„Nemzeti évfordulóink 2007.”

/ Ismertetés /

Balassi Bálint Magyar Kulturális Intézet Nemzeti Évfordulók Titkársága kiadta „Nemzeti Évfordulók 207” című füzetét, melyben „További évfordulók” cím alatt két unitárius rövid életrajza is szerepel: Gyulafi Lestár történetíróé és Rajz János színészé.

A kiadványban felsoroltak vallása nem szerepel, így a füzetből nem tudott, hogy mindkettő az Unitárius Egyház tagja volt.

A kiadványon túlmenően tudni kell, hogy Gyulafi Lestár a Dunántúl szülöttje /sz. 1557 /. Apja János, anyja Devecseri Csoron Dorottya.

Tizenhat éves koráig Szigeten, Keménden és Körmenden nevelkedett, majd Bécsben a császári iskolában tanult. Erdélybe, nagybátyja Gyulafi László néven került a fejedelmi udvarba. Báthori Zsigmond alatt fejedelmi titkár volt. Követként megfordult Bécsben, Varsóban és Krakkóban. Jártas a tudomány minden ágában. A korabeli eseményeket naplójában örökítette meg.

Rajz János artista-színész család tagja. 1907-ben született Budapesten. A debreceni, a szegedi, a Fővárosi Vígszínház, majd a Nemzeti Színház tagja. Epizódfőszerepekben, jellemszínészként szerepelt. 1957-ben Jászai-díjat, 1958-ban Kossuth díjat kapott. 1965-ben érdemes-, 1973ban kiváló művész elismerésben részesült. Szerepelt a Magyar Rádió „Szabad család” című sorozatában és 86 játékfilmben. 1976-ban nevére díjat alapítottak.

Amikor örömmel vesszük tudomásul, hogy a múlt nagyjai között unitáriusok is szerepelnek, az említett kiadványban szívesen olvastunk volna Aranyosrákosi Székely Sándorról / sz. 1797/ az eposzíró püspökről, Brassai Sámuel / sz. 1797/ polihisztorról, Jakabházi Zsigmond /sz. 1867/ a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjáról. Szabédi Székely László /sz. 1907/ íróról, Jakab Elek /sz. 1897/ történetíróról, a MTA tagjáról, Kőváry László / + 1907/ történetíróról, a MTA tagjáról, Fekete Zoltán /sz. 1877/ egyetemi tanárról, , a MTA tagjáról, Fekete Lajos /sz. 1837/ akadémiai tanárról, a MTA tagjáról, Gyulai Zoltán / sz.1887/ egyetemi tanárról, a MTA tagjáról, Jakab Elek / + 1897/ történetíróról,, a MTA tagjáról, Jakabházy Zsigmond /sz. 1897/ történetíróról, a MTA levelező tagjáról, Kelemen Lajos /sz. 1877/ történésről, a MTA tagjáról, stb., akik méltán kaphattak volna helyet az évfordulók sorában, hiszen a magyar tudomány és kulturális élet ismert nagyjai voltak.

Sajnáljuk, hogy a Nemzeti Évforduló Titkársága nem tartotta érdemesnek nevük és érdemeik fölsorolását, vagy hiányos ismeretei révén maradtak ki a felsorolásból.

Mivel az említett füzet – remélhetőleg – övőre is megjelenik, ajánlatos volna, hogy Egyházunk lépjen kapcsolatba az Évfordulók Titkárságával /elérhetőségük a Nemzeti Évfordulók 65. oldal / és hívja föl figyelmét azokra a nagynevű unitáriusokra, akik jelentősen hozzájárultak kultúránk fejlesztéséhez és terjesztéséhez.

Kelemen Miklós

A KŐHENGERÍTÉS
Mk 16,1-8 és Ézs 6,8

Jézus sírján a nagy kő Pilátuséknak öröm, Jézus híveinek bánat. Pilátus és társai nyugodtan alusznak. Kő van a síron, a halott nem tud feltámadni. Az a sírra hengerített kő egy tragikus hősköltemény befejezése után a pont. Pont, mely után nincs folytatás. Együnk, igyunk, aludjunk, szórakozzunk: kő van a síron. Ne izgassuk magunkat. Pilátuséknak a kő biztonságérzés forrása volt. Nem úgy Jézus követőinek. Számukra a kő bánat, aggodalom, tépelődés, bizonytalanság forrása volt. Ki hengeríti el nekünk a követ? - Így töprengtek a sír felé haladó asszonyok húsvét hajnalán. Az írások szerint, mikor odaértek, meglepődve látták, hogy a kő el van hengerítve. Hogy ki tette? Az írás nem felel és mi se tépelődjünk ezen. Inkább tekintsük jelképesnek az egészet.
Két világ csapott össze nagypénteken. Pilátusék embertelen, maradi világa és Jézusék emberséges, haladó világa. Ebben az összecsapásban Pilátusék győztek. Bizonyság rá Jézus sírja a nagy kővel. Van egy közmondás: az sír aki a végén sír; az győz aki a végén győz. A végén pedig Pilátusék sírtak, Jézus hívei győztek.
Jézust nemcsak nagypénteken temették. Kétezer év alatt sokszor eltemették és sokszor hengerítettek követ a sírjára, nehogy feltámadjon.
Az első, aki nagypéntek után eltemette Jézust, a János szerinti evangélium írója volt. Ez az evangélium János nevét viseli, de nem ő írta. Senki se tudja ki írta, de az írója nem ismerte Jézust, azaz félreismerte, s akarva, nem akarva - eltemette a félreértés sírjába. Követ is hengerített rá, nehogy feltámadjon. Ez a kő a személyes tanúbizonyság súlya.
Jézus második temetését Pál apostol rendezte meg. A pogányból lett apostol csodálatosan szép tanításokat hagyott hátra, de Jézus kilétét illetően tévedett. Olyan dolgokat állít róla, amik nem illenek rá. Eltemette önkéntelenül is a tévedések sírjába, s követ is hengerített rá: a filozófia nehéz kövét.
A legtragikusabb temetés Niceában történt: 325-ben. Ezen a fényes zsinaton az ember Jézust temette el az egyház. A melegszívű, áldott embert megfosztotta emberségétől, istenné tette. A földről a mennybe űzte: a megtapasztalásokból a megközelíthetetlenségbe. Temetés volt ez, tragikus nagy történelmi temetés! Temetés az istenítés sírjába, a megközelíthetetlenség sírjába. Kő is hengeríttetett rá: a dogmák köve. Pecsét is tétetett rá: a hatalom pecsétje.
Negyedszer, temették Jézust a középkorban is. Divatos új sírt ástak neki: a homályosság, a miszticizmus sírját; a legendák, mesék, a baborcák sírját. Kő volt: a rákényszerítés, az erőszak köve. Őrök pedig az inkvizítorok, jezsuiták.
Ma is temetjük Jézust. Kétféle sírt ásunk neki. Az egyik a tagadás sírja, a másik a felejtés sírja. A tagadás sírját azok ássák, akik hirdetik, hogy Jézus nem történelmi személy, hogy nem élt soha, s az ő alakját a hivő emberek képzelete teremtette meg. Mesebeli személy, mitológiai alak. A felejtés sírjába mi temetjük Jézust, amikor nem gondolunk rá, amikor elfelejtjük, amikor úgy élünk, mintha Ő sosem élt volna értűnk és nekünk; amikor Ő nem kap szerepet a mi életünk színpadán. Sírjára követ is hengerítünk, nehogy feltámadjon a „modernség”, a dívat kövét.
Minden Jézus-temetés kudarcot vallott a történelem folyamán, minden kő elmozdult az Ő sírjánál. A feltámadás csodája minden alkalommal végbement. Végbement, mert mindig voltak férfiak és nők akik húsvétok hajnalán azt kérdezték: kicsoda fogja nekünk elhengeríteni a követ, mely felette nagy és meghaladja erőnket? De kérdezte Isten is; kit küldjek el, hogy szent, nagy feltámadások útjából a követ elhengerítse, s az elfojtott, eltemetett örök emberi értékeknek érvényesítést, megvalósulást biztosítson? S ilyenkor mindig akadtak hősök, szentek, nagyok, akik Ézsaiással együtt mondták: Imhol vagyok én, küldj el engem! Felkínálom a vállamat - az eszemet s életemet - önmagamat a kőnek elmozdítására, hogy a félreértések, a homályosság és sötétség sírjából, a tévedések és megközelíthetetlen távolságok sírjából, a tagadás és felejtés sírjából, az eredeti, igazi, élő és ható ember, Jézus feltámadjon!
Kik voltak, akik a történeti húsvétok hajnalán így kérdeztek: kicsoda hengeríti el a követ nekünk? - A nép, a jézusi értékek feltámadását követelő keresztény milliók. - És kik voltak, akik Ézsaiással feleltek eképpen: Imhol vagyok én, megpróbálom elmozdítani a feltámadhatatlanság kövét, a hiú bölcselet kövét, a divat kövét? Kik voltak ezek? - Az Áriuszok, a Szervét Mihályok, a Husz Jánosok, a Luther Mártonok, a Dávid Ferencek, a Kriza Jánosok, a Petőfi Sándorok, a Munkácsi Mihályok, a Bolyai Jánosok… Minden nagy ember, nemcsak az egyháziak, a világiak is kőmozdítók, kőhengerítők voltak. Akkor küldte el őket Isten mindig hivatásuk szent tüzével keblükben, amikor az igazság, a jóság, az emberség, a világosság és szabadság elbukott, sírba tétetett, s hogy fel ne támadjon, nagy követ hengerítettek a sír szájára. Itt vagyok én, Uram, küldj el engem. Elhengerítem én a követ a feltámadás útjából!

Hát mi, lehetünk-e kőhengerítők? Eltemetett, eltaposott jézusi értékek feltámasztói tehetünk-e? - Nem - felelitek - mert a kőhengerítés történelmi feladat, s azt csak történelmi személyiségek végezhetik. Ebben a kijelentésben két hiba van: először is, a kő-elmozdítás nem mindig történelmi, hanem egyszerű, mindennapos feladat; másodszor, ezt a feladatot nemcsak a nagyok - apostolok, tudósok, művészek - végezhetik, hanem mi, apró, szürke kis emberei az életnek! Nemcsak ők mondhatják: Imhol vagyok, küldj el engem! - mi is mondhatjuk. De hallgassunk meg néhány példát:
1935-ben történt. Elsodródott egy család. Mindenüket dobra verette a bank. Halottak voltak, a nyomor sírjában fekvő érd halottak. A kő a sírjukon: a bank bekebelezte a jövendőbeli jövedelmüket is. S ekkor megszólalt az Úr: kit küldjek el? S egy jómódú özvegyasszonyban megszólalt a lelkiismeret: Imhol vagyok én! Nekifeszítette anyagi erejét, s az élve eltemetettek feltámadtak!
Fiatal ember züllött éjjel-nappal. Vad tivornyában emésztette erejét. Halott volt, erkölcsi halott. Eltemette önmagát az erkölcstelenség, a züllés, a bűn sírjába. Még követ is hengerített rá: esküt tett egy bandának, hogy örökös tagja lesz. - Kicsoda hengeríti el a követ? Kit küldjek el? kérdezte Isten. - Imhol vagyok én! - felelt egy leány. Hozzáment, elhengerítette a követ..
A jó érvényesülni akar, de a rossz nem engedi. Követ gurít sírjára, gátakat emel érvényesülése útjába. Valaki úgy szeretne mosolyogni, de nem tud. Kövek, gátlások vannak… Kicsoda hengeríti el a követ? Imhol vagyok én! Valaki szeretne hinni, de nem tud… Kicsoda hengeríti el hitének, szeretetének, boldogságának útjából, sírjából a követ? Imhol vagyok én!
Húsvét feladatát ez az allegorikus kép fejezi ki: elmozdítani a követ, a gátlást; sírokat tépni fel, napfényre hozni az értékeket! (Ámen!)

1973. április 22.
Gellérd Imre