Rázmány Csaba: Gondolatok 2005 újév küszöbén

Lekció: 90 Zsoltár1-12.
Textus: Rom, 4, 18. „Jézus a reménytelenségség ellenére is reménységgel hitte, és Isten ígéretét sem vonta kétségbe, sőt megerősödött a hitben, hogy amit Isten ígér, azt meg is tudja adni”:
Minden év kezdetén reménykedve tekintünk a jövőre, és feltesszük a kérdést, mit fog hozni számunkra? Mindenki magára gondol: hány év van még hátra? Közel három évezreddel ezelőtt írta a Zsoltáros: - Éveinknek száma hetven, s ha erősek vagyunk, nyolcvan esztendő. Ebből is a legtöbb betegség, fáradozás, melyek gyorsan elszállnak, mint a köd. Még Goethe is, egy rendkívül sikeres életút után öreg korában azt vallotta, hogy hosszú életéből csak néhány nap volt, amikor igazán boldognak érezte magát. Az emberi lét ennél sokkal több: örökkévalóság. Ennek hitéről beszélnek a népek hagyományai, vallásai. Ezt, és ennek igazságát ismerték fel és vallották az emberiség legnagyobb bölcsei. Ezen a téren legdöntőbb a kereszténység alapítójának, Jézusnak élete, és tanítása. Év elején az ember nemcsak maga jövőjére gondol, hanem népe, közössége, jövőjére is. Benne gyermekeire, unokáira, sőt dédunokáira is, hogy min fog múlni jövőjük, boldogságuk?
Az eddig ismert társadalmi rendszerek mind csődöt mondtak. Átéltük a földi paradicsomot, ígérő kommunizmust. Ígéretekkel és vallásellenes tartalommal jelentkezett a szociáldemokrácia. Most meg tanuljuk a liberális nézetekre épülő kapitalizmust, amely állandó gazdasági krízissel riogatja az embert, s a pénz uralmával a népeket. Minden rendszerben lehet valami jó, de valahol elveszett a társadalmi igazságosság. A francia forradalom által meghirdetett szabadság, egyenlőség testvériséggel szemben, a százezreket lefejező nyaktiló jutott hatalomra, mint az egymást „szabadsággal” - köszöntő kommunizmusban az osztályharc. A feltűnő az, hogy ezeket a rendszereket a vallás üldözése jellemezte. Pedig jöhet bármilyen rendszer, mely lehet, hogy önmagában jónak is ígérkezik, de a valláserkölcsi rend vállalása nélkül mindenképen megbukik. Az unitárius vallású Balogh Edgár, a nagy szociáldemokrata ezzel kapcsolatban így vallott: „Az elárult szocializmus lehetőségeit az ökumenikus kereszténység szeretettanával párosítottam, vigaszt találva Márton Áron püspök biztatásában. A különféle politikai irányzatok plurális egységét csakis a keresztény erkölcs elve alapján tudom elképzelni, egy új világetika kibontakozásában”. Az ember és az emberiség nem lehet kísérleti nyúlként bizonytalan rendszerek áldozata. E veszélytől csak az önismeret, és az erkölcsi rend vállalása mentheti meg az emberiséget. Az ember alkatánál fogva ismerni szeretné önmagát, és jövendőjét. Az újesztendőre vonatkozóan sajnos ez nem lehetséges, annyi azonban igen, hogy lehetőségünk, és tehetségünk birtokában megvalósítsuk az Isteni tervet, hogy ha tehetséget érzel magadban valamire, akkor legyen bátorságod kiművelni és ismertté tenni azt.
De ki ez a nagyra hívatott ember? - kezdtem el töprengeni a kérdésen, és megdöbbenten vettem észre, hogy előttem mennyien próbálkoztak e nehéz kérdést megfejteni.
Látjátok feleim szümtükkel mik vagymuk is a por és homu vagymuk! - mondja több, mint 800 éves első írásos emlékünk a Halotti beszéd. Kosztolányi azonos című, és kezdetű költeménye szerint: Ilyen az ember, egyedüli példány, csoda, megismételhetetlen, „ki küzdve tőr a jobbra”. Már a thébai vének kara Szofoklesz: Ántigoné c. színművében megmondta, hogy „ az embernél jelesebb csoda nincsen”! Egy évvel később a nagy bölcselő Arisztotelész így vélekedik az emberről: „az ember sajátossága a többi lénnyel szemben, hogy ő különbséget tud tenni a jó és a rossz, valamint az igazságos és az igazságtalan között”. Továbbmenve, ki ne ismerné Mózes első könyvét, melyben Éva és Ádám, / a sorrend lényeges /, az Úr tilalma ellenére ettek a tiltott fa gyümölcséből, a jó és gonosz tudás fájáról, amiért kiűzettek a paradicsomból a földre, ahol ismét porrá lettek. Isa por és homu vagymuk!
Az ember nem Mefisztó, aki Goethe szerint: „örökké a rosszra tőr és örökké jót művel”, hanem a jó és a rossz tudója és művelője. Az ember a bűnbeesés következtében nem halt meg csupán halandó lett, állítja Franz Kaffka. Ezzel szemben Nietzsche, azt mondja, hogy az ember: „fájdalmas szégyen”, önmagával szemben a „legkegyetlenebb állat”. És érdekes, hogy Nietzschével szinte egyszerre mondja Dosztojevszkij, Iván Karamazovja: „ a vadállat soha nem tud olyan kegyetlen lenni

mint az ember”! Vörösmarty szerint az ember egyszerre: „örült sár” és „Istenarcú lény”. A Szózat költője, sárkányfogvetemé-nynek nevezi a testvérgyilkosságra is képes embert és megkérdi? „Mi tilt jobbakká lennetek”? „Minden dolog mértéke az ember”, tanította a híres görög bölcs Protagorasz. ”Semmi, ami emberi nem idegen tőlem”, - vallotta Terencius római író. Az ember: „sem nem angyal, sem nem állat, hanem gondolkodó nádszál”, írta Pascal, aki egyformán elítélte azokat, akik egyfolytában dicsérik, vagy egyfolytában korholják az embert. Mik vagyunk hát Testvéreim Atyámfiai? - hogy egyesek Isten csodájának, mások Isten szégyenének aposztrofálnak?
Hiszem, hogy felcsigáztam érdeklődéseteket az emberre vonatkozóan, és az újesztendőben szakítunk majd néhány pillanatot arra, hogy megismerjük magunkat és ezen bizzar kérdésre, megpróbáljuk önmagunkba nézve megadni, vagy megkeresni a választ. Mégis milyen képet lehetne festeni a ma társadalmáról vagy a ma emberéről?

Világunk soha nem volt annyira megosztott, mint ma. Sok az ember, és sok a gond. Életünkre jellemző az aránytalanságok növekedése. Századunk fejlődésben többet adott, mint az egész keresztény időszámítás. Megteremtettük az atomkorszakot és a számítógépek világát, kiépítettünk egy modern, az emberi jólétet minden értelemben biztosító civilizációt. De az elosztás kétségbeejtően aránytalan. A földi javakból csak a kiváltságosaknak jut, a nagy tömeg még mindig naponta vívja csatáját az életben maradásért. A sötét középkorban a jobbágy, ha szorgalmasan dolgozott, legalább ennivalót és egy kunyhót biztosított családjának, ma a nagyvárosok ipari munkanélkülije az utcára került és csak a csoda menti meg az éh, és fagy haláltól. Pesszimista gondolatok ezek az év elején, de ha szembenézünk a valósággal, és lapozgatjuk a statisztikákat, nem lehetünk derűlátók. Persze sok a pozitív előjelzés is. A neoliberalizmus hirdetői egy csodálatos jövőről beszélnek, ahol az ember tökéletesen „szabadnak”, felemelkedettnek érzi magát, kibonthatja saját egyéniségét. A liberális filozófia alapjában véve igen egyszerű, ezért annyira népszerű, főleg a fiatalság körében. Szerintük az igazság nagyon is relatív, talán nincs is, s az egyén, az ember keresheti azt, és saját véleménye szerint meg is fogalmazhatja. A legfontosabb az egyén véleményének a tisztelete és az egyéni szabadság biztosítása. (Szerintem így lesz aztán a bölcsesség, és az ostobaság végeredményben egyenértékű.) Nagy eszmék, ideológiák jöttek, hódítottak és aztán elbuktak. A keresztény hit, a jézusi tanítás kétezer éve tartja magát, de már gyengül, hatása nem átütő. A felnövő és éppen a terjeszkedő liberalizmusból táplálkozó új nemzedék lassan eltávolodik a keresztény eszméktől, és tudományos magyarázatot keres (ha egyáltalán keres) a világ kérdéseire.Van ebből a zűrzavarból egyáltalán kiút? Ledönthetjük-e a pénz bálványát, ami nélkül tulajdonképpen nem létezhetünk? E világszemlélettől való szabaduláshoz bennünk van az esély. Egyszerűen tudatosítani kell azt a tényt, hogy az ember egy isteni akarat, vagy mondjuk úgy, a természet biológiai törvényszerűségének, az emberi szeretetnek, egymásiránti vonzódásnak teremtménye. A Népszabadságban olvastam, amint a magyar származású „pénzguru” Soros György bevallja: „a globalizáció igen kockázatos, bár hozzáteszi: azért hasznos”. Ez ellentmondónak tűnik, minthogy ellentmondásos az egész rendszer. Talán ezt vélte felfedezni Tamás Gáspár Miklós, hogy a gondolkodásban nincs következetesség, az események

bizonyítják, egy elmélet helyességét, vagy hibáit. Amíg a „nagyrahívatottak” valami jobbat, valami emberibbet, mindenki

számára elfogadhatót ki nem találnak, az istenadta nép még sokat fog szenvedni.

És ezzel be is fejezhetném mai mondanivalómat, rátok bízva a döntés lehetőségét, hogy érdemes e néha az embernek önmagába tekinteni és saját magát megismerni? De mivel a prédikációnak kell, legyen egy, un. gyakorlati alkalmazása, nem hagyhatlak, különösen most újesztendő első vasárnapján kétségek között, ezért hát azt mondom, hogy próbálja meg minden ember jobban szeretni embertársát, próbáljon meg minden ember jobban bízni önmagában és a Gondviselő istenben, többet segíteni embertársain. Legyünk jobbak az újesztendőben, mint amilyenek voltunk, és ne egymás kárára, hanem egymás hasznára cselekedjünk, így építve egyházunkat, és Istenországát. Próbáljunk meg a jövőben többet találkozni Istenünkkel szerető édes Atyánkkal, hogy vele és általa tartsuk meg hitünket, drága vallásunkat, anyanyelvünket és nemzeti értékeinket. Ez az esztendő legyen számunkra az-az újesztendő, melyben nem csupán boldog újesztendőt kívánunk egymásnak, hanem megpróbálunk egymásnak boldog újesztendőt szerezni, a hit a remény és a szeretet magasztos érzésein keresztül.
Legyen jelszavunk és programunk Reményik Sándor szava:

Akarom: fontos ne legyek magamnak.

A végtelen falban legyek egy tégla,

Lépcső, min felhalad valaki más,

Ekevas, mely mélyen a földbe ás,

Ám a kalász nem az ő érdeme.

Legyek a szél, mely hordja a magot,

De szirmát ki nem bontja a virágnak,

S az emberek, mikor a mezőn járnak,

A virágban hadd gyönyörködjenek.

Legyek a kendő, mely könnyet töröl,

Legyek a csend, mely mindig enyhet ad.

A kéz legyek, mely váltig simogat,

Legyek, s ne tudjam soha, hogy vagyok.

Legyek a fáradt pillákon az álom.

Legyek a délibáb, mely megjelen

És nem kérdi, hogy nézik-e vagy sem,

Legyek a délibáb a rónaságon

Legyek a vén föld fekete szívéből

Egy mély sóhajtás fel a magas égig,

Legyek a drót, min üzenet megy végig

És cseréljenek ki, ha elszakadtam.

Sok lélek alatt legyek a tutaj,

Egyszerű, durván összerótt ladik,

Mit tengerbe visznek mély folyók.

Legyek a hegedű, mely végtelenbe sír,

Míg le nem teszi a művész a vonót. Ámen!

Elhangzott a 2005 újévi püspöki fogadás alkalmával

Cunami áldozataiért szóló imádság

Uram, még sötétség és csend honolt mindenütt, csak a dombok mögött készítette magát a pirkadat.

Előbb a szürke tűnt el, nyomában a kék és a lila, alig volt maradása a rózsaszínnek is,

És már vörösben ízott az ég alja, amikor megnyílt,

És vakító tűzzel a víz tükrén elömlött a fény.

Uram! Láttam már, láttuk éjből kelő napodat.

Úgy álltunk előtte, mint aki az új születés csodáját látja.

És, aki már látott ily csodát, abban béke volt és szeretet.

Karácsony másnapján, valahol Dél-Kelet Ázsiában is így

kelt a nap az óceán fölött, de azon a napon a csend nem

békét sejtetett, inkább bajt idézett.

Valami derengett, de aztán gyors robajjal a természet

erői oly mértékben csaptak egymásnak, olyan

földrengést okoztak, hogy az egy szökőárt indított útjára mindnégy égtáj felé.

♣

Mondd Uram, azok a pásztorok, akik Betlehem mezői

fölött először látták meg a fényt mitől ijedtek meg?

Mert nem hitték azt, hogy az éjszaka után eljön a

hajnal?

Amikor később üzentél, minden embernek üzentél, hogy

megszületett a Megváltó, mondd, miért keresték őt

Rögvest halálra?

Miért féltek tőle?

Miután élete csupa szeretet volt, mégis megkínozva

halálra adták.

Azt mondják, azt hirdettük, hogy karácsonykor csak a

szeretet jön el hozzánk, hogy a fény jön el és a nyugalom, a megértés és a barátság.

Azt mondják karácsonykor Te jössz az emberekhez úgy,

mint egykor jöttél.

És az idén karácsonykor, annak másnapján valami

olyasmi történt, ami közel kétszázezer embernek okozta

alálát és több, mint tízmilliót tett földönfutóvá.

♣

És ma itt, tőlük tízezer km. Távolságra értük

imádkozunk, azokért a gyermekekért, akik áldozatai

lettek ennek a természeti tragédiának, azokért

a gyermekekért is, akik árvákul maradtak ezen esemény

után.

De imádkozzunk a szülőkért, akik életüket veszítették a

szökőárban, azokért a szülőkért, akiknek a

legfájdalmasabbat kellett elszenvedniük, akik

elveszítették és azóta is siratják gyermekeiket.

Azokért az életekért, amelyek csodával határos módon

menekültek meg, Szumátra és Szomália dombjainak

ölelésében, de egy szörnyű élménnyel élnek azóta is.

De ők legalább megtapasztalták a menekülés csodáját.

Azokért, akik megmenekültek ebből a tragédiából

valami csodával határos módon, és azokért, akiket már

nem találnak meg soha.

Imádkozunk a szökőár után, azért a szeretethullámért,

amely most végigsöpört a földgolyón, az emberi szívek

szeretetét és gondoskodását juttatva el oda, ahol most, ma

legnagyobb a baj.

Imádkozunk minden emberért nemzetiségtől, felekezeti

hovatartozástól függetlenül, akik segítenek a romok

eltakarításának munkálataiban, embertestvéreik

szenvedéseinek enyhítésében, akik segítenek a

legszükségesebb épületek, menedékhelyek, óvóhelyek

felállításában, hogy védelmet nyújtson azoknak, akik

közülünk a legkiszolgáltatottabbak.

És imádkozunk önmagunkért, hogy bennünk

mindannyinkban megmaradjon a szeretet érzése, a

szimpátia azok iránt, akik segítségünkre szorultak, akik

tőlünk, túlélőktől várnak, remélnek valamelyes formában

segítséget.

Add, hogy ezt megadhassuk lehetőségeink, tehetségünk

szerint.

Ámen.

Budapest, 2005.január 15.

K. K. J.

Dr. CSÍKI GÁBOR emlékezete

(1909. június 1. –
2004. december 30.)

A 2004-es unitárius falinaptár közepét jelképesen az
erdélyi Székelykeresztúr unitárius templomának és régi iskolájának színes
fotóanyaga díszíti. Az esztendő szomorúan is jelképes a székelykeresztúri, de
öregségükre Százhalombatta-Dunafüredre került unitárius Csíki-család számára:
az év elején örökre elment Csíki Zsuzsanna (Unitárius Élet, 2004/2) majd őt
követte, az év végén csendesen az utolsó testvér Dr. Csíki Gábor jogtanácsos, a
Budapesti Unitárius Egyházközség hajdani presbitere (2004. december 30.).

Dr. Csíki
Gábor, a hasonló nagynevű budapesti unitárius püspökhelyettes unokaöccse 1909.
június 1-én, pünkösd napján született Székelykeresztúron, a gazdálkodó Csíki
Miklós és Patakfalvi Anna házasságának második gyermekeként. A Trianon utáni
nehéz kisebbségi években a család hat gyermeket, négy fiút és két leányt nevelt
fel. A háború utáni trauma, a nemzetiségi és gazdasági nehézségek miatt akkor
százezrek vándoroltak ki Erdélyből. Így 1928 őszén a fiatal Csíki Gábor is
elindult szerencsét próbálni Amerikába, de csak a magyar fővárosig Budapestig
jutott el, ahol rátermettsége, munkabírása, a gondviselés meg a szerencsés
véletlen bár megpróbáltatások árán, de megsegítette, megtartotta élete végéig
megtalálva mindazt a szépet és jót (család, nemzeti-, vallási közösség), melyre
hívő magyar ember mindig is áhítozik.

Egész életére
meghatározó keretet adott erdélyi származása, neveltetése, Istenben való erős
hite, nemzeti elkötelezettsége, a Budapesti Unitárius Egyházközséghez való
ragaszkodó kötődése. Kezdetben a Hőgyes Endre utcai diákotthonban (Misszió Ház)
kapott szállást, leérettségizett a Lónyai utcai Református Kollégiumban,
következett az önkéntes katonáskodás (1929) majd dolgozni kezdett és teljesen
önerőből elvégezte a kecskeméti jogakadémiát, végül 1937-ben Pécsen szerzett
doktorátust Krisztics professzornál. Mai változó és rohanó világunkban szinte
hihetetlennek tűnik, hogy Dr. Csíki Gábornak egyetlen munkahelye volt: a
Budapesti Gázművek, ahol kezdetben (1933-tól) az órabéres osztályon, majd a doktorátus
után, a gázgyári titkárságon ill. mint jogtanácsos dolgozott egészen
nyugdíjaztatásáig, 47 éven keresztül. Családalapítása is Budapesthez kötődik:
1942. október 11-én feleségül veszi Rácz Erzsébet Zsuzsanna okleveles óvónőt,
házasság, mely boldogságukra két leánygyermekkel (Csíki Tünde, Csíki Anikó),
három unokával (Levente, Gábor, Ezster) és egy dédunokával (Botond) áldotta
meg. Hosszú, szép élete ennek a kiegyensúlyozott több mint félévszázados boldog
házasságnak, megértő drága hitvesének is köszönhető. Feleségének 1994-ben
bekövetkezett halála után, Zsuzsanna testvérével élt szeretett egyetértésben
Dunafüreden (Szazhalombatta), kis házban a természet közelében, ahol még
mozgáskorlátozása ellenére is, minden év karácsonyán úrvacsorát vett a budapesti
Nagy Ignác utcai lelkészétől.

Életének
legnagyobb kockázatát az 51 évvel ezelőtti Don-kanyari szörnyű katasztrófában
való kényszerű részvétele jelentette. Már házasságát követő napokon a frontra
kerül és 1942-43 fagyos tele a második magyar hadsereg katonájaként, az ukrán
fronton Korotojak, Uriv, Voronyezs térségében találja. Saját elmondása alapján
az 1943-as januári nagy áttöréskor „megjárja a poklok poklát”, a Don-jegéről
éhesen és félig megfagyottan kis csoportjával (munkaszolgálatosok és katonák) többszöri
bekerítés után (utoljára Belgorodnál) sikerül áttörnie, kiszabadulnia,
megmenekülnie. Március hónapjában kerül haza a komáromi majd az Alkotás utcai
katonai kórházba tífuszos betegen és olyannyira lesoványodva, hogy felesége és
rokonai sem ismernek rá. Mindvégig az Isteni Gondviselés volt vele. Életét
mentette meg igaz hite és erős élni akarása.

Életakaratára,
munkabírására az elkövetkező évtizedekben is nagy szükség volt. Családjának,
magyarságnak, egyházának szeretetében élte további életét. Igazságát
folyamatosan megharcolta. Szülőföldjétől, Erdélytől és a Székelyföldtől, a
Hargita alatti emberektől soha el nem szakadt. Bár „itthon” volt Magyarországon
minden évben hazalátogatott Erdélybe, hogy „otthon” is legyen. Onnan merített
erőt és feltöltődést hétköznapokra és ünnepekre. Ahogy csak tehette állandóan
gondoskodott, segített és közvetített ember-ember között.

Most búcsúzunk
tőle, kidőlt a nagy fa! Hosszú, értékes, becsületes munkával leélt, megharcolt,
de szép élete üzenet a mának: hinni, remélni, megmaradni. Emléke legyen áldott
és szavai további útravalónk: Legyen veletek a Jó Isten, magyarok!

Wass Albert soraival emlékezve, őrizzük meg
szeretetben emlékét:

„Üzenem az
otthoni hegyeknek:

a csillagok
állása változó.

És törvényei
vannak a szeleknek,

Esőnek, hónak,
fellegeknek

és nincsen
ború örökkévaló.

A víz szalad,
a kő marad,

a kő marad.”

Dr. Kovács J. Attila,
Százhalombatta-Dunafüred, Strand utca 7.

2005. január 15.

Gondolatok a délkelet-ázsiai természeti katasztrófa után

A televízió képernyőjéről, az újságok címoldalairól napok óta a délkelet-ázsiai földrengés, és az azt követő tengerár pusztításának nyomai köszönnek ránk. A romba dőlt falvak, elsodort üdülőtelepek, a temetetlen halottak látványa sokkoló. A cunami áldozatainak száma a híradások szerint immár százezres nagyságrendű. Ilyenkor önkéntelenül is fölmerül az emberekben a kérdés: Hogy történhetett meg mindez? Hogyan engedhette meg az Isten? Ezek a kérdések mindannyiszor előtörnek belőlünk, valahányszor természeti csapásokkal, háborúkkal, terrortámadásokkal, vagy egy halálos betegségben szenvedő kisgyermekkel találkozunk. Hol van ilyenkor Isten? Hiszen szüleinktől, lelkészünktől azt hallottuk, hogy Ő mindentudó, mindenható, mindenre képes. Miért nem avatkozott hát közbe? Talán Isten mégsem olyan jó, egyenesen gonosz vagy csupán közömbös?

Hogy a kérdésre felelni tudjunk, először tisztáznunk kell, hogy milyen istenképben gondolkodunk. Isten teremtett-e bennünket a saját képmására, megosztva velünk a fokozatosan kiáradó teremtés felelősségét, avagy mi teremtettünk istent a saját hasonlatosságunkra egy antropomomorf, szeszélyes, a világot játszótérnek tekintő, felhők tetején üldögélő szakállas öregúr személyében? Sajnos a vallások egy jelentős része az utóbbi felfogást tette, s teszi ma is magáévá, ily módon elhárítva a felelős emberi magatartás követelményét.

Én azonban unitárius egyházunk tanítását idézve vallom: “Isten lélek, Isten szeretet, Isten a mélység.” Bizony Isten a mélység, mely a szívén hordozza az egész Világegyetemet, a csillagrendszereket, a bolygókat, s az azokon található valamennyi létezőt. Ebben a végtelen élő rendszerben semmi sincs kizárólag önmagáért, minden kölcsönös függőségben létezik, s ennek az isteni rendnek vagyunk mi is részesei. Nem egy a világtól elkülönült kényúr rakosgatja a bábokat, hanem a teremtő gondviselés az egyes létezőkön keresztül nyilvánul meg. A szorgos méhek porozzák be a virágokat, de az állatok sem élhetnének növények nélkül, s mi emberek is folymatosan függésben élünk a természettől, s ily módon Istentől.

De ez a függőség kölcsönös, s felelősséget ró a magát gondolkodónak nevező emberiség vállára. A bolygónkon bekövetkező természeti katasztrófák jelentős hányada az emberi tevékenység következménye. A kiváltó okok a levegő, a talaj, vizeink szennyezettsége, az ózonréteg elvékonyodása, a Föld felmelegedése. A háborúkat emberek indítják, a rablógyilkosságokat sem Isten követi el, s a különböző tárasadalmi problémákért, szegénységért, túlnépesedésért is mi vagyunk a felelősek. Nagyon sok súlyos betegség is a helytelen táplálkozás, egészségtelen élet- és gondolkodásmód következménye.

Természetesen a kép ennél árnyaltabb. Egy kontinetális jelentőségű földrengés, egy kisbolygó becsapódása nem írható a környezetszennyezés rovására, s nem minden betegség magyarázható az egészségtelen életmóddal stb. Erre a kérdésre csak akkor kaphatunk őszinte választ, ha elvetjük túlzottan emberközpontú világszemléletünket. Nem értelmezhetjük szó szerint azt a bibliai verset, mely szerint az Úr az ember kedvéért teremtette a Földet, sőt az egész Univerzumot. Engedni kell gőgünkböl, s el kell fogadni, hogy az ember csupán egyike a többmilliárd élőlénynek, s az óceán felszínén lebegő alga, vagy az erdeinkben lakozó szarvas éppúgy Isten túláradó szeretetének a megnyilvánulása, mint mi magunk. Ha ezt el tudjuk fogadni, akkor megértjük, hogy egy földrengés önmagában nem rossz és nem jó. Azok számára, akik most szeretteiket gyászolják a földmozgás rossz volt, de ne feledjük, a tektonikus lemezek mozgása tette lehetővé, hogy az emberi élet  kialakuljon és elterjedjen Földünkön. Egy nagy meteor becsapódása a dinoszauruszok számára a pusztulást jelentette, de helyet biztosított az emlősök térfoglalásának. A testünket emésztő baktériumot gonosznak, Isten csapásának tekintjük, de évmilliókkal ezelőtt mi is hasonló egysejtűek voltunk.

Azok a százezrek, akikről ma kegyelettel emlékezünk, nem éltek, s nem haltak meg hiába. Ahogy minden vízcsepp visszatér az óceánba, amelyből vétetett, úgy ők is megtértek Istenhez, akiből létük kiáradt, s ahogy minden egyes vízcsepp táplálja a növényeket, majd gazdagítja a világtengert, ezek az emberek is hozzájárultak a teremtés művéhez, a világot folymatosan fenntartó, változó és megújuló, nemcsak az emberekért felelős isteni gondviselés munkájához. Mert Isten, az Univerzum teremtő és éltető szelleme örök, s általa mi mindannyian ennek az örökkévalóságnak a részei vagyunk.

Csesznegi Milványi Miklós

Kovács János / 1846 – 1905 /

Ma, a 100 évvel ezelőtt elhalálozott, az 1848-as Kossuth-féle politika egyik hívére, az angol-amerikai unitárius kapcsolatok kiépítőjére, néhai Kovács János tanárra emlékezünk.

Kovács János két évvel a szabadságharc kitörése előtt, 1846-ban született Fiatfalván, egyszerű székely szülők gyermekeként.

Középiskolai tanulmányait Székelykeresztúron kezdte, majd Kolozsvárt folytatta, hol a tanulás mellett Daniel Gábor főgondnok gyermekei mellett töltött be nevelői állást. Az 1868-ban érettségizett ifjút 1870-ben a Főtanács a londoni akadémiára jelölte továbbtanulásra. 1870 őszétől 1872 nyár közepéig a Manchester New College hallgatója volt.

Londonba utazásáról Naplót vezetett. Ebből tudjuk, hogy Kolozsvárról „gyorskocsival” utazott Nagyváradig, innen vonattal Budapestig, ahol négy napig ismerkedve a várossal, április 8-án folytatta útját Bécsig. Itteni négy napos városnézés után Salzburgon Münchenen keresztül ért Zürichbe, ahol 1870. április 25-től augusztus végéig az ottani egyetemen képezte magát. A manchesteri New Collegenek 1870. szeptembertől 1872. júliusáig volt növendéke, majd 1872 őszén kezdte meg tanári tevékenységét Kolozsvárt.

Kolozsvári tanárságának jelentősebb eseményei az alábbiak voltak: 1873-tól a Ferencz József Tudományegyetemen az angol nyelv tanítására kapott meghívást.

1876-ban megalapította az „Angol Társalkodó Kört.”

1877-től 1891-ig a kollégium igazgatói tisztségét töltötte be.

1878-tól a Keresztény Magvető társszerkesztőjeként is működött.

1881-ben az Egyház képviseletében részt vett Londonban a Brit és Külföldi Unitárius Társulat közgyűlésén, hova Felső-Olaszországon keresztül utazva Milánóban felkereste az olasz unitáriusok ismert alakját Braccifortot, majd Turinban az ott tartózkodó Kossuth Lajost, kivel a későbbiekben több levelet is váltott. Angliában egy hónapig időzött.

Ez idő alatt, az angol unitáriusok körében előadásaival 1.800,- Ft-ot gyűjtött a budapesti egyházközség javára, a budapesti egyházközség lelkészi fizetésére pedig évi 100-100 Font-sterlinget.

1882-ben, ugyancsak az E. K. Tanács határozatából az Egyházat az amerikai Saratogában képviselte, az ott tartott „Unitáriusok és más szabadelvű keresztények konferenciáján”. Az itt eltöltött fél év alatt 38 templomban prédikálva, ismertette meg hitrokonaival a magyar unitáriusok életét. Ezen útján előadásaival és felolvasásaival 3.200,- Ft-ot gyűjtött a Channing és a Richmond „tanári szék” javára. Útjáról megemlékeztek a korabeli sajtó legkiválóbb képviselői is.

Kovács János nehéz időszakban töltötte be a kollégium tanár-igazgatói tisztségét. Mint tanár történelmet és angolt tanított, a Papnevelő Intézetben pedig angol nyelvet és irodalmat.

Újév 2005.

Lekció: 90 Zsoltár1-12.
Textus: Rom, 4, 18. „Jézus a reménytelenségség ellenére is reménységgel hitte, és Isten ígéretét sem vonta kétségbe, sőt megerősödött a hitben, hogy amit Isten ígér, azt meg is tudja adni”:
Minden év kezdetén reménykedve tekintünk a jövőre, és feltesszük a kérdést, mit fog hozni számunkra? Mindenki magára gondol: hány év van még hátra? Közel három évezreddel ezelőtt írta a Zsoltáros: - Éveinknek száma hetven, s ha erősek vagyunk, nyolcvan esztendő. Ebből is a legtöbb betegség, fáradozás, melyek gyorsan elszállnak, mint a köd. Még Goethe is, egy rendkívül sikeres életút után öreg korában azt vallotta, hogy hosszú életéből csak néhány nap volt, amikor igazán boldognak érezte magát. Az emberi lét ennél sokkal több: örökkévalóság. Ennek hitéről beszélnek a népek hagyományai, vallásai. Ezt, és ennek igazságát ismerték fel és vallották az emberiség legnagyobb bölcsei. Ezen a téren legdöntőbb a kereszténység alapítójának, Jézusnak élete, és tanítása. Év elején az ember nemcsak maga jövőjére gondol, hanem népe, közössége, jövőjére is. Benne gyermekeire, unokáira, sőt dédunokáira is, hogy min fog múlni jövőjük, boldogságuk?
Az eddig ismert társadalmi rendszerek mind csődöt mondtak. Átéltük a földi paradicsomot, ígérő kommunizmust. Ígéretekkel és vallásellenes tartalommal jelentkezett a szociáldemokrácia. Most meg tanuljuk a liberális nézetekre épülő kapitalizmust, amely állandó gazdasági krízissel riogatja az embert, s a pénz uralmával a népeket. Minden rendszerben lehet valami jó, de valahol elveszett a társadalmi igazságosság. A francia forradalom által meghirdetett szabadság, egyenlőség testvériséggel szemben, a százezreket lefejező nyaktiló jutott hatalomra, mint az egymást „szabadsággal” - köszöntő kommunizmusban az osztályharc. A feltűnő az, hogy ezeket a rendszereket a vallás üldözése jellemezte. Pedig jöhet bármilyen rendszer, mely lehet, hogy önmagában jónak is ígérkezik, de a valláserkölcsi rend vállalása nélkül mindenképen megbukik. Az unitárius vallású Balogh Edgár, a nagy szociáldemokrata ezzel kapcsolatban így vallott: „Az elárult szocializmus lehetőségeit az ökumenikus kereszténység szeretettanával párosítottam, vigaszt találva Márton Áron püspök biztatásában. A különféle politikai irányzatok plurális egységét csakis a keresztény erkölcs elve alapján tudom elképzelni, egy új világetika kibontakozásában”. Az ember és az emberiség nem lehet kísérleti nyúlként bizonytalan rendszerek áldozata. E veszélytől csak az önismeret, és az erkölcsi rend vállalása mentheti meg az emberiséget. Az ember alkatánál fogva ismerni szeretné önmagát, és jövendőjét. Az újesztendőre vonatkozóan sajnos ez nem lehetséges, annyi azonban igen, hogy lehetőségünk, és tehetségünk birtokában megvalósítsuk az Isteni tervet, hogy ha tehetséget érzel magadban valamire, akkor legyen bátorságod kiművelni és ismertté tenni azt.
De ki ez a nagyra hívatott ember? - kezdtem el töprengeni a kérdésen, és megdöbbenten vettem észre, hogy előttem mennyien próbálkoztak e nehéz kérdést megfejteni.
Látjátok feleim szümtükkel mik vagymuk is a por és homu vagymuk! - mondja több, mint 800 éves első írásos emlékünk a Halotti beszéd. Kosztolányi azonos című, és kezdetű költeménye szerint: Ilyen az ember, egyedüli példány, csoda, megismételhetetlen, „ki küzdve tőr a jobbra”. Már a thébai vének kara Szofoklesz: Ántigoné c. színművében megmondta, hogy „ az embernél jelesebb csoda nincsen”! Egy évvel később a nagy bölcselő Arisztotelész így vélekedik az emberről: „az ember sajátossága a többi lénnyel szemben, hogy ő különbséget tud tenni a jó és a rossz, valamint az igazságos és az igazságtalan között”. Továbbmenve, ki ne ismerné Mózes első könyvét, melyben Éva és Ádám, / a sorrend lényeges /, az Úr tilalma ellenére ettek a tiltott fa gyümölcséből, a jó és gonosz tudás fájáról, amiért kiűzettek a paradicsomból a földre, ahol ismét porrá lettek. Isa por és homu vagymuk!
Az ember nem Mefisztó, aki Goethe szerint: „örökké a rosszra tőr és örökké jót művel”, hanem a jó és a rossz tudója és művelője. Az ember a bűnbeesés következtében nem halt meg csupán halandó lett, állítja Franz Kaffka. Ezzel szemben Nietzsche, azt mondja, hogy az ember: „fájdalmas szégyen”, önmagával szemben a „legkegyetlenebb állat”. És érdekes, hogy Nietzschével szinte egyszerre mondja Dosztojevszkij, Iván Karamazovja: „ a vadállat soha nem tud olyan kegyetlen lenni

mint az ember”! Vörösmarty szerint az ember egyszerre: „örült sár” és „Istenarcú lény”. A Szózat költője, sárkányfogvetemé-nynek nevezi a testvérgyilkosságra is képes embert és megkérdi? „Mi tilt jobbakká lennetek”? „Minden dolog mértéke az ember”, tanította a híres görög bölcs Protagorasz. ”Semmi, ami emberi nem idegen tőlem”, - vallotta Terencius római író. Az ember: „sem nem angyal, sem nem állat, hanem gondolkodó nádszál”, írta Pascal, aki egyformán elítélte azokat, akik egyfolytában dicsérik, vagy egyfolytában korholják az embert. Mik vagyunk hát Testvéreim Atyámfiai? - hogy egyesek Isten csodájának, mások Isten szégyenének aposztrofálnak?
Hiszem, hogy felcsigáztam érdeklődéseteket az emberre vonatkozóan, és az újesztendőben szakítunk majd néhány pillanatot arra, hogy megismerjük magunkat és ezen bizzar kérdésre, megpróbáljuk önmagunkba nézve megadni, vagy megkeresni a választ. Mégis milyen képet lehetne festeni a ma társadalmáról vagy a ma emberéről?

Világunk soha nem volt annyira megosztott, mint ma. Sok az ember, és sok a gond. Életünkre jellemző az aránytalanságok növekedése. Századunk fejlődésben többet adott, mint az egész keresztény időszámítás. Megteremtettük az atomkorszakot és a számítógépek világát, kiépítettünk egy modern, az emberi jólétet minden értelemben biztosító civilizációt. De az elosztás kétségbeejtően aránytalan. A földi javakból csak a kiváltságosaknak jut, a nagy tömeg még mindig naponta vívja csatáját az életben maradásért. A sötét középkorban a jobbágy, ha szorgalmasan dolgozott, legalább ennivalót és egy kunyhót biztosított családjának, ma a nagyvárosok ipari munkanélkülije az utcára került és csak a csoda menti meg az éh, és fagy haláltól. Pesszimista gondolatok ezek az év elején, de ha szembenézünk a valósággal, és lapozgatjuk a statisztikákat, nem lehetünk derűlátók. Persze sok a pozitív előjelzés is. A neoliberalizmus hirdetői egy csodálatos jövőről beszélnek, ahol az ember tökéletesen „szabadnak”, felemelkedettnek érzi magát, kibonthatja saját egyéniségét. A liberális filozófia alapjában véve igen egyszerű, ezért annyira népszerű, főleg a fiatalság körében. Szerintük az igazság nagyon is relatív, talán nincs is, s az egyén, az ember keresheti azt, és saját véleménye szerint meg is fogalmazhatja. A legfontosabb az egyén véleményének a tisztelete és az egyéni szabadság biztosítása. (Szerintem így lesz aztán a bölcsesség, és az ostobaság végeredményben egyenértékű.) Nagy eszmék, ideológiák jöttek, hódítottak és aztán elbuktak. A keresztény hit, a jézusi tanítás kétezer éve tartja magát, de már gyengül, hatása nem átütő. A felnövő és éppen a terjeszkedő liberalizmusból táplálkozó új nemzedék lassan eltávolodik a keresztény eszméktől, és tudományos magyarázatot keres (ha egyáltalán keres) a világ kérdéseire.Van ebből a zűrzavarból egyáltalán kiút? Ledönthetjük-e a pénz bálványát, ami nélkül tulajdonképpen nem létezhetünk? E világszemlélettől való szabaduláshoz bennünk van az esély. Egyszerűen tudatosítani kell azt a tényt, hogy az ember egy isteni akarat, vagy mondjuk úgy, a természet biológiai törvényszerűségének, az emberi szeretetnek, egymásiránti vonzódásnak teremtménye. A Népszabadságban olvastam, amint a magyar származású „pénzguru” Soros György bevallja: „a globalizáció igen kockázatos, bár hozzáteszi: azért hasznos”. Ez ellentmondónak tűnik, minthogy ellentmondásos az egész rendszer. Talán ezt vélte felfedezni Tamás Gáspár Miklós, hogy a gondolkodásban nincs következetesség, az események

bizonyítják, egy elmélet helyességét, vagy hibáit. Amíg a „nagyrahívatottak” valami jobbat, valami emberibbet, mindenki

számára elfogadhatót ki nem találnak, az istenadta nép még sokat fog szenvedni.

És ezzel be is fejezhetném mai mondanivalómat, rátok bízva a döntés lehetőségét, hogy érdemes e néha az embernek önmagába tekinteni és saját magát megismerni? De mivel a prédikációnak kell, legyen egy, un. gyakorlati alkalmazása, nem hagyhatlak, különösen most újesztendő első vasárnapján kétségek között, ezért hát azt mondom, hogy próbálja meg minden ember jobban szeretni embertársát, próbáljon meg minden ember jobban bízni önmagában és a Gondviselő istenben, többet segíteni embertársain. Legyünk jobbak az újesztendőben, mint amilyenek voltunk, és ne egymás kárára, hanem egymás hasznára cselekedjünk, így építve egyházunkat, és Istenországát. Próbáljunk meg a jövőben többet találkozni Istenünkkel szerető édes Atyánkkal, hogy vele és általa tartsuk meg hitünket, drága vallásunkat, anyanyelvünket és nemzeti értékeinket. Ez az esztendő legyen számunkra az-az újesztendő, melyben nem csupán boldog újesztendőt kívánunk egymásnak, hanem megpróbálunk egymásnak boldog újesztendőt szerezni, a hit a remény és a szeretet magasztos érzésein keresztül.
Legyen jelszavunk és programunk Reményik Sándor szava:

Akarom: fontos ne legyek magamnak.

A végtelen falban legyek egy tégla,

Lépcső, min felhalad valaki más,

Ekevas, mely mélyen a földbe ás,

Ám a kalász nem az ő érdeme.

Legyek a szél, mely hordja a magot,

De szirmát ki nem bontja a virágnak,

S az emberek, mikor a mezőn járnak,

A virágban hadd gyönyörködjenek.

Legyek a kendő, mely könnyet töröl,

Legyek a csend, mely mindig enyhet ad.

A kéz legyek, mely váltig simogat,

Legyek, s ne tudjam soha, hogy vagyok.

Legyek a fáradt pillákon az álom.

Legyek a délibáb, mely megjelen

És nem kérdi, hogy nézik-e vagy sem,

Legyek a délibáb a rónaságon

Legyek a vén föld fekete szívéből

Egy mély sóhajtás fel a magas égig,

Legyek a drót, min üzenet megy végig

És cseréljenek ki, ha elszakadtam.

Sok lélek alatt legyek a tutaj,

Egyszerű, durván összerótt ladik,

Mit tengerbe visznek mély folyók.

Legyek a hegedű, mely végtelenbe sír, Míg le nem teszi a művész a vonót. Ámen!