Robert Fulghum a budapesti egyházközségben

Még 1990-et írtunk, és én akadémiai évemet töltöttem a manchasteri Unitárius Kollégiumban, amikor a karácsonyi ünnepkörben az akkori országos valláserkölcsi felügyelő Trevor Jones élettársától egy kis könyvet kaptam ajándékba. A könyv angol címe így hangzott: All I Really Need To Know I Learned In Kindergarten, és amelynek magyar fordítása a következő: Már az óvodában megtanultam mindent, amit tudni érdemes.

A könyv első olvasása is élmény volt számomra; az első gyors átolvasást még több is követte, hiszen rájöttem arra, hogy ez a mára már nyugalmazott amerikai unitárius-univerzalista lelkész egészen modernül, rendhagyó formában mondja ki szabadelvű vallásunk nagy igazságait. Valahogy úgy, mint ahogy egy erdélyi unitárius lelkészünk tette, amikor azt a címet adta könyvének: Régi igazságok új köntösben.

Hazaérkezésem után arra gondoltam, hogy magyarra fordítom a nyolcvanas évek legvégén megjelent angol nyelvű írást. Ehhez Alain Williams barátom tanácsára és segítségével hozzá is láttam. 1992-ban, amikor Alan barátom visszautazott Homoródszentmártonból Angliába, vette észre Budapesten azt, hogy ebben az elképzelésben már megelőztek, hiszen a könyvet már 1992-ben Havas Krisztina értő fordításában közreadta a Gyomai Kner Nyomda.

A könyv 1988-ban megjelent angol nyelvű eredetije, ahogy a nyomdát elhagyta (Villard Books, New-York) azon nyomban bestseller lett egész Észak-Amerika szerte. Azt is olvastam, hogy a szerzőnek ez az első megjelent könyve több mint nyolc millió dollár jövedelmet jelentett. Robert Fulghum lelkész, íróként történt felfedezése egy hittanos édesanyjának „köszönhető”, aki történetesen angol nyelv és irodalom szakos tanárnő. Gyermeke egy alkalommal úgy vitte haza tornacipőjét, hogy az egy olyan egyházi újságba volt becsomagolva, amelyben lelkészének egyik írása is megjelent. Az édesanya miután elolvasta az írást érdeklődött arról, hogy van-e a lelkész úrnak még hasonló írása. És volt több száz, talán ezer is, hiszen az általa szerkesztett újságban több mint húsz éven keresztül jelentek meg cikkei, az un. ministerial column -ban, vagyis, a lelkészi rovatban. Ezt követően Fulghum egész élete sikertörténet. Napjainkig hét könyvet jelentetett meg hasonló sikerrel, mint az elsőt, és így lett az Egyesült Államok legolvasottabb, és hadd tegyem hozzá leggazdagabb írója és nyugalmazott lelkésze.

Nem véletlen ezek után az sem, hogy Fulghum –ot az idei könyvhétre meghívták Magyarországra. És ő jött is szívesen, hiszen ez alkalommal egy olyan regényét adták közre magyarul, amelyet otthonában, Amerikában nem jelentettek meg eddigelé. (Robert Fulghum: Harmadik kívánság, Szilágyi Ágnes fordításában 440. oldal, Cartaphilus Kiadó). Itt ismerhette meg személyesen is a magyar olvasóközönség, az idén hetvenéves írót, aki a texasi Wacoban született és nevelkedett. Ifjú éveiben volt újságkihordó, dolgozott marhatenyésztő farmon, sőt énekes cowboyként is fellépett. Egyetemi tanulmányai után, rövid ideig az IBM-nél működött, majd teológiai diplomát szerzett, hogy aztán huszonkét évig unitárius lelkészként szolgáljon. Ugyanezekben az esztendőkben rajzolt és festett, valamint filozófiát is tanított a seattle-i Lakeside Schoolban.

Ugyanakkor képzett festő és szobrász. Énekel, gitározik és mandócsellózik. Egyik alapító tajga volt a kizárólag írókból álló Rock-Bottom Remainders nevű rock and roll nevű együttesnek.

Négy gyermeke és hét unokája van, a Washington állambeli Seattle-ben és Kréta szigetén él. Napjainkban meg világutazó.

Hét addig nyomtatásban is megjelent nagysikerű könyvét 16 millió példányban! jelentették meg. Tessék most belegondolni abba, hogy napjainkban, ha valaki pár ezer példányban eladhat egy könyvet az már sikertörténetnek, számít. Eddig, idén júniusig, 29 nyelvre fordították mintegy 103 országban. A francia Montaigne és az amerikai Thoreau követőjének tartja magát: hiszen mindkét irodalmi irányzat mintául szolgál számára. Én meg magamat tartom az ő követőjének 1990 óta, amióta megismertem első könyvét elolvasva.

Magyarországon két esszégyűjteményével, a már említett Már az óvodában megtanultam mindent, amit tudni érdemes és a Már lángolt, amikor ráfeküdtem – mel vált ismertté. Szintén a Cartaphilus kiadó tavaly karácsonyára adta ki írásainak újabb példányát Ó – Ó címmel. És még az idén megjelenteti a Mi az ördögöt csináltam? című válogatását.

Fulghum eddigi legnagyobb vállalkozása egy, a világ számos pontján játszódó fordulatos regény. A harmadik kívánság. Eddig, Magyarországot leszámítva Csehországban jelent meg, és hatvanhatezer példányban fogyott el. De hamarosan kiadják Szlovákiában is, de várhatóan Spanyolországban, Németországban és Olaszországban egyaránt. A könyv második részének megjelenése Magyarországon őszire várható.

Hosszú évek kívánsága, elképzelése és vágya teljesült számomra az idén június 2.-án a kora esti órákban, amikor az Alexandra Könyvesházban személyesen is találkozhattam vele a Panoráma teremben, könyvének bemutatója alkalmából. (A fénykép is ott készült, amely Gretchen Thomas jelenleg Ausztráliában élő nyugalmazott lelkésznő felvétele.) Élmény volt számomra a vele való találkozás és az azt követő beszélgetés, mint ahogy az is, amiképpen Tisza Kata beszélgetett vele életéről, munkásságáról.

Merész ötletem támadt a búcsúzás alkalmával, amikor odaléptem hozzá és arra kértem, ha már nem messze foglaltak neki szállást templomunktól a Four Seasons szállodában, jöjjön el másnap unitárius templomunkba, ahol éppen konfirmációra készültünk fiatal unitárius barátainkkal. Megígérte, hogy itt lesz, de azt is elmondta: sajnos egy rádió interjú végett nem maradhat csak valamivel 12 utánig templomunkban. Így hát alkalmam volt köszönteni szószékről is a világhírű írót, aki hírnevét és sűrű programját addig szüneteltette, míg az istentisztelet zajlott, majd észrevétlenül tovább állt. A hozzá illő módon világutazóként világkörüli pályára állt. De tette ezt úgy, hogy június 4., hétfőn itt Budapesten ünnepelhette hetvenedik születésnapját.

Megegyeztünk abban, hogy nemsokára Portalndban, Oregon államban is találkozunk, az unitárius-univerzalisták negyvenhatodik közgyűlésén. Erre is sor került június 20-24. közötti időszakban. De ez egy másik történet, amiről majd lapunk egy következő számában fogok jelentkezni.

Budapest, 2007. szeptember 1.

Kászoni József

Kálnoki Kis Tamás

Emlékezés Kelemen Lajosra,

a 130 évvel ezelőtt, 1877. szeptember 30-án született kolozsvári levéltáros-(művelődés)történészre, az Erdélyi Unitárius Egyház 39. főgondnokára

Kelemen Lajost a magyar művelődéstörténet az erdélyi tudományosság amolyan garabonciásaként tartja számon. S ha a róla eddig megjelent írások nem is fukarkodtak a különleges jelzőkkel, az igaz, hogy a hozzá egykor közel állók közül is csak keveseknek sikerült valamit feltárni, a külső eseményekben nem túl gazdag, de mindenféle ördöngős mesterséghez, értő, “rejtélyes” életű férfi pályájáról.

Az életével és munkásságával foglalkozó írások szerzői mellett, pl. a születésének százéves évfordulójára spontán emlékezők is – néhány kivételtől eltekintve – csak hétköznapi krónikásai ifjúkorának, tanári beiktatásának, levéltárosi kinevezésének és működésének, akadémiai taggá választásának. A rá emlékezők zömmel ezekre a mérföldkövekre alapítottak.

Életművének leginkább hozzáférhető alkotásait megjelent írásai képezik.

Szabó T. Attila írt először őszintén arról, hogy az életrajz, illetőleg az életmű felvázolásához csak két megbízható forrás állott rendelkezésére: egyrészt Kelemen Lajos rövid életrajza 1942-ből (Molnár B. Lehel (közlő): Kelemen Lajos önéletrajza. = Keresztény Magvető. 103. 1997. 3-4. 228-236.), másrészt a négy évtizedes kapcsolatuk rendjén tőle hallott sok-sok életrajzi adalék.

Egy 1967-ben megjelent levél-montázstól eltekintve, az első Kelemen Lajos levél-publikáció 1974-ben látott napvilágot, azzal a szándékkal, hogy ennek az emberi és erdélyi ritkaságnak elsüllyedtnek hitt örökségéből megmentsen valamit (azóta sem számottevő, bár gyarapodott a közreadott levelek mennyisége, ugyanakkor bíztató, hogy előrehaladott állapotban van Kelemen Lajos és Veress Endre levelezésének megjelentetése és naplóinak közreadásán ugyancsak serényen dolgoznak már).

Akikkel levelezett, azok közül is csak kevesek tudták, hogy a szenvedélyes szorgalmú levéltáros, a levélkérdezősködőknek nem egyszer tanulmány számba menő, irodalmi becsű leveleket írt. Neki úgy tűnt olykor – tragikomikus tapasztalatai alapján –, hogy csak tollutépés az, nem derekas munka, amire kényszerült.

Tudós pályatársai, kiváló tanítványai azonban észrevették, hogy nem egy levele valóságos történeti munka, nyomtatásban is megállja a helyét.

Amikor 1977. szeptemberében Entz Géza, Kelemen Lajos születésének századik évfordulóján rá emlékezett, előadásában hangsúlyozta, hogy véleménye szerint Kelemen Lajos levelezése talán csak Kazinczy Ferencéhez hasonlítható.

Gyermekkora óta őrizte a hozzá írt leveleket, közel 8000 darabot, félig betű, félig időrendben, mert végleges rendezésükre soha nem maradt ideje. Ezek 95 %-ára válaszolt. Pedig kérdezni könnyebb, válaszolni azonban valamivel mégis csak nehezebb volt. Nem egy levelének válasz-anyaga több napi, sőt, esetenként több heti utánjárást igényelt. Sokszor, hogy rossz kedvében való világnézetét ne dokumentálja papíron - mert a levélkérdezősködők olykor valóságos rébuszokat adtak fel neki - inkább nem írt. Ilyenkor úgy érezte, hogy az a műfaj is egy a sok iparág közül, mely életének kerékkötőjévé lett.

De mert a leveleiben lévő információk nagy része levéltári ihletésű, másrészt korának és életének hiteles forrása, olyan történeti értékkel bírnak, amelyek nélkül nem csak életét, de szűkebb hazája Erdély és Kolozsvár művelődéstörténetének utóbbi száz évét sem lehet hitelesen megírni. Mert ő úgy tekintette sajátjának Erdély levéltárait és történetét és úgy is ismerte azokat, mint édes gyermekét. (Kálnoki Kis Tamás: Kelemen Lajos levelei. = Levéltári Szemle. 28. 1978. 1. 77-84.)

Azt is kevesen tudják, hogy élete egyik fő feladatának tekintette az arra érdemes pályatársak és szakemberek becsületes törekvéseinek legalábbi segítését.

Már csak sajátos helyzete és elfoglaltsága miatt se kergetett nagyravágyó ábrándokat. Helyzetét józanul mérte fel, azok között a körülmények között, amelyben a kortárs erdélyi magyarság akkor élt.

Tisztában volt képességeivel, felkészültségével és tudta, hogy legalább hármas munkakörrel terhelve, valamire való nagyobb feladatot nem vállalhat.

Marosszéki székely volt. Nála a világon senki se tudta jobban mi az azért is és az azért se. Csak későn látta be, hogy jobb lett volna olykor alkalmazkodni, mint félreállni a sokszor nem is annyira rosszindulatú, mint inkább ostoba mellőzések vagy bántások miatt.

Egyetemi tanulmányai befejezése után, 1902-től, napidíjasként dolgozott az Erdélyi Múzeum Könyvtárában (1903. január 1-től – ugyanilyen minőségben – az Egyetemi Könyvtárban). Igazgatója megbízásából ekkor kezdett ismerkedni a nevezetesebb erdélyi családok levéltáraival. Könyvtárosi pályája elején leggyakrabban a Kis-Küküllő középső folyása néhány faluja főleg kisebb nemesei között fordult meg. Falujárásai közben érzékenyen reagált a társadalmi problémákra és rajzolt néhány mondattal látványosan találó képet az arisztokráciáról, a felsőbb és középosztályok rangkórságáról, az osztálygőgben szenvedők nagy részének családja történetét nagyapján túl már nem ismerő tudatlanságáról.

A könyvtártól – kinevezése érthetetlen halogatása, mások szerint Erdélyi Pál igazgató tudományos féltékenysége miatt – 1907-ben vált meg. Bár Erdélyi Pál érdemeit elismerte – később olvasásra hozzá került becses leveleinek megőrzésén fáradozott – azt nem tudta megemészteni, hogy ő, akkor, bizonyos állásról igazgatója részrehajlása miatt maradt le. “Erdélyi Pál kezére a sorsomat még egyszer nem bízom” - jelentette ki 1915-ben. Sérelem érte őt azért, mert az Erdélyi Múzeum Levéltárának nagy részét ő hozta be, érte ő agitált, benne ő dolgozott és dolgoztatott. Az Erdélyi Múzeum levéltárosa mégis Veress Endre lett, s ezzel Kelemen Lajos előmenetelének akaratlanul is útját szegte.

1908 nyarán - ekkor már a kolozsvári Unitárius Kollégiumban tanított - felfedezett egy kora Árpád-kori országhatárt, amely Kerléstől a Mezőségen át húzódott Erked, Mezőkapus, Kerelő-Szentpál, Sövényfalva és Nagykapus érintésével a Szeben melletti Preszáka felé. Úgy tervezte, hogy bejárja ezt az utat, Kerlésig vonaton, onnan pedig hegyen-völgyön át, az egykori gyepűvonal nyomán haladva gyalog. Az útjába eső falvak udvarházai, régi templomai, harangjai és a közben tett néprajzi megfigyelések gazdagították volna ezt az Orbán Balázs-i vállalkozást. Mindössze egy hónapra, legfeljebb öt hétre, meg egy vasúti szabadjegyre lett volna szüksége ehhez. A bejárás azonban elmaradt. Az 1944-ben rövid időre birtokába jutott I. osztályú vasúti szabadjegy – mint írta – már csak a döglött lóra szánt ezüst patkó lehetett.

Ma már azt is alig tudja valaki, hogy a művészettörténet írását és vele az érdeklődést Erdélyben szintén Kelemen Lajos teremtette meg. Akkor kevesen forgolódtak ezen a téren, az ehhez szükséges történettudományi ismeretekkel is csak kevesen rendelkeztek. Ez volt az a terület, amelybe a rosszindulat a legkevésbé tudott belekötni. Úttörő munkájának jutalom-eredménye az lett, hogy az érdeklődést felébresztette. Egy generációval később, hivatott és felkészült szakemberek sorának maradandó alkotásai emelték naggyá azt a munkát, amelynek ő soha nem tartotta úttörőjénél és anyagszállító munkásánál többre magát. Úgy érezte, hogy azok, akik nála nagyobbra nőttek, vitték el jó hírét, amelynek eredménye a Magyar Tudományos Akadémia külső /külföldi/ tagsága lett.

„Jó ha tudjuk, hogy honnan eredünk. Nem hiúságból, hanem azért, hogy ragaszkodjunk e földhöz, hazához, mely szült és nevelt s tulajdonságainkból a jókat neveljük s a rosszakat irtsuk. Ez a fejlődés útja. Aki ezt nem ismeri, az csak bolygó a világban, melyet lehullott falevélként sodor az élet vihara.”

A múlt életének megelevenítésében oly pazarul beszédes történettudós gyermek- és ifjúkoráról , családja akkori életéről, csak nagy ritkán ejtett el néhány szófukar megjegyzést. Ma a Születtem Marosvásárhelyt címmel 1993-ban Kolozsváron megjelent önéletírásából és leveleiből rekonstruálható valamelyest ez az időszak: nyarai, a kirándulások a Jedd és Koronka közti halmok erdejében és a Somostetőn, ahonnan a Fogarasi havasokig látott, az 1890-es első, nagy rokonlátogató gyalogút emléke, az első útleírás története, az érettségi, az egyetemre kerülés izgalmai, a reménységgel váltakozó reménytelenség s a szeptemberi elszánt nekivágás a szerencsekeresésnek.

1897-ben naplójegyzetekben is megörökítette a Kolozsvárra jutás kétségek és kilátástalanságok között, sírással kezdődött, baljóslatú történetét.

Az ifjú Kelemen Lajos a belső, lelki alkatbeli kényszeren kívül gyermekévei őszi és tavaszi estéin, néha két-három óráig is hallgatott színes, bonyodalmas mesék, a korabeli romantikus szépirodalmi és tudományos művek hatása alatt, az átlagos ifjúságnál is jóval messzebb jutott az ábrándvilágban. Ifjúságára emlékezve, idős korában is hitelesen tudta felidézni ezt az egészségesen mértéktartó hangulatot.

Megvolt már kisleánya, amikor besorozták a 62. közös gyalogezredbe. Ekkor eszébe jutott, hogy a harcterek valamelyikén ő is ott maradhat és a kisleány, ha felnő, azt se fogja tudni, hogy az apja ki és mi volt.

1915-ben nekifogott hát önéletrajza megírásának. Gyermekkorának történetét – mert időközben a katonai szolgálat alól felmentették (de az már egy külön történet) – elemista kora végéig írta meg. Önéletrajzát azután – közel harminc évi megszakítás után – 1944. novemberének 21-23. óráiban folytatta, a villanyvilágítás szünetelése miatt gyertyafénynél. Ekkor a marosvásárhelyi érettségi előttig jutott és ott abbahagyta. Minden valószínűség szerint a fentieket összegezte később, mintegy 150 levél-oldalon. Letisztázását évek múlva is csak tervezte, a munka nagy része fogalmazvány maradt.

Csak az 1897-ben megkezdett naplófeljegyzéseihez írt időnként valamit. Fél évszázadon át húsz kövér kötetre duzzadt feljegyzéseit kezdésükkor csak a maga számára, emlékezete erősítésére írta, mert az közérdekű információk mellett, többször bizalmas természetű részleteket is tartalmazott.

Családjában valami örökségféle volt az irodalom tisztelete, a versírás vagy legalábbis a költemények szeretete.

Feljegyezték, hogy nagyapja egyik unokatestvére, szintén Kelemen Lajos, az 1848/1849-i belügyminisztériumi titkár, 14 éves korában már olyan verset írt a szabadsághoz, hogy Kazinczy Ferenc ujjongva várta benne a jövendő nagy költőjét. Prózaírásban is kivált erdélyi írótársai közül Életküzdelmektől sorvadozva, nyomorban halt meg 1850-ben (Pálmay József szerint 1849-ben) Budán.

Édesapja is szerette a verseket. Kedvenc költeményeit szép írással másolgatta kötetbe, a maga szórakoztatására.

A fiatal Kelemen Lajos szintén írt néha verseket. Utóbb próbálkozásaira nyomasztólag hatott Bolyai Farkas példája, aki szigorú ítélettel helyezte költeményeinek hamvait abba a fedeles fapohárba, amelyet a marosvásárhelyi Református Kollégium – nagykönyvtárában – kegyelettel őrzött. „Mikor láttam, hogy egy ilyen nagy ember, ilyen szigorúan intézte el költeményei sorsát én, a kicsiny nem mertem bízni jobb sorsomban, s tán jól is tettem” – írta. Házasságkötése előtt égette meg kísérleteit. Csak véletlen folytán menekült meg a tűztől akkor néhány. Ránk a Gidófalvy-emlékkönyvbe jegyzett 1927 és 1941 között írott tíz verse maradt.

Gyermekkora óta vonzódott a képzőművészethez, festészethez, jóllehet rangos képkiállítást tanárjelölt korában Kolozsvárott látott először. Gyermekkorában csak arra volt lehetősége, hogy az országos vásárok forgatagában elmerülve bámulja az olajnyomatokat árulók portékáit és a pótkávéhoz mellékelt híresebb tájképfestők képeinek reprodukcióit gyűjtse. Később, művészettörténészként, hivatásszerűen foglalkozott a képzőművészetek történetével és a kortárs művészetekkel.

Éveken keresztül gyűjtötte – ABC rendben – az erdélyi képzőművészekre vonatkozó adatokat, a Művészeti Lexikon számára. A gyűjtés célját kortársai nehezen értették, hiszen egyik-másik tehetség ilyen zsánerű munkával nem találkozott, ilyenféle, -fajta művet tán soha se látott. Tizenöt-húsz soros művész életrajz-vázlatokért néha évtizednyit agitált és várt. Csoda-e, hogy az emberi megbízhatatlanság és pontatlanság gyarlóságát állandóan emlegette.

Öklelő és vasvillázó erőszakossággal gyűjtötte környezete íróinak rövid önéletrajzát, abban a reményben, hogy nyugodtabb időkben eljön az ideje a Szinnyei József és Gulyás Pál-féle Magyar írók élete és munkái folytatásának. Vagy száz íróról volt adatgyűjtése.

Néhány művésszel, íróval pályája során szorosabb kapcsolatba került. Kós Károly történeti munkáihoz szakmai segítséget nyújtott. Móricz Zsigmond az Erdély trilógiában állított „titkos” emléket Kelemen Lajosnak, a mindentudó Kelemen deák alakjában, aki „úgy megismerte a világot, de kivált a magyari tájakat, hogy minden zeget-zugot ismert, minden urat s annak egész életét, családját, híveit és barátait és ellenségeit is tudta, jobban, mint ő maga. Még azt is, hogy kinek hány gyermeke vagyon, a azok hogy nőnek s mire válnak. És hogy állapota hogy fordult, s ma mit tud cselekedni jót, vagy rosszat. S Kelemen deáknak olyan feje volt, hogy abban minden megmaradott és semmi össze nem zilálódott.”

Nem Mikó Imre volt az egyetlen irodalmár, a ki csípős megjegyzéseit irodalomról, politikáról, az általa mélyen átélt és megelevenített történelmi eseményeket, mulatságos tréfákat és anekdotákat úgy használta és adta tovább, mintha azok a sajátjai lettek volna. Csak ő bevallotta.

A híres zsögödi, székely festő, Nagy Imre 1954-ben portrét készített az idős tudósról. Kelemen Lajos szerint olyat, hogy „Meg lehetett volna venni a nyugdíjasok cégtáblájának”. Emlékezete szerint ugyanis akkor sietve öltözött s a festő a képre a futtában felvett, egy számmal nagyobb gallérban vázolta fel. Hiába ment utána minden nap inghez és nyakhoz való gallérral, ha Nagy Imrének úgy tetszett, s a képet úgy hagyta. Így szerepelt aztán szülővárosában, Nagy Imre képe útján. Nagy Imre „Kétszáz rajz”-a között egy 1956-ban készült, teljes alakos Kelemen Lajos rajz került kiadásra (Bukarest, 1973).

Gy. Szabó Béla és Hankó János is készített róla rajzokat, többen fényképfelvételeket. Ezek közül igazán közismert a születésének nyolcvanadik évfordulójára megjelent emlékkönyvben közölt fényképfelvétel. Néhány egykor és Erdélyi Lajos által róla készített felvételt Jakó Zsigmond cikke mellékleteként ismerhettek meg a Korunk olvasói (1978). Kelemen Lajos Művészettörténeti tanulmányai kötetborítóinak hátlapjait dekoráló portrék mellett azok a fotográfiák kerültek még az érdeklődők szemei elé, amelyeket Sas Péter adott közre a Kelemen Lajos-féle Dr. Gidófalvy István monográfiában (Kolozsvár, 2002) stb.

Ő maga, mesterek nélkül, kínlódva próbálkozott a rajzolással. Néhány sikerének oka a pontosságra törekvő, lelkiismeretes utánzás volt. Elsősorban épületekről, szükségből, emlékezete alátámasztására készített rajzvázlatokat. Egyetemi hallgató korában tanárairól és környezetének markánsabb alakjairól rajzolt néha sikerült arc- és apró torzképeket.

A fényképészet története is vonzotta.

1904-ben jelent meg Pálmay József kötete Marostorda vármegye nemes családjairól. Közöttük szerepelnek a nagy-ernyei Kelemenek is. A családtörténet írással kapcsolatosan Kelemen Lajosnak az volt a véleménye általánosságban, hogy „a genealógia értékes történeti segédtudomány, ha az átöröklés, s a családi összeköttetésekkel együtt járó pártállás, atyafiság csoport, birtoknövekedés befolyások nézőpontjából foglalkozunk vele”. Az üres címkórsággá és hiuság játékká süllyesztett genealógiát azonban ő sem becsülte. De mert az 1918 után kialakult új helyzetben, természetes ösztönétől vezetve felismerte, hogy a korábbi államtörténet művelés helyett a nemzeti önismeret szolgálatára van szükség (ő mindig ezt művelte), bizonyos lehetőséget látott abban, hogy a családtörténeten keresztül juttassa el az erdélyi magyarságot a történelmi érdeklődésig és vele a történelem olvasásáig. Ezért volt ő sok embernek ingyen genealógusa. Ezen a téren levelezésével és a „bő megbeszélésekkel” nagy munkát végzett.

Részben genealógusként került kapcsolatba azokkal az erdélyi családokkal is, akiknek birtokában levéltári anyag volt és az abból általuk, több-kevesebb hozzáértéssel kisilabizált adataikat az Erdélyi Múzeum Levéltárának dokumentumaival és levéltárosa hozzáértésével szándékoztak teljessé tenni. Ezeknek a kapcsolatoknak eredményeként több értékes családi levéltárral és levelesládával gyarapodott az Erdélyi Múzeum Levéltára.

Kelemen Lajos kapcsolatban állt genealógiai és heraldikai irodákkal is, bár ezek munkáját, elsősorban a fővárosi „genealógiai gyáriparosok” miatt nem sokra értékelte.

Néha azonban anyagi helyzete miatt arra kényszerült, hogy külön díjazásért családtörténeti adatgyűjtést vállaljon. Ilyen munkát évekig végzett, pl. a P. Horváth-családnak. Ez számára lehetőség volt arra is, hogy megbízója költségén olyan erdélyi és magyarországi közgyűjteményeket is meglátogathasson, amelyeket saját költségén felkeresni nem lett volna módja. Erdélyben gyűjtött levél- és oklevélmásolatait 2-3 hetenként postázta – mindenkinél alacsonyabb kutatói bérért –, megbízója szerint erdélyi lélekkel szolgálta az erdélyi magyar ügyet. Háromszor 10-10 napos budapesti vendégeskedés lett ezért a jutalma, amelyről öccsének megírta, hogy: „Ő – megbízója – azt hitte, hogy én mint özvegy ember, majd végig járom ott az orfeumokat, színházakat, s hogy ne zsenírozzam magam tőlük, azért szállásolt a Renaissance penzióba. Én azonban az orfeumot sohasem szerettem, s arra se néztem egynek sem, s színházba sem mentem. Ellenben a fölmeneteleim nagyon hasznosak voltak arra, hogy az itt nélkülözött szakirodalmat bár kívülről lássam, s megfordulhassak a b[uda]pesti múzeumokban és gyűjteményekben, s lemaradásom egyben-másban pótolhassam. Néha ez sokkal többet ért, mintha 200-350 pengővel többet szereztem volna itt tőle”.

Levéltári munkája közben gyűjtötte a családtörténeti vonatkozású adatokat is. Nem kész genealógiai táblák voltak ezek, csak adatok, 1300 erdélyi, majdnem mind magyar családról. Csak Maros-Torda megyére vonatkozóan 50000-60000 okmány ide vonatkozó, használható adatanyagát gyűjtötte össze és ezeket öreg korában is bővítgette. Legjobban, tán mindenkinél jobban Marosszék, Maros-Torda megye családjait ismerte. Ha felkérték volna …, ha megbízták volna …, de ott a jó flekken, a borvizes bor és a vargabéles előbbre való volt a tudománynál. Ezért a családok előtt ismeretlen adatokkal sem lehetett a történelmet megszerettetni, népszerűsíteni és ennek útján a nemzeti történelembe belekapcsolni szülőföldjén.

Kutatómunkát végzett másoknak is. Csaknem egy életen át, pl. Veress Endrének. Munkakapcsolatuk történetét egy Kelemen Lajos pályakép-vázlat keretei között, a Levéltári Szemle hasábjain írtam meg, évtizedekkel ezelőtt. Most, kettejük levelezése kiadásának finiséhez közeledve, már árnyaltabban látom, milyen lehetett az a barátság, amelynek fellelt dokumentumai egykor felizzították érdeklődésemet Kelemen Lajos személye és munkássága iránt. Veress Endre csak egy volt a sok közül, Szabó T. Attila szerint ugyan egyike a legtöbb segítséget igénylőknek.

Testvéröccséhez írott leveleiben gyakran emlékezett családja elhunyt tagjaira és észrevehető tendenciával haladt ezen az úton vissza az időben.

Az 1930-as évek végén a Fotófilm vállalat tulajdonosával a Székelyföld egy részét befutva „lekapta” azt a kis Temető utcai házat, amelyben született. Három nappal később, mire Marosvásárhelyre visszatért, a házat már lebontották. Bár érdek és emlékszálak alig fűzték ehhez az épülethez szülei emlékén kívül, fájt látnia a pusztulást.

Írt a család életét irányító, puritán egyszerűségben élő, kiváló emlékező tehetségű édesanyjáról, aki az újszülött Kelemen Lajost látva azzal vigasztalta a csecsemő életéért aggódó szülőket, hogy bizony megél, az ilyen csenevész forma gyermekek még erősebbekké és életrevalóbbakká szoktak fejlődni. Írt a lángoló szívű szerelmi hős nagyapjáról, aki marosvásárhelyi tanuló korában a Kollégium előtt elmenő, ismeretlen, csinos leánykát meglátva oly-annyira megbabonázódott, hogy utána egyenesen a lányos ház ebédlőasztaláig futott.

Éveken keresztül tervezte, hogy egyszer majd megírja a Kelemen-család történetét. 1940-ben Clauser Mihálynak írt röviden a nagyernyei Kelemenekről. Ebben tett említést a Pálmay József-féle Kelemen-családtörténet hiányosságairól és hibáiról. A Kelemenek levelesládáját egyébként Kelemen Lajos gyermekkorában még látta, egyes darabjait forgatta. Az egykor nagyapja öccsénél, Kelemen Józsefnél őrzött családi levéltár, annak halála után unokájához, Adorjáni Károlyhoz került, aki a ládát Nyárádszentlászlóról Gálfalvára vitte. Adorjáni Károly itt volt falusbíró. Gálfalván, a mindennapi szükségre nem kellő anyagot, a falu egy láda régi levelével együtt, Adorjániék a csűrben helyezték el. Bizonyára valamelyik haragosuk gyújtotta fel a csűrt, s az porig égett, minden benne valóval együtt.

Egy alkalommal Kelemen Lajos említést tett arról, hogy felmerült benne az egykor román nyelvű, román származású magyar nemes családokról szóló családtörténeti munka megírása. Mert a két világháború közötti Romániában is divat volt az ősök kultusza.

Alázatos munkával gyűjtötte a Régi Magyar Könyvtár új kiadásához az adatokat. Elsősorban olyan kisnyomtatvány anyaggal segítette 1925 és 1930 között az új kiadás előkészítésével megbízott Dézsi Lajost, amelyeket a kolozsvári Unitárius Kollégium szeniori számadásaiban és jegyzőkönyveiben talált. Egy helyen konkrét említést tett egy Paget angol követhez szóló unitárius deák-üdvözlet egyetlen ismert példányáról, amelyet a diákok akkor nyomtattak ki, amikor Paget, Kolozsváron át utazott haza és itt ezzel üdvözölték őt.

Ilyen vonatkozásokban adott kimerítő tájékoztatást, elsősorban a Régi Magyar Könyvtár I. kötetének anyagában történt változásokkal kapcsolatosan az erdélyi könyvtárak közül a kolozsvári volt római katolikus lyceum, a főgimnázium, a református főgimnázium, a Minorita-rendház, a nagyenyedi (kisebb) zárda, a volt Ferences zárda, az Erdélyi Múzeum Könyvtára, a tordai unitárius algimnázium, a székelykeresztúri öt gimnáziumos, csonka unitárius középiskola (ide került egyébként Jakab Elek könyveinek jelentős része) , a volt mikházai zárdakönyvtár, a csiksomlyói zárdakönyvtár, a gyulafehérvári Batthyány és a nagyszebeni Bruckenthal könyvtárak könyvanyagáról és a háborút 1958-ig követő évek könyvtári szervezeti változásairól.

A szorosan vett művelődéstörténeti kérdéseken kívül Erdély sajátos társadalmi-gazdasági viszonyai is foglalkoztatták. Ezen a téren tett néhány figyelemre méltó észrevételt. Ilyen volt például a két világháború között a felekezetiség túltengése Erdélyben, amelynek során egyesek elfogultságukban már-már a XVI. századba értek vissza. A fáradtság és az elkedvetlenedés jelei egyfajta bűnbánat őrületben jelentkeztek. Kelemen Lajos elítélte a problémák látszat megoldását, az új nemzedéknek a realitásokra nevelésével szemben.

Megfigyelte, hogy Erdély legnagyobb, legműveltebb városa, Kolozsvár szomszédságában, északi irányban 13-14 kilométer távolságig is, éspedig nagy részben határában alakult ki az erdélyi medence középső részének legnagyobb, műveletlen területe. „Kolozsvárt sok a marha – tehát legelőt hagytak jó nagyot” – írta.

Az a várostörténész, aki egyszer majd Kolozsvár legújabb-kori történetének kérdéseivel, a város egykor jellegzetes arculatában megindult változások (népesedés, településrendszer stb.) dolgaival kíván foglalkozni, kimerítően alapos, az egyes épületek arculatában bekövetkezett módosulásokig lemenően találhat adatokat Kelemen Lajos egyik-másik levelében.

Életének legfőbb műve az Erdélyi Múzeum Levéltára: 50000 darabból másfél milliós, hatalmas értékű levéltárat hozott létre. Valóban többet tett ezen a téren, mint erdélyi levéltáros szak(ma)társai. Mégis viszonylag csekély számú, direkt adat áll rendelkezésünkre levéltárosi munkájával kapcsolatosan. Ezek közül való az a két jelentés, amelyeket 1940 és 1941 között a kolozsvári Állami Levéltárról és az Unitárius Egyház levéltárairól készített (Kálnoki Kis Tamás: Reménytelen reménységben, avagy remény a reménytelenségben. = Levéltári Közlemények. 70. 1999. 1-2. 143-163. és M. Bodrogi Enikő-Molnár B. Lehel: Az Erdélyi Unitárius Egyház Gyűjtőlevéltára alakulásának történeti áttekintése. = Keresztény Magvető. 108. 2002. 1. 3-12.).

A Teleki Pál Tudományos Intézet részére 1942-ben dolgozta ki az Erdélyi Múzeum Egyesület kiadványtervét. Ebben kifejezésre juttatta, hogy a Múzeum kiadványsorozatát nem alkalmi i ötletekkel, hanem kidolgozott terv szerint kellene csinálni.

Kelemen Lajos méltatói csaknem teljesen megfeledkeztek kutató-nevelői tevékenységéről és módszereinek bemutatásáról. Pedig levéltára ilyen vonatkozásokban egyfajta iskola, műhely szerepét töltötte be Erdélyben. Tapintatos szeretettel nevelte az írás tiszteletére és megértésére tanítványait. Viszonylag könnyen olvasható leveleket vett ilyenkor elő, elmagyarázta a levelek olvasásának és másolásának módszerét és követelményeit. Aztán magára hagyta a járatlant, hogy egyéni képességei és ambíciói szerint birkózzék a szöveggel. A szövegolvasás fehér foltjait és a kezdő másolgató botladozásait a szöveg folyamatos kibetűzésében kedvesen, maga mentegette. Személyes példaadással nevelte a történelmi élet valós szemléletére, igazságszeretetre, önzetlen szolgálatkészségre, a közösségi- és magánéletben való feddhetetlenségre, a tudományművelés erkölcsi követelményeire és még sok minden másra azokat, akik vele tanítványi minőségben vagy fiatalon munkatársi kapcsolatba kerültek.

A levéltári kutatás bűvöletét ismertette meg Kelemen Lajos a gondjaira bízottakkal.

Az Unitárius Egyház 39. főgondnoka akkor lett, amikor életenergiái végképp megfogyatkoztak. Alkonyóráit élte (amely folyamat egy szívszaggató történet). Híre, neve ékesen díszítette ugyan egyházát, de az unitáriusok hajóját irányító, kormányzó munkában tevőleges részt vállalni 1960 és 1963 között már nem tud(ha)ott. Így is szép volt az egyházi hierarchia legmagasabb világi tisztségébe emelése annak a tudós férfiúnak, aki hittestvéreiért mindenkor megtett minden, amit megtehetett. Annál szomorúbb viszont, hogy az MTA Történettudományi Intézetének kiadásában 1996-ban, Budapesten megjelent, Egyházak az újkori Magyarországon : 1790-1992 c. kézikönyv archontológiájából éppen ő, a történész-levéltáros főgondnok maradt ki.

Sokkal tartozunk neki. Emlékezésünk, emlékeztetésünk születésének 130. évfordulójára ezért jó alkalom arra, hogy számba vegyük, mi az, amit meg kell tennünk ahhoz, hogy életének egyháza közösségében eltöltött idejével elszámoljunk a (tudományos és unitárius) nyilvánosságnak.

Nagymaros és annak két antitrinitarizmust hirdetője: Trombitás János és Csapó György

Még ma is kevés ismerettel rendelkezünk a mai Magyarország terü­letén, a XVI. században jelentkezett antitrinitárizmus felől.

Idevonatkozó ismereteinket 1995-ben Szakály Ferenc bővítette ki, “Mezőváros és reformáció” című könyvében, melyben ír egy, a Dunántúlon, Nagymaroson fellépett antitrinitarizmusról, illetve annak két ismert személyéről: Trombitás Jánosról és Csapó Györgyről.

Mit tudunk Nagymarosról ?

Nagymaros jelentőségét egyfelől a közeli - többször királyi szék­helyül szolgáló Visegrádnak, másfelől a településen átvezető észak-dél irányú kereskedelmi útnak köszönhette. A település már a XVI. század­ban mezőváros jelleget öltött. A visegrádi révre nyíló tágas vásárterét boltok övezték. Gótikus temploma és néhány kőből épült háza, valamint ispotálya /Kórháza/ Nagymarosnak kisvárosi jelleget kölcsönzött. A település fölötti hegyet szőlőskertek övezték, melyeknek bortermése jelentősen növelte a település lakóinak anyagi jólétét. Német ajkú lako­sai nagy része a török uralom alatt elköltözött. Helyükre magyar anyanyelvű kereskedők települtek le. A mezőváros, mint a Magyar Királyság és a Török Birodalom egykori határállomása, - hol, mint a budai pasa közigaz­gatási területe -, hol Forgách Imre trencséni főispán szolgálati birtoka­ként szerepelt, de a település tulajdonképpeni gazdái azok az ott lakó kereskedők voltak, akik itt rendelkeztek állandó lakóhellyel és innen kiindulva végezték kereskedelmi tevékenységüket.

E kereskedőknek egyike volt Trombitás János.

Trombitás személyét illetőleg Szakály több forrásból merített. Így mondja “hódoltsági paraszt-polgárnak”; Kanyaró Ferencre hivatkozva “nagybefolyású főúrnak”, Jakus Ferencre utalva “előbb budai polgárnak, s majd kassai lakosnak, aki innen kerül Nagymarosra.”

Apja, János, Selmecbányán Ferdinánd király szolgálatában állott.

A mi Trombitásunk apja halála után került Nagymarosra. Itt kötött házasságot 1559-ben Sült Annával.

Szakály - Trombitás ellenfeleire hivatkozva - olyan “iskolázatlan, de éleseszü embernek mondja, aki nagy befolyást gyakorolt polgártársa­ira. Vagyonos kereskedőnek mondja, aki a budai pasa megbízásából Nagymaroson adószedői tevékenységet is folytatott.

Ez a Trombitás János volt az észak-dunántúli antitrinitárizmus lelkes képviselője és terjesztője.

Novans Ferenc komáromi lelkész följegyzéseire hivatkozva - Szakály szerint, Trombitás kereskedő útján ismerkedett meg az erdélyi an­titrinitarizmus képviselőivel. Azok hitelvi álláspontjával egyetértve, Dávid Ferenctől szentháromságtagadó iratokat és az antitrinitárius ta­nok terjesztésére lelkészt kért. A politikusként is jeleskedő Trombi­tás propagandát folytatott a királypárti Bekées Gáspár erdélyi fejede­lemmé választása érdekében is.

Arról nincs tudomásunk, hogy Trombitás Nagymaroson az antitrinitáriusok részére külön templomot épített volna. Minekutána Trombitás Nagymaros jómódú polgáraival egyetértve az antitrinitarizmus követő­jévé vált, valószínűleg a már említett gótikus stílusban épített elhagyott templomban tartották istentiszteleteiket, az Erdélyből küldött Csapó György antitrinitárius lelkész közreműködésével.

Trombitás több esetben a környező települések lelkészeit hitvitá­ra szólította föl, de azok kitértek annak megtartása elől. Amikor Trom­bitás tudomást szerzett a nagyharsányi hitvita tragikus végződéséről, kijárta a budai pasánál a Budán tartott hitvitát, amelyen Trombitás
is jelen volt és követelte az Alvinczi Györgyöt fölakasztató Veres­marti Illés hasonló sorsra juttatását. E hitvitán jelen volt udvari papja, Csapó György is, aki a vita folyamán olyképpen nyilatkozott, hogy “Mohamed próféta előbbvaló, mint Krisztus” s ezzel a török bírákat
az antitrinitáriusok oldalára állította.

Csapó Györgyről keveset tudunk. Föltételezhetően az eltávozott lel­kész házában lelt otthonra és a lelkészi teendők végzése mel­lett Trombitás János személyi titkáraként is működött. Erre enged következtetni az a Szakály-féle tudósítás, miszerint, amikor Trombitás 1578. elején elköltözött Nagymarosról, ellensége, a lutheránus Forgách Simon hajdúival kifosztatta Csapó György házát, de magát Csapót nem tudták elfogni. Ugyanis értesülve Forgáts tervéről, mindent hátrahagyva elmene­kült. Hogy a további zaklatásoknak elejét vegye, eltűnt Nagymarosról. Hogy hol tartózkodott és mit csinált, arról nincs tudomása a szerzőnek. Két év múlva Isztambulban tűnt föl, állítása szerint azért tartózkodott a török fő­városban, hogy ottani összeköttetései révén visszaszerezze Nagymaroson elvett vagyonát. De az sem kizárt, hogy a nagymarosi Tanács megbízásá­ból fordult meg Isztambulban, ahol összeköttetései révén Nagymarosnak a Portával összefüggő dolgait intézte. Ellenfelei kémkedéssel vádolták - de amint Szakály leszögezte - az ilyen irányú tevékenység nem Isztambulra, hanem Budára tartozott. Ez viszont fölmenti a kémkedés vádja alól. Szakály könyve még arról számol be, hogy a kereskedelmi ügyei és antitrinitarius tevékenysége miatt bebörtönzött Trombitás hosszú fogs­ága alatt megtört s szabadulása érdekében hajlandónak mutatkozott hitelvei föladására. Csapó György e hír hallatára vádlólag lépett föl Trombitás ellen. Részben azért, mert hitének árulójának tartotta, részben, hogy ezzel a saját vagyonát megmenthesse.

Csapó György további életútjáról - Szakály Ferencnek - nincs tudomá­sa, de remélhetőleg előbb vagy utóbb erre is fény fog derülni.

Mindenesetre Szakály könyve hozzásegít a dunántuli antitrinitáriz­mus és annak eddig ismeretlen képviselőinek megismeréséhez s remélhető, hogy a további kutatások újabb XVI. századi dunántúli antitrinitarius eszmehirdetőkre fognak fényt deríteni.

Kelemen Miklós