HITEM-HISZEM

Versek, prózák

BANDI ANDRÁS

Ajánlom önnek Kedves olvasó…

E könyvecskéből hit és kétely, mély emberi érzések, gondolatok, művészetszerető pécsi unitáriusok munkája tükröződik vissza.
Bandi András írásait, Dr Sikó Ágnes, Vernes Valéria és Orbók Szilárd képeit, grafikáit tartalmazza. Szilárd továbbá a szerkesztői munkát is magára vállalta, jómagam a háttérmunkálatokban vettem részt.
A kötet kiadásának költségeit az Unitárius Alapítvány fedezte. Köszönet érte.
Mindez nem munka volt számunkra, inkább tanulság, önismeret-ismeret, ezért örömmel tettük. Remélem, hogy munkánk fénye önben is töretlenül fölragyog.

Máté Ernő
lelkész

Templom és lelkészi lakás felszentelése KOCSORD.

János: 16,33. „Ezeket, azért mondom néktek, hogy békességetek legyen, mert a világban nyomorúságotok van, de bízzatok és legyőzitek a világot”.

I. Kir. 8.46 „ …tedd meg, hogy a föld minden népe megismerje nevedet és tudják meg rólad, hogy a te nevedről nevezték el azt a házat, melyet építettek”! Már most beszédem kezdetén engedjék meg hát nekem, hogy megköszönjem mindazoknak, akik valamit is tettek e templom és lelkészi lakás felújításáért, hogy az elnyerhesse a mai formáját. Köszönetünket és hálánkat annak reményében tesszük, hogy ez a hajlék valóban Isten házává válik, ahol az emberek egymás iránti testvéri szeretetben együtt és egy akarattal imádkoznak, együtt döntenek közös ügyeikről, és egyénenként tesznek meg mindent hitük megerősítése és megtartása érdekében. Ezen rövid bevezető után el kell mondjam, hogy meg vagyok győződve, hogy többször felújították és utána fel is szentelték már e két hajlékot de egyszer sem ennyire hivatalos és ünnepélyes keretek között, amikor Egyházunk két legfelsőbb fóruma az Elnökség és az Egyházi Képviselő Tanács részvételével történik az ünnepélyes felavatás, és az elvégzett munkáért a jól megérdemelt hálaadás. De mit ér minden fel, vagy megszentelés, ha a ház nem tölti be igazán a maga hivatását? , - ha nem folyik benne hűséges szolgálat, ha nem megy végbe falai között a legnemesebb kereszténységet megtartó és nemzetfelemelő imádságos munka. Szűkké válik minden ház, ha falai között nem fér meg minden rászorult, ha falai között nem a legtisztább észérvekkel alátámasztott eszméket hirdetik, melyek úgy a határokon inneni és azokon túli egy nyelven beszélő és egy nyelven imádkozó testvéreinket szolgálják. Lehetnek egyszerre sokan benne, de ezek az emberek soha nem lesznek igazán ott, ha őket nem Isten szent neve vezérli. Azonban én hiszem és meg vagyok győződve, hogy sokan fognak ide betérni, olyanok is akik mindmáig messze elkerülték a templomot, és azok, akik ide majd betérnek, istentiszteletre ,különféle szertartásokra, bibliaórára vagy szeretetvendégségre valóban otthon fogják érezni magukat ebben a hajlékban.
Azért mondom mindezt néktek, hogy békességetek legyen melyre oly nagy szükségünk, van ebben a mindennapi békétlenségben, ebben az embertelen világban. Mert ha békesség van e házban és annak lakóiban, akkor e ház a kőbe épített bizalom szimbólumává válik. Ugyanis az élet nem békétlenség és szomorúság kérdése, hanem többé-kevésbé bizalom kérdése. Az öröm és a boldogság soha nem tárgyi mennyiség, hanem alanyi képesség. Tehetség kell a boldogsághoz, épp úgy mint az örömhöz és az élethez, ez a tehetség a: bizalom. A bizalom tud tűrni mert vár, a bizalom, kockázat mert hisz a holnapban, és győz mert mindig erősebb mint a körülötte levő világ. - A bizalom, egy nagy fellebbezés és elejébe vágás a dolgok rendes menetének, új értékek, új javak, új beteljesülések megtapasztalása.
Ezért azt kívánom, nektek kik mától ebben a megújított templom-ban, egy már jól megalapozott család tagjaiként fogtok, részt venni az istentiszteleteken, a hitben való megerősödés érdekében, legyetek mindenkivel békességben, bízzatok Istenben és egymásban.
Kívánom, hogy e hajlék váljon drága egyházunk és nemzetünk számára hitet és szeretetet megtartó magyar jövendő templomá-vá, váljék. És miként minden unitárius templomon, hirdeti a felírás, hogy „Unus est Deus”, vagy azt, hogy” In hinorem solius Dei” de mindenképpen azt, hogy„Egy az Isten”, ezen a házon legyen rajta az a képzeletbeli felírás, mely örök és megmásítha-tatlan: „Az nem lehet, hogy annyi szív hiába onta vért”, hogy 438 év verejtékes munkája ne hozza meg a maga gyümölcsét, hogy ne jöjjön rá e nemzet, hogy vannak történelmében olyan események melyekre büszkék kellene hogy legyen, mint az 1568-as Tordai Országgyűlésen kihirdetett vallás és lelkiismereti sza-badság, hogy mindenki azt a vallást gyakorolhatja mely hitével megegyezik, mert a hit Isten ajándéka., és hogy az unitárius vallás az egyetlen magyar alapítású vallás. Ezt legelőszőr e magyar hazában mondtak ki, akkor, amikor a világot eluralta az inkvizíció. Az ilyesmit nem eltitkolni kell, hanem büszkén hirdetni és tudatosítani a hívek a keresztény emberek tudatában.
Legyetek hát békességben és bízzatok Istenben és akkor hiszem hogy e házban imádkozók és hitben erősödni vágyók munkája nem lesz hiábavaló. Minden templomnak egy a hivatása, hogy benne mindenkor az evangéliumot prédikálják, azt az evangéliumot, mely nem más mint a Jézusi kettős parancsolat: „ Szeresd az Istent és szeresd felebarátodat”. E hitben való élés és meggyőződés az egyetlen lehetőség arra, hogy soha ne osszon meg vallásos meggyőződésünk.

Ezzel kifejezem azon örömömet és megelégedésemet, hogy ahol templomot és lelkészi lakást újítanak fel, ott az egyházat sem külső sem belső veszély nem fenyegeti, ugyanis ez a bizonyság arra, hogy egyházunkban hála legyen a jó istennek apáról fiúra szállt, a nemzetet, egyházat, és vallást megtartó erő, - a hit Isten ajándéka - szószerinti értelmezése, vagyis az, hogy a hit nem más mint cselekedet, mert halott a hit önmagában.
A cselekvő hit a cselekvő unitarizmus építhet és újíthat meg templomot, hogy abban együtt és egy akarattal és belső látással megáldva kell, legyenek az atyafiak.
Ha kintről nézzünk e csodálatosan szép és hangulatos kazettás templomot, amit megszépít még 438 éves unitárius múltunk is, akkor csak annyit látunk, mint Dzsida Jenő: egy híveket befogadó egyszerű hajlékot, Isten házát, templomot.
De aki belép, a hűvös templomba, s belülről pillant falára és ablakára, megdöbbenten áll, megkövülten áll és néz a csodára:
Ó titkok titka: a földön itt lent, belülről nézzen mindenki mindent, szemet és szívet és harcot és békét! -
Áldja meg az Úr a belülről látók fényességét!
Igen áldja meg a kocsordi unitáriusok lelkének belülről látó fényességét, hogy továbbra is együtt és egy akarattal, Jézust követve, evangéliumát megtartva építsék e drága hajlékban Isten Országát, egyházközségüket, mindannyiunk örömére Egy Istenűnk dicsőségére, hogy megtudja a világ: -Isten nevéről van elnevezve e hajlék! Ámen!

Rázmány Csaba püspök

Templomszentelés Kocsordon

Május 27-e nagy nap volt a kocsordi gyülekezetben. Országos ünnepség keretében át­adtuk a használatnak a felújított unitárius templomot. A felújítás sürgető szüksége már 2004-ben nyilvánvaló volt. Elháríthatatlan akadálynak látszottak azonban a hiányzó anyagiak.

A kocsordi unitáriusok és mindenkori lelkészük mindig megtettek mindent, mindig nagyon sokat áldoztak az elődeik által épített népművészeti templomuk karbantartásáért és fejlesztéséért. Ez ma is így van, de 2004-ben a kiadás már messze meghaladta azt, amit egy gyülekezet, akár egy nagy lélekszámú és módos gyülekezet is megbír.

Így volt ez a miénknél tízszer népesebb református gyülekezet templomának újjáépí­tésekor is. A helybeliek erejét központi, állami és országos református összefogásból pótolták, hogy új templom épülhessen a régi helyett.

A megvalósítás ötlete és személyes felelősség-vállalása RÁZMÁNY CSABA püspök úrtól származott. Egy telefonbeszélgetés alkalmával azt a tanácsot adta, hogy pályáz­zunk meg egy uniós támogatást, amihez helyezzünk el az egyház OTP számláján egy millió forint önerőt. Hirtelen csak annyit tudtam tőle visszakérdezni, hogy tudja, mit várna el ezzel kocsordi híveitől az egyház?! -Természetesen tudta, és tanácsot is tudott adni, hogy ezt a ter­het arra a legkisebbre csökkentsük, amit híveink önként vállalni fognak. Hogy JAKAB ZSIGMOND helybeli polgármester úr mit tanácsol, azt itthon tudhattuk meg. A taná­csot ígéret is követte az önkormányzat hozzájárulásáról, sőt az első adományok is polgármes­ter úrék részéről. Tanácsa a lehető legmeglepőbb volt: szólítsuk meg a község egész lakossá­gát vallástól függetlenül az adakozásért. Isten Szent Lelke meg is ihletett minden unitáriust és még többször annyi más vallásút, akik támogatni akarták templomunkat. Hiszen azt nemcsak a miénknek, hanem az egész község büszkeségének is tekintik. Hozzájárulásaikat az adomá­nyozók NAGY GYULÁMÉ pénztárnokhoz, TARCZALI SÁNDORNÉ presbiterhez, későbbi pénztárnokunkhoz és a lelkészi hivatalhoz adták be. Adományaikat az önkormányzat megkétszerezte.

Püspök úr ötlete megvalósult. Tavalyelőtt felküldtük az egymillió forintot az egyház számlájára, elkezdődhetett a pályázat versenyfutása. Felfogni se tudjuk, mit kellett BALÁZSI ALPÁRNAK, a püspökség alkalmazottjának szaladgálnia, hány szabályzatot kellett áttanul­mányoznia. Mennyi számfejtést kellett GERGELY FELICIÁNNÉ atyánkfiának, könyves­boltunk, alapítványunk és káefténk könyvelőjének elvégeznie ahhoz, hogy megnyerjük az AVOP pályázatot. Ez a pályázat 10,5 millió forintot ért, de úgy, hogy püspök úr és ELE­KES BOTOND főgondnok úr, ill. az Elnökség javaslatára a Képviselő Tanács előbb három milliót, majd még százezret, az átadás után újabb félmilliót, és a templomszenteléssel járó vendéglátás költségeire is százezret adott Kocsordnak. Főgondnok úr és KELEMEN ATTILA, a káefténk igazgatója Nyíregyházán, az MVH-nál és a kocsordi helyszínen is intéz­te, irányította munkálatainkat.

Hogy ez összesen mennyit tesz ki, azt nem az összeadás eredménye adja meg, ha­nem a szegény asszony kélt fillérének története az Evangéliumból. A tizenhat millió forintos „két fillér”-ből kellett építészünknek, GAÁL IMRÉNEK gazdálkodnia. Aki már tizennyol­cadik éve úgy dolgozik nekünk, hogy minden megbízatásából több olyan munkára telik, amire nem a velünk kötött szerződése kötelezi, hanem a lelkiismerete. Ezúttal is így dolgozott. Pe­dig a minőségen nem spórolhatott, hiszen SZABÓ MIKLÓS minőségi ellenőr vigyázott az előírások betartására. Az evangéliumi allegórián azt értjük, hogy építészünk lényegesen több munkát végzett, mint amennyit ma végezni szoktak ekkora összegekből.

A templom sok helyreállított alkotó eleméhez több olyan új elem is épült, ami nem volt mostanig. Ilyen az egész épületegyüttest ellátó központi fűtés, a téglamintázatú padlóbur­kolat, meg a templomot teljesen körülölelő műkő-kocka járda. De mindennek koronája a jobboldali templomtornác falát díszítő tájékoztató tábla, mely templomunk történetét és leírá­sát tartalmazza magyar és angol nyelven. A szöveget a templommennyezet mintás kazettáiról készült színes reprók övezik. Még ezeket is dúsan faragott fakeret övezi ősi szimbólumaink­kal. Rovás betűkkel van belefaragva unitárius jelmondatunk: „Csak egy az Isten”. Az értékes művészmunka adományozója IRSAY ZOLTÁN barátunk Angliából.

Sokan sok munkát végeztek, hogy mentesítsenek azok költségeitől. DOBOS LÁSZLÓ akkori gondnok, vállalkozó jelentős pénzösszegeket adományozott és elszállíttatta nagy mennyiségű hulladékainkat. Ilyen szolgáltatást az önkormányzat is nyújtott, ahonnan több napra kaptunk közmunkázókat is a templom környezetének rendbetételére. A három ZSÉDER testvér: JÁNOS, GÉZA és ATTILA, valamint az utóbbinak fia, TAMÁS több rendben, több napi szakmunkával végezték az építés körüli összes villanyszerelést. Job­ban, lelkiismeretesebben saját maguknak se dolgoznak, mint ahogy nálunk tették. SZABÓ ZSIGMOND kőfaragó két alkalmazottjával együtt újra aranyozta, helyreillesztette emlék­táblánkat, tájékoztató táblánkat, falonfüggő berendezési tárgyainkat.

Az ünnepség közeledtével olyan nyüzsgés, annyi sürgés-forgás folyt, hogy azt kel­lett gondolnunk: a Szent Lélek szállta meg a gyülekezetet, aki azt akarja, hogy az ország minden tájáról érkező vendégeink semmiben se csalatkozzanak. A készülődés fő szervezője névtelen akar maradni, mint a lelkes segítőtársak is. Nevüket ugyan hivatali kötelességből feljegyeztük minden adományukkal együtt, de ők úgy akarják, hogy csak Isten aranykönyve szóljon érdemeikről. Imádságainkban megemlékezünk mindenkiről, aki tett valamit azért, hogy népművészeti műemlék templomunk állagát megőrizhessük, sőt fejleszteni is tudjuk.

Május 26-án délután 6-kor megérkezett az MTV 1 Örömhír c, műsorának stábja. Kihasználva a leáldozóban ragyogó Napot, azonnal körbefilmezték a templomot Ez bizony szükséges is volt, mert másnap rosszra fordult az idő. Este fél nyolckor megérkezett egyhá­zunk szolgálati kocsija is a püspöki házaspárral, akiket a papi lak ebédlőjében a gyülekezet egy csoportja várt, élükön JAKAB FERENC gondnok úrral és kedves feleségével, akik egy nyájas beszélgetés, meg kinálkodás után éjjeli szállásra vitték otthonukba a főtisztelendő úrékat.

Másnap, 27-én délelőtt 10 órától kihelyezett EKT-i gyűlés volt a templomban. A gyűlés nem ünneplés, a napirendet és tárgyalást nem lehetett az alkalom méltóságához igazí­tani. Annál is inkább könyörgünk Istenünkhöz, a Szeretet Szent Lelkéhez, hogy ruházzon fel bennünket erővel, aminek kitöltetéséről szól a közeledő pünkösd ünnepe.

Tizenegy órakor az áramhálózat nagy leterheltsége miatt nem szólalt meg a harang. Isten úgy rendelte, hogy az alig két éves villany harangozó-szerkezet helyett a lelkész és fiai kézzel - és lélekkel harangozzanak. Déli tizenkét órára megtelt közönséggel a templom. Hisszük, hogy Isten is ott volt mindazokkal, akiknek köszönhettük a felújítást, és mindazokkal, akiknek buzgó imája és zsoltáréneke szenteléssé emelte szerény ünnepségünket

Az énekrend a Mátészalkai Zenebarátok Kórusának gyönyörűséges énekével kez­dődött és végződött, amit BALOGH FERENCNÉ zenetanár vezényelt. A kántori szolgálatot JAKAB LÁSZLÓNÉ zenetanár látta el. Az imát BALÁZSI LÁSZLÓ főjegyző, a prédi­kációt főtisztelendő püspök úr mondta. Főgondnok úr, majd a gyülekezet részéről BÍRÓ EVELIN növendék mondott köszöntő beszédet. Végül új pénztárnok asszonyunk adta elő emelkedett gondolatait költői formába öntve, Isten dicsőségére és a gyülekezet lelki épülésére. Sok anyagi adományát azzal is kiegészítette, hogy megújult templomunkról gyönyörű képes­lapot készíttetett, és abból minden vezetőnknek egy-egy példányt ajándékozott.

Az ünnepséget követő közebédnek a Mátészalkai Kórház adott helyet, ahol pompás felszolgálásban részesültünk. A szervezést TELKES KATÓ étkezdefőnök asszonynak kö­szönjük. A levest és egy második fogást a kórház konyhája készítette. A töltött káposztát jó­kedvű asszonyaink készítették a papi lak konyháján, a süteményeket otthonról hozták asszo­nyaink a kórházi étkezde asztalaira. Az ebéd alatt főtisztelendő úr imádkozott és pohárköszön­tőt mondott, megköszönve híveinknek és vendéglátóinknak az áldozatkészséget és szeretetet, amivel kiszolgálták a 120 fős vendégsereget.

Minden dicsőség a mi egyetlen Istenünké, aki megajándékozott bennünket a meg­újulással és az ünnepszentelés csodálatos élményeivel. Zárjuk számbavételünket azzal, hogy templomunk külsőjében is hirdeti Isten dicsőségét mindenki számára, akit útja arra visz, de még inkább a belsőjével, mely azokat emeli közelebb Istenhez, akik oda betérnek.

Látogatóinknak rendelkezésére állunk a hét minden napján és a nap minden órájá­ban.

Kocsord, 2006.06.03.

Nyitrai Levente lelkész

F É L Ú T N Á L É S T O V Á B B…

„ Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, higgyetek Istenben,

és higgyetek énbennem.” ( Ján.ev. 14: 1. vers )

Úgy adódott, hogy lelkészi karunk május 11-én tartotta értekezletét, amikor éppen a 26.

nap telt el Húsvét óta, és Pünkösdig még 24 nap volt hátra. Pentekosztész, ötven nap, egy nappal az út felén túl. Bizonyára mindannyian úgy vagyunk, hogy álmaink , vágyaink, céljaink megvalósítása felé haladva, szeretünk megállni, számadást tartani, legalább az út felénél. Visszatekintünk arra, ami a hátunk mögött van, ami már múlttá vált. Értékelünk,

hogy amit eddig megtettünk, hogyan szolgálta az előre haladásunkat, tanulságokat fogalmazunk meg. Számba vesszük, hogy hányszor kellett előkotorjuk a képzeletbeli vándortarisznyánkból a megsegítő mesebeli, anyánk sütötte hamuba sült pogácsát, a mindig bátorító, félelmeinket eloszlató útravalót: Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, higgyetek Istenben, higgyetek énbennem. Majd pedig előre nézünk. Istentől kapott, jövőbe látó hitünkkel, mert a hit a reménylett dolgok valósága, megyünk „az Élet elébe”, „az élet egyre sűrűbb erdejébe.” Újabb és újabb célokat tűzünk ki, álmodunk magunknak, mert

„ a cél megszűnte a dicső csatáknak,

a cél halál, az élet küzdelem,

s az ember célja e küzdés maga”!

Félútig és félútnál tovább, az álomtól a valóságig ez a küzdés az ember földi vándorlásának meghatározója, isteni küldetés, hivatás.

„Hosszú az út, és messze a cél,

de te csak menj, és legyél türelemmel!

Csak mikor elérsz majd oda,

fogod föl eszeddel,

hogy maga az út a vándor otthona.” olvashatjuk Arnulf Overland „Úton” című versében. Petőfi is így biztat: Előre, csak előre, nagy messze még a cél! Nagypéntektől-Húsvéttól indulva, Pünkösd felé haladva és megérkezve az ünnepbe, a beteljesedésbe, az első tanítványok is így járhatták be az utat. A drámai események miatt szétszaladtak. Nem tudni, hogy találkoztak-e titokban, de lehet valószínűsíteni, ha a pünkösdi eredményt nézzük.

Mindenikük bizonyára számot vetett önmagával az eseményekben való részvételéről, annak eredményes vagy kudarcos voltáról. Számolt vagy leszámolt a múltjával, és egy lelki megerősödés után már csak a jövőbe nézett, előre tekintett. Fegyverül a jézusi

biztatást övezte magára: Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, higgyetek Istenben, higgyetek én-

bennem. Élete vízválasztója előtt leült a nyitott sír mellé, ahogy Dsida Jenő megénekli

gyönyörű versében „szemlélni” életét:

”Nincs gonoszabb, mint a hitvány

áruló és rossz tanítvány,

…Bűneimnek nincsen számok.

Mindent bánok, mindent szánok,

…Az én Uram újra él most,

országútján mendegél most,

…ahol lépked, jobbra-balra

ezer madár fakad dalra,

s ring, hullámzik a vetés.

…Majd csak csöndes estelen

indulok, hol vitt a lábad,

földön kúszom könnybe lábadt

szemmel, szinte testtelen.

Fennakadva tüskeágon,

éjsötét nagy pusztaságon

étlen-szomjan vágok át,

nagy hegyeken vágok át,

…S közben dalolok az égről,

pálmás, örök dicsőségről,

vonszolván földdel rokon

testemet a homokon,

…Mert az égi útnak elve:

kúszva, vérzőn énekelve,

portól, sártól piszkosan

menni mindig, biztosan…

S kopjék térdig bár a lábam,

tudom, az ég kapujában

utolérlek, Krisztusom!”

Egy ilyen számadás és katarktikus felismerés elvisz mindenkit, engem is az első tanítványokhoz hasonlóan, a „vízválasztóhoz” pünkösdöket teremteni, ahonnan „életem új forrása ered:

„Legyen, kérlek, e forrás

mélyebbről fakadó,

Nem magának-való

Tisztultabb szeretet. - imádkozhatjuk Reményik Sándorral.

Legyen e tiszta nedv

Felbuzgó munkakedv,

Önzetlenebb erő,

Malmot hajtó patak,

Szolgáló akarat.

Sziklából feltörő.

…Hadd mosolyogjak én

Azon is, ami fáj.

Azon is, ami e

Világban vaksötét,

Fáklyavivő legyek,

Míg tart e furcsa lét.

Legyek összeszedett,

Szelíden is kemény,

S hogy ne ítéltessem,

Mégse ítéljek én,

Nevessek a világ

Játékai felett,

De ez a nevetés

Legyen egy ölelés,

Amellyel mindenkit

Magamhoz ölelek.”

Tanítványi elkötelezettségem felismerése, felelősségem megfogalmazódása „egyakarattal együtt” lenni késztet, hogy többi tanítványtársammal,

Istentől kapott pünkösdi lelkesedéssel alkossunk egy áldottabb, szebb holnapot, jövendőt.

Minden pünkösdi célhoz érés, beteljesedés állandóan megújuló fohásza úgy kell hangozzon, ahogy Pálffy Márton énekeskönyvünk 216. számú szerzeménye utolsó versszaka végén megfogalmazza:

„Óh, tégy csodát, lobbantsd ki lelked,

Uram, lelkünk nincs, azt adj, lelket,

A múlton csüngő nemzedék

Találja meg, szeresse meg Egy Istenét!”

A Lélek ünnepén és a Keresztény Egyház születésnapján a „még nem elég” állandó szomjúsága, éhsége kell, hogy hajtson, űzzön.

„Nem elég megborzongni,

de lelkesedni kell!

Nem elég fellobogni,

de mindig égni kell!

És nem elég csak égni:

fagyot is bírjon el,

ki acél akar lenni,

suhogni élivel.

Nem elég álmodozni,

Egy nagy-nagy álom kell!

Nem elég megérezni,

de felismerni kell!

Nem elég sejteni,

hogy milyen kor jön el;

jövőnket- tudni kell!

Nem elég a célt látni;

járható útja kell!

Nem elég útra lelni,

az úton menni kell!

Egyedül is! Elsőnek,

elől indulni el!

Nem elég elindulni,

de mást is hívni kell!

S csak az hívjon magával,

aki vezetni mer!

Nem elég jóra vágyni:

a jót akarni kell!

És nem elég akarni:

de tenni, tenni kell!

A jószándék kevés!

Több kell:- az értelem!

Mit ér a hűvös ész?!

Több kell:- az érzelem!

Ám nem csak holmi érzés,

de seb és szenvedély,

keresni, hogy miért élj,

szeress, szenvedj, remélj!” ( Váci Mihály )

Az újabb és újabb eredményeket, sikereket, küzdelmeink valóra válását a jézusi bátorítás bizonyossá teszi számunkra: Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, higgyetek Istenben, higgyetek énbennem! Ámen / B. L. /

60 éve történt

Hadifogságom Bretagne-ban

1945. március 29. -1946. május 18.

v.nemes kadácsi FAZAKAS GYÖRGY, a pécsi m.kir. Zrínyi Miklós Honvéd Gyalogsági Hadapródiskola volt növendéke

- részlet az önéletrajzi leírásból -

Többnapi gyaloglás után Widhousen faluban reggel a pajtahíján (szénapajta padlásán) ébredtünk, mi a pécsi Gyalogsági Honvéd Hadapródiskola III. éves növendékei (III. szakasz C osztálya) – Butzbackból útban Fulda felé.

Sorakozás után a falu főterére mentünk, ahol a többi szakasz is gyülekezett. Körülbelül 10 óra lehetett, 1945. március 29-én, Nagycsütörtökön.

Elindítottak minket arra az útra, ahol az előnyomulás folyt. Tudtommal a 4. amerikai hadsereg vonult itt előre. Mindenkit az előrenyomuló hadsereg gépkocsiira és harckocsiira parancsoltak föl. Egy nagy mező felé közeledtünk. A gépkocsioszlop megállt. Itt a mezőn, az „Amik” enni kezdtek (nekünk csurgott a nyálunk). Volt néznivaló elég. Emlékszem az egyik katona a kétrészes sisakját levette, az egyikbe a forró hűtővízből leengedett vizet, ebben felmelegítette a konzervet és falatozott. A másik pillanatok alatt tojásrántottát készített. Mindenki az étellel volt elfoglalva. Mi, magyarok egy karámszerűségben voltunk. …

Innen a mezőről Lauterbachba vittek. Egy iskolaszerű épület udvarán várakoztunk. Három harckocsi vigyázott ránk. Azt láttuk, hogy ahány katona, annyiféle fegyvere volt …

Itt az udvaron több élményben volt részünk. Kevés ennivalót kaptunk. Láttunk egy amerikait, aki két újjal örömmel vitte szuvenérnak a szép új magyar (Király) géppisztolyt. Egy másik amerikai egy éles (piros sávos) magyar tojásgránátot nézegetett és már a biztosító szeget akarta kihúzni. Alig tudtuk rémületünkben kézzel-lábbal megmagyarázni, ha kibiztosítja a gránátot nagy bajba jutunk mind.

A nap semmittevéssel telt le. Ismerkedtünk a fogvatartóinkkal, nézegettük a harckocsikat, úgy-ahogy beszélgettünk, ismerkedtünk. …

Április hónap 4-én 12 órás autóút után Trierbe vittek. Trierben az állomáson marhavagonokba parancsoltak. Kis élelmet kaptunk. Sokan voltunk összezsúfolva, különböző nemzetiségűek. Nehéz utunk volt. Végre Stenayba érkeztünk. …

Innen április 8-án vagonokban Rennesbe szállítottak (Franciaország). Megkezdődött a rennesi „életünk”. Az amerikaiak fedett panel hodályokban helyeztek el. Többemeletes fa priccseken a holminkat katonás rendben kellett elhelyezni. Reggel hajnalban kürtszóra kellett kelni és a tábori zászló előtt sorakozni. Soha nem felejtem el, még sötét volt, reflektorfényben sorakoztunk. A láthatárnál a fény derengeni kezdett. Az udvaron még sötétség volt. Ezután jött az amerikai himnusz és felhúzták az amerikai lobogót. … Amerikai őröket alig láttunk nappal a táborban, de éjszaka sem. Ha bejöttek a táborba, a kapunál levő bódéban letették fegyvereiket. …

Kaptunk egy lapot, írhattunk haza. Azon gondolkoztam, hova írjak? Székelyudvarhelyről menekültünk. Mindenünk ott maradt. Édesanyám és nővérem Veszprémbe menekültek. Biztos pontként a Nyíregyházán élő rokonokat gondoltam. A lapomra semmi választ nem kaptam. Másodszor is kaptunk egy levelet, amire írhattunk haza. Ezt is Nyíregyházára írtam. A levelet 1945. június 4-én írtam. Hazaérkezésem után pár hónappal a többi levéllel együtt érkezett meg. …

1945. június 25-én az amerikaiak átadtak a franciáknak. Átvittek a franciák az út másik oldalán levő táborrengetegbe. Ezen az oldalon több tábor volt. Sátorban voltunk „elhelyezve”: 40 fő. 20 fő az egyik oldalon, 20 fő a másik oldalon. Középen egy kis út volt, éppen csak el lehetett járni. Olyan zsúfoltság volt, hogy egyszerre kellett megfordulni, mert csak oldalt fekve fértünk el. Aki kiment lefekvés után, már nem tudott a helyére visszafeküdni, kénytelen volt reggelig a lábaknál meghúzni magát. …

Rövid idő után a zubbonyokra PG betűket festettek („Prizonier du Guer”) és kaptunk egy új fogolyszámot, az én számom: 1325656 volt.

Az első időben francia (fehérbőrű) őrség volt. Egy idő után a kerítésen át megkezdődött a csencselés. A táboros felmutatta az óráját, gyűrűjét stb. az őr mutatta mennyi cigarettát, vagy dohányt ígér érte. Miután kézzel-lábbal mutogatva megegyeztek, a fogoly kidobta a portékát, az őr pedig behajította a dohányt vagy cigarettát. Később az őrök vérszemet kaptak, mutatták a cigarettát vagy dohányt, s amikor bedobták: felül a dobozban kis cigaretta darabok voltak, alul meg papír. … Később a fehér őröket színes afrikai katonák váltották fel. Ezek jobb indulatúak voltak. Előfordult egy eset – magam láttam – hogy egy beteg foglyot hordágyon vittek ki a táborból és a színes őr kivette a szájából a cigarettát, a beteg szájába tette. Így mutatta ki sajnálkozását.

A francia őrök mindig fegyverrel jöttek be a táborba, nem úgy, mint az amerikaiak, akik a kapunál mindig letették a fegyverüket.

A táborban volt egy csencselőhely, mi piacnak neveztük. Itt cseréltek gazdát a megmaradt „értékek”, amit sikerült eldugni, vagy még nem vették észre. A fizetési eszköz a cigaretta volt. Az árfolyamok változtak, de általánosan a következő volt: napi kenyéradag 2-3 cigaretta, 14 karátos karikagyűrű 14-15 cigaretta, majdnem új boksz csizma 16-17 cigaretta, egy karóra 10-15 cigaretta. …

Reménytelenül szenvedtünk. A külvilágtól teljesen elzárva, a katonai és politikai helyzetről nem tudtunk semmit. Újságot nem kaptunk. Minden nap hajnalban számolás. Himnusz ebben a táborban nem volt. Hetenként motozás. Csencselés a kerítésen keresztül. Undorodtunk az élelemtől, a penészkenyérlevetől, „káposzta” levestől, marharépa levestől. … Maradt a vágyakozás haza. …

November felé körülbelül negyvened magammal „fakommandóra” vittek. Nyitott teherautón vittek a környék tanyáiba fakitermeléshez. Egyik nap méterbe raktam a fát, másik nap gallyaztam, majd fűrészeltem. … Nagyon rossz ellátásunk volt. Legtöbbször marharépalevest adtak, vasárnap egy zsák almát főztek meg levesnek (cukor nélkül). Estenként az utca másik oldalán levő kocsmából nagy dáridózást hallottunk. Nem tudtunk kinézni, mert ablak nem volt a helyiségben, a kijárati ajtót az őr mindig bezárta. …

A táborban megjelent Szalay Jeromos katolikus pap, a párizsi információs irodából jött. Felírta nevünket és az otthoni címünket. Megígérte, hogy értesíteni fogja az otthoniakat. Én a nyíregyházi címet adtam meg. Ígéretéhez híven az értesítést 1945 december 11-én feladta. Budapestre 1946. augusztus 8-án érkezett meg, amit hazaérkezésem után kapott meg a nagynéném…

Ebben az időben Plenaufban voltunk. Egy gyönyörű tengerparti nyaralóhely lehetett valamikor. .. Mi magyarok, az Atlanti falat bontottuk. …

1946. januárjában a rossz időjárás miatt és a megfelelő öltözet hiányában igen megbetegedtem és Plenaufból az elosztó táborba Lamballe-be szállítottak.

A Lamballei táborba 1946. január 19-én érkeztem lázasan, rühesen, tetvesen. Szerencsém volt, mert a Krankenrevirben az egyik szanitész Gauder (Kovásznai) Gyula hadapród társam volt. … a táborba a genfi vöröskereszt küldöttsége érkezett, mindenkit egyenként megvizsgáltak, akinek a keresztcsont tájékán barna foltot láttak, annak dupla adag élelmet javasoltak. Ez a barna folt azt jelentette, hogy annyira legyengült a szervezetünk, hogy már a saját testünket éltük fel. Ezért voltunk állandóan gyengék, levertek és betegségre hajlamosak. … Ez időben, amíg a táborban tartózkodtunk, megjött Szalay Jeromos csomagja. A pap több mindent küldött. A legértékesebb egy magyar-francia szótár volt. Mi apródok – mert nekünk jött a csomag – egymás között kisorsoltuk. Nekem egy ing jutott. .. aki a szótárt megkapta több alkalommal megengedte, hogy szavakat kimásoljunk. Ennek később jó hasznát vettem.

Ha jól emlékszem 1946. január végén három magyar foglyot, akik parasztnál dolgoztak visszahoztak a táborba. Kihirdették, hogy öt magyart, paraszti munkához értőt keresnek. A szanitész, Kovásznai (Gauder) Gyula azt mondta, hogy itt a jó alkalom, jelentkezzem. Ezért a jó tanácsért azóta sem tudtam neki köszönetet mondani. Öt magyar jelentkezett és egy sántító francia paraszt kivitt minket a táborból a vasútállomásra. Ami itt következett, azt a megalázó helyzetet soha el nem felejtem. Még most is sokszor felmerül emlékezetemben. Ott álltunk a helyiség egyik oldalán, mi hadifoglyok, a másik oldalon a franciák. Mint vásáron a marhát úgy mustráltak. Majd az egyik-másik rámutatott egyikünkre és már vitték is magukkal. Utolsó előttinek egy kissé sánta honvéd maradt. Ő tényleg paraszt volt, de járáshibás, mégis hogy sorozhatták be, nem tudom. Őt is elvitte egy francia. Így én maradtam utolsónak: a legkisebb, a legvéznább, de kihoztak a táborból. Egy kerékpárt toló férfival elindultunk a nagy sötét, idegen éjszakéba. Később tudtam meg, hogy St.Sasson-ba érkeztünk és gyalog mentünk La Hiss-be, Menage René házába. Ő volt az, aki kihozatott a táborból – ő lett a gazdám. Tősgyökeres breton parasztember volt. A gazdám éppen sántított, mert a napokban egy fáról leesett. Este a házukban várt a család. A családfő édesanyja, a felesége és a két kislány. Megérkezve a nagyasztalhoz ültettek. Hogy mit adtak enni, azt már nem tudom. Ebben a helyiségben (mely konyha, étkezőhely, így mindenesnek nevezhető) rámutattak a fal mellett egy ágyra, amire lefeküdtem. …

Másnap megismerkedtem a házzal és a környékkel. …

Általános napirend a következő volt: ébresztő jó korán, mosdás után a lovaknak és a marháknak az élelmet kellett elkészíteni. Ez a munka volt számomra a legnehezebb. Olyan növényt, mint a szamárkóró egy villával és sarlóval egy adagot összefogva a szecskavágóba kellett tenni, majd kézzel a keréken levő egy pengével apróra vágni. Ezután kiganéztam, az állatokat (lovakat, marhákat) megetettem. A disznókkal, tyúkokkal nem kellett foglalkoznom. Ezt követte a reggeli, majd a kinti mezőgazdasági munka. Késő délután volt az „estebéd”, utána ismét a „pik-pik” vágás. Így hívják ezt a kórófélét, majd ismét a ganézás, különféle házkörüli munka, majd sötétedéskor, lefekvés. …

Amikor a háború befejezésének az évfordulóját ünnepelték a franciák, nagy dínom-dánomot tartottak, ünnepeltek. Amikor a kocsma előtt mentem hazafelé, igen rossz szemmel néztek rám. Vasárnap, amikor találkoztunk, mondta is a magyar hadifogságban levő francia, hogy szerencsém volt, hogy meg nem vertek. Ilyenkor igen indulatos tud lenni a francia nép. Nem csoda, igen sokat szenvedtek a német megszállás alatt. Nagy félelemben tartották őket, különösen „Bretanyban”.

Ha jól emlékszem, az utolsó szombat délután szépen sütött a nap, és én csöndben boronáltam egy elég nagy táblán. Elfogott a honvágy és elkezdtem magyar nótákat énekelni. Igen hangosan énekeltem, mert többen megálltak és figyeltek. Emlékszem többször is elénekeltem, hogy hazámba vágyom, Duna-Tisza partja vár, azután kislak áll a nagy-Duna mentében, stb. Majd magamban Petőfi versét idéztem fel többször: egész úton hazafelé azon gondolkodám. …

Az utolsó vasárnap, ha jól emlékszem (a gazdámtól kapott 1946-os naptár szerint is) a főútvonal melletti földterületen dolgoztam reggeltől. Természetesen templomban nem voltam. Körülbelül 12 óra felé ismét jött az ismerős pap, az abbé, kerékpárral. Nagy örömmel mondta, hogy a rádióban hallotta, az újságokban olvasta, hogy a Francia és Magyar Állam megegyezett. Így tehát Liberté Hongroa. Tehát szabadok a magyarok és ezt én még hogy-hogy nem tudom, kérdezte. … Elment az Abbé. Fel sem fogtam, hogy mit jelent „liberté Hongroa”. Azt megértettem, hogy szabadok a magyarok, de ez hogyan és miként vonatkozik rám, nem tudtam. Munka közben ezen morfondíroztam. Látom a gazdámat kerékpárral jönni (kb. 13 óra tájt). Megállt, leszállt a kerékpárról és ő is mondta „liberté Hongroa”, majd szólt, hogy hagyjam abba a munkát és menjek ebédelni. A házba érve a család már ült az asztalnál és úgy nézett ki, hogy várnak. Mindenki mosolygott. A gazdám anyja mutatott a leveses lábos felé és azt mondta „mösziö Zsorzs manzs”. Én körülnéztem, hogy mit kell csinálnom, mert eddig az ételt ők tették ki a tányérba és adták elém. Láttam, mindenki rám figyel, majd nagy bátorságot vettem magamon és egy kis levest kivettem. Láttam, hogy erre a feszültség megszűnt bennük és mosolyogtak tovább. Még nem tudtam a megváltozott helyzetet felfogni, hogy most már „mösziö” (úr) lettem és magam szedhettem az ételből. Ebéd után a gazdám valamiféle újságot vett elő és olvasni kezdett. Ezt még nem láttam ottlétem alatt. …

1946. április 3-án, szerdán elköszöntem a családtól. A gazdám visszavitt vonattal Lamballébe a táborba. …

itt kell leírnom, hogy 1978. nyarán, egy kis Nyugat-Európai körült alkalmával a kis családommal felkerestük volt gazdámat. Nem volt egyszerű megtalálni. Végül megtaláltuk. A falu megváltozott. A vendéglőre nem emlékeztem. Innen nem messze jobbra egy hosszabb útra kanyarodtunk a Ladával. Megálltam és behunytam a szemem, vissza próbáltam emlékezni a házra. A ház sarkát megismertem és a kis almáskertet. A kapun tehenek jöttek ki. Egy ember sántikálva terelgette a csordát. … az út szélén álló kocsinkból kiszálltam és odamentem a bicegő emberhez és kérdeztem: Menage René. Azt mondta: ui. Én mondom: „iszi Zsorzs priszonié de guer”. Nagyon elcsodálkozott, benézett a kocsiba, ahol a feleségem és két kislányom figyelte a fejleményeket és azt mondta várjunk itt, kihajtja a marhákat és visszajön. Hát bizony majdnem egy óra múlva jött vissza, de nem egyedül, még két társával, ezeket azelőtt nem ismertem.

A családomat bemutattam Renének és beléptünk ugyanazon az ajtón, ahol régen félénken én is először beléptem a konyhába. …

A Lamballe-i táborban már jobb volt az „élet”. … közelgett húsvét ünnepe. Szalay Jeromos pap megjelent és ismét mondta nekünk magyaroknak, hogy nemsokára megyünk haza. … Váratlanul 1946. május 5-én a magyarokat összegyűjtötték és marhavagonokba bevagonírozták. Sem étel, sem ital, sem WC nem volt a vagonokban. A gazdámtól kapott kis naptárba próbáltam feljegyezni a hazautazásunk történetét. …

Tehát Rennesből május 5-én elindultunk. Május 6-án reggel érkeztünk Párizs külső pályaudvarára. Május 7-én éjjeli út után reggel 6 órakor Strasbourg pályaudvarára futottunk be. Kiszálltunk a vagonokból és délben már egy laktanyában voltunk. Itt mindenkit lefényképeztek. Normálisan étkeztünk. … itt valami elszámolásféle volt, hogy mint hadifoglyok a munkáért a franciáktól fogunk kapni. Persze ez nevetséges volt, mert én egy ceruzát kaptam, mások füzetet, noteszt stb. kaptak. A fakomandón, az Atlanti-falnál végzett kubikos munkáért – a parasztnál eltöltött kemény paraszti – mindenes cseléd munkáért ezt adta nekem a francia állam. …

1946. május 15-én este Magyarországra értünk. Május 16-án reggel Kaposváron állt meg a szerelvényünk…. Május 17-én délelőtt érkeztünk meg Budapestre. … Május 18-án reggel Debrecenbe érkeztem. Debrecenben már egyedül voltam, a társaim útközben lemaradtak. Itt felültem a Nyíregyházára menő vonatra. Állandóan arra gondoltam, hogyan élnek Nyíregyházán? Május 18-án kora délután megérkeztem Nyíregyházára. Mentem a bombázott területen a főtér felé. Végre eljutottam a Vaj Ádám utcába. A végénél a temető tér előtt balra fordultam. Az első utcán jobbra fordultam, ez volt már az Ószőlő utca. Elhaladtam a „jó kút” mellett., átmentem a páratlan oldalra, hogy jobban láthassam az 52-es számú házat. Szívem a torkomban lüktetett, nagy izgalommal figyeltem előre. Ahogy elhagytam a Bucsák pékséget, megláttam végre a kis nádfedeles házat. Látom, hogy nyitva van a kapu és beszélget egy néni valakivel, aki a kapun belül volt. Óvatosan étmentem a páros oldalra és az ajtóba érve köszöntem „kezit csókolom édesanyám”. Édesanyám rémnézett, megfordult, beszaladt a konyhába és közben jajongott. A kint álló néni csodálkozva megkérdezte ki vagyok és honnan jöttem. Mondom, hogy ki vagyok. Ő elment, én bementem az udvarra, de már a konyhából látom Csóri nénit, Gyuszi bácsit, nagymamámat kijönni. Ezután összeölelkeztünk, megpusziltuk egymást és bementünk a konyhába, ahol édesanyám sírt. Azt hitte szellemet, vagy rémeket látott. Hirtelen nem hitte el, hogy én vagyok és valóban hazajöttem. Mikor már én is a konyhába léptem, elhitte, hogy valóban én vagyok. Akkor vele is összeölelkeztem, sokáig pusziltuk egymást. Édesanyám nem tudott szólni csak sírdogált.

Hát nem egészen úgy történt a találkozásunk, mint ahogy Petőfi leírta. Végre itthon voltam Magyarországon és már nem hadifogoly.

A terjedelmes önéletírásból összeállította: Léta Sándor lelkész

Bartók Béla unitárius zenész kortársai

Az idén Bartók Béla születésének 125.-ik évfordulójára emlékezve bemutatunk néhány unitárius kortárs zenei kiválóságot. Az alábbiak­ban négy zeneszerzőt említünk meg: Ábrányi Kornélt, Tomka Istvánt, Molnár Antal Jenőt és Lakatos Istvánt.

Ábrányi Kornél élete ma már többnyire a zenei, az életrajzi lexikonok és saját, Budapesten 1897-ben írt “Életemből és emlékeim­ből “című munkája alapján állítható össze.

Ábrányi - előbbi néven Eördögh - Szentgyörgybányán születik 1822. okt.15-én. Mint a “Zenészeti Lapok ” c. folyóirat szerkesztője alapítja meg 1867-ben az ” Országos Magyar Dalárdaegyesületet”. Részt vesz a “Zeneakadémia” létrehozásában, melynek 1875-1883-ig titkára, majd 1888-ig rendkívüli tanára. 1882-ben a “Zenei Közlöny”-t szerkeszti. A Kenyeres Ágnes szerkesztette “Magyar életrajzi lexikon” /1967/ szerinti “kompozícióinál értékesebbek zenei írásai, főként visszaemlékezései, amelyek fontos forrásai úgy kortársaira, mint a korabeli zenei életre vonatkozóan”.

Az Unitárius Egyházhoz való viszonya még nem került feldolgozásra. A budapesti egyházközség “Halotti anyakönyve” szerint 1903. december 20-án - aggkori gyengeség idézi elő halálát és Józan Miklós volt budapesti lelkész szolgálatával helyezik örök nyugovóra.

Tomka István 1855. jan. l7-én születik Bucsányban. A Bartha Dé­nes által 1965-ben és Boronkay Antal által 1984-ben szerkesztett “Zenei Lexikon” szerint a bécsi “Konzervatórium” elvégzése után, a 7o-es és 8o-as évek végéig külföldön koncertezik. Az 1888-ik évtől a „Nemzeti Zenede” tanára, majd 190l-től - mint elismert pedagógus— a “Nemzeti Zenede” igazgatójaként működik.

Az Unitárius Egyházhoz való viszonya még tisztázatlan. A buda­pesti egyházközség “Áttérési anyakönyve” szerint 1893. ápr.21-én csatlakozik az Unitárius Egyházhoz.

Molnár Antal Jenőről gazdagabb forrásanyaggal rendelkezünk.

Életével és munkásságával találkozunk az “Unitárius Értesítő” című egyházi lapunk és Borus Róza,1978-ban, a M.T. Akadémia Irodalomtudományi Intézetében készített riportjában.

Molnár Antal Jenő Budapesten születik 1890. jan. 7-én. A lexikonok szerint a modern magyar zenetudomány egyik megalapítójaként—amint Kenyeres Ágnes “Magyar életrajzi lexikona”/1934/ közli: ” egyike a legelsőknek, aki felismeri Bartók Béla és Kodály Zoltán zsenialitását és 1910-ben Erdélyben és 1912-ben a Felvidéken gyűjt népzenét.

Középiskolai tanulmányait a Markó utcai gimnáziumban végzi, ahol megzenésíti a német tankönyv verseit. A hegedű és zongorairodalomba Szilágyi Sándor vezeti be. Mint Bartók első koncertjének ifjú előadója, Kodály Zoltántól tanul összhangzattant. A népzenekutatói pályán Bartók indítja el. Ő tanítja meg a fonográf kezelésére. Így gyűjt több száz dalt előbb Csíkban, majd Ipolybalogon.

1910 és 1913 között a Waldbauer - Kerpely vonósnégyes, -1917 -1919-ig a Dohnányi - Hubay zongoranégyesnek tagja. Mint pedagógus a budai “Zeneakadémián”, a Székesfőváros legfelsőbb zeneiskolájában, majd 1919-től 1959-ig a “Zeneművészeti Főiskolán” tanít, 1934 és 1940 között a “Népszerű Zenefüzetek”-nek, 1957-től a “Kis Zenekönyv”-társzerkesztője. Ír “Bartók kvartéttjei”-ről /1911/, “Táncjátékáról” /1917/ és a “Kékszakálu herceg várá”-ról./1918/.

A Nyugatban Bartók vonósnégyeséről ír. E lap matinéin -saját dalainak zongorakísérőjeként fellépő Molnár Jenő Antal ismeretségbe kerül Adyval, Kosztolányival és Móricz Zsigmonddal.

1917-ben és 1918-ban “Bartók tanulmányokat,1921-ben tudományos Bartók elemzést ad közre. Amint interjújában elmondja, Bartók kvartettjéről írt tanulmánya olyan nagy feltűnést keltett, hogy pl. Tisza István éles szatírában csúfolja ki.

“A zeneművészet könyve ” című, képekkel illusztrált munkája a nagy és már elismert zeneszerzők mellett közli Bartók arcképét is, miért is a “Zeneakadémia” akkori titkára Moravcsik Géza dorgálásban részesíti.

Mint a modern magyar zenetudománynak egyik megalapítója, sok ismertetést, kritikát, zenepszihológiát, zeneszociológiát ad közre.

Molnár Antal Jenő az 1920-as évek második felében gyakran szerepel orgonajátékkal a budapesti Dávid Ferenc Egyletben, a Brassai Sámuel Ifjúsági Egyletben és az Unitárius Nőszövetség rendezvényein. Legemlékezetesebb föllépése 1926. juni.17-én volt, mikoris az Unitárius Nőszövetségben, a Rev. Hury G. Ives amerikai lelkész és felesége tiszteletére rendezett templomi hangversenyen orgonajáték­kal gyönyörködteti a közönséget. Életét 1983. dec. 7-én Budapesten fedezi be.

Lakatos István, Bartók Béla negyedik kortársa Nagyszerlecen születik 1895. február 26-án,

Középiskolai tanulmányait Kolozsvárt az Unitárius Kollégiumban, s ugyancsak Kolozsvárt, de magánúton végezi zenei tanulmányait, 1922-ben itt szerez hegedűtanári diplomát, majd a budapesti Műegyetemen mérnöki oklevelet,1945-ben a kolozsvári Tudományegyetemen a bölcsészkaron doktorál. 1919 és 1954 között a kolozsvári mérnöki hivatal útmérnökeként, a Mariánum hegedűtanáraként, a Mezőgazdasági Főiskola, majd a Zeneművészeti Főiskola tanáraként dolgozik. Főkutatója a Román Akadémia kolozsvári fiókjának. Mint ilyen foglalkozik a magyar-romám és szász zenekultúrával.

Az I. világháborúban tűzérhadnagyként harcol: Doberdónál, Isonzónál Pianévél. A háború után előadója a Kolozsvári Magyar Népközösség zenei ügyeinek.

1939. decemberétől rendes tagja az Unitárius Irodal­mi Társaságnak, az Erdélyi Múzeum- és a Dávid Ferencz Egyletnek. Tanul­mányozza a korszerű útépítés kérdéseit, de foglalkozik zenetörténet­tel, a magyar műzenével és a román népdal irodalmával is. Útkongresszusok és zenei ünnepek alkalmával megfordul Ausztriában, Németországban, Franciaországban, Olaszországban és Csehországban. Foglalkozik Brabms ze­néjének magyaros elemeivel. Feldolgozza Ruzicska György emlékezéseit, bibliográfiát állit össze az 1919 és 1940 között működő erdélyi zeneszerzők munkáiról. Megírja a Kolozsvári Zenetársaság történetét.

Lakatos István az Erdélyi Múzeum Egyesület megbízásából az “Új magyar műzene ” címen íródó tanulmányában megkísérli Bartók és Ko­dály műveinek összeállítását. De, mert a munkák évszámát illetően nehézségei akadnak, levélben kér Bartóktól tájékoztatást. Lakatos em­lített tanulmánya 1936-ban jelenik meg a Tudományos Füzetek 85-ik számaként. A Budapesten, 1936 Július 14-ei dátumot viselő Bartók válaszlevél az 1924- 30/3l-ig megjelent munkák címével és évszámával a Demény János szerkesztette “Bartók Béla levelei” című / Zeneműkiadó Vállalat 1955/ munka 208. oldalán olvasható,

Lakatos István Budapesten 1989. szeptember 22-én fejezi be éle­tét.

A fentiekben - röviden - a világhírű zeneszerző, az unitárius “Bartók Béla-szintén unitárius- zenész kortársait mutattuk be, bizonyságul, hogy egyházunk tagjai a zenetudományban és a zenei életben is jelentős helyet foglaltak el. A Bartók ünnepségek sorozatában róluk sem feledkezünk meg. Kövessük példájukat egy tiszta és közérthető új ma­gyar zene megteremtése érdekében.

Kelemen Miklós

Kereszténység

Áruházi parkoló. Kocsikkal telezsúfolva. Épp a hóbuckákon tántorgó bevásárlókocsira figyelek, amikor megszólít halkan.

- Ne haragudjon. Hajléktalan vagyok. Visszavihetem a kocsit a benne lévő pénzért, cserébe?

Ránézek. Velem egyidős lehet. Borostás arca nyúzott, szemei kialvatlanságtól (vagy más miatt?) véreresek. Egyébként rendben van. Ruhája tiszta, rendezett.

-Csak bólintok, majd elkezdek kipakolni a csomagtartóba. Türelemmel vár. Oda se néz. Nem kíváncsiskodik, mit vásároltam.

- Köszönöm. Kenyérre kell –teszi hozzá hálálkodó hangon, és elindul a kosárral vissza, a gyűjtőhelyre.

Kocsiba szállok és elindulok. Vajon most kipipálhatom a napi jótettemet? Középiskolai filozófia tanárom egykoron azt mesélte, hogy az ember eredendően úgy van kódolva, hogy önző legyen. Mert én most tulajdonképpen lemondtam a gyermekeim és családom nevében, a bevásárló kocsiban rejlő százasról, mindezt csak azért, hogy elégtételt szerezzek magamnak, lecsitítsam háborgó lelkiismeretemet. Ez is önzés! Megvásároltam egy pillanatnyi boldogságot. Pénzért. Egy százasért. Szinte egy egész kiló kenyér áráért. Szűkös családi költségvetésünkből nekem csak ennyire futja.

De vajon, ha ez lenne az utolsó százasom, akkor is odaadnám, vagy megosztanám az utamba eső első hajléktalannal? Nem tudom. Amint azt sem tudom, hogy a pénzt a sorstársam vajon tényleg kenyérre költi. De van-e jogom számon kérni rajta? Csak azért, mert én adtam. Vagy, azzal, hogy odaadtam, már nem is az enyém, azt tesz vele, amit akar? Arra költi, amire akarja. Ha nem kenyérre, akkor másra. Az igaz, hogy kenyérre kérte, de mi van ha..?

Leállítom csapongó fantáziámat. Nincs jogom semmi rosszat feltételezni róla, hiszen nem is ismerem. Ő is csak egy Isten teremtményei közül, akinek talán születésekor örültek, akinek csecsemőkorában gügyögtek, mosolyogtak, és aki gyermekkorában csillogó tekintettel nézett a jövőbe.

És talán mást látott a jövő tükrében.

Lassan már hazafelé közeledek. Régi polgári házak között haladok. Ilyenkor, télen korán sötétedik. Mindenki igyekszik hazafelé, a jó, meleg otthonba. Az ablakokban csillogó fények csábítanak. A sarkon túl, a gótikus tornyok alatt egy templom komor épülete áll. Sötéten. A rácsos kapu, vastag faajtó zárva. Benne didereg a lélek.

Bandi András

Életünk alapja

Aki végigolvassa Jézus hegyen elmondott beszédsorozatát, a következő, utolsó képhez érkezik meg. „Aki tehát hallja tőlem ezeket a beszédeket, és cselekszi azokat, hasonló lesz az okos emberhez, aki kősziklára építette a házát. És ömlött a zápor, és jöttek az árvizek, feltámadtak a szelek, és nekidőltek annak a háznak, de nem omlott össze, mert kősziklára volt alapozva. Aki pedig hallja tőlem ezeket a beszédeket, de nem cselekszi, hasonló lesz a bolond emberhez, aki homokra építette a házát. És ömlött a zápor, és jöttek az árvizek, feltámadtak a szelek, és beleütköztek abba a házba; az összeomlott, és teljesen elpusztult.” (Mt 7,24-27)

Mindazzal, amit Jézus tanított a Hegyi beszédben, valójában egyetlen cél fele mutatott, mely ebben a képben csúcsosodik ki: hallgatóinak, és aztán az Ő tanítása cselekvőinek olyan szilárd, minden körülmények között megálló erkölcsi tartása, olyan életháza legyen, amely a viharok között sem omlik össze.

Nyilvánvaló, hogy Jézus nem társasházi lakás, vagy tóparti üdülő építéséről beszél, hanem az ember életének házáról. Az élet-épületről tanít, amit mindnyájan építünk szakadatlanul. Építünk, továbbépítünk, bontunk, aztán újra építünk.

De vajon tudatosan tesszük-e ezt? Vannak emberek, akik csak úgy találomra élnek, ahogy éppen az adott helyzet adja magát. Vannak vidám, és látszólag bohém emberek, akik nem törődnek semmivel, s azt mondják, majd az lesz jó, amit az élet magától hoz. Ott fogok élni, oda fogok költözni, ahol jól megy dolgom, ott van a hazám. Nem kell ebből olyan nagy ügyet csinálni. Benyomások, lehetőségek, barátok, eshetőségek, vagy éppen az egészségi állapot, vagy lakóhely határozza meg azt, hogy jól érzi magát, vagy pedig nem. Belső menetrend nélkül, találomra élnek, máról holnapra. Van, aki azt mondja, hogy az az igazán jó dolog, ha mindenhol hazára találok nemzettől és néptől függetlenül.

Vannak olyanok, akik arra építenek, amit ők helyesnek tartanak. Van, aki a szépségre épít. Van, aki az ismeretre, tudásra épít, és van, aki az egészségére. Van, aki a szó anyagi és szellemi értelmében vett gazdagodásra, van, aki a filozófiára, van, aki a politikára, van, aki a családjára és a gyermekeire, de akad olyan is, aki csupán a magyarság érzésre alapoz. Van, aki saját magára épít, úgymond önmagát valósítja meg.

Vajon egymagában bármelyik elégséges-e ahhoz, hogy életünk alapjául szolgáljon, vagy ennél többre van szükség? Életünknek alapja, vagy építőkövei a fentiek? S mi a kettő közötti különbség?

Amikor Makedóniai Fülöp Korinthosz városát ostrom alatt tartotta, a város lakói nagy izgalomban voltak, és mindenki megpróbálta a tőle telhető legtöbbet megtenni, hogy a fenyegető katasztrófát elhárítsák. Az egyik a fegyvereket tisztította, a másik köveket hordott össze, a harmadik a falakat javította. Mindenki azon fáradozott, hogy a fenyegető szerencsétlenséget megakadályozza, miközben kétségbeesettnek érezte magát a város elfoglalása és mindannak bekövetkezhető elpusztítása miatt, amit maga épített egykor.

A hagyomány szerint Szinopei Diogenész sietve keresett egy hatalmas követ és nagy hévvel gördítette mázsás súlyát a kis utcácskában fel és alá. Amikor megkérdezték tőle, hogy miért teszi ezt, azt válaszolta: én is elfoglalt vagyok és gördítem mázsáimat, hogy ne én legyek az egyetlen unatkozó a sok szorgalmas között. Továbbra is megválaszolatlan marad, mire gondolt Diogenész ezzel a többértelmű képpel, de teljes egészében megfelel a fiatal cinikusok fő céljának, hogy tudniillik a korinthosziak reményét és kétségbeesését egyaránt megkérdőjelezze és őket annak meggondolására késztesse, hogy mi is az, amitől tulajdonképpen kétségbeestek.

Az egyik embernek leég a háza, és kétségbe esik. De vajon a szerencsétlenség oka, vagy csak indítéka kétségbeesésének? Ha az ember mindenét elveszíti, vagy mindenét elvennék tőle, amihez testestül lelkestül ragaszkodott, ha már semmije sem marad, kétségbe esik. De mégis mi volt ő, mielőtt háza leégett? −Akkor boldog voltam − feleli majd minden bizonnyal. − Ezek szerint a házad volt a boldogságod? − Igen − mondja. − És most, amikor a házadat lerombolták, úgy érzed, mintha az egész életed dőlt volna romba? − Éppen így van. Az összes magyarázat, amit csak kereshetünk, mind arra az egy megállapításra enged következtetni, hogy a házban élők életének értelmét a ház adta és láthatólag nincs már semmi, ahonnan vigaszt meríthetnének.

Természetesen a ház helyett vehetnénk bármi mást példaként, amire valaki külsőleg az életét tehetné: az egyik a munkájában és a teljesítményében keresi otthonát, míg a másik a pénzben, a harmadik a közkedveltségben és abban, hogy állandóan barátainak és elvtársainak éltető tábora vegye körül. Legyen ez bármi is, ha ezen javak egyike is valaki számára abszolút értelmet nyer, akkor törvényszerűen kétségbeesik ezek elveszítésekor. Annak az embernek, akit a külső tényezők határoznak meg, csak ez marad. Kétségbe kellett esnie, mert ezt vagy azt elveszítette. Ennek helyén sokszor a reménytelen belenyugvásé lesz az utolsó szó. Vagy épp a kétségbeesés okozta fájdalom miatt egy sajátos változáson megy keresztül. Életének elmélyüléséhez, bensőségessé válásához jut el, és megérti, nem a mostani veszteség fáj, hanem egy korábbi hiány, élte biztos, szilárd alapjának hiánya.

Talán ez volt az, amit Diogenész Korinthosz lakóinak mondani akart: elkeseredésnek tartjátok, ha a makedón csapatok miatt elveszítitek birtokotokat és vagyonotokat. De kapkodásotok rossz irányba vezet. Épp most, épp reménytelenségetek közepette vehetnétek észre, hogy nem házaitok és nem udvaraitok teszik ki életeteket, hogy többek vagytok az evésnél és az ivásnál. Elkeseredtek a veszély miatt, amely vagyonotokat fenyegeti, de az igazi veszély számotokra valójában az, hogy még most sem látjátok be, igazából véve nem éltek valóságos életet mindaddig, amíg azt gondoljátok: az én házam, a kutyám, a pénzem az én életem.

Ha valaki képes arra, hogy ezt belássa, akkor felkészült annak a fontos alapelvnek az elfogadására, hogy soha senki sem abban a kívülálló tényezőben csalódik, ami nem ő maga, hanem mindig saját magában. Másképp fogalmazva: a kétségbeesés alapjában véve mindig az embernek az Istennel és önmagával fennálló rossz viszonya. Azaz a zápor, a szelek, vihar veszélye, a fenyegetettség, a csalódás és kétségbeesés saját bensőnkben lakozik és nem külső sorscsapásokon keresztül támad ránk. Csak ha ezt beláttuk, akkor nyer értelmet számunkra az istenkérdés, s válik elengedhetetlenül szükségessé. Csak ha ezt megéreztük, akkor lesz fontos az Istenhez való tartozás újra átélése, hogy emberi mivoltunk ne induljon bomlásnak, hanem biztos kősziklán, egészben maradhasson.

Lakatos Csilla