2006. június 3-án Zebegényben Trianoni megemlékezés volt,

melynek keretén belül zászlóavatás és felszentelés, valamint emlékműavatás és koszorúzás volt.

Közreműködtek : Bözsöny Ferenc narrátor, Bánffy György színész, Takács Bence színész, Döbrentei Kornél költő, Kiss Dénes Trianon Társaság, Simicskó István KDNP ogy.képviselő, Csuka Tamás ref. püspök, Rázmány Csaba un. püspök, Smidelius Zoltán ev. püspök h., Kapás László, Forgács Alajos kanonokok, Rácz Sándor 1956-os Nagy-Bp Munkástanács elnöke, Horthy Miklós Társaság, Vitézi Rend.

Az alábbiakban közöljük Rázmány Csaba püspök beszédét:

Testvéreim Szeretett Atyámfiai!
“A sírt, hol nemzet süllyed el,
népek veszik körül,
S az ember millióinak
szemében gyászkönny ül.”
(Vörösmarty Mihály)
Trianonnál nem csak az ország, a nemzet sírját is megásták, miközben elkezdtek szétzúzni egy ezeréves kultúrát, elkezdték gyalázni anyanyelvünket, ütni-verni a szólókat és az éneklőket. Bűn lett a nemzet, az anyanyelv, és bűn lett az imádság!

“Magyarországot nem büntették, Magyarországot kivégezték!” – írta Henri Pozzi . Én még azt is hozzá merem tenni, hogy nem csupán az országot végezték ki, hanem a magyarságot, és a nemzetet is. A cél egy volt: megölni, elpusztítani egy országot, egy népet, egy nemzetet, mely ezer éven át gazdagította, az egyetemes kultúrát. Csupán egyet felejtettek el, hogy e „hon mely adta életünk, hősök csodák hona, e népnek mely hordoz méla bút, és örömében sírni tud, nincs párja rokona”!
Sajnos azonban a Trianoni trauma érezteti ma is hatását, mert öli pusztítja a nemzetet! Állandóan azzal vádolnak, hogy, aki egészséges szeretettel szereti nemzetét, s tenni is akar érte, az “magyarkodik”. Ezért aztán mind jobban és jobban feladtuk önmagunkat, és nem hiszünk saját jövőnkben.

Sikerült elérni, hogy egyre erősebb legyen a másság-tudat. Akiket leszakítottak, a nemzet testéről, azokat másoknak tekinti a csonka nemzet, miközben nem fogadva el azokat, románnak, ukránnak szlováknak, vagy szerbnek nevezi őket.

Trianon megtette hát a magáét, lealacsonyított és önértékelésétől megfosztott egy népet. S ha fel nem támad a magyarság, örökre eltűnünk a történelem nagy olvasztó tégelyében. Ha fel nem támad a magyarság, a sír, “hol nemzet süllyed el”, tragikus valósággá válik. A végek, a tagok, a részek pusztulása hamarosan magával ragadja az egész testet, és sajnos a haldokló nemzet még a jól megérdemelt kegyeletet sem fogja megkapni.
Szerintem ezt a jogtalan állapotot csak jogorvoslással lehet megszüntetni. Mert ha az emberiség számára minden ember érték, hogy ne lenne az egy nemzet mely az egyetemesség része, s melynek csonkításával megcsonkul maga az egyetemesség is. Ne feledje senki, aki magát magyarnak vallja, éljen bárhol is ezen a világon, hogy 1920. június 4-én, a trianoni barbár békediktátum elrabolta az 1000-éves Magyarország területének több mint 72%-át, lakosságának több mint 64%-át. Rabigába kényszeríttet több mint 5 millió magyart. Nekünk kötelességünk, akik december 5-én a nemzet egyesítéséért és nem ellene szavaztunk, hogy megemlékezzünk minden június 4-én, az elcsatolt területeken élő honfitársainkról. Minden magára valamit adó nép emlékezik, még akkor is ha az emlékek könnyeket csalnak az emlékezők szemébe. A diktátum aláírásakor az egész országban szóltak a harangok, és tíz percre megállt az élet. Minden Június 4-én szóljanak a harangok, mindenhol ahol magyar él és temploma van, és álljon meg mindenki néhány percre némán emlékezve a tragikus évfordulóra, amely a magyar nemzet gyásznapja. Már többször kértem és kérni fogom ez után is, hogy legyen ez a nap és Zebegény az anyaországi Csíksomlyó, fájdalmunk és bánatunk könnyekkel való lemosása, önrendelkezésünknek megtartása, mert csakis ez lehet fennmaradásunk biztonsága.
Trianon gyásza idén Pünkösdre, a Szentlélek eljövetelének napjára esik. Bár nem látom a kiutat e fájdalmas tragédiából, mégis reménykedem, hogy eljön a Szentlélek és megvilágosítja fájdalmában e nemzete értelmét, és e nemzet végre visszatér Istenéhez, és nem gyilkolja tovább magzatát, és újra országot épít. Mert Isten és hit nélkül, magyarságunk megélése nélkül aligha leszünk még egyszer együtt és egy akarattal. És vegyük már végre észre, hogy e nemzetet nem csupán Trianon szabdalta szét, hanem nagymértékben saját maga, és a társadalom primitív kishitűsége, amiről pár héttel ezelőtt ismét tanúbizonyságot tett. Ideje hát a tettek mezejére lépni, mert a magyar feltámadásban nem csak hinni kell, hanem tenni is kell érte, hogy megvalósuljon! Köszönöm!

Rázmány Csaba püspök