A Kopjafaavatás Felsőrákoson c. dokumentum letölthető  PDF formátumban.

El nem mondott gondolatok a házsongárdi temetőben,

2007. április 27.

„A bolygót, a kavicsot árnyéka kíséri.

A sziklagörgeteg barázdát, repedést hagy hátra a föld testén,

a folyó ágyat mos a földbe.

Az állat ott hagyja szerény sírfeliratát a szénben.

Nem lehet egy párat sem lépni, a hóban vagy a mezsgyén át,

hogy a léptek térképe ne rajzolódjon ki többé-kevésbé maradandó nyomokban. Az ember minden tette önmaga írja bele magát

az embertársak emlékezetébe tulajdon módjával és ábrázatával.”

(Ralph Waldo Emerson: Goethe vagy az író)

Kedves István!

Hallgatva lelkésztársaim Rólad szóló búcsúbeszédeit, tudtam, hogy számomra nem adatik lehetőség arra, hogy elbúcsúzzam Tőled a házsongárdi temetőben. Meg aztán nem igazán őrzök jó emlékeket szegény Feleséged temetéséről sem; hiszen majd felnyársaltak tekintetükkel, - még jó hogy nem lapátaikkal -, (azok a szánalmas emberi roncsok, azok gyászhuszárok, akik virágaidat, és koszorúidat „fáradt olajjal” rondították), pár évvel ezelőtt, amikor szólni mertem néhány mondatot feleséged koporsója mellett, ezáltal meghosszabbítva a temetési szertartását két-három perccel. Nos, láthattad, okultam a már egyszer elkövetett hibából. Tőled tudom, hogy a bölcs ember ugyanazt a hibát nem követi el másodszorra is. Hallgattam temetési szertartásod alatt, de nem maradtam bölcs, adósod viszont igen. Mivel nem emlékezhettem meg Rólad ott és akkor, ezt szeretné pótolni, ez a Rólad, rólunk szóló néhány gondolat.

Emlékezhetsz Te is, hogy 1977-ben, pontosan harminc évvel ezelőtt, találkoztunk és ismerkedtünk meg személyesen. Te Bözödön voltál már, amikor én Bözödújfaluba kaptam kinevezést egyházunk megboldogult Főjegyzőjétől. Meglátogattalak. És ettől a találkozástól kezdődően életünk az elkövetkező évtizedekre valamilyen sajátos módon összekapcsolódott. Mint lelkészeké, de még inkább, mint barátoké. A Maros megyéből mindketten a Homoródmentére kerültünk. Te a Kis, én meg a Nagy-Homoródmentére. És elsők között mehettünk peregrinus utainkra is, én Észak, Te Dél-Angliába. A következő állomását is szinte egyszerre léptük meg életünknek. 1993-ban visszamehettél szülővárosunkba, Kolozsvárra, én meg Budapesten egységesítettem, akkor már különböző helyen élő családom tagjait. És ezt követően is sokat találkoztunk. Itt is, ott is. Helyettesítettél is sokat, főleg külföldi utaim alkalmával. Talán ezért is gondoltam elsősorban az „igazi nagyok” közül Emersonra, akit Te is szerettél, akit sokszor idéztél is beszédeidben. Most én is ezt teszem, és nézd el nekem, hogy nem szó szerint, hanem csak úgy, emlékezetből. Ralph Waldo írja valahol egyik esszéjében: „Ha az ember jobb harangot önt, jobb egérfogót gyárt, vagy jobb prédikációt ír, mint szomszédja, lakjon akár az erdő közepén, házához akkor is ösvényt taposnak az emberek.” Te sokaknál, sokunknál jobb prédikációkat írtál, ezért is volt jó Veled találkozni, ezért kerestek, kerestünk meg sokan Bözödön, Újfaluban, a Bolyai utcában. És jó volt látni azt is, hogy az idő múlásával nem csak mi, akik egy nemzedékhez tartozóak voltunk, vagyunk, hanem a fiatalok közül is sokan.

És még valami, amiért Emersonra esett a választásom. Ő április 27. halt meg, azon a napon, amikor Téged temettünk István, amikor elbúcsúztunk Tőled a szónak földi értelmében.

Nem szeretted a gazdaéletet, nem sokat időztél a kertben, hacsak nem saját szórakoztatására tetted azt, nem szedted fel a gyümölcsöt sem. Voltak is sokan, akik ezt szóvá tették, nem nézték jó szemmel, hogy november közepén is, alma volt a fáidon, meg a fák alatt is. Helyette te mást választottál, a három „L-betűs” megoldást, a: Long Life Learning-et. De mielőtt anglomániásnak bélyegeznének meg e sorok olvasói, hadd írjam ide gyorsan ennek a magyar megfelelőjét is: A jó pap holtig tanul. És Te, István ezt választottad, és jól tetted, bizonyára ezért is tudtál jobb prédikációkat írni, mint sokan mások. Ezért jutott a Te osztályrészedül az, hogy a gyakorlati teológia tárgykörében oktasd a tiszteletes ifjúságot. Megnyilatkozásaikat hallottuk temetési szertartásodon. Akkor mondták el, amikor Te már nem hallhattad: jó voltál, hű voltál, szerettek Téged.

Nos, Te ezzel írtad bele magad embertársaid, lelkésztársaid, barátaid, tanítványaid emlékezetébe. Ezért is lesz ezen túl egy kicsit szomorú minden elkövetkező szent-György napja, mert aznap vesztettünk el Téged, és azért lesz minden április 27. az emlékezés napja, mert ekkor búcsúztunk Tőled. Isten Veled István! Nyugodj csendesen.

Dr. Rezi Elek

„AZ IGEHIRDETÉS SZERELMESE”

Kovács István Sándor (1947-2007) lelkész, teológiai tanár emlékére

2007. április 24-én hosszas betegség után, Kovács István Sándor az unitárius gyakorlati teológia tanszékének tanára visszaadta lelkét Teremtőjének.

A „tisztesség adassék” szellemében szeretném felidézni azt az író – lelkészt, akinek életútja a gyülekezeti szolgálattól a tanári katedráig vezetett, de bárhol is szolgált a legfontosabb feladatának az evangélium hirdetését tekintette. Így vall erről önvallomásszerű beszámolójában: „Prédikáló egyház vagyunk. Lelkészi szolgálatom legfontosabb területének mindig az evangélium hirdetését tartottam. Bár teológiai hallgató koromban inkább a rendszeres teológia felé vonzódtam, és néhai professzorom, dr. Erdő János biztatására hittanból és etikából készültem doktorálni: gyakorló lelkészi tevékenységem kezdeteitől az igehirdetés szerelmese lettem (a kiemelés tőle)! Szívvel-lélekkel, hivatástudattal szegődtem szolgálatába és művelésébe, ezért „váltottam szakot” is, végül a gyakorlati tanszék doktori tanfolyamára felvételizve, majd a tanszék előadói állását megpályázva”.

Isten gazdagon megáldotta olyan talentumokkal, melyekkel az evangéliumi üzenet átadását, a prédikálást, az igehirdetést gyülekezeti és tudományos szinten is művelni tudta.

1947. december 15-én született Kolozsváron. Édesapja Kovács Sándor, édesanyja Kovács Ilona. Iskoláit Kolozsváron végezte, a Báthory István Líceumban érettségizett (akkor 11-es számú Iskola). Az Egyetemi Fokú Protestáns Teológiai Intézetbe 1967-ben iratkozott be, 1971-ben sikeresen szakvizsgázott, 1973-ban szerezte meg a rendes lelkészi oklevelet.

Gyülekezeti szolgálatainak állomásai: Iszló, ahol kilenc hónapot szolgált, mint gyakorló segédlelkész, Bözöd és Bözödújfalú (1972-1979), Homoródújfalú (1979-1991).

Családot 1979-ben alapított, felesége a bözödi származású Albert Erzsébet, házasságukat három gyermekkel áldotta meg az Isten, István (1979), Noémi-Ildikó (1981), Péter (1984).

A lelkészi szolgálat, a gyülekezeti munka mellett, „az igehirdetés szerelmeseként” 1984-ben sikeresen felvételizett a Protestáns Teológiai Intézet doktori tanfolyamára, szakterülete a gyakorlati teológia, s ezen belül a homiletika volt. Doktori dolgozatát is a homiletika, a szónoklattan tárgyköréből szerette volna megírni: „A prédikáció. Tartalmi és formai követelményei” címen. Külföldi tanulmányúton szerette volna mélyíteni ismereteit. 1990 késő őszén az oxfordi Manchester College ösztöndíjasaként indul tanulmányútra Angliába. Ez a tanulmányút azonban nem sikerült. Az itthon töltött karácsonyi – újévi szünet után, 1991. január 8-án Londonba visszarepülve, egy érvénytelen vízum miatt a hatóságok nem adták meg a belépési engedélyt, és kénytelen volt hazautazni. Csak az 1994/95. tanulmányi évben sikerül a Chicago-i Meadville/Lombard unitárius teológiai főiskolán folytatni tanulmányait, ahol önéletírása alapján „főként szónoklástani és gyülekezetépítési – szervezési kérdésekkel” foglalkozott. Doktori dolgozatát sajnos nem sikerült megírnia, habár a doktori tanfolyam vizsgakötelezettségeink részben eleget tett.

Az 1991 őszén megkezdett teológiai tanári munkája nem volt zavarmentes. Az Egyházi Képviselő Tanács szorgalmazta doktori dolgozatának a megírását és záros határidőnek 2000. június végét jelölte meg. A dolgozatát nem készítette el, ezért az Egyházi Képviselő Tanács 2000. szeptember 28-i ülésén „megvonta bizalmát” és kérte a Teológiát, hogy bontsa fel munkaszerződését. Ezzel az intézkedéssel nem oldódott meg az unitárius gyakorlati tanszék sorsa, mert óraadó tanárokkal igyekezett az egyház betölteni az állást. Közben Kovács Istvánt az egyház kinevezte szerkesztőnek, akinek fő munkaterülete az egyházi kiadványok szerkesztése lett. A gyakorlati tanszéken a felemás helyzet tarthatatlanná vált, és a tanári állás végleges betöltése hamarosan napirendre került. A meghirdetett pályázatra ismét jelentkezik, és az EKT-ban zajló viharos véleménykülönbségek után, 2002. őszétől újra elfoglalhatja tanári állását, amelyet haláláig, pontosabban súlyosbodó betegségéig (2007. február) töltött be.

Kovács István Sándor tanárként önálló egyetemi jegyzeteket írt a pojmenika, a homiletika, a katekétika, a liturgika köréből, de fő érdeklődési területe mindvégig a szónoklattan maradt. Nem véletlen, hogy a homiletika (szónoklattan) jegyzetének a kidolgozására fordított a legnagyobb figyelmet.

A homiletika jegyzete mottójául Ravasz László egyik megállapítását választotta: „A lelkipásztori eszmény -az igazi prédikátor- … Egész élete prédikációra való készülés és prédikálás”. A bevezetőben kritikai hangvétellel állapítja meg: „Manapság siralmas a prédikálások színvonala. Kevés jó szónok, nagy prédikátor akad. Sok lelkész egyáltalán nem hisz abban, hogy a prédikálás az evangélium hirdetésének és az élet megváltoztatásának hatásos eszköze lehet. A prédikációcskák korát éljük, ezek pedig csak törpe keresztényeket nevelnek”. Úgy véli, hogy az igazi prédikálás hidat ver a Biblia világa és a mai világ között tátongó szakadék fölé, s egyszerre gyökerezik mindkettőben, de elengedhetetlen fontosságúnak tartja azt, hogy a prédikátornak át is kell élnie az általa hirdetett üzenetet.

Érdemes betekintenünk a jegyzete szerkezeti világába. Az első fejezetben a prédikálás történeti áttekintését nyújtja Jézustól a XX. századig. A második fejezetben a „Modern ellenvetések – és válaszok” cím alatt arra keres választ, hogy van-e mondanivalója, üzenete a keresztény egyháznak a ma embere számára? Melyek azok az akadályok amelyek az evangéliumi üzenet átadásának – átvételének útjában állnak? A prédikálás teológiai alapiról a harmadik fejezetben szól részletesen. A negyedik és ötödik fejezetekben a prédikátor személyéről, felkészültségéről, a prédikálás hídépítő szerepéről ad tájékoztatást. A prédikálásra való felkészüléssel foglalkozik a hatodik fejezetben. Megemlíti, hogy a felkészülésnek lényegében hat nélkülözhetetlen lépése van, „s ezt a legtöbb nagy prédikátor így, vagy úgy, de mindenképpen betartja”:

A bibliai szövegrész kiválasztása

Elmélkedjünk felette! (Szenteljünk időt a textusnak!)

Válasszuk ki a fő gondolatot! (Fogalmazzuk meg a célt!)

Anyaggyűjtés és az anyag elrendezése a fő gondolat körül

A bevezetés és a befejezés kidolgozása és hozzáillesztése

Írjuk le a beszédet, vagy ne? Tanuljuk meg kívülről, vagy ne?

Az említett „lépéseket” alaposan kibontja. Különösen elmélyül a textus fajták részletezésében, majd a textusszerűség kérdésével foglalkozik, és leszögezi „a bibliai textusnak egy keresztény egyházi beszéddé való kibővítése adja meg a beszéd textusszerűségét. Választott textusunk adja tehát a prédikáció témáját, ezt a textust, illetve témát egyházi beszéddé kibővítve: beszédünk textusszerűségét biztosítjuk”.

A hetedik és a nyolcadik fejezet a prédikálás eredményességét körvonalazza, de a gyülekezeti bibliaóra kérdéskörét is ide kapcsolja.

Kovács István homiletikai munkásságának bizonyságai a Keresztény Magvetőben közölt 60 beszéde, és a fennmaradt – rendezésre váró- kéziratos beszédei. Eszményképei Balázs Ferenc, Gellérd Imre, Ravasz László, Charles H. Spurgeon. Beszédeinek stílusa egyszerű, közvetlen, világos, fordulatos; az illusztrációkat ügyesen alkalmazta, a textus kifejtése könnyed, érthető, a mondanivaló az emberhez, az élethez, a lélekhez szólt, fogalmazása gördülékeny. Szívesen használja a költői képeket. Beszédei azt igazolják, hogy szerzőjük mélyen hitt a tiszta szó és írás erejében, a prédikáció igazi eredményességében. Beszédeinek értékelését majd elvégzi az útókor, de meggyőződésem, hogy azok még sokáig hangzani fognak a szószékek magasságából és üzenetükkel tartalmasabbá tesznek emberi életeket.

Az anyanyelv művelésére –beszéd és írás- különös gondot fordított és tanítványaitól és szigorúan megkövetelte ezt. A „Szólj egy szót…” című beszédében külön foglalkozik ezzel az mindig időszerű témával, éles hangnemmel kel az anyanyelv védelmére: „Édes anyanyelvünk szóhasználatában is megnyilvánul a divat hatása … A szavak divatjának jelenségével talán csak az íróknak és a hivatásos nyelvészeknek kellene foglalkozniuk, ha a divat jelenségei mögött nem lenne, nem húzódna meg mindig egy nagyon is figyelemreméltó magatartás és gondolkodásmód. Mert szavaink sok mindent elárulnak rólunk. Többet mint gondolnánk. Tükrözik a mögöttük meghúzódó embert, annak érzés- és gondolatvilágát”(KerMagv 86 (1980) 69).

Kovács István az illemtudó, az udvarias, a közlékeny, a társalgó, a barátságos, a jó humorú ember jellemvonásait hordozta.

„Élete házát” gyakran megtépázta az élet vihara, s gyakran állt tanácstalanul, némán, a sok-sok miért és hogyan kérdéseivel? Küszködve egyre súlyosbodó betegségével is, mégis megmaradt – Dsida Jenő gondolatával- „felelős írástudónak”.

Egyház- és népszolgálatára tekintve, hadd szólaltassuk meg őt, aki 2003. február 23-án kelt beszámolója epilógusában így vallott: „Néztem a Duna-tévé adását a közelmúltban. A faluromboló diktatúra utolsó éveiben víz alá süllyesztett Bözödújfalú történelmének felvillantott képei között megrendítő a mesterségesen létrehozott tó vízéből kiemelkedő templomok látványa. Látható a megrokkant, kicsiny unitárius imaház vízből kiemelkedő tornya is, amit szolgálatom ideje alatt emeltünk… Önkéntelenül Mécs László gyönyörű verse jutott eszembe, az „Itt voltam 1927” című. Úgy hiszem, én sem mondhatok mást. A hivatásomat éltem, nem az életemet. Itt voltam”.

Itt volt! A miénk volt! Köszönjük Istennek!

Temetése 2007. április 27-én, pénteken volt a kolozsvári Házsongárdi temetőben. A gyászbeszédet Csete Árpád homoródalmási lelkész mondta. Búcsúztatták, dr. Rezi Elek főjegyző, rektor, az Erdélyi Unitárius Egyház és a kolozsvári Egyetemi Fokú Protestáns Teológiai Intézet, Józsa Lajos tordai lelkész, a tanítványok, Ilkei Árpád homoródújfalvi lelkész, Homoródújfalu híveinek nevében.

Requiescat in pace!

Borbély Sándor

/ Aranyosrákos 1866. január 14 – Vác 1932. december 9 /

Köztudott, hogy Erdély és Magyarország 1848-ban bekövetkezett egyesítése után több erdélyi unitárius ifjú tanult magyarországi felsőbb iskolában. Ezek közé tartozik az Aranyosrákoson született, majd előbb Tordán, Kolozsváron és Zilahon – később Budapesten tanuló Borbély Sándor.

Családi körülményei, otthoni neveltetése, iskolai tanulmányai felől – itt Magyarországon – nem rendelkezünk forrásokkal. Így ezek közlésével adós maradok. Feltételezhetően jó tanulmányi eredményeknek köszönhetően kerül Korbuly Ignác ügyész fiai mellé nevelőnek.

A tanítóképzőt 1889-ben – 20 éves korában – végzi el. Ez év őszén már a budapesti Polgári Tanítóképzőben folytatja tanulmányait.

1887-ben Gyulafehérváron katona.

1889-ben a tordai iskola seniora.

1890-től a váci országos Siketnéma Intézet gyakornokaként gyümölcsözteti tudását.

A Nagy Sándor-féle – 1977-ben megjelenő „Pedagógiai Lexikon” szerint 1899-től 1924-ig a Váci Siketnéma Intézet igazgatója. Közben 1908-tól a Gyógypedagógiai Tanítóképzőben előadó tanárként is működik. Ebben a minőségében készíti el 1900-ban a Siketnéma Intézetek első tantervét és dolgozza ki a siketnéma oktatás módszertanát.

1903-ban az Unitárius Közlöny arról tudósít, hogy a „múlt évben /tehát 1902-ben / Borbély Sándor igazgató szerkesztésében, az intézet 100 éves fennállása alkalmából „A siketnémák váci országos királyi intézete” címen „egy igen értékes, tanulságos és mindenben bő tájékozást nyújtó könyv jelent meg. Ez tartalmazza az Intézet keletkezését, fejlődését, szervezését, valamint a siketnémák ügyének és kiképzésének akkori állását.”

A könyv ismerteti az ország többi városában működő Siketnéma Intézet leírását és kibővül az Intézetek, az igazgatók és az alapítók fényképével is.

Ugyancsak az Unitárius Közlöny 1903. évi száma adja tudtul az érdeklődő olvasóknak, hogy „Borbély Sándornak a Siketnémák Váci országos Intézete igazgatójának a gyógypedagógia terén szerzett érdemei elismeréséül, a király Őfelsége a Koronás Arany érdemkeresztet adományozta.”

1905-ben az Unitárius Közlöny „Irodalom” rovata Borbély Sándor „Úti kapcsolatok” című munkája megjelenéséről ad számot.

A munka, mely hasonlít Szentiványi Mihály erdélyi útjának leírásához, utakat – falvakat, a falvakban fellelhető nevezetességeket mutatja be. „Az édesanyám emlékének” szentelt könyv 8 fejezetben ismerteti azt az utat, melyet Borbély 1891-ben részben szórakozásból, részben tapasztalatszerzésből jár be.

A könyv szerint Borbély Vácról indulva – útba ejtve Gyöngyöst, Egert, Debrecent, Nagybányát, a Máramarosi Havasokat, Naszódot, Besztercét és Dést – ér el Tordára, mégpedig kerékpáron.

Második útján a Tordai hasadékot keresi fel.

Harmadik útja a Balatonhoz vezet.

Negyedik útján Fiumét, Velencét és Triesztet látogatja meg.

A könyv ötödik része a Tátrából Vácra küldött levelét tartalmazza.

A hatodik rész „Bécsi levél” címet viseli. Ebben egy szépségversenyről számol be.

A hetedik rész a csupaji tetőn levő aranyosrákosi unitárius templomot ismerteti.

A nyolcadik fejezet: „A nagy kőrisfa alól” címen; „Torockó 1904. augusztus 10.” Dátumot viseli.

Az Unitárius Közlöny tudósítója szerint a tordai hasadékkal, az aranyosrákosi templommal, Sebes Pál házával és a velencei lagúnákkal díszített „nem közönséges könyv” megérdemli a figyelmet.

1905-ben Borbély Sándort megválasztják a Siketnéma Tanárok országos Egyletének és a Magyar Védő Egylet elnökének.

Munkatársa volt a Váci Hírlapnak és a Siketnéma Közlönynek.

1915-ben nevére alapítvány létesült.

1923-ban megfestik arcképét. Szobrát a Váci Siketnéma Intézet előtt állítják fel.

Írt a tordai Első Magyar Kulturális Egyesület Emlékkönyvébe, az Unitárius Közlönybe, ahol „Feladataink” címen értekezik.

Az Unitárius Egyház című lapban a karácsonyi népszokásokat ismerteti.

Tagja az Erdélyi Múzeum Egyletnek, a budapesti egyházközség presbitériumának.

Olasz Katalin – Kriza Ildikó: Kriza János és a kortársi eszmeáramlatok című munkában a marosvásárhelyi kemény Zsigmond Társaság népköltészeti tevékenységéről írva, fölemlíti, hogy a Társaság 1896 májusában hirdetett pályázatára szintén küldött be munkát. De – amint Olasz Katalin írja: „Borbély Sándor kézirata elkallódott. Ez különösen azért fájó – írja - mert Borbély minden valószínűség szerint szülőföldje viszonylag gyéren feltárt Aranyosszék folklór hagyományaival jelentkezhetett.”

A Kenyeres Ágnes-féle „Magyar Életrajzi lexikon” Budapesten megjelenő I. kötete fölemlíti, hogy Borbély szerkesztette 1902-ben a Siketnémák Közlönyét, 1911 és 1918 között a Siketnémák Képes Lapját.

Írt „Tanterv és módszeres utasítások a siketnémák iskolái, intézetei számára”, mely megjelent Budapesten 1906-ban. „A magyar siketnéma oktatás bibliográfiája és adatgyűjteménye 1920 végéig” Vácon jelent meg 1924-ben.

1905-ben Siketnéma óvodát létesít.

1908-tól tagja a „Gyógypedagógiai Országos Szaktanácsnak.

Fejlesztette a gyógypedagógiai intézeteket és megreformálta a gyógypedagógiai tanárképzést.

Borbély Sándor hosszas szenvedés után _ írja az Unitárius Értesítő – 1932. december 9-én Vácon fejezte be életét. Temetése ugyancsak Vácon történt nagy részvét mellett. Az igazlelkű jó unitáriusok közé tartozott – írja a tudósító, aki szívvel-lélekkel szolgálta szent ügyünket.

Sírja ismeretlen. Ahogy egyházunk felkutatta Gál kelemen, a kolozsvári unitárius kollégium igazgatójának dunántúli nyugvóhelyét, úgy minden bizonnyal sor kerül Borbély Sándor sírjának felkutatására is. Így is kegyelettel őrizzük emlékét!

Mintegy záradékként említem föl, hogy fia volt a Vácon 1904-ben született Borbély Zoltán hírlapíró, aki 1926-tól az Új Nemzedék c. lap szerkesztője és rendőrségi rovatvezetőjeként dolgozott. 1936-tól a Magyar Világ c. lap szerkesztője. 1941-ben Nemzetvédelmi kereszttel tüntették ki. Elsajátította a siketnémák jelbeszédét és ezzel hasznos segítséget nyújtott rendőrségi ügyekben a siketnémák védelmében.

Kelemen Miklós