(Pünkösdi) „Íme újjáteremtek mindent”

(Jel 21,5)

Isten teremtő kedvét és gondolatát egyszerűbben és tömörebben megfogalmazni, mint ahogy az a Jelenések könyvében textusunk teszi, szinte lehetetlen. És ez a teremtő kedv és gondolat, mivel örök, természetesen pünkösdkor is, pünkösdre vonatkozóan is érvényes.

Minden pünkösdkor újra és újra nyilvánvalóvá váló célja Istennek és a természettel és az emberrel kapcsolatban a folyamatos, a szüntelen megújulás, megújítás vagy, ahogy textusunk mondja: újjáteremtés. Ahol, és amikor ez nyilvánvalóvá lesz, ott és akkor csodálatos dolgok történnek mindazokkal, akik ennek részeseivé válnak, akik ezt megélik, megtapasztalják.

Csodálatos dolgok történhetnek velünk is, ha kellő érzékenységgel figyeljük az újjáteremtés folyamatát, és annak apró eredményeit, amelyek végül elvezetnek, el kell vezessenek, az ószövetség jeles prófétája, Jóél látomásához:

„Azután kiöntöm lelkemet minden emberre,

Fiaitok és lányaitok prófétálni fognak,

Véneitek álmokat álmodnak,

Ifjaitok látomásokat látnak.

Még a szolgákra és a szolgálókra is kiöntöm lelkemet abban az időben.

Csodálatos jeleket mutatok az égen és a földön:

Vért tüzet és füstoszlopokat…

De megmenekül mindenki, aki segítségül hívja az Úr nevét.

Mert a Sión, hegyén és Jeruzsálemben lesz a menedék, az Úr ígérete szerint,

És azok menekülnek meg, akiket elhív az Úr.”

Ez az új Jeruzsálem, sőt az új világ, a Jelenések írójának látomásában is feltűnik:

„És láttam az új eget és az új földet…

És a szent várost, az új Jeruzsálemet is láttam,

Amint alászáll a mennyből az Istentől,

Felkészítve, mint egy menyasszony, aki férje számára van felékesítve.”

Az idézett bibliai igékkel összhangban érzem és gondolom; mondom és vallom, hogy pünkösd nem csupán a lélek diadalának és kitöltésének ünnepe, ahogy azt az unitárius káténk is tanítja, hanem a megváltás ünnepe is. A megváltás szó értelmezésem szerint azt jelenti, hogy Isten új kezdettel ajándékozza meg az emberiséget. És ez sem egyszeri aktus, mint ahogy az újjáteremtés sem, hanem időről időre megismétlődik, amikor erre szükség van:

- amikor az ember bűneibe roskad,

- amikor kiborul magából, mert nem tud leborulni,

- amikor elidegenedik Istentől, felebarátjától, saját magától.

- Amikor már-már úgy érzi, hogy nincs tovább, ez a vég.

- Akkor Isten kezébe veszi a véget, és új kezdetté teszi azt.

Az ember - gyarlósága, sokféle rosszra hajlamos volta miatt – megszegi a szövetséget, Isten azonban újra és újra szövetséget köt Noéval, Ábrahámmal, Izsákkal, Izraellel. És minden ilyen újabb szövetség egy új kezdet. Hitünk szerint új és örök szövetséget köt Isten a Jézus-követőkkel is, és ezt Jézus „feltámadásának” a jelével pecsételi meg. Mert mi a „feltámadás”, ha nem egy új élet kezdete? Isten és ember egy új szövetsége, egy új időszak kiindulópontja, bizonyos értelemben egy új világteremtés. Ha a világ fogalmán nem csak a természetet értjük, hanem a világ teljességét az emberi tudattal együtt, akkor világossá válik előttünk, hogy ebben az új világteremtésben nem a hegyek, a tengerek, a fák, a növények, az állatok újulnak meg, hanem az ember. És az ember sem testi mivoltában, hanem lélekben.

Jézus tanítása kezdettől fogva az újra irányult, az új fogalma központi helyet kapott benne. Kapernaumi fellépésekor, az őt hallgatók tömegének az volt a benyomása, hogy valami egészen új kezdődött.

„Álmélkodottak a tanításán, mert úgy tanította őket, mint akinek hatalma van, nem pedig úgy, mint az írástudók.”

Jegyzi meg Mk evangélista, megörökítve a Mester ama kijelentését is, hogy csupán az tartozhat őhozzá, aki rászánja magát a gyökeres megújulásra.

„Senki nem varr foltot új posztóból, a régi ruhára, mert a toldás kitépne belőle, az új a régiből,

És még csúnyább szakadás támadna.

És senki nem tölt új bort régi tömlőbe,

Mert szétrepesztené a bor a tömlőt,

S oda lenne a bor is, a tömlő is,

Hanem új bor, új tömlőbe való.”

E mondásnak mai, hozzánk szóló üzenete az, hogy a kereszténységet, mint hit és életelvet, nem lehet rávarrni a régi ember öltözékére. A kereszténység nem lehet felfércelhető folt a régi ruhán, amellyel valamilyen hiányt igyekszünk eltünteni, nem lehet kokárda sem, amelyet alkalmilag tűzünk ki ruhánkra, teljes öltözetnek kell lennie, amelyben a világ elé lépünk, és amely eggyé válik egész lényünkkel.

„Új parancsolatot adok nektek, hogy szeressétek egymást”

Mondja Jézus egy másik helyen és ezt a gondolatot, folytatja Pál is, ennek a lényegét ragadja meg, amikor azt mondja az Efézusi gyülekezetnek:

„Vessétek le a régi élet szerint való embert,

Aki csalárd és gonosz kívánságok miatt megromlott,

Újuljatok meg lelketekben és elmétekben,

Öltsétek fel az új embert,

Aki Isten tetszése szerint valóságos igazságban, é szentségben teremtetett.”

Az új élet élése, az új ember megvalósítása magunkban: folyamatos feladat számunkra is. A keresztény ember életének dialektikája az, hogy kereszténysége révén ő maga ténylegesen új ember ugyan, de ettől függetlenül, naponta meg kell újulnia, mert Isten megajándékozta ennek a lehetőségével, és kötelességéve tette ezt.

A kereszténység tartalmi lényege a szeretet, strukturális lényege pedig az állandó megújulás, ez a megújulni és megújítani akarás, ez az örök alkotni vágyás, ez az isteni eredetű vállalkozói kedv, kezdeményező erő – és ezt elutasítani, ez elől elzárkózni, ez elől kitérni, ezt a lehetőséget elmulasztani: bűn. Halálos bűn, mint a gyilkosság, mert hiszen az is: a bennünk életre kelhető, a bennünk feltámadható új ember megölése.

Áldott emlékű professzorom, Erdő János, a rendszeres teológia oktatásának keretében nem győzte eleget hangsúlyozni, hogy az igazi kereszténységtől semmi nem lehet idegenebb, mint a múltba tekintő megtorpanás, tétovázás, visszafordulás. Maga a teremtett világ is folytonos mozgás és alakulás, amelyre, az állandóra való berendezkedés nem jó, még akkor sem, ha pillanatnyilag az tűnik kényelmesnek. Sőt éppen a kényelmes az, ami veszélyes. „Ha bennünk csak kényelem van és a kényelem utáni vágy, az alattomos dolog, amely vendégként lép be életünkbe, és s ott előbb gazdává, majd kényúrra válik” - írja Kahlil Gibran indiai származású angol vallásfilozófus. Mi tehát a teendő? Érzésem és meggyőződésem szerint az, hogy bizonyos értelemben lelki nomádokká kell lennünk, mindig készeknek a továbbköltözésre, az új tájon való megtelepedésre. Természetesen a szilárd értékeke, az örök igazságok megőrzésével –mint ahogy nomád őseink is mindig magukkal vitték tovább a megtalált és megőrzött kincseiket.

„A rókáknak barlangjuk van, és az égi madaraknak fészkük, de az ember fiának nincs hova fejét lehajtania.”

Mondta Jézus talán kissé panaszosan, de büszke öntudattal.

A kereszténység: élet. És az élet: szüntelen megújulás.

„Hadd temessék el a halottak a halottaikat,

Te pedig menj el és hirdesd az Isten országát.” Mondta Jézus, majd így folytatta:

„Aki az eke szarvára teszi a kezét és hátratekint, nem alkalmas Isten országára.”

És Pál, aki az apostolok közül a legjobban értette Jézust, ezt írja filippibelieknek:

„Ami mögöttem van, ezt elfelejtve, ami pedig előttem van, annak nekifeszülve futok egyenesen a cél felé.”

Pünkösd van testvéreim, ami hajdan az apostolok számára jelentette egy új élet, egy új korszak kezdetét – és ami ma számunkra az örök megújulást jelenti. A megújuláshoz pedig új szívre van szükségünk, hogy új emberek lehessünk egy új világban. Legyünk méltók az alkalomhoz, az ünnephez és ahhoz, aki egykoron így szólt az ő népéhez, a jelenések látnoka által, és ma is így szól hozzánk: „Íme újjáteremtek mindent.” Ámen.

Kálnoki Kis Tamás

Ebek harmincadján egy Kriza-(köz)irat?

A könyveknek megvan a maguk sorsa – tartja az ismert (köz)mondás. Nos, az iratoknak nemkülönben. Az alábbi írás éppen erről szól. Évekkel ezelőtt az egyik budapesti antikvárium aukciós katalógusában megjelent egy Kriza-irat fakszimiléje, ingerkedés, „étvágygerjesztés,” no és természetesen a búsás haszon reményében hirdetve, hogy a Dávid Ferenc óta talán mindmáig legismertebb erdélyi unitárius püspök (a Vadrózsák összegyűjtése miatt; ám a szeretet, a szív teológiájának képviseletéért ugyanolyan joggal illetné meg őt közismertség) autográf levele rövidesen kalapács alá kerül, s jó pénzért megvásárolható lesz. Az eset – mármint, hogy antikvárium iratokat árverez – mondhatnánk szokványos ügy. Ha azonban alaposabban megfontoljuk az esetet, mégis érdemes néhány gondolat erejéig eltöprengenünk afelett, hogy egy-egy levéltár, irat, magánlevél hogyan kerül(t) ebek harmincadjára, más értékeinkhez, tárgyi emlékeinkhez, műtárgyainkhoz, antikvitásainkhoz hasonlóan, árverések alkalmával. Innen tűntek el ezzel egyidejűleg éppen onnan, ahol rendeltetésszerű helyük lenne, ahol kereshetők, fellelhetők lennének a könyvtárakat, levéltárakat, múzeumokat búvárló kutatók által). Szerencsés esetben vásárol(hat)ták csak meg felsoroltakat közgyűjtemények.

Az iratpusztulások, -prédálások, s a velük és kezelésükkel, őrzésükkel kapcsolatos gondatlanság szemléltetésére álljon itt néhány példa, amelyek felemlegetése már csak azért sem felesleges, mert hazánk, nemzetünk (vagy szűkebb pátriánk, pl. Erdély) történelmével összefüggésben világítanak rá nem szükségszerűen bekövetkező iratpusztulások, -pusztítások históriáira.

Bizonyára sokak előtt ismeretes, hogy a középkori Magyarország 1526-os mohácsi katasztrófáját követően úgy zilálódott szét a királyi levéltár, hogy azóta sem tudták kiváló középkorászaink megnyugtató módon rekonstruálni pusztulásának stációit, széthullásának hiteles történetét. Ezzel szemben vannak többé–kevésbé megalapozott hipotézisek arra vonatkozóan, hogy miként veszett valamennyi a Dunába, a királyi udvart menekítő gályák egyikének elsüllyesztése miatt; jutott Habsburg Mária királyné (a Csele-patakba fulladt II. Lajos király felesége) révén Németalföldön át a spanyol Habsburgok birtokába; egyes közvetetten hiteles híradások szerint maradt (részben vagy egészben) török kézen, legalább is 1686-ig Budán stb.

Amennyi variáció, annyi lehetséges (rész)igazság, amelyeknek egymás mellé rakogatása sem elégséges ahhoz, hogy segítségével a történetíró úgy formálhassa kerekké az eseményeket, ahogyan a múzeumi restaurátor a régész által feltárt cseréptöredékekből életre kelti az egykori korsót.

A szóban forgó levéltár nagyságának megbecsülése sem könnyebb előzőnél, jóllehet azt bizonyosan tudjuk, hogy III. Béla király (1172-1196) ismeretes rendelkezése óta, ha nem is lett kötelező minden fórumon leírni a leírhatót, de ajánlatos, célszerű egyre inkább. Ehhez tudni kell, hogy nevezett uralkodó Bizáncban nevelkedett, s műveltségével messze kimagaslott kortársai sorából (nem csak termetét illetően). Tisztán látta, hogy az ország kormányozhatósága múlik az állami bürokrácia kiépítésén, szakszerű működtetésén, amelyet mi sem bizonyít jobban, mint, hogy egy hétköznapi esemény kapcsán mondta ki, rendelte el a király előtt tárgyalt magánjogi ügyletek írásba foglalását, 1181-ben (Froa úrnő részére kiadott oklevelében). S jegyezzük meg: III. Béla uralkodása előtt királyi levéltár úgy lehet nem is létezett.

A bizánci császári címet csaknem elnyert, utóbb itthon méltán trónra került magyar király tevékenykedése számunkra abban a civilizációs légkörben öltött testet egykor, amelynek forrása, szellemi atyja a király, Béla maga volt. Uralkodása alatt vált kor- és szakszerűvé az államélet, a kancelláriai gyakorlat, a közigazgatás, az igazságügy és a hadszervezet. Az Árpád-kor legjelentősebb pénzügyi reformja is az ő nevéhez fűződik. III. Béla király és felesége, antiochiai Chatillon Anna földi maradványai előtt csakis illő tisztelettel hajthat fejet (a budavári Mátyás templomban) minden jó érzésű magyar. A daliás király szobrász-antropológus által életre keltett arcvonásain pontosan tükröződnek a cselekedeteiből is visszakövetkeztethető személyiség jegyek. A képet szemlélő egy intelligens, markáns arcú férfi nyílt tekintetével néz(het) szembe.

Nem köztudott az sem (egyházunk tagságának többsége sem tájékozott ebben a kérdésben), hogy mi lett a sorsa Dávid Ferenc írásos/szellemi hagyatékának. S ha már említést teszünk erről, tegyük hozzá, hogy jellemző módon sírhelye sem ismeretes. (Jakab Elek szerint „Az őt e bús szállásra [Déva várába] befogadó István tiszt[t]artó vitette ki s tétette örök nyugalomra, a városon kívül egy messzi ellátszó római kő mellett.”) Arra – képletesen szólva – legalább akkora sziklatömböt gördítettek ellenfelei, mint egykor Jézuséra az őt keresztre feszíttetők, bár Dávid Ferenc bizonyára tiltakozna az összehasonlítás miatt. Tény azonban, hogy nyughelyének hollétét nem őrizte meg az emlékezet. Pedig veje, Trauzner Lukács, akiről az alábbiakban éppen szó lesz, bizonyára pontosan tudta még. Ha csak nem az történt, ami azért előfordulhatott, hogy titokban temették el, vetették meggyötört testét valamilyen gyorsan (el)emésztő gödörbe, miként a későbbi századok folyamán számtalanszor megtették ezt a barbárságot holtukban is veszélyesnek tartott emberek holttetemeivel ellenfeleik. Kelemen Lajos, néhai főgondnokunk, az Erdélyi Múzeum-Egyesület legendás hírű levéltárosa szerint a 16. század utolsó és a 17. század első felében az egyház és Kolozsvár város gazdálkodása (vagyona és ügykezelése) nem különült el egymástól: „A főtéri Nagytemplomra , a plébániaházra és az óvári iskola épületére tett kiadások, vagy a harangok jövedelme a kolozsvári számadáskönyvekben találhatók meg. Itt számolják el az egyházi alkalmazottak fizetését is.” (Kelemen Lajos: Mi történhetett Dávid Ferenc levelezésével és irataival? = Unitárius Jövendő. (Brassó)1939. dec. 41-43.)

1629 után azonban már csak az egyházközség vezetett számadáskönyve(ke)t hitélettel összefüggő gazdálkodásáról, a város nem. Teljes határozottsággal állítható tehát, hogy Dávid Ferenc tevékenykedésének idején a városi világi- és egyházi tényezők ügy- és vagyonközössége éppen fennállt.

Ezzel szemben a szellemi, teológiai stb. ügyek intézése a papok dolga volt. Mi sem természetesebb tehát, hogy az ő (magán)tulajdonukat képezte levelezésük, csakúgy, mint dolgozataiknak, értekezéseiknek kéziratai. Rendesen lakásukban, szállásukon őrizték ezeket. Nincsen adat arra, hogy Dávid Ferenc levelezése vagy irodalmi munkálkodásának bármely produktuma valaha is a város levéltárába került volna. Könyvei sem lelhetők fel ott, ahol kereshetők lennének, az Unitárius Egyház vagy a kolozsvári Római Katolikus Plébánia könyvtáraiban.

Mindezekből Kelemen Lajos logikusan arra következtetett, hogy a városnál és a szóban forgó egyházközségeknél nem lehettek Dávid Ferenc dokumentumok és arra sem talált bizonyítékot, hogy a reformátor iratait – elfogatásakor – a fejedelem lefoglaltatta volna.

Tény azonban, hogy az elkövetkező viharos évszázadok alatt Erdély (köz)levéltárai különböző okokból kifolyólag olyan mértékű károsodásokat szenvedtek el, amelyek után már nem csodálkozhatunk azon sem, hogy egyes iratok vagy levéltárak végérvényesen elenyésztek.

Báthory Zsigmond, pl. 1594-es kolozsvári vérengzésekor az őt kompromittáló leveleket elégettette. Ismert, hogy a II. Rákóczy György ellen 1658-ban Erdélybe özönlő tatár hadak olyan pusztítást végeztek a fejedelmi székhelyen, hogy a Gyulafehérvártól Vajasd felé vezető mező szemtanúk szerint tele volt a széthordott, elszórt levelekkel. A levéltáros is rabságra jutott. Így nem meglepő, hogy a leveleknek és iratoknak mindössze csak egy része, töredéke kerülhetett vissza eredeti őrzési helyére.

Mindenkor gyanúba keverednek azonban a jezsuiták, ha Dávid Ferenc és követői életének eseményei képezik vizsgálat tárgyát. Mert tudvalevően nem szívelték az antitrinitáriusokat. Bőséges mennyiségű forrás tanúsítja ezt. Kolozsvár nevezett történész-levéltárosa azonban mégis a mendemondák körébe utalja e kézenfekvő felvetést. Leginkább azért, mert Dávid Ferenc elfogatása idején csak mutatóban vendégeskedett közülük néhány a gyulafehérvári fejedelmi udvarban.

Ezzel szemben határozottan állítja, hogy Dávid Ferenc iratai és levelezése családjánál, közelebbről vejénél, Trauzner Lukács kolozsvári jegyzőnél maradtak. Ő – apósa életében – a radikális reformátor hű követője volt, elfogatása után védője lett, szószólójaként állt mellette. De később, amikor Dávid már régen, majd negyed százada nem élt és Kolozsvár meghódolt Bastának (aki a jezsuiták kiűzetését és az őket ért atrocitásokat kegyetlenül megtorolta), Trauzner a vérpad helyett az életben tartó, utóbb karriert hozó katolizálást választotta (szemben Tótházy Mihály városbíróval). Trauzner Lukácsot ebben a helyzetben már semmi nem ösztönözte apósa hagyatékának megőrzésére. Jó esetben hallgatott a kellemetlenné vált rokon és az utána rámaradt dokumentumok hol és mibenléte felöl (ehhez fűződött érdeke akkor). Utódai számára pedig – úgylehet – közömbössé vált felmenőjük emléke, ha nem szégyenkeztek amiatt, hogy leszármazottai egy híres-hírhedt eretneknek. Hadrév, ahol a Trauznerek huzamos ideig éltek, házasság(ok) révén a Dióváraljai Miksa és a Cseleliszki Szilvásy család(ok)ra szállt. Utóbbiak kúriáját 1894/1895-ben tűzvész pusztította el. Odaveszett a levéltár. Amennyiben Dávid Ferenc levelei vagy közülük néhány előbb a Trauznereknél (az egy időben divatozó ügyvédi levéltár-rendezések, azaz a birtok/jogbiztosító iratok kiválogatása ellenére) mégis megmaradtak volna, Hadréven sorsukat úgysem kerülhették volna el.

Unitárius egyházunk, hitünk néhány figyelemre méltó dokumentumát is (meg)őrizték egykor a Pákeyek. Családi levéltárukban olyan nevezetes 17. századi forrásokat örökítve egyidejűleg az utókorra, mint Linczigh János kolozsvári főbíró naplóját, a város megmaradásáért hőslelküleg élni halni kész hazafiét, amely kockázatos cselekedet1660-ban Szejdi pasával szemben, köztörténeti tény.

Bár meglehet, éppen ennek köszönhetően kezdődött el a levéltár szétszabdaltatása. Mögötte kivételesen nem valamely tragikus esemény, körülmény keresendő, hanem éppen fent említett napló közgyűjteménybe adásának szép szándékában csíphető nyakon az indíték. Így és ezért trancsírozták aztán szét, vágták ki a kuriózumnak számító családi levéltári irattartó bőrmappából a vonatkozó lapokat. Barbár módszerrel, annyi szent. A veretes fémkapoccsal díszített, csonkolt mappát ma a Magyar Országos Levéltár őrzi (bemutatók, kiállítások alkalmával helye lehetne különleges irattároló eszközeink, -tárgyaink között) (MOL P 1781).

Id. Pákei Lajos az Új Magyar Múzeumban így írt a míves bőrmunkáról: „Egy régi családi jegyzőkönyv szálla elődeimről birtokomba, vastag fekete bornyúbőrbe tárcza-alakulag idomtalanul bekötve, nagy réz csattal s ebbe fűzhető széles szíjjal ellátva, négy ujjnyi vastagságú folio nagyságú ószerű, sárgás színű papír csomagban, mellynek, első néhány levelei, úgy közepe tája is egyfolyvást, részint tömötten beírva, részint holmi jegyzésekkel ritkán befirkálva, a többiek pedig merőben tiszták valának. E családi jegyzőkönyv a XVI. században 1592-ben készült, több birtokosok kezén ment át, s a milly idomtalan, majd mi figyelmet sem érdemlő vala külseje, szintolly nevezetes régi kézirati kincseket tartalmazott.”

Egyszer talán lesz lehetőség arra is (alulírott még tervezte valamikor), hogy elvégezzék a levéltár rekonstrukcióját. Az ugyanis oly mértékben darabolódott fel, hogy ma holléte éppen csak számba vehető. Maradt belőlük valamennyi Kolozsváron (ezeket használta Szabó T. Attila Szótörténeti tára anyagának gyűjtésekor), vagy 2 csomónyi iratot őriz a budapesti Országos Levéltár, s a Linczigh napló az MTA Könyvtárának Kézirattárában van (Id. Pákei Lajos ajándékozta 1854-ben a tudós társaságnak : „úgyis, mint a magyar nemzeti irodalom s hazai történészet valódi kincseit, elhatározám azokat a fen érintett, többnyire tiszta papírt tartalmazó nagy bőrkötetű könyvből kiválasztva, elkülönítve, a Magyar Academia Könyvtárának … ajándékkép fölküldeni, s ez által egyszersmind közhaszonra is szentelni; …”.). Rémlik, ehhez azért valami köze Kriza Jánosnak is volt.

Pákey Lajos építész hagyatéka ezzel szemben műemlékes kezekbe került. Székesfehérváron rendezett a mester dekoratív terveiből Pusztai László szép kiállítást, évekkel ezelőtt .

S ki tudná ma hírtelen előszámlálni, hol lehetnek további darabjai a családi könyvtárnak, levéltárnak (az Unitárius Egyháznál feltételezhetően). A Pákey nevet viselők Budapesten élő utolsó hölgytagjával és a család egy leányági leszármazottjával, a jó tollu író-újságíró Nyárády Gáborral évekkel ezelőtt többször beszélgettem a Pákeyek történetéről. Ők mindketten híven ápolták az egykor éltek emlékét (és rájuk maradt tárgyaikat). Nyárády Gábor kapcsolatai révén bejutott a Kolozsvári Állami Levéltárba is, ahol a román nemzeti fond részére bekebelezett minden rendű és rangú magyar iratok között fellelte az őt leginkább érdeklőket. Történt ez azokban az években, amikor arrafelé még a madár sem szívesen járt.

A Magyar Országos Levéltár őrizetében lévő Pákey családi iratok között, mások mellett, Kriza János egyik autográf temetési beszéde lelhető még fel, aki lelkészként egykor a család tragikusan korán elhunyt leánygyermekét búcsúztatta, mielőtt a belvárosi templom kriptájában eltemették.

Számolatlanul sorolhatnánk az ilyen és ezekhez hasonló történeteket. Mi, miért és hogyan keveredett, veszett vagy pusztult el, ezért és azért. A jó magyarázat mindig készen volt s van ma is mindenre. Gondoljunk csak a 2005-ben megjelent Kénosi Tőzsér János – Uzoni Fosztó István-féle magyarra fordított egyháztörténet bevezetőjére, amelyből megismerkedhetünk az eredeti kézirat kalandos utazásának viszontags_e1gaival, Kolozsvártól a Harvard Egyetem Könyvtáráig és vissza. S még jó, hogy happy and-del végződött történt.

Fenti, elgondolkodtatóan kalandos történetek után térjünk vissza ez alkalommal eredeti tárgyunkhoz, a Kriza-irathoz. Az ugyanis egyházi (köz)iratként már felbukkanásakor sem kerülhetett volna árverezésre az akkor hatályos jogszabályok szerint. A tapasztalatok nyomán kialakult gyakorlat azonban elnéző, megengedő volt a vétkesekkel szemben. Logikája szerint így felszínre kerül(het)tek az illegális utakon vándorló, gazdát cserélő történelmi emlékek. A Kriza-irat iktatószáma nem látható, olvasható ugyan ki a fakszimilén, de szándékos homályban tartása több, mint gyanús. Ami nem akadálya a címzett esperes neve megállapításának az Erdélyi Unitárius Egyház szakemberei által Kolozsvárott, az iktatószámmal egyetemben. S innentől kezdve és a proveniencia elvét követve már pontosan tudható, hogy az iratnak a címzett esperes iratai között, azaz melyik egyházkör levéltárában lenne ma a helye, honnan idegeníttetett el.

Az antikvárium nem titkolta el, hogy mit cselekszik (hiszen a vásárlás zászlaja mindenkinek állt s az aukción bárki részt vehetett), azt azonban már nem tette meg, hogy az illetékes(ek) figyelmét felhívja a gyűjtők számára csemege számba menő iratra. Miért tette volna? Elment addig, ameddig üzleti érdekei veszélyeztetése nélkül elmehetett. Az információ azonban így is a miénk. Az tudniillik, hogy a katalógus közleménye és az irat hasonmása alapján nem csak tudunk erről a levélről, de tartalmát is ismerjük. S reménykedjünk, hogy jelenlegi tulajdonosa előbb-utóbb belátja: jobb helyen van kincse rendeltetésszerű helyén vagy egy kutatóhelyen (levéltárban, kézirattárba stb.), mint egy magánszemély asztalfiókjában. A levéltárak jobb időkben értékarányos őrzési díjjal jutalmazták a magát felfedő beadót, birtoklót.

Kriza János unitárius püspök Kolozsváron, 1865. szeptember 5-én kelt, … számú levele … espereshez, diszpenzációk (felmentés bizonyos jogszabályok alól, házassági engedély megadása kihirdetés nélkül), énekes- és tankönyvek átvétele, eladása ügyében:

Tisztelt Esperes Úr!

Küldöm az érdekelt Dispensatio-féle oklevél mintákat, - e szerént kön[n]yű lesz kiál[l]ítani a szükséges leveleket.

Megemlítem egyúttal, hogy az Énekes könyv megjelenvén szíveskedjék a t. Esperes Úr körlevélben kihirdetni az eklézsiákban, hogy vannak részben a legcsinosabb papírra nyomott példányok, a legközönségesebb kötésűnek ára csak 60 kr. Ha a papok 10 példányra előfizetést gyűjtenek, a 11-[di]ket ingyen kapják. A pénz beküldetvén, Stein ingyen fogja elszál[l]ítani. Vannak díszesebb példányok is, bárkinek kel[l]e.

Az iskolák számára a múlt évben sok iskolakönyveket küldvén, kérem az Esperes Urat, árukat feladni és béküldetni. Csak egy példánynak jött volt bé az ára? Ha nem jött volna bé az ára, a mestereket kérem rákényszeríteni, vagy, ha nem lehet felszedni az árukat, kérem e példányokat feladni, mert úgyis elfogyott itten az egész kiadás és szükségem van reájok.

A püspök által eszközlendő Dispensatio díja rendszerint 10 Os[z]tr[ák] forint. Kérem azt is elküldeni. Én kieszközlöm, hogy díjtalan kapják meg ő Felségtől azért az illető középsorsról s vagyonosságról való bizonyítványt. Kérem úgy kiál[l]ítani, hogy nagy küszkötéssel, munkával szerzik meg életmódjukat s adójuk fizethetését. Hát a házassági dispensatiok a jelen szűk világban divatban vannak-e vagy éppen senki sem dispensaltatja magát? Az ily dispensatioknak kétharmada illeti canon szerintileg a püspököt, egyharmad az Esperest. Ezek után maradtam szíves indulattal a t. Esperes Úrnak köteles szolgája

Kolo[z]svárt, S[z]ept. 5. 1865 Kriza János

püsp[ök]