Simén Dániel: Farsang a bőjtben
Egyéb, általános, Áhítatok, Írások, gondolatok 2006. február 4., szombat
Farsang a böjtben
Jeroboám király fia, Abia beteg lett. A palotában mindenki ideges. Mi lesz, ha meghal a gyermek, Izrael trónjának örököse? A bálványimádásra vetemedett király minden kuruzslójának a tudományát kipróbálta már. Hiába. A pogány istenek papjai sem tudnak segíteni. Ekkor a királynak eszébe jut, hogy valahol Silóban él egy próféta, Abia, talán ő segíthet. El is küldi a feleségét: „Kelj fel most, változtasd meg öltözeted, hogy meg ne ismerjenek, menj el Silóba, Isten igaz emberéhez, ő majd megmondja, mi történik a gyermekkel.”
A királyné el is ment, s mikor a próféta házához ért „másnak tetteté magát”. A vak próféta Isten sugallatára megismeri őt: „Jöjj be, Jeroboám felesége. Miért tetteted magad másnak? Miért hordozol álarcot? Miért leplezed természetes önmagad? Miért nem vagy őszinte?
Egy olyan kérdéssel állunk szemben, melyet egyszer az élet feltesz mindenkinek, egyénnek és közösségnek. Egyszerű és mégis tragikus kérdés, de mindig időszerű. Az élet bizonyos szakaszában, talán akkor, amikor úgy látszik, hogy minden csendes, s a szívek egyöntetűen dobognak, a vágy már beteljesedett, az ígéret valóra vált, s nincs már új a nap alatt, hirtelen jön, nem tudni, honnan és hogyan egy drámai rámutatás: „Miért tetteted magad másnak…? És erre a kérdésre feljajdul a lelkiismeret, megrendül a templom fundamentuma, meghasad a föld és az ég kárpitja, megzavarodik az agy, összezavarodnak a nyelvek, megtébolyul a vér, bárgyú lesz az akarat és omlik, omlik a jaj és a kín. Zúg, mint a sziklákat tépő, időt maró zivatar. Miért…? Miért…? Miért…? Malomkő súllyal nehezedik az egyén és a közösség életére, s nem enyhül addig, míg le nem hull az álarc és a tettetés maszkja, míg az ember meg nem találja ismét saját magát, s le nem veti a bohócok csörgős sipkáját…, a magára öltött idegen és csúfos farsangi ornamentikát.
Jeroboám király feleségének a esete sok ezer évvel ezelőtt történt, de azóta is ismétlődik az ember életében, s ki tudja, meddig fog még hangzani a kérdés: miért tetteted magad másnak?
A múltnak futó szemlélete is meggyőz arról, hogy az embernek milyen bámulatos alkalmazkodó képessége van. Királyok, vezérek, dilettánsok esztelen szeszélyei után úgy idomítja magát, mint a kígyó a terep göröngye után. Az alkalmazkodásnak azonban határa van. Az acél hajlik, egy darabig, de ha lehetetlen idommá nyomorítod, eltörik. Az ember is a lehetőség határárig alkalmazkodik, de azon túl már tragikus feladat elé állítja a történelem, hogy lehetetlen idommá, figurává nyomorodjék.
Volt olyan, aki próbálta ezt, s a lelke acélja eltörött Mások más utat választottak: a színlelés, a tettetés útját. Álarcot gyúrtak, formáltak, faragtak, festettek, s magukra öltötték. Olyanná váltak, mint a kaméleon, mely terep színét veszi fel, csak hogy hajthatatlan ellenségeit megtévessze. az önvédelem útja ez. A ravaszság eszközeinek igénybevétele az önmentés rettentő harcában. Felteszi az ember az engedelmesség álarcát az arcra, melyen lázadás tüze ég, a hallhatás, a némaság álarcát a szájra, mely a szabadság után kiált, a vakság halotti maszkját a szemre, mely a fény után epedez.
Ezt cselekedte a zsidó nép is. A fogság megaláztatásában Babilon síkságán, a fáraók piramisainak tövében az engedelmes szolganép álarcát tette fel. De álarcot viselt magán Salamon király alatt is, aki bár nyugalmat és békét teremtett, a nép, a változatosságot, a szereplést kedvelő nép számára ez az egyhangú mozdulatlanság, ez a zajtalan, eseménytelen élet unalmassá vált. Letépte a meghunyászkodás álarcát, felhúzta ösztönélete zsilipjeit, hadd zúgjon le a visszafogott feszültség. Megnyílt a nép előtt a bálterem ajtaja. Zúgás és tömegőrület kértek bebocsátást a nagy lakomára.
Roboámnak, Salamon király fiának gúnykacajos hangok kiáltották a vádat és a mentséget: „… a te atyád igen megnehezítette a mi igánkat, de te most könnyebbítsd meg atyádnak kemény szolgálatát és a nehéz igát, amelyet mireánk vetett”. (1Kir 12,4) „Uram, elég volt nekünk az áldozat, elég volt a nyugalom és a zsoltár: igen hosszú volt az út és a pihenés, engedj utat az indulatoknak és a vágyaknak!”
Mi történt voltaképpen? Nem őszinte megnyilatkozás, csupán álarccsere. a szolgaság álarcát felcserélték a mulatozások farsangi álarcával. a békés egykedvűség és unalom álarcát színes komédiák álarcával.
Salamon király öröksége felett véres táncra indult a nép. Az indulóra nemsokára jaj felelt a karneválon dögvész suhant át és táncoló lépések súlyos gyásszal a temetőhöz vezettek. A népeknek sorra ez volt a végzetük. Fáraók gazdagságának és lakomáinak ma már csak az emléke él. Babylon kultúráját eltemették a mulatozó napok. Új, friss, lendülő, de új halálra szánt népek léptek a farsangok útján. Athén és Spárta ifjai az idegenbe épített utakon hulltak el öntelt vágyak tombolása után A hajdan retteget római birodalom istenei szeme láttára aprópénzre váltotta a hírnevét és dicsőségét a könnyelmű és dorbézoló éjszakákon. megunta a harcot, az uralmat, s az ősök erényét, s belekiáltotta halálos vágyát saját vérébe: „Csináljatok most már komédiát!”
Az önvédelem álarcát szörnyű napjai során a magyar nép is fölvette. Ezer éven át próbálta megtartani szabadságszerető, becsületes, természetes önmagát. Néha álarcot hordott, de nem ez volt a tragédiája. A tragédia ott kezdődött, hogy amikor levetette magáról az álarcot, nem maradt meg álarctalanul, hanem felvette nyomában másikat, az öntékozlás s a szilaj tivornyák álarcát. És ilyenkor, mint Abia, a vak próféta, isten embere ajkáról, lelkiismeretébe nyilallott a vád: „… miért tetteted magad másnak?” Miért hordozol öntékozló álarcot? Miért kell látszathangulatok farsangján elfordulni Istentől, s az imádságot tapssal s a zsoltárt duhaj nótával cserélni fel? Miért kell képmutató bálványoknak hódolni, amikor arra hivattál, hogy csak az egyedül való Istent tiszteld, és csak őneki szolgálj, s embertársaidhoz légy őszinte? Számtalan példa áll előtted: az igazak, nagyok példája, kik sem golgotán, sem a cirkuszok porondján, sem Déva várában nem voltak hajlandók istenfiúi arcukra feltenni a hazug célok, idegen indulatok álarcát.
A magunk által előidézett és megrendezett álarcos életet az egyik mély gondolkozású író így írja le: „A kezdet kezdetén minden álarcos boltot belakatoltak, csak a Fortuna utcában maradt nyitva egyetlen egy bolt, még hamvasztó szerda után. Egész éven át, egyenként, titokban mentek oda az emberek, éjjel, amikor már becsukták a várkapukat és a tüzek kialudtak az utcák szegletén. A vevők között voltak olyanok, akiknek gőgös volt a képük. Ezek aztán álarcot vettek maguknak. A kegyetlen emberek szelídet, a hívő népek hitetlent, az ostobák okosat, az okosak bárgyút. De azért legtöbben azok voltak, akik szenvedtek és mégis nevető álarcot vásároltak. Úgy volt…, bizonyosan úgy volt. És az is, hogy, akik felvették vagy le sem vették többé soha, csak olyankor esett le róluk sötét éjjel, amikor egyedül maradtak, vagy amikor szerettek, vagy amikor pénzt láttak. Lassanként álarcban járt az egész világ. senki sem beszélt róla, mindenki hordta és az emberek elfelejtették egymásról, hogy milyen volt az igazi arcuk. senki sem tudta többé… senki sem…”
De jött egy ember, aki az álarcok mögött belenézett az emberek lelkébe, parancsolóan és feleletet váróan megkérdezte mindenkitől: „Miért tetteted magad másnak?” Megkérdezte az egyszerű halászoktól a tenger partján, a gazdag gőgös ifjútól a palotában, a bűnös nőtől az utca szegletén, a farizeusoktól a zsinagógában, az elátkozott és megsiratott várostól, a templomba tódult emberektől.
Megkérdezte mindenkitől. S az álarc lehullt Isten országának hadseregéről, hogy meghódítsa az álarcos világot.
Az őszinték, az Istenfiak katakombák mélyén, cirkuszok porondján, genfi gályán és dévai börtönben nyílt arccal hirdették, hogy az igazaké, a gyermekies ártatlan, tiszta embereké az Isten országa. Az álarcos emberek bujkáltak és féltek, hallgattak és remegtek a rájuk zúduló kérdésektől: „Miért tetteted magad másnak?”
S habár a katakombák rég beomlottak, a máglyák rég kihunytak, a várak falai már alig állnak, az igazság és a kérdés él, hat és megremegtet, valahányszor befele fordulunk, megfogy a kenyerünk és a kedvünk. S habár nagy az ellenállás az álarcos emberek részéről, mi tudjuk és hirdetjük, hogy a világnak addig nem lesz békessége, a felzaklatott ember addig nyugalmat nem talál, amíg le nem hullanak az álarcok, míg egyszer farsangos álarc nélkül el nem jutunk a feltámadásig. És mindez főleg azért van, mert Jézus egyszer a földön járt és kérdezett: Miért tetteted magad másnak? Isten munkatársához nem illik bűnrejtő talár, Isten országa katonájához szertelenség, gyűlölet és fegyver. Isten gyermeke nem lehet álarcos, hazug, hanem imádkozzon és szeretetre építő, az igazság föltámadásában hívő emberekben bízó munkatársa annak az egyetlen hatalomnak, mely az életet teremtette, az embert szereti és neki gondját viseli.
Milyen más lenne a világ, ha egyének és népek nem farsangi tornák pompázatos megrendezésén törnék a fejüket, hanem jézusi alázatos, de nem meghunyászkodó, őszinte, de nem képmutató, szédítő, de nem érdekhajhászó ember megvalósításában versenyeznének. Milyen jó lenne, ha a gépek, munkapadok, íróasztalok mellett dolgozó és templom küszöbén álló emberek nem hétvégi farsangra és pénzre várnának, hanem a virágvasárnapi bevonulásra, s arra az örömre, amely eltölti az embert, valahányszor őszinte tiszta szívre talál. Mennyire más lenne a holnap, nyugodtabb a pihenés, ha a tárgyalóasztalok mellett Istenországa építésének és biztonságának a kérdéseit tárgyalnák meg. Milyen jó lenne, ha örökre időszerűtlenné válhatna a kérdés: „Miért tetteted magad másnak?”
Huszadik század megcsonkított, meggyötört embere, vedd le arcodról a hozzád nem illő, torzító álarcot, s légy végül Isten igaz gyermeke! A böjt az álarcok levételének időszaka. Az őszinte megnyilatkozásnak jó alkalma. Le hát a tétlenség álarcával, hogy felszabaduljon bennünk az őszinte, igaz ember, Isten gyermeke, hogy elindulhassunk a tiszta emberiség diadalmas feltámadása felé. Ámen.
(A szerzőt a fenti, 1956-ban írt beszéd miatt ítélte a kommunista diktatúra többéves börtönbüntetésre.)
Simén Dániel
Bővebben
