Unitarizmus és nemzettudat Bartók zenéjében
Nem lenne túlzás azt állítani magamról, hogy karrieremet Bartóknak köszönhetem. Unitárius családból származom, nagyapám, valamint dédapám unitárius lelkészek voltak Angliában és Észak-Írországban. Gyerekkoromban − mivel egyre világosabbá vált, hogy leginkább a zene iránt fordult az érdeklődésem − zongorázni kezdtem, és nem sokkal később kezdtem el Bartók Béla zongora-oktató sorozatát, a Mikrokozmosz első kötetét játszani. Ez a „félelmetesen jó” zene − ahogy az egyik leghíresebb élő magyar zeneszerző, Kurták György fogalmazta meg korai benyomásait Bartók zenéjéről − egyszerre vonzott, és taszított engem. Nehéz zene, de felszabadító is: hogy lehet olyan hangnemben írni, amely más a jobb kéznek, mint a balnak? Milyen zene ez, amely nem követi a „szabályokat”, azokat a szabályokat, amiket közben igyekeztem megtanulni, és helyesen használni? Igazából nem tetszett az elején, de mivel tudtam, hogy Bartók unitárius volt, mindig éreztem, hogy meg kellene szokni, meg kellene érteni.
Zeneszerzőként és unitáriusként Bartók az egyik főszereplő az intellektuális és zenei fejlődésem történetében. Az, hogy később megjártam szülőföldjét, és annyira beleszerettem, hogy megtanultam a nyelvét is, illetve, hogy később zeneszerző lettem, nem kevésbé Bartók példájához vezetendő vissza.
89 éve Bartók unitárius lett. A zenetudósok sokszor elcsodálkoznak azon, hogy Bartók unitárius volt − ha egyáltalán tudják mi az, hogy unitárius. Valószínűleg arra az időszakra gondolnak Bartók életében, amikor tagadta Isten létét, és, „Nietzsche követője”-ként írja le magát. Ez hasonló módon történt Magyarországon is, legalábbis az Unitárius Egyházat kivéve. Bartók teológiai szemléletét így írja le a zenetudós Zoltai Dénes, egy 1970-ben megjelent könyvében:
„Bartók ateizmusa kezdettől fogva keményebb, ellenállóbb, mint Schönbergé (…) egyetlen pillanatra sem kísérti meg a gondolat, hogy vallásos vagy kvázi-vallásos kiutat keresse.”
Igaz, Zoltait marxista világnézete úgy befolyásolta, hogy eltakarta, vagyis nem vette tudomásul, hogy Bartók áttért az unitarizmusra. De hát nem csak a marxista zenetudósok követték el ezt a hibát – nincs senki a hivatásos zenetudósok közül, aki foglalkozott volna Bartók unitarizmusával. Érthető, hiszen Bartók hallgatott vallási meggyőződéséről, például a nagyobbik fia által szerkesztett Családi Leveleiben. Csak azt a levelet idézik, amit 1907-ben írt Steffi Geyer-hez, minthogyha e levél tartalma maradt volna érvényben élete végéig. Különösen naivnak tűnik nekem azt elképzelni, hogy valaki vallási nézete ne változzon meg az élete során. Nohát, az unitáriusok megszokták, hogy normális, sőt, egészséges, hogy a vallási szempont változzon. Ráadásul, sok minden változott Bartók gondolatában e levél írása után: pl., abban a levélben, beszél a parasztok „gyermekes naivság”-áról, amit „szeretünk” – ez egy olyan lekicsinylés, amit az idősebb Bartók nem követett volna el.
Higgyük tehát azt, hogy Bartók nem volt őszinte az áttérésében? Peter Hughes, aki az unitárius és univerzalista életrajzi szótárt szerkesztette, talán ezt sugallja, amikor így írja le Bartók áttérését „Bartók hivatalos egyházi tagsága valószínűbbé tette, hogy kedvezőbb munkaállást kapjon, és lehetségessé tette, hogy a fia elkerüli az egyébként kötelező római katolikus hittan leckéket”. Többek között talán pragmatikus oka is volt annak, hogy unitárius lett (ami egy egészséges emberi döntés), de ha úgy ítéljük meg, mint „nem őszinte”, nagy hibát követnénk el. Az a személyes becsületessége, ami lehetetlenné tette, hogy a nácik által uralt Németországban játsszon, majd később, hogy Magyarországon maradjon, ez a becsületessége azt is lehetetlenné tette volna, hogy unitáriusnak vallja magát, ha nem hisz az unitarizmus elveiben.
Bartók személye zárt és titokzatos volt, tehát nem lehet tudni, mi változott a szívében, miért és hogyan tért lelke e vallásra. Azonban, rendkívüli alak, azok közül a személységek közül való, akik ott állnak az unitáriusok panteonjában, mivel hivatalosan is gyülekezeti tag lett, és rendszeresen részt vett az istentiszteletekben. Ő az egyetlen világhíres zeneszerző, akiről ezt el lehet mondani. Edvard Griegnek volt ugyan valami unitárius rokonsága, és az angol – talán Kodályhoz hasonlító − Ralph Vaughan Williams is unitárius családból számozott, és gyerekkorában járt unitárius templomba, de csak Bartók volt az, aki felnőttként választotta magának az unitárius vallást. Tehát, hogy Bartók őszintén unitárius lett – legalább kívülről tagadhatatlan.
De, ha valójában „igazi unitárius” volt Bartók – és az én véleményem szerint, leginkább az nevezheti magát „igazi unitáriusnak”, aki felnőttként találja meg az unitarizmust,– ennek valamilyen hatással kellett lennie legfontosabb munkájára, zenéjére. Arra szeretnék rámutatni, hogy Bartók filozófiájának és zenéjének közös gyökerei vannak, és hogy anélkül, hogy megismerjük az unitárius hitét, nem alakulhat egy teljes kép a magyar és a világ kultúrájában betöltött szerepéről. Gondolataim hátterében itt lobog a kérdés: nacionalista volt-e Bartók, és ha igen, milyen értelemben?
Szerintem Bartók gondolkodása három dologban nevezhető „unitárius”-nak. Itt nem a hagyományos unitárius alapelvekről van szó – pld. „a hit Isten ajándéka” – bár visszavezethetőek erre is, hanem inkább a 20. századi unitarizmus társadalmi és politikai világnézetét tükrözik. Ezt a három alapelvet szeretném demonstrálni zeneileg is; és a legvégén szeretném bemutatni azokat a módszereket Bartók zenéjében, amelyek befolyásolták az én komponálásomat.
Mi e három unitárius alapelv, amit Bartók zenéjében és gondolatában találunk?
Hit a tudás demokratizálásában. Hit a kultúra – és különösen a kisebbségi kultúra – védelemben. Hit az ember és ember közötti összeegyeztetésben.
Először tehát, mit jelent a tudás demokratizálása?
Frigyesi Judit, a kiváló Bartók-kutató nagyon pontosan összefoglalta a régi Magyar királyságban kialakult politikai és társadalmi körülményeket abban az időben, amikor Bartók és Kodály Erdélybe kirándultak, hogy népzenét gyűjtsenek. Szerintem, nem sok minden változott azóta: „A köznemesség tekintetében, piszkos, nyomorult és kultúrátlan tömeg volt a parasztság. <Parasztnak> nevezni valakit, nagy sértésnek számított; tanulatlanságot, modortalanságot és érzéketlenséget jelentett. Az értelmiség sem szimpatizált a parasztsággal: az ő tekintetükben a parasztok azt a provincializmust testesítették meg, ami megakadályozta a kozmopolita városok előrehajtását.” (a szerző fordítása)
Bartók és Kodály egy új szemléletet vezettek be a „magas” és az „alacsony kultúra” közötti kapcsolatról a magyar zenében, ami szerint a hangversenyterem zenéje (a magas kultúra) a parasztság zenéből táplálkozik. Ez most nem tűnik különösnek, de a múlt század elején teljesen megbotránkoztató volt. Bartók és Kodály nem vad, egzotikus zeneként nézték a népzenére, hanem mint valami olyanra, ami az osztrák-német zenei hagyománynál természetesebb, emberibb. A városi, kulturált értelmiség e pillanattól értékelni kezdte a vidéki, falusi kultúrát. Bizony, ez a folyamat akkor indult el, amikor az iparosodás Erdélyben kezdte elsöpörni a régi parasztkultúrát, ami azt bizonyította, hogy valami „ritkasági értéket” szerzett magának az állítólag eltűnő parasztkultúra. De ugyanakkor Bartók demokratikus ösztöne ihlette ezt a kulturális fordulatot.
Szeretném összehasonlítani Bartók tudásról alkotott nézetét a Joseph Priestley-ével. A brit és az amerikai unitáriusok úgy tekintenek Priestleyre, mint az egyik legfontosabb egyház alapítójukra, de mindenki más inkább úgy ismeri Priestleyt, mint a felvilágosodás egyik legfontosabb tudósát, aki a munkája során az oxigén felfedezésében segített. (Az unitáriusok persze általában úgy írják le őt, mint „az oxigén felfedezőjét”, és nem veszik tudomásul Priestley franciai riválisa, Lavoisier szerepét).
A felvilágosodás egyfajta forradalmat képviselt, de ez a forradalom nem csak politikai, hanem a tudás forradalma is volt. A történelemben a leggyorsabb értelmi fejlődést mutató időszakok mindig a tudás kontroll alóli felszabadulásával jártak együtt. A reneszánsz felszabadította a tudást a katolikus egyház hatalma alól, majd a felvilágosodás tudósai – vagy philosophes – az uralkodó osztály hatalma alól szabadították ki a tudást. Ezek voltak az ún. „dissenting academies”, tehát azok az iskolák, amelyek más felekezetű – azaz nem anglikán − hallgatókat oktattak a 18. században, és 19. század első felében. Ezek sokszor filléres alapon működtek, és olyan tanáraik voltak, akik saját könyveiket használva, politikai, vagy társadalmi nyomás elől elvándorolva „akadémiákat” hoztak létre. Azokat ugyanis, akik nem voltak hajlandóak elfogadni az anglikán egyház tanításait, elutasították a hagyományos egyetemekről, pld. Oxford-ról és Cambridge-ből. Később ezekből a kicsi magokból olyan nagy fák lettek, mint University College London, Nagy-Britannia egyik legfontosabb egyeteme. Priestley maga is tanított a Warrington Academy-n – itt ugyanis nem az volt a fontos, hogy ki az, aki állít valamit, hanem hogy igaz-e az, amit mond.
Az is jellemző, hogy Priestley nem tett semmi különbséget a teológiai és a tudományos tudás között. Ezért csak a mai modern észnek furcsa, hogy a 18. század egyik legnagyobb tudósa egyházalapító is volt. Tehát tudomásul kell vennünk, hogy Priestleynek a természet és az Isten ugyanahhoz a tudáshoz tartoztak, és megérteni az egyiket ugyanazt jelentette, mint megérteni a másikat. A bizonyítékokat, amire elméleteit alapozta, csak úgy tudta összegyűjteni, hogy – az angol kifejezés szerint – „sáros lett a keze”. Vagyis a lába: Priestley csizmája ugyanis ugyanolyan sáros lett azokban a mocsarakban, ahol metán gázt gyűjtött, mint Bartóké, amint a székelyföldi falvakban utazott. Természetesen az arisztokrata oxfordi hallgató nem volt hajlandó a sárban gázolni azért, hogy tudást szerezzen a világról.
Bartók unitarizmusa erős kapcsolatban van népzenegyűjtésével. Fia, ifjabb Bartók Béla, az Unitárius Egyház volt gondnoka szerint, édesapja az unitarizmust Erdélyben fedezte fel. Azt gondolom, hogy Bartók „Nietzsche-i” gondolata – amit 1907-es levelében magáénak vallott − 1916-ra már úgy változott, hogy inkább az erdélyi unitarizmus viszonylag nem-hierarchikus társadalmi struktúrája vonzotta őt. Talán az is tetszett neki, hogy a székelyek között – a legenda szerint − nincs osztálykülönbség, mivel minden székely „nemes”. Akár így van, akár nem, bizonyára azt a zenei és kulturális tudást, amit az erdélyi falvakban szerzett meg, olyan eszközként értékelte, amivel le tudta bontani a hagyományos osztrák-német zenei világot. Ezt a hagyományt, ami nem értékelte a népi kultúrát, csak akkor engedte be a hangverseny termébe, ha valamit egzotikusnak talált benne. Ugyanakkor a „népiesség” a hagyományos zenekultúrában csak a felszínen volt: figyeljük meg, hogy Haydn hogyan használta a horvát népzenét műveiben. Azért nem ismerjük fel ezeket a „népi” dallamokat most, mert úgy változtatta a dallamok ritmusi és összhangzati tartalmát, hogy azok beleilleszkedtek az akkor alakuló kozmopolita, klasszikus stílusba.
Mivel Bartók nagyra értékelte a népzenét, próbálta „tudományosan”, minél pontosabban lejegyezni, egy igazából nem megfelelő eszközzel, a zenei írásrendszerrel. S miközben a korábbi zeneszerzők, Haydn, vagy Liszt „javítani” akarták a dallamokat, amikor saját zenéjükben felhasználták, Bartók úgy tisztelte a nép zenét, hogy változó hangütemekkel, furcsa zenei módokban bemutatta annak ritmusát, lelkiismeretes módon leírva a dallam minden díszítését, minden glissandóját.
Bartók észrevette, hogy az igazi népzene nem idomult az osztrák-német hagyomány elvárásaihoz, és ez szabadította fel, hogy teljesen szokatlan zenei eszközöket használjon a saját zenéjében. Így próbálta összeegyeztetni Közép-Európa legrégebbi zenéjét Európa legradikálisabb stílusával. Bartóknak pontosan azért sikerült ekkora haladást elérnie, mivel tudását az akadémián kívülről szerezte. Akárcsak Priestley, Bartók sem szégyellt a sárba nyúlni és onnan kiszedni a vasércet. Így zenéje tökéletesen tükrözi azt a sáros igazságot, amelyet azokban a falvakban talált, ahol magyar, székely, román és szlovák lakik egymás mellett.
Bartók népzenével kapcsolatos tudományos lelkiismeretét mostanában Kárpáti János jegyezte fel. Bartók szavait idézi, az ún. bolgár ritmussal kapcsolatban:
„Mikor én ezeket a szokatlan ritmusokat, amelyekben annyira finom különbségek a döntők, először láttam, alig tudtam elképzelni, hogy ezek csakugyan élnek! De aztán úgy rémlett, mintha a saját gyűjtésemben levő oláh anyagban is találkoztam volna hasonló jelenséggel, de − hogy úgy mondjam − nem mertem annak idején észrevenni! Régi fonogram-lejegyzéseim közt voltak olyan táncdarabok, melyeket a legnagyobb lelki nyugalommal pl. 4/4-ben írtam le, egyforma negyedekkel − azaz hogy mégsem teljes lelki nyugalommal, mert oda írtam ezt a megjegyzést: »az ütemnek vége cigányosan megnyújtva«… Régi fonogram-lejegyzéseimet azóta alaposan revideáltam: kiderült, hogy a román anyagnak talán 5%-a is szintén ún. bolgár ritmusban van…”
Alan Wiliams
Bővebben
