Olvasmányélmény Gárdonyi Gézával…

Az Egri csilla­gok gyermekko­runktól elkísér irodalomszeretõ, a
Szép Szót szomja­zó utunkon Gárdo­nyi Géza sok más ismert vagy kevés­bé ismert
írásával együtt. Nem vélet­lenül fogalmaz egyik méltatója így: „Gárdonyi Gé­za
– Jókai és Mik­száth nyomán – a történelmi-nem-zeti irodalom esz­ménye mellett
élete végéig kitar­tott… benne a 19. század legjobb ha­gyományai élnek
tovább”. A méltató mellett mi is hozzátehetjük, hogy sajnos „egyre halványuló
fénnyel”. De ez nem a csodálatos, gerincet tartó és erõsítõ, szépérzékünket
nemesítõ Gárdo-nyi-életmûnek a „bûne”. Heripotteres és gyûrûkurás idomító
világunkban meglesz a böjt­je az elnemzetlenítõ, szépérzéket elcsö­kevényesítõ
ránk „uszuló” eszméknek. Mentsük, ami menthetõ alapon sok magyarnak kezébe kel­lene
venni nagyjaink írásait. Gárdonyi Géza egyik, eléggé ismeretlen (nemigen
találtam lexi­koni bejegyzésekben sem!) regénye került ke­zembe a békéscsabai
antikváriumban. Szép kivi­telezésû sorozat egyik darabja, irtózatosan
össze-vissza firkálva. De amikor rábukkantam benne Gárdonyi Géza „unitáriusságára”,
semmi sem tudott visszatartani a megvásárlásától. Tudni kell, hogy Gárdonyi
Géza „papíron római katolikus” volt, ahogy mondatja a BIBI (ez a könyv címe!)
egyik szereplõjével. De boldogta­lan, önemésztõ házasságát nem bontotta fel a
ka­tolikus egyház, és ezért nem viseltetett valami nagy rokonszenvvel a „világegyház”
iránt. Egy­értelmûen nem bosszúvágyból táplálkozó felfo­gása unitárius
gondolatokat fogalmaztat meg vele. Egyáltalán nem volt „antiklerikális” a szó
marxista értelmében, vallásosságáról nagyon sok gondolatából meggyõzõdhet az
olvasó. A BIBI papjának szájába ilyen vallomás-katekiz-must ad: „Én dolgozom,
alázatosan. A szegény­ség közelebb hozott híveimhez. Nem kell nekem zsíros
stallum, se négylovas hintó. Krisztus is gyalogosan járt. Õ is mindig az
emberek között volt, kik szenvedtek. Induljon meg a világosság: vigye az egyház
a népbe. Küzdjön az ezeréves el­hanyagolt szegényekért, munkásokért, támogas­sa
a tudományt, irtsa az elpenészesedett elveket. Legyen az egyház a fény, és a
pap ennek a fény­nek az irányzója. (Hogy meg kellene ezt szívlelni a 3. évezred
papjainak, egyházi vezetõinek is! – B. L.) Íme az „unitárius” katekizmus: „Ki
vagy? – Ember vagyok. – Mi az ember? – Az ember állati testbe foglalt élõ
lélek. Istennek legértelmesebb teremtése. – Mi az Isten? – A világ teremtõje. –
Mit tudsz róla? – Csak annyit, hogy szemünkkel nem láthatjuk, s hogy ereje és
értelme felfogha­tatlan, õ a legjobb, legbölcsebb. – Ha az ember nem láthatja
õt, hogyan tudjuk, hogy van? – Lát­juk az alkotásait. – Mik az õ alkotásai? – A
csillagok és minden élet. – Mik a csillagok? – Olyanféle földek, mint amilyenen
mink is élünk.

– E szerint a mi földünk is csillag? – Az. – Nem keletkezhettek a csillagok és az
életek maguktól is? – Nem, mert magától nem szerkesztõdik sem-mi szerkesztmény.
A semminek se ereje, se értel­me nincsen, a világ pedig erõnek és értelemnek
alkotása. – Hogyan van, hogy az Isten nekünk nem mutatkozik? – Nem tudhatjuk.
Úgy él, ahogy akar, és úgy gondolkozik, hogy mink azt nem érhetjük. – Hát még
nem láttad lefestve? – Láttam. De azt is tudom, hogy a festõ nem Isten­rõl
festette, hanem csak a maga gyarló emberi képzelõdésébõl. – Miért mondod,
hogyõaleg­jobb? – Mert minden jót tõle és általa kapunk; életünk célja is úgy
látszik az, hogy jók tudjunk lenni, s mindig jobbak legyünk… A földön sok a
rossz, sok a szenvedés. Hogyan férhet ez össze Is-ten jóságával? – Ami nekünk
rossznak látszik, az is jó, csakhogy azonnal megérteni nem bírjuk. – Miért
mondod, hogy az Isten a legbölcsebb? – Minden munkája azt mutatja. „A rosszról
így fo­galmaz:” …az emberi mûvelõdés évrõl-évre job-ban látja a természetben
levõ rendet és célszerû­séget; mindig kevesebb az, amit rossznak tartunk, így
hát arról, ami még hátra van, lehe­tetlen azt gondolnunk, hogy az Isten munkájá­nak
tökéletlensége, inkább azt kell gondolnunk, hogy a mi értelmünk gyönge a felfogásra.
– Miért teremtett minket az Isten? –Nem tudjuk. – Még­is mit gondolunk? – Azt,
hogy nem ok nélkül. Bí­zunk jóságában és bölcsességében, s reméljük, hogy
egykor megérthetjük:

A BIBI Indiát is megjárt Szõcs Péter szájába adott gondolatokból megértjük a
fenti „unitárius katekizmust”: – Hát tulajdonképpen melyik religióhoz tartozik?
– Azt magam is szeretném tudni. – Szeretné tudni? – Bizony szeretném. Pa­píroson
római katolikus vagyok. Elgondolkozva nézett a földre. Aztán fölemelte a fejét:
– Jobban megmondhatnám, hogy mi vallású nem vagyok. Nem vagyok luteránus, se
kálvinista, mert ez vallás is voltaképpen csak az, ami a római katoli­kus,
csakhogy Luther és Kálvin kiszedte a tollát a pávának. Ha páva, legyen tollas.
– Igaz. –Zsidó se vagyok. Mert azt, hogy Jézus egy magas világ­ból közénk
szállott lélek volt, lehetetlen megta­gadnom. Talán leginkább unitárius vagyok.
Van Isten! – ez a fõ. –Hát akkor, mért nem tetszik ha­tározottan mondani, hogy
unitárius? – Mert nem ismerem a dogmakönyvüket. Sose adták ki… El­mélázva
tûnõdött maga elé mintha a hosszan el­futó padlódeszka fehér lapjáról olvasná
válaszát:

– A vallásoknak az a hibájuk, hogy határoltak: a dogmák lélektelkek. Körül van kerítve minden telek. Az én
vallásom azonban határtalan, és így senkit se háborgatok vele. Mert minden
vallás­ból kivettem, ami az értelemnek és szívemnek megfelel… A keresztény
vallás papja csak egy templomi hivatalnok. Isten szentelt bojtárja… A
keresztény vallás temploma csak épület, a benne lévõ szentképek, szobrok, sõt
még a hiszekegy se a keresztény vallás. HANEM A SZÍVEMBEN LAKÓ KRISZTUS!

Balázsi László

A 85 éve történt trianoni békediktátumra emlékeztek

1920. június 4-én 16 óra 30 perckor a trianoni békediktátum alapján egy tollvonással megszüntették Szent Korona országát. A lakosság megkérdezése és döntése nélkül megfosztottak magyar állampolgárságától 13 millió lakost. Elvették és elszakították Szent István országának 72 százalékát. E tragikus eseményre emlékeztek 2005. június 3-án a Belvárosi főplébánia templomban Budapesten. Az ökumenikus megemlékezésen Osztie Zoltán, e templom plébánosa, a Keresztény Értelmiségiek Szövetségének elnöke köszöntőjében kijelentette: – Megbocsátunk, de nem felejtünk!

Ez a keresztény magatartás és alapállás. Hangsúlyozta: Megbocsátjuk a bűnt, megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek, de a tragikus esemény történelmi tanulságait nem feledjük! Hiszen, mint mondta: e történelmi tény ma is meghatározza életünket. A KÉSZ elnöke megállapította: – Értelmiséginek lenni sajátos létmódot jelent. Ehhez hozzátartozik, hogy saját sorsunk irányítását a magunk kezébe akarjuk venni. Rámutatott: – Nem engedjük, hogy akaratunk ellenére, szüntelenül idegenek kormányozzák az életünket. Történelmünk folyamán újra és újra megtörtént velünk ez a tragédia. Ideje, hogy végre felemeljük a fejünket, és Isten gondviselő jóságára hagyatkozva kezünkbe vegyünk sorsunk irányítását. Ehhez nem tömegemberekre van szükség, hanem magyar identitásukat ápoló, történelmüket ismerő keresztényekre és magyarokra. A Krisztus hívő magyarok Isten ajándékát számon tartják. Hiszen a Haza Isten ajándéka. Az ajándék pedig nem cserélhető le, vagyis a haza nem eladó, mert ez hazaárulás. Továbbá a haza nem tehető tönkre, mert ez önpusztítás – folytatta Osztie Zoltán. Majd a Gondviselő Isten segítségét kérte: – Boldoguljon a magyar nemzet – a trianoni tragédia ellenére és mellett – a Kárpát-medencében! Ne idegen erők kezében pusztuljon, hanem Isten gondviselő jóságával és magyar, keresztény akaratával épüljön!

Kiss Dénes, a Trianon Társaság elnöke megemlékező beszédében hangsúlyozta: Világhagyományt kívánnak megvalósítani azáltal, hogy ahol élnek magyarok a nagyvilágban, e napon emlékezzenek közösen, gyújtsanak gyertyát, tegyenek nemzeti színű zászlót az épületekre, valamint a Társaság szervezetei e napon – egy ausztráliai magyar asszony kezdeményezésére –, ültessenek „Trianon”-fát, mely emlékeztetheti a magyarságot az elvett erdőkre, de emlékeztethet bennünket a megújulásra, a növekedésre.

Smidéliusz Zoltán evangélikus püspöki helynök felszólalásában hangsúlyozta: – Egy rossz döntés terhét hordozzuk 85 éve. Sokszor belefáradunk a küzdelembe, pedig ne feledjük, Jézus Krisztus erőt ad nekünk a teherhordozáshoz. Ő kiveri szívünkből a félelmet. Mert csak az szólhat őszintén az igazságról, akinek nincs félelem a szívében.

– Ezer esztendeje szaggatják Szent István palástját. Ha pedig a 85 évvel ezelőtti gyászos eseményre gondolunk, könnyáradat nehezíti életünket. Mégis Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk? – tette fel a kérdést Győrbíró Sándor (Aldoboly) református lelkész, aki Bethlen Gábor erdélyi fejedelem szavaival válaszolt: Bizonyára senki. Beszédében vigaszként hangsúlyozta: – Krisztus vállán hordozza a magyar keresztet! Reméljetek, reméljetek!

Június 4-ét a szégyen és árulás napjának nevezte Szeverényi János evangélikus országos missziói lelkész Kolozsvárról. Mint mondta: Erre a rémtettre nincs mentség, magyarázat, nincs feloldozás. Erre egyedül Istennek van lehetősége. Emlékező hozzászólásában hangsúlyozta: – Társadalmunk jelentős része nagyon beteg. Ezért a sírás és emlékezés nem elegendő. Mint mondta: Újra fogadalmat kell tennünk, imádkozzunk és keressük a mennyei erőket! Ha a mostani úton járunk, elpusztul a népünk. Egyetlen megoldásnak nevezte a megtérést.

– Térjetek meg! Mert bármilyen csodás fordulat történik, bármilyen magyar utat szorgalmaz a többség, megtérés nélkül hiábavaló minden erőfeszítés – folytatta a hozzászólások sorát Alberti Árpád római katolikus plébános Rákospalotáról. Minden bűn gyökerének tartotta, hogy 55 évvel ezelőtt megszüntették a kötelező hitoktatást. Ennek ellenére híveivel együtt rendszeresen imádkozzák az alábbi imát: „Kérve kérünk Magyarok Nagyasszonya, add vissza ősi hazánkat!”

Léta Sándor unitárius lelkész felszólalásában rávilágított: – Trianon nem csak az országot, hanem az egyházmegyéket és egyházkerületeket is kettészakította. Így maradt az unitárius egyház nagyobb része Erdélyben. Ennek ellenére hisz abban, hogy a határok nem lehetnek elválasztó vonalak. Az emlékező beszédek sorát Kiss Endre József református lelkész könyörgése zárta: – Könyörgünk Hozzád, a szétszakított, leigázott magyar nép megerősítéséért!

Az ökumenikus megemlékezés a Trianon Társaság ifjúsági tagozatának imádkozásával zárult, majd a jelenlévők elültették az első Trianon emlékfát, mely Gyimesfelsőlokról érkezett. Ezt követően megnyílt a Trianon Kiállítás a Magyarok Házában.

Nemzeti Ökumenikus Zarándoklat Zebegényben

Másnap a Trianon Társaság és a Nemzeti Emlékezés Harangja Alapítvány, Pálmai Béla vezetésével „Nemzeti Ökumenikus Zarándoklatot” szervezett Zebegénybe. A Kálvária-dombon tartott ökumenikus istentiszteleten Szabó Tamás római katolikus tábori püspök felidézte a Katolikus Püspöki Kar erre az eseményre, 85 évvel ezelőtt írt imáját: „…

Csuka Tamás ny. református püspök beszédében kiemelte: – 2004. december 5-e után – a jelenlegi dicstelen, nemzetáruló kormány aktív közreműködésével – túl vagyunk egy második Trianonon. Száz csapás országának nevezte hazánkat, mondván: Ami ma történik Magyarországon, tragikusabb, mint a 85 évvel ezelőtti események. Példaként említette az antirasszista tüntetést, a Kulcsár akták elégetését, az érettségi botrányt, a magyar honvédség tökéletes szétverését, továbbá az egyházak tudatos ellehetetlenítését. Rázmány Csaba unitárius püspök, akit néhány héttel ezelőtt erősítettek meg püspöki tisztségében emlékező beszédében rámutatott: – Holokauszt–nap van, a kommunizmus áldozatainak emléknapját megtartjuk, de Trianon nap mindmáig nincs az iskolákban. Hiányolta egy országos Trianon múzeum és emlékmű felállítását. Tőkés László, aki partiumi elfoglaltsága miatt idén nem vehetett részt a Zarándoklaton, levélben köszöntötte a résztvevőket, melyben megállapította: „A trianoni zarándoklat december 5-e felől nézve: zarándoklat helyett vezekléssé változik. Úgy látszik, még nem bűnhődte meg e nép a múltat, s jövendőt. Csak néhány magányos emlékharang elhaló hangja hallik a Kárpátoktól le az Adriáig…Éppen ezért viszont mindenkinél becsesebb a nemzeti emlékezés zebegényi harangja, mely számomra azt üzeni: ha rövid időn belül nem ébred fel a nemzet, ha nem történik áttörés a nemzetpolitikában, akkor az erdélyi magyarokkal együtt a harangok is elnémulnak.”

A rendezvény zárásaként felszentelték Henri Pozzi francia történész emléktábláját, aki ellenezte a trianoni diktátumot.

Frigyesy Ágnes

Harangszó

Nézem a fiam. Hosszú, langaléta, válla akár egy vállfa. De hát, milyen is lehetne így 14-15 évesen? Öltönyét próbálgatja, kisebb - nagyobb fintorok közepette. Nadrágját kissé utána szabták, igazították, ám így sem jó! A napjainkban épp divatos nyakkendőjét is csak nagy unszolások árán hajlandó felkötni. Az új félcipő meg maga a borzalom. Azt ő nem húzza fel, és kész! Az egész család puccba vágva várja, már indulni kéne, hiszen úgy illik, hogy legalább a „főszereplők” időben oda érkezzenek. Kisebb gondolkodási idő után, mintegy kegyet gyakorolva, úgy dönt, hogy „most és csakis egy alaklomra” hajlandó felhúzni az új félcipőt. Indulhatunk. Győzelem! Miközben levonulunk a tömbház második emeletéről, a lépcsőházbeliek bizonyára nagy élvezettel hallgatják az ünnepelt lamentációját. Remélem, a kocsi beindul, és még időben odaérünk.

-Az elsőt már elkezdték húzni – szólt be édesanyám – igyekezzetek!

Épp az új öltönyömet vettem magamra. Alája egy méregzöld kötött lájbi dukált. Egységesen, minden fiúnak. A lányok ciklámen színű szvettert kaptak, hozzá csinos fekete szoknyát és kis szandált. Ez volt akkor a divatos. Amint kiléptünk a kapun, szomszédjaink ballagó csoportjaival találkoztunk.

- Na, jüttek?

- Menyünk, menyünk – válaszolta apám.

- S a nagyleginy megtanulta a kérdéseket?

- Majd elválik, amikor a pap kikérdezi!

És a „nagylegény” elvegyült közöttük, kissé megszeppenve, új öltönyében, cipőjében, feszengve lépkedett. Virágvasárnapján felénk, általában, jó idő szokott lenni, így legalább az utca tócsáit nem kellett kerülgetni. Mire a másodikat húzták, elértünk a papi lakig. Oda tértünk be egy rövid megbeszélésre, eligazításra. Izgalomtól kipirult arcok, csillogó szemek. A lányok titokban meg is súgják egymásnak, hogy nagyon félnek. Csak egyedül a lelkész nyugodt, talán ő már tudja, hogy a sok befektetett munka meghozta a gyümölcsét. Mire összehúzták a harmadikat szépen, libasorban bevonultunk a pap bácsi mögött, majd az első sorokban helyet foglaltunk az ünnepélyesen feldíszített, virágoktól roskadozó Úrasztala körül. És felzengett az ének, a falu népe orgona kísérettel adott hálát az Istennek, hogy ezt a szép pillanatot is megérhette.

Lassan gyülekeznek a hívek, de kezdés előtt már szűkké válik az elég tágasnak tartott gyülekezeti terem. Minden pótszéket kirakunk, így talán elég lesz . A szülök, a rokonok, sok ismeretlen arc, mind egy-egy konfirmálandó ifjú sikeréért drukkol. A fiatalok arcán is látszik egy kis megilletődés, de tettetett hanyagsággal próbálják palástolni. Elnézem őket, megpróbálom felfedezni bennük egykori önmagamat. Nehezen megy. Aztán elkezdődik az Istentisztelet. Ők pedig, ott szoronganak az első székeken, sorukra várva. És bennem ebben a pillanatban egy nagy hiányérzet fogalmazódik meg. Nem tudom, hogy mi, de valami nagyon hiányzik! Most ők következnek, itt az ideje, hogy tanúságot tegyenek hitükről, felkészültségükről. Épp szorgalmasan válaszolgatnak a feltett kérdésekre, amikor… megszólal a harang. A református szertartás végét jelezvén. És ekkor, ebben a pillanatban rájöttem, hogy mi hiányzott immár a szertartás kezdete óta. A harang, ami nem miattuk szólt!

A Dunántúli gyülekezet, sok másik szórvánnyal egyetemben hosszú évtizedek óta nem a saját templomában, imaházában tartja Istentiszteleteit, szertartásait. Szűkös anyagi lehetőségeinket ismerve csak reménykedhetünk abban, hogy a közeljövőben központi segítséggel ezek a „végeken” élő gyülekezetek is saját kis templomokra, imaházakra tehetnek szert, ahol majd, alkalomadtán, a mi harangjaink, a mi gyermekeinkért fognak megkondulni. Abban bízom, hogy a kisebb fiam immár itt, Pécsett, a saját templomunkban fog konfirmálni. Két év múlva esedékes!

Bandi András

TRIANON – 85 – ZEBEGÉNY

Azért is idõszerû az önfeltárás, mert ha­zánk éppen a XX. száza­dot lezáró évtizedben
süllyedt na­gyon mély­re, amikor pedig sza­baddá vál­tunk! És most mit te­hetnénk?
– tette fel a kérdést Nemeskürty István. Azt, hogy soha ne felejtsünk, sõt az
utánunk jövõk nemze­déknek meg kell tanítanunk, hogy országunk 2/3-át
igazságtalan módon elvették tõlünk, miközben három millió testvérünktõl szakítottak
el. Ez fõleg az oktatás­nak és a politikának a feladata. Pl. – ma van kommuniz­mus
emléknap, holocaust emléknap, és sorolhatnám, miért nincs hivatalosan Trianon
emléknap az iskolák­ban. Ugyanolyan, vagy még nagyobb tragédia ez szá­munkra
magyarok számára. Vagy miért nincs Trianon Múzeum, vagy hol az országos Trianon
emlékmû? Nem értek egyet azokkal a politikusokkal, akik szerint nem kell
bolygatni ezt a témát a szomszédink érzékenysége miatt. Érdekes, akik kaptak
azok érzékenyek. Akiktõl elvettek azok nem lehetnek érzékenyek. Az elõzõ rend­szernek
is ez volt az álláspontja, a szomszédok meg ne­vettek rajtunk, és szorgalmasan
teletelepítették tele az õsi magyar városokat meg a határmelléket, hogy mára
nem azé az Ország, „aki vérét adta érte, hanem azé, aki beleült és teleszülte”
(Ravasz). A szomszédok ma is pont olyan nacionalisták, és soviniszták, mint
ahogyan azt Wass Albert megírta, csak most a megváltozott európai légkörben ezt
nem teszik annyira nyíltan. Politikájuk ugyanolyan asszimilációs politika, mint
régen, közben ugyanúgy nincs magyar egyetem, magyar tévéadó, vagy õsi magyar
településeink neveit idegen nyelven kell ol­vasni, miközben pl. Finnországban
még a szemetesku­kák is két nyelven feliratozottak! Feladatunk tehát nem lehet
más, mint: EMLÉKEZNI ÉS EMLÉKEZTETNI!!

Bárhol él­jünk szerte a világban, mindenhol van egy kis templom,
ahol imád­kozhatunk, hogy Istentõl bölcs szívet kérjünk. Ahányszor a történelme
során a ma­gyar nép Is­tentõl és nem embertõl várta a segítséget, akik a saját kicsinyes hasznukat lesték, megoldódtak
gondjai. Csak Isten segítségével lehetünk azok, akik vagyunk, vagy akiknek
lennünk kell. Valláserkölcsi nevelésre igénye­sek egyre kevesebben vagyunk,
ezért fennáll a veszély, hogy egymás ellen fordulva válunk egymás ellenségévé.
Nyújtsunk testvér kezet egymásnak, bármi is volt a múltban, mert közösen kell
kijavítanunk elkövetett hi­bákat. Tegyük olyanná a jövõt, hogy 100 év, vagy egy
újabb 1000 év múlva gyerekeink tudjanak egymás sze­mébe nézni, hogy legyenek
büszkék arra, hogy magya­rok, éljenek akár Magyarországon, Erdélyben, Kárpát­alján,
a nagyvilágon bárhol soha ne mutogassunk egymásra, hogy te voltál a hibás. Mert
az emberek fejé­ben az elmúlt negyven év úgy is jócskán elválasztotta egymástól
a hazai és a határokon túli magyarságot. A Trianoni döntés zavart okozott a
nemzettudatban, és nagyban csökkentette a nemzeti kérdések iránti érzé­kenységet.
Hogy a mai emberek mennyire azonosulnak a határon túli magyarsággal, az attól
függ, hogy mennyi­re azonosulnak saját maguk a magyarságával. Árulók mindig
voltak és lesznek, de õket csak saját fegyvereik­kel gyõzhetjük le. Oldjuk meg
gondjainkat közösen, ma­gyar a magyarral, magyar az Istennel. Ehhez elsõsorban
magunkat kell építenünk szeretetben, hitben, testvéri­ségben és Dsida Jenõ
által megfogalmazott „mindig ma­gunkért, soha mások ellen” szellemében. Úgy
legyen!

Rázmány Csaba püspök