Lekc[ió]: Ján, 4, 1-24.

Tex[tus]: Az Isten lélek: és akik őt imádják, szükség, hogy lélekben és igazságban imádják. (Ján, 4, 24.)

Szeretett Gyülekezet!

A felolvasott alapige úgy emelkedik ki az egész Szentírás betűrengetegéből, mint a Himalája hegyvilág legfelső csúcsa a földkerekség többi hegyei közül. Még a Hegyi Beszéd gyöngysorai között is olyan tiszta fénnyel ragyog, mint egy mélytüzű gyémánt ékszer. A kinyilatkoztatás ereje és fénye sugárzik belőle.

A jelenet leírását, amely keretéül szolgál a világmegváltó kinyilatkoztatásnak, hallottátok a lekcióból. Csöndes beszélgetés közben áll szemben egymással a názáreti férfiú és a samáritán asszony. Egy törzsről fakadt két ág, akiknek népét századok óta engesztelhetetlen gyűlölet mély szakadéka választotta el.

És, íme! A galileabeli férfi vizet kér a megvetett nép leányától, a bűnös asszonytól. S tetézi ezt a „botránkoztató” tettét azzal, hogy éppen a Garizim hegyéről üzen hadat Jeruzsálemnek a egyetlen mozdulattal fölborítja a formákba csontosodott egész arzenálját azoknak, akik csak Sion hegyén tudják elképzelni az Úr lakását.

Ezért a gesztusért meg kell egyszer halnia a názáretinek! A Garizim hegyéről egyenes út vezet a Golgotára. A Garizim hegyén két világtörténelmi esemény zajlódott le. Az egyik Jézus megváltói munkájának ténnyé válása és befejezése, a másik a tiszta vallási kultusz megalapítása.

Az unitárizmus, mint vallási irányzat, a Jézus alapította unitárius vallás, a Dávid Ferenc alkotta unitárius egyház, azt tanítja, hogy Jézus tanításaival és életével váltotta meg az emberiséget s megváltói munkájának koronája a Garizim hegyén elhangzott ige és nem a Golgotán elhullott vére s önként vállalt halála.

Az unitárius vallásnak ez az egyik sarkalatos tétele az eredendő bűn fogalmával való szembefordulásból fakad. Mi unitáriusok ugyanis a bűnbeesés közismert legendáját a mesék birodalmába utaljuk. Nagy kockázatot vállalva hirdetjük, hogy az Isten az embert jónak és nem bűnösnek teremtette és teremti. A szeretet Istene nem ismer született bűnös embert, született bűnös fajtát, született bűnös nemzetet. Csak megtévedt embert, sors üldözte fajtát és balsorsú nemzetet, akike[t], mint az élet megvert Lázárait, mint tékozló fiúkat, mindig könyörületébe fogad, ha könnyeikben megtisztultan kopogtatnak az atyai ház ajtaján. Tételünk az: gyarlóságunkból ered bűnös voltunk és nem bűnben születésünkből gyarlóságunk.

A végiggondolt reformációi gondolatnak ez az egyik vívmánya, amely éppen az unitárius felfogásban találja meg legtisztább kifejezését, nem akarván megállani revideáló munkájában Pál apostolnál.

A másik nagyjelentőségű eseménye a jelenetnek, a Garizim hegyén tett kinyilatkoztatásnak az a ténye, hogy Jézus azon a napon, amelyen az alapigében foglalt kijelentést tette, állt legközelebb az égi Atyához, az Istenhez. Ekkor mondotta ki azt a szót, amelyen majd az örök vallás épülete nyugszik. Itt alapította meg a tiszta kultuszt, amely nem ismer időt, fajt, országhatárokat és amely minden emelkedett lélek kultusza lesz az idők végezetéig. Vallása ezen a napon nem csak az emberiség jó vallásává, hanem abszolút vallásává vált. És ha más bolygóknak vannak értelemmel és erkölccsel felruházott lakói, vallásuk nem különbözhet attól, amit Jézus Jákob kútja mellett nyilatkoztatott ki.

Ámde a jó vallás, az abszolút vallás teljesedésétől még ma is távol állunk. Úgy látszik, hogy az ideált csak pillanatokra érhetjük el. Jézus szava villámlás volt a sötét éjszakában s közel kétezer esztendő sem volt elég ahhoz, hogy az emberiségnek – legalább a kicsi részének – a szeme hozzászokjék. (Renan) A látástól elszokott szemek nem szeretik az erős fényt. Kényelmesebb nekik az enyhe, homályos világítás, amely inkább foglalkoztatja [a] képzeletet. Ebben a félhomályban születnek aztán a naiv lélek gyermekes elképzelései, csodák és babonák képében, temetik be az élő vizek forrását és vonják sötétségbe a magasban itt-ott feltetsző villámlásokat.

A reformáció elindításának hónapjában, ma, különös erővel kell hangsúlyoznunk, hogy az erkölcsi biztonságában megingott világot csak az Isten lelkéből lelkedzett emberi léleknek Istennel való egybeolvadásával lehet megmenteni. Mert „a lélek az Isten mélyéből ered, a lelkiismeretben fakad és Istenbe tér vissza.” S ezt az utat közvetítő nélkül, önmagának kell megtennie. Ennek, az Isten lelkének élő vizével táplálkozó léleknek nem kell templom, nem kell szertartás, nem kell dogma, mert önmaga, egymagában Istennek temploma és egyháza. Ez a lélek a maga titkos kamrájában is megtalálja Istent, mert keresi őt és az Atya, ilyen kereső lélek előtt sohasem rejtőzködik el s az Atya is ilyeneket keres, mon[d]ja Jézus. Ebben a tit[kos] kamrában az Istennek, az Atyának, az Úrnak vagy a világegyetem nagy építőmesterének – kinek, ahogy tetszik – telítődik égi tisztasággal az Istenre talált lélek, szent elhatározások lendítő erejével, a kutató ösztönök meggyőződéssé szilárdult határozottságával.

És „a csontokba rekesztett tűz” lobogó lánggá erősödve lesz fényforrás s Isten lelkéből fakadó bölcsesség, szépség és erő.

Ahhoz tehát, hogy az emberi lélek az Isten közvetlen közelébe juthasson, nem kell semminemű közvetítő médium, csak az Istent kereső szív tiszta vágyakozása.

A mértani tudomány azt tanítja, hogy két pont között a legrövidebb út az egyenes út. Ez az igazság áll arra az útra is, amely az embertől az Istenhez vezet. Szükség, hogy az ember lelke ezt az utat járja, ha nem akar eltévedni a mellékösvények bozótjában. Szükség, hogy akik az Istent imádják, lélekben és igazságban imádják.

Parancs ez számunkra! Olyan követelmény, amire csak igennel, va[gy] nemmel lehet felelni. Minden félmegoldás, megalkuvás csak veszélyezteti azokat a drága kincseket, amiket az Isten bízott az emberre, hogy akként sáfárkodjék azokkal, mint illik ez ahhoz, aki az Ő nevét felveszi vagy említi.

A sorsa, az élete fordul meg az egyháznak azon, hogy a tiszta kultuszt minden kultuszok fölé helyezze. Akinek szeme van a látásra, annak látnia kell, hogy a mai forrongó világban sok tekintetben fordulóponthoz érkezett az Úr Jézus Krisztus földi anyaszentegyháza. Nem védhető, nem tartható tovább az a felfogás, hogy az Istent csak ebben vagy abban a templomban lehet imádni. Az Istent nem lehet kisajátítani, mert Ő mindenütt ott van, ahol az emberi szív megnyílik előtte. Az Isten országának örök igazságait őrző egyház, a nála letett drága kincsek veszélyeztetése nélkül, nem emelheti az embert, lelket, felekezetet elválasztó falakat olyan magasra, hogy azok az égi Atya lelkének fényességét elzárják a világosságra sóvárgó lélek elől. Az élő víz forrását senki előtt se lehet eldugaszolni., aki abból akarja enyhíteni szomjúságát. A felülről ránk világító égi fény, amelyből feltörő élet vize mindannyiunknak közös tulajdona, drága öröksége, akik a Megváltó keresztje után haladunk. Ámde a magasságok fénye, a mélységek élő vize hasztalanul ontja sugarait, hiába árasztja üdítő csöppjeit, ha nem talál lélekre, amit megvilágosítson, szívre, amit elárasszon. Elő kell tehát varázsolni Elő kell tehát varázsolni az Istentől eltávolodott emberekből a világosságot nélkülöző lelkeket és az elszikesedett szíveket. Tanítvánnyá kell tenni minden embert, minden népeket. A forma szerinti keresztényt tanítvánnyá kell gyúrni – erősen hangsúlyozva, hogy a hívőt csak a hitelvek kötelezik és nem a hittételek – , olyan tanítvánnyá, akinek szíve önként tárul ki a Lélekisten befogadására s ajka önként zendül Isten nagy ügye mellett boldog bizonyságtevésre, ha az Atya szeretetének melege megérinti, mint Memnon szobra a napsugár csókjára.

Az emberek milliói ma keserű lemondással és riadt kétségbeeséssel merednek a civilizációvá nyomorodott kultúra romjaira. A megcsalatás érzésével bűnbakot keresnek, a céltalanul kiontott vérért felelősek után kutatnak és jobb hiányában jelszavak bódító italában keresnek feledést. Kritika nélkül támadnak mindent, amiről azt gondolják, hogy vélt tisztító munkájukban útjukban áll. A támadást az egyház sem kerülheti ki és gyakorta őreá zúdul a félrevezetett emberek vádaskodásának egész súlya. Kezében az élő víz kelyhével, a gyűlölködéstől izzó légkörben, mindenütt a földön , ahol a názáreti lelke él és hat, az egyháznak hallatnia kell szavát, még több erkölcsi bátorsággal és ha kell, a mártírium vállalásával is, minden más tábor felé, félelem nélkül. S Istentől rendelt hivatásának területén maradva, földiekben talán szegényebben, de lelkiekben meggazdagodva, úgy fogadja lelkébe a majdan megbékélt szívek melegéből feléje áradó fényt, visszfényét az égi magasságból reáhulló örök világosságnak, áldozatos munkája egyedüli jutalmaképpen.

Így járva tábort rideg lelkek és áttüzesedett szívek seregében, a hitvallók, vértanúk ragyogó útjára lépve, vegye fel a nemes harcot azokkal, akik a középszerűség vakondtúrásán állva nem tudják elhinni, sőt, egyenesen tagadják, hogy a jelenvaló világon felül van egy magasabb rendű világ is, amelynek égbenyúló csúcsai mágneses erővel vonzzák magukhoz az örök csillagnézők, az örök álmodók, az örök nyughatatlanok, Isten lelkének fényességétől megbűvölt glóriás hőseit. Azokat az égbe világító lelkű vértanúkat, akiknek jutalma idelent csak gúny és kereszt, odafönt pedig a Golgota sivár kővilága vár, s minden földi vagyonuk talán egy szál havasi gyopár, amit halódó szívükre borítva látják meg „a megnyilatkozott egeket”.

Ezeknek a hősöknek fénylő sorában menetelve járta a mártírok útját az egyetlen magyar földön született vallásreformátor, Dávid Ferenc is, akinek az vala a bűne, hogy a megoszthatatlan egy Istent nem tudta részekre osztani. Igazának vallói, mi, ma, a reformáció elindításának hónapjában, kegyelettel küldünk egy sóhajtást Erdély bércei felé, magas Déva vára mellett, ismeretlen sírhalmára. Boldog büszkeséggel gondolunk reá, akinek lelke most már a magas ég csillagösvényét járja és aki vezérharcosa volt annak a világraszóló küzdelemnek, amelynek során a magyar lélek a hit és lelkiismeret szabadságának törvényét minden népek között legelőször a föld kerekén meghirdette. Amit ma még itt kellene mondanunk a kulturvilág felé, azt csak gondoljuk. De erős hittel valljuk, hogy eljön az idő, és az nem most vagyon, amikor a földi igazság is éppen olyan magától értetődően megoszthatatlan lesz mindenki számára, mint maga az egy és oszthatatlan Isten.

És most kedves atyámfiai, szemeinket az Isten lelkének föltetsző villámlására szegezve, ajkunkat az evangélium élő vizének csöppjével en[yhit]ve, hordozzuk sorsunk nehéz keresztjét tovább, jézusi türelemmel, mint az eljövendő, boldogabb, égi haza boldogító reménységének boldog birtokosai. Ámen.

Barabás István

lelkipásztor

Barabás István 1928-tól 1950-ig a Budapesti Unitárius Egyházközség (Budapest V. Koháry u. 4.) unitárius lelkésze ezt a beszédét gyülekezetének nyilvánossága és a Magyar Rádió mikrofonja előtt mondta el az egykor Koháry, ma Nagy Incác utca 4. sz. alatti templomban. Hogy közelebbről mikor, arra egyelőre csak következtetni tudunk. Egyrészt a prédikáció megfogalmazásából, másrészt abból a körülményből, hogy a Magyar Rádió és Telefonhírmondó Rt. Anyagából előkerült gépiratos prédikáció (MOL K 615 360. cs.) első oldalán jól kiolvasható a „Dr. Randé” szignálás. Azt pedig tudjuk, hogy Dr. Randé Jenő 1946 és 1957 között volt a Magyar Rádió munkatársa (később főmunkatársa stb.). S mivel nevezett lelkészt 1950. november 1-jei hatállyal nyugállományba helyezték, 1952-ben pedig már meghalt, a beszéd a koaliciós években, 1946 vagy 1947 (esetleg 1948) októberének valamelyik vasárnapján hangozhatott el.

Barabás István egyébként az Istentiszteletek rádiós közvetítésének kezdeményezője volt. Mintegy 60 éteren át sugárzott beszédéből ez ideig alig egynéhánynak sikerült nyomára akadnom. Felkutatásuk pedig már csak azért sem lenne haszontalan, mert beszédei, prédikációi összegyűjtve, könyv alakban vagy füzetes kiadvány formájában soha nem jelentek meg.

Rédiger Géza /1845 - 1905/

Rédiger Géza kora a XIX. század második fele. E kort Kedei Mózes: “Az erdélyi Unitárius Egyház rövid története” (Kolozsvár, .2002. 69.) című munkája szerint “… Dávid Ferenc kora után az erdélyi unitárizmus legvirágzóbb korszaka volt.” Az Egyháznak olyan kiemelkedő vezetői voltak, mint például Kriza János és Ferencz József “Vadrózsák” gyűjtője és az Unitárius Kis Tükör írója, az utolsó erdélyi polihisztor Brassai Sámuel, a jogtanár Mikó Lőrinc, egyben történetíró, Berde Mózes, az Egyház legnagyobb jótevője, Berde Áron egyetemi tanár, Jakab Elek történész, Orbán Balázs képviselő, Simén Domokos teológus és még sokan mások, kiknek sorába tartozik a Tordán, 1845. november 25-én születő Rédiger Géza lel­kész-költő, az egyházi szépirodalom korabeli, jól ismert képviselője.

Boros Györgytől tudjuk, hogy Rédiger Géza iskolai tanulmányait Tordán kezdi és 1862-től Kolozsvárt folytatja. /”Rédiger Géza emléke­zete” Unitárius Közlöny. 1906. 11. sz./

Jogi pályára készül, de apja kedvé­ért az Unitárius Egyház szolgálatában lelkészként működik. A Teológia elvégzése után 1869- től 1871-ig a székelykeresztúri iskola tanára, majd 1871-től 1876-ig Homoródújfalun,1876-tól 1905-ig - haláláig- Szabédon
végez lelkészi szolgálatot.

Ugyancsak Boros Györgytől tudjuk, hogy diák korában részt vesz a lengyelek oroszok elleni szabadságharcában és fél évi katonáskodás után tér vissza a kollégiumba tanulmányai folytatására.

Mint lelkész gazdag közéleti tevékenységet folytat. Felolvasásokat tart a Dávid Ferenc Egyletben. Aktívan közreműködik a Mezőségen levő mezőörményési r. kath., majd az ottani ref. templom építésében. Ez utóbbi fölszentelési ünnepségén beszédet is mond.

/190l. nov. 25./ 15 évig a marosi egyházkör jegyzője. Rendes tagja az Erdélyi Irodalmi Társaságnak, tiszteletbeli tagja az Erdélyi Magyar Kulturális Egyesületnek. /EMKE/.

Rédiger Géza - Kriza János hatására - költészettel is foglalkozik, kezdetben a “Remény” című diáklap, később a Keresztény Magvető és az Unitárius Közlöny adja közre verseit. Ír legendákat, vallásos költemé­nyeket, zsoltárokat, egyházi éneket. Amint az Unitárius Közlöny 1906. 6. száma írja: “sok becses munkával gazdagítja serdülő egyházi irodalmun­kat.” Versei, melyek az Unitárius Közlöny szerint / 191l. 9. sz. 237. old / változatosak és érzésektől áradóak, két kötetben kerülnek kiadásra. 1871-ben jelenik meg a “Dalnokok iskolája” és 190l-ben “Versek” című kötete. Az előbbi pályadíjat nyerő munka, Petőfi hatását tükrözi. Boros György püspök a versek mondanivalójának mélységét és a kifejezésmód tisztaságát emeli ki. A második kötet legjelentősebb verse a “Jóslat” című drámai köl­temény, amely a perzsa birodalomban lejátszódó haza- és szabadságszerete­tet tükrözi. E munka, - írja az Unitárius Közlöny /1896. 4. sz. 68. old./ “Irodalom” című rovata: “Magyaros versezettel ” készült. Gyöngyösi István révén tudott /Unitárius Közlöny. 1898. 4. sz. 74. old/ hogy Rediger verseire Iszlai Márton egyházi zeneszerző, a kolozs-megyei Tanítótestület elnöke karéneket ír. Verseivel a Kolozsvári Képes Naptár irodalmi részét is gazdagítja. Bár az Unitárius Közlöny 33 verséről tesz említést, ennél sokkal több verse jelenik meg.

Rédiger Géza 1872-ben nősül Felesége bölöni Nagy Amália. Házassá­gukból 6 fiú és 4 leány születik.

Életét 1905. június 7-én Marosvásárhelyen fejezi be. Szabédon júni­us 9-én temetik el Fazakas Lajos nyugalmazott szentmártoni, ürmösi Kálmán szentgericei és Kelemen Árpád kaáli lelkész szolgálatával.

Midőn röviden bemutattuk Rédiger Géza lelkész-költő egyházi és irodalmi munkásságát, bízunk abban, hogy úgy egyházépítő, mint irodalmi mun­kássága példát szolgáltat a mai és a jövő lelkész nemzedéknek.

Kelemen Miklós

Isten és ember szeretetéről

“Valamennyi parancsolat közül melyik a legfőbb? Jézus így válaszolt: Ez a legfőbb: Halljad, Izráel, a mi Istenünk egy Úr, és szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből, és teljes erődből! A másik ez: Szeresd felebarátodat, mint magadat. Nincsen más ezeknél nagyobb parancsolat.”

Márk 12, 28b-31

A hűvös reggelek, a fakó fények, a szél zúgása, a lábam alatt pergő falevelek éreztetik, hogy visszavonhatatlanul beköszöntött az ősz. Van valami az őszi hangulatban, ami szomorúsággal tölt el. De ugyanakkor békével is. Nyáron úgymond kikapcsolódunk, de ilyenkor, ősszel, igyekszünk bekapcsolódni az élet egészébe. Bár az őszi hangulat az elmúlást idézi, mégis az egyre sűrűsödő ünnepek, lakásunk oltalmazó védelme, az újabb találkozások, mind-mind az ősz meghittségét és az élet ünnepélyességét, mélységét mutatják meg.

Nemrég még őszi hálaadást ünnepeltünk, és máris ránk köszöntött október 6-a, hogy emlékeztessen minket. Emlékeztessen a szabadság jelentőségére, az eskü szentségére. Bár a mai gyülekezésünk lényege a találkozás, az összetartozás jegyében zajlik, nem mehetünk szó nélkül el az aradi 13 emléke mellett, akik évről évre felkeresnek minket, hogy megerősítsenek életünkben, küzdelmeinkben, reményeinkben. Az úrasztalán lévő gyertya emlékezetükre gyúlt meg.

De ugyanakkor e gyertya fényében a mai találkozás öröme, az egybegyűlés ünnepi fénye is felragyog.

A hozzátok eljuttatott meghívóban ez olvasható: „Magyarországi unitáriusok harmadik találkozója.”

Miről beszélhetnék hát, ha nem a találkozásról, az összetartozásról, ez egybegyűlés öröméről és fontosságáról?

Az egyház mindenkori feladata a közösségteremtés. Azaz fontosnak találja azt, hogy ne csak saját sorsunkat éljük meg, hanem azt is, ami a környezetünkben mással történik. És ezt lehetőleg úgy éljük át, mint ami hozzánk közel áll.

Nem tehetünk mást, ilyeneknek teremtett minket a Jó Isten. A természetben lévő alapvető kettősség bennünk is megvan. Egyrészt magányra vágyunk, ugyanakkor meg szükségünk van társra, szükségünk van emberi közösségre.

És nyilván nem véletlenül olvastam fel textusomban a szeretet kettős parancsolatát. Amikor beszédemen gondolkodtam, akkor hirtelen az sejlett fel bennem, hogy a szeretetről talán csak közhelyeket tudnék mondani. De akárhányszor jut eszembe a kettős parancsolat, mindig új megvilágításba kerül. És ha valamennyire visszaadom a szó értelmét, akkor talán nem beszéltem hiába.

Az első része tulajdonképpen-akármennyire is furcsa- a magányos emberről szól. Arról az emberről, akivel Isten akar váltani néhány szót. Jól tudjuk, hogy mindannyiunk lelkében van egy úgynevezett légüres tér, amelyet nem pótolhatunk semmi mással, csak Istennel. Lehet társunk, lehetnek barátaink, azonban életünk nagy kérdéseit Istennel vitatjuk meg. Ezért van szükségünk hitünkre. Nem alaptalan tehát a jézusi felhívás. A magánélet nyugalmának előfeltétele tulajdonképpen Isten szeretete. „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből, és teljes erődből”.

A második parancsolat az ember szeretetéről szól. Ez út a közösséghez. Alapvető igény. „Hiába fürösztöd önmagadban, csak másban moshatod meg arcodat”, csendülnek fel bennem József Attila szállóigeszerű szavai. “Senki sem magától lett olyan, ami. Mind ezernyi más emberből vagyunk. Bárki, aki valaha is kedvességet tett nekünk vagy bátorítóan szólt hozzánk része lett a mi karakterünknek, gondolatainknak, és sikereinknek is.” (George Matthew Adams) “Mindannyian különböző utakat választunk az életünkben. De bárhová is megyünk, mindenhová viszünk magunkkal egy kis darabot mindenkiből.” (Ismeretlen szerző).

Tehát: „Szeresd felebarátodat, mint magadat!” Bevallom, engem mindig a találkozások éltettek. A baráti közeledés, a köztünk lévő válaszfal ledöntése. Tapasztalatból tudjuk, hogy az emberek megérzik, ha szeretettel közelítünk feléjük. Ha önző módon nemcsak önmagunk tükörképét keressük bennük, hanem nyitottsággal közeledünk. Megérzik, és megnyílnak. Ezek a fesztelen állapotok a legcsodálatosabbak életünkben. Érezzük a bizalom áradását, és önmagunkat nyújtjuk. A szeretet tehát az emberek közötti érintkezés legélőbb formája. Egyetlen kiút önmagunkból, és bejárat a másik emberbe, semmivel sem pótolható személyes ügyünk.

És az a csodálatos, hogy e két parancsolat valahogy mégis egy, mélységesen összetartozik!

Egyrészt Isten szeretete elvezet az emberekhez. „Felsejlik Isten végtelen nyugodt keze vonása a világon. Mint felhővé szelídült tajték, onnan fentről mindent sokkal tisztábban fogsz látni. Források fakadnak fel benned. Érezni fogod magadban az erőt, amely most már nem magadért: értük, a világért fakad. Már nem harcolni akarsz, hanem teremteni. Nem gyűlölsz senkit és semmit, nem pusztítani akarsz, hanem segíteni, alkotni, életet adni, a beléd áramló fényt továbbengedni, -árasztani. Hiszed, hogy nemcsak része vagy a világnak, hanem partnere a mindenséget szeretetből szakadatlanul tovább teremtő Istennek…. Érzed a hegyeket mozgató erőt magadban, tudod, hogy emberek fognak születni, talpra állni, gyógyulni szavadra. De még ez sem fontos. Semmi sem fontos, csak az a kapcsolat, mely nap mint nap, lassan felkel, és beragyogja világodat. Istennek társa vagy…” (Böjte Csaba)

Másrészt a felebarát szeretete elvezet Istenhez. Minden rész ezen a földön hírt hoz az egészről, benne van annak lényege és szépsége, a világ egésze, minden emberi mosoly, szeretetteljes gesztus hírt hoz Istenről. „ A láthatatlan szeretet a láthatók szeretetén keresztül ismerhető meg. Mindaz, aki szemet tud nyitni szépre jóra és igazra, utat épít az istenhez. Minden véges szeretet üzenet a Végtelen Szeretetről.” (Enzsöl Ellák)

Mintha hallanám a bátorító szót. Ne félj! Nem vagy egyedül! Érzem e falak között lévő Istent, érzem az emberek közelségét, a ti közelségeteket. Ez a bátorítás jézusi, mélységesen emberi. A szeretet ezerarcú szálain keresztül közeledünk egymáshoz és Istenhez. Érezzük a reményt a reménytelenségben, a vigasztalást az elmúlásban, az otthonratalálást az otthontalanságban. Igen, nagy szükségünk van a vigasztalásra, az otthonratalálásra! A mai ember egyre inkább elveszti kapcsolatát külső és belső világával. Elveszíti az elmélyülés, ugyanakkor a nyitottság készségét a másik ember felé.

„ A modern ember elidegenedett önmagától, embertársaitól és a természettől…Ami a szeretetet illeti, a helyzet szükségképpen megfelel a modern ember társadalmi karakterének. Automaták nem tudnak szeretni: csereberélik „személyiségkészletüket”, remélve, hogy jó vásárt csinálnak. Ebben az elidegenedett rendszerben a szeretet egyik legjellegzetesebb kifejlődése a „csapatmunka” eszméje. Akárhány cikkben úgy jellemzik a boldog házasság eszméjét, mint egy zökkenőmentesen működő team-et.” (Erich Fromm)

Egyház vagyunk, és nem team, azaz csapat. Bár együtt dolgozunk, azt önzetlenül tesszük. Az összetartozás számunkra önzetlen kötelék. Sokan és sokfélék vagyunk. Különböző vágyakkal, életutakkal. De mind ugyanazt keressük. Isten és az emberek szeretetét.

A mai napon - ha rövid időre is- belépünk egymás életébe. Így: „Mindannyian gazdagok lehetünk a szeretetben és az adakozásban. Ezenkívül, ha megfelelő körültekintéssel adakozunk, ha észrevesszük azoknak az embereknek a sürgető kívánságát, akiknek legnagyobb szükségük van segítségünkre, akkor megajándékozzuk őket szeretetteljes részvétünkkel és gondoskodásunkkal, amely sokkal értékesebb a világ minden pénzénél.” (Albert Schweitzer) Ezt érezhette Jézus, amikor azt mondta: „Éheztem és ennem adtatok, szomjaztam és innom adtatok, jövevény voltam és befogadtatok, mezítelen voltam és felruháztatok.”

Kedves unitárius testvéreim! Ünnepelni, találkozni jöttünk ma össze. Hogy érezzük az összetartozás erejét és örömét, a bekapcsolódás varázsát, Isten és ember szeretetét.

„Valahová tartozni kell”- idézem fel magamban szüleim népi bölcsességét. Közös hitünk, közös gyökerünk magától adja az odatartozás lehetőségét. Bár kevesen vagyunk, a gyülekezetek mindig nyitott kapukkal várnak titeket, hogy aztán újból és újból együtt ünnepelhessünk, hogy bekapcsolódjunk az élet egészébe.

Kérlek, vigyétek magatokkal a találkozás ünnepi örömét, és a szeretet kettős parancsolatának bölcsességét.

„Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből, és teljes erődből! A másik ez: Szeresd felebarátodat, mint magadat. Nincsen más ezeknél nagyobb parancsolat.”

Molnár B. Lehel

Brassai Sámuelre emlékezve

Az idén de valójában három év múlva is megünnepelhetjük Brassai Sámuel születésének 210. évfordulóját, ugyanis világra jöttének pontos ideje mindmáig tisztázatlan. 1797-től 1800-ig több változat is található a lexikonokban ezt illetően. Az ellenben biztos, hogy 110 évvel ezelőtt távozott a nagy tudód az örök vadászmezőkre. Jókai a következőket írta róla: „Látod, tisztelt publikum, ezt a szép hószínű szakállat és hószín hajfürtöket? No, hát tudd meg, hogy ennek minden szála külön tudományban őszült meg.”[1] Nos, Brassai mindent tudott, amit tudni lehetett, csak éppen születésnapjára nem emlékezett pontosan. Elképzelhető, hogy ezzel különösebben nem is törődött, és elég volt számára, hogy ő a százzal haladt ahogy síremlékének hátsó falán olvashatjuk, vagyis a 19. századdal.

Iskoláztatását szintén alig lehet nyomon követni abból a néhány szórványos adatból, ami ránk maradt. Mindenki tisztában volt azzal, hogy sokat tudott, de hogy miként szerezte tudását, arról csak halála évében nyilatkozott. „Nem arra vagyok büszke, kedves öcsém - mondta egy újságírónak -, hogy sokat tudok, hanem, hogy amit tudok, magam erejéből szereztem meg.”[2]

Apja, Brassai Welmer Sámuel, torockói majd torockószentgyörgyi iskolamester, később unitárius pap. Egyetlen szenvedélye az olvasás volt, aki fiát sajátos módszereivel vezette be a tudás világába. Édesanyja, Koncz Krisztina, igen művelt asszony volt. Följegyezték róla, hogy még a tűzhely mellett is olvasott, mégsem égett oda a rántása. Hogy mások ne értsék, latinul szólt az urához. Az ifjú Samut 12 éves koráig maga az apja tanította, aztán 1813. őszén beiratkozott a kolozsvári Unitárius Kollégiumba be, és ettől kezdve sorsa összefonódott az iskola történetével.

Akkor a kollégiumot Molnos Dávid nagy tudású bölcsész, szigoráról is híres rektor vezette. Brassai huszonegy éves korában megszerezte az abszolutóriumot, ráadásul rendkívüli módon, mert történelmi kronológiából nem volt hajlandó felelni. Így bizonyítványa hiányos maradt, de ez nem befolyásolta további pályáját. Az 1820-as évek végére főúri körökben Brassai kezdett ismertté válni nemcsak nevelőként, hanem tehetséges fiatal tudósként is. Ennek köszönhette, hogy őt kérték fel a kolozsvári kaszinó tagjai a tervbe vett néplap, a Vasárnapi Újság szerkesztésére. A 1834. április 6-án megindul kiadványt 1848-as megszűnéséig Brassai szerkesztette.

Természetesen az Unitárius Egyház is felfigyelt a köztiszteletnek örvendő, nagy tudású Brassaira. 1836-ban meghalt Körmöczi János püspök, és ugyan abban az évben a kolera, vagy ahogy akkor mondták, a „fekete angyal” elvitte a fentebb említett Molnos Dávid főjegyzőt, kollégiumi rektort, a földrajz és történelem tanárát. Az ő pótlásuk igen nehéz feladatnak bizonyult. 1837. február 8-i Főtanácson Brassait a kolozsvári Unitárius Kollégium tanárává választották és Körmöczi helyébe Székely Sándor ült a püspöki székbe. A város és különösen a diákság egyöntetű örömmel fogadta Brassai megválasztását, aki be is váltotta a hozzá fűzött reményeket. Tanári beiktatása március 2-án volt, és latin helyett magyarul olvasta fel Az idő és a nemzeti karakterek befolyása a históriára című székfoglaló, a történetírás történetét az ókortól kezdve saját koráig elemző értekezését.

A beiktatással Brassai életének legtevékenyebb és legtermékenyebb évtizede kezdődött el, amikor többször is az ő igazgatása alá kerül a kollégium, s mint ilyen, új szellemet hozott az intézet falai közé, végül megreformálta az egész unitárius tanügyet.

Elvetette az addigi merev, tekintélyen alapuló, szónokias oktatást. Tanítványait barátként kezelte és óráin inkább beszélgetett, majd kérdezve vezette rá őket a tudásra. Annak ellenére, hogy eleinte latin volt a tanítás nyelve, földrajz- és történelemórákon magyarul is megszólalt. Támogatta a magyar nyelvű önképzőköri munkát, amelynek eredményeként 1839-ben megindult a Remény zsebkönyvek sorozat. Ha nem talált jó tankönyvet, maga írt egyet. Kék könyvtár címmel 1837-ben indított meg egy füzetsorozatot. Ennek minden darabja több kiadást ért meg (A számító Socrates; A kisdedek számvetése; Okszerű vezér a német nyelv tanításában; Fiatal kereskedők arany ábéczéje stb.). Tanszékét saját költségén látta el vegytani szerekkel és fizikai eszközökkel.

Az Unitárius Egyházban már rég napirenden szerepelt a tanterv módosítása és a magyar tannyelv bevezetése. Az 1833-as ürmösi zsinat és az 1837-es Főtanács egy bizottságot nevezett ki javaslattételre. Az 1840-es bölöni zsinaton azonban meghagyták, hogy a diákok mind az iskolaépületben, mind pedig az udvaron csak deákul beszéljenek, s minden tudományt latinul tanítsanak, valamint ilyen nyelvű kézikönyveket használjanak. 1841-re nyilvánvalóvá lett, hogy ez a helyzet tarthatatlan, mert a tanulók latin tudása egyre hiányosabb volt, és ezen a nyelven tartott előadásoknak nem volt meg a várt eredményük.

Végül 1841. májusában Iszlai László főgondnok egy új tanterv kidolgozásával bízta meg Brassait. Ő teljes lendülettel végezte el feladatát, és az 1841. augusztus 27-i korondi zsinat elé terjesztette bevezető indoklással ellátott „tanítási rendszerét”.

Brassai szerint az iskola három tagozatot kell, hogy magában foglaljon. Az első három osztály a „hungarica” elnevezést viselné, ez az eleminek felel meg, itt csak magyarul folyna az oktatás. A második tagozat lenne a „philologica”, amely öt osztályból állna. Itt a latin volna a főtárgy, de a magyar nyelvre alapozva tanítanák. A bölcseleti tanfolyamot Brassai csak három évesre tervezte, és a latint, mint tantárgyat, teljesen mellőzte volna. Itt a négy fő diszciplína a matematika-fizika, a hazai és világtörténelem, a filozófia, valamint a statisztika. Az unitárius oktatásügy történetében a magyar nyelven való tanítás érvényre juttató új tanterv 1842. őszétől került alkalmazásra.

Brassainak híres az a kijelentése, amelyet a tudomány és az oktatás kapcsán így fogalmazott meg: „nekem csak egy tudományom van: a módszertan elméletben és gyakorlatban.”[3] Tanár-diák viszonyról vallott nézetei eredetiek és modernek voltak. Eszerint az oktató a feladó, a sugalló, aki ösztönző szerepet kell, hogy betöltsön. A tanuló a végrehajtó, az alkotó. A tanár jellemzője az ügyesség, a diáké a figyelem és készség kell, hogy legyen. Módszertani jelszava: „Keveset, jól és lassan.” Félig elsajátított ismeretekbe újat oltani vagy mindent csak megkóstoltatni igen káros, vallotta. Mindent nem lehet megtanítani éppen ezért az elmét kell kiművelni, azaz olyan tárgyakat kell tanítani, amelyek a gondolkodást fejlesztik. Erre a nyelvek és a matematika tanítását tartja a legalkalmasabbnak. A nyelvtanítást új alapokra helyezi. Az akkor divatos szótanulásos-magolós módszer helyébe a mondat tanítását állítja, mert ez a nyelv alapja.

Brassai 1862-ig tanított az Unitárius Kollégiumban, és a Főtanács még abban az évben az iskola felügyelő gondnokává választotta. Rendszeresen részt vett az igazgatósági gyűléseken, és minden iskolai valamint nevelésügyi kérdésben tanácsot adott. Közvizsgálatokon elnökölt és tanévnyitókon előadásokat tartott.

Az 1876-os esztendő Brassainak az egyházzal való viszonyában némi elhidegülést hozott. Kriza halála után a püspökválasztás kapcsán két párt alakult ki. Az egyik párt Pap Mózes kollégiumi tanárt és főjegyzőt támogatta, közéjük tartozott Brassai is, a másik Ferencz József kolozsvári papot. Brassai a főgondnoksági tisztségre való megválasztására is számított. A választás eredményeképpen Ferenc József lett a püspök, és a főgondnokválasztáson Brassai alul maradt Berde Áronnal szemben. Ez annyira rosszul esett neki, hogy felügyelőgondnoki tisztségéről még azon év szeptemberében lemondott. A Főtanács nem fogadta el Brassai lemondását, és végül az örökös felügyelő gondnoki címmel tüntette ki. Később Brassai, főleg Boros György kérésére, újra bekapcsolódott az egyház és iskola életébe. 1885-ben elfogadta a Dávid Ferenc Egylet elnöki tisztségét, és ennek keretében összesen két beszédet mondott, és kilenc felolvasást tartott. Ezeken az összejöveteleken többször foglalkozott vallási kérdésekkel. Figyelemre méltó A jövő vallása című felolvasása, amelyben kijelenti, hogy: „az a vallás tarthat leginkább számot a mívelt világ kedvezésére, amely az általános kereszténységben gyökerezve ez idő szerint legtisztítottabb, de az előbb felsorolt (kijelentés supra naturalizmus, egy isten eszméje) és más rokon kellékeket nemcsak ki nem küszöbölte, hanem keblében melengeti és ápolja: az unitarizmus, vagy mondjuk nevén: az unitáriusok vallása.”[4]

Talán egy ember életében elegendő dolog is lenne egy olyan nagy horderejű tanügyi reform végrehajtása és az oktatásban kifejtett tevékenysége, mint amit Brassai véghez vitt, de emellett a kor szinte minden tudományágában maradandót alkotott. A tanári és nevelői pálya mellett sokoldalú egyénisége, mint lapszerkesztő, műkritikus, zenész, matematikus filozófus, nyelvész botanikus, csillagász mutatkozott meg. Írt bankismeretről, a kolozsvári Ferencz József Tudományegyetemen a matematika mellett szanszkrit nyelvet tanított, a Magyar Tudományos Akadémia eredetileg a harmadik, matematika osztályba választotta be, de később áttette az első, bölcsészeti osztályba. Ő volt a maga korában a világ legöregebb rektora, hisz 80 évesen öltötte nyakába a rektori láncot. Tizenkilenc tankönyvet szerzett: aritmetikát, botanikát, francia és latin nyelvtant, s ez utóbbit német nyelvre is lefordították.[5] Brassai munkásságáról már könyvtárnyi irodalom született, éppen ezért a következőkben mindössze néhány érdekesebb jelenetet villantunk fel a polihisztor sokoldalú tevékenységéből.

Az 1848-as szabadságharc híre pár nap késéssel jutott el Kolozsvárra, de Brassai megérezte azoknak a napoknak a jelentőségét, és a Kollégiumban az óráin a párizsi eseményekről beszélt, majd előadásról távozva csak ennyit mondott diákjainak,: „Jegyezzék meg uraim, hogy a szabadság zászlóját elsősorban mindenütt a fiatalság ragadta meg, hordozta körül. Remélem, hogy önök miatt sem kell megszégyellnünk magunkat.”[6] Brassai is bevonult honvédnak, majd a bujdosnia kellett. A Bach-korszak alatt kilenc évig Pesten lakott, és ott egy előkelő magánintézet tanára lett. Szabadidejében színikritikákat és nyelvészeti értekezéseket írt, majd Fiatalság Barátja címmel újabb lapot indított.

Pest zenei élete magával ragadta. Szinte minden hangversenyen feltűnt hórihorgas alakjával, egyéni öltözködésével, de főleg komoly zeneértésével és a koncertek után írt éles tollú kritikáival. Kolozsvárról télen is felment Pestre, pedig fáradságos volt akkoriban az utazás: Nagyváradig Biazini társas kocsiján kellet utaznia, vasút ugyanis csak onnan közlekedett Pestig. Bécsben olykor táviratilag rendelt magának koncertjegyet. Sok anekdota kering zenerajongásáról. Az 1870-es években Liszt, Reményi Ede hegedűművész és Bülow zongoraművész együttes hangversenyt adtak Budapesten. Ekkortájt Brassai beteg volt, és az orvosa megtiltotta, hogy felutazzon a koncertre. Hogy orvosa ne vegye észre, köntösét kitömte szalmával, lefektette az ágyra, és betakarta. Inasának azt parancsolta, hogy amikor orvosa jön, mondja neki, hogy az ura alszik. Amikor visszajött Budapestről, nevetve mondta orvosának, hogy a köntösét gyógyította, ő meg zenét hallgatott. Amikor Brassainak mesélgették a róla szóló anekdotákat és megkérdezték, hogy igazak-e, egy olasz mondással felet: „Se non e vero, e ben trovato. Ha nem is igaz, de találó.”[7] Korának jelesebb énekesnőit és énekeseit valamint zongora-virtuózait mind meghallgatta. Szívéhez legközelebb Beethoven zenéje állott.

Köztudott, hogy Brassai maga is többféle hangszeren játszott: harmóniumon, brácsán, csellón, de nevelő korában főleg zongorát tanított. Zongorázni is úgy tanult meg, hogy a billentyűzetet lerajzolta, és azon gyakorolt. Itt meg kell említenem, hogy a levéltárunkban őrizzük Brassai csellóját, amiről Márkus-Barbarossza János hangszerrestaurátor szakértői véleménye megállapította, hogy nagyon ritka és értékes darab. A csellót Christian Neubauer, magyarosított nevén Neubauer Kerestély készítette Budán 1835-ben. Körülbelül 6-7 cselló létezik a nagyvilágban, amit ebben az időben készítettek magyar vidéken. Egyik közülük Brassai csellója, amit érdemes restauráltatni, mivel ezzel a hangszerrel a világ bármely zenepódiumán egyetlen szólista sem vallana szégyent. A restaurálást egy külön projekt keretében szeretnénk megvalósítani.

Kossuthnak csak élete alkonyán, emigrációja idején volt szüksége a virágok, növények, ha úgy tetszik Flóra istenasszony vigasztalására. Vele ellentétben Brassai már fiatalon a botanika szerelmese lett. Szerette a virágokat, kutatta, tudományos vizsgálódás alá vetette őket. Angol nyelvből lefordította Lindley könyvét: A füvészet elveinek vázlata címmel. Itt csak zárójelben jegyzem meg, hogy Brassai tíz nyelvet tudott, amelyeket elsősorban könyvekből tanult. Amikor 1871-ben az Unitárius Egyház Brassait Jakab Elekkel együtt Londonba küldte, hogy az ottani unitáriusokat üdvözölje, beszéde után az egyik angol hitrokon megjegyezte, hogy nem is gondolta, mennyire hasonlít a magyar nyelv az angolra. Nos, visszatérve előző gondolatomhoz, Brassai bevezetést nyújtott a növényföldrajzba, megírta a növények organográfiáját, útmutatást írt a növények kezeléséhez stb. Botanikai vizsgálatai olyan nagy nemzetközi sikert arattak, hogy a pozsonyi születésű Stephan Ladislaus Endlicher, a bécsi Természettudományi Múzeum botanikus professzora 1839-ben Brassairól nevezte el az egyik ausztráliai sudár növésű repkényfajt, a Brassai actinofillat, amely erdőket alkotva tenyészik.

Fogalomszámba ment Brassai szelídsége. A béketűrésből csak akkor jött ki, amikor a kolozsvári botanikus kertjét az ifjak nem a tudomány művelésére, hanem ingyen virág szedésére használták. Finom lelke nem engedte, hogy explicite tiltótáblákat tegyen a kertbe, és helyette azt írta ki, hogy mindent a szemnek, semmit a kéznek. Egy reggel, amint szokásos sétáján volt a füvészkertben, látta, hogy a vele szembejövő fiatalember gomblyukát épp az a ritka virág díszíti, amelynek virágzását napok óta türelmetlenül várta. Megkérdezte a virágtolvajtól, hogy tud maga olvasni? Aztán elolvastatta vele, hogy mindent a szemnek, semmit a kéznek. Az ifjú hegykén azt válaszolta, hogy nem letéptem, hanem leharaptam a virágot. Brassai nagyon kijött a béketűrésből, mondván: nem tudtam, hogy ebben a kertben szarvasmarhák is járnak.

Sokrétű elfoglaltsága ellenére arra is maradt ideje Brassainak, hogy az 1859-ben megalapított Erdélyi Múzeum Egyesületet élő intézménnyé tegye. Az igazgató és a természettudományi tár őre Brassai Sámuel lett, a régiségtáré Finály Henrik, a könyvtár vezetését Szabó Károlyra bízták. Brassai a múzeumkert kis házába költözött. Ott zavartalanul hódolhatott kedvenc tudományának, a botanikának. A parkot hamarosan füvészkertté alakította át. Az Erdélyi Múzeum Évkönyveit 1859 és 1872 között ő szerkesztette. Brassai indította el tudósi pályáján a Kőszegről Kolozsvárra múzeumi segédőrnek érkezett Herman Ottót, akinek saját 1000 forintos javadalmazásából 300-at átengedett. Itt vált Herman Ottóból kiváló tudós. Az itten összegyűjtött tudásanyaggal felvértezve írta meg Magyarország pókfaunájáról, megírta a magyar halászat könyvét, megszervezte a madártani intézetet, utat tört az ősfoglalkozások néprajzi és az ősemberi maradványok régészeti megismerése terén. Ha nincs Brassai, nincs Herman Ottó sem.

Brassai évtizedes tanári pályával a háta mögött, 1872 őszén tagja lett az újonnan alapított kolozsvári egyetem tanári karának. A fiatal egyetemnek fiatalok voltak a tanárai is. Egy külföldi professzor csipkelődve kérdezte: „Milyen egyetem az, ahol a tanárok nem is doktorok?” Ez alól Brassai sem volt kivétel, noha az oktatók között a legöregebb volt. Neki sem volt doktorátusa, és csak kinevezése után avatták tiszteletbeli (honoris causa) doktorrá. Sok tudománya közül végül a természettudományi karon lett az „elemi mathesis” professzora. Az egyetem prorektora és rektora, a matematikai és természettudományi kar dékánja is volt. 1883-ban nyugdíjazták, de a tanítást még azután is folytatta: a szanszkrit nyelvet adta elő. Érdekes, hogy az évszámok fordított tükre milyen is Brassai életében. 37 évesen akadémikus, és 73 éves korában egyetemi tanár. Mások ilyen korban már három éve nyugdíjasok. Az örök agglegény Brassai első szószólója volt annak, hogy a nők számára is meg kell nyitni az egyetemek kapuit.

Brassai napra kész volt a legfrissebb tudományos fölfedezésekkel. Voltaire egyik mondására hivatkozva azonban hasznosabbnak vélte egy hibát megtalálni, mint új igazságokat fölfedezni. Ezért írt annyi epés, polemikus cikket kortársai ellen. Mint zenész és zenekritikus egyetlen tekintélyt ismert el, Erkel Ferencet. Nagy tisztelője volt Liszt Ferencnek is, de vele vitába szállt, amikor az a cigányzenével azonosította a magyar népi muzsikát. „A <lángeszű Liszt> – írja Brassai – az ezópusi róka mintájára <sajtnak nézte a holdat>, cigány zenének a magyar zenét.”[8] Brassai szerint a kettő különböző forrásokból ered.

Meltz Hugóval együtt 1877-ben indította meg az Összehasonlító Irodalomtörténeti Lapokat. Ez volt a világon a legelső ilyen jellegű folyóirat. Céljuk az volt, hogy megismertessék külföldön a magyar, itthon pedig a külföldi irodalmat. Eljutott minden földrészre, közleményei tizenöt nyelven jelentek meg, nem számítva a nyelvjárásokat. Közösen kidolgozták a cigány nyelvnek a betűk magyar hangértékén alapuló latin betűs írásrendszerét. Petőfiana címmel rovatot vezettek, hogy más nyelveken is olvashassák Petőfi Sándor műveit. Mivel a kiadás költségeit nem tudták fedezni, ezért az utolsó száma 1888 januárjában jelent meg.

Brassai már életében jelképpé vált. Ő volt az utolsó polihisztor, a „Praeceptor Hungariae” azaz Magyarország tanítója.

1897. április 16-án kelt végrendeletét így kezdte: „Egyházam és nevelésügye iránt érzett érdeklődéstől vezéreltetve egész vagyonom általános örökösévé a magyar unitárius vallásközönséget teszem.”[9] Továbbá meghagyta, hogy vagyona mintegy felét, 12 000 forintot, a tordai Unitárius Algimnázium alapjához tegyék, a másik része pedig a kolozsvári Unitárius Főgimnáziumé legyen, és azt mindaddig tőkésítsék, ameddig az új Kollégium felépítésére sor kerül. Így épült be Brassainak nemcsak szellemi hagyatéka a szűkebb unitárius és a tágabb magyar közösség erkölcsi, társadalmi és tudományos életébe, hanem anyagi támogatása is a Berde Mózesé mellett az új impozáns Unitárius Kollégium falaiba, mely tanintézmény az idén büszkén ünnepelte fennállásának 450. évfordulóját.