Gondolatok

a délkelet-ázsiai
szökõár után

Az újév elsõ napjaitól a televízió képernyõjén és az újságok címoldalain a
délkelet-ázsiai földrengés és szökõár pusztításának nyomaival kellett szem­besülnünk.
A romba dõlt falvak, elsodort üdülõte­lepek, a temetetlen halottak látványa
sokkoló volt. A cunami áldozatainak száma a híradások szerint már a
százhatvanezer fõt is elérte. Ilyenkor önkén­telenül is fölmerül a kérdés: Hogy
történhetett meg mindez? Hogyan engedhette meg az Isten ezt a szörnyû
pusztítást? Ezek a kérdések mindannyi­szor elõtörnek belõlünk, valahányszor
természeti csapásokkal, háborúkkal, terrortámadásokkal, vagy egy halálos
betegségben szenvedõ kisgyer­mekkel találkozunk. Hol van ilyenkor Isten? Hi­szen
szüleinktõl, lelkészeinktõl azt hallottuk, hogy Õ mindentudó, mindenható,
mindenre képes. Mi­ért nem avatkozott hát közbe? Talán Isten még­sem olyan jó?
Vagy csupán közömbös?

Hogy a kérdésre felelni tudjunk, elõször tisztáz­nunk kell, hogy milyen
istenképben gondolko­dunk. Isten teremtett-e bennünket a saját kép­mására,
megosztva velünk a teremtés és a földi lét felelõsségét, avagy mi teremtettünk
istent a saját hasonlatosságunkra, egy antropomorf, szeszélyes, a világot
játszótérnek tekintõ, felhõk tetején üldö­gélõ szakállas öregúr személyében?
Sajnos a vallá­sok egy jelentõs része az utóbbi felfogást tette, s te­szi ma is
magáévá, ily módon elhárítva magától a felelõs emberi magatartás
szükségességét.

Én azonban unitárius egyházunk tanítását idézve vallom: „Isten lélek, Isten
szeretet, Is-ten a mélység.” Bizony Isten a mélység, mely a szívén hordozza
az egész Világegyetemet, a csil­lagrendszereket, a bolygókat, s az azokon
találha­tó valamennyi létezõt. Ebben a végtelen élõ rendszerben semmi sincs
kizárólag önmagá­ért, minden kölcsönös függõségben létezik,s ennek az
isteni rendnek vagyunk mi is részesei. Nem egy a világtól elkülönült kényúr
rakosgatja a bábokat, hanem a teremtõ gondviselés az egyes létezõkön
keresztül nyilvánul meg. A szorgos méhek porozzák be a virágokat, de az
álla­tok sem élhetnének növények nélkül, s mi embe­rek is folyamatosan
függésben élünk a ter­mészettõl, s ily módon Istentõl.

De ez a függõség kölcsönös, s felelõsséget ró a magát gondolkodónak nevezõ emberiség
vállára. A bolygónkon bekövetkezõ természeti kataszt­rófák jelentõs hányada
az emberi tevékeny­ség következménye. A kiváltó okok a levegõ, a talaj, vizeink szennyezettsége, az ózonréteg elvé­konyodása, a Föld felmelegedése. A háborúkat emberek indítják, a rablógyilkosságokat sem Isten követi el, s a különbözõ társadalmi problémákért, szegénységért, túlnépesedésért is mi vagyunk a fe­lelõsek. Nagyon sok súlyos betegség is a helytelen táplálkozás, egészségtelen élet-és gondolkodás­mód
következménye.

Természetesen a kép ennél árnyaltabb. Egy kontinentális jelentõségû földrengés, egy kisbolygó
becsapódása nem írható a környezetszennyezés ro­vására, s nem minden betegség
magyarázható az egészségtelen életmóddal stb. Erre a kérdésre csak akkor
kaphatunk õszinte választ, ha el­vetjük túlzottan emberközpontú világszem­léletünket.
Nem értelmezhetjük szó szerint azt a bibliai verset, mely szerint az Úr az
ember kedvé­ért teremtette a Földet, sõt az egész Univerzumot. Engedni kell
gõgünkbõl, s el kell fogadni, hogy az ember csupán egyike a több milliárd
élõlény­nek, s az óceán felszínén lebegõ alga, vagy az erde­inkben lakozó
szarvas éppúgy Isten túláradó szere­tetének a megnyilvánulása, mint mi magunk.
Ha ezt el tudjuk fogadni, akkor megértjük, hogy egy földrengés önmagában nem
rossz és nem jó. Azok számára, akik most szeretteiket gyászolják a
földmozgás rossz volt, de ne feledjük, a tekto­nikus lemezek mozgása
tette lehetõvé, hogy az emberi élet kialakuljon és elterjedjen Földünkön.
Egy nagy meteor becsapódása a dinoszauruszok számára a pusztulást jelentette,
de helyet biztosí­tott az emlõsök térfoglalásának. A testünket emésztõ
baktériumot gonosznak, Isten csapásának tekintjük, de évmilliókkal ezelõtt mi
is hasonló egysejtûek voltunk.

Azok a százezrek, akikrõl ma kegyelettel emlékezünk, nem éltek, s nem haltak meg hi­ába.
Ahogy minden vízcsepp visszatér az óceánba, amelybõl vétetett, úgy õk is
megtértek Istenhez, akibõl létük kiáradt, s ahogy minden egyes víz­csepp
táplálja a növényeket, majd gazdagítja a vi­lágtengert, ezek az emberek is
hozzájárultak a te­remtés mûvéhez, a világot folyamatosan fenntartó, változó és
megújuló, nemcsak az emberekért fele­lõs isteni gondviselés munkájához. Mert
Isten, az Univerzum teremtõ és éltetõ szelleme örök, s általa mi mindannyian
ennek az örökkévalóságnak a ré­szei vagyunk.

Cseszneky Milványi Miklós

A Szeretet tovább „működik”…

„Menni kellene házról / házra, városról városra, mint / egy izzadt, fáradt, fanatikus / csavargó. Csak két égő szememet / szakadozott ruhámat, porlepett / bocskoromat hívni bizonyságul / a SZERETET NAGY IGAZSÁGA MELLÉ. / És rekedt hangon, félig sírva, / kiabálni minden ablak alatt: / szakadt lelket foltozni, foltozni! / tört szíveket drótozni, drótozni!”- írja Dsida Jenő erdélyi költő egyik versében. Még az új esztendei tervezgetésbe bőven belefér e vers üzenet-felhívása. Vajon megtaláltuk-e karácsonykor, ami veszni látszott az adventi úton. Ünnepek után sok-sok emberrel volt alkalmam beszélgetni arról, hogy velünk „ez is megesett”. De itt az új lehetőségek esztendeje, és ragadjuk meg az alkalmakat, ahogy az írás mondja: „áron is megvegyétek!” Főképpen akkor, ha a „tört szívek”, „szakadt lelkek” részéről jön a hívás. Sokak kezében ott a folt és a drót. Leveleket írnak a határon túlra testvérközségekhez, városokhoz, gyülekezetekhez, levelek jönnek a határon túliaktól testvérközségekhez, városokhoz, gyülekezetekhez: a szeretet tovább „működik”. És meglesz annak magvetése! Reménykedő szívek bizakodva vetik a sorokat papírra, hogy nem jön, nem jöhet „százötvenéves éj” /Reményik Sándor: Mohács után/. A termés beérik, mert ez az isteni törvény útja. Csak ne kínozzuk egymást, „hogy ki volt a hibás, … testvér, ne kérdezd, / Főúr, főpap, jobbágy vagy köznemes? / Mindenki bűnös volt és senki sem …”. Micsoda útravalót ad Reményik! Mindenki „Dolgozzék, imádkozzék, tűrjön, várjon, / S a sírba is reménysugárral szálljon, / Ha könnyel sózott kenyerét megette. / MERT VÁLTOZNAK A CSILLAGOK FELETTE!” Mécs László papköltő 110 gyermek, eső által elvert, elmaradt kirándulásának kapcsán így szól hozzánk: „Ki érti Istent? Titkos terveit? / Miért ríkatja meg kedvenceit? / Most millió vetésnek szomja van, / s az Istennek mindenre gondja van, / ezer erdőnek szomjas lombja van, / sok-sok szegénynek kenyérgondja van, / s az Istennek mindenre gondja van: / felhőkannákból mérföldek felett / erdőket öntöz, búzát, réteket, / s elázik közben egy kirándulás, / sok öröm-sátor, ábránd, kacagás. / Ne sírjatok, aprócska magyarok, / mesénkben mink is így jártunk, nagyok. / Akartunk menni szebb jövő felé, / s vihar-sövény állt lábaink elé. / Isten küldött egy véres felleget, / vérzápor hullott, sírtunk eleget, / eláztatta az öröm-sátrakat, / zokogás rázott gyávát, bátrakat, / Új, szebb tavaszba, mint madarak, / készültünk, s a majális elmaradt. / Ki érti Isten titkos útjait? / Kedvenceit miért ríkatja itt? / Újabb kirándulásról álmodunk, / s elindulunk, ha kivirul botunk.” Sok-sok új esztendei lehetőségeink közül, hadd mondjam el én is, hogy üzenetet kaptunk az Erdélyben lévő, háromszéki Árkos testvéregyházközség lelkészétől, presbitériumától. Megajándékoztak egy, a Kárpátok erdejéből kivágott fából készített, faragott kopjafával. Ez a fa éltre kel 2005. július 31-én, az alföldi unitárius búcsú alkalmával Füzesgyarmaton, a fehérre meszelt templom melletti szoborkertben a többi emlékjel társaságában. Ez lesz a TESTVÉRISÉG KOPJAFÁJA. Jövünk – írja a lelkész –, sokan el fogunk jönni, hogy együtt velünk, e táj, e vidék népével, vallásra és ideológiára való tekintet nélkül hitet tegyünk együvé tartozásunkról, igaz testvériségünkről. Hívással fejeződik be a fájdalmasan bizakodó levél. De a nyári találkozásig jöjjenek, minél többen vegyék útjukat a vadregényes Erdély felé, mert annak székely-magyar népe tud fájni, de megbocsátani is. Várnak mindenkit az erdélyi falvak, városok, gyülekezetek, hegyek, folyók, pisztrángos patakok, tündérlakta tavak, mert a szeretet „működik” tovább. Székely János tiszteletes és presbitériuma szavát, tudom, hogy nagyon sokan lesznek, akik meghallják, de természetesen, ahogy az Írás mondja, lesznek, akik hallanak, de mégis süketek, látnak és mégis vakok maradnak. A lehetőségek botja a kezünkben van, egy percenet alatt ide iramodik a tavasz, és elindulunk, mert kivirágzik a botunk, újabb kirándulásokra, arra, ahol kél a nap, ahol úgy várják, hogy változzanak a csillagok felettük. Testvéreim, ugye ott lesz a mesebeli szabólegények minden kelléke zsebünkben, mindig kéznél: „Szakadt lelket foltozni, foltozni! / tört szíveket drótozni, drótozni!”

2005. farsangján Balázsi László

Dobai István /1899 - 1939/

Dobai István a múlt század unitárius lelkész-költője. Élete, lelkészi tevékenysége és az irodalomban való részvétele még feltárásra vár.

Néhány mondatos rövid életrajzát a Keresztény Magvetőben Vári Albert /1938/, az Unitárius Értesítőben /1938/ Benczédi Pál, az Unitárius Egyházban Bede Emil és az Unitárius Közlönyben /1938/ egy névtelen tudósító adja közre. A Balogh Edgár szerkesztette Romániai Magyar Irodalmi Lexikon /1981/ is keveset közöl életéről és az Unitárius Kislexikon is /1999/ csak az előbbieket összegezi. A kevés tudósítás egybevetésével Dobai Istvánról az alábbi tudott:

1899. január 22-én születik Székelyudvarhelyen. Korán árvaságra jut. Édesapja még születése előtt, édesanyja nem sokkal születése után elhalálozik. Nagynénje neveli föl, aki beíratja az udvarhelyi Tanítóképzőbe. Itt tanítói képesítést az I. világháború utolsó évében szerez. Rövid katonai szolgálat után – a háború befejezésével – beiratkozik a kolozsvári Unitárius Teológiára és a Ferencz József Tudományegyetem bölcsészeti karára.

Benczédi Pál szerint nem születik unitáriusnak, de sem ő, sem a többi életrajzírója nem közli, hogy melyik egyház tagjaként nő fel és, hogy mikor csatlakozik az Unitárius Egyházhoz? Az tudott, hogy Székelyudvarhelyen 1905-től van önálló Unitárius Egyházközség, de feltételezhető, hogy Dobai csak a háború után lesz tagja az Unitárius Egyháznak. Az unitárius teológiáján nyer lelkészi szolgálatra feljogosító képesítést.

A Teológián tanuló és a pályakezdő Dobainak sok nehézséggel kell megküzdenie. Ezt a korabeli élet nehézségei okozták. Gondolunk itt Erdélynek a Román Királysághoz való csatolására, a közélet, - a tanügy, - az addigi irodalmi élet teljes fölszámolására tett lépésekre, a nyelvvizsgákra, a be- és áttelepülésekre. Ezek miatt a teológiai hallgatóknak is meg kell küzdeniük a létfenntartás nehézségeivel. Magukratalálásuknak egyik bizonyítéka a szellemi élet újjáteremtése érdekében végzett törekvésük. Az Unitárius Teológiát a magyar értelmiségi fiatalság találkozóhelyévé teszik. Életre hívják a „Tizenegyek” néven ismert irodalmi csoportosulást, amelynek tagjai között két unitárius teológus Szent-Iványi Sándor és Dobai István mellé sorakozik fel a későbbi unitárius újságszerkesztő Jakab Géza. Az 1923-ban megjelenő „Antológia” Dobait, mint költőt mutatja be, jóllehet az Unitárius élet 1981. 3. szám 4. oldala Dobait, mint az Antológia novellaíróját említi meg.

Dobai a teológiai tanulmányok alatt ismerkedik meg a német teológus Otto Rudolf nézeteivel. Teológiáját az ő elméletére alapozza.

Lelkészi szolgálatát Homoródújfaluban kezdi, majd a vargyasi népes gyülekezetben folytatja. Az Unitárius Közlöny szerint /1938. 224. oldal/ a „lelkipásztori munkában teljes odaadással merül el. Érzi népének szíve dobbanását, és mindent megtesz az egyesért és az egyházközségért”. Közvetlen lelkész szolgálatát a nép szolgálatával egészíti ki. Részt vesz a szövetkezeti mozgalomban, a falufejlesztésben, az ifjúsági konferenciák tartásában. Egyik előadója a nagysikerű székelykeresztúri Ifjúsági konferenciának, melyen részt vesz Boldogfalva, Újszékely, Sárd, Fiatfalva, Csekefalva, Nagy- és Kissólymos ifjúsága.

Dobai István irodalmi munkásságát a „Tizenegyek” néven ismert irodalmi csoportosulás tagjaként kezdi. Ír verseket, tanulmányokat, elmélkedéseket és novellákat. Ezek többsége az egyházi lapokban kerül kiadásra. Legtöbb versét az Unitárius Közlöny adja ki.

Dobai részt vesz a korabeli költészetben is, ahol olyan ismertnevű költőtársai vannak, mint József János tanító, Győrffy József törvényszéki fogalmazó, Reményik Andor mérnök, Ürmösiné Kántor Gizella, Halmágyi Samu tanár-publicista stb. – kik szintén önálló verseskötettel gazdagítják a magyar irodalmat.

Dobai 1922-ben „Messiásod” című verseskötetével lép a nyilvánosság elé. Verseskötetéről sem kellő ismertetés, sem kellő méltatás nem jelenik meg. Az a néhány sor, amely fölemlíti a kötet megjelenését, mindössze arról tudósít, hogy „versein Ady hatása érzik. Azok dallamosak. Bennük egy nemes lélek eszményei ragyognak.” Kötetének címadó verse először az Unitárius Egyház című lapban jelenik meg /1922/.

Az Unitárius Közlöny 1927 és 1938 között 25, különböző témájú versét közli. Ezekben az a lelkész szólal meg, aki állandó kapcsolatot tart fenn Istennel, kihez elvezeti a kezeire bízott híveket. Mivel versei az „unitárius” lelkész gondolatát és érzésvilágát közlik, az eddigi korok, egyházi alapon bíráló irodalmárai nem foglakoznak vele.

E hiányt pótolja fenti bemutatása.

Az alábbi kis vers a reggeli harangszó hallatán születik lelkében:

Szól a harang

Szól a harang: giling-galang!

Hull a hajnal friss harmatja

Kél az Isten dicső napja,

Fű, fa virág ébredjetek!

Hajtsátok meg fejetek

Zümmögj bogár! Meghallgatja

Mindnyájunknak édes Atyja.

Szállj pacsirta, szállj magasan

Imádkozzál kis madaram!

Csörögj patak, sóhajts erdő

Dicsértessék a Teremtő!

Két kezedet összetéve

Ember, fohászt küldj az égbe!

Aki gondot visel rátok:

A jó Istent imádjátok!

Szól a harang: giling-galang! /L: Unitárius Közlöny 1933. 125. oldal/

Kelemen Miklós

Kemény Gábor (1883-1948)

Kemény Gábor, akit az utókor – halála után még 15 évvel – „a nagy magyar pedagógusok” közé sorol, aztán elfelejti, Szarvason születik 1883. június 1-én, iparos /szabó/ családból.

Középiskolai tanulmányait Szarvason végzi. Vándor Jenő „Kemény Gábor indulása” című tanulmányában elmondja, hogy már a diák Kemény Gáborban jelentkezik a pedagógiai hajlam. Az óra közötti szünetekben tanítja gyengébb diáktársait. Pályadíjat nyer egy hazafias tárgyú költeményével. Szerkesztője a „Zsengék” című iskolai lapnak. Később, híressé váló két osztálytársával, a költő Gyóni Gézával és a drámaíró Katona Sándorral önképzőkört alapítanak és lapot adnak ki. Mind a három – mint diák – ír a Képes Családi Lapokba. Kemény Gábor és Katona Sándor közösen írnak színdarabot, melyet egyenesen a Nemzeti Színháznak ajánlanak fel, - de az elutasítja. Ebben az időszakban, a különben jó előmenetelű Kemény Gábor bizonyítványa leromlik, de összeszedi magát és jelesen érettségizik. Egyetemi tanulmányait Budapesten és Kolozsvárt végzi. 1906-ban szerez tanári és bölcsészetdoktori oklevelet.

A Kenyeres Ágnes-féle Magyar Életrajzi Lexikon szerint Kemény Gábor 1907-ben a soproni Lähne-Intézet tanára. A következő évben – 1908-ban – már a tordai Unitárius Gimnáziumban tanít, - egészen 1918-ig.

Hogy a szarvasi születésű és Kolozsvárt tanuló ifjú mikor kerül kapcsolatba az Unitárius Egyházzal, azzal életrajzírói nem foglakoznak. Áttérésének éve is ismeretlen. De, ha azt vesszük figyelembe, hogy a felekezeti iskolákban csak az azon hiten levő tanárok taníthatnak, akkor Kemény Gábornak 1908-ban már unitáriusnak kellett lennie. Unitáriusnak említi az Embernevelés című lap 1948. júniusi száma. Az Unitárius Élet szerint temetésén Barabás István, akkori budapesti lelkész búcsúztatja. Kemény Gábor a tordai Unitárius Gimnáziumban – az akkori kor szokása szerint – beiktatási ünnepélyen foglalja el tanszékét. Ezen a nyilvános ünnepélyen – Köte Sándor szerint – a „Család és iskola” címen tart felolvasást. Tanít latint és magyart. Osztályfőnöke az I. osztálynak. Tanártársaival részt vesz a város kulturális és társadalmi életében. Ír a helyi lapba, családokat látogat és Sophokles drámáiról készít dolgozatot.

1912-13-ban a párizsi Sorbonne Egyetem hallgatója. Itt klasszika , filológiai és pedagógiai előadásokat hallgat. Látogatja az iskolákat és a könyvtárakat. Részt vesz a francia gyermektanulmányozók előadásain. A Sorbonne Egyetemen ismerkedik meg Rousseau pedagógiai elveivel, de foglakozik a svájci és a belga neveléstudománnyal is.

Visszatérve Tordára – amint Kiss Árpád írja – lélektani szemléletű pedagógiát folytat, mely erős szocialista tartalommal telítődik. 1918 őszén megszervezi a Polgári Radikális Párt helyi csoportját. Ezért, és mert haladó világnézettel és társadalmi felelősségérzéssel rendelkezik, 1918-ban a Károlyi kormány alatt főispánnal nevezik ki. Vándor Jenő úgy ítéli meg, hogy ezért lesz főispán, mert „a szegény vasúti bakter fiát is azzal a mértékkel méri, mint a legelőkelőbb mágnásét.”

A forradalom leverése után Békéscsabán, a leánygimnázium tanára. Kiss Árpád szerint nem sokáig tanít. Megromlott egészségi állapota, főként megromlott látása miatt nyugdíjba kényszerül. Budapestre költözik. Itt lakik 1922-től, haláláig, 1948 május 15-ig. E 26 év lefolyása alatt főispáni nyugdíjából és írói munkásságáért járó tiszteletdíjakból él.

Az 1945 évi háború vége Budapesten éri. Az a rövid 3 év alatt, ami számára ezután adatott, különböző tisztségeket tölt be. Így elnöke, majd 1946-tól díszelnöke a Magyar Pedagógusok Szabad Szakszervezetének, alelnöke az Országos Köznevelési Tanácsnak, majd vezetője a Vallás és Közoktatásügyi Minisztérium elvi ügyekkel foglakozó főosztályának. Szerkeszti az Embernevelés című lapot, a Szakszervezet tudományos folyóiratát. Lássuk e laphoz való viszonyát.

Köte Sándor ismertetése szerint Kemény Gábor nézeteinek terjesztője az Embernevelés című folyóirat. E lap arra a feladatra vállalkozik, hogy tájékoztat a világ fontosabb köznevelési eredményeiről, a reformtervekről, a vitákról, a neveléstudomány új problémáiról, az elméleti munkában elért eredményekről és a vitatott kérdésekről. Sugár Béla arról ír, hogy Kemény Gábor a folyóirat köré tömöríti az ország haladó pedagógusait. E folyóiratban vázolja fel az iskolarendszer elvi és eszmei irányvonalát. Sugár úgy tudja, hogy Kemény Gábor e folyóiratban folytatott szakirodalmi munkásságának elismeréséül a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagjává választja.

Mint pedagógus arra törekszik, hogy az iskolából töretlen lélekkel, szabad emberek kerüljenek ki. Lényegesnek tartja az iskolai és a szülői ház viszonyát. Kijelenti, hogy a szülőknek is kötelessége gyermekeik megismerése. Az iskola – mondja – csak akkor töltheti be feladatát, ha élvezi a szülők támogatását. Szerinte a sikeres nevelés fontos tényezője az iskola és a szülői ház harmonikus kapcsolata.

Hangoztatja, hogy az eredményes neveléshez elengedhetetlenül szükséges a gyermek fejlődését, sajátosságait szem előtt tartó módszerek alkalmazása. Így foglalkoztatja az iskolai értékelés, illetve az osztályozás problémája. Az iskolai osztályzást – írja Köte Sándor – társadalomellenes eljárásnak mondja, mely akadályozza az egyén kibontakozását. Kemény Gábor véleménye szerint – olvassuk Köte Sándor egy másik tanulmányában – a tanárnak megértéssel és szeretettel kell tanulmányoznia növendékeit és emberséges viszonyt kell velük kialakítani. Segíteni kell a gyermekek egyéniségének kibontakozását. Az év végén osztályozás nélkül kell megállapítani az előrehaladás mértékét.

A pedagógiai tevékenység vezető elvének a humanizmust mondja. Ő maga a legnagyobb nehézségek közepette is hisz az emberben, s mint pedagógus arra törekszik, hogy az iskolából olyan emberek kerüljenek ki, akik képesek az emberhez méltó társadalmi rend megteremtésére.

Már pályája kezdetén eljegyzi magát a haladó társadalmi mozgalmakkal. Fölemeli szavát a szociális igazságtalanságok ellen. Ahogy Alexis György írja, olyan nevelő és tudós, aki sokfelé ágazó munkásságában őszinte humanizmus és a szociális társadalom megvalósulásának gondolatát igyekszik kifejezni. Azonban tudományos munkáinak nagy része nem jut túl a haladó humanista polgári szemléleten. „Szocialista humanista” – jegyzi meg Kiss Árpád – „aki az értelmi mérlegelés alapján áll és világnézetének határi elmosódnak.”

Köte Sándor szerint Kemény Gábor nacionalista ellenes. Keresi a dunai népek egymásratalálásának útját. Ezért tervez egy Dunavölgyi Pedagógiai Szemlét, mely a közös munkára figyelmeztetné a Duna völgye népeit.

Kemény Gábor széleskörű irodalmi tevékenységet fejt ki. Foglakozik szociológiával, irodalomkrikikával, művelődéstörténettel és vallásfilozófiával. Irodalmi munkásságának központjában a közoktatáspolitika, az iskolai nevelés és a pedagógiai kérdések állanak.

Kilenc könyve és 418 tanulmánya jelenik meg. Kisebb-nagyobb tanulmányai 51 folyóiratban látnak napvilágot. Befejezetlen cikkeinek száma négy. Fordításainak száma hét. Kéziratban marad 10 tanulmánya. Rádióelőadásainak száma 16. a Keresztény Magvetőben 4 munkája jelenik meg. Több tanulmánya álnéven kerül kiadásra. Álnevei: Rab Imre, Törő Gergely.

Kemény Gábort, Sugár Béla magas, szikár lobogószemű emberként írja le, aki mindenkivel szemben türelmes. Nagy tudása és meggyőző érvelése legendaszerű. Életrajzírói különböző tulajdonságait emelik ki. Alexis György társadalmi előítéletektől való mentességét méltányolja. Eszményképének az emberré nevelést mondja. Azt a pedagógiát, amely az egyéni és a közösségi értékeket együtt fejleszti ki. Béki Ernő Kemény Gáborban a magyar szellemi élet elnyomott, de haladó táborához való tartozást értékeli. Kiss Árpád azt jegyzi föl, hogy gazdag élete tele van gonddal, s a napos oldalon való tartózkodást hivatása és emberi erényei sohasem engedték meg. Nem szereti a méltósággal járó külsőségeket, nem ismeri a tudás gőgjét. Benne sohasem különül el a tudós a hivatását szeretettel űző gyakorlati embertől. Jausz Béla abban látja Kemény Gábor személyiségének nagyságát, hogy világosan látja a fejlődés vonalát és a jövő érdekében nem fél kiállni az igazságért. Szakonyi Péter szerint Kemény az elsekélyesedett idők maradi pedagógiájának merész bírálója.

Az 1948. március 15-én széleskörű pedagógiai munkásságáért Kossuth-díjat kapó tudós, az elismerő kitüntetés után még csak két napot ér meg. Kiss Árpád arról számol be, hogy temetésén sírjára a köztársasági elnök koszorúját az akkori közoktatásügyi miniszter helyezi el. A sírnál elhangzó gyászbeszédek a hivatalos Magyarország tiszteletadását fejezik ki.

Egykori lakóháza falán /XIV. Erzsébet királyné útja 11. sz./ 1983-ban emléktáblát helyeznek el. 1989. márciusban megalakul a „Kemény Gábor Iskolaszövetség”. Célja a nevelés haladó hagyományinak folytatása, fejlesztése, a szövetségbe tömörült iskolák közös érdekeinek képviselete, részvétel az oktatáspolitikai döntések előkészítésében, valamint az Embernevelés c. folyóirat újra megjelentetése.

Felhasznált irodalom:

Köte Sándor: „Kemény Gábor válogatott pedagógiai művei”. 1966.

Kiss Árpád: „Kemény Gábor”. Pedagógiai Szemle 1958

Vándor Jenő: „Kemény Gábor indulása”. Pedagógiai Szemle 1958. 7-8.sz.

Köte Sándor: „Kemény Gábor pedagógiai öröksége”. Magyar Ped. 1964.

Sugár Béla: „Emlékezés dr. Kemény Gáborra, szakszervezetünk első elnökére”. Ped. Lapja 1958

Alexis György: „Kemény Gábor halálára” Szabad Nép 1948. máj. 19.

Kiss Árpád: „Kemény Gábor 1883-1948” Köznevelés 1958. máj. 14.

Béki Ernő: „dr. Kemény Gábor” Fórum 1948. 6. sz.

Jausz Béla: „Megnyitó a szarvasi nevelőképzés 100 éves fennállásának évfordulója alkalmából” M. Pedagógia 1964.

Kiss Árpád: „Kemény Gábor 1883-1948” Köznevelés 1948. június 1.

Küküllődombói unitáriusok találkozója Lőrincen

A pestszentlőrinci unitárius egyházközség élete és tevékenysége 2005 -

ben is egy hagyományt követő és megható találkozóval kezdődött. Már

harmadik alkalommal gyűjtik egybe az Erdélyből elszármazott híveket.

Mostani meghívottak Péterfi Sándor tiszteletes úr, Péterfi Erika

tiszteletes asszony, Mátyás Sándor gondnok küküllődombóról és

természetesen az itt élő küküllődombói hívek.

Január 30-án, egy napfényes vasárnap délelőtt gyülekeztünk a lőrinci

unitárius templomban. Az istentiszteletet Péterfi Sándor

lelkész szolgáltatta, aki megindító beszédében elhozta nekünk a

szülőföld üdvözletét, üzenetét amely olyan kapocs, ami összeköt

bennünket bárhol is élnénk. Hiába választanak el kilométerek és emberek

szabta államhatárok, lélekben és imádságban mindig együtt vagyunk, mi a

szeretteinkért aggódunk - akiktől a sors elszakított, ők értünk

imádkoznak - akik elhagytuk a meleg családi fészket. De ha egymást

szeretjük és az Úrban hiszünk, erősek maradunk, ahogy Jézus

mondta: “arról ismernek meg benneteket, hogy az én tanítványaim

vagytok, ha egymást szeretitek”.

Az úrvacsorai ágendát Szász Adrienne, helybéli lelkész tartotta, aki

azt emelte ki beszédében, hogy rá kell lépnünk az egymáshoz vezető

útra, még akkor is, ha ez nehéz és a másik fél ellenségnek tekint,

Jézus is ezt tette számtalanszor az emberek és népek kibékítésére.

Az úrvacsorához Erdélyben, a gondnok felesége által sütött és onnan

ajándékba hozott házi kenyeret és bort használtak. Ezt követően Mátyás

Sándor, a küküllődombói egyházközség gondnoka tartott rövid ismertetőt

közösségük életéről. Elmondta, hogy a falu népe 1568 után áttért az

unitárius vallásra, az egyházközség létezéséről pedig már 1629 - ből

maradtak feljegyzések. Három templomuk volt, az első 1690 körül épült,

a mostanit 1867 - ben fejezték be. Talán semmi sem bizonyítja ékesebben

a küküllődombói unitáriusok akaraterejét és erős vallásos

közösségtudatát, mint az , hogy 250 év leforgása alatt ez a közösség

három templomot emelt. A küküllődombóiak mindig magukra voltak utalva,

megszervezték, felépítették saját életüket, tapasztalataik által.

Szabályokat és belső törvényeket állítottak fel saját maguknak,

társulatokba szerveződve segítették egymást és közös életüket. Ilyen

volt az ifjúsági egyesület, amely, feljegyzések szerint már 1846 - ban

működött és a fiatal legényeket csapatba tömörítve ” Kántálni “

indultak karácsonykor. A XIX. század közepén már olvasótársaság is

alakult és a népnevelés ügyét hatékonyan szolgálta. Az első temetkezési

társulat az 1860 -as évek elején jött létre, most három ilyen társulat

működik és segítik a gyászoló családot. A helyi énekkar ma “

Küküllődombói Kisgyörgy József Dalkör” néven szerepel a köztudatban,

megalakulásának és tevékenységének immár a 155. évfordulóját

ünnepelhetik ez évben. Az 1970 -es évektől kezdve Küküllődombón

rendszeresen működött néptánccsoport és 1928 - ban megalakult a

fúvózenekar is. A Küküllődombóiak mindig nagy hangsúlyt fektettek a

szellemi fejlődésre, önművelésre, a közösségben való viselkedés, egymás

iránti tisztelet és békesség szellemének erősítésére. Ebben fontos

szerepet vállaltak az egyházközség lelkészei, tanítói, énekvezérei is.

Az istentiszteletet a Nemzeti Himnusz és a Székely Himnusz

eléneklésével zártuk. Ezt követően a gyülekezeti teremben, szendvicset

és bort szolgáltak fel, ott kötetlenül beszélgettünk egymással, régi

emlékeket idéztünk fel az évek óta nem látott földiekkel. Köszönjük

ezeket a szép érzéseket, az egymásra találás örömét és hitünk

megerősítését Szász Adrienne lelkésznőnek, a szervezőknek és a lőrinci

híveknek. Jó ötletnek tartjuk ilyen találkozók szervezését, reméljük

más unitárius egyházközségek is részesülnek hasonlókban.

Magyari Éva