Mert nem beszédben áll Istennek országa, hanem erőben,

vagy: sok beszéd szegénység

„Akkor áldotta Dávid az Urat az egész gyülekezet előtt, és ezt mondta: Áldott vagy te, Uram, ős­atyánknak, Izraelnek Istene, öröktől fogva mind­örökké! Tied, Uram, a nagyság, a hatalom és a fenség, a ragyogás és a méltóság, bizony minden, ami a mennyben és a földön van! Tied, Uram, az or­szág, magasztos Vagy te, mindenek feje! Tőled ered a gazdagság és a dicsőség, te uralkodsz mindenen.

A te kezedben Van az erő és a hatalom, a te kezed tehet bárkit naggyá és erőssé. Most azért, Istenünk, hálát adunk neked, és dicsérjük a te fenséges ne­vedet. Mert ki vagyok én, és mi az én népem, honnan v olt erőnk ilyen önkéntes adakozásra? Bizony tő­led van mindez, és csak azt adtuk neked, amit ke­zedből kapunk. Mi jövevények és zsellérek vagyunk előtted, mint minden ősünk. Napjaink olyanok a földön, mint az árnyék: nincs állandóságuk.” (1 Krón. 29, 10-15)

„… jöjjön el a te országod…” (Mt 6, 10 a)

Kedves Testvéreim, Atyámfiai, Ünneplő Gyülekezet!

Nemcsak szép időt adott mára a jó Isten, hanem azt is megcselekedte a naptári egybeesés által, hogy az idén Szent István napja vasárnapra esik.

Engem mégis zavarba. hozott: egész héten agyamban zsongott és ismételgettem, hogy “nem beszédben áll Istennek országa, hanem e­rőben és ma éjfél után, amikor leültem végleges formába önteni

mondanivalómat, sehol se találtam a Bibliában ezt a textust, pe­dig egy jó óráig kerestem. Semmi baj: mai beszédem mégis ezt a cí­met viseli, azzal a népi szólással kibővítve, hogy “sok beszéd sze­génység” s nem azért, mert ma több ezer, tízezer politikai vagy szószéki beszéd hangzik el szerte a nagyvilágban, ahol magyarok élnek, szegény magyarok is, mint mi, a történelem által megvisel­tek, és jórészt üres zsebűek, hanem sokkal inkább azért, mert u­gyancsak egy népi szólás szerint “száz szónak is egy vége” s ez legalább jó unitáriusul hangzik, azt merem mond ami, “gyanúsan uni­tárius”.

Viseljétek hát el bőbeszédűségemet, még ha felesleges szószaporítás is, azért az “egyért” s gondoljatok közben nyugodtan arra, amire az “egy” kapcsán éppen akartok. Én megvallom, hogy lelkes gyermekként, amikor azt imádkoztam haj­dan, hogy “jöjjön el a te országod”, bizony nemcsak a mennyeknek országára gondoltam. Esküszöm, mára kigyógyult, kigyógyítottak ebből a gyermeki ábrándból. Amúgy Dávid király imáját és Jézus i­máját “egy-az egyben” magaménak érzem és vallom.

Istenországa, magyar államiság, szent István király és évez­rednél hosszabb idő után mai helyzetünk és közérzetünk, esetleges tennivalónk - ez képezi hát mai beszédem tárgyát. És persze a beszéd és az erő, bibliai értelmezésében és napjainkban egyaránt.

A kimondott szó, a beszéd és az erő, a hatalom egyedül Isten esetében jelentik ugyanazt, esnek egybe. Isten teremtő szavára jött létre a világ, ahogy azt a Teremtés könyvéből is tudjuk, de talán Ézsaiás könyve fogalmazta meg mégis a legszebben:

„Mert amennyivel magasabb az ég a földnél, annyival magasabbak az én utaim a ti utaitoknál, és az én gondolataim a ti gondolataitoknál. Mert ahogyan az eső és a hó lehull az égből, és nem tér oda vissza, hanem megöntözi a földet, termővé és gyümölcsözővé teszi; magot ad a magvetőnek és kenyeret az éhezőnek, ilyen lesz az én igém is, amely számból kijön: nem tér vissza hozzám üresen, hanem véghezviszi, amit akarok, eléri célját, amiért küldtem.” /55, 9-11/ -

Református testvéreink János evangéliuma alapján vallják Isten teremtő szavát nagybetűs Igének és mondják, hogy: „kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige”. /1, 1/ - ­de ez számunkra most “más tál tészta”.

Érdekesebb az, hogy Ábrahámtól elkezdve Isten szava a ter­mészeti világból kilépve belép a történelembe s ettől fogva az emberi történelem és az emberi történet teljhatalmú ura is Isten lett, legalábbis a hívő ember számára. A zsidó nép Úgy ismert Istenére vándorlása és hadakozása idején, mint az őt kísérő, vezető s bizony eléggé harcias „seregek Urára”, de az á1lamalapítás­kor

Isten is letelepszik, s immár helyben viseli gondját népének. Igazából Dávid nevéhez fűződik, ha nem is a királyság megalapí­tása, de fénykora mindenképpen, s ha a templomot Salamon is építi fel, a nép, a nemzet, a királyság, az ország gondviselő Istené­ről szebb imát, vallomást, beszédet, mint amit ma felolvastam előttetek, nem hiszem, hogy találhatunk a Bibliában: minden szava igaz és ránk illő, szinte fölöslegessé teszi az egyházi és további beszédet.

A királynak elképzelt Isten immár trónján ül, onnan vezet és kormányoz, angyal-fullajtárok seregei veszik körül, de ugyan­olyan tekintéllyel és hatalommal szól bele népe sorsába, mint hajdan a seregek ura. A királyság előtt a Krónikák könyvében még ezt olvashatjuk: „Uram, őseink Istene! Te vagy az Isten a mennyben, aki uralkodsz a népek minden királyságán! A te kezed­ben Van az erő és a hatalom, és senki sem állhat meg veled szem­ben” /2 Krón. 20, 6/ - mondja Józafát. Erről az Úrról, uralkodóról szerényen és alázatosan kell szólni, figyelmeztet Sámuel könyv e:

„Nincs olyan szent, mint az Úr, rajtad kívül senki sincsen, nincs olyan kőszikla, mint a mi Istenünk. Ne beszéljetek oly sokat, büszkén, gőgösen, ne hagyja el szátokat kérkedő szó! Hiszen mindentudó Isten az Úr, és a tetteket Ő méri le”. /1 Sám. 2, 2-3/

A nép szabadító Istenének közbelépését reméli harcaiban és küzdelmeiben: “De most te, Urunk Istenünk, szabadíts meg bennün­ket az ő kezéből, hadd tudja meg a föld minden országa, hogy te vagy, Uram, az egyedüli Isten!” /2 Kir. 19,19/. Ez a remény természetes és szerves, hiszen Mózes könyvében Van megalapozva: “Lássátok be, hogy csak én vagyok, nincsen Isten rajtam kívül! Én adok halált és életet, összezúzok és gyógyítok, nincs ki megmentsen a kezemből”. Erre a hívő ember válasza: ” Kezem az égre emelem, s mondom: Örökké élek én”, vagyis imádság, hit és reménység, jövőlátás, hiszen a zsidó ember kezét nem összekul­csolva, az égre emelve imádkozott! /5 Móz 32, 39-40/.

És ha már a kezet emlegetjük: a kéz, a kézbentartás a hatalom jel­képe úgy Isten, mint az ember esetében. Kézben tartjuk a dolgo­kat, vagyis ellenőrizzük őket: ezért nem volt szabad Szent Ist­ván bebalzsamozott jobb kezét, a szent jobbot ereklyeként végig­hordozni a templom körül a kommunista és ateista Magyarországon, ahol a baloldal tartotta kezében a hatalmat s ezért is ma a fő­városi ünneplése legfelemelőbb egyházi mozzanata ez a körmenet, még ha mi nem is hiszünk az ereklyék csodatevő erejében, főleg ha a baloldal van hatalmon. A zsoltárok, mint mindig, a költészet, gyönyörködtetnek: Istent királyi hatalma teljes pompájában mutatják be. „Mert az Úré a királyi hatalom, ő uralkodik a népeken. Csak előtte borulnak le a földi hatalmasságok, térdet hajt előtte minden halandó, aki nem tudja, életét megtartani. Az utódok szolgálják őt, beszélnek az Ürró1 a jövő nemzedéknek. Jönnek, és a születendő népnek hirdetik majd, hogy igaz, amit ő tesz.” /Zsolt 22, 29-32/. Vagy: “Király lesz az Úr mindörökké, a pogányok pedig kivesznek or­szágából” / Zsolt 10,,16/. Lehet, István király innen inspirálódott, amikor a kereszténység felvételéért és a magyar államiságért fele népét véres testvérharcban kiirtotta a koronáért cserébe, az is lehet, hogy ezen a kiontott véren váltottuk meg megmaradásunkat Európában, de pogányok azért maradtak az országban s Adyval val­lom, hogy a pogány, zsivány vér még egy-egy utolsót bennem is lobban néha, minden ezer év és keresztényiesség ellenére. Más­különben, ha néha Ázsia utánunk szól, üzen, Koppányra is illő emlékezni, aki e testvérharcban alulmaradt.

A fogság utáni időkre Jahve királyi hatalma teljesen megszi­lárdult s az Ő nevét nem is volt ildomos emlegetni, de már adtak a királyra, a “melek”-re utaló nevet a gyermekeknek, lásd Abimelek. A nép a zsoltárok könyve imádságos érzésében, ha történelmi tévelygéseiben nem is, de legalább néha hallgat pró­fétáira. “Eljön majd az idő - így szól az Úr -, amikor igaz sar­jat támasztok Dávidnak, olyan királyt, aki bölcsen uralkodik, jog és igazság szerint jár el az országban. II /Jer 23,5/. Addig­ jobb híján a nép a prófétáknak kénytelen engedelmeskedni, de a prófétának is tartania kell magát az Úr szavához: “Az a próféta, aki álmot látott, mondja meg, hogy csak álom volt. De aki igét kapott, hirdesse igémet igazán! Mi köze a szalmának a tiszta búzához? - így szól az Úr.” /Jer 23,28/. Engedjetek meg egy zárójelt, mert kivert a hideg ilyen aratási időben is a törté­nelmi párhuzam kísértetiességétől! Hányszor hallgatott népünk is történelme folyamán külső vagy belső hamis prófétákra s odalett “álmok szalmáját csépelve” nemcsak mindennapi kenyerünk, de a lelkünk is, sőt, tönkre, lehetetlenné lett téve a jövendő nemze­dékek élete is azáltal, hogy a lelki magvetés folyamatossága megszűnt! Sokat mondhatnék itt, megelégszem annyival, hogy Isten csodája, hogy határokon belül és kívül egyáltalán él még a ma­gyar annyi lelki romlás és agymosás után, csoda az, hogy’ ma egyáltalán ünnepelni egybegyűlhettünk, egybegyűltünk ennyien is az „egy hit érzetével”!

Valószínű inkább az isteni gondviselésnek köszönhetjük ezt, mint a történelemnek és árulóinknak, hiszen Jézus mondta: „Az ég és föld elmúlik, de az én beszédeim nem múlnak el” /Mt 24,35/. Mielőtt azonban Jézusra térnénk, időzzünk még egy pillanatig a Zsolt árok könyvénél: “Mert a felséges Úr félelmetes, nagy király az egész földön. Népeket vet alánk, nemzeteket lábaink alá. Ki­választja a mi örökségünket, Jákob büszkeségét, akit szeret”.

Én igazán nem tudom, kiken is “regnáltunk” mi Mátyás király óta, ha nem édesanyánkon gyermekkorunk dackorszakában, de Isten megőrizte “juhai maradékát” és lelki örökségünket, ezért inkább őt ünne­peljük, mint magunkat: “Felvonul Isten ujjongás közben, kürtzen­géssel jön az Úr. Zengjetek Istennek, zengjetek! Zengjetek ki­rályunknak, zengjetek! Mert az egész föld királya Isten, zengje­tek neki éneket! Isten uralkodik a népeken, szent trónusán ül az Isten.” /Zsolt 47, 3-9/.

És mert” az Úr igéje alkotta az eget Erdélyben is, egész seregét szájának leheletét” /Zsolt 33,6/, és nem a “magunk ereje” /Ámos 6,13/ és nekünk adta megnyirbált Kánaánunkat /l Krón 16,18/ unitárius örökségül , ne feledjük, hogy “híveinek lábát megőrzi /…/ és “senkit sem tesz hőssé a maga ereje” /1 Sám 2,9/, ezért kérkedés helyett inkább így imádkozzunk: “Az Úr ad erőt népének, az Úr meg­áldja népét békességgel” /Zsolt 29,11/, “Szeretlek Uram, erőssé­gem” /Zsolt 18,2/, Ó, Uram, ne légy távol, erősségem, siess se­gítségemre!” /Zsolt22,2o/, mert hittapasztalat és hitigazság, hogy világosságunk és segítségünk az Úr, kitől félnénk? Életünknek ereje az Úr, kitől rettegnénk? /Zsolt 27,1/. Cserébe pedig?

Ne feledjük el Isten gondviselésért való adósságunkat és szenvedő Jóbként kérdezzük szüntelen magunkat, kisebbségiként is: “Segítet­tél-e az erőtlenek, támogattad-e a tehetetlen karját?” /26,2/ Szent István jobbját nem elég körbehordozni Ünnepeken, a magunk karjának erejében el nem bizakodva, de bízva, az erőtleneket is támogatnunk kell.

Az Újszövetségben Jahve országából a mennyek országán át, Jézus ajkán Istenországa lett vallásunk lényege nemcsak legszebb példázataiban, hanem mindennapi imádságunkban is Ezért második szentleckénk, minden megkopottsága ellenére: “jöjjön el a te or­szágod”.

Ma keveset szólok Jézusról, a tanítómesterről, akit a „három királyokkal” való imádtatása után égi királlyá tett a hagyományos kereszténység.

Jézus megmondta nyíltan Pilátusnak, hogy az ő országa nem e vi­lágból való, de hitte, remélte, a kereszten is várta annak eljö­vetelét s miután tanítványai lelkébe véste eszméjét; annak ügyét is rájuk bízta itt a földön. Így született meg az egyház, akinek legegyetemesebb szolgája (Pál apostol az atya országának hiányá­ban, akárcsak mi sokszor, afféle földi “anyaországnak” tekintette. Istenországáról most egy régi, Pozsonyban kiadott könyvből idézek. Akkor még Pozsonynak hívták és nem Bratislava-nak. „Istennek országa, egy, mind az eget, mind a földet egy nagy szellemi családban összeolvasztó lelki világ, külsőleg látható szent gyülekezet, belsőleg a hívő s kegyes lelkeknek oly szent egyesülése, hol egyedül Isten törvénye uralkodik, az igazság, szeretet s testvéri béke lakoznak a jónak lehetségig előmozdítása s a gonoszság hatalmának legyőzése végett. - Ezen mennyország elő­állítása végett jelent meg Urunk Jézus e földön, eszközül a kül­ső látható egyházat hozván létre”. E nem unitárius szöveg 1855-­ből való s nem találok benne hitelvi kifogásolnivalót, bár nem unitárius. Csupán annyit jegyeznék. meg, hogy mindennapi életgyakor­latunktól a legtöbbször nemcsak Istenországa, hanem az egyháznak e meghatározó lelkülete is olyan messze van a valóságos élettől, mint Makó Jeruzsá­lemtől.

Ránkfér tehát Jézus dorgálása: „én könyörögtem érted, hogy el ne fogyatkozzék hited: azért, ha majd megtérsz, erősítsd atyád­fiát” /Lk 22, 32/, de Pál intelmeiről sem feledkezhetünk meg. “Elég neked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által ér célhoz. Legszívesebben tehát az én erőtlenségemmel dicsekszem, hogy a Krisztus ereje lakozzék bennem” /2 Kor 12,9/ és “szeretné­lek látni benneteket, hogy megerősítésetekre valamilyen lelki ajándékot adjak nektek, vagyis hogy együtt bátorodjunk meg közöttetek az egymás hite által” /Rom 1,ll /. „… erősödjetek meg az Úrban és az ő hatalmas erejében” /Ef 6,10/.

Sok beszéd szegénység, de azért én is Jakabbal intelek “gyors hallásra és késedelmes szólásra” /Jak 1,19/ s a többit a Jelené­sek könyvével együtt Istenre bízom, nem a tanúira: „Aki győz, annak megadom, hogy velem együtt üljön az én trónusomon; mint ahogy én is győztem, és Atyámmal együtt ülök az ő trónusán.” /Jel 3,21/. Aki tévelyeg, az nem ismeri sem az írásokat, sem az Isten hatalmát /Mt 22, 29/.­Befejezésül engedjétek meg, hogy egy friss nyári élményemet os­szam meg veletek. Pár napig egy csíki romai katolikus faluban voltam, ahol elúj­ságolták a “papnak”, hogy van a faluban egy “vers-fa”, aki sok szép régi verset tud, de olyant, “amilyent maga még biztosan nem hallott”. Meg is látogattam hát - mondjuk Erzsi nénit -, s amíg az általa főzött kávét ittam, ő abbahagyta a házi munkát, megtöröl­te a kezét kötényében és magát meghajtva csillogó szemmel felmond­ta a verset. E költeményről még annyit, hogy “története” is van. Valamikor, 1940 után Brassóban szolgált, amikor egy nadrágos úri­ember a kezébe nyomta a vasárnap délutáni korzón a “székely kis­lánynak”, azzal a meghagyással, hogy “ossza meg” sorstársaival.

Az Úr közeledését ő szexuális zaklatásnak vélte, de természetes kíváncsiságának nem tudott ellenállni. A verset nem osztotta meg sem a kenyéradó “szász naccságájával”, sem mással, de imádságként úgy megtanulta a cselédszoba álmatlan éjszakáin, hogy ma is tudja “fejből”. Lélekkel mondta el, habár a költemény’, mint minden propagandaanyag művészileg silány s ahogy a “plébi” (plébános) se hagyta, nagy bána­tára, hogy a templomba is elmondja, én se ajánlom nektek alkalmi műsorokra. De, íme, ami megmaradt: “A kettévágott Erdély”.

Kárpá­tokró1 azt fújja a szél ,/ Hogy eljönnek a magyarok az idén./ Ha eljönnek, jöjjenek is végre,/ Rabságunknak immár legyen vége./ A szé­kely nép áldomását issza, / Horthy Miklós Erdélynek csak felét kap­ta vissza./ A felében van áldás és béke, / Más felében síralom a népre. / Sír Temesvár, vérzik Arad,/, Brassó szíve majd meghasad./ Szegény’ Erdély, mennyi bánat érte, / Mert elvágták ezt így két fe­lébe./ De ha hisszük és reméljük, / A jó Isten segedelmét kérjük,/ Eljön egyszer az a reggel, / Eljön Horthy a magyar sereggel. /Akkor lesz itt áldás, lesz itt béke, / Ha Erdély a magyaré lesz végre./ Hej, de Van most siralom és átok,/ Így siratjuk ketté­ vált hazánkat. /’ A fél-Kárpátok alja oly szomorú, / Olyan, mint egy hervadott koszorú./ De eljön egyszer az a szent szabadság,/, S be­ragyogja Erdélyt Szent fényével. / Hiszek egy Istenben, / Hiszek egy hazában,/ Hiszek egy örök életigazságban,/ Hiszek Magyarország föltámadásában./

Mint említettem, a Vers így gyenge, ahogy van, és teljesen anakronisztikus, lehet, idegen számára kultúrtörténeti hungarikum.

De Erzsi nem az, és nem az emlékeket ébresztő imádságos lelke. Jómagam ma már mosolyogva emlékszem arra az akasztófa-bátorságra, amikor egy vallatótiszt hortystának szidva leszedte rólam a ke­resztvizet s én reszkető horgasínnal “Vallottam”, hogy Horthy ne­vét életemben sem hallottam, mert engem ez a név a hortikulturára emlékeztet. Jó humorérzékű román ember volt az illető, mert miután jól kiröhögte magát, már szelídebben folytatta átnevelő munkáját istenesebb szavakkal.

Igen, emlékek! Csonka-Magyarországról, a “kicsi magyar világ­ról”, Dél-Erdélyi fogolytáborokról és deportálásokról, magyar-ve­résről, ritka örömről, gyakori bánatról. Emlékek bukaresti szé­kely ácsok, kőművesek megalomániás palotákat építő szenvedéseiről, megaláztatásáról és hírek budapesti villákat építő székelyek „lerománozásáról”, hogy enyhén szóljak, feketemunkás keserű száj íz­ről, amely az anyaországgal együtt a megdolgozott falat kenyeret is kiköpeti a szájjal.

És a kérdés: miért megosztott reménykeltőbb időkben nem az or­szág, hanem a nemzet? Miért nem lehet magunkért, természetesen magyarnak lenni, ahogy ma divatos mondani, határokon innen és túl, az Óperenciás tengert is beleértve? Miért vagyunk frusztráltak? Mitől félünk még mindig? Mért nem mesélünk gyermekeinknek, uno­káinknak a személyesen megélt történelemről, miért nem tanítjuk őket családban, iskolában a zsoltárok mellett népdalokra, népmesékre is ?

Miért nem közeledünk nyitott szívvel a mellettünk élők nyelvéhez, kultúrájához? Olvasnak-e még egyáltalán gyermekeink vagy mi ma­gunk is verset, megtartó képes igét, hogy képesek legyünk felmon­dani a múltbeli önmagunkat, mint Erzsi néni - “utolsó óránkban is”? Amikor azzal dicsekszünk, hogy Bartók unitárius volt, hallgatunk-e még Bartókot egyáltalán és érezzük-e az egyetemesség népiségünk­ből táplálkozó igényét, földi hazánkon, szülőföldünkön túl Isten­országa megtartó erejét, vagy csak poszt-szovjet agymosó duma az egész beszédünk, akár egyéni, akár közéleti? Szent István a Jézust-szülő Mária oltalmába ajánlotta Magyarországot. Az oszmánnal, a labanccal, vagy tulajdon urainkkal összecsapva, mint Dózsa György, arról ismertünk egymásra, hogy az imádság, a “Jézus segíts”, a Mária Oltalmazz” egyben harci jelszó is volt. Elgyávultunk valahol a Seregek Urával együtt, s ez természetesen nem jó. Próbáljunk meg ezután mennyei Atyánk gyermekeiként öntudatos polgárai lenni végre a mennyei és a földi hazának egyaránt!

Ámen

Brassó, 2006. augusztus 20.

Szász Ferenc lelkész

Tisztesség adassék az igaznak

Úgy ajánljuk magunkat mindenben, mint Isten szolgái:

mint ismeretlenek és jól ismertek, mint halálra váltak,

és íme, élők, mint megfenyítettek és meg nem öltek,

mint szomorkodók, de mindig örvendezők, mint szegények,

de sokakat gazdagítók, mint akiknek nincsen semmijük,

és akiké mégis minden. (2Kor 6, 4. 9-10)

Mert nem a félelemnek lelkét adta nekünk az Isten,

hanem az erő, a szeretet és a józanság lelkét. (Tim 1,7)

Nemrégiben elhatároztuk, hogy a Szejke-fürdői találkozónkon mindig megemlékezünk valakiről unitárius nagyjaink közül, hogy értéket teremtő életük, alkotásaik, lelkesítsenek, és erőforrás legyen a mai nemzedéknek egy jobb és teljesebb élet megélésére. A múlt évben Orbán Balázsra emlékeztünk, akinek a földjén, de sokkal inkább szellemi öröksége talaján minden évben összegyűlünk. A mostani esztendőt a magyar művelődés, de az egyetemes zenekultúra is, Bartók Béla emlékévként ünnepli. Ebben természetesen az unitárius egyház is méltó módon részt vesz, mert a 20. század egyik legnagyobb zeneszerzője a mi unitárius vallásunkat választotta saját hiteként, s gyermekeit is ebben a lelkiségben kívánta felnevelni. Kolozsváron éppen születésnapján, ünnepi istentisztelet és program keretében, adóztunk emlékének. Ugyancsak ez az év az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc 50. évfordulója. Októberben Kolozsvárt és Nagyajtán fogunk emlékezni, és a mi unitárius mártírjaink előtt egy önálló kötettel róni le kegyeletünket és elismerésünket.

Ezért most más valakiről szeretnék megemlékezni: 435-ik évfordulója van az idén János Zsigmond fejedelem halálának. Róla kell megemlékeznünk, nemcsak az unitáriusok kegyeletével, hanem a pártatlan történetírás tárgyilagosságával. Mert János Zsigmond nagyon divatba jött az utóbbi másfél évtizedben, különösen úgy pünkösd táján, minden évben. Úgy beszélnek róla, mint az erőszakos hittérítés megtestesítőjéről, a kereszténység nagy ellenségéről. De vajon mindig így vélekedtek az országot alapító fejedelemről?

Borsos Sebestyén, a 16-ik századi krónikás így emlékezik János Zsigmondra: „Ez istenfélő és tökéletes, igaz keresztény fejedelem volt, kinél drágalátosabb királya nem volt a keresztényeknek, ki az Isten igéjének ilyen tudakozója lett volna. Ez a tanítóknak nemhogy rontója lett volna, de inkább nagy oltalmára volt.”

Az ezt követő századok történet- és emlékírói nem tudták megbocsátani János Zsigmondnak, hogy unitáriussá lett s ez rányomta bélyegét életműve és személye értékelésére. De azt az alkotmányos rendet, amelyet ő megalkotott, nevezetesen a vallás- és lelkiismereti szabadság törvényét és a négy bevett vallás rendszerét mindenik utóda tiszteletben tartotta, mert ez biztosította Erdély belső békéjét és jólétét. A 18. század azonban olyan változásokat hozott, amely a függetlenségét vesztett Erdély politikai és vallási életét a Habsburg birodalmi érdekek érvényesülésének rendelte alá. Az egyenlő jogokon alapuló bevett vallások rendszerét felváltotta a kedvezményezett, sőt az egyedüli, kiváltság jogokat élvező egyház egyeduralma, amelyet legjobban az ellenreformáció térhódítása igazolt, erőszakos templomfoglalások kíséretében. A felvilágosodás hatására végül is a század végére megszületett II.József Türelmi rendelete, amely bizonyos tekintetben helyreállította a vallások egyenlőségének a rendszerét., s megkezdődhetett a protestáns, köztük az unitárius, egyházak külső megerősödése. Ebben az időszakban született meg, terjedt el és élte a maga életét különböző intenzitással, hol elhalványulva, hol erőteljesebb felhangon, az a mítosz, amelyik János Zsigmondot erőszakos, a még akkor létre sem jött unitárius egyház és vallás hittérítőjeként, 1567. pünkösd szombatján, a kereszténység ellen hadsereggel támadó uralkodónak állítja be. Ez a világra szóló győzelem hozta létre aztán a csíksomlyói búcsút, mert a mítosz szerint a hitükért hősiesen küzdőket s az értük imádkozókat maga, Szűz Mária segítette. Ebben a szép és lelkesítő történetben csak az a különös, hogy az azt elbeszélő későbbi szerzők egy olyan műre hivatkoznak, amelynek egy katolikus főúr a szerzője, de amelyet soha senki se látott, és az óta sem sikerült megtalálni. Az erdélyi és magyar történetírás az 1780-as évek előtti időben egyáltalán nem tud semmit erről a történetről.

Ez a megszentelt hely és találkozó nem alkalmas arra, hogy részletekbe bocsátkozzunk, ezért most csak egy fontos dolgot szeretnék megemlíteni. János Zsigmond súlyos betegségében 1567. kora nyarán elkészítette végrendeletét. Az év július 23-ra Fehérvárra összehívta az országgyűlést, ahol királyi előterjesztésében előadta, hogy betegeskedése inti az ország sorsáról gondoskodni. Felszólítja rendeket, hogy kerüljék a meghasonlást, szakadást, amely romlásukat vonná maga után.

A végrendelet bevezetőjében hangsúlyozza, hogy „az ő országa a keresztény közösség része, és hogy soha keresztények ellen fegyvert nem fogott, csak kényszerűségből és a szükségtől hajtva védte magát és országát. Minden erejével arra törekedett, hogy előmozdítsa a kereszténység ügyét.”

Úgy hiszem mindenki előtt világos, aki halló fülekkel és értő szívvel figyelt, hogy egy súlyosan beteg és végrendeletét író fiatal uralkodót abban az időben, nem a csíki katolikusok megtérítése foglalkoztatta és nem vezetethetett hadat ellenük. Egyébként végrendelete változatlan maradt és 1971-ben bekövetkezett halála után az országgyűlésben utóda, a katolikus Báthory István is hitelesítette azt.

Orbán Balázs A Székelyföld leírása című művében már a 19. század végén megpróbált igazságot szolgáltatni, amikor ezeket írta:

„János Zsigmond irányában igazságtalan a történelem,…pedig ő oly magas piedesztálján áll a történelemnek, hogy onnan őt semmiféle kenetteljes gyűlölködéssel lerántani nem lehet, mert ő kétségtelenül egyike volt nemcsak Erdély legkiválóbb fejedelmeinek, hanem egyéni tulajdonai s ritka műveltsége által korának uralkodói közül egy fejjel magaslik ki.

…János Zsigmond, mint hadvezér, mint államférfi, mint a nemzeti erő és műveltség fejlesztője, mint az alkotmányos szabadság alapvetője és biztosítója, egyaránt nagy volt, s kegyeletes emléket kell, hogy keltsen minden igaz magyar szívében, mert e drága adományokat ő nagy erőfeszítéssel és bámulatosan kitartó következetességgel vívta ki s biztosítá a jövőt. Pedig uralmának korszaka igen nehéz és válságos volt, az egész ország a politikai és vallási átalakulások lázában szenvedett. Hogy a szenvedélyek vulkánja ki nem tört, hogy ez országrész a politikai és vallási háborúk iszonyait kikerülte, hogy itt Szent Bertalan-éjek, sziciliai vecsernyék, eperjesi vérpadok helyett e forrongásból a teljes vallásszabadság mennyei pálmája hajtott ki: azt egyenesen a János Zsigmond nagy uralkodói tulajdonainak írhatjuk javára. Ő a tudománynak, a magyar műveltségnek nemcsak kiváló támogatója, de kultiválója is volt. Ő maga is részt vett az e korban dívott tudományos és hitvitákban, a magyar nyelvet a politikai és vallási élet minden terén ápolta, az országgyűlések magyarul tanácskoztak, magyar törvényeket alkottak. A templomok mellett mindenütt az ő kegyadományaiból táplált iskolák keletkeztek, a teljes sajtószabadságot legelőbb ő honosítá meg nemcsak Erdélyben, hanem Európa minden más országát megelőzte ebben is, úgy, mint a vallásszabadság törvénybe iktatásában.”

Az elmondottak célja nem az volt, hogy János Zsigmondnak elégtételt szolgáltassunk. Mindezt megtette őmaga, amikor megmentette és századokra életképessé tette a magyar nemzeti királyság eszméjét, s a világon elsőként biztosította a vallás- és lelkiismeret-szabadságot s ezzel önmagát és Erdélyt világtörténelmi jelentőségre emelte.

Ezzel szemben viszont arra szeretnénk felhívni elsősorban a hazai, de a Kárpát-medencei történelmi testvéregyházak figyelmét, hogy amikor a magunk szent dolgait erősíteni, vagy elmélyíteni akarjuk, ne úgy tegyük, hogy ezáltal mások történelmi örökségének és hitének értékét lekicsinyítsük, vagy éppen a köztudat előtt kárhoztassuk. Ez azért is fontos, mert a csíksomlyói búcsú 1989. előtt a magyar nemzeti összetartozás legnagyobb alkalmává nőtte ki magát, amelyen a mi unitárius híveink is rendszeresen részt vettek, hiszen ők is a magyar nemzethez tartozóknak tudták magukat és joggal. Akkor senki sem emlegette János Zsigmondot, most pedig amikor nem a kommunista törvények szigora az uralkodó, hanem a demokrácia szabadsága érvényesül, el lehet mindazt felejteni s olyan eredetmítoszt harsogni világgá minden évben az elektronikus és írott média asszisztenciájával, amelyik bántja egy törvényesen elismert, ugyanazon jogokkal bíró egyház hitét és önérzetét.

Úgy hiszem, végre meg kellene értenünk, hogy nem a hitviták korát éljük, amikor egymásnak feszültek nemcsak a vélemények, de az indulatok is. Ma a huszonegyedik század elején a párbeszédre van szükség, amikor a másság megértésén és elfogadásán keresztül, azt keressük, ami összeköt, amit közös értékként mindannyian magunkénak vallunk. Fel kell ismernünk, hogy a szabadság a felelősen megélt szeretet drága lehetősége, mert erre hívott el minket Jézus, amikor a tanítványság ismertető jegyét így határozta meg:

„Új parancsolatot adok nektek, hogy szeressétek egymást: ahogyan én szerettelek titeket, ti is úgy szeressétek egymást! Arról fogja megtudni mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha szeretitek egymást.”(Jn 13,35).

Szejke-fürdő, 2006. augusztus 12.

Dr. Szabó Árpád

püspök

SZEJKE 2006

A legnagyobb tisztelettel és szeretettel üdvözlöm a hagyományos Szejkei találkozó minden résztvevőjét, azon örömkifejezéssel, hogy a tegnap és ma két nagy élményben volt részem. Az első tegnap az Udvarhelyi Művelődési házban ért, mégpedig a Pécsi L. Dániel jelképtervező kiállításán, amikor Bartók Béla nyomában elindulhattunk a címerek és zászlók tömkelegében, hogy végre elérkezhessünk Énlakára, Firtos Váraljára, Homoród Keményfalvára, Abásfalvára, Oklándra, Kőhalomba, és Siménfalvára, ahol az Unitárius Egyházközségek saját jelképükkel és saját zászlójukkal büszkélkedhetnek. Remélem, hogy nemsokára mind a 117 Egyházközség meglengetheti zászlaját, és címerén ott díszeleghet a történelmi múlt. A második élmény pár perccel ezelőtt ért, amikor Dr. Szabó Árpád püspök úr összefoglalva Unitárius Egyházunk történelmét, végre nagy nyilvánosság előtt is kimondta a történelmi igazságot a Csíksomlyói Búcsúval kapcsolatban, mellyel szemben a történelmi igazságtalanság évek óta félre vezeti a magyarországi és az elcsatolt részek keresztény és nem keresztény lakósságát! Megrendítően szép és felejthetetlen pillanat előttetek megszólalnom. Lelkész vagyok, sok-sok beszéd van mögöttem, s most mégis elszorult szívvel, elakadó lélegzettel állok itt, amikor először e történelmi helyen a természet templomában szólók hozzátok. Még 2000 előtt a Magyarországi Unitárius Egyház Elnöksége főgondnoki privilégiummá tette a Szejkei megszólalást, és mivel Elekes Botond főgondnok úr akadályoztatva van, így rám hárult a mai megszólalás megtiszteltetése. Mindenek előtt engedtessék meg nekem, hogy a Magyarországi Unitárius Egyház Elnöksége, továbbá Elekes Botond főgondnok nevében is a legnagyobb tisztelettel és szeretettel köszöntsem az Erdélyi Unitárius Egyház püspökét Dr. Szabó Árpádot, főjegyzőjét, főgondnokait, közügyigazgatóját és az Elnökség minden egyes tagját. Üdvözlöm továbbá a Szervező Bizottság élén nagytiszteletű Kedei Mózes esperes urat és munkatársait, azokat a világiakat, akik mindent megtettek annak érdekében, hogy e találkozó felemelkedjen az előzőek szintjére, üdvözlöm a találkozón megjelent igen tisztelt lelkészeket és családjukat, üdvözlöm Szász Jenő polgármester urat mint Udvarhely város vezetőjét, a megjelent Egyházi méltóságokat, az RMDSZ-ben vezető tisztségét betöltő jelenlevő képviselőket és szenátorokat, továbbá mindenkit, aki közelből és távolból eljött megtisztelni jelen találkozónkat.
Én őszintén szeretnék beszélni, olyan őszintén, ahogy talán életemben nem beszéltem, olyan őszintén, mint ahogy a füvek és a fák, a hegyek és a madarak beszélnek, akik közé oly nagyon kívánkoztam az eltávozásom után eltelt tizenegy évben. Pontosan egy évvel ezelőtt amikor ti itt önfeledten örvendtetek az egymással való találkozásnak, én kényszeredetten utaztam Budapestre azzal a lehangoló orvosi jóslattal, hogy még pár hónapom van az életből. Hála drága jó Istenemnek és belé vetett hitemnek nem így lett, amire a legjobb bizonyíték, hogy ma veletek lehetek.
Én azt, hogy itt állok és élek olyan nagyon nagy ajándéknak érzem, amit nem fogadhatok el viszonzás nélkül, s amikor most veletek beszélgetek úgy érzem, nem teszek egyebet, mint törlesztek - törlesztem az adósságom, amivel tartozom annak a Valakinek, akit én alázattal Gondviselő Istenemnek nevezek, és aki az életemmel újból megajándékozott.
Ezért hát örömmel jöttem közétek, mondhatnám így is, hogy haza, és ráadásul nem jöttem üres kézzel, mert hoztam valamit a Pesti kőrengetegből, a bűnös városból. Hazahoztam a hitemet, mint egy nagy, jó szagú meleg kenyeret, amit most szeretnék szétosztani köztetek. Haza hoztam a hitemet, hogy érdemes élni, hogy érdemes családban, méghozzá nagycsaládban élni, olyanban, melyben az emberek egy nyelven beszélnek, és egy nyelven imádkoznak.
És elhoztam a meggyőződésemet, hogy van egy törvény, ami így szól: semmi, ami történik veled, benned vagy körülötted, nem véletlen, hanem minden tetted és gondolatod előidézője te és csakis te vagy, vagyis minden, még életed is attól függ, hogy milyen erős hittel próbálod azt megélni. Ahol a hit erősödik ott erősödik az egyén, a közösség az egyház.
Aztán elhoztam a legnagyobb törvényt, a törvények királyát a Szeretetet, ami mindennek a megoldása, célja és értelme – ami itt lakik bennem, benned, mindnyájunkban, a füvekben és a fákban, a virágok illatában a kavicsokban és a hegyekben, a csillagokban, a zümmögő méhekben, a búzádra hulló esőben és a gyermekedre hulló könnyekben, az igazi dalban, az igazi csókban, mindenben, ami van, amit látsz és amit csak sejtesz, mindenben a szeretet él - mert a szeretet az maga Isten. Szegény, mondjátok most rám, milyen naiv és megszállott a hitével. És látom azt, aki fenyegetően dünnyögi magában: - Istent mer emlegetni nekem, nekem, aki annyi szörnyű kínon és megaláztatáson mentem át? Hát hol van az az Isten, aki eltűrte ezt a pokoli sok szenvedést, vagy halált? De látom azt a néhány kifényesedő szemet és kisimuló arcot is, akik a saját lelkük halkan éneklő hangját hallják visszhangozni, amikor elsóhajtom a szót: Isten. És mindez nem más mint egy igazi jel ! Mosolyogsz testvérem? Nem hiszel a jeleknek? Kár - nagy kár, mert a Jelek és Csodák vezethetnek már csak ki bennünket abból a sötét és félelmetes rengetegből, ahová az emberi értelem bevezetett s ottfelejtett minket, ahova december 5-ike süllyesztette nemzetünket.
S most te figyelj, te, aki már nem érzed jól magad a világban, aki nyugtalan vagy, ingerült, rosszkedvű, mert állandóan hiányzik valami. Te, aki Istent keresed, de Tamás-lelked jelt kíván, és csodát követel ahhoz, hogy hinni tudjon. Te - aki én is voltam valaha - figyelj ide! Tudod-e, mi a csoda?
A Csoda az, hogy élünk, hogy élsz! Nézz magadba és halkan, csendesen mondd ki a szót: Köszönöm. - S a pillanatban, mikor ezt kimondtad, megtelsz hittel, megtelsz örömmel, megtelsz hálával, megtelsz erővel, megtelsz szeretettel: betelsz az Istennel. Ezért jöttem ide, hogy ez beteljesüljön! És még azért, hogy a ma megtörtént kézfogásokban ne csupán tenyerünk melegsége legyen, hanem legyen benne szívünknek dobbanása is, amiből megtudhatjuk, hogy a szeretetet adni is kell, hogy kapjunk bőven belőle. Igen adni kell mindent, mindent odaadni. Munkát, erőt, életet. Pénzt, ruhát és kenyeret. Könnyet, mosolyt, simogatást. Jó szándékot, jó akarást, imádságot, egészséget. Melegséget, élő hitet. Egységet éltető hitet, minden egyházközségeket alapítani akaró álpróféták és prédikátorok erőlködése ellenére, akik unitárius egységet meg akarják bontani. Szeretettel mindent adni és érte semmit sem kívánni. Így kell élni. De főleg hálatelt és imádságos érzéssel, amit mindenkinek szívemből kívánok egy testvéri találkozás reményében!

Székelyudvarhely / Szejke 2006. augusztus 12.
Rázmány Csaba, püspök

Mit tudunk még Bálint Gáborról ?

Az Unitárius Élet 2oo6. május- júniusi száma 14-ik oldalán dr. Obrusánszky Borbála történész-orientalista tollából egy olyan unitárius, keleti utazó-nyelvész rövid életrajzával ismerkedhetünk meg, kinek életével és munkásságával sem egyházunk, sem a tudomány képviselői érdembelileg nem foglalkoztak.

A tanulmányból megtudjuk, hogy a római katolikusnak született és szülei által papi pályára szánt Bálint Gábor, a neki mindig ellenszen­ves római katolikus vallást az unitáriussal cserélte föl”-de, hogy ezen elhatározásának mi volt az indítéka, arra nézve kétféle elgondo­lás is látott napvilágot.

Obrusánszky Borbála szerint - Bálint saját elmondására hivatkozva,
-annak kiskorú templomi élményeire még a püspöki líceumban látottak
és hallottak késztették vallásváltoztatásra. Ha elfogadjuk Pál apostolnak a Korintusbellekhez irt 1. levele 13-ik részének 11-ik versében megörökítetteket,- mi szerint “mikor gyermek valék, úgy szóltam, mint gyermek, úgy gondolkoztam, mint gyermek, úgy értettem, mint gyermek, minekutána pedig férfiúvá lettem, elhagytam a gyermekhez illő dolgo­kat” -akkor elfogadhatóbbnak tűnik Boros György, néhai püspök megállapítása / ⁿ Hyacint atya” / Ker.Magvető 1912. 2.füz. 85.old.”/,ki sze­rint Bálint Gábor a “pápai csalhatatlanság el nem fogadása miatt
csatlakozott a kötöttségektől és dogmáktól mentes Unitárius Egyház
híveihez. E téren azonban igen figyelmet érdemlő György Lajos feltevése, aki 1945-ben Bálint Gáborra emlékező cikkében azt írta, hogy “Bálint mint a Keleten sokáig idéző ember, valami egészen sajátságos vallásos és világszemléletet alakított ki magának a buddhizmus, a brahmanizmus, és az okkultizmus keverékéből.”

Ami az önkéntes száműzetésből hazatért és Kolozsváron letelepe­dett Bálint Gábort illeti, a város “különc” alakjának számított. Ugyancsak György Lajos írta, hogy különcködése “életmódjában nyilvánult meg.” Világos, himalája szövetből készült bő ruhát, teveszőr gallért és barna, magas kürtő cilindert hordott s közben színes napernyőjét vállán for­gatta.

Családi életéről sincs pontos ismeretünk, Zsakó Gyula úgy tudja, hogy Keletről hozott feleséget. A sírkövén szereplő felirat szerint feleségét Spilmann Rózának hívták.

Bálint Gábor életét Temesváron fejezte be.

György Lajos szerint földi maradványait Kézdivásárhelyen helyez­ték örök nyugovóra. Amint az Unitárius Közlöny 1913. 7.sz. 134. oldalán tudósít „a hozzá méltó költői lélek, Szabolcska Mihály mondott felette gyászbeszédet.” A Sepsiszentgyörgyön megjelent Székely Nép című lap szerint Bálint Gábor “kriptaszerű, lapos kővel borított, vasráccsal kerített, felkelő nappal díszített, de gondozatlan és elhanyagolt sírban nyugszik.”

Röviden itt csak ennyit a Bálint Gábor életrajz ismeretéhez.

Az alábbiakban azt a 45 munkát sorolom föl, amely valamilyen szem­pontból foglalkozik Bálint Gáborral:

1867. Acta Reg. scient Univers Ung. Bp.

1868. Akadémiai Értesítő,334.

1869. ⁿ “ 114-116.

1871. “ “ ll6,128-129,18o. 241-245. 293.

1872. “ “ 25-27,104-106,208,214,224,231-232,

1873. “ “ 5-7,29,44-45.155-156.

1874. “ “ 76-77.96,127,

1875. “Bálint Gábor.” Vasárnapi Újság. 48.sz.753.old,

1876. Akadémiai Értesítő. 49.

1877. - “Párhuzam a magyar és mongol nyelv terén”. Keresztény

- “Széchenyi Béla gr. keletÁzsiai utcának tudományos eredménye” Akadémiai Értesítő,

1878. Akadémiai Értesítő. 122-123.

1879. Hunfalvi Pál; “Válasz Bálint Gábornak.” Pesti Napló.111.sz.
-Pesti Napló 107,lo8.sz,

1888. Jakab Elek; “dr.Dutka Tivadar könyve Kőrősi Csoma Sándorról,” 189o. Akadémiai Értesítő. 169-172.

1891. Szinnyei József; ” Magyar írók élete és munkái. “1.k.

1894. - “Ural-altáji összehasonlító nyelvészet. “Keresztény Magvető.

1895. - “A kaukázusi expedíció lefolyásáról.

-Bálint Gábor; “Az indiaiak vallásos élete” /Előadás/ Unitárius

Közlöny, 14.old.

1897. - Irodalom. “Unitárius Közlöny. 148.old,

1898. - “A Dávid Ferenc Egylet felolvasásai Kolozsvárt.”

Unitárius Közlöny. 4.sz.74.old,

1899. Potsa József ;”Háromszék vármegye emlékkönyve.

19o2. L.L.; Szentkatolnai Bálint Gábor;” A honfoglalás revíziója, vagyis a hun, székely, magyar, bessenye, kun kérdés tisztázása.” Századok,565.old,

- :”A honfoglalás revíziója. “Erdélyi Múzeum 455.old. 19o5 “Zichy Jenő gr. harmadik ázsiai utazása,”

1912. Boros György; “Hyacint atya. “Keresztény Magvető. 2.füzet 88.old.

1913. Barabás Ábel ; “Necrológ.” Vasárnapi Újság. 25.sz.492.old.
Rákoczy Imre;” Informa Bulteno,”

- ;”Egyházi és iskolai mozgalmak. “Unitár. Közlöny.7.sz,134«old,

- Kolozsvári Újság, 128.sz.

1922. Márki Sándor; “A magyar királyi Ferencz József tudományegyetem

története 1872-1922-ig,”

1943. Gulyás Pál;” Magyar írók élete és munkái,”

1945. György Lajos; “Bálint Gábor emlékezete.” /Előadás EMKE Bölcsészeti-, Nyelv és Történeti Szakosztály,1944.dec.21./

1967. Kenyeres Ágnes; “Magyar életrajzi lexikon,”

1972. Gyarmathy Zsolt; “Közlemény Bálint Gáborról” /kézirat/

1972. Kelemen Miklós;” Bálint Gábor Oroszország és Ázsiában tett utazásáról, valamint itteni nyelvészeti tanulmányai­ról tett jelentéseinek ismertetése,” /kézirat/

1974, Benkő András;” Seprődi János válogatott zenei Írásai és népze­nei gyűjtése,

1977. Kelemen Lajos; “Művészettörténeti tanulmányok.”I.k.lo5.old. 1979. Fraknói Vilmos; “Válasz Bálint Gábornak,” Pesti Napló.lo9.old. 1987. Balás Gábor; “A székely művelődés évszázadai.”276,old,

1994. Zágoni Jenő; “150 éve született a legnagyobb magyar nyelvzseni”

Kapu. 1-3.sz.

- Szekeres Attila; „Krónika,” Művelődés. juli-aug.47.old.

1996. Szigyártó Sándor; „Az erdélyi Panteon.”

1998. Gaal György; „Unitáriusok a kolozsvári Egyetemen. „Keresztény Magvető. 2.sz. 133. old.

Kelemen Miklós

Nadler Herbert (1883 – 1951)

A lap mostani számában a Budapesti Állatkert egykori unitárius igazgatóját mutatjuk be.

Az angol-szász eredetű Nadler Herbert Budapesten született 1883. május 13-án gyógyszer-nagykereskedő családban. Az érettségi vizsga letétele után a Képzőművészeti Főiskola festészeti szakára iratkozott be, ahol két esztendőt töltött el a festészet elsajátításával.

1905-ben gr. Battyáni Ervin bögötei (Vas megye) uradalmában a gróf személyi titkára, majd számtartója volt. Mint ilyen, részt vett a gróf − rövid ideig működő − szociális jellegű „szabad iskolája” létesítésében. Miután a grófi birtok 1916-ban feloszlott, a kapott végkielégítés megvetette Nadler jövőjének alapját. A grófi birtokon belekóstolt a vadászat szépségeibe, közvetlen kapcsolatba került a természettel, az állatvilággal és itt hódolhatott először nagy szenvedélyének, a vadászatnak. A bögötei végkielégítés egy részéből vadászterületet bérelt a Fogarasi és a Máramarosi havasokon, s idejének nagy részét a havasokon töltötte el.

1929-től 1948-ig a budapesti Állatkert Igazgatói tisztségét töltötte be. Amint Fodor Tamás a Nimród című vadászati szaklapban írta, (1933. máj. 226. old.) Nadler nem volt állatkerti szakember, de jól ismerte az állatokat. Megnyerő modorával és az emberekhez értő magatartásával hamar megnyerte az Állatkert régi és tapasztalt munkatárásait. Minden esztendőben megfordult Európa valamelyik nevezetesebb állatkertjében és az ott szerzett tapasztalatokat fölhasználta a budapesti állatkert fejlesztésére. Így ő bővítette a ragadozó-házat, vezettette be a melegvizet a „vastagbőrűek” házába, s több technikai újításával biztosította az Állatkert korszerű működését. Naponta megfordult az állatkert minden pontján. Figyelte az állatokat s hazánkban elsőként ő végzett „állatmagatartási” megfigyeléseket, és elsőként tanulmányozta a különféle vadfajok szaporodási biológiáját. Ennek eredményeképpen tudta a vadállományt egyfelől szaporítani, másfelől tudott más állatkertekkel csere-partner viszonyt fönntartani. Mint az állatkert igazgatója szoros kapcsolatba került a természettudományi élet legjelentősebb képviselőivel. Így többek között az afrikai vadász-kutatóval, Kittenberg Kálmánnal.

Nadler nemcsak kiváló állatismerő volt. Ismereteit igyekezett továbbadni, főleg az Állatkert Természet címet viselő lapjába, mely az állatkert zoológiai, vadászati és halászati lapjaként szolgálta az intézmény népszerűsítését. E lap célját Nadler így fogalmazta meg: „művelje és fejlessze az élő természet szeretetét és terjessze a természet ismeretét”. Nadler a lapot 1944 végéig szerkesztette. A benne megjelenő Írások közölték a biológia minden elméleti és gyakorlati eredményét. Tudósítottak a növényvilágról, a vadászatról és az állattani érdekességekről. A lap képanyagát Vadas Ernő fotóművész, Verényi Elemér festményei és Schell József rajzai képezték. Nadler nagy érdeme volt, hogy a lapban megteremtette a Magyar Vadásztrófeák Tárát azzal, hogy fényképes beszámolókat közölt a kiállítások anyagáról.

Hazánkban már 1871-ben megrendezésre került a Nemzeti Lovarda épületében az első nyilvános agancskiállítás és 1881-től már érvényes lett az a gyakorlat, amely az agancsok sorrendjét a hossz- és körmérték összeadása döntötte el. 1937-ben Nadler az agancsbírálatra új képletet állított föl, mely – részben − napjainkban is érvényes.

A II. világháború romba döntötte a budapesti Állatkertet is. Nadler az elsők között vett részt annak újbóli fölépítésében. 1948-ban történt nyugdíjba vonulásakor a Természettudományi Múzeumra hagyta gazdag trófeagyűjteményét, 800 darabot kitevő preparált vadkoponyáját. 10 vaddisznó és medvebőrt, egy kitömött medvét, 6 siket és nyírfajdot, valamint gazdag könyvtárát.

Nadlernak nagy érdeme volt, hogy vadászatairól „élménynapló”-t vezetett, melyekből ismertté vált kimagasló szakértelme, mérhetetlen türelmű kitartása, akaratereje, ügyessége és gyakorlottsága. Múltbeli tapasztalatait leányfalui házában formálta irodalmi alkotásokká. Élete utolsó szakaszában tapasztalatait − pipázás közepette − feleségének diktálta gép alá. Ezek egy része könyv alakban is megjelent. Így 1926-ban „Cserkészeten és lesen Nagymagyarországon”, 1935-ben „Fogoly vadak között” , 1937-ben „Vadásznapok, vadászévek”, 1943-ban „A Keleti és Déli Kárpátokban” című munkája látott napvilágot. Elkészült, de kiadatlanul maradt munkája „A Bakonyból a Kárpátokba” címet viseli. 30 kötetnyi vadásznaplója 3000 vadásznapot örökített meg. Cikkei jelentek meg a „Természet” és a „Nimród” című folyóiratokban.

Nadler a hazai vadászat és a mezőgazdaság fejlesztése körül szerzett érdemei elismeréseként 1942-ben „gazdasági főtanácsos” címet kapott. Nevét két vadásztársaság vette föl. 1989-ben tiszteletére a Magyar Biológiai Társaság Állattani Szakosztálya és a Fővárosi Állatkert és Növénykert az állatkert területén szoboravatással egybekötött ünnepi ülést rendezett. (Ezen jelen volt e sorok írója is.)

Nadler mellszobra László Péter szobrászművészt dicséri. Születésének 100. évfordulóján a Nimród című lap „emlékszámot” jelentetett meg.

Koltár Károly a Nimród 1983. májusi számában Nadlert így jellemezte: „a vadászat művészetének volt megszemélyesítője. Ismerte az erdőt, a mezőt, a vadakat. Tisztában volt azok életével, szokásaival. Amit csinált, azt komolyan vette és meg is örökítette élménynaplójában. Életével és munkásságával úgy a tudományos, mint az egyházi életnek mintaképül szolgál”.

A Budapesti Egyházközség halotti anyakönyve szerint halálát tüdőgyulladás idézte elő. A Farkasréti temetőben helyezték örök nyugalomra, a gyászszertarást Szolga Ferenc lelkész végezte.

Kelemen Miklós

Gál Kelemen sírjánál

Eötvös József egyik munkájában azt írja, hogy „senkit sem törölhetünk ki szívünkből anélkül, hogy helyén – ahol neve állott – egy sötét folt ne maradna vissza.”

A kolozsvári Unitárius Kollégium volt diákjainak szívében sötét foltként húzódik meg annak a dr. Gál Kelemen igazgatónak az emléke, aki 1869-ben született és a dunántúli Felsőgallán 1945. február 12-én fejezte be életét.

Gál Kelemen tanári pályafutását 1892-ben kezdte és 1931-ig volt az unitáriusok nagymúltú kolozsvári kollégiumának tartó oszlopa. Pedagógiai munkásságát az 1935-ben megjelent, Kolozsvári Unitárius Kollégium története című munkája alapján két év múlva, 1937-ben a Nevelésügyi Szemlében az az unitárius Kemény Gábor mutatta be, aki a köznevelés kimagasló munkásságáért 1948-ban Kossuth-díjat kapott. Azonban sem Kemény Gábor, sem azok, akik nagyra értékelték Gál Kelemen pedagógiai munkásságát, nem tartották szükségesnek, hogy nagyjelentőségű munkásságán túl az „ember” Gál Kelement is bemutassák.

A Nyárád melletti Szentgericéről származó Gál Kelemen gimnáziumi tanulmányait Székelykeresztúron és Kolozsváron, egyetemi tanulmányait szintén Kolozsváron, majd Grazban végezte. 1895-ben bölcsészdoktori oklevelet szerzett, de már 1892-ben az Unitárius Gimnázium helyettes, majd 1893-tól rendes tanára volt. 1894. november 26-án kötött házasságot Fekete Pál nyugalmazott városi tanácsos Ilona nevű lányával.

Benczédi Pál az Unitárius Közlöny 1945/2 számában Gál Kelemenre emlékezve elmondja, hogy a grazi egyetemen töltött 3 félévi tanulmányi ideje alatt a német irodalommal ismerkedett meg. Bár szaktárgyai a latin, a német, a görög és a magyar nyelvek voltak, doktori fokozatot mégis bölcsészetből és annak melléktárgyaiból, esztétikából és nevelésből szerzett. Hogy gimnáziumi és egyetemi tanulmányai hogyan zajlottak, nem tudni. Tanuló éveinek viszonyáról csak nagy munkája, A kolozsvári unitárius kollégium története című könyvének alapján következtethetünk. Mint tanár – írja Benczédi Pál – hivatását teljes komolysággal fogta föl. Az iskolát magas színvonalon tartotta, vállalva akár a népszerűtlenség kockázatát, akár a meg nem értők bírálatát. Nagy munkaerejére és készségére jellemzően, nyugalomba vonulása után írta meg legjelentősebb munkáit: 1935-ben A kolozsvári unitárius kollégium története, 1936-ban Kilyéni Ferencz József unitárius püspök élete és kora, majd 1938-ban Jakab Elek élete és jellemrajza című munkákat.

Tanulmányait az egyházi lapokon túl az Erdélyi Múzeum, az Erdélyi Irodalmi Szemle, az Erdélyi Tudományos Füzetek, a Nevelésügyi Szemle, az Egyetemes Philológiai Közlöny, a Pásztortűz tette közzé. Napjainkban a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon méltatta sokoldalú irodalmi munkásságát. Pedagógiai és irodalmi munkássága elismeréséül 1917-ben II. o. polgári hadi érdemkeresztet (Unitárius Közlöny, 1917., 61. old.), 1941-ben pedig tanügyi főtanácsosi (Unitárius Közlöny, 1941., 98. old.) címet kapott.

Gál Kelemen életének utolsó szakaszáról Benczédi Pál közölt rövid tudósítást az 1947. évi Erdélyi Unitárius Naptár 52. oldalán. E szerint Gál Kelemen szíve 1945. február 12-én szűnt meg dobogni Ernő nevű mérnök fiánál. A háborús idők miatt porhüvelyét nem lehetett hazavitetni Kolozsvárra, hogy ott a házsongárdi temetőben pihenjen korán elhunyt kislánya és felesége mellett.

Kelemen Lajos, aki Gál Kelemen igazgatói működése alatt volt a kolozsvári unitárius kollégium kezdő tanára, 1951. szeptember 4-én öccséhez írt levelében a Gál Kelemen vejétől, Tóth Kálmántól, az Egyetemi Könyvtár aligazgatójától nyert információ alapján azt közli, hogy Gál Kelemen családjával 1944 őszén a front elől Ernő fiához, a Dunántúlra menekült. Itt Komárom megyében két front közé szorultak, s itt egy faluban halt meg. Kelemen Lajos szerint Gál Kelemennek régtől fogva súlyos érelmeszesedése volt és végeredményben ennek esett áldozatul.

Eötvös Józsefre utalva, Gál Kelemen 61 évvel ezelőtti eltávozása sötét foltot hagyott maga után, mind az erdélyi, mind az ott tanult, de a mai Magyarországon élő – a múlt tiszteletében felnőtt – unitáriusok emlékezetében. Ezt a sötét foltot kívánta megszüntetni a Magyarországi Unitárius Egyház azzal, hogy Léta Sándor és Kelemen Miklós lelkészek, utóbbi felesége társaságában felkutatta Gál Kelemen tatabányai temetőben levő sírját azzal a szándékkal, hogy miként a budapesti temetőkben nyugvó nagynevű, de utódokkal már nem rendelkező unitáriusoknak sírját, úgy Gál Kelemenét is gondozza.

Gál Kelemen kővel borított nyughelyét jól olvasható fölirattal, az említett temető központi helyén találtuk meg, meglehetően elhanyagolt és gondozatlan állapotban. Nem tudjuk, hogy a már említett Ernő nevű fiának élnek-e, és ha igen, hol élnek leszármazottjai? Szeretnénk velük is kapcsolatba lépni, hogy együtt ápoljuk annak a Gál Kelemennek emlékét, akiben ma is egyházunk egyik oszlopát értékeljük. A sírról készült alábbi képek nyugvóhelyéről készültek.

Kelemen Miklós

A szó ereje

A szónak ereje van, erről számtalanszor meggyőződhettünk. Valóban, a szó olyan, mint egy élőlény eleven, lüktető varázserő: teremt vagy rombol, közel hoz vagy eltávolít, összeköt vagy elold, elragadtat vagy elszomorít − röviden, alakítja az életünket.

De minden mi élő, változik, a használat révén kopik, és ha nem tartja a lépést az élet folyamával „ megöregszik”, s végül meghal vagy merevvé válik, kiürül, ízét, értelmét veszti, „üressé, ártalmassá válik, mert a valóságot elferdíti.

Korán megtanuljuk anyanyelvünket, még mielőtt gondolkodni vagy megérteni tudnánk. Láthatatlan, de mindig jelenlevő érzelmi töltéssel vésődnek belénk a szavak, melyeket a hozzánk legközelebb állóktól, valamint a megélt élethelyetekből tanulunk el megformálódásunk során. Mindnyájunknak személyes színezetű szókincsünk alakul ki, akár tudatosul bennünk, akár nem, ami meghatározza a kommunikáció minőségét, minden emberi kapcsolatunk harmóniáját vagy diszharmóniáját. Felfedezzük, hogy ugyanazok a szavak különböző valóságokat jelölhetnek és, hogy különböző módon értelmezhetőek, a másikhoz fűződő kapcsolatunk milyenségének függvényében. S mivel a kommunikációban nem annyira a szónak van döntő súlya, mint a hangvételnek, erősségnek, a tekintetnek, a mimikának, a gesztusoknak, a csendnek, ezek messzemenően „beszédesebbek”, mint a verbalizált tartalom.

És akkor választhatunk: valóban kommunikálni szeretnénk − közölni valamit, ami által énünk megnyilatkozik a másikban, vagyis üzenni, átadni neki valamit, ami a szóban forgó kérdésről megváltoztathatja a véleményét? Vagy egyszerűen meg akarjuk győzni mindenáron? Másképp fogalmazva meggyőzni-legyőzni erővel, ha van igazunk, ha nincs.

A magamba fordulás, amit az utóbbi időben naponta megteszek, megértette velem, hogy az igazi kommunikáció az, amelynek során nemcsak értelem beszél, hanem a „szív” is. Időnként nem kell több, mint egy érintés, egy mosoly, egy kézfogás, egy pillantás, vagy egyezerűen a csend. Ráeszméltem, hogy létezik az emberi természet mélységében egy szunnyadó állapotában levő, tiszta, együtt érző mag, melyhez sajnos ritkán, vagy egyáltalán nem „csatlakozunk”.

Ezt a magot életre kelteni nem kell több, mint megteremteni azt a nyitott, megbízható és fogékony kapcsolatot, amelyben létrejöhet a kommunikáció − az „egymásban” való megnyilatkozás − természetesen, elferdítetlenül. Többé már nem érezzük egyedül, meg nem értettnek, elszigeteltnek magunkat. Itt a szavak olyan élő valóságot érintenek, ami alig várja, hogy megnyilatkozzék. Megállapíthatjuk, hogy társunk az újrafelfedezés örömének izgalmát megélve a legjobbat, legértékesebbet tárja fel magából.

Ne engedjétek, hogy a szavak irányítsanak benneteket!

Mindenekelőtt vigyázzatok, hogy adjátok, s főleg fogadjátok őket. Legyetek együttérző, nyitott hallgatók (hibáztatás, kritika, ítélkezés nélkül), és akkor megajándékozhatjátok beszélőtársatokat a szeretet élő megnyilvánulásával.

Szavaink éltető, lüktető varázserejűek legyenek. Kezdjük máris, ki-ki a maga helyén: munkában, iskolában, otthon, az utcán, mindenhol. Ajándékozzunk szavakat!

Szavaink szolgálják életünk és a mellettünk élők életének gazdagítását, sohase annak megkeserítését, elhomályosítását. Segítsen ebben nekünk az, Aki a szavakkal megajándékozott.

Pál Tünde

Békességben élni

Amikor Jézus búcsúzott tanítványaitól, hagyatkozott. Úgy, ahogy az emberek általában hagyatkoznak. De ő nem földi értékeket hagyott tanítványaira, hanem szellemi tárházát, lelke mérhetetlen gazdagságát. Hosszan sorolhatnám, hogy mi mindent hagyott ránk, de nem teszem, mert ma úgy vélem, mind közül a legfontosabb a békesség. „Békességet hagyok nektek: az én békességemet adom nektek…” (Jn 14,27)

Az életben sok minden áll vagy bukik rajtunk. Igaz a mondás: mindenki a maga sorsának kovácsa. Mert valóban, sok esetben az egyénen múlik, hogy milyen életutat választ magának. Lehet a szorgalmas, munkás, tiszta életet választani, másokért élni. S lehet léha, könnyelmű, felelőtlen lépésekkel járni az életúton. De ha ez csak részben lenne saját döntésünk eredménye, az már biztosan tőlünk függ, hogy hogyan éljük meg a mindennapokat: békességesen vagy békétlenkedve, zúgolódva, irigykedve, gyűlölködve.

Úgy tűnik, a békességben élésnek kettős alapja van: a lehetőség és a szándék. S e kettő összefonódása adja a teljes összhangot Istennel, embertárunkkal, önmagunkkal. Pál apostol is erre figyelmeztet, amikor azt tanácsolja: „Ha lehetséges, amennyire tőletek telik, éljetek minden emberrel békességben.”(Róm 12, 18)

Hogyan értsük ezt? Mi az, ami lehetséges, és mi az, ami rajtunk áll? A rajtunk álló lehetőségeket mérlegelve először is saját tűrőképességünkre kell gondolnunk. Ez egész életünk meghatározója, amely személyi, családi, közösségi életünkre kihat. Nem mindegy, hogy az amúgy is feszült légkörű munkahelyen magunk is ingerlékennyé válunk, vagy türelmesen végezzük feladatunkat. Az sem mindegy, hogy a családba, otthonunkba milyen hangulatot viszünk haza, ideges hangulatot, vagy pedig derűt, nyugodtságot és békességet. Egyáltalán nem mindegy, hogy a szülő gyermekét hangos kiabálással, vagy türelmes szeretettel neveli, tanítja. És persze az sem mellékes, hogy egy közösséghez, annak kérdéseihez hogyan tudunk viszonyulni: a kákán is csomót kereső kritikával, állandóan valaki személyébe ütközve, vagy arra törekszünk, hogy a közösség hasznos és építő tagjai legyünk, akik szóval és tettel a békességet munkálják. Ezek bizony rajtunk álló, vagy múló dolgok, amelyekre lehetőségünk van. Mert a békességes élet lehetőségeit és feltételeit nem magunk teremtettük meg magunknak, hanem Atyánktól, a mi szerető Istenünktől kaptunk.

De mi történik akkor, ha az emberekkel való békességben élésünk nem rajtunk áll? „Ne álljatok bosszút önmagatokért.” (Róm 12, 19)− válaszol az apostol. A bosszúállás fokozatosan születik meg az ember lelkében. Mondhatjuk azt is, hogy, hogy fokozatai, állomásai vannak. Első lépése a sértődés. Elég egy csípős megjegyzést tenni valakinek, vagy egy kemény szót használni valakivel szemben, s az máris megsértődhet. Aztán a sértődés haraggá növi ki magát. A harag pedig rossz tanácsadó, mert rendszerint elveszi az ember tisztánlátását, s a haragjában elvakult ember csak a megtorlást tartja fontosnak.

Amikor a samaritánus falu lakói nem fogadták be Jézust, a tanítványok lelkében is forrt a bosszúállás vágya és javasolták mesterüknek, hogy büntesse meg azokat a visszautasítás miatt. Jézus azonban inkább a tanítványokat dorgálta meg és figyelmeztette: Nem tudjátok, hogy milyen lélek van bennetek… (Lk 9, 51-56) Azaz Istentől kapott lelkünk nem a háborúskodás, a bosszúállás, a gyűlölet, hanem inkább a szelídség, alázat, türelem és békesség lelke. A békességre való külső lehetőség pedig mindig adva van, még ha olykor el is van rejtve előlünk. Csak fel kell ismerni, tudni kell élni vele.

Időnként a bosszúállás bennünk is fortyogó fazékként, égő tűzként lobog. Hányszor kértünk „tüzet” az embertársra, ismerősre vagy ismeretlenre? Hányszor öntöttük ki forrongó lelkünk sistergő tüzét a hozzánk legközelebb állókra, szeretteinkre? Az is előfordult, hogy kárörömmel néztünk a másik ember megalázott arcára, s éreztünk győzelmi büszkeséget. De milyen áron tettük ezt? Jobban éreztük-e tőle magunkat, vagy békétlenségünk, nyugtalanságunk még nagyobb, fájdalmasabb lett? Esetleg még inkább elkeseredettek, bezártak lettünk, s vélt győzelmünkkel magunkra maradtunk? Nem véletlenül történt így.

Mert a háborúskodás, a harag, a bosszú soha, csupán a békesség az, ami felszabadít, táplál és felüdít. Erőt és ihletet ad az alkotáshoz, jókedvet a mához, reménységet a holnaphoz. Jézus békességének örököseiként érdemes hát arra törekednünk, hogy e békesség birtokosai, hordozói és annak szétosztói legyünk embertársaink között. Mi mit választunk?

Lakatos Csilla

Nemzeti ünnepünk

Nemzeti ünnepeink évről-évre lehetőséget kínálnak arra, hogy újra felidézzük származásunkat és egész történelmünk igazságát. Nagyszerű alkalmat biztosítanak arra, hogy megvizsgáljuk, nemzetünk háza, vagy ha úgy tetszik, a haza épülete otthont adóan áll-e még, biztonságot ad-e számunkra, s mi mit teszünk, hogy az idő forgatagában a holnapot is megérje. Ezekben a napokban természetesen István királyra, a magyarok államalapítójára emlékezünk, aki lerakta hazánk alapjait. Rá vonatkoztatjuk Jézus hegyi beszédből származó szavait, arról a bölcs emberről, aki sziklára építette a házát. Hiszen István király több mint ezer évvel ezelőtt őseinknek, és rajtuk keresztül a magyarok minden nemzedékének erős, csodálatos házat épített.

Éppen a hegyi beszéd igazsága az a szilárd alap, amelyre nagy királyunk ezt a házat építette. Jézus evangéliumának igazsága az a szikla, amelyre ő alapozott, és amely az embereknek adott isteni erőt tartalmazza. Adjunk hát hálát a mindenható Istennek ezért az alapért: mert ennek a nemzetnek a háza, a magyar történelem háza sziklára, nem pedig homokra épült.

István király nagyszerűsége abban áll, hogy felismerte, e nép megmaradásának, túlélésének egyetlen útja a kereszténység felvétele, és az, hogy a különféle törzsekből egy nemzetet alkosson. A nyugati emberi kultúra számára ugyanis csak a keresztény értékek tudtak szilárd alapot teremteni. S bár Magyarország most, ezer évvel később egyre inkább pluralista társadalommá válik, amelyben az egyes állampolgárok és csoportok eltérő értékrendszerekhez csatlakoznak, mégis a történelem arra tanít, hogy a modern emberiség életébe olyan alapvető keresztény értékek épültek be, amelyek birtokában az Ember megtalálja élete értelmét, miközben teljessé és gyümölcsözővé teheti azt.

István király ezt az örökséget tudatosan adta át a jövendő nemzedékeknek. Tőle nemcsak a II. Szilveszter pápától kapott királyi koronát örököltük, hanem ránk hagyta szellemi végrendeletét is, az alapvető és megsemmisíthetetlen értékek örökségét: a sziklára épített házat. Ez nem csupán tanítás, vagy törvények és tanácsok gyűjteménye, vagy pedig emberi mű: hanem mindenekelőtt szilárd tanúságtétel a keresztény életről. Első királyunk olyan keresztény volt, aki hitt a kinyilatkoztatott igazságban, szívét Istenre és az igaz emberre, Jézusra hangolta, és habozás nélkül követte az ő tanítását.

Mi is akkor állunk szilárdan ezen a sziklán, ha Istenben, Jézusra tekintve élünk. Mert aki Jézust követve él, az ugyanazt a lelkületet ápolja magában, amely őbenne volt (Ef 2,5): feltétlenül engedelmeskedik az Atyának, nagylelkűen szereti felebarátját, és az Isten országának a világban való építésén fáradozik. Ez a mi hivatásunk és kötelességünk, ha azt akarjuk, hogy e nemzet épülete szilárdan fennmaradjon a történelmi változások között.

Mindnyájan tudjuk, milyen sok támadás érte ezt a házat különféle időkben a külső ellenségek részéről, és azt is, hogy mennyi nehézséggel kellett megbirkóznia a belső feszültségek és megosztottságok miatt. Ma Magyarországot nem fenyegetik külső ellenségek. Ezért eljött az idő, hogy megszabaduljon a lelki rabszolgaság különféle formáinak belső kötelékeitől is. Mert ez az egyedüli lehetőség az ősöktől épített ház megerősítésére. Ennek a vállalkozásnak sikeréhez azonban egyrészt az szükséges, hogy a benne lakók féken tudják tartani az egyéni jólétük önző és gátlástalan keresését, valamint az ellenségeskedés kísértését, amely újra meg újra egymás elleni küzdelemre uszítja az állampolgárokat, a társa-dalmi rétegeket. Másrészt e haza lakóinak ismerniük kell az igazságot nemzetük múltjáról, hogy tiszta önazonossággal rendelkezzenek, mert csak az erős, egységes, vallásos öntudat képes egy nemzetet táplálni, fejleszteni, megtartani, ez ad megmaradásunkhoz útmutatást, továbbélésünkhöz pedig erőt.

Lakatos Csilla