Kelemen Attila: Unitárius örökségünk megőrzése és a hagyomány-teremtés öröme
Emlékezik nagyapjára, aki Füzesgyarmaton is volt lelkész

Unitárius örökségünk megőrzése és a hagyomány-teremtés öröme

Tisztelt ünnepi gyülekezet! Kedves füzesgyarmati unitáriusok!
Őszinte tisztelettel és szeretettel köszöntöm a Füzesgyarmati Egyházközség hagyományos nyári találkozójának minden résztvevőjét. Ezek a találkozók többet jelentenek egy istentiszte-leten való részvételnél, sajátos lelki és fizikai feltöltődést adnak mindannyiunk számára. El-mondható, hogy a hagyomány-teremtés sikere az életben csak keveseknek adatik meg. A jó szándék és az akarat mellett a halandó ember eszközeivel csak őszinte hittel és szeretettel vé-gezve lehet eredményes. A siker teljesülése nemcsak azon múlik, aki kezdeményezi, kitartás-sal, ötlettel dolgozik érte, hanem azon a közösségen, a közösség tagjain is, akik ezt igénylik, akikkel együtt lehet csak megvalósítani.
Ezt a hagyományteremtést itt, Füzesgyarmaton immáron 17 éve indította el az egyházközség lelkésze, presbitériuma és gyülekezete, amit azóta is minden év július utolsó vasárnapján megtartanak, s így unitárius és ökumenikus országos találkozóvá vált, hagyományt teremtett. A hagyományos találkozóknak további lendületet adott, szinte természetes határkövet jelentett a gyülekezet megalakulásának 2002-ben, és a templom építésének 2003-ban ünnepelt 100 éves évfordulója.
Ezen az „Alföldi búcsún” a találkozás örömét gazdagítja évről évre az alkalomhoz illő ren-dezvény, az ökumenikus találkozó, magyar népzenei kórusok előadása, emlékhely-avatás, kopjafaállítás, emléktábla-leleplezés, és az idei „Bartók évben” nagy unitárius zeneszerzőnk-ről való megemlékezés.
Mindannyian jól tudjuk, hogy a múltnak közösség teremtő ereje van. A múlt valós ismerete gazdagítja jelenünket, és jövőnk építésének, alakításának alapja. Elődeink, őseink, múltunk oszlopai, ők azok, akiktől létünket, unitárius hitünket kaptuk. Azok, akiket személyesen is-mertünk közülük, különösen fontosak számunkra, és emlékük megörökítése éppoly fontos gyermekeink számára is.
Az egyházközség több mint 100 éves történetében ilyen az a múltat felidéző emléktábla is a templom falán, amelyen a Füzesgyarmaton szolgált lelkészek neve van megörökítve. Soraikat gazdagítja és teszi teljessé a most felavatott emléktábla azzal, hogy felkerült rá nagyapám, Kobátfalvi Kelemen István neve is, aki 1915-1916-ban szolgálta itt az unitárius gyülekezetet.
Neve kevéssé ismert a magyarországi unitáriusok körében, ezért emberi tulajdonságai és lel-készi munkája alapján életútjának fontosabb állomásait szeretném röviden ismertetni.
Unitárius lelkészi dinasztia gyermekeként 1885-ben született Marosszentkirályon, ami később Marosvásárhely része lett. Édesapja Kobátfalvi Kelemen Albert Marosvásárhely első unitárius lelkésze, édesanyja Szentgericzei Gál Katalin volt. A Kolozsvári Unitárius gimnáziumban érettségizett, és 1910-ben elvégezte a Kolozsvári Unitárius Teológiát. Kolozsváron és Csók-falván kezdte lelkészi pályafutását, majd Erdővidéken, Felsőrákoson őt választotta lelkészéül a helyi gyülekezet.
Feleségével Kisgalambfalvi Paál Irén tanítónővel három fiúgyermeket neveltek fel (István, Tibor, és Attila), akik négy unokával ajándékozták meg. Az első világháború zivatarában csa-ládjával, három gyermekével menekülni volt kénytelen, így került Füzesgyarmatra, ahol 1915-1916-ban szolgálta az egyházközséget.
A hívek szerették, marasztalták, de szíve visszahúzta Székelyföldre, Felsőrákosra, ahol 48 éves lelkészi munkával 1957-ben bekövetkezett haláláig szolgált egyházköri esperesként.
Elismert és tisztelt vezéralakja volt Székelyföld unitárius közösségeinek. Légátus volt nála többek között néhai Bencze Márton, a későbbi püspök, és a ma élő ismertebb lelkészek közül dr. Szabó Árpád püspök, és Kolcsár Sándor marosvásárhelyi esperes is. Alakját, emberségét, hangját, jellemét 50 év távlatából is szeretettel emlegetik a faluban és Erdővidéken.
A Füzesgyarmati Egyházközség lelkészének és presbitériumának ezúton is köszönöm, hogy nagyapám lelkészi szolgálatának emléket állítva nevét megörökítették a templom emléktáblá-ján.
Unitárius értékeink megőrzése és gazdagítása szempontjából különösen fontos az egyházköz-ségek közösségépítő tevékenysége és közösségmegtartó ereje. Ennek része az a 3 éve elkez-dett program, amit a Magyarországi Unitárius Egyház vezetése az egyházközségekkel közö-sen indított, mellyel az egyházközségek használatában levő templomok és egyházi épületek folyamatos felújítását végezzük.
Azt mondják, aki fát ültet, bízik a jövőben. Én hozzáteszem, hogy aki templomokat újít fel, az unitárius hittel bízik az emberekben, és hisz 438 éves Unitárius Egyházunk jövőjében. Mér-nöki szemmel érdekes és megtisztelő feladat ezeket az épületeket megmenteni, régi szépsé-gükben helyreállítani.
Ebben a szellemben kezdtük el és az egyházközségekkel közösen folytatjuk ezt a programot. Az egyház éves költségvetésének erre a célra elkülönített keretéből pályázhatnak az egyház-községek a használatukban levő ingatlanok felújítására. A pályázatok lebonyolítását, a vállal-kozókkal kötött szerződések alapján az egyház tulajdonában levő, az egyház gazdasági tevé-kenységét segítő Heltai Gáspár Kft. végzi az egyház vezetésével kötött megállapodás alapján. A felújításokat évről évre folytatni kell, helyi önkormányzati és más, országos és minisztéri-umi pályázatokon való részvétellel, és az egyházközségi hívek támogatásával.
A pályázatokat az egyházközségeknek önállóan is folyamatosan kell figyelniük, és jelezniük az egyház Elnöksége felé. Az egyházi pályázatok elnyeréséhez az egyházközségek saját erőt is kell igazoljanak, ami lehet önkormányzati támogatás is. Így újultak meg egyházi pályázati keretből, egyházközségi összefogással és önkormányzati támogatással többek között a füzesgyarmati templom ablakai és a templombelső is.
Az elmúlt két évben a Budapest, Nagy Ignác utcai központi épületben levő iroda, könyves-bolt, gondnoki- és vendéglakás, a pestszentlőrinci templom és gyülekezeti terem, a Bartók Béla Egyházközség temploma, gyülekezeti terme és lelkészlakása, a polgárdi imaház esőcsa-tornája, a Kocsordi Egyházközség temploma és lelkészlakása, és a hódmezővásárhelyi temp-lomtorony és lelkészi lakás került eddig felújításra. A Budapesti Egyházközség az önállóan maga által pályázott, megnyert és lebonyolított önkormányzati pályázati keretből újította fel a Nagy Ignác utcai gyülekezeti termet és konyhát.
2006-ban az Elnökség és a Heltai Gáspár Kft. irányításával a Nagy Ignác utcai központi épü-let udvari lépcső javítása, a püspöki iroda felújítása, a pestszentlőrinci gyülekezeti terem konyhájának felújítása, a Bartók Béla Egyházközség alatti pince víztelenítése, a hódmezővá-sárhelyi templom ablakainak cseréje, és legnagyobb munkaként a debreceni lelkészi lakás és iroda felújítása van folyamatban.
Minden ilyen találkozó, mint ez a mai is, szellemi és fizikai örökségünk megőrzésének egy-egy határköve, és építőköve a jó hagyomány folytatásának. Az unitárius hagyományteremtés-hez és értékeink megőrzéséhez az egyházközségek felé iránymutató és folytatandó lehet a füzesgyarmati példa. Amikor egy közösség megőriz, vagy alkot valamit, avagy másokon se-gít, erősebbé válik, és ez az erő tovább gazdagítja magát a közösséget és tagjait is.
Az unitárius hívek, az egyházközségek és az egyház vezetése együtt jelentik a Magyarországi Unitárius Egyházat. Csak közösen tudjuk unitárius örökségünket megőrizni, hagyományt te-remtve gazdagítani, amihez a jó Isten adjon mindnyájunknak további akaratot, kitartást, unitá-rius hitet, békességet, erőt és jó egészséget.

Kelemen Attila

BARTÓK BÉLA – 125 éve született

1881. március 25., Nagyszentmiklós − 1945. szeptember 26., New York

A Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma által kiadott Nemzeti Évfordulóink nevet viselő ismertető bevezetőjében dr. Bozóki András kulturális miniszter így fogalmaz: „Természetesen 2006-ban is jóval több esemény évfordulója lesz, (…) ezért az akadémiai kutatóintézetek vezetőiből, illetve vezető munkatársaiból álló szerkesztőbizottság szigorú válogatásra kényszerült. Az itt megemlítettek közül kiemelkedik két évforduló. Az egyik hazánk történetének egyik legmeghatározóbb eseményéhez, a másik pedig hazánk zeneművészetének egyik legkiemelkedőbb személyiségéhez fűződik: az 1956-os forradalom és szabadságharc 50. és Bartók Béla születésének 125. jubileumáról emlékezünk meg 2006-ban határainkon kívül és belül.” A miniszter fontosnak tart idézni egy mondatot Bartók Bélától, alátámasztandó azt a gondolatát, hogy mindenkinek ez volt a hitvallása, nemcsak a Bartóké, hanem mindenkié, akiket a kiadvány megemlít és mindenkié, akik tettek e haza felemelkedéséért, boldogulásáért, hogy fényre derüljön −tehetjük hozzá. Bartók nagyságát mutatja már az is, hogy ez a mondata akkor hangzott el, amikor mások ifjúságuknak abban az időszakában egészen mással voltak, vannak, lehetnek elfoglalva. 22 éves korában írta ezeket: „Kell, hogy minden ember, midőn férfiúvá fejlődött, megállapítsa, minő ideális cél érdekében akar küzdeni, hogy e szerint alakítsa egész munkálkodásának, minden cselekedetének mineműségét. Én részemről egész életemben minden téren mindenkor és minden módon egy célt fogok szolgálni: a magyar nemzet és magyar haza javát. Azt hiszem, eddig is tanújelét adtam e szándékomnak, kevésbé jelentős és fontosabb cselekedeteimmel, amelyek csekély erőmből kitellettek…”

Ez az emlékezés nem akar életrajz lenni. Minden adat megtalálható lexikonokban, eddig megjelent könyvekben, folyóiratok, magazinok, szakkiadványok − remélhetőleg − tele lesznek méltatásokkal, vagy újabb könyvek is jelenhetnek meg a legnagyobb magyar zeneszerzőnk egyikéről, akiről „a példamutató nagy ikerpár”− ahogy Illyés Gyula nevezi őket halhatatlan versében − másik tagja, Kodály Zoltán azt írja: „…világszerte a legtöbbet játszott szerzők egyike. Noha világszerte sokan vannak, akik a régihez, megszokotthoz ragaszkodva nem szívesen hallják az új hangot. És valahányszor előadják egy művét, egy percre Magyarországra is gondolnak, ha nem többet, annyit: mégsem lehet utolsó ország, ahol ilyesmi megterem.” Nem szándékszik ez az írás zeneművészetének elemzője sem lenni, ez a szakértők feladata, és valószínű, hogy e jubileumi évben újra és újra megteszik, hogy igazzá legyen a pályatárs álma: „Bartók diadalmas, végleges hazatérésének feltétele a zeneileg művelt ország… Ha majd egykor eljut művészete azokhoz is, akiktől ered, a dolgozó néphez, s az megérti, akkor lesz magyar zenekultúra..” Ez az év talán arra is jó lesz, hogy ebben a kérdésben elemzések szülessenek, hol tartunk a nagy örökséggel való sáfárkodásban. Kodály kettejük munkálkodása kapcsán elmondja: „A nép zenéjében való elmélyedés megmutatta, hogy él még itt egy régi, eredeti, értékes, csak fejlődésében megrekedt zenekultúra, amit ki lehet emelni a rárakódott törmelékből, s amire lehet magasabb művészetet építeni.”

Nemzeti nagyjaink évfordulós ünnepségei vagy nemzeti történelmünk évfordulói kapcsán el kell mondanunk, hogy sokszor érthetetlenül agyonütjük ezeket az ünnepeket. Ezekre nem egy példa volt a rendszerváltoztatás óta. Vajon Bartókkal is megesik ez, és továbbra is fennmarad alkotótársa fájdalma? „Időszerű felvetni a kérdést, hogyan sáfárkodik hagyatékával szűkebb hazája, Magyarország. Felhasználja-e saját kultúrája emelésére, táplálására, merít-e belőle annyit, amennyit meríthetne?” Máris el kell panaszoljuk azt, hogy a jubileumi Bartók Bizottság tagjai közé nem hívták meg a Magyarországi Unitárius Egyházat. Azt az egyházat, amelynek haláláig tagja volt, amelyhez saját elhatározásából csatlakozott, elhagyva a számára érthetetlen és hitelveit, szertartásait sok kritikával illetett katolikus egyházat. Azt az egyházat, amelynek második legnagyobb hazai gyülekezete, a budapesti Hőgyes Endre utcai egyházközség fél évtizede az ő nevét viseli, templomában őrizve egy csodálatos fából faragott emlékművet. Azt az egyházat, amely 35 évi távollét után hazahozta hamvait idegenből és világraszóló eseményként, egyszerű unitárius szertartásával az anyaföldbe temette el. Természetesen nem szegi kedvünket ez az újbóli kirekesztés, hiszen egyházközségeink már megkezdték az évfordulós ünnepek megrendezését, és méltó módon emlékeznek meg egyik legnagyobb unitáriusukról. Nem akarjuk feltételezni azt, hogy esetleg homok kerül az emlékező gépezetbe azért az egyszerű életfelfogásáért, amihez ragaszkodott és meg is fogalmazott: „A magyarság számára talán a legszomorúbb, hogy az egyetlen magyar alapítású egyház, az Erdélyben, a 16. században született unitárius-amely humanizmusával, a vallásszabadság 1568-ban kimondott törvényesítésével és haladó szellemével kiemelkedő lehetne - állandó szálka volt a többi keresztény felekezet szemében. Ez gyakran ma is tapasztalható. Kis létszámuk miatt igen sokan nem ismerik őket, és az időnként nyilvánosságra kerülő híradásokat idegenkedve vagy értetlenül fogadják.”

Világlátása még unitárius közegben is érdekes volt. Többek között ifjúkori szerelméhez írott leveleiben olvashatunk sajátságos életszemléletéről. László Ferenc erdélyi zenetudós, aki Bartók leveleiből 99-et rendezett sajtó alá, jegyzi meg, hogy Geyer Stefihez, a Hubay-tanítványhoz, hegedűművésznőhöz „a világon egyedülálló hangvételű, bölcselkedő szerelmes levelét írta.” Ebből és még másokból is megtudhatjuk, hogy Bartók eljut akár az istennélküli vallásossághoz is. Szigorú elemző tehetségével górcső alá veszi nemcsak a vallások kialakulását, fejlődését, hanem a maga filozofálgató útját is: „…a vallástan nem egyéb tiszta filozófiánál. Filozófiának kb. azt a törekvést nevezzük, amellyel bizonyos kérdéseket, melyekre csupán/érzéki/ tapasztalatokra támaszkodva nem felelhetünk, megoldani igyekeznek, éspedig csakis okoskodás útján.” A lélek halhatatlanságáról és az örökkévalóságról sem a hagyományos unitárius módon − a hagyományos keresztény tanításokról nem is beszélve − vélekedik. De azért ajánlja szerelmének, hogy „gondolkozzék a Végtelenről, borzongjon meg tőle, s hajtson fejet előtte”.

A szentháromságot ügyetlen mesének nevezi, félelmetes jártassága van a vallások történetében, a vallások filozófiájában. Óv attól, hogy a „dogmáknak igájába hajtsuk fejünket.” Egyik ilyen témájú szerelmes levele végén írja Geyer Stefinek: „Levele olvasása után zongorához ültem − az a szomorú sejtelmem van, hogy az életben nem lesz más vigasztalóm, csak a zene.” Alighanem a művészi világ ezzel szerencsésen járt. Egyházunk tagjaként, ahol nem kötötték a dogmák, az előírt hitelvek, szabadon szárnyalhatott a lelki-vallásos élete magaslataiban is. Amikor a szentháromságról értekezik, következtetésként igazi unitárius módon fogalmaz: „A keresztény mitológia szentháromsága… a gondolkodást is rabláncra veri kimondván: Ezt nem értheted meg, nyomorult ember! Ne is gondolkozz felette, mert ilyenkor még a gondolkodás is halálos bűn. − Mondhatom, gyönyörű haladás! S ebből magyarázható az a hosszú-hosszú középkori lelki sötétség, amelyből alig tudtunk nagy nehezen kievickélni. De ez a misztikus zagyvalék nem is Jézusnak alkotása, aki tulajdonképpen csakis etikus volt, s mint ilyen egyikét a legnagyobb műveknek alkotta.” De kritikusan ehhez is hozzáteszi: „…habár tanításában akad elég, amin megütközhetünk.”

Kodály azt írja róla. „Az emberektől fél, nem könnyen melegszik fel. Vágyódik a szeretet, napfény és jobb sors után.” Költői leírások szerint: „Olyan vékony, mint a halszálka/olyan fehér, mint egy liliom,/de ha leül a zongorához,/Sárkánnyá változik át.” „Vézna, kis óriás. Tested meredő/Szálkaként szúr a térbe fel/És körül sajgó gyulladást okoz./Mint kivont pengét hordod magadat.” Kosztolányi szép megfogalmazása szerint: „…ez az ember, ki előttem ül, testi mivoltában is arányos, felhúrozott, zengő és alkotásaira kell gondolnom.” Hogy mennyire tudott egyszerű és közvetlen is lenni, álljon itt Fodor András megörökítésében annak a Péntek nevű embernek az elmondása, akitől bútort rendelt Körösfőn. „Népszerű, eccerű ember vót. Nem vót nagyobb úgy 164-65 cm-nél…szelíd, mosolygó kis ember vót, mindig jókedvű… Vót neki egy kis felvevő dalosgépje-én csak így tudom a nevit-s amit beledanoltunk, a géppel mind visszadalolta nekünk.”

Paul Sacher, svájci zenész, Bartók halála után így emlékezik: „Lénye fényt és világosságot árasztott. Szemeiben fenséges tűz világított. Kutató tekintetének sugarában semmi sem állta meg a helyét, ami nem igaz és nem tiszta…” /Fodor András közléséből/

A 22 éves korában megfogalmazott életcéltól, mint forrástól, az Értől eljut az Óceánig. Befejezésül újra idézzük őt: „Az én igazi vezéreszmém…, amelynek mióta csak mint zeneszerző magamra találtam, tökéletesen tudatában vagyok: a népek testvérré válásának eszméje, a testvérré válásé minden háborúság és minden viszály ellenére. Ezt az eszmét igyekszem − amennyire erőmtől telik − szolgálni zenémben, ezért nem vonom ki magam semmiféle hatás alól, eredjen az szlovák, román, arab vagy bármiféle más forrásból. Csak tiszta, friss és egészséges legyen az a forrás!”

Balázsi László

„Embernek s magyarnak lenni…”

A Kopjafák, s a Jézusfaragó ember Nyírőjének balladás világának légkörét hozta közénk a Küküllő-mentéről Sándor János. A bátyja életének megmentéséért leányságát is feláldozó Fehér Anna tragikus gesztusa, Krisztus urunk áldozatának számtalan megjelenítése, a Kádár Kata balladát idéző szerelem-életfák mind-mind közvetlenül is láthatók faragványain.

Ahogy a népballadák évszázadai is összekötik az előtte való s utána következő időszakot, úgy Sándor János művészete is messzebbről jön, s tovább is mutat ennél. Kése alatt megelevenedik a nagyszentmiklósi kincs szárnyas oroszlános égi vadásza, győztes lovagja – amelyet egyébként egy franciaországi kiállításán a helybéliek is saját hagyományukból sarjadónak éreztek –, az íját felajzó szkíta harcos, avar kori sírleletek felnagyított motívumai, a rakamazi lelet turulja, Emese álma, a csodaszarvas több változatban, honalapító őseink, s a vérszerződés. Azután találkozhatunk Szent László jelképekkel – a palástot tartó karddal, illetve a szigonyszív együttesével –, Róbert Károly, a Haholtok, Pázmány, Tinódi, Apafi, a Mikó-család, Márton Áron és országunk, Erdély, a székelység és különböző települések, intézmények címereivel.

Úgy vélem, szívéhez közel áll, számára meghatározó a história. Egy-egy címer megalkotása során ugyanis nem csupán a forma hiteles megjelenítésére törekszik, hanem a mögötte meghúzódó kor, a szimbólumok jelentése is lényeges számára. Ahogy egy interjúban fogalmazott: „Végre eljött az az idő, amikor fellélegezhetünk, jobban hozzáférhetünk saját történelmünkhöz. Ezen a nagyon termő talajon címerek születtek, ez az a téma, amelyen a legotthonosabban mozgok. A címerek jelképesen és nagyon tömören fejezik ki a megfelelő történelmi kor »mondanivalóját«. Egyszóval beszélő történelem. Gyakorlatilag is nagyon szépen ki lehet hozni kidomborítva vagy síkban. Van egy nyolckötetes, címereket tartalmazó, »mindentudó« könyvem, fellapozom, tanulmányozom, egyeztetem azzal az igénnyel, amivel hozzám fordulnak. Valósággal detektívmunkát folytatok, hiszen fontos tudnom azt, hogy az illető, aki a nemesi rangot kapta, honnan származik, miért kapta, milyen színű volt, mit ábrázolt és még sorolhatnám (…) Van egy-egy, amelyekbe úgy belebolondulok, hogy napokig bennem él, évszázadokat suhanok vissza az időben, nem hagy nyugton, talán még álmomban azt tervezem, hogy hogyan fogom kihozni. Ilyenkor hetekig dolgozom…”

Nem véletlen az sem, hogy a ’90-es évek végén az addigi életművét átfogó kiállításnak a Széchényi Könyvtár adott otthont. Évekkel azelőtt barátai elvitték Nagycenkre, Széchenyi István kastélyához és családi sírboltjához. A mauzóleumban időzve beléje nyilallt, hogy nagyon hiányzik onnan egy kopjafa. Miután a helybéliek biztosították a hozzávalót, ismét odautazott, s megfaragta. „Jelezni akartam – nyilatkozta –, hogy mi is vagyunk azért túlfelől, akik nem vagyunk annyira gatyaszár emberek, hogy ne tudnánk, mi az a magyar és mit tett Széchenyi a magyarságért. A csillag a kopjafa tetején azt is jelenti, hogy ő követni való vezérlőnk nekünk.” Azután megfaragta a nemzet könyvtára számára a Széchenyi-család csaknem méteres címerét, később pedig a cserelapis (a székely nyelvjárást nem ismerők kedvéért: tölgyfaleveles), olajágas magyar kiscímert.

Megkerülhetetlen az a tény, hogy Sándor János az egyetlen magyar alapítású történelmi egyházunk híve, tehát unitárius székely, fia pedig gyakorló lelkipásztor. Tudvalévő ugyanis, hogy a fejedelemség számos kiemelkedő uralkodója eljutott a reformáció eme állomásáig, sőt ez idő tájt mondta ki a tordai országgyűlés a világon elsőként a vallásszabadságot, hogy az emberek hite pedig az ő dolguk. A segesvári csatatér melletti Fehéregyháza és Erdőszentgyörgy új unitárius templomaiban a kazettás mennyezetek is Sándor János keze nyomát őrzik. Nos, a művész a hagyományos erdélyi toleranciát a legtermészetesebbnek érzi, amikor az „egy az Isten”-t jelképező, kehelyben égő, unitárius láng mellett megfaragja Máriát, mint a termékenység jelképét, a ferences barátot, Kálvin tenyéren szívet tartó kezét, vagy az adventista hármas angyal üzenetét.

Sándor Jánosról azt is tudni kell, hogy élete hatvanhatodik esztendejét taposó pedagógus. A székelyudvarhelyi tanítóképző elvégzése után évtizedekig tanított, kultúrházat igazgatott, az egykori tartomány legjobb asztalitenisz gyermekcsapatát nevelte föl. A legtöbb időt – harminckét esztendőt – egy „világvégi” tanyasi iskolában, Cséjén töltötte, ahol télen törni kell a havat, nyáron messzire száll a por, nedves időben nyakig lesz sáros, aki arra merészkedik. A településre a 21. század elejéig nem jutott el az áram, akkorra is csak holland református segítséggel. Nos, itt a nemzet napszámosának sorsát vállalni, nem igényel bővebb kifejtést, mit jelent. János bátyánk ezt mégsem fogta fel soha áldozatként, a hivatás számára örömöt és szabadságot jelentett. „Nagyon szerettem tanítani – válaszolta egyszer egy újságírónak –, ha nem szóltak bele a munkámba. A felsőbb utasításokat nem szeretem, és soha se szerettem. Van, aki ezt erényemnek, van, aki konokságnak tartja. Hát inkább legyek önfejű, mint hajlongó pipacs a léha búzák között. A gyermekek, akárcsak a faragászat, megnyugtattak. Kis Kossuthokat és Széchenyiket véltem bennük felfedezni. Ha nem is lett egyikből sem hadvezér, azért nagyjából helytálló emberekké faragódtak.”

Már édesapja is faragott, igaz – mint a legtöbb fúró-faragó székely ember –, elsősorban használati tárgyakat, állatfigurákat. Sándor János természet iránti érdeklődése korábban állatpreparálásban is megnyilvánult, 1989 óta már hajnaltól napestig a vésőt s fakalapácsot koptatja. Egyéni és csoportos kiállításait szép számmal megcsodálhatták Erdély-, s Magyarország-szerte – csak ezidén Érden, Hódmezővásárhelyen, Kőtelken, Nagykörűben, Szegeden, Szolnokon −, a Felvidéken, s mint említettem volt, egy ízben a Párizs-környéki Corbreuse-ben is. Sándor János emellett fiatalokat oktat a fafaragásra, székelykapukat állít, kopjafákat farag otthon, s határon túl. Apropó, határ. Figyelmükbe ajánlom a Trianonnak emléket állító, hatalmas kopjafáját a déli határszélen: Tiszaszigeten, vagy az erdélyi Gógánváralján néhány hete avatott I-II. világháborús emlékművét. Művészi ars poeticáját emígy fogalmazta meg: „embernek és magyarnak lenni, senki ellenére, nemzetünk hasznára”.

Életfái a szeretet talajából nőnek ki – gyökerük sok esetben maga a szív –, termésük a szeretetmag, amelyre két szerelmes madár száll le, fölötte pedig az áldást osztó nap sugározza minden élet lényegét, a fényt. Pávái csőrén kivirágzik az élet, kiéneklik a szeretetüket, átadván egyik a másnak, jelképezvén a folyamatosságot, amely természetszerűleg jut el Istenhez. A lélekmadaras motívumok jókedvéből születnek, kiröppennek a bensőjéből, s az emberi élet teljességének ősi igényére utalnak.

Nyirő József írta le egy helyütt: „Hiába töröm le az ágat, az ugyanabból az anyalényegből nőtt többi fa tovább fog susogni. Hiába lövöm le a madarat madártestvére mellől, az élő madár ugyanazzal a himnusszal fog a magasságokba emelkedni, melyet az örökre elsötétített szemekben és kihűlt ajkon elnémítottam. Hiába robban szét a csillag az egek tüzes esőjeként, a többi csillag anyanyelvét nem szünteti meg.” Számomra Sándor János művészete s cselekvő megmaradásra sarkalló életútja eme kipusztíthatatlan szervességet jelenti. Kívánom, hogy a domborművein, tányérjain, dísztárgyain, szimbólumain megelevenedő lélekmadár az önök szívéhez is utat találjon.

(Elhangzott Kismarján, 2006. szeptember 22-én, Sándor János kiállításának megnyitójaként. A művészt ugyanitt a Bocskai Szövetség Bocskai-díjban is részesítette.)

Székely András Bertalan