„Miklóssy Vári Vilmos az az ember volt, aki életében azt a hidat építette, amely elődeink szellemiségével összeköt, az emlékezés hídját. Immár harminc esztendeje annak, hogy frissen végzett muzikológusként a Csíkszeredai Népi Alkotások Házához kerültem első munkahelyemre, a korábbi századok hangulatát idéző Mikó-várba. Ugyanebben az épületben dolgozott már néhány éve Vilmos, a Csíki Székely Múzeum botanikusaként. Figyelme középpontjában kezdettől nemcsak maga a természet, hanem a természettel körülvett emberi közösség, s a közösségért felelős ember állt. Ezt jelzik első tudományos közlései is, amelyekben a csíki háziiparban használt festőnövényekről, a népi időjóslásról, Csíkmindszent flórájáról, Haynald Lajos és Kájoni János herbáriumáról, orvoskönyvéről tájékozódhatunk. Bár a csíksomlyói polihisztor zenei munkásságát jól ismerte a zenetudós társadalom, szenzációnak számított Vilmos felfedezése, aki Kájoni hangszerkészítői munkásságáról tárt fel addig ismeretlen adtokat. Megtisztelő volt számomra, hogy ezt a munkáját velem lektoráltatta.

Akkoriban zenész barátaimmal, Simó Józseffel és Bokor Imrével, az foglalkoztatott minket, hogyan lehetne népzenei hagyományunkat a maga eredeti formájában feléleszteni, a városi fiatalság körében is meggyökereztetni. Ezért alakítottuk a Barozda együttest, s a csíkszeredai táncházat. Ennek az irányzatnak akkoriban igen sok ellenzője volt, nemcsak a hatalom részéről, hanem a műnépi és műmagyar kultúrához szoktatott helybeli értelmiség részéről is. Vilmos azon kevesek közé tartozott, akik megértették szándékunkat, sőt ő további lehetőséget látott arra, hogy rajtunk keresztül is építhesse az emlékezet hídját. 1978-ban nagyszabású ex libris kiállítást rendezett, amelyre a Barozda együttest kérte fel zenés hangulatteremtésre, s az ő ötlete volt, hogy a Mikó-vár ódon falai között keltsük életre a Kájoni-kódex népi eredetű dallamkincsét, amelyet a világi értékekre is fogékony páter egykor szintén azért jegyzett fel, hogy „bár emlékezete maradjon meg”. A koncert igen sikeres volt, s ez arra késztetett minket, hogy a Barozda tagjait kibővítve további zenészekkel létrehozzuk a Kájoni régizene együttest.

De Vilmos a nagyszabású tervek embere volt. Újabb javaslatokkal állt elő

Előbb Kájoni emlékhangversenyt szervezett velünk, majd megtudván, hogy már több régizene-együttes alakult Erdély-szerte, megteremtette ezek közös fórumát. Létrehívta a csíkszeredai régizene fesztiválok intézményét, s maga szervezte meg az első néhány fesztivált akkor, amikor Magyar­országon, bár voltak rangos régizene együttesek, azokat közösséggé kovácsoló fórum még nem létezett.

Azonban az évente egyre sikeresebb régizene fesztiválokat egyre kevésbé tudta eltűrni az egyre embertelenebbé váló hatalom. Adtunk Vilmossal egyéb okot is arra, hogy ne szeressen a hatalom minket, hiszen Király Károlynak az erdélyi magyarság jogfosztottságára figyelmeztető leveleit sokszorosítgattuk írógépeinkkel, s találkoztunk a szülőföldjére sok év óta először hazaengedett Domokos Pál Péterrel is, ami akkor súlyos bűnnek számított.

Az utolsó, már kiplakátolt régizene fesztivált 1986-ban betiltották, s 1989-ben már magyar településneveinket tilos volt magyarul leírni magyar nyelvű publikációban. Az élet szétsodort minket.    A Barozda-együttes 25 éves éfordulóján újra együtt lehettünk a Mikó-vár udvarán. Vilmos kezdeményezésére ekkor ültetük el ott a „Barozda-fáját”, emlékeztetőül egykori közös munkánkra. Ha a 30 éves évfordulón már nem lehet velünk Miklóssy Vári Vilmos, bár emlékezete maradjon meg szívünkben.” (Pávai István , népzenekutató)

„A Csíkszeredei Múzeum munkatársaként éppen Miklóssy V. Vilmos és felesége Vári Judit tervezte és szervezete azt a tudományos rendezvénysorozatot, mely indulásakor jó 20 évvel előzte meg az etnobotanika 1992 – a cordobai Első Etnobotanikai Világkongresszus – óta tartó nemzetközi reneszánszát, illetve az ezt követően világszerte induló nyomtatott és elektronikus etnobotanikai közlemények korábban soha sem tapasztalt felvirágzását.

Némi – alkalomhoz illő – túlzással és lokálpatrióta elfogultsággal azt is mondhatnánk, hogy az 1970-es és 80-as években Csíkszereda (és általa az erdélyi magyar tudományosság) egy szűk tudományterületen – az etnobotanikában – a világ élvonalába került. Hiszen az élvonal, a cutting edge az a vonal, mely mentén először szakad fel előttünk hosszan és tervszerűen az ismeretlent takaró fátyol.

1985-ben, 22 esztendeje még Ő sem, én sem sejtettük, hogy egy-két esztendő alatt mennyit tud, mennyit fog durvulni egy személyi kultuszra alapozott kommunista diktatúra, mely végül mindkettőnket elűzött házunkból és hazánkból; azokról a tájakról amelynek népeit kutattuk, melyeket akkor még tán álmunkban sem kívántunk elhagyni.

Alig egy hete, 2007 január elsején még nem sejtettem, hogy egy hét múlva rendhagyó emlékezést fogok írni az egykori etnobotankai előadássorozatok főszervezőjéről.

Citta mors ruit – rohanva jő a gyors halál, de néha bizony sorsunk is sarkantyúzza. Sarkantyúzzák a történelem által köröttünk felkavart élethelyzetek, elkerülhetetlen – vagy csak annak látszó – testet-lelket pusztító körülmények. Sarkantyúzza a Védtelenség és a Kiszolgáltatottság: a nehezen megszőtt társadalmi háló, a megrakott családi fészek felbomlása; a hálónak, a fészeknek évek multával egyre reménytelenebb újjászövése, újjáépítése. Sarkantyúzza az Önpusztítás – a lelki és testi feszültségek reménytelen művi feloldása.

A lélek – allélek. A lélek – anyagtalan információ. A testi-lelki elmúlás e Földön csak akkor jelent azonban egyszersmind genetikai és memetikai halált is, ha sem vérszerinti őseinktől örökölt génjeink, sem szellemi őseinktől átvett tudás-kvantumjaink nem élnek tovább testi-lelki utódainkban.

A sors bennünk – felebarátiban, mestereiben, tanítványaiban, és a mi szellemi utódainkban – őrzi azokat az elemi emlék- és ismeretnyomokat (mémeket), melyek szelleméből fakadtak. Azokat, melyeket Miklóssy Vári Vilmos élete és munkája nyomán tudunk és csinálunk éppen úgy, vagy éppen másként, mint ahogy Ő tette. Emberi sorsa, szellemi hagyatéka éppen ezért tehát nemcsak a botanikában, hanem a lassan történelmé váló közép-európai közelmúltban is járatos, avatott feldolgozóra vár.

Az ezredforduló történelme, tudomány- és intézménytörténete, szellem- és kultúrtörténete, nemzeti- és nemzetiségi történelme ugyanis nem valamilyen elvont konstrukció, hanem egyedi sorsok tégláiból felépülő, majd összeomló épület. Tartószerkezetei, alapjai, termei és stukkói, párkányai és lépcsői, oromzata és tetőszerkezete végleg ismeretlen marad az egyedi sorstéglák helyének és szerepének rekonstruálása nélkül. Ezt a rekonstrukciót előbb fokokként, falanként és szobákként, azaz szakmánként, szakterületekként kell elvégezni ahhoz, hogy ne hamis díszletek, hanem a valóság alapján legyen ismert a múlt, legyen tervezhető a jövő.” ( Szabó T. Attila, botanikus)

Újévi elmélkedés

„Nemzedékek jönnek, nemzedékek mennek, de a föld örökké megmarad! Fölkel a nap, és lemegy a nap, siet vissza arra a helyre, ahol majd újból fölkel. A szél fúj délre, majd északra fordul, körbefordul a szél járása, és visszatér oda, ahonnan elindult.” –visszhangzanak bennem a Prédikátor könyve írójának mondatai, miközben falinaptárt cserélek. Végigpásztázom, végigsimogatom szememmel az elmúlt hónapokat. Képekben térnek vissza emlékeim, élményeim. Megfeszített és boldog időszakok kavarognak bennem, miközben helyére kerül az új naptár.

Akarva-akaratlanul az időre gondolok, és bár tudom, hogy az idő lineáris, visszafordíthatatlan, egyedi lehetőség, mérhető, a négy dimenzió egyike, mégsem tudok másra gondolni, mint Szent Ágoston szavaira: „Mi hát az idő? Ha senki sem kérdezi, tudom; ha kérdezik tőlem, s meg akarom magyarázni, nem tudom… Mert így van ez, Uram, Istenem, mérem, mérem, de mit mérek, nem tudom.”

Van, amikor nyomtalanul elillan, van, amikor csigalassúsággal jár. Néha alig tudjuk kivárni, néha meg tovaszáll. Van, amikor pénzt jelent, van, amikor határidőt, és van hogy egyszerűen kérdéseket és vágyakozást! „Ez az éjszaka hány ezredik?/ hány ezer másodperc van reggelig?/ hány ezren gondolnak értem? Velem!/ mért sebez, ha paizs a szerelem?/ paizsom ellen mért nincs fegyverem?/ … Merre sodor az idő? Eljutok oda, ahol az anyag létformája a mosoly?”- idézem Szilágyi Domokos sorait.

Nézem az új naptárt, és reménykedem, hogy bár megmondja nekem mikor van tél és tavasz, nyár és ősz, tudom, hogy az élet nemcsak ciklikus körforgás, évszakok változása, a múlt folyománya. Nem csupán az idő foglya vagyok, hanem alakíthatom is azt, az én időm megismételhetetlen, és értékes. Lelkem nemcsak a rohanó időre van méretezve, hanem sokkal többre, valami örökre is.

Mit is kívánhatnék magamnak az új évre. Talán kevesebb versenyfutást az idővel, kevesebb feszültséget. Tudom azt, hogy a maradandó dolgokat nem lehet belesűríteni rövid időpillanatokba, hanem nekem kell kitárulkozva felemelkednem azokhoz. Nem tudom, hogy jövőre lesz-e hó karácsonykor, vagy hogy a vak sors szeme merre vezet, de gondolatban bejárom az új évet, és izgalommal várom annak minden pillanatát. Nincs szebb dolog, mint megtapasztalni az idő kitárulkozását, mint Isten ajándékát.

Munkám mellett többet szeretnék olvasni, többet játszani és sportolni, és több időt szeretnék fordítani azokra, akik valóban fontosak nekem. Az idő kincs, és megoszthatom azokkal, akiket szeretek. A szeretethez idő kell, mondjuk sokszor. „Az idő, amit a rózsádra vesztegettél: az teszi olyan fontossá a rózsádat.- mondta a Róka. Az idő, amit a rózsámra vesztegettem. - ismételte a kis herceg, hogy jól az emlékezetébe vésse.”

Az idő máris értelmet nyer, és örvendek, hogy itt vagyok, hogy élek és létezem. Hálát adhatok Istennek, hogy mindegyre új lehetőségeket, új távlatokat, és célokat adott az elmúlt évben, és újakat remélhetek a következőben. És ünneplőbe öltöztetett szívvel várhatom az idő és az Ő kitárulkozását.

„Hiszek …az én külön kis célomban.- idézek Balázs Ferenc soraiból. Legelőször ­is az egyéniségemet, a világot tükröző harmatcseppet akarom tisztává és teljessé tenni. Nem fojtom el az én sokréteges személyiségem egyik megnyilatkozását sem; a „testemnek” épen annyira élek, mint a „lel­kemnek” - de igyekezem minden kívánságomat, ösztönömet, rángáso­mat összhangba hozni az eddigi kifejlődött legmagasabb, legértéke­sebb tulajdonságommal. Hiszem, hogyha az én kicsi célomat az én rövid életemben megvalósítom, valamit tettem, aminek magában is értéke van, s ami­nek értelmét a halál nem tudja elvenni… És hiszem az Istent. Oh e világ gyönyörűséges, hatalmas, csodálatos, boldog végzetű, megdöbbentő és titokzatos; s amikor csor­dulásig megtelek vele, amikor elnyom a végtelenség, fölemel közvetlensége, megujjongtat az öröme, akkor buggyan ki belőlem: Isten. Ne kérdezzétek tőlem mit jelent nekem ez a szó. Nekem olyan ez, mint a jaj a szenvedőknek, az oh a megle­pettnek, a kacagás az örvendezőknek, mindent kifejez ez, mert semmit nem mond. Én nem szállok vitába, nem állítok, nem bizony­ítok; következetes nem vagyok, okokat nem hozok föl: én csak só­hajtok, sírok, ujjongok, lelkesedem: Isten. A vallás megadja az én életem célját; a tudomány hozzásegít az eléréséhez; a művészet alkalmat ad, hogy benne gyönyörrel elmerül­jek. Az én imigyen teljessé váló életemben várom Istent, hogy kinyilatkoztassa magát.”

Mit is kívánhatnék hát Önöknek az új esztendőre? Talán azt, hogy az idő kitárulkozását kiteljesedő életükben személyesen megéljék, hogy jussanak el mindannyian oda, ahol az anyag létformája a mosoly.

Áldja meg a gondviselő Isten mindannyiunk életét, és adjon békés, boldog új esztendőt!

Máté Ernő