Üzen a múlt

Az unitárius templom és iskola – Dévaványán

Érdekes kérdést kaptam nemrégiben: mit tu­dok a dévaványai unitárius templomról? Saj­nos
az írott emlékek alapján nagyon keveset, de a kérdésrõl hitelesen szóló
iratokat közölni tudom.

A város a reformáció kezdete óta nagyrészt re­formátus vallású. A XVIII. század
végén ismét te­lepedtek katolikus vallásúak is a helységbe, bizo­nyos
százalékban zsidók is éltek közöttünk, de az unitárius vallásra áttértek
története külön fejeze­tet kíván:

„A Böjtös és a Sas utca sarkán volt az unitárius templom, s benn az utcában az
unitárius iskola. Ezt a telket az épületben Gaál Gergely, a Mik­száth
regényében is különcként szereplõ Baldácsi báró uradalmi gazdája hagyta a múlt
század végén az itt alakult kis unitárius egyházra. Ugyanis az 1891-ben
épült református templom költségei meghaladták az eredetileg terv­be vett
költség-elõirányzatot. Emiatt az egyház ve­zetõsége újabb adót vetett ki a
hívekre. Ez nagy zú­golódást váltott ki az atyafiakból, s a nyakasabbak
kitértek az unitárius vallásra. Vezetõjük Gaál Gergely volt. Nevét a század
elején bizonyos romantika övezte. A kitértek szá­ma 150 körül volt.

Hogy pedig az unitáriusoknak is legyen temploma és iskolája, Gaál Gergely felaján­lotta
háza hátulsó részét istentisztelet céljá­ra, míg a portája hátulján épülõ
iskola költ­ségeit a hívek adták össze. Persze ez tetemes anyagi áldozattal
járt. Jóval nagyobbal, mint a re­formátus templom költségeinek a kiegészítése
je­lentett. De ez nem számított a nyakas magyarok­nak. Tehát itt is az történt,
mint amit a kor jeles írója, Verne Gyula megírt „Keraban, a vasfejû” c.
regényében. Az unitárius híveknek alaposan meg kellett koplalniok az új
templom, iskola és tanító költségeit, ezért kapta ez a kis utca a század elején
a Böjtös utca nevet”.

(Bereczki Imre: Dv. bel-és külterületének alaku­lása a 18. sz. közepétõl I. kötet 1980.
44. p. Bereczki Imre Helytörténeti Gyûjtemény A. – 99.48.1.1.)

A név ma is él: az unitárius iskola és imaház a mai Sas u. és Böjtös u. sarkán
állt. Jelenleg két portára osztott, két tulajdonosa van. A porta eredetileg
kb. 600-800 négyszögöl lehetett. A porta bejárata eredetileg a Böjtös utcáról
nyílt, a 60-as évektõl pedig a Sas utcáról nyílik mind a két porta.

A református templomot 1887–1891 között épí­tették újjá Dévaványán. Szügyi Dániel
református pap irányítása alatt az építkezés nagyon sok pénzt emésztett fel. 1889-ben
a vállalkozó (Benkó Károly építész) a presbitériumot felszólította az
átvételre, de nagyon sok hibát fedeztek fel. A templomjavítás költségeire – sok
bonyodalom után – nem volt fede­zet.

„A sokáig elhúzódó per és kölcsön felvéte­le miatt az egyháztagok egy része
panaszt tett a püspöknél. Az békére intette a pana­szosokat. Végül is a per a
Kúriánál egyezség­gel végzõdött. A hívek többsége a püspökhöz beadott panasz
esetében Szügyi Dániel mel-lett nyilatkozott. A kisebbség azonban nem nyugodott
bele a döntésbe, hanem kitért az unitárius vallásra. Ez pedig jóval nagyobb
költséget jelentett nekik egy új iskola építése és tanító alkalmazása miatt,
mint amennyi a református templomhoz való hozzájárulás volt. Ezért nevezik azt
az utcát, ahol az unitá­rius iskola – és imaház – létesült, Böjtös utcá­nak.”

(Szügyi Dániel: A dévaványai templomdomb épülete [Bereczki Imre jegyzete alapján]
Bereczki Imre Helyt. Gyûjt. Adattára.)

A Böjtös utcában élõ adatközlõk – az utcá­ban összesen 7
ház áll – elbeszélése nyomán a kö­vetkezõ tényeket lehet még leírni:

Adamecz lstvánné Furtai Hilda (Dévaványa, Böjtös u. szül.: 1963) szülei, Furtai
Sándorék vásárolták meg a régi unitárius imaház és iskola portáját. A ház,
amelyet szülei építettek 1963-ban készült el. A jelenleg is meglé­võ lakóház
helyén álló unitárius épületet köz­vetlenül elõtte bontották el, legkésõbb
1962-ben. Az unitáriusok – az adatközlõ tudomá­sa szerint – Dévaványán már
nem tartanak fenn közösséget, az unitárius egyház életérõl szóló ira­tok
feltehetõen Füzesgyarmatra kerültek.

Csontos Antal (Dévaványa, Böjtös u. szül.: 1927) visszaemlékezése szerint gyermekkorá­ban
még tanítottak ott gyerekeket. Egy hosszú épület volt, 2 méterrel beljebb
az utca­fronttól. Az õ gyermekkorában Feifermann (ki­ejtés alapján!) János
volt a tanító, aki ott is la­kott a feleségével. Utánuk Bogya József
kocsmáros vette meg az épületet – emlékei szerint – a 40-es években
lakóháznak a saját csa­ládja számára.

Üzen a múlt, ha mást nem, tényeket, informáci­ókat. Ezenkívül valami fontosat is
üzen nekünk ez a néhány nyakas – de istenfélõ és hívõ ványai, aki a XIX. század
végén unitárius templomot, iskolát alapított a Böjtös utcában.

Murányi Magdolna etnográfus Bereczki Imre Helytörténeti Gyûjtemény

Kelemen Miklós: Húsvét

Húsvét

A hagyományokon alapuló kereszténység – a négy evangélista közlése alapján –
húsvétkor Jézus föltámadására emlékezik.

Amint tudott, Jézus nagypénteken a keresz­ten befejezte életét. De mivel halála
délután három órakor következett be és a zsidó vallási törvények szerint
pénteken napnyugtától va­sárnap reggelig minden néven nevezendõ mun­ka végzése
szigorúan tilos, ezért a tetem bebal­zsamozására csak vasárnap kerülhetett sor.
Azonban a bebalzsamozást elvégezni akaró asszonyok a sírt üresen találják és az
ott megje­lenõ két angyal tudósítására hivatkozva elhí­resztelik, hogy Jézus
föltámadt.

A kereszténység ennek a föltámadásnak szentel húsvétkor ünnepet.

Jézus föltámadásának eseményét mind a négy evangéliumi író megörökíti. Velük kapcso­latban
csupán annyit, hogy Jézusról szóló tudó­sításaik megírásakor élezõdik ki a
zsidó-római ellentét, kerül sor a jeruzsálemi templom újbóli lerombolására és a
zsidókkal együtt a Jézus-kö-vetõknek is az országból való elvándorlása.

Visszatérve húsvétra, több dologgal kell tisz­tában lenni. Mindenekelõtt az élet és a halál
kérdésével.

Rényi Edit a „Megbékélés” címû munkájában azt írta, hogy „az élet egy folyamat,
amelyet nem lehet mérni”. Az ókori bölcs, Seneca szerint „a halál az
örökkévalóság születésnapja”. Ilja Ehrenburg arra utal, hogy „a halál olyan
tény, melyet mindannyian magunkban hordunk”. Madách Imre az „Ember
tragédiájá”-ban kije­lenti, „Minden, ami él, egyenlõ soká él – A száza­dos fa,
az egynapos rovar – Örül, szeret és elbu­kik, – ha hivatását betöltötte”.

Ha ezeket a megállapításokat Jézussal hoz­zuk kapcsolatba, elmondhatjuk, hogy Õ
nem élt hiába, mert olyan eszmével lépett föl, mellyel megmutatta az emberiség
jövõjéhez vezetõ uta-kat. A golgotai kereszt nem tett pontot életére, hiszen
mai életünk alapja is az általa hirdetett és megélt szeretet. Halálával
megnyílt elõtte az örök élet kapuja, mely velünk is érezteti, hogy a halál csak
átmenet egy másik, egy tisztább élet­be. Amit pedig Madách írt az „Ember
tragédiájá­ban” az nem más, mint maga a megnyugvás. Fe­leletet ad az elmúlás
miértjére. Ugyanis – szerinte – akkor és az semmisül meg, aki már betöltötte
Istentõl kapott hivatását.

Miként nyilatkozik a „feltámadás” kérdésé­ben az Egyház ?

A dogmákra épülõ Egyház zsinatokon döntöt­te el azt, hogy amit az evangéliumok
írói Jézus halála után 50 és l000 év között megörökítettek, az nem más, mint
Isten szavának tolmácsolása. Következésképpen az szent és sérthetetlen, két­ségbevonhatatlan.
Ha az evangéliumi írók azt írták le, hogy Jézus „föltámadt”, akkor annak be is
kellett következnie. A dogmatikus egyházak e föltámadási tudósításra helyezik a
hangsúlyt és azt ígérik, hogy, aki eleget tesz az Egyház által fölállított
követelményeknek, az – miként Jézus – szintén föltámad.

Azonban az 1770-es években jelentkezett „Felvilágosodás” néven ismert szellemi mozga­lom
új irányt adott a jézusi föltámadás kérdé­sének. E mozgalom a vizsgálódás
tárgyává tette az egyházi tanításokat is és ezt kereste, hogy azok milyen
célból jöttek létre és velük milyen célt kívántak elérni? Így vált ismertté,
hogy a feltámadást közlõ evangéliumi tudósítás egy ké­sõbbi kor betoldása.
Ugyanis, a négy evangéliu­mi író eredeti közlése szerint Jézus a kereszten
befejezte életét. De, amikor bekövetkezett Jeru­zsálem újbóli lerombolása és az
otthonuk elha­gyására kényszerült Jézus-követõk görög földön meghaló és
föltámadó istenekkel találkoztak, hogy gyakorolhassák vallásukat, Jézust is azo­nosítaniuk
kellett ezekkel a föltámadó istenek­kel. Ekkor egészítik ki a jézusi életrajzot
a föltá­madás történetével, ezzel mozdítva elõ azt a beolvadási folyamatot,
amely megkímélte õket is – mint más hiten levõ idegeneket – a folyama­tos
zaklatástól.

A mi Unitárius Egyházunk szintén átértékel­te a föltámadási történetet és
fölismerte, hogy az evangéliumi tudósítások tele vannak szimbólu­mokkal,
jelképes, szemléltetõ mondanivalóval. Ilyen a jézusi föltámadási történet is!

Húsvét ugyanis jellegzetesen tavaszi ünnep. A tavasz pedig a megújulás ideje!

A mi magyar nyelvünk igaz gazdag hason­latrendszerrel rendelkezik. Utalva a „föltáma­dás”
szóra, ez ma már egyenértékû a megújulás, az újjászületés, az újrakezdéssel,
illetve a benne rejlõ fogalmakkal. De továbbmenve szólhatunk ezek erkölcsi
vonatkozásáról is. Ilyen például a Bibliában a tékozló fiú esete, kinek
hazatérése­kor atyja mondta, hogy „az én fiam elveszett és megtaláltatott,
meghalt és föltámadott”. Ilyen Zakeus története is, kinek megtérésekor Jézus
így szólt; „ma lett üdvössége e háznak”. E példá­zatok arra engednek
következtetni, hogy Isten mindenhol és mindenkinek fölkínálja az erkölcsi
föltámadás nagy lehetõségét, de ezt tudni kell és élni is kell lehetõségével.

Az erkölcsi föltámadás egyetlen föltétele az, hogy fölismerjük, hogy vétkeztünk
Isten és vele önmagunk ellen is. Aki képes fölismerni, hogy átlépte az erkölcsi
törvények határát, az úgy érzi, hogy erkölcsi halottá válik. De, ha fölismeri
vétkeit, már el is indult a megújulás, a föltáma­dás útján. Milyen nagy
segítség ebben Jézus, ki ott áll elõttünk és arra figyelmeztet, hogy „én va­gyok
a feltámadás és az élet”. Nem azt mondja, hogy én föltámadtam, hanem azt, hogy
megújul­hatunk, ha Õt követjük, és a közömbösség vagy a szeretetlenség
felhagyásával a szeretet útjain járunk.

Mi a XXI. században élõ unitáriusok szükség­telennek tartjuk hitünket
irrealitásokra alapoz­ni. Hitünk szempontjából
nem az a lényeg, amit a dogma állít, hanem, amit a tudomány is alátá­maszt. Mi
tudjuk, hogy az elhalt test felbomlik és elõbb-utóbb porrá lesz. Így a test
föltámadá­sában nem hiszünk. De meg vagyunk gyõzõdve arról, hogy a test
halálával nem fejezõdik be az élet. Mi a Jézus sírjánál elhangzott kérdésre,
hogy „mit keresitek a holtak között az élõt?” azt válaszoljuk, hogy nem
keressük Jézust a holtak között, mert hisszük, hogy ami a testet élõvé tet­te,
az örökké él. Ez pedig a lélek, amely Istentõl van és így halhatatlan.

A vallásos hit szempontjából soha nem az a lényeges, hogy az élet meddig tart.
Ebben a kér­désben Madáchcsal értünk egyet. Azzal, hogy az ember addig él, amíg
hivatását nem töltötte be. A 32 évet élt Jézus szeretetével többet adott, mint
bárki, bármeddig is, de szeretet nélkül élt.

Az az ember, aki életét embertársai javára gyümölcsözteti, aki arra törekszik,
hogy Isten munkatársa legyen, az elõtt a halál nem jelent problémát. Annak a
halál csak átmenet a mu­landóság világából az örökkévalóság világába. Jézus azt
mondta, hogy boldogok, akik nem lát­nak és mégis hisznek. Jézus sírjánál azt
kérdez­te az angyal; „mit keresitek a holtak között az élõt?” Mi Jézus
lelkületében, élet és jellemfor­máló erejében az élet diadalát látjuk a halál
felett. Hisszük, hogy a bennünk is munkálkodó jézusi lelkülettel mi is az örök
élet részesei va­gyunk.

Kelemen Miklós

GONDOLATOK HÚSVÉTRÓL

… „S bár győzött a bűn, mikor a Keresztről

lelkeket mosva hullt alá a vér,

mégis hiszem a Krisztus diadalmát,

s tudom, hogy feltámadt, mert bennem él! …”

Csak az nem hal meg soha, akinek a lelke, emléke bennünk él, akinek az emlékét magunkban hordozzuk, róla megemlékezünk, a tőle tanultakat hasznosítjuk. Soha nem lehet elfelejteni, ahogyan meséltek nagyszüleink, mintha most is hallanánk hangjaikat, mintha látnánk őszülő hajukat, hiszen emlékezetünkben most is élnek.

Pár évvel ezelőtt volt egy Ember, aki jóra tanított; az emberek szívébe szelídséget, irgalmasságot, tisztaságot, békességet, igazságot, értékeket hintett. Felásta a kemény szívek barázdáit, tanításával megpuhította a földet, és mindenhova elszórta az örökélet magját. Életével mutatta az utat a magnak, hogy miként növekedhet, hogyan teremhet gyümölcsöt.

A mag mindenki szívében el van vetve, de vajon él, növekszik-e napról-napra, és vajon gyümölcsöt is terem? Él-e bennünk Jézus tanítása, él-e bennünk Isten Igéje? Vajon jó-e az a föld, amelybe a mag hullott, vajon elég tiszta az a hely, ahova hullott, vajon nem szennyezte be a mindennapok gondja, terhe?

Egyáltalán engedünk-e helyet a magnak?

Ezekre a kérdésekre megadott válaszunk tükrözi azt, hogy mennyire él bennünk Jézus, feltámadt-e bennünk az a vágy, hogy Őt kövessük: meg tudunk-e bocsátani a felebarátunknak még hetvenhétszer is, tudjuk-e még az ellenségeinket is szeretni, tudunk-e hinni úgyis, ha nem látunk, tudunk-e hittel kérni és tudunk szavak nélkül szeretni, és tudunk bocsánatot kérni … tudunk-e csöndben utolsók lenni?

… Miért kérdem ez önvizsgáló, talán marcangoló kérdéseket pont most az Ünnep közeledtével? – mert akarom, hogy mindenkinek igaz húsvétja legyen, támadjon fel a lelkekben Krisztus, és tudjuk vallani a költővel együtt: „mégis hiszem a Krisztus diadalmát, s tudom, hogy feltámadt, mert bennem él!”

Tordai Júlia

Beszélgetés az ünnepekről.

(Gergely Felicián kérdéseire Szinte Gábor festőművész válaszol az ünnepekkel kapcsolatban)

- Mit jelent számodra az Ünnep?

Ezt a kérdést számtalanszor megfogalmazták már, sokszor igen jól. Én sem tudok újat mondani. Amióta kifejlődött az emberi nem, mindig voltak ünnepei, minden korban, minden földrészen. Szükség volt arra, hogy a létfenntartó küzdelem hétköznapjaiban szünetet tartson. Megálljon, körülnézzen, érezze, hogy kikkel él szövetségben, kik állanak mellette. Ez a két része van az ünnepnek: a „szünet”, és a „társak”. A megállás, a gondolatok és érzelmek átrendezése, kilépve a kényszerű, szükségszabta rohanásból, és megerősödni azok által, akik az ünneplő egyénhez legszorosabban tartoznak. Ez minden ünnepre vonatkozik. Lehet vallási, nemzeti, családi ünnep, az alapja azonos. Éppen azért kell az ünnepekben változatosság, hogy átélhessük a bennünket körülvevő segítő, megtartó erőket, a családot, a nagyobb közösséget, a nemzetet és ami az Univerzummal összeköt, amibe beágyazva lętezünk.

- Mit jelentett gyermekkorodban az ünnep számodra, elsősorban a húsvét?

Jó, hogy így szűkítetted a kört, mert minden ünnepről akár egy könyvnyi terjedelemben tudnék mesélni. A húsvét nagyon érdekes volt, a másodnapi locsolkodás miatt. Rákoshegyen éltem hároméves korom óta. Kik laktak az utcánkban, a gróf Csáky utcában? Az elnevezés is érdekes, ugyanis Csáky gróf kiváló kultuszminiszter volt, aki Európában legelőször szervezte meg az országos óvoda hálózatot, a XIX. század végén. A sarkon állott az Ő tervei szerint épült, modern tipus-óvoda, ma is korszerű. Persze az utcát 1948-ban Ságvárira nevezték at, majd 1957-ben Sóskára. Mindkét név méltatlan az eredetihez képest.

Az utcában minden második házban Nagy-Magyarország Trianonban elcsatolt területeiről Pestre költözött, vagy ide száműzött család élt. Szüleimmel együtt szenvedtek a pesti, városi élettől, és előbb-utóbb összeszedtek egy kis pénzt, és kiköltöztek kertes házba, építettek, ápolták a kerteket, visszaálmodták magukat szülőföldjükre. Szüleim is így éreztek. Így aztán, mikor húsvéthétfőn megindultam, szépen felöltözve, zsebemben parfümös üveggel, amit édesanyám töltött meg a kapható legjobb illatszerrel , (-azt mondta: - Fiacskám, ha meglátogatod a kislányokat és a szomszéd néniket, csak a legfinomabb parfümöt viheted!“) sorban becsengettem a házacskákba. Iskolatárs lányok nem laktak akkor az utcánkban, valójában nem is tudtam, hol laknak. Itt csupa 40-70 éves nénik vártak. Szépen, megterítve, süteményekkel és némi édes likörrel, köztük a legtöbb saját készítésű, körtéből, dióból. És meséltek.

Reggelig hallgattam volna mindegyiket. Strisch néni Szabadkáról mesélt. A nagy bálokról, ahol ő volt a legszebb, neki udvarottak a fiúk, Strisch bácsi a zenekarban csellózott, amit most is megtett, minden vasárnap délután ennek a széphangú hangszernek dallamai áradtak szomszédságunk utcai ablakából. Ilonka néni Kolozsvárról beszélt, ahol a bátyja most is gyógyszerész. A menekülésük körülményeit is hallgattam, izgalmas, , veszélyes helyzeteket. Két házzal odébb Máramarosról szóltak a történetek, majd Fiuméról, Bártfáról, Székelyudvarhelyről, Háromszék apró falvairól, Brassóról. Hét évesen sok mindent tudtam Trianonról, a régi Magyarországról.

Az ünnep előhívta a régi emlékeket, azokkal együtt kirajzolódott egy kisgyerek számára az a világ, amiben neki is élnie kell.

- Mit üzennél a mai ifjúságnak az ünnepekről?

Nem nagyon szeretnék üzenni semmit. A mai ifjuság erősen két részre oszlik, a többség a médiák megtervezett befolyása alatt áll. Minden gondolatot előre elkészített terv szerint ültetnek beléjük, megtervezik évekre előre a divatot, amit követniük kell, a sztárokat, akiket utánozniok kötelező. Azoknak hiába mondanék bármit.

A másik, kisebb rész, már rájött erre, és tudja, hogy önmagának kell megszervezni az életét, keresi az útját, a sok lehetőség közül, amelyek között nagy a változatosság, mindent meg lehet találni, jót, rosszat. Hozzájuk se nagyon lehet általanosságokat, szózatokat intézni.

Gyanakodnak, mindent ellenőriznek, és helyesen teszik. Velük csak személyesen lehet kapcsolatot találni, ahogy ez számomra meg is történt, amíg, 2002-ig, naponta tanítottam egyetemen. Ott az osztályaim 20 %-a volt ilyen, és velük sok érdekes beszélgetésem volt. Eljönnek kiállításaimra, küzdenek az egyéni sorsukkal.

Nekik üdvözletemet küldöm, az ünnepekről annyit, hogy érdemes gondosan megszerveni azokat, ahhoz mérten, ami rendelkezésünkre áll. Mert, ahogy szerény példámban a húsvéti locsolás eléggé közhelyszerű szokását követve, - kiderül, hogy váratlan és meglepő eredményhez juthatunk.

Az ünnepek révén barátaink, ismerőseink új arcát ismerhetjük meg, megható és felejthetetlen élményekben lehet részünk. Becsüljük meg ünnepeinket.

Szinte Gábor

Lelkészszentelés

Fõtisztelendõ zsinati tagok,

tisztelt vendégek!

Nagy ünnep számomra a mai. A

tegnapi napon, erre készülve, mégis

vegyes érzések kavarogtak bennem.

Egyrészt Ézsaiás lelkületével készültem,

éreztem a hivatás bensõségességét,

felemelõ mivoltát. Másrészt

Jeremiás szorongása kapott el, hogy

én még fiatal vagyok erre a felemelõ, de nehéz szolgálatra.

Féltettem fiatalságom, szabadságom.

Amint önéletrajzomban elmondtam, lehetett volna másként

is. De az élet túl rövid ahhoz, hogy mindent kipróbáljunk,

és így utólag – 6 éves lelkészi szolgálatomra visszatekintve

– látom abban Isten gondviselõ kezeit. És már azt is

érzem, hogy szabadságomat csak Isten akaratának elfogadásával,

törvényeinek betartásával teljesíthetem ki.

Szolgálatra hívattam el. Mint minden munka, a lelkészi is

szolgálat, melyet föl kell vállalni. És tudom, hogy nagy szükség

van rá! Minél inkább kiterjesztjük a tudomány és technika

határait, egyre inkább eltávolodunk egymástól, annál kevésbé

értjük magunkat, társainkat, annál nehezebben

találjuk meg helyünket a világban. Egyre nagyobb szükségünk

van egymásra. Arra, hogy egymást erõsítsük, hogy a

bennünk lévõ Istenarcot egymásban felmutassuk.

A mai napon is Istentõl kérek erõt munkámhoz. Bár tudom,

hogy a bennem lévõ arcát sokszor lebontom, és sokszor

újjáépítem, adja meg számomra azt, hogy minden nap megújult

erõvel, vidáman és bizakodva láthassam el munkámat.

A mai nap a köszönet helye is.

Köszönöm Istennek, hogy megtartott, hogy itt és most

elõttetek állhatok.

Köszönöm szüleimnek, hogy páratlan szeretettel egyengették

utamat. Hogy felnevelésem és taníttatásom kapcsán a

legnehezebb áldozatoktól sem riadtak vissza.

És köszönöm gyülekezeti tagjaimnak, hogy itt vannak.

Hogy mindig önmagukat adták, hogy mindig a legnagyobb

szeretettel viszonyultak hozzám. Hogy elfogadtak, hogy nagy

szeretettel nézték el akár ifjúkori botlásaimat is. Tudom, hogy

szükségük van rám, ugyanakkor nekem is nagy szükségem

van rájuk.

És köszönöm egyházamnak, hogy befogadott. Hogy egyengette

utamat, támogatott. A továbbiakban is a kölcsönös szeretet,

segítségnyújtás és bizalom jegyében szeretném e kapcsolatot

megélni.

Áldja meg Isten ünneplésünket, életünket, szeretteink

életét.

Máté Ernõ lelkész

Válasszatok még ma!!!

Józsué k. 24. r. 15. v.

Pál I. Kor. lev. 9. r. 6. v.

Ez ünnepen egyházunk régi

és újonnan választott tisztségviselõinek

beiktatásán, valamint

egy fiatal szolgatársunk felszentelésén

Istentõl nyert pünkösdi

lélekkel felvértezve indulunk a

jövõ felé. Számunkra, akik szolgálatra

szegõdtünk el, szinte

imádság Mécs László sokat idézett

versének „ránk illõ”, néhány

szakasza: „Amikor születtem,

nem jeleztek nagyot / messiás-mutató különös csillagok, / csak

az anyám tudta, hogy királyfi vagyok. / A többiek láttak egy

síró porontyot, / de anyám úgy rakta rám a pólyarongyot, /

mintha babusgatná a szép napkorongot. /…Isten tudja, honnan,

palástot kerített, / aranyos palástot vállamra terített, / fejem

fölé égszín mosolygást derített.” Fiatal lelkésztársunk is,

saját bizonysága szerint, ilyen isteni-anyai áldással választotta,

vállalta ezt a palástos küldetést. Az ószövetségi intelem is

ez apostoli példaadáshoz határozottságot kér: „Válasszatok

magatoknak még ma, akit szolgáljatok…, én azonban és az én

házam az Úrnak szolgálunk.” Amikor elszegõdünk Isten hívására

az Õ és Ember szolgálatára, bizony Ady Endréhez hasonlóan

addig küzdjünk, amíg meg nem nyerjük a kikezdhetetlen

hitet, el nem végezzük futásunkat. Egy lelkésznek mindig az

élet ütõerén kell tartania egész valóját: értelmét, érzelmét,

cselekvõ készségét. Annyi mindenhez hasonlítják a mi lelkészi

szolgálatunkat, életünket. A jó pap olyan, mint az üllõ, a

súlyos kalapács alatt nemcsak a megmunkált darab formálódik,

de minden ütés hatására az üllõ is erõsebbé válik. Azt

mondják, hogy a jó hangszerkészítõk napokon keresztül járják

az erdõket, és kopogtatják a fákat, hallgatva azoknak a

„dallamát”, és így választják ki a legmegfelelõbbeket megálmodott

hangszerük elkészítéséhez. Isten is így választ ki minket,

szépen szóló muzsika kell legyünk az Õ kezében, hang,

ami a féktelen világ zajában megnyugtat, olyan hang, amirõl

majd a számadáskor elmondhatjuk: „Egy hang voltam az Isten

énekében, / És kár lett volna el nem hangzani!” Nem éppen

vallásos világunkban szinte naponta meg kell harcolni a

hitnek szép harcát. Amikor annyi ordas eszme uszul ránk, és

veszélyben vannak történelmi keresztény magyar értékeink,

köztük unitárius értékeink is, csak úgy lehet eredményesen

futni, ha olyan bíztatás van mögöttünk, mint amilyent a neves

egykori kolozsvári teológiai tanár, Simén Dániel írt egyik

könyvében ajánlásként: „Barátaimnak, akiket harcos hit tüze

hevít!” Ha ez a tûz, pünkösdi láng nincs meg bennünk, szándékaink

nem jutnak el az emberek szívéhez. Nekünk mindig

úgy kell dolgozni egyházunkban, itt az Anyaországban úgy

kell forgolódjunk, hogy szívünk felõl mindig Erdély legyen, az

egyedüli magyar földön született egyház bölcsõje! Nincs szükségünk

szabadosságra, értékromboló divatokra. Nehezen

tudom elképzelni, hogy e gyönyörû templom, vagy bármely istenháza,

vagy imaterem piacán az Úrasztala mellett férfi és

nõpárok, kéz a kézben várják a lelkész házassági megáldását.

Szomorú látvány lenne istentiszteleteinken gyenge füvektõl

gyenge lábon álló gyenge akaratú emberek homályos tekintetével

szembesülni. „Nem az egészségeseknek hanem a betegeknek

van szükségük orvosra!”, hogy jöjjenek közénk és példaadásunk

által legyenek újra teljes értékû emberekké, Isten

gyermekeivé! Van mi ellen és miért küzdeni bõven! Minden

kívülrõl és belülrõl jövõ baj, nyomorúság ellen válogatás nélkül

fel kell venni a küzdelmet. Számunkra a közel félévezredes

lelkiismereti és vallásszabadság törvénye olyan erõforrás,

ami kicsinységünkben is meg fog tartani. Akkor is, ha naponta

érezzük, hogy mellõznek. Erdélyben magyar unitáriusokként

nemzeti kisebbségben kellett küzdeni, az Anyaországban

vallási kisebbségben kell harcot folytatni. Ez akkor is

igaz, ha lexikonokban, kiadványokban sokszor meg sem említik

az 1568-as világméretû örökségünket. Ezzel nem lehet

egykori mártírjainkat kitörölni a történelmünkbõl, mint

ahogy arra példát adtak, amikor Alvinczi György

nagyharsányi vértanúnk emléktábláját csak több száz kilométer

távolságban lehetett felavatni a helyszíntõl. Fájdalmas

minden Pünkösd elõtt hallani a „nemzetegyesítõ” csíksomlyói

búcsún és mindenhol, hogy az unitáriusok támadása ellen

fegyvert fogott gyergyóiak gyõzelme emlékére gyûl össze búcsúra

félmillió ember, köztük a sok unitárius is. Ilyen csata

nem volt, ez történelemhamisítás. Ugye testvéreim, szolgatársaim,

felszentelendõ lelkésztársunk, mennyi tennivaló párosul

ahhoz az aranyos palásthoz, amit az Isten és édesanyánk

vállunkra kerített-terített? A nemrég elhunyt nagy pápa

egyik itteni látogatásakor így imádkozott az égiekhez: „Minden

embert rád bízunk, mindenek elõtt a legvédtelenebbeket,

a még meg nem született és a szegénységben, nyomorban születõ

gyermekeket. A fiatalokat, akik életcéljukat keresik, a

munka nélküli embereket és azokat, akik éhségben és betegségben

szenvednek. Rád bízzuk a szétszakadt családokat, az

idõseket, akik mellett nem áll senki, és mindenkit, aki elhagyatott

és reménytelen… Segíts fiaidnak és lányaidnak a próbákban,

amelyeket a hétköznapok tartogatnak mindenki számára.

Add, hogy mindannyiunk közös fáradozásának

köszönhetõen a sötétség ne gyõzhessen a világosság felett!” A

Dalai Láma ír így: „Sose add fel! Bármi történjék is, ne add fel!

Erõsítsd meg szívedet. Túl sok energiát fordítunk az ész fejlesztésére,

ahelyett, hogy a szívünket edzenénk!” A Jézus terhe

gyönyörûséges, sok áldozatot, lemondást kér, de szép hordozni.

Isten szolgájának egyformán kell itt és most jó

kereszténynek és jó magyarnak lenni. Ez a mi helyzetünkben

elválaszthatatlan. E munkában áldjon meg minket, de fõleg

Téged az Isten! Ámen

B. L.