkésze. Ezt a beszédet ott mondta el. A Felszabadulás a félelemtől című könyvének ötleteit használja föl, mely megtalálható a www.amazon.co.uk weboldalon.

Fordította Kászoni József lelkész