Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc visszhangja az erdélyi unitáriusok körében

Tófalvi Zoltán előadása Pestszentlőrincen


Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc visszhangja az erdélyi unitáriusok körében

„Ötvenhat jelentősége nem a nagyszerű hősi tettekben, nem a példamutató cselekedetekben van, hanem az erkölcsi magatartásban, amelyet egy egész nemzet, a mi magyar nemzetünk minden tagja tanúsított ott, azon a helyén a földnek, és abban a társadalomban, ahová Isten állította. Az összetartozásnak az a meggyőződése, mely egyszerre dobbantotta minden magyar szívét úgy, hogy mindenki a másik helyett is érzett és tett – ez volt a nagyszerű, a világtörté-nelmi nóvum. Hogy csak pillanatokig tartott, az mellékes. Fontos az, hogy felvillantotta az emberiség előtt ezt a lehetőséget.” (Dr. Dobai István, kolozsvári nemzetközi jogász, az 1957. február 8-án véglegesített „ENSZ-memorandum” elsőrendű vádlottjaként életfogytiglani kényszermunkára ítélték. Vallomás 1956-ról. Kézirat. Kolozsvár, 1992. május 28. 4. oldal.)
„A magyarok vére” – idézzük stílusosan a világhírű francia író, Albert Camus, jelképes, meta-forává nemesedett vallomását, valahányszor 1956 szellemiségét, hatását méltatjuk. 1956 az a kivételes pillanata a magyarság viharos és véres huszadik századi történetének, amikor né-pünk valóban világtörténelmi szerephez jutott. A „szocialista világrendszer” összeomlásának kezdetét jelző nemzeti szabadságharc a szomszédos közép-kelet-európai országokra, elsősor-ban a kisebbségi sorsban élő csaknem három és fél milliós magyarságra gyakorolta a legna-gyobb hatást. Illyés Gyulával szólva: „a tigris karmaiba esett énekes madár sikolyát” a triano-ni békediktátum – 1920 – óta az úgynevezett utódállamokban élő magyarok hallották meg legelőször.
Az erdélyi unitáriusok − akárcsak a történelmi magyar egyházak hívei − az első pillanattól kezdve együtt éreztek, lelkesedtek a forradalomért. Kivételt csak a karhatalmisták, a szekusok, a pártapparátus alkalmazottai képeztek, akik nagy-nagy aggodalommal követték a budapesti, magyarországi forradalmi változásokat. Az 1956. október 25-én reggeltől elkezdő-dött román kommunista retorzió legnagyobb pere is a hatvan-hetvenezres lélekszámú erdélyi unitárius egyházhoz kapcsolódik. Az Erdélyi Magyar Ifjak Szövetsége – más források szerint az Erdélyi Magyar Ifjak Szervezete -, az EMISZ 77 tagját állították bíróság elé, ítélték el 1-től 25 évi terjedő fegyházbüntetésre. A meghurcoltak, hónapokon át vizsgálati fogságban tartot-tak száma ennél jóval több. Az elítéltek igen jelentős része Brassóban, szakközépiskolában, esti tagozaton tanuló unitárius diák, teológus, illetve lelkész volt. A Homoród-mente, Erdővi-dék unitárius egyházközségeit lelkészeiktől fosztották meg, illetve a teológusok bebörtönzése révén az egyház további működését próbálták ellehetetleníteni. Az Erdélyi Unitárius Egyház-nak négy lelkészt adó Nyitrai-család négy tagját zárták börtönbe. Nem kímélték az akkor ti-zenöt éves Nyitrai Csongort, a jelenlegi kobátfalvi unitárius lelkészt sem.
A nagyajtai Moyses Márton személyében az Erdélyi Unitárius Egyház adta a Ceausescu szörnydiktatúra immár világszerte ismert mártírját. 1956. november elején a baróti gimnázi-umban azzal az elhatározással szervezte meg négy, 15-16 éves diák szökését, hogy átkelnek a román-magyar határon, és közvetlenül részt vesznek a forradalmi harcokban. A négy baróti diák közül Bíró Benjáminnak és Józsa Csabának sikerült átszöknie a zöldhatáron, ők eljutot-tak egészen Debrecenig. Hiába fogadták őket örökbe, hiába íratták be az iskolába, a szovjet tankokkal hatalomra juttatott kádári hatóságok letartóztatták, és 1957. március 15-én vissza-adták a román államvédelemnek. Bíró Benjámint három és fél, Józsa Csabát három évi bör-tönbüntetésre ítélték. Moyses Márton és Kovács János eltévedtek, nem tudtak átszökni a hatá-ron. Hazatértük után kicsapták a baróti középiskolából. Kozma Béla, a marosvásárhelyi re-formátus kollégium legendás igazgatója a második Bolyai Jánosnak tartott Moyses Mártont átmenekítette Marosvásárhelye. Itt érettségizett 1959-ben. 1960-ban sikeresen felvételizett az akkor már egyesített kolozsvári „Babes-Bolyai” Tudományegyetem magyar szakára. 1960 őszén írt forradalmi verseiért november 22-én letartóztatták, hónapokon át vallatták, majd hétévi börtönbüntetésre ítélték.
Hiteles levéltári dokumentumok, cellatársai vallomásai bizonyítják: a kelet-közép-európai politikai foglyok közül egyedül Moyses Mártonnak volt bátorsága és lelkiereje ahhoz, hogy az erőszakkal kicsikart „beismerő vallomások” ellen úgy tiltakozzon, hogy a rabruhájából kité-pett erősebb szálakkal rabtársai szemeláttára levágta a nyelvét! (Moyes Márton 29 évre sza-bott drámai életének külön tragédiája, hogy ott, a börtönben akadt orvos, aki minden fájda-lomcsillapító és érzéstelenítő nélkül visszavarrta a levágott nyelvdarabot!) Moyses Mártonnak arra is volt lelkiereje, hogy a nyilvános bírósági tárgyaláson visszavonta a vallatások során korábban erőszakkal kicsikart „beismerő vallomását”.
Moyes Márton 1962 őszén szabadult a szamosújvári börtönből. Kényszerlakhelyként – mi-csoda megaláztatás! – saját szülőfaluját – Nagyajtát -, és saját szülőházát jelölték ki.
1970. február 13-án azért ment Brassóba, hogy munkát találjon, hogy keresetéből biztosítani tudja a tervezett egyetemi tanulmányai költségeit. Amikor rájött, hogy a káderes valójában egy kirúgott szekus, végső kétségbeesésében vásárolt egy liter benzint és a brassói pártbizott-ság székháza előtt felgyújtotta önmagát. A saját tűzhalálára annyira tudatosan készült, hogy a sáljával hozzákötötte magát a parkban lévő fenyőfák egyikéhez.
Ma már egyértelműen bizonyítható: egy szekus ezredes a köpenyével letakarta, ezáltal Moyses Márton agóniáját három hónappal meghosszabbította. A húga, Moyses Éva visszaem-lékezése szerint tizenöt liter vért adtak, hogy vallomásra bírják. Arra szerették volna rávenni, hogy a tűzhalál mögött valójában szervezkedés áll: mások indítatására követte el az önpusztí-tásnak ezt a Jan Palach cseh diáktól „tanult” módszerét.
Moyses Márton 1970. május 15-én bekövetkezett halála, a nagyajtai unitáriusok néma tiltako-zása a temetésen ország-világ előtt bizonyította: az erdélyi magyarság ellen elkövetett jogsér-tések túlhaladtak minden képzeletet. A tragédia súlyát bizonyítja: miközben Jan Palach két-ségbeesett tettéről mindenhol tudnak, addig Moyses Márton tűzhaláláról csak az utóbbi évek-ben szerzett tudomást a hazai és nemzetközi közvélemény.
Az erdélyi unitárius egyház huszadik századi történetében meghatározó szerepet vállaló dr.Erdő Jánost – az 1990 utáni püspököt – dr. Simén Dániel püspökhelyettest, a teológia gya-korlati tanszékének tanárát, dr. Lőrincz Mihály teológiai tanárt 4, illetve 7-7 évi börtönbünte-tésre, a két kiváló szónokot és lelkészt, Székely László verespataki lelkészt 4, Gellérd Imre siménfalvi lelkészt 7, Bálint Ferenc magyarszováti lelkészt 5 és fél, Benedek Ágostont 4, Pálfi Albertet 6 évi fegyházbüntetésre ítélték. dr. Erdő János, dr. Simén Dániel, Gellérd Imre, Székely László, Bálint Ferenc és Kelemen István püspökségi titkár pere az elhíresült „Ko-lozsvári füzetek” néven vonult be az Unitárius Egyház és az erdélyi magyarság huszadik szá-zadi politikatörténetébe. A hatalom cinizmusát, embertelenségét bizonyítja, hogy Gellérd Im-rét 1959. november 3-án este tartóztatták le, amikor éppen a névnapját ünnepelte Siménfalván. November 15-re volt kitűzve a teológiai doktorrá avatása, miután három évi magiszteri tanulmányait kiváló eredménnyel végezte. Ő volt a gyakorlati tanszék várományo-sa. Nem csak egy életpályát, hanem egy nagyszerű egyházi, lelkészi karriert is derékba törtek. Ez is volt a cél.
A Kolozsvári Füzetek címet viselő pernek egyedi, az országhatárokon átnyúló sajátos történe-te van. Dr. Simén Dániel, korondi származású teológiai tanár néhány ismertebb szónokot, lelkészt arra kért, hogy a gyakorlati tanszék anyaga címen – a korabeli törvények szerint is engedélyezett kezdeményezésről van szó! – egyházi beszédeket, imákat, teológiai tanulmá-nyokat írjanak. Mindezt a teológiai intézet sokszorosítóján – sapirográfján – az akkori püspöki titkár, Kelemen István több példányban összesítette, és vaskos füzetekbe kötötte. Innen szár-mazik a Kolozsvári Füzetek elnevezés! Ezekből a füzetekből legációs forrásanyagként Kele-men István néhány példányt átadott a teológiai hallgatóknak, és az azokat igénylő lelkészek-nek.
A történet további része igazolja, hogy a magyar-magyar kommunikációban – a legjobb szán-dék mellett is – igen gyakran rövidzárlatok vannak. 1958-ban rokoni látogatásra érkezett Er-délybe Nagytiszteletű Pethő István, a magyarországi unitárius egyház püspökhelyettese, pest-szentlőrinci unitárius lelkész. Sógora a Nyárád-mentén volt unitárius lelkész. Vendégének megmutatta a „Kolozsvári Füzetek”-et. Annyira jónak találta a beszédeket, imákat, tanulmá-nyokat, hogy elragadtatásában magával vitt egy példányt, hogy megmutassa a magyarországi unitárius lelkészi karnak. A román-magyar határon a vámosok azonnal lecsaptak a csomag tetején lévő „Füzet”-re és elkobozták. Mindez Simén Dániel tudomására jutott, másnap futárt küldött a határhoz, de a „Füzet” már a kolozsvári Szekuritáté kezében volt. Az érintettek mindannyian tisztában voltak azzal, hogy az elnyomó gépezet azonnal munkába lép, idő kér-dése, hogy mikor tartóztatják le valamennyiüket. Székely László például titokban saját paró-kiáján kétszer is „házkutatást” rendezett, hogy az esetleges terhelő bizonyítékokat – például Dsida Jenő Psalmus Hungaricus című versét megsemmisítse. A hosszú börtönévekre készülve dupla talpú cipőt, vatelinnel bélelt kabátot készítetett.
A tárgyalás egyfajta tragikomikus színjáték volt: lelkésztársakat, híveket a lelkésszel próbál-tak összeugrasztani. Keserű szívvel kell hozzátennünk: többnyire sikerrel! A prédikációk, imák megírása mellett az 1956-os magyar forradalommal való azonosulást említették a vád-pontok között. Szó szerint is közlöm a 241/1960. számú ítélet Székely László verespataki lel-készre vonatkozó részét:
„Székely László vádlott szintén ellenséges érzületet és nemzeti, soviniszta érzelmeket táplálva a népi demokratikus rendszerrel szemben 3 ellenséges tartalmú prédikációt írt Simén Dániel felkérésére, s ezeket 1957-ben átadta fent nevezettnek, aki saját beszédeivel és a Bálint Fe-renctől kapottakkal együtt 3 kötetbe kötötte és a főiskolások körében terjesztette, juttatva be-lőlük Székely László vádlott részére is.
Így „Az ember értéke” című prédikációban a vádlott a jelenlegi állami rendszerben élő embert jövedelmező gazdasági alapnak, meggyötörtnek minősítette, aki nyög és vérzik, mint Krisztus sebei, robotol, mint egy gép, s azután hallgat, mint a sírban, de lázadásra kész.
(…) „Farsang a böjtben” című prédikációjában a vádlott ezt írja: „…egyes emberek olyanok-ká lettek, mint a kaméleon, aki a terep színét ölti magára, csakhogy hajthatatlan ellenségét megtévessze. A ravaszság eszközeinek igénybevétele ez, az önmentés rettentő harcában. Fel-teszi az ember az engedelmesség álarcát az arcra, amelyen a lázadás tüze, és a hallgatás, a némaság álarcát a szájra, amely a szabadság után kiált…”
(…) Elemezve a prédikációk tartalmát, kétségtelenül megállapítható, hogy határozottan ellen-séges tartalmuk van a népi demokratikus rendszerrel szemben, sértésekkel illette az államunk vezetőit és a dolgozó nép lendületét a szocialista építésben, amelyet kizsákmányolásnak mi-nősített, és el fog jönni az az idő, amikor fellázad a jelenlegi rendszer ellen.
A vádlott nem mulasztotta el, hogy hasonló állításokat tegyen a magyar népre vonatkozóan is, amelyet elnyomottnak minősített, mely nyomorban él és az önvédelem álarcát hordja.
Egyhangú szavazattal, alkalmazva a Btk. 209. szakasza 2. pontjának „a” bekezdését, valamint a Btk. 58-59. szakasza 3-5. pontját, és a Btk. 25. szakaszának 6. pontját (a Kolozsvári Katonai Törvényszék) ítéletet hirdet.
Székely László vádlottat 4. fegyházbüntetésre, 3 évi jogfosztásra és személyi vagyona elkob-zására ítéli, a társadalmi rend elleni szervezkedés vétségének elkövetéséért.”
A „Kolozsvári Füzetek” perének vádlottjai 1964-ben, a 411. számú államtanácsi törvényren-delet előírásai alapján szabadultak a börtönből. Hangsúlyoznunk kell: Romániában nem volt közkegyelem, csupán egy sajátos jogi trükkel a büntetés még le nem töltött részét elengedték!
Az 1956-os magyar forradalom időszak, a forradalom leverését követő periódus legkiterjed-tebb romániai ifjúsági szerveződése az Erdélyi Magyar Ifjúsági Szövetség – az EMISZ – volt. A legfontosabb vádpont az volt ellenük, hogy a fennálló társadalmi rend ellen szervezkedtek, szervezett keretek között művelődési tevékenységet folytattak, 1957. március 15-én másfél órás műsort szerveztek Fehéregyházán a turulmadaras emlékműnél, tiltakoztak a vegyes há-zasságok, illetve a művi abortusz ellen. A retorzió során a diákokkal érdemben foglalkozó tanárok mellett, súlyos börtönbüntetésre ítéltek unitárius lelkészeket, teológusokat, illetve szakközépiskolás diákokat.
A szervezet 77 tagját letartóztatták és négy csoportban a marosvásárhelyi törvényszéken el-ítélték. A magyar forradalom hatására szervezkedésre gondoltak, s ezért kedvenc tanárukhoz, Opra Benedekhez fordultak tanácsért. A kiváló tanár először óva intette őket a meggondolat-lanságtól, majd azt tanácsolta: ha a magyar kultúra ügyét akarják szolgálni, akkor vonják be a fiatal munkásokat is.
1956. november 4-e után tüntetően kivonultak az orosz nyelvórákról, megtagadták a magyar forradalmat elítélő rendezvényeken való részvételt. 1956-1957 telén Orbán László lakásában létrehozták az EMISZ-t. Az akkori Ifjúmunkás Szövetség alapszabályzata mintájára dolgozták ki a programjukat. Még himnuszuk is volt. Olyan, Erdélyre kiterjedő magyar ifjúsági szerve-zetet hoztak létre, amely összegyűjti az erőszakos kollektivizálás, a kötelező terménybeszol-gáltatás során elkövetett súlyos jogsértéseket, törvénytelenségeket, faluról falura közlik a Du-na-csatornához, a megsemmisítő munkatáborokba hurcolt erdélyi magyarok névsorát. Az volt az elképzelésük, hogy a jogsérelmeket, panaszokat eljuttatják a nemzetközi szervezetekhez, így az ENSZ-hez is.
Az alapító tagok 1957. február végén Orbán Lászlóék kertének egyik zugában letették az es-küt. Kezüket rátették a piros-fehér-zöld zászlóra, majd Orbán László után megismételték: „Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában, hiszek Magyarország feltámadásában.” Az eskü után beírták a nevüket egy zöld füzetbe.
Orbán László szakmunkás volt, akit társai művelt, szónoki tehe3tséggel megáldott fiatalem-bernek tartottak. Eszméinek sikerült megnyernie a Homoród-mente, Erdővidék unitárius lel-készeit, különösen a homoródkarácsonyfalvi Nyitrai lelkészcsaládot. Néha még szószéki szol-gálatra is felkérték. Ellentmondásos személyiségéhez tartozik, hogy mindent lejegyzett, s vé-gül ez is hozzájárult a bukásukhoz. Állandó világnézeti vitában állt meggyőződéses kommu-nista édesapjával.
Az EMISZ legnagyobb fegyverténye: 1957. március 15-én Fehéregyházán, a Turulmadaras emlékműnél nagyszabású ünnepséget tartottak. Erre az ünnepségre Nyitrainé Deák Berta homoródkarácsonyfalvi unitárius lelkész két szalagot készített: „A haza mindenek előtt!”, „A szabadság kiragad a halálból!” felirattal.
A marosvásárhelyi törvényszéken 1959. március 19-én hirdettek ítéletet. A négy elsőrendű vádlottat, Orbán Lászlót, Sándor Balázs unitárius teológust, Opra Benedek tanárt, Nyitrai Ber-ta unitárius lelkészt 25-25 évi börtönbüntetésre ítélték. Vinczi Jánost ugyancsak 25 évi bör-tönbüntetésre ítélték.
Az elítéltek igen jelentős része a feljelentés elmulasztásáért kapta a szigorú büntetést. Nagy részük a Duna-delta megsemmisítő munkatáboraiban raboskodott, onnan szabadult.
Végezetül közöljük az EMISZ-perben elítélt lelkészek nevét és a kiszabott büntetés időtarta-mát:
1. Nyitrainé Deák Berta homoródkarácsonyfalvi unitárius lelkész: 25 évi kényszermunka
2. Kelemen Imre, oklándi unitárius esperes-lelkész: 15 évi fegyházbüntetés
3. Nyitrai Mózes homoródkarácsonyfalvi unitárius lelkész: 10 évi fegyházbüntetés
4. Végh Mihály unitárius lelkész: 15 évi fegyházbüntetés.
A teológusok közül:
1. Sándor Balázs: 25 évi kényszermunka
2. Kelemen Csongor: 15 évi fegyházbüntetés
3. Léta Áron: 10 évi fegyházbüntetés
4. Nyitrai Levente: 6 évi fegyházbüntetés
Külön kell szólnunk a 20 évi fegyházbüntetésre ítélt Szabó Dezső nagyajtai unitárius lelkész-ről, és az ítélet nélkül éveken át fogva tartott Rázmány Mórról. Szabó Dezső Nagyajtán szol-gáló unitárius lelkészt az EMISZ-perben ítélték el 20 évi börtönbüntetésre. 1963-ig a szamosújvári börtönben raboskodott, onnan Jilaván keresztül a Duna-deltába vitték. 1964-ben visszakerült Szamosújvárra, onnan szabadult 1964. aug. 3-án. Hazatérése után a komjátszegi gyülekezet lelkipásztora lett, majd Kolozsváron tisztviselő az Unitárius Püspöki Hivatalban, levéltáros. 1970 és 1993 között kolozsvári lelkész, 1996. június 7-én hunyt el.
A nagyajtai unitárius egyházközség – egyedüliként a Kárpát-medencében! – a kereszténység 2000., és a magyar államalapítás 1100. évfordulója tiszteletére 2001. május 27-én impozáns emlékművet állított a bebörtönzött, meghurcolt lelkészek, teológusok tiszteletére. Az emlék-művet idős Bartha István készítette. Anyaga: nyolc tonnás vargyasi mészkő, és egy 160 éves kocsányos tölgyből kidomborított, lángban végződő kopjafa. Ezen az emlékművön – egy vö-rös rézlemezen – olvasható az 1956-ért börtönt viselt lelkészek, teológusok névsora.
Most, a magyar nemzeti szabadságharc 50. évfordulóján ezzel a tanulmánnyal is Rájuk emlé-kezünk, előttük hajtunk fejet.

Tófalvi Zoltán

Egy kis kvantumfizika, és ami azon túl van…

Kétségtelen tény, hogy a természettudományos eredmények hatnak vallásos világnézetünkre, ez különösen a modern fizika kialakulása kapcsán érezhető. Mindannak ellenére, hogy a fizika segítségével nem lehet bebizonyítani pld. Isten létét, vagy nem létét, a természettudomány eredményei számos teológiai szaklapban és fórumon megjelennek, párbeszédre késztetik a két felet. A hit Isten ajándéka − mondjuk sokszor, ám bizonyos természettudományos eredmények akarva vagy akaratlanul formálják világnézetünket.

Jelen írásomban nem szeretnék messzemenő teológiai következtetéseket levonni a fizika kapcsán, inkább ablakot szeretnék nyitni korunk egyik legizgalmasabb tudományos vívmányára, s az abból eredő teológiai, filozófiai gondolatokra.

Talán sokan egyetértenek velem abban, hogy a kvantumfizika a 20-ik század egyik legfontosabb és legizgalmasabb tudományos eredménye. Korunk mikroelektronikája, technikai civilizációnk tulajdonképpen erre épül, teljesen átalakítva az eddigi állásait védő determinisztikus világszemléletet. De lássuk, hogy miről is van szó.

1900-at tekinthetjük a kvantumfizika kezdetének, amikor is Max Plank felismerte, hogy a fény, azaz az elektromágneses mező energiája kvantált. Ez azt jelenti, hogy a mező nem folytonosan változik, mint a klasszikus fizikában, hanem diszkrét ugrásokkal. Az elektromágneses sugárzásban jól meghatározott adagokban terjed az energia, ez pedig elvezetett a foton, a fény alapvető építőelemének fogalmához.

Negyed évszázad leforgása alatt Schrödinger, Heisenberg, Bohr, Born, Pauli, Dirac és társai megalkották a kvantummechanika szabályait. Ennek az elméletnek a segítségével rendszerbe lehet foglalni és meg lehet érteni a mikrovilág jelenségeit. Bizonyára emlékeznek középiskolás tanulmányaikból az anyag építőköveire. Beszélek itt pld. a protonokról, neutronokról, elektronokról, fotonokról stb. A kvantumfizika tehát a mikrovilág leírásával foglalkozik, és kiderült, hogy az elemi részecskék egyáltalán nem viselkednek szabályszerűen, sőt e részecskéknek a megfigyelési folyamattól független viselkedéséről nem is beszélhetünk, mivel bármiféle megfigyelés az abban lejátszódó folyamatok durva megsértését jelenti. A világ hat ránk, és akár csak „szemlélődve”, mi is visszahatunk rá.

Ezenkívül feltehetően ismerős lehet Önöknek a kétréses kísérlet, amikor is a fény hullám- vagy részecske-természetét vizsgálják. Newton óta hosszú ideig vitatkoztak arról, hogy a fénynek részecske-, vagy hullámtermészete van-e. Newton szerint a fény részecskékből áll, de amint az később kiderült, hullámként is tud viselkedni. Mi több, erre nem csak a fény képes, hanem az elektron, illetve a proton is, egyszóval a kvantummechanikai objektumok.

Mivel a mikrofizikai viselkedés lényegesen eltér mindennapi tapasztalatainktól, az sokak fejében zűrzavart keltett. Mi a fény valójában? − tehetjük fel a kérdést. Ha hullám, akkor hogyan lehet részecske, ha viszont részecske, akkor hogyan mutathatnak a fotonok interferenciát? Ma már elfogadott, hogy a fény egyszerre hullámként, és részecskeként is viselkedik. Innen ered a fény kettős természete elnevezés (komplementaritás-elv). Amikor terjed, akkor a hullámmodellel, amikor pedig energiát ad, vagy vesz fel, akkor részecskemodellel írjuk le.

Az előbbiek egyenes következménye volt a Heisenberg-féle híres határozatlansági reláció felállítása. E szerint a természet törvényei csak akkor lehetnek ellentmondásmentesek, ha a kísérleti lehetőségeknek van valamilyen korlátja. Így egy kvantummechanikai objektum helyét és sebességét egy időben nem tudjuk teljes pontossággal meghatározni, csak valószínűségi leírást tudunk alkalmazni. Nem mondhatjuk, hogy az elektronnak ismerjük a helyét és sebességét, csak azt, hogy milyen valószínűséggel van itt vagy ott. Vagy milyen valószínűséggel ekkora vagy akkora a sebessége. Ezek után már világos előttünk, hogy a kvantummechanika, bár a gyakorlatban jól működik, határozatlanságra, statisztikusságra épül. Gondoljuk például arra, hogy a radioaktív bomlás során az uránból és más elemekből teljesen véletlenszerűen, kiszámíthatatlan módon távoznak az elemi részecskék.

Ezek a felismerések komoly gondolati következményekkel járnak. A fény kettős természete előrevetíti a világ nem objektívállhatóságát. Míg a klasszikus mechanika kapcsán úgy gondoltuk, hogy a világ teljes mértékben megérthető és leírható, addig a kvantummechanika alapjaiban rázta meg a materialista-realista világszemléletet. Hiszen hiába ismerjük egy kvantumfizikai folyamatban a résztvevő részecskék kezdeti állapotát, nem tudjuk előre meghatározni a részecskék jövőbeli viselkedését, csak a különböző állapotok valószínűségét tudjuk megadni.

Továbbmenően ma már egyre inkább elfogadott az a nézet, miszerint a természetet alapvetően a kvantummechanika írja le, így a klasszikus fizika világa egy, a gyakorlatban jól bevált, de csak közelítően érvényes idealizálás, határeset lehet. Vagyis végső soron egyfajta illúzió. Sőt, makroszkopikus rendszerek vizsgálatánál a káoszelmélet olyan kaotikus jelenségeket ír le, amelyeknél bár ismerjük a kezdeti feltételeket, nem tudjuk megjósolni a jövőbeni állapotot. Csak három szabadsági foknál kisebb, valamint lineáris összefüggést mutató rendszerek esetén tudunk pontos jóslatokba bocsátkozni.

Innentől kezdve adottak a teológiai feltevések. Ezek szerint a világ nem lezárt, abszolút törvények által előre meghatározott, hanem nyitott. Isten megalkotta ugyan a világot, de azt nem zárta le, nem hagyta magára, hogy az előre elrendelve működjön, hanem folyamatosan beavatkozik annak működésébe. Teller Ede szavait idézve: „Azt tudom, ha Isten létezik a kvantumteóriában, nem munkanélküli. Az ok nem határozza meg egyértelműen a jövőt. És ez távolról sem üres állítás.”

A kvantumfizika sok esetben segédeszköz lett teológiai állítások modellezésére. Gondolhatunk a szabad akarat kérdésére, vagy a komplementaritás elve kapcsán Jézus egy személyben ember és Isten mibenlétének szemléltetésére. A mikrorészecskék „életében” bár nagyon ritkán, a statisztika szerint mégis előfordulhatnak rendkívüli állapotok − ez például alkalmas a csodák szemléltetésére.

A kvantumelmélet jelenleg kétségtelenül leírja azt, ahogyan a világ, a természet működik. Annak ellenére, hogy a tapasztalt jelenségek nincsenek összhangban előzetes várakozásainkkal és gondolatainkkal, a világ bizonyosan így működik. Ám ez nem mindig volt így. Maga Albert Einstein, aki tevőleges szerepet vállalt a kvantumfizika kialakulásában (1905-ös foton-elméletéért kapott Nobel-díjat), bár elfogadta a kvantummechanika létjogosultságát, valamint gyakorlati hasznát, annak egyes állításával élete végéig sem tudott egyetérteni. Említettem, hogy a határozatlansági relációban szereplő hely és sebesség komplementerek, egymást kiegészítik, együtt adják a kvantum-bizonytalanságot. Einstein meg volt győződve arról, hogy a Heisenberg-féle határozatlansági reláció ellenére egy adott részecskének igenis van határozott helye és impulzusa, más kérdés, hogy ezt nem tudjuk egyszerre meghatározni. A kvantummechanika ezek szerint nem teljes, a dolgok mélyén lennie kell egy „óraszerkezetnek”, amely a világot működteti. A kvantum-bizonytalanság és a statisztikus jelleg kapcsán ismerjük elhíresült mondását: „Isten nem vet kockát!” Bohr-al való vitái kapcsán képtelen volt elfogadni az eredendő bizonytalanság és a szigorú okság hiányát. Választania kellett az objektívnek hitt világ, vagy a kvantumvilág között.

Napjaink egyik legizgalmasabb és lenyűgözőbb természettudományi problémája Einstein-hez nyúlik vissza. Ő akarva-akaratlanul nagy segítséget nyújtott a kvantumfizika állításainak igazolásához. Hogy Bohr és a kvantumfizika állításait megcáfolja, két társával együtt felállított egy gondolatkísérletet. Albert Einstein, Boris Podolsky és Nathan Rosen cikke („Teljesnek tekinthetjük-e a kvantummechanika leírását a fizikai realitásról?”, 1935) EPR paradoxon néven vált ismertté. A kvantumfizika törvényei segítségével kimutatták, hogy két, közös forrásból származó részecske egymástól messze eltávolodva is erős kapcsolatot, összefonódást mutat. Ha az egyik részecskén mérést hajtunk végre, bár az tisztán véletlenszerű eredményt szolgáltat, mégis egyidejűleg meghatározza a másik részecske kvantumállapotát függetlenül attól, hogy a két részecske milyen messze, térben mennyire elkülönítve van egymástól. Ezt az általa „kísérteties távolhatásnak” nevezett jelenséget Einstein élete végéig nem volt hajlandó elfogadni.

Bár David Bohm e gondolatkísérlet egy újabb, gyakorlatias változatát vezette be a köztudatba, az 1960-as évekig senki sem foglalkozott komolyan azzal, hogy ténylegesen végrehajtott kísérlettel ellenőrizze a kvantumelmélet jóslatait. Az igazi áttörést egy, a CERN-ben dolgozó fizikusnak köszönhetjük. John Bell 1964-ben jelentette meg híres, egyenlőtlenségről szóló cikkét, amelyet a technika fejlődésével a későbbiekben több alkalommal is kísérletekkel ellenőriztek.

Az EPR paradoxon, valamint a Bell-egyenlőtlenség részletes bemutatása nem fér ezen írás keretei közé, ám aki ugyan nehéz, de izgalmas szellemi kalandban szeretne résztvenni, az a világhálón már magyarul is találhat erről némi információt. A lényeg az, hogy a világon már több helyen bebizonyították, hogy a kísérteties távolhatás igencsak létezik. Tudomásom szerint innsbrucki kutatók már 20 km-re el tudtak távolítani két fotont, amelyek között szoros kapcsolat állt fenn. Ha az egyiknek megmérték a polarizációját, a másik állapota ugyanabban az időpontban megváltozott. A közös kvantummechanikai hullámfüggvény összeomlott, és mindkettő beugrott saját állapotába.

E gondolat azért is rettentette meg Einstein-t, mert ennek értelmében a kommunikációnak a fénysebességnél gyorsabban kell végbemennie. Tudjuk, hogy relativitáselmélete a fénysebességre, mint legnagyobb sebességre épült. S bár relativitáselmélete ettől még nem omlott össze, e kísérlet ismét megerősítette a kvantummechanika bizarr világát.

A kvantumos összefonódás jelenségére immár gyakorlati eljárások is épültek. A feltörhetetlen kvantumtitkosítás már kereskedelmi forgalomban van, a kvantumszámítógép kezdeti kísérleti fázisát éli.

Ami minket most igazából érdekel, az a világnézeti háttér. A kísérlet tapasztalata alapján a hatás és ok lokálisan, helyileg egymáshoz kapcsolódik, kauzálisan nem értelmezhető összefüggéssel állunk szemben. A Bell-egyenlőtlenség tehát a kauzalitás abszolút érvényét ingatja meg, mely kauzalitás a világról alkotott képünk legalapvetőbb fogalma. Ugyanakkor ebből eredeztethető a holisztikus világszemlélet (minden mindennel összefügg) térhódítása.

Végezetül, mi emberek a világegyetemnek csak egy nagyon vékony szeletét vizsgáljuk, és azt sem tudjuk mindennapi fogalmainkkal, realisztikusan leírni. A kvantummechanika a természet működését írja le, és bármennyire fura is, ez a „realitás” számunkra. Csodálkozzunk hát rá e világ sokszínűségére, és ha fogékonyak vagyunk rá, hagyjuk, hogy megérintsen.

Máté Ernő

Gondolatok a homályban

A feje tetejére állt a világ szeptember közepe óta Magyarországon. Ez jó is lehet, alulnézetből sok minden látszik, vagy másképp látszik, ami hétköznapi testhordozással nem. Hétköznapi fejmagasságban, neonfények zavarják látásunkat, gyomrunkig lendülő reklámok, s még jó, ha csak ennyi, s nem könnygáz és gumilövedék, vagy éppen túl hevesen rángatott zászló…

Erkölcsi válság van Magyarországon? Hát igen, de ez nem szeptember közepén kezdődött, csak akkor vált kitapinthatóvá.

Morális válságban mit tehet az egyház és a vallásos ember?

Tudnia kell, hogy erkölcsi kérdésekben nem kell semmi újat kitalálnia: öröksége van, amit megélnie kell. Nem elég erre hivatkozni. Újraszavalni a Bibliát nemcsak kevés ilyenkor, még ártalmas is lehet, abban az esetben, ha nem áll mögötte az ember, aki megéli, akinek élete mércéjévé nem vált a jézusi alapállás.

Látok olyan embereket, akik a balatonöszödi beszéd nyilvánosságra kerülése óta nem vesznek szájukra bizonyos méltatlan szavakat, s érzékenyebbek a múlt hazugságaira, sőt saját ferdítéseikre is, és nélkülözhetetlennek tartják az önvizsgálatot a szavak kihangosítása előtt. A cinizmus ellenszere a méltóság. De látok olyanokat is, akik éppen azokat a szavakat skandálják, amit állítólag nem fogadnak el. S azt is észre kell vennem, hogy sokan a trágár szavak sűrűségével mérik az őszinteség fokát.

Ebben a feje tetejére állott világban a politika gátlástalanul használja a vallás eszközeit, kifejezéseit és retorikáját (Hiszem, vallom,… hogy csak én vagyok képes; következik majd a hét bő esztendő; tessék bízni − bennünk…; az igazság − ami, feltételezem, az ellenfélről kiderülhet − szabaddá tesz)

Erős a késztetés, hogy válaszul erre a vallás politizálni kezdjen. Az egyház politizálhat, a vallás sosem. A vallás saját normáinak hiteles megélésével mutathat erkölcsi példát. A vallásos erkölcs cselekvő, ezért egyszersmind politikai ereje van, azaz kell, hogy legyen.

Szeptember 16-a óta az asztalomon van egy lap, amire a napok hordalékaként jegyzem bekezdéseimet. Azokat a fogalmakat írom fel, amire keresztény szemmel keresem örökségemben, önazonosságomban a fedezetet, s a választ.

Van-e kéznél érvényes mondandónk a hazugságról, áldozatvállalásról, az önérzetről, az erőszakról, az ítéletről és az ítélkezésről, az arany középútról, evilági hatalomról, a (külső vagy belső) tekintélyről, a megbánás nélküli bocsánatkérésről, a farizeusságról, a békességről és a látszat-békéről, az ünnep méltóságáról és hitelességéről? Az ellenség szeretetéről? Az ellenállásról? Az érvényességről?

Igen, a kereszténységnek van érvényes válasza!

Mondandónk súlyát, hiteleségét azonban csak a megélt hit, és a cselekedeteink, reakcióink milyensége képes megadni. Felelősen vállalni kell azt, amit képviselünk.

Úgy érzem, most van az az idő, amikor lelepleződik, hogy mennyire vagyunk otthon saját hagyományunkban, s ez a hagyomány életképes-e.

Az alábbiakban jegyzeteim utolsó három bekezdésének összegzését eszem közzé:

„Hallottátok, hogy megmondatott: Szeresd felebarátodat, és gyűlöld ellenségedet. Én pedig azt mondom nektek: szeressétek ellenségeiteket és imádkozzatok azokért, akik üldöznek… Mert, ha azokat szeretitek, akik titeket szeretnek, mi a jutalmatok?”(Mt 5,43-46) A démonizált ellenségkép összetarthat egy csapatot (a jobboldalt Gyurcsány tartja össze, a baloldalt Orbán), de közösséget nem formálhat, érték ily módon nem születhet. A gyűlölet erős úr, sokáig tetszeleghet Isten helyén, de nem ad esélyt. Nem mutat kiutat. A közösség csak a saját értékeitől erősödhet meg, nem a másik gyengeségétől.

„Állhatatosságotokkal nyeritek meg a lelketeket” (Lk 21,19) Nem lehet a hazugsággal, a torzult és manipulatív hatalommal együttműködni. De nincs értelme ugyanazokat az eszközöket használni, mint ami ellen tiltakozunk. Verbális és manipulációs erőszakra nem lehet brutalitással válaszolni. Verbális brutalitással sem. Aki megérti Jézus szavait, cselekedetekre, aktivitásra kell, hogy fordítsa azokat. A néma ellenállás 20. századi cselekvői, Jézus szavának hitelesítői: Martin Luther King, Dietrich Bonhoeffer, Dorothe Sölle példája áll előttünk.

„Az erőszakmentes ellenállás a leghatékonyabb békés fegyver, amivel az elnyomottak, jogfosztottak szabadságukért küzdhetne” – Martin Luther King

Az ellenállás része a keresztény kultúrának, ha a világi intézmény, tekintély elutasításának forrása az isteni törvénynek való engedelmesség. S mert a belső tekintély, az isteni törvény ismerője a lelkiismeret. A lázadás, az engedetlenség szabad.

Az ellenálláshoz elegendő, ha az egyház megmarad annak, ami létének értelmet ad: erkölcsi alapállás hiteles megélője és biztosítója. Az ellenállás nemcsak megóv a bűnössel való azonosulástól, de bízik a változtatásban, megteremti a párbeszéd lehetőségét, legalább saját részéről.

De mi az, ami ma ellenállásra késztet? Mi az, ami megkülönbözteti az ellenállókat azoktól, vagy attól, aminek ellen kell állni? Én úgy érzem, ennek megválaszolása, őszinte feltárása még várat magára. Az önismeret és önérzet kínjaiban nem vezet sehová, ha csak valamivel szemben tudjuk meghatározni magunkat. Amíg szavaink mindig a másikról szólnak, értelmét veszíti az ellenállás. A felgyülemlett dühöt nem lehet tovább visszafojtani, de az artikulálatlan dühkitörés: egyetlen robbanás, és nem heteken át tartó tehetetlenség. Felebaráti szeretetet, tiszteletet csak akkor várható a másik oldalról, ha már én megelőlegeztem. Azaz magam is képes vagyok arra, amit elvárok. És ezzel érkeztem meg az érvényesség, a sokat emlegetett hitelesség kérdéséhez.

Méltóságért szót emelni csak méltóságteljesen lehet. Ha bennünk nincs rend, mimagunkra se hat az értékrend − kívülről sem követelhetjük.

Beleszokni a korrupcióba: tilos! A másik ember (sérült) moráljával nem kell azonosulnom, amikor az embert, s így a lehetőséget tisztelem. Párbeszédet kezdeményezni még nem önfeladás, összemosódás. Amíg nem találunk egy közös, mindenki által elfogadható felsőbb(-rendű) célt, s a szekeret ellenkező irányba taszítjuk, addig egyre mélyebben benne leszünk a sárban.

A köztársasági Elnök egy jó hónapja mondta: a katarzis elmaradt. Azóta is arra várunk. Jó alkalom lett volna erre a Magyar Október 50 éves évfordulója. Hannah Arendt azt mondja: „A ’forradalom’ szó, csak azokra a megmozdulásokra alkalmazható, amelynek célja a szabadság. A modern kor forradalmainak megértésében az a döntő, hogy a szabadság eszméjének egybe kell esnie egy új kezdet tapasztalatával.” Amíg az új kezdet részletkérdésein marakodunk (rosszabb esetben nem is akarjuk, csak vissza akarunk zárkózni a történelembe), addig elmarad a tapasztalat.

A feje tetejére állított világ különleges állapot, de tudnunk kell, groteszk a testtartása. Én úgy érzem, katartikus élményben csak akkor lehet részünk, ha újból talpra állunk és az agyunkba szállt vértől beindul agyunk ama része, ami az utóbbi napokban kikapcsolva látszik, s eszünkbe jut saját felelősségünk. Az önvizsgálat halogatható, de ha elmarad, elmarad a megújulás is.

Írásom utolsó sorainál a homály még nem látszik oszlani. S a homályban tovább romlanak a szavak, a lehetőségek, az ország.

Miklósi-Vári Katalin

Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc visszhangja az erdélyi unitáriusok körében

„Ötvenhat jelentősége nem a nagyszerű hősi tettekben, nem a példamutató cselekedetekben van, hanem az erkölcsi magatartásban, amelyet egy egész nemzet, a mi magyar nemzetünk minden tagja tanúsított ott, azon a helyén a földnek, és abban a társadalomban, ahová Isten állította. Az összetartozásnak az a meggyőződése, mely egyszerre dobbantotta minden magyar szívét úgy, hogy mindenki a másik helyett is érzett és tett – ez volt a nagyszerű, a világtörténelmi nóvum. Hogy csak pillanatokig tartott, az mellékes. Fontos az, hogy felvillantotta az emberiség előtt ezt a lehetőséget.” (Dr. Dobai István, kolozsvári nemzetközi jogász, az 1957. február 8-án véglegesített „ENSZ-memorandum” elsőrendű vádlottjaként életfogytiglani kényszermunkára ítélték. Vallomás 1956-ról. Kézirat. Kolozsvár, 1992. május 28. 4. oldal.)

„A magyarok vére” – idézzük stílusosan a világhírű francia író, Albert Camus, jelképes, metaforává nemesedett vallomását, valahányszor 1956 szellemiségét, hatását méltatjuk. 1956 az a kivételes pillanata a magyarság viharos és véres huszadik századi történetének, amikor népünk valóban világtörténelmi szerephez jutott. A „szocialista világrendszer” összeomlásának kezdetét jelző nemzeti szabadságharc a szomszédos közép-kelet-európai országokra, elsősorban a kisebbségi sorsban élő csaknem három és fél milliós magyarságra gyakorolta a legnagyobb hatást. Illyés Gyulával szólva: „a tigris karmaiba esett énekes madár sikolyát” a trianoni békediktátum – 1920 – óta az úgynevezett utódállamokban élő magyarok hallották meg legelőször.

Az erdélyi unitáriusok − akárcsak a történelmi magyar egyházak hívei − az első pillanattól kezdve együtt éreztek, lelkesedtek a forradalomért. Kivételt csak a karhatalmisták, a szekusok, a pártapparátus alkalmazottai képeztek, akik nagy-nagy aggodalommal követték a budapesti, magyarországi forradalmi változásokat. Az 1956. október 25-én reggeltől elkezdődött román kommunista retorzió legnagyobb pere is a hatvan-hetvenezres lélekszámú erdélyi unitárius egyházhoz kapcsolódik. Az Erdélyi Magyar Ifjak Szövetsége – más források szerint az Erdélyi Magyar Ifjak Szervezete -, az EMISZ 77 tagját állították bíróság elé, ítélték el 1-től 25 évi terjedő fegyházbüntetésre. A meghurcoltak, hónapokon át vizsgálati fogságban tartottak száma ennél jóval több. Az elítéltek igen jelentős része Brassóban, szakközépiskolában, esti tagozaton tanuló unitárius diák, teológus, illetve lelkész volt. A Homoród-mente, Erdővidék unitárius egyházközségeit lelkészeiktől fosztották meg, illetve a teológusok bebörtönzése révén az egyház további működését próbálták ellehetetleníteni. Az Erdélyi Unitárius Egyháznak négy lelkészt adó Nyitrai-család négy tagját zárták börtönbe. Nem kímélték az akkor tizenöt éves Nyitrai Csongort, a jelenlegi kobátfalvi unitárius lelkészt sem.

A nagyajtai Moyses Márton személyében az Erdélyi Unitárius Egyház adta a Ceausescu szörnydiktatúra immár világszerte ismert mártírját. 1956. november elején a baróti gimnáziumban azzal az elhatározással szervezte meg négy, 15-16 éves diák szökését, hogy átkelnek a román-magyar határon, és közvetlenül részt vesznek a forradalmi harcokban. A négy baróti diák közül Bíró Benjáminnak és Józsa Csabának sikerült átszöknie a zöldhatáron, ők eljutottak egészen Debrecenig. Hiába fogadták őket örökbe, hiába íratták be az iskolába, a szovjet tankokkal hatalomra juttatott kádári hatóságok letartóztatták, és 1957. március 15-én visszaadták a román államvédelemnek. Bíró Benjámint három és fél, Józsa Csabát három évi börtönbüntetésre ítélték. Moyses Márton és Kovács János eltévedtek, nem tudtak átszökni a határon. Hazatértük után kicsapták a baróti középiskolából. Kozma Béla, a marosvásárhelyi református kollégium legendás igazgatója a második Bolyai Jánosnak tartott Moyses Mártont átmenekítette Marosvásárhelye. Itt érettségizett 1959-ben. 1960-ban sikeresen felvételizett az akkor már egyesített kolozsvári „Babes-Bolyai” Tudományegyetem magyar szakára. 1960 őszén írt forradalmi verseiért november 22-én letartóztatták, hónapokon át vallatták, majd hétévi börtönbüntetésre ítélték.

Hiteles levéltári dokumentumok, cellatársai vallomásai bizonyítják: a kelet-közép-európai politikai foglyok közül egyedül Moyses Mártonnak volt bátorsága és lelkiereje ahhoz, hogy az erőszakkal kicsikart „beismerő vallomások” ellen úgy tiltakozzon, hogy a rabruhájából kitépett erősebb szálakkal rabtársai szemeláttára levágta a nyelvét! (Moyes Márton 29 évre szabott drámai életének külön tragédiája, hogy ott, a börtönben akadt orvos, aki minden fájdalomcsillapító és érzéstelenítő nélkül visszavarrta a levágott nyelvdarabot!) Moyses Mártonnak arra is volt lelkiereje, hogy a nyilvános bírósági tárgyaláson visszavonta a vallatások során korábban erőszakkal kicsikart „beismerő vallomását”.

Moyes Márton 1962 őszén szabadult a szamosújvári börtönből. Kényszerlakhelyként – micsoda megaláztatás! – saját szülőfaluját – Nagyajtát -, és saját szülőházát jelölték ki.

1970. február 13-án azért ment Brassóba, hogy munkát találjon, hogy keresetéből biztosítani tudja a tervezett egyetemi tanulmányai költségeit. Amikor rájött, hogy a káderes valójában egy kirúgott szekus, végső kétségbeesésében vásárolt egy liter benzint és a brassói pártbizottság székháza előtt felgyújtotta önmagát. A saját tűzhalálára annyira tudatosan készült, hogy a sáljával hozzákötötte magát a parkban lévő fenyőfák egyikéhez.

Ma már egyértelműen bizonyítható: egy szekus ezredes a köpenyével letakarta, ezáltal Moyses Márton agóniáját három hónappal meghosszabbította. A húga, Moyses Éva visszaemlékezése szerint tizenöt liter vért adtak, hogy vallomásra bírják. Arra szerették volna rávenni, hogy a tűzhalál mögött valójában szervezkedés áll: mások indítatására követte el az önpusztításnak ezt a Jan Palach cseh diáktól „tanult” módszerét.

Moyses Márton 1970. május 15-én bekövetkezett halála, a nagyajtai unitáriusok néma tiltakozása a temetésen ország-világ előtt bizonyította: az erdélyi magyarság ellen elkövetett jogsértések túlhaladtak minden képzeletet. A tragédia súlyát bizonyítja: miközben Jan Palach kétségbeesett tettéről mindenhol tudnak, addig Moyses Márton tűzhaláláról csak az utóbbi években szerzett tudomást a hazai és nemzetközi közvélemény.

Az erdélyi unitárius egyház huszadik századi történetében meghatározó szerepet vállaló dr.Erdő Jánost – az 1990 utáni püspököt – dr. Simén Dániel püspökhelyettest, a teológia gyakorlati tanszékének tanárát, dr. Lőrincz Mihály teológiai tanárt 4, illetve 7-7 évi börtönbüntetésre, a két kiváló szónokot és lelkészt, Székely László verespataki lelkészt 4, Gellérd Imre siménfalvi lelkészt 7, Bálint Ferenc magyarszováti lelkészt 5 és fél, Benedek Ágostont 4, Pálfi Albertet 6 évi fegyházbüntetésre ítélték. dr. Erdő János, dr. Simén Dániel, Gellérd Imre, Székely László, Bálint Ferenc és Kelemen István püspökségi titkár pere az elhíresült „Kolozsvári füzetek” néven vonult be az Unitárius Egyház és az erdélyi magyarság huszadik századi politikatörténetébe. A hatalom cinizmusát, embertelenségét bizonyítja, hogy Gellérd Imrét 1959. november 3-án este tartóztatták le, amikor éppen a névnapját ünnepelte Siménfalván. November 15-re volt kitűzve a teológiai doktorrá avatása, miután három évi magiszteri tanulmányait kiváló eredménnyel végezte. Ő volt a gyakorlati tanszék várományosa. Nem csak egy életpályát, hanem egy nagyszerű egyházi, lelkészi karriert is derékba törtek. Ez is volt a cél.

A Kolozsvári Füzetek címet viselő pernek egyedi, az országhatárokon átnyúló sajátos története van. Dr. Simén Dániel, korondi származású teológiai tanár néhány ismertebb szónokot, lelkészt arra kért, hogy a gyakorlati tanszék anyaga címen – a korabeli törvények szerint is engedélyezett kezdeményezésről van szó! – egyházi beszédeket, imákat, teológiai tanulmányokat írjanak. Mindezt a teológiai intézet sokszorosítóján – sapirográfján – az akkori püspöki titkár, Kelemen István több példányban összesítette, és vaskos füzetekbe kötötte. Innen származik a Kolozsvári Füzetek elnevezés! Ezekből a füzetekből legációs forrásanyagként Kelemen István néhány példányt átadott a teológiai hallgatóknak, és az azokat igénylő lelkészeknek.

A történet további része igazolja, hogy a magyar-magyar kommunikációban – a legjobb szándék mellett is – igen gyakran rövidzárlatok vannak. 1958-ban rokoni látogatásra érkezett Erdélybe Nagytiszteletű Pethő István, a magyarországi unitárius egyház püspökhelyettese, pestszentlőrinci unitárius lelkész. Sógora a Nyárád-mentén volt unitárius lelkész. Vendégének megmutatta a „Kolozsvári Füzetek”-et. Annyira jónak találta a beszédeket, imákat, tanulmányokat, hogy elragadtatásában magával vitt egy példányt, hogy megmutassa a magyarországi unitárius lelkészi karnak. A román-magyar határon a vámosok azonnal lecsaptak a csomag tetején lévő „Füzet”-re és elkobozták. Mindez Simén Dániel tudomására jutott, másnap futárt küldött a határhoz, de a „Füzet” már a kolozsvári Szekuritáté kezében volt. Az érintettek mindannyian tisztában voltak azzal, hogy az elnyomó gépezet azonnal munkába lép, idő kérdése, hogy mikor tartóztatják le valamennyiüket. Székely László például titokban saját parókiáján kétszer is „házkutatást” rendezett, hogy az esetleges terhelő bizonyítékokat – például Dsida Jenő Psalmus Hungaricus című versét megsemmisítse. A hosszú börtönévekre készülve dupla talpú cipőt, vatelinnel bélelt kabátot készítetett.

A tárgyalás egyfajta tragikomikus színjáték volt: lelkésztársakat, híveket a lelkésszel próbáltak összeugrasztani. Keserű szívvel kell hozzátennünk: többnyire sikerrel! A prédikációk, imák megírása mellett az 1956-os magyar forradalommal való azonosulást említették a vádpontok között. Szó szerint is közlöm a 241/1960. számú ítélet Székely László verespataki lelkészre vonatkozó részét:

„Székely László vádlott szintén ellenséges érzületet és nemzeti, soviniszta érzelmeket táplálva a népi demokratikus rendszerrel szemben 3 ellenséges tartalmú prédikációt írt Simén Dániel felkérésére, s ezeket 1957-ben átadta fent nevezettnek, aki saját beszédeivel és a Bálint Ferenctől kapottakkal együtt 3 kötetbe kötötte és a főiskolások körében terjesztette, juttatva belőlük Székely László vádlott részére is.

Így „Az ember értéke” című prédikációban a vádlott a jelenlegi állami rendszerben élő embert jövedelmező gazdasági alapnak, meggyötörtnek minősítette, aki nyög és vérzik, mint Krisztus sebei, robotol, mint egy gép, s azután hallgat, mint a sírban, de lázadásra kész.

(…) „Farsang a böjtben” című prédikációjában a vádlott ezt írja: „…egyes emberek olyanokká lettek, mint a kaméleon, aki a terep színét ölti magára, csakhogy hajthatatlan ellenségét megtévessze. A ravaszság eszközeinek igénybevétele ez, az önmentés rettentő harcában. Felteszi az ember az engedelmesség álarcát az arcra, amelyen a lázadás tüze, és a hallgatás, a némaság álarcát a szájra, amely a szabadság után kiált…”

(…) Elemezve a prédikációk tartalmát, kétségtelenül megállapítható, hogy határozottan ellenséges tartalmuk van a népi demokratikus rendszerrel szemben, sértésekkel illette az államunk vezetőit és a dolgozó nép lendületét a szocialista építésben, amelyet kizsákmányolásnak minősített, és el fog jönni az az idő, amikor fellázad a jelenlegi rendszer ellen.

A vádlott nem mulasztotta el, hogy hasonló állításokat tegyen a magyar népre vonatkozóan is, amelyet elnyomottnak minősített, mely nyomorban él és az önvédelem álarcát hordja.

Egyhangú szavazattal, alkalmazva a Btk. 209. szakasza 2. pontjának „a” bekezdését, valamint a Btk. 58-59. szakasza 3-5. pontját, és a Btk. 25. szakaszának 6. pontját (a Kolozsvári Katonai Törvényszék) ítéletet hirdet.

Székely László vádlottat 4. fegyházbüntetésre, 3 évi jogfosztásra és személyi vagyona elkobzására ítéli, a társadalmi rend elleni szervezkedés vétségének elkövetéséért.”

A „Kolozsvári Füzetek” perének vádlottjai 1964-ben, a 411. számú államtanácsi törvényrendelet előírásai alapján szabadultak a börtönből. Hangsúlyoznunk kell: Romániában nem volt közkegyelem, csupán egy sajátos jogi trükkel a büntetés még le nem töltött részét elengedték!

Az 1956-os magyar forradalom időszak, a forradalom leverését követő periódus legkiterjedtebb romániai ifjúsági szerveződése az Erdélyi Magyar Ifjúsági Szövetség – az EMISZ – volt. A legfontosabb vádpont az volt ellenük, hogy a fennálló társadalmi rend ellen szervezkedtek, szervezett keretek között művelődési tevékenységet folytattak, 1957. március 15-én másfél órás műsort szerveztek Fehéregyházán a turulmadaras emlékműnél, tiltakoztak a vegyes házasságok, illetve a művi abortusz ellen. A retorzió során a diákokkal érdemben foglalkozó tanárok mellett, súlyos börtönbüntetésre ítéltek unitárius lelkészeket, teológusokat, illetve szakközépiskolás diákokat.

A szervezet 77 tagját letartóztatták és négy csoportban a marosvásárhelyi törvényszéken elítélték. A magyar forradalom hatására szervezkedésre gondoltak, s ezért kedvenc tanárukhoz, Opra Benedekhez fordultak tanácsért. A kiváló tanár először óva intette őket a meggondolatlanságtól, majd azt tanácsolta: ha a magyar kultúra ügyét akarják szolgálni, akkor vonják be a fiatal munkásokat is.

1956. november 4-e után tüntetően kivonultak az orosz nyelvórákról, megtagadták a magyar forradalmat elítélő rendezvényeken való részvételt. 1956-1957 telén Orbán László lakásában létrehozták az EMISZ-t. Az akkori Ifjúmunkás Szövetség alapszabályzata mintájára dolgozták ki a programjukat. Még himnuszuk is volt. Olyan, Erdélyre kiterjedő magyar ifjúsági szervezetet hoztak létre, amely összegyűjti az erőszakos kollektivizálás, a kötelező terménybeszolgáltatás során elkövetett súlyos jogsértéseket, törvénytelenségeket, faluról falura közlik a Duna-csatornához, a megsemmisítő munkatáborokba hurcolt erdélyi magyarok névsorát. Az volt az elképzelésük, hogy a jogsérelmeket, panaszokat eljuttatják a nemzetközi szervezetekhez, így az ENSZ-hez is.

Az alapító tagok 1957. február végén Orbán Lászlóék kertének egyik zugában letették az esküt. Kezüket rátették a piros-fehér-zöld zászlóra, majd Orbán László után megismételték: „Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában, hiszek Magyarország feltámadásában.” Az eskü után beírták a nevüket egy zöld füzetbe.

Orbán László szakmunkás volt, akit társai művelt, szónoki tehe3tséggel megáldott fiatalembernek tartottak. Eszméinek sikerült megnyernie a Homoród-mente, Erdővidék unitárius lelkészeit, különösen a homoródkarácsonyfalvi Nyitrai lelkészcsaládot. Néha még szószéki szolgálatra is felkérték. Ellentmondásos személyiségéhez tartozik, hogy mindent lejegyzett, s végül ez is hozzájárult a bukásukhoz. Állandó világnézeti vitában állt meggyőződéses kommunista édesapjával.

Az EMISZ legnagyobb fegyverténye: 1957. március 15-én Fehéregyházán, a Turulmadaras emlékműnél nagyszabású ünnepséget tartottak. Erre az ünnepségre Nyitrainé Deák Berta homoródkarácsonyfalvi unitárius lelkész két szalagot készített: „A haza mindenek előtt!”, „A szabadság kiragad a halálból!” felirattal.

A marosvásárhelyi törvényszéken 1959. március 19-én hirdettek ítéletet. A négy elsőrendű vádlottat, Orbán Lászlót, Sándor Balázs unitárius teológust, Opra Benedek tanárt, Nyitrai Berta unitárius lelkészt 25-25 évi börtönbüntetésre ítélték. Vinczi Jánost ugyancsak 25 évi börtönbüntetésre ítélték.

Az elítéltek igen jelentős része a feljelentés elmulasztásáért kapta a szigorú büntetést. Nagy részük a Duna-delta megsemmisítő munkatáboraiban raboskodott, onnan szabadult.

Végezetül közöljük az EMISZ-perben elítélt lelkészek nevét és a kiszabott büntetés időtartamát:

1. Nyitrainé Deák Berta homoródkarácsonyfalvi unitárius lelkész: 25 évi kényszermunka

2. Kelemen Imre, oklándi unitárius esperes-lelkész: 15 évi fegyházbüntetés

3. Nyitrai Mózes homoródkarácsonyfalvi unitárius lelkész: 10 évi fegyházbüntetés

4. Végh Mihály unitárius lelkész: 15 évi fegyházbüntetés.

A teológusok közül:

1. Sándor Balázs: 25 évi kényszermunka

2. Kelemen Csongor: 15 évi fegyházbüntetés

3. Léta Áron: 10 évi fegyházbüntetés

4. Nyitrai Levente: 6 évi fegyházbüntetés

Külön kell szólnunk a 20 évi fegyházbüntetésre ítélt Szabó Dezső nagyajtai unitárius lelkészről, és az ítélet nélkül éveken át fogva tartott Rázmány Mórról. Szabó Dezső Nagyajtán szolgáló unitárius lelkészt az EMISZ-perben ítélték el 20 évi börtönbüntetésre. 1963-ig a szamosújvári börtönben raboskodott, onnan Jilaván keresztül a Duna-deltába vitték. 1964-ben visszakerült Szamosújvárra, onnan szabadult 1964. aug. 3-án. Hazatérése után a komjátszegi gyülekezet lelkipásztora lett, majd Kolozsváron tisztviselő az Unitárius Püspöki Hivatalban, levéltáros. 1970 és 1993 között kolozsvári lelkész, 1996. június 7-én hunyt el.

A nagyajtai unitárius egyházközség – egyedüliként a Kárpát-medencében! – a kereszténység 2000., és a magyar államalapítás 1100. évfordulója tiszteletére 2001. május 27-én impozáns emlékművet állított a bebörtönzött, meghurcolt lelkészek, teológusok tiszteletére. Az emlékművet idős Bartha István készítette. Anyaga: nyolc tonnás vargyasi mészkő, és egy 160 éves kocsányos tölgyből kidomborított, lángban végződő kopjafa. Ezen az emlékművön – egy vörös rézlemezen – olvasható az 1956-ért börtönt viselt lelkészek, teológusok névsora.

Most, a magyar nemzeti szabadságharc 50. évfordulóján ezzel a tanulmánnyal is Rájuk emlékezünk, előttük hajtunk fejet.

Tófalvi Zoltán

II. Magyarországi unitárius találkozó, Pestszentlőrinc, 2006. október 7.

Köszöntő beszéd

„És a jövő? Aki még el nem gárgyult,

az ismeri a kilövőpályákat,

miket a ruszkik szerte a Dunántúl

gyér erdeibe vágtak.

Ha háború jön, rajtunk kezdik. A föld

olajfestéke hámlik. Izzó szőre

leperzselődik. A Balaton fölforr,

gázfelhő lesz belőle,

a városok rizsporrá kenődve szét,

halálsugarak csapnak fel az égre,

és nem marad se sír, se rom, sem emlék.

Más nem lehet a vége.”

Tisztelt Ünneplő Gyülekezet! Kedves Testvéreim!

Faludy György Egy helytartó 25 év után c. verséből hallhatták az előbbi gondolatokat. A Költőfejedelem az apokaliptikus vízióját, − ami engem a Jelenések könyvében található monumentális képekre emlékeztet – 1981-ben, az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc 25. évfordulóján írta, és nem nehéz kitalálni, hogy a vers címzettje, a „helytartó”, maga Kádár János volt.

Ha belegondolok abba, hogy ez a vers alig 25 évvel ezelőtt született, ha belegondolok, hogy akkor én már felnőtt ember voltam, a hátamon végigfut a hideg. Újra érzem a mellkasomban a zsarnoksággal szembeni, kiszolgáltatottság okozta szorongást, a hatóságok elleni gyűlöletet és valami különös félelmet, az örökös készenlétet a – már-már reménytelennek tűnő – meneküléshez, a felebarátaim többségével szembeni bizalmatlanságot. Csupa olyan érzést, amiről azt gondoltam, hogy az átkos rendszerrel együtt egy életre megszabadultam.

Az itt jelenlevők közül bizonyára sokan vannak olyanok, akik az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc mindent elsöprő katarzisát, majd az azt követő pokoljárást személyesen megtapasztalták. Számukra az akkori történések, az akkor megtapasztalt, semmivel össze nem hasonlítható érzések ugyanolyan közelinek tűnnek. Lelkük mélyéről valószínűleg ugyanazok a húrok szólalnak meg, mint bennem a Faludy vers olvasatakor. Gondolom, azoknak a heteknek, hónapoknak a történései egy életre meghatározták sorsukat. Az 50 évvel ezelőtt történtek azóta is életük meghatározó pillanatai, sorsuk folyamának kiindulópontja, origója maradt.

Azt hiszem, mindenki számára természetes, hogy 2006-ban a Magyarországi Unitárius Egyház minden egyes gyülekezetében az 1956-os forradalomra és szabadságharcra, valamint születésének 125. évfordulója alkalmából Bartók Bélára emlékezünk. A zeneszerző Géniusz mély vonzalma az unitarizmushoz, a felnőttkorában választott vallásához minket, kárpát-medencei magyar unitáriusokat az emlékezésre különösen kötelez. Ifj. Bartók Béla néhai főgondnok elődöm emlékéről nem is beszélve!

A két évfordulónak egészen más a természete, látni kell azonban, hogy a két jubileum szellemi örökségében közös jegyek is felfedezhetők.

Az ’56-os forradalmi események, a kommunista állambiztonsági szervek minden erőfeszítései ellenére, már az első napoktól kezdve Magyarország határain kívülre is továbbgyűrűztek. (A délutáni program keretében az erdélyi ’56-ról Tófalvi Zoltán történész fog beszámolni.) Túlzás nélkül állítható, hogy az a felejthetetlen két hét alapjaiban rengette meg a világot, olyan folyamatokat indukált, amelyek a mai napig éreztetik hatásukat, sőt több szempontból meghatározzák jelenünket. És itt nem csak a kárpát-medencei magyarságot érő megtorlásokra gondolok, hanem a nyugat-európai kommunista mozgalmak jelentős térvesztésére, a nagyhatalmi paktumok tarthatatlanságára, stb. Azt gondolom, hogy a magyar 1956-ot a maga teljességében csak egész nemzetünk és a világ közös örökségeként tudjuk pontosan meghatározni.

Bartók Béla zenéje, a teljes bartóki életmű kizárólag Magyarország határain belül nem értelmezhető, mert ez a szellemi örökség nem csak a magyar kultúra része. Az Este a székelyeknél kompozíció dallama egyszerre erdélyi, magyar és egyetemes. Én a Kékszakállú herceg várát a belső szépségéért imádom, az csak egy külön öröm számomra, hogy a mű zeneszerzője történetesen magyar.

Ha a 20. században nemzetünk semmi mással, csak e két szellemtörténettel ajándékozta volna meg a szabadságot szerető népek nagy családját, már akkor is elmondhatnánk, hogy nemzetünk nem élt fölöslegesen.

Vigyáznunk kell múltunkra, hogy esélyünk legyen jövőre! A globalitás központjai és helyi kiszolgálói, a multinacionális tudatipar részvényesei a tulajdonságok nélküli nemzetekben érdekeltek. Gondolom, nem nehéz kitalálni, hogy miért van ez így. Ha nem becsüljük meg szellemi örökségünket, ha nem teszünk meg mindet annak érdekében, hogy gyerekeink és unokáink ezekre az értékekre alapozhassák és gyökereztethessék személyes sorsukat, akkor lehet, hogy 100 év múlva a Magyarország elnevezésű államban a többség számára 1956 csak egy évszámot, A csodálatos mandarin egy különleges fagylaltkompozíciót, vagy egy olcsó kínai vegyeskereskedést fog jelenteni! Ha belegondolunk abba, hogy Bartók ma szülővárosában, Nagyszentmiklóson nem lehetne magyar állampolgár, akkor az előbbi jövőképem nem is tűnik annyira valószerűtlennek…

Szívszorító vallomásaiban Bartók Béla többször is hangsúlyozza, hogy zenéjét mindig is csak tiszta forrásból merítette, ihletését a magyar népi kultúra hagyományaiból nyerte.

Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc a tisztasága és hitelessége miatt lett a világon mindenhol ismert és elismert. Akkoriban a betört kirakatú boltokban senki nem nyúlt hozzá semmihez, senkinek nem jutott eszébe elvinni bármit is! Senki nem akart háborút, csak a szabadságot, a nemzeti függetlenséget és a békét szomjúhozta mindenki!

Tisztelt Ünneplő Gyülekezet! Kedves Testvéreim!

Az előző gondolataim jegyében, mindenkinek egy tartalmas napot kívánok! Örüljünk egymásnak, örüljünk annak, hogy a Jóisten székelynek, magyarnak és unitáriusnak teremtett! Adjunk hálát az Úrnak, hogy az Ő nagy szeretetében tölthetjük ezt a napot! Az együtt eltöltött órákban gyűjtsünk erőt és derűt, hogy az elkövetkezendő évek próbatételeire egyenes gerinccel válaszolhassunk!

Elekes Botond

Tartsuk meg a reménységnek vallását tántoríthatatlanul, (…) és ügyeljünk egymásra, a szeretetre és a jó cselekedetekre (…). Zsid 10, 23-24

Kedves Testvéreim, Szeretett Atyámfiai!

Őszinte szeretettel és örömmel köszöntelek mindnyájatokat, akik meghívásunknak eleget téve eljöttetek, hogy megtartsuk a reménységnek vallását, hogy ügyeljünk egymásra és nem utolsó sorban a jó cselekedetekre. A zsoltáríróval és a magyarországi Egyházak vezetőivel mondom én is: segíts most Uram és adj jó előmenetelt. Segíts, mert ha népünknek valaha is volt szüksége segítségre, úgy most létünk legmélyebb tudatával érezzük, hogy szükségünk van Isten megtartó szeretetére és gondoskodására, hogy józan döntésekkel számoljuk fel azt a morális válságot, mely sajnos rátelepedett hazánkra. Tesszük ezt most, amikor mind jobban és jobban érezzük, hogy olyan körülmények között élünk, amikor az erkölcsi válság mindinkább elhitelteleníti a közéletet. De nem volnánk Istenhívő keresztények, ha csak egy percre is elbizonytalanodnánk, elcsüggednénk és engednénk, hogy a kétségek úrrá legyenek rajtunk. Éppen ezért vagyunk most itt együtt, hogy megmutassuk nem csupán a világnak, de mindenek előtt önmagunknak, hogy ha kevesen is vagyunk, de nem vagyunk magunkra, és nem vagyunk erőtlenek.

Éppen történelmi múltunk, de még inkább küzdelmes jelenünk a tanúbizonyság amellett, hogy itt, ezen a földön, és a hazánkról leszaggatott részeken, továbbá a világ bármely szegletében, kivettük a részünket abból a hatalmas műből, mely a szabadság megtartására irányult, hitéleti értelemben meg abból, ami Istenországa megvalósulására és megtartására törekedett.

Mi unitáriusok szinte 500 éve azt hangoztatjuk, hogy: „mi testvérek vagyunk mind emberek, tőrvényünk egy a szeretet, célunk is egy a munkában, boldog föld Istenországa”. Aki hitvallását, így tudja megfogalmazni, az jobban odafigyel testvérére, emberre, rokonra, jó barátra. Ez az odafigyelés és ez az együttlét a célja mai összejövetelünknek és az elkövetkezőknek, melyeket a továbbiakban minden év október első szombatján fogunk itt Pestszentlőrincen megrendezni.

Amikor az ember imádkozik, akkor Istenhez fordul, elmondja neki búját-baját, aztán segítségül hívja Őt, majd levonja élete konzekvenciáit. Hagyja magára hatni a jézusi evangéliumot és összeveti annak tanítását a saját életével. Így talál életében olyan dolgokat, melyeket másképpen kellene megélni, vagy megcselekedni. Aztán hálát ad minden jóért, amit kapott, és végül dicséri az Istent. Így néz ki a keresztény ember imája. Ez olyan, mint amikor két ember beszélget egymással. Az Istennel való együttlétet szemlélődő imának, az emberrel való meghitt kapcsolatot, találkozást szemlélődő együttlétnek nevezzük. A szemlélődő imádság, valamint a szemlélődő együttlét féltve őrzött kincse volt mindig a kereszténységnek és az ma is az emberiségnek. Ez a nagyszerű érték a 20. században talán túlságosan be volt zárva az ún. szemlélődő kolostorok falai közé. Most, hogy az egyház mozgató erejét már nem csupán a papok, hanem leginkább a világi hívek jelentik, akik egyre nagyobb mértékben veszik ki részüket a hitéletből, a szemlélődő vagy más néven kontemplatív együttlétre egyre nagyobb az igény a keresztények, és ebből fakadóan természetesen az unitáriusok körében is.

Ma a szemlélődő együttlétet vagyunk hívatottak megjeleníteni, aminek érdekében igen nagy körültekintéssel alakította ki Egyházunk Elnöksége a mai találkozó tematikus programját, ugyanis nem mehetünk el ebben az évben azon nagyjelentőségű megemlékezések mellett, melyek minket, unitáriusokat nagyon is köteleznek. Ilyen a Bartók emlékév, az 1956-os Forradalom és Szabadságharc 50 éves évfordulója, vagy október 6-a.

A mai napon, amint az a kiküldött meghívó programjából is kiderül, sort kerítünk az 1956-os Forradalom és a Bartók emlékév megünneplésére. Ugyanakkor, ha csak egyetlen mondat erejéig, de meg kell, hogy említsük október 6-át is, hogy megtudjuk, mire köteleznek minket az aradi vértanúk. Mindenek előtt arra, hogy soha nem szabad megfeledkeznünk róluk. Csengjen fülünkben minden évben Dzsida Jenő hagyatkozása: „nyelvemen, izzó vasszeget üssenek át, ha rólad megfeledkezem”. Másodszor: áldozatukat minden időben értékelni kell, mert életüket áldozták fel egy szent ügyért és a hazáért. Harmadszor: ezek a nagyszerű emberek soha nem hazudtak, nem alázkodtak meg, nem könyörögtek kegyelemért, nem voltak megvesztegethetők. Negyedszer: csak néhányuk volt magyar, akik nem ugyanazon hazáért, és népért, hanem a szabadságért harcoltak! És végül, de nem utolsó sorban, Isten nevével mentek a halálba, mert mindannyian hívő keresztények voltak. Áldott legyen az emlékük! Éljen a magyar szabadság, éljen a haza!

Népünk, de az egész emberiség is korfordulót él, és nagymértékben rajtunk, unitáriusokon is múlik, hogy ebben a hitét vesztett, szekularizált és globalizált világban meg tud-e kereszténynek maradni a világ ezen része, s benne a magyar lélek. Ha mai találkozónk alkalmával a fenti gondolatot együttlétünkkel, Szász Adrienne lelkésznő imádságával, továbbá Nyitrai Levente prédikációjával is gazdagítani tudtuk, akkor már nem gyűltünk össze hiába. Kívánom, hogy együttlétünk legyen mindenki számára értékes és maradandó, hogy hitünkben, egymás iránti szeretetünkben és testvéri érzésünkben megerősödve távozzunk családi hajlékainkba, hogy a mai napon jó volt együtt lenni és egy akarattal imádkozni, emlékezni. Isten áldása legyen és maradjon mindnyájunkon!

Rázmány Csaba

II. UNITÁRIUS TALÁLKOZÓ, Pestszentlőrinc

Textus: Zsid. 10, 23-24, 39: „ tartsuk meg a reménységnek vallását tántoríthatatlanul, és ügyeljünk egymásra, a szeretetre és a jó cselekedetekre”.

Kedves Testvéreim, Szeretett Atyámfiai!
Őszinte szeretettel és örömmel köszöntelek mindnyájatokat, akik meghívásunknak eleget téve eljöttetek, hogy megtartsuk a reménységnek vallását, hogy ügyeljünk egymásra és nem utolsó sorban a jó cselekedetekre. A zsoltáríróval, és a Magyarországi Egyházak vezetőivel mondom én is: segíts most Uram és adj jó előmenetelt. Segíts, mert ha népünknek valaha is volt szüksége segítségre, úgy most létünk legmélyebb tudatával érezzük, hogy szükségünk van Isten megtartó szeretetére és gondoskodására, hogy józan döntésekkel számoljuk fel azt a morális válságot, mely sajnos rátelepedett hazánkra. Tesszük ezt most, amikor mind jobban és jobban érezzük, hogy olyan körülmények között élünk, amikor az erkölcsi válság mindinkább elhitelteleníti a közéletet. De nem volnánk Istenhívő keresztények, ha csak egy percre is elbizonytalanodnánk, elcsüggednénk és engednénk, hogy a kétségek úrrá legyenek rajtunk.

Éppen ezért vagyunk most itt együtt, hogy megmutassuk nem csupán a világnak, de inkább és mindenek előtt önmagunknak, hogy ha kicsik is vagyunk, ha kevesen is vagyunk, de nem vagyunk magunkra, és nem vagyunk erőtlenek. Éppen történelmi múltunk, de még inkább küzdelmes jelenünk a tanúbizonyság amellett, hogy itt ezen a földön, és a hazánkról leszaggatott részeken, továbbá a világ bármely szegletében, kivettük a részünket abból a hatalmas műből mely a szabadság megtartására irányult, hitéleti értelemben meg abból, ami Istenországa megvalósulására és megtartására törekedett. Mi unitáriusok szinte 500 éve azt hangoztatjuk, hogy: „mi testvérek vagyunk mind emberek, tőrvényünk egy a szeretet, célunk is egy a munkában, boldog föld Isten országa”. Aki hitvallását, így tudja megfogalmazni, az jobban odafigyel testvérére, emberre, rokonra jó barátra. Ez az odafigyelés és ez az együttlét a célja mai összejövetelünknek és az elkövetkezőknek, melyeket a továbbiakban minden év október első szombatján fogunk itt Pestszentlőrincen megrendezni.

Amikor az ember imádkozik, akkor Istenhez fordul, elmondja neki búját-baját, aztán segítségül hívja őt, majd levonja élete konzekvenciáit. Hagyja magára hatni, a Jézusi evangéliumot és összeveti azt a saját életével. Így talál életében olyan dolgokat, melyeket másképpen kellene megélni, vagy megcselekedni. Aztán hálát ad minden jóért, amit kapott, és végül dicséri az Istent. Így néz ki a keresztény ember imája. Ez olyan, mint amikor két ember beszélget egymással. Az Istennel való együttlétet szemlélődő imának, az emberrel való meghitt kapcsolatot, találkozást szemlélődő együttlétnek nevezzük. A szemlélődő imádság, valamint a szemlélődő együttlét féltve őrzött kincse volt mindig a kereszténységnek és az ma is az emberiségnek.

Ez a nagyszerű érték a XX-ik században talán túlságosan be volt zárva az un. szemlélődő kolostorok falai közé. Most, hogy az egyház mozgató erejét már nem csupán a papok, hanem leginkább a világi hívek jelentik, akik egyre nagyobb mértékben veszik ki részüket a hitéletből, a szemlélődő vagy más néven kontemplatív együttlétre egyre nagyobb az igény a keresztények, és ebből fakadóan természetesen az unitáriusok körében is.

Ma a szemlélődő együttlétet vagyunk hívatottak megjeleníteni, aminek érdekében igen nagy körültekintéssel alakította ki Egyházunk Elnöksége a mai találkozó tematikus programját, ugyanis nem mehetünk el ebben az évben azon nagyjelentőségű megemlékezések mellett melyek minket unitáriusokat nagyon is köteleznek, mint a Bartók emlékév, vagy az 56-os Forradalom és Szabadságharc 50 éves évfordulója, vagy október hatodika, még akkor sem ha meghívott vendégeink közül néhányan nem támogatták a Találkozó programját. A mai napon amint az a kiküldött Meghívó programjáéból is kiderül, sort kerítünk az 56-os Forradalom és a Bartók emlékév megünneplésére, ugyanakkor egyetlen mondat erejéig de meg kel említsük október hatodikát is, hogy megtudjuk, mire köteleznek minket az Aradi vértanuk. Mindenek előtt arra, hogy soha nem szabad megfeledkeznünk róluk. Csengjen fülünkben minden évben Dzsida Jenő hagyatkozása: „nyelvemen, izzó vasszeget üssenek át, ha rólad megfeledkezem”.

Másodszor, áldozatukat minden időben értékelni kell, mert egy szent ügyért és a hazáért az életüket áldozták fel. Harmadszor, ezek a nagyszerű emberek soha nem hazudtak, nem alázkodtak meg, nem könyörögtek kegyelemért, nem voltak megvesztegethetők. Negyedszer, csak néhányuk volt magyar, akik nem ugyanazon hazáért, és népért, hanem a szabadságért harcoltak! És végezetül de nem utolsó sorban, Isten nevével mentek a halálba, mert mindannyian hívő keresztények voltak. Áldott legyen az emlékük! Éljen a magyar szabadság, éljen a haza!

Népünk de az egész emberiség is korfordulót él, és nagymértékben rajtunk unitáriusokon is múlik, hogy ebben a hitét vesztett szekularizált és globalizált világban meg tud e kereszténynek maradni a világ, s benne a magyar lélek. Ha mai találkozónk alkalmával fenti gondolatot együttlétünkkel, Szász Adrienne lelkésznő imádságával, továbbá Nyitrai Levente prédikációjával is gazdagítani tudtuk, akkor már nem gyűltünk össze hiába.

Kívánom, hogy együttlétünk legyen mindenki számára értékes és maradandó, hogy hitünkben, egymás iránti szeretetünkbe és testvéri érzésünkben megerősödve távozzunk családi hajlékainkba, hogy a mai napon jó volt együtt lenni és egy akarattal, imádkozni, emlékezni. Isten áldása legyen és maradjon mindnyájunkon!

Rázmány Csaba

Egy lelkész az 1956-os forradalomra emlékezik.

Mint Szegeden született, 16 éves koromban Erdélybe kerülő, és ott 16 évig élt 32 éves ifjú emberként, 1956. március 13-án

települtem vissza szülővárosomba, Szegedre. A nemzeti ünnepet /március 15./ követően igyekeztem a rendőrségen bejelentkezni, de onnét a Hadkiegészítőhöz utasítottak, mondván, hogy előbb szerezzem be katonai irataimat, mert a bejelentkezést csak annak birtokában lehet lebonyolítani.

A Hadkiegészítőnél feltűnő udvariassággal érdeklődtek- főleg-egészségi állapotom felől és a “Katonakönyv” kiadásával közölték, hogy az ősz folyamán behívnak három hónapos átképzésre. Mivel a hazahívott füzesgyarmati lelkészi állást a Magyarországon gyógy­kezelt Vörös Istvánnal betöltötték- kénytelen voltam - ha csak átme­netileg is - u.n. “világi pályán”, a MNB. szegedi Városi Fiókjánál elhelyezkedni. Mire belejöttem az ottani munkakörbe,1956 szeptem­ber 3-ára szólóan kézhez kaptam a kilátásba helyezett katonai behívót és Szentesen igyekeztek légvédelmi tüzérnek kiképezni.

A kiképzés első időszakában - önkéntes jelentkezés alapján - napjainkat szalmazsák töltéssel tettük hasznossá s vártuk azt a kikép­zést, amit érdembelileg, soha nem kaptunk meg. Az épület tisztántartása mellett - magam is a napok nagy részét “lógássál” töltöttem el, de, mint konyhai beosztott krumpli és zöldségfélék hámozásával is jeleskedtem.

Az ütegparancsnok hadnagy - azelőtt sertéshizlaldai dolgozó -szakmai tudására jellemzően a légvédelmi ágyút széttudta szedni, de a tizedessel rakatta össze, mondván, hogy az nem az ő feladata.

Egy reggel parancskihirdetés után, megváltásként tűnt föl két addig soha nem látott magas rangú tiszt, akik az említett hadnaggyal folytatott rövid megbeszélés után a felől érdeklődtek, hogy van-e közöttünk olyan számtantanár, aki fölkészítené őket a gimnázium I. osztálya számtani ismereteire? Közbevetőleg említsem föl, hogy ma­gyar állampolgárként tartózkodtam Erdélyben s az akkori magyar román bürokráciának köszönhetően négy esztendő telt el, míg megkaptam
a hazatelepülési engedélyt. Ennek érdekében le kellett mondanom lelkészi állásomról s Szászrégenben világi pályán működve kerestem meg a mindennapi kenyeret. Így voltam a helybeli Faipari Vállalatnál anyagszortírozási, - később ládagyári segédmunkás, szakképesített gépmunkás, majd beosztott könyvelő, de dolgoztam adminisztrátorként a Gabonabegyűjtő Központban is. Sikeres fölvételi vizsga után levelező hallgatója lettem a Bábes-Bolyai Tudományegyetem számtan- fizika kará­nak s mint ilyen tanítottam az ottani Szakiskola felső tagozatáén.
Így megváltásként ért az egyik tiszt – szó szerint idézett - fölszólalása: “Van-e Önök között számtantanár, aki néhányunkat fölkészítene a gimnázium I. osztályának számtan anyagára”? Jelentkeztem, s hetente két alkalommal élvezhettem egyikük lakásán, a laktanyán kívüli sza­badságot. Ugyanakkor megnőtt tekintélyein a laktanya falain belől is. Ugyanis én kellett, hogy tartsam - a legénység részére - a marxista-leninista előadásokat.

Mivel többször jelentkeztem a városon kívül levő, Kurca patak melletti lőszerraktár őrzésére, egy alkalommal elfelejtettek levál­tani s ezt a mulasztást a laktanyában is fellépő zavaros állapotokra való hivatkozással igyekeztek megmagyarázni. Közben megszigorították a kapuk és a kerítések melletti őrszolgálatot és megvonták az eltá­vozási engedélyeket. Engem kihelyeztek a városba, ahol a rendőrséggel karöltve végeztem járőrszolgálatot s kerestünk partizángyanús egyé­neket. Ugyanis elterjedt a hír, hogy a városban megjelentek a parti­zánok s robbantásra készülődnek. A légvédelmi, egyben messze hordó ágyu­kat kivitték a város szélére s ott tüzelőállásba helyezték, de a rá­következő éjszakán a legénység hazaszökött, minket pedig visszarendel­tek a laktanyába. Itt gyűlést gyűlés követett, de, hogy valóban mi megy végbe az országban, azt csak akkor tudtuk meg, amikor a kiváló lövésze­ket, köztük engemet is, azzal vittek ki a város főterére, hogy a cső-cselék rendbontásra készülődik s nekünk a lőfegyverek használatával kell rendet teremteni. A helyszínre érve azonban kiderült, hogy a “csőcselék” a helybeli iskolák fegyelmezetten fölvonuló diákjaiból állt, a kivezényelt kiváló lövészek pedig a paranccsal nem törődve visszavonultunk a laktanyába. Ezután ideiglenes leszerelési irattal ellátva - de saját felelőségünkre - eltávozhattunk a laktanyából. Én egy öttagú társasággal a vasúti töltés melletti hátsó kapun távoztam. Egy síneket ellenőrző motoros kocsi fölvett bennünket a néhány kilométer­rel megrövidítette utunkat. Aztán a Hódmezovásárhely-Algyő közötti útvonalon egy katonai zsipp vett föl bennünket, amely az algyői Tisza -hídig könnyítette meg utunkat. A híd túlsó oldalán egy szovjet tank ágyúcsöve irányult ránk, ezért a Tisza partján - nagy kerülővel - Algyő térségében folytattuk Szegedre vezető utunkot. A város határába este 9 óra felé érkeztünk. Néhány távoli puskalövéstől eltekintve semmi rendkívülit nem észleltünk. A városban működött az utcai világítás s én minden baj nélkül hazaértem. Néhány hét múlva visszakellett mennem Szentesre, az egyenruhát leadni. Egy hónap múlva én is megkaptam a had­seregből való elbocsátó levelet. De megkaptam a Füzesgyarmatra való lelkészi kinevezést is s így a további katonai szolgálat alól mentesültem.

A forradalom tulajdonképpeni eseményei felől csak a későbbiekben
nyertem tájékozódást. Az akkori “Kádár-rendszer” a forradalmat ellen­
forradalomnak nyilvánította s az azóta eltelt időszak sok félrevezető tájékoztatása után is - sajnálatos módon ma is csak részleges méltatásban részesül.

Én, az akkori események tapasztalata és ismerete birtokában az 1956-os eseményekre, olyan forradalomra emlékszem, amely a mai “párt­politikától függetlenül egy olyan szabadságra figyelmeztet, amely a szabad véleménynyilvánítás tükrében, mindenki számára az emberi élet legfőbb értékét jelenti”.

Kelemen Miklós