És mi adhatott volna még több indíttatást és útravalót Mikó Imrének, mint a ház szomszédságában levő Házsongárdi temető, Erdély Panteonja, ahol nemcsak Erdély és az unitárius egyház nagyjai, hanem a Mikó család őseinek sírhantjai jelölték ki életútját és életfilozófiáját.

Számbavéve a múltat, immáron saját sorsára fordítva a szót, a gyerek a háború alatt mint magántanuló végezte iskoláit az Unitárius Kollégiumban, majd 1919-től mint rendes tanuló folytatta tanulmá­nyait. A család felnőtt tagjainak az élete pedig ezalatt jól példázta az értelmiség háború utáni helyzetét Erdélyben.

A fogságból hazatért jogász apa az egyháznál kapott titkártanácsosi állást, folytatva nagyapja hagyományait, és tevékenyen részt véve a kisebbség-védelmi munkában is az egyház képviseletében.

Bíró nagybátyja a Renner bőrgyár kertészetében dolgozott, melynek vezetője az a Kun Sándor volt, aki később bátyja után ki­vándorolva a Szovjetunióba, „ugyanabban a betegségben halt meg, mint Béla”.

Imre bátyja együtt lakott sógorával, Kelemen Lajossal, és mivel Kelemen Erzsikével együtt sok időt töltöttek a Petőfi utcai házban, mindkettőjük jelentős hatással volt a gyerek fejlődésére.

1928-ban tette le érettségi vizsgáját, és egyetemi tanulmányait a kolozsvári egyetem jogi karán folytatta. Érdeklődése már akkor a nemzetiségi lét, a kisebbség-védelem jogi garanciáinak tanulmányozá­sa irányába fordult,

1930-ban az Egyetem mintegy 400 magyar hallgatója először az Egyetem szenátusától majd annak elutasítása után a Közoktatásügyi Minisztertől engedélyt kér Mikó Imre vezetésével magyar diákegylet létrehozására. Amíg azonban ez a kezdeményezés nem járt sikerrel, Jancsó Béla irányításáyal és László Dezső szerkesztésében létrehozzák a romániai magyar főiskolások lapját, Erdélyi Fiatalok címen.

A lap és a mozgalom célja demokratikus nemzetiségi jogok biztosítása, a magyar nép, mindenekelőtt a parasztság társadalmi problémáinak föltárása és az együtt élő népek kölcsönös megismertetésének előmozdítása.

Ennek a célkitűzésnek a jegyében jelenik meg 1932-ben a 21 éves Mikó Imre szociográfiai tanulmánya Az erdélyi falu és a nemzetiségi kérdés címen, amely feltárta az erdélyi magyar parasztság társa­dalmi elesettségét és nemzetiségi elnyomatásának az összefüggéseit.

1934-ben jogtudományi doktorátust szerezve 2 évet tölt ösz­töndíjasként Párizsban, ahol a nemzetiség joggal foglalkozó munká­kat dolgozza fel a Népszövetség vonatkozó kiadványainak felhaszná­lásával, és ekkor vesz egyértelműen irányt a nemzetközi nemzetiség-jogvédelem alapos megismerésére.

Párizsból visszatérve,, megírja Az erdélyi kérdés az európai köz­vélemény előtt 1865-1920 című tanulmányát, és ezzel is bizonyítva felkészültségét, valamint tehetségét, az Országos Magyar Párt titkára lesz 1936-1938 között, majd annak betiltása után 1938-1940 között a Magyar Népközösség bukaresti jogvédő irodájának a vezetője. Erről így ír: „Lettem a balszárny a polgári politikai mozgalomban.”

Ezen időszakban nyert tapasztalatai alapján arra a szomorú következtetésre kénytelen jutni, hogy a magyarság nemzetiségi jogait előíró nemzetközi szerződéseket nem tartják be. Felismerésének alap­jául szolgáló anyagokat rendszerezve, összeállítja Huszonkét év című munkáját, amely a téma egyedülálló egyetlen összefoglalása a mai napig. A második bécsi döntés után, 1940. október 7-én Teleki Pál ja­vaslatára 46 közéleti személyiséget hívnak be a képviselőházba, és közöttük van, mint legfiatalabb, Mikó Imre is. A behívott észak­erdélyi képviselők még ugyanebben az évben létrehozzák az Erdélyi Pártot, melynek először tagja, majd 1941. május 28-tól az elnök gróf Teleld Béla mellett főtitkára lesz.

Ennek keretében Teleki Pál nemzetiségi politikájának megva­lósításán fáradozik, a nemzetiségek közötti megbékélés érdekében, melyet egy képviselőházi beszédében így fogalmaz meg: „Az a felfo­gásunk és azt szeretnők, hogy nyugalmi állapot jöjjön létre a nemzeti­ségek és a magyarság között,”

Az ország politikájának egyre jobbratolódása és a háborúban bekövetkezett fordulat; Kállay Miklós fokozatosan a németektől való elszakadás külpolitikai irányvonalának a felismerése és annak érde­kében történő munkálkodás jellemzi Mikó ezen időszak alatti tevé­kenységét, beleértve a szervezett munkássággal való kapcsolatfelvételt is. Az észak-erdélyi kommunista mozgalom vezetőjével, Józsa Bélával történő nyílt levélváltása ennek tanúbizonysága. 1944. augusztus 23-i romániai fordulat után létrehozzák az Erdélyi Magyar Tanácsot, melynek fő feladatául a háborúból való kilépést tekintik, valamint az anyagi javak és emberi életek mentését.

Tevékenységének értékelésére jellemző, hogy 1944 telén Du­nántúlon a nyilasok számon kérik nagybátyjától unokaöccse tevé­kenységét, akit baloldalinak, kommunistának és árulónak tekintenek.

Itt jegyezzük meg a sors fintoraként, hogy az 1989-es változás után létrehozott rövid életű és Mikó Imre nevét zászlójára tűző moz­galom ellenkező célkitűzései miatt a család Afrikában élő legidősebb tagja nyílt levélben volt kénytelen tiltakozni, előadva, hogy Mikó Imre nevét az életművével homlok ellenkező ideológiát hirdetőknek nincs joguk felhasználni.

Visszatérve a háborús időszakra ezen idő alatt, melynek során nemzetformáló és sorsdöntő kérdések, valamint problémák megoldá­sával volt elfoglalva, a Kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem jogi karán, mint előadó is foglalkozik tevékenységének jogi alapjaival, és megírja habilitációs munkáját Nemzetiségi jog és nemzetiségi politika címen. A megjelenés időszerűségét az adta meg, hogy 1944-ben volt 75. évfordulója az úgynevezett nemzetiségi törvény megalkotásának. Az 1868. évi XLIV. törvénycikk nemcsak Magyarországon, hanem Közép-Európában is az első hatályos jogszabálygyűjtemény volt, amely a nemzetiségi jogokat egyetlen önálló törvénycikkben összefog­lalva, az alkotmány szerves részévé tette. Nomen est omen. Tevékenysége jutalmául megismétlődik az apa harminc év előtti sorsa: hadifogolyként a Szovjetunióba viszik, és Csehov szülővárosában, Taganrogban tölt éveket. Ahogy az apa ro­mánul tanult a hadifogságba, miután értesült az erdélyi változásokról, ő a három hazai nyelv és az angol, valamint francia ismerete mellé megtanul oroszul.

Hazatérve tíz esztendeig tanít a Brassai Líceumban orosz nyel­vet és irodalmat - mert közben tanári diplomát is szerzett belőle -, tankönyveket ír, orosz klasszikusokat is fordít.

Majd az 1950-es évek végén elbocsátják tanári állásából és bol­ti, utcai könyvárusként tartja el családját. De nem adja fel. Így ír erről Beke György: „A vásárló diákok közül nagyon-nagyon kevesen tudják, hogy az előzékeny, mindig derűs kiszolgáló nemcsak történelmi nevet hordoz, hanem történelmi életet is, családja és önmaga révén az erdé­lyi értelmiségi nemzedékek folytonossága nyúlik át a jelenbe és a jövőbe, a konok élni akarás és mélyen puritán tisztesség, emberség jogán,”

Közben ír. A fordítások során elleste az esszé írás műhelytitkait, elsajátította mesterségbeli fogásait. Idézzük a Honpolgárok és világpolgárok című könyvének előszavát, ahol az esszé műfaji sajátosságáról ír.

A műfaj védelmében

Boldog az a szakember, aki teljesen el tud merülni tanulmányai tárnájában, kinek számára a tudomány személytelen, s akit csak az adatok téglarakása és az értelmezés kötőanyaga, nem pedig a kőművesek buzgalma érdekel. Tudja, hogy tudományt művel, ismeri ba­rátait és ellenségeit.

Boldog az elbeszélő, aki - ha történetesen tudósról ír - nem azzal törődik, hogy hőse egy lépéssel vagy egy mérfölddel jutott-e előre az igaz­sághoz vezető úton, hanem csak az embert keresi benne, akár a górcső, akár a sakktábla mellett nyilatkozzék is meg. Tudja, hogy amit ír, az szépirodalom, s a megértést az irodalombarátoktól várja.

De mit tegyen az, aki egyforma érdeklődéssel fordul a mester és a mű felé, s nem akarja elválasztani egymástól a világban lejátszódó em­beri és az emberben lejátszódó világot? Különösen, ha a múltnak egy olyan hatásterületén keresi az embert, mint a társadalomtudomány, az állambölcselet, a művelődéspolitika. Az ilyent az irodalombarátok a szakemberhez küldik, hogy nekik magyarázza homousiont, a szakma ismerői pedig a műítélésben, mert ő bizonyára több megértést tanúsít a szakdolgozatok lírai kitérői iránt.

Pedig ez az út sem járatlan. Filozófusok indultak el rajta, „a tudvágyat szakhoz nem kötők”, történetírók szélesítették ki, mert a tör­ténelem átfogja az egész látóhatárt, irodalomtörténészek tették járható­vá, az igazi irodalomtudomány ugyanis egy kissé mindig művészet. S bár a PEN Club fogalmában ez a megtűrt műfaj a verssel és novellával egyenjogúvá lett, azért mégis - mint a hibridek általában - védelemre szo­rul. És magyarázatra. Még a lexikonok is gyakran megfeledkeznek az esszéről.

Bölöni Farkas Sándorról, Brassairól, Babesről, Macchiavelliről, Morusról, Rousseau-ról jelennek meg esszéi. Majd ezt követik a Honpolgárok és világpolgárok; Orbán Balázs nyomdokain; A bércre esett fa című tanulmányai. És jönnek az életregények; Az utolsó erdélyi poli­hisztor, Petőfi Erdélyben, Akik előttem jártak. Végül visszatérés a régi témához: Nyelv és jog, Nemzet és nemzetiség; Nyelvhasználat és jogtör­ténet Erdélyben, Az együtt élő nemzetiségek jogegyenlősége. És legutol­sónak a befejezetlen Csendes Petőfi utca. Melynek befejezésére már nem jutott idő, pedig addigra már rendeződtek életkörülményei, és nyugodt körülmények között alkothatott, 1970-76 között a Kriterion kiadó lektoraként formálta és alakította a magyar nyelvű könyvkiadás arculatát. Mindezek mellett — a családi hagyományokat követve — az Unitárius Egyház főgondnokaként munkálkodott egyháza érdekében. Valóban rá illik a latin mondás, amit hajdanában a latinul tanu­ló diákok legelőször megtanultak: Ora et labora!

Már a halálos ágyán írta a Csendes Petőfi utca utolsó fejezetét, és bár a fejezet még csak az 1940-es évekkel foglalkozik, a bevezető sorok már előrevetítik a vég közeledtét.

Ó, kedves Petőfi utca

…és benne a régi Zsakó-Mikó ház! Hároméves voltam, amikor mint gyermeket ide hoztak, és remélem, hogy innen már csak vinni fog­nak - nem is olyan messzire. Nem is tudnák máshol élni huzamosabb ideig. Azt írta a világhírű szomszéd: „Azért vagyunk a világon, hogy va­lahol otthon legyünk.” Hogy mért vagyunk a világon, arra sokféleképpen lehetne felelni Ezért én inkább úgy mondanám; ha már a világon va­gyunk, hát legyünk otthon valahol. S számomra az otthon a családi ház és a temetőaljai utca. Nem Broadway és nem Boul, Mich; ha hivatkoz­tam is rájuk, csak azért tettem, mert ott jártamban is a Petőfi utca járt az eszemben. Még a mi városunkban sem a legszebb vagy műemlékekben leggazdagabb utcája. Mint ahogy én sem vagyok az utca régi és új lakói között a legnevezetesebb. S mégsem tudnék megválni tőle, mert életein elválaszthatatlanul összefonódott egyenetlen, hol rozzant, hol hivalkodó házaival, tavasszal megnyírt szilfasorával, egy közepes útszakasszal a Szabók bástyájától a Biasiniig, átvonuló árnyakkal, akik már csak ben­nem étnek S most mégis búcsúznom kell a Petőfi utcától, hosszabb időre, mint bármikor.

1977. március 21-én fejezte be földi pályafutását Mikó Imre, és március 29-én a családi hagyományoknak megfelelően a Petőfi utcai ház udvarán, a kőművesek bástyája előtt vettek búcsút tőle a hátra­maradottak. Felesége halála után pedig vele együtt végső nyughelyére került a Házsongárdi temető családi sírkertjébe, nem messze azok sírjaitól kiket könyveiben megörökített, vagy akiknek arcképei ott függ­nek ma is az Unitárius Püspökség dísztermében: Brassai, Berde, Kri­za, Bölöni Farkas Sándor, Mikó Lőrinc, Kelemen Lajos, és tágabb körben pedig azok, akik előtte jártak.

Befejezésül hadd mondjam el, amikor ennek az előadásomnak a megtartására vállalkoztam, nem mértem fel a feladat nagyságát. Később jöttem rá, hogy - amint azt a bevezetőben említettem —, itt nem lehetett csak egy írói munkásság bemutatására szorítkozni, itt egy olyan életutat kellett csak nagyon vázlatosan bemutatni, aminek kereteit Európa XX. századi történelme szolgáltatta. Kérem, ezért nézzék el az előadásom fogyatékosságait, mivel Mikó Imre életútjá­nak a bemutatásához nemhogy 20 perc, hanem 20 óra is kevés lenne.

Álljon itt végezetül a családi gyászjelentés néhány szava, amely tökéletesen jellemzi Mikó Imrét: „Alkotóereje teljébe ragadta el őt a halál. Küzdelmes, munkás élete, szerénysége, erkölcsi magatartása mindig példaként fog előttünk állni.” Nem volna ez a szomorú jelen­tés teljes, ha nem idéznénk Reményik Sándor szavait: „A holtam után ne keressetek, leszek sehol - és mindenütt leszek.”