Újévi - Pásztorlevél

Olyan időket élünk, amikor egyéni életünk megéléséhez, hívő, erős, és gerinces emberekre van szükség, olyanokra, akik nem ismerik a meghátrálást, hanem amíg élnek remélni tudják a felemelkedést, az újrakezdést és végül a győzelmet.

Ezért lett nagyon időszerű Pál apostol mondása: „Vigyázzatok, álljatok meg a hitben, legyetek férfiak, legyetek erősek. Minden dolgotok szeretetben menjen végbe!” (1Kor 16, 13-14).

Hitünket, emberségünket, és nemzeti egységünket, ugyanakkor öntudatunkat és lelkiismeretünket is próbára tevő nehéz évet hagytunk magunk mögött. Sok áldozat árán tudtunk csak megmaradni.

A Pál apostoli figyelmeztetésben benne van a felhívás, hogy manapság erős férfiakra és erős nőkre van szüksége úgy a társadalomnak, mint az egyháznak, mert megsokszorozódtak a feladatok, s a vigyázás egymás iránti felelősségvállalást is jelent. Felelősek vagyunk egymásért, és minden Isteni ajándékért.

Pál apostol szavaiban benne van az ember lelki életének és a közösség együttlétének két alapértéke: a hit és a szeretet. A hit Isten ajándéka, tárgya: Isten és ember munkatársi szeretete. Ha most esztendőfordulón, nem hinnénk abban, hogy a szorgalmas és becsületes életnek meg lesz a jutalma, hogy az Istenbe vetett mélységes bizalomnak meg lesz az eredménye, akkor szomorú lélekkel kéne átlépnünk az újesztendőbe. Hogy ez ne így legyen mi feltétlen hittel hisszük, hogy minden az Ő akarata szerint fog megvalósulni.

E fennkölt érzések magukkal ragadnak, és hajlamosak vagyunk elszakadni a földtől, a mindennapok realitásától. Aztán hirtelen tőr ránk a valóság, mely arra kényszerít, hogy önmagunkba nézve meglássuk azokat a hibákat és tévedéseket, melyek eltávolítanak Isten szeretetétől és jóságától. A nagy történelmi változások arra engedtek következtetni a megpróbáló évtizedek után, hogy a végre visszanyert szabadság lelkes hangulatában mi mind egy táborba tartozunk. De amikor eljött ennek bizonyítása, azt kellett tapasztalnunk, hogy a szeretet és megértés helyett, az addig soha nem tapasztalt meg nem értés, a megosztó széthúzás, és Jézusi evangélium szellemét meghazudtoló kirekesztés, letargiába kergető érzése hatalmasodott el a magyar nemzeten.

Nekünk Istenben feltétlenül bízó embereknek, Istenben kell reménykedni, Istenben kell megnyugodni, benne kell megújulni és újjászületni. Annak a tiszta istenhitnek kell bennünk valósággá magasztosulni, mely életünknek tartalmat, értelmet, és célt ad!

Szilárd meggyőződésem, hogy minden reménytelenség ellenére újból feljön az Igazság napja, ha együtt és egy akarattal leszünk, ha nem futamodunk meg a kötelességeink elől, ha szívünkhöz nőtt Unitárius Egyházunkban nem a széthúzást, hanem az egységet fogjuk szolgálni, ha helyet biztosítsunk mindazoknak, akik határokon túlról jött hitbeli testvéreink, de még nem találták meg a kaput ahol zörgethetnének, hogy gyülekezeteinkben otthonra lelve, lelküknek megnyugvását találjanak.

Végezetül testvéreim: ”Amik csak igazak, amik csak tisztességesek, amik csak igazságosak, amik csak kedvesek, amik csak jóhírűek, azokról gondolkozzatok, és a békességnek Istene veletek lesz”.

Ezen evangéliumi gondolatokkal kívánva mindnyájatoknak, bort, búzát, békességet, az újesztendőben erőt, egészséget, maradok

Budapest, 2004. december 7.

Atyafiságos tisztelettel, és főpásztori szeretettel

Rázmány Csaba

püspök

Szomorú-Szép Karácsony … 1989

(Visszaemlékezés egy 15 évvel ezelőtti szomorú Karácsonyra)

Ahogy múlnak az évek, a karácsonyok mind jobban és jobban megszépülnek, még akkor is, ha az adott időben oly rettenetes volt a Jézus-várás. 1989 Mikulás napja körül jött el számunkra a fájdalmas örömet jelentő megváltás. Három gyermekünkkel, Noémi, Zita, Alpár /13, 12, 10 évesek/ hagytuk el szülőföldünket, ez volt a fájdalom, és menekültünk ki a Ceausescu-féle „paradicsomból”, ez volt az öröm. Előtte évtizedes nyomorúság jutott osztályrészül, mert Krisztus evangéliumát nem tudtam és nem is voltam hajlandó összevegyíteni a marxi-lenini apokalipszissel. Négyévi állástalanság, kirekesztettség után hozták meg kalandos úton /fehérneműjükbe rejtve/ az anyaországi befogadót, amit Erdélyből kiszakadt sorstársak, néhány hazai jótevővel intéztek éveken át… Amíg utaztunk éjszaka és gyermekeink aludtak, arról beszélgettünk, hogy milyen lesz a karácsony távol a szülőföldtől, szeretteinktől, lesz-e legalább egy fenyőgally, és egyáltalán hol fog majd érkezni Jézus a Szentestén. Szülői megérzésünk, évtizedes, lelkekkel foglakozó munkánkból fakadó jövőbelátásunk nem sok jót mutatott. Füzesgyarmatra érkezve nem várt senki, a feletteseink úgy elrendezték, hogy még a tanácsnál sem tudták, hogy érkezik egy öttagú család lelkésznek a településre. Valami gyorssegéllyel másnap elindultunk a debreceni menekülttáborba. Az elhibázott „fogadás” kijavításával Budapesten kötöttünk ki az egyik egyházi vendégszobában, két szűk helyiségben öten. Adventi várakozásunk abból állt, hogy rendeztük a tartózkodás hivatalos ügyeit, és megkerestük azokat, akik kiszabadulásunkat segítették. Mind ismeretlen, jószándékú emberek! Egy szolgatárs kivételével a karácsonyra készülő és készítő elhivatottaknál „nem vala helyünk”, nem terült egyetlen alkalommal sem asztal kis családunk számára. A sarki ABC csirkeszárny-készletét hat héten át szorgalmasan apasztottuk, amiből aztán az Ünnepek alkalmával is fenséges ételek kerültek az asztalra. Annyi szép, meghitt karácsony után, felejtve minden cudarságot, csak az hajtott, hogy lesz-e karácsonyfaág legalább a barátságtalan körülmények között. Közben dúlt a megváltó karácsony otthon. Haza akartam menni sorstársaim közé, de barátaink innen és otthonról visszatartottak, hogy életem veszélybe kerülhet, és mi lesz akkor a családdal. Amikor nem jártunk hivatalos útjainkat, az udvarban lévő sorstársainknál /akik egy-két évvel azelőtt jöttek át!/ néztük az otthoni eseményeket, gyermekeink pedig gyermekeikkel társalogtak, vagy olvastak, mert valakinek eszébe jutott, hogy ha kenyeret nem is adnak, legalább olvasni való könyvvel lássák el őket.

Akkoriban a menekültek olyan központokat kerestek fel, amiket az egyházak hoztak létre. Minket is Rákospalotára irányítottak. Ott jártunkban-keltünkben olyan arcokkal találkoztunk, akik nem is olyan régen otthon a „nagy kórusban” dicsőítették a kárpátok géniuszát, s most „szegény, elűzött menekültekként” gyűjtöttek a következő életükre. De nem ezért fontos számunkra Rákospalota, hanem azért, mert itt láttuk jelét annak, hogy talán lesz karácsonya családomnak. Itt ismertünk meg egy igazi lelkészcsaládot, akiknél aztán lett terülj, terülj, asztalkám is. A Simonffy családhoz /áldja meg őket szeretteikkel együtt a Mindenható!/ való visszajárásunk tette aztán adventi várakozásunkat teljessé. Gyermekeinket az említett családnál hagyva, ott a szállásunk mellett, elindultunk Máriával – Jézus érkezéséhez is Mária kellett! – az én Máriámmal, gyermekeim édesanyjával újra felkeresni a Simonffy családot. Titkos volt küldetésünk, pedig már gyermekeink nagyok voltak, de nélkülük kellett „megszervezni” a karácsonyt. Ködös, nyirkos adventi este volt. Felszálltunk, majd átszálltunk valamilyen járműre. Körülöttünk embertömeg, megrakottan bevásárolt karácsonyi kellékekkel. Aztán üres helyet is találtunk az egyik sarokban, mert fogytak az utasok. A végén a villamosban már csak hárman ültünk. Mi összebújva, mert elég hideg volt, olyan erdélyi „bőralábújó”. Néhány üléssel arrább egy hosszú kabátos, erőteljes alkatú férfi, többszörösen nyaka köré csavart sállal, svájci sapkája ősz, göndör fürtöket takart. Nézett ki az ablakon, mi meg félhangosan, a jövendő szabad-karácsonyunkról beszélgettünk, csalódásokról, reményekről. De mindenről úgy, hogy gyermekeink ne vegyenek semmi fájdalmat, kétségbeesést észre rajtunk. Nekik igazi Karácsony kell, annyi hányódás, annyi borzalmas év után! Azt hiszem, hogy a végállomás volt, ahol megállt a villamos. Leszálltunk, az utastársunk is. Megállt előttünk, zavartan kotorászott a zsebeiben, majd megszólalt, és mondta, hogy sok mindent hallott beszélgetésünkről, és rájött, hogy számkivetettek vagyunk, nemrég érkezhettünk. Közben már megtalálta, amit keresett a zsebeiben, és szégyenlősen mondta az a megtermett ember, hogy ha meg nem sért, fogadjuk el csekély ajándékát, hogy legyen jobb a karácsonyunk. Én, a szavak embere, nem tudtam szólni sem, amikor a kezembe nyomott kétezer forintot. /1989-ben nagy összeg volt ez még!/ Ő segített ki a bajból mondván, hogy ne utasítsuk vissza, mert tudja, hogy milyen a menekültek sorsa, mert ő is 1956-ban vándorbotot kellett vegyen a kezébe sokezer sorstársával együtt, azóta Kanadában él és hazafelé tart. A döbbenettől teljes tehetetlenség vett erőt rajtunk. Még a nevét is elfelejtettük megkérdezni. Az természetes volt, hogy nagy hálával megköszöntük, de jó lett volna a címét is elkérni, hogy kapcsolatot tarthassunk. Mikor elköszönt annyit még mondott, hogy Kolozsvár mellől való, aranyostordai székely…

… Egy ideig még álldogáltunk, nem tudom, mennyi idő telt el, és sírtunk. A sűrű ködön és szürke felhőkön át már látni véltük a betlehemi csillag fényét.

…Aztán lett karácsonyfaág, amit a vendégszoba gázcsövére erősített fel az „angyal”, lettek kisebb-nagyobb ajándékok, de mindenikben több volt a szeretet, mint a lényeg. Azóta már elszaladt 15 karácsony, de ez a legemlékezetesebb valamennyi közül, s így a legszebb is. Áldott légy valahol a nagyvilágban, te, aranyostordai székely „angyal” is! Miként minden karácsonycsináló.

Sokszor elesik, elbukik az ember az adventi jeges úton, de Karácsonyra feltápászkodik. Az egyik papköltő ezt írja: „Mert a Karácsony nem hagy el soha! / Bűnben és ködben mégis visszahozza / a kisgyermekek tiszta mosolya!” Hozzanak bármit ma is a hétköznapi vetekedések, fogcsikorgatások, Karácsony egyik jelszava a kis zsidó Anne Frank utolsó naplóbejegyzése kell legyen: Én hiszem, hogy az emberek jók!

Balázsi László

Lesz-e helyünk a közös hazában?

„Testvériség:

Nincs szebb szó a világon.

Én minden széllel szemben hinni vágyom:

Ez az egy álom nem csalóka álom.

Rendtárs, polgártárs, elvtárs, honfitárs:

Eltűnnek egyszer mind e szólamok

És elvesznek a mélyben,

Parttalan semmiségben.

S egy szó zeng majd csak a világ fölött

Örök Üdvözlégyképpen:

Testvér, testvérem.-”

Ady Endre „csúf” karácsonynak nevezte 1883 év végi ünnepét. Ugyanezt a jelzőt lehetne ráakasztani erre az adventre, ami – reméltük – mégis egy bizakodó, újra talpra állító karácsonyhoz vezet el. A nagy adventi megmérettetésben mi nem azokra figyeltünk, sem jobbra, sem balra, akiknek istenfiúsága nem jelent egyben testvériséget is. A politikai, társadalmi élet minden rétege „megharcolta” a maga meggyőződését, ide- vagy odaállását. Számunkra jobbról is, balról is fájdalmat okozott, sokáig gyógyuló sebeket ejtett. Reménykedésünkben azokra figyeltünk, akiknek a Biblia tanítása zsinórmérték, a krisztusi életforma követendő eszmény, akik keresztény-keresztyén mivoltukban hallgatnak lelki vezetőiknek tanácsára a saját lelkiismeretük és szabad akaratuk szavai mellett. A Szentírás egyik gyöngyszeme: „Minden időben szeret, aki igaz barát és testvérül születik a nyomorúság idejére” – olvashatjuk a Példabeszédek könyve 17. részének 17. verséből. Az Anyaországban, nem hivatalos adatok szerint, 5,5 millió katolikus, 2,5 millió református, több mint félmillió evangélikus (közelebb az 1 millióhoz) és sok tízezer kisebb felekezethez tartozó keresztény-keresztyén él. Ha egy debreceni zsidó rabbi azt mondja, hogy ha a testvér kopogtat az ajtón, azt be kell engedni, akkor felszakad belőlünk is a kérdés, hol voltak keresztény-keresztyén testvéreink 2004 „csúf” adventje második vasárnapján?!? Aki igaz testvérnek születik, annak duruzsolhatnak a fülébe jobbról is, balról is, mert annak ismernie kell akár a sömá izráelből, akár a Krisztus által megújított törvényből a feltétlen parancsolatot: Szeresd felebarátodat, mint önmagadat! A határon kívül rekedt testvéreink újra (és már hányszor!) meg kellett érjék, hogy „nem vala helyük” a Nemzet Családjában. Végül keserves lett véreim karácsonya, több lett a könny, mint az öröm, de – tudom magunkról – a megpróbált hit az erős, és ezzel a hittel ünnepeltek egy jézusközpontú karácsonyt egy ajándékdömpinges karácsony helyett. Furcsa azt is hallani, hogy határainkon kívüli testvéreinknek nem jutott egy állampolgársági igazolvány, ami a legriasztóbb számítások szerint sem került volna 600 milliárdba, de az Anyaország „rendtársai, polgártársai, elvtársai, honfitársai” (Reményik Sándort idézve) csak erre az egy ünnepre 750 milliárdot költöttek el! Hiszem, mert tudom, hogy az elszakított keresztény-keresztyén testvéreink hasonló helyzetben nem hasonlóan cselekedtek volna. Ezért karácsonyuk sokkal békességesebb volt, és imádságos szívvel az írásom elején idézett Reményik-sorokat küldték az Ég felé, és odatették a betlehemi kisded jászola mellé Mécs László papköltő gyönyörű sorait is: „Jézuska, Isten báránykája, a csillagokba nőj csodának! Csinálj, csinálj csodát nekünk: az égről dobd le a kicifrált sok csalfa fényű csillagot! Csillag legyen kéklő szemecskéd, szíved szórjon ránk illatot, s az angyalajakról ellesett dal legyen testvéri énekünk!” Hogy a hazai karácsonyunk milyen lett, azt nehéz szavakban leírni. Nekem nehéz, nagyon nehéz volt a testvérségről, testvériségről, együvé tartozásról beszélni, bár soha nem azok a keresztény-keresztyén értékek tagadói, akik imádkozni járnak templomainkba. Ha javára lehetnék kirekesztett testvéreimnek ezzel, szívesen lemondanék a 8 év után megkapott állampolgárságomról, osztozva véreim sorsában. Adysan szólva, „beteg a világ, nagy beteg”, „elvesztette magát az ember”, de karácsonyi hittel reménykedünk a krisztusi egymásra találásban, feltétel nélküli testvériségben.

Minden esztendőben, amikor erdélyi körútra visszük alföldi testvéreinket, az a jelszavunk, hogy megyünk hitet és magyarságot tanulni. Hazánkfiai, megyénkbeli, városunkbeli testvéreim! Minden fájdalom ellenére kérem a Mindenhatót, hogy adjon mindenki számára áldott, sikeres, boldog új évet. Unitárius keresztényekként mi úgy érezzük, hogy minden ember testvérünk, és nem félünk ennek az isteni szónak a tartalmát is megélni mindennapjainkban. 15 évi szolgálatunk alatt megtanultuk, hogy nincs itt e hazában, sem településünkön jobboldal, baloldal, csak emberek vannak, erényeikkel, gyarlóságaikkal, akik még nem találták meg keresésükben az igazi testvériség útját. Egyszer talán, ha sokszor „elmennek mind Betlehemig”, ahogy a karácsonyi történet is hív, elmennek Segesvárig, Szabadkáig, a Latorca partjához, Rimaszombatig, és látnak sok olyan kettévágott székely kaput, mint északi testvéreinknél, megérzik igazságát a már idézett bibliai versnek, miszerint mindig kell szeressen annak, aki igaz barát és testvérül születik a nyomorúság idejére. Akkor nem lesz többé ilyen „csúf” adventünk, és a karácsonyok is szeretetteljesebbek lesznek.

2004. Karácsonyán Balázsi László

A betlehemi csillag tekintélye /Karácsonyi Ágenda/2004.

A Betlehemi első karácsony éjszakáról jövendöl a Bibliában, Mózes IV-ik könyve: „Csillag tűnik fel a Jákob törzséből”.(IV.Móz,24,17). A Jelenések könyvében Jézus magáról mondja, hogy: „Én vagyok a Dávid gyökere és sarja, fényes hajnalcsillag”.(Jel. 22, 16). A pásztorokat Lukács evangélistánál égi fény árasztja el. Máté ezeket írja Jézusról: ”Igazi világosság, mely minden embert megvilágosít”. Zakariás mondja: ”Meglátogat minket, hogy világosságot adjon az embereknek”. - Jézusban olyan csillag tűnt fel az emberiség történelmében, amely isteni tekintéllyel tud utat mutatni az emberi lét, a vallásos hit, a valláserkölcs kérdéseiben. Joggal mondja önmagáról: „Én vagyok a világ világossága”- és ez a világosság két évezred elmúltával sem veszített fénye erejéből. A tudományok különösen a bölcselet foglalkoznak az emberi lét kérdéseivel. A legnagyobb bölcselők eljutnak ahhoz a meggyőződéshez, hogy az emberi lélek halhatatlan, és van élet a halál után is. A kétségek azonban nem oszlanak! Egy angol bölcselő halála előtt vallotta: „Kétségekben éltem, bizonytalanságban halok meg, hova jutok, nem tudom”. Ezzel szemben Thierry Ágoston francia történészhez így vall: „Az emberiség történelméből arra a meggyőződésre jutottam, hogy a hitetlenség nem magyarázza meg a világot. Én egy fáradt racionalista vagyok, ki hosszú bolyongásom után ma már szívesen vetem alá magamat a kereszténységnek, az egyház tekintélyének. Látom a tényeket. Látom a történelemben, hogy szükség van egy Isteni tekintélyre! Minden, ami a kereszténységen kívül áll, nem számít…, abban nincs tekintély. Az egyház az egyedüli tekintély, amelyet keresek, annak vetem, alá magamat s elfogadom credóját”. A Jézustól származó tekintélyre azért van szükség, mert az emberek nagy többsége „képtelen követni a vallási bölcseletnek meredek útjait”. Az eszményi az volna, hogy az ember a hittudomány által erősítse meggyőződését! A vallási meggyőződésnek van egy nagy hiányossága, mégpedig az, hogy a mai emberből hiányzik a tekintély tisztelete, aminek legősibb iskolája a család, a szülő gyermek kapcsolata. Érdemes megfigyelni a tekintélytisztelet evolúcióját: -négyévesen – Az én apukám mindent tud.; ötévesen – Az én apukám nagyon sokat tud.; hatévesen – Az én apukám okosabb, mint a tiéd.; nyolcévesen – Apu nem mindent tud jól.; tízévesen – Apu gyermekkorában biztosan minden másképp volt.; tizenkét évesen – Á, apunak erről fogalma sincs! Olyan öreg, hogy már nem is emlékszik a gyerekkorára; tizennégy évesen – Ne is törődj a faterommal! Olyan régimódi; huszonegy évesen – Hogy ô? Ugyan már, képtelen haladni a korral; huszonöt évesen – Na igen, tud ezt-azt, de hát ennyi idő alatt nem is csoda, ha ragadt rá valami; harmincévesen – Talán kérdezzük meg apa véleményét is. Elvégre ő a legtapasztaltabb; harmincöt évesen – Egy lépést sem teszek, míg apámmal nem beszéltem; negyvenévesen – Kíváncsi vagyok, apám hogyan csinálta volna ezt? Olyan okos volt és elképesztően tapasztalt.; ötvenévesen – Bármit odaadnék, ha most itt lenne apám, és megbeszélhetném vele ezt a dolgot. Kár, hogy annak idején nem értékeltem az eszét. Sokat tanulhattam volna tőle. Hála Istennek ma is van szülői tekintélyt tisztelő gyermek, és nemcsak a családban, mert ismereteink nagy részét a nálunk képzettebb emberektől, orvosoktól, gyógyszerészektől, csillagászoktól, közgazdászoktól, matematikusoktól, történészektől stb. sajátítjuk el. Így van ez a vallási igazságokkal is. A hittudomány legtöbb igazságát tekintély alapján fogadjuk el. A kereszténység tekintélyének súlyosabb az alapja, mint a egyetemi katedráé. Alapja isteni tekintély. És ami rendkívüli, nem lesz belőle sem diktatúra, sem despotizmus. Alaptanítása szerint mindenki testvér, mintha vérrokonok volnánk. Mécs László írja a családi karácsonyok láttán: „Olyan jó álmodozni: Mi volna, ha egyszer
a vérrokonság vasárnapja ráragyogna a világra:
és minden orvos minden betegét
úgy kezelné, minthogyha vérrokona volna
és minden csendőr minden vétkezőt,
úgy vinne, mintha vérrokona volna
és minden börtönőr minden rábízottal,
úgy bánna, mintha vérrokona volna
és minden nemzet minden nemzetet,
úgy féltene, mintha vérrokona volna! Ha így lenne, nem juthatnának szóhoz a diktátorok, a terroristák, Heródesek. Meg lehetne bízni a politikai tekintélyekben, professzorokban, orvosokban, jogászokban, kereskedőkben, munkásokban stb. ha ők maguk is elfogadnák annak a tekintélynek erkölcsi rendjét, amely változatlan érvényű és két évezred tapasztalataival hitelesített. A kereszténységben, vagyis a Jézusban és evangéliumában testet öltött isteni tekintély áldott védelme, a vérrokonságnál is erősebb közösségbe kapcsolna össze minden családot, minden embert, minden népet, és nemzetet. Ámen!

Karácsonyi beszéd 2004. Mt. 2, 14.”Dícsőség a magasságos mennyekben Istennek, a földön békesség az emberek közt jó akarat”! Nincs még egy olyan születésnap, amelyre két évezred múltán is olyan sokan és olyan örömteli ünnepélyességgel emlékeznének évről évre, mint Jézus születésére. Az egész földkerekségen, ahová eljutott az evangélium, és ahol kétmilliárd keresztény él, megtelnek a templomok, s zeng a Jézus születésén örvendező ének. Nem csak a templomokban, de a rádiók és tévék is ezerszámra sugározzák a világba: „Meg született Jézus, örvendezzünk, neki öröméneket zengedezzünk”. Karácsonykor még azok közül is sokan eljutnak a templomba legalább valamelyik templom éjféli szentmiséjére, akiket meg sem kereszteltek, csak tanácsi névadón vettek részt, akik különösen hitük gyengesége miatt, vagy a hatalomtól való félelemből nem vállalták a rendszeres templomlátogatást. Akikben még Jézus születésének ünnepén sem ébred fel a vágy, hogy együtt ünnepeljenek és énekeljenek a keresztények közösségében, azok remélhetőleg a karácsonyfa fényénél, az ajándékozás örömszerző szeretetével családi körben teszik ünnepélyessé az estét. Jézus születésének ünnepléséből sokaknál csak a családi ünneplés maradt meg. De marad-e valami ebből az ünnepek utáni hétköznapokra? Jó pár évvel ezelőtt megkérdeztem a vallásórára járó gyermekeket, hogy melyik unitárius szertartást szeretik jobban? Volt, aki a keresztséget, volt, aki a konfirmációt, és volt, aki az úrvacsorát választotta. Egy kislány kissé szégyenkezve az esküvőt említette. Miért – kérdeztem kissé meglepődve? Azért, mert akkor olyan szép minden: a fehér fátyolos menyasszony, a vőlegény, a koszorúslányok, a kivilágított és feldíszített templom. És meddig tart mindez, kérdeztem? A kislány szomorúan lehajtotta a fejét s így felelt: Csak egy napig, mint a tiszavirágok, amikor kirepülnek, és fehér felhőkbe borítják a Tiszát.

A karácsony is sajnos sokak számára csak egy napig tart, pedig Jézus nem csupán egy napra jön. Ha elfogadjuk tanításait, akkor azok képessé teszik a gyarló embert, hogy mindig a karácsonyi öröm közösségében éljen, de nem csak az egyén, hanem a család, a szomszéd, a munkaközösség, sőt a népek, és nemzetek is. Miért van ez így? A természetben, a bolygók és csillagrendszerek világában ugyanazok a törvények érvényesülnek és maradnak érvényesek nemcsak egy napra, hanem évezredekre, évmilliókra. Az ember számára is vannak hasonló érvényű törvények. E törvényeken át, adott Jézus biztos alapot, egyének és közösségnek egyaránt. Igaz, szabad döntés kell ahhoz, hogy el is fogadja mindenki. De ahol elfogadják, ott egy egész életre szóló karácsony, vagyis egység, összetartozás lesz a lelkekben. Ahol Jézus isteni törvényeit, tanítását nem fogadják el, mindig a megosztottság, és a széthúzás veszélye fenyegeti a lelkeket, aminek elengedhetetlen következménye a családi szentség szétverése. A kereszténységet 2000 éven át, a családi szentség és a válások ritkasága jellemezte. Mára mindez egy hiú ábránd, köszönhetően a liberális szabadosságnak, mely nem csupán a család szentségét alázza meg, és teszi azt tönkre, hanem ugyanígy tesz a másik családdal, a nemzettel is. A görög mitológia szerint, amikor Isten megteremtette az emberpárt, csak egy szívet teremtett. Kettévágta, és felét a férfi, felét a nő keblébe helyezte. Azok lesznek a boldog házasok, akik megtalálják szívük másik felét, amely szív hűséges teremtőjéhez, hűséges élettársához is. A Teremtőhöz Jézus, és törvényei, által tartozik minden ember. Ha ettől elszakadnak az emberek, akkor a korok szerint változó világnézetek, vallási és erkölcsi ideológiák, megosztják a családot, melyben a résztvevők képtelenekké vállnak egymást boldogítani. Ezt a következő képen írta le a Notre Dame párizsi templom, jelenlegi híres szónoka, Lacordaire: „Csak egy napig szeretni, állati. Csak egy évig szeretni, emberi. Egész életen át csak egyet szeretni, isteni.” Jézus isteni törvényekkel kapcsolja össze a lelkeket a házasságban is, mert ez ott hozza meg gyümölcsét, ahol egész lélekkel fogadják be Jézust Karácsonykor. Az ilyen családban a hétköznapokra is jut a karácsonyi örömből és hangulatból. Az ilyen emberek készséggel tudják vállalni egymás természetét, amelyet nem is fognak igazán tehernek érezni, mert megtapasztalják, hogy igaz Jézus ígérete: „Az én igám édes, és az én terhem könnyű” (Máté XI. 30). Az ilyen családban teljesebb lesz a karácsonyesti öröm is, ahol az Istentől elfogadott gyermekek veszik körül a karácsonyfát, s unokák teszik édessé az öregedő szülők, nagyszülők életét. Nemcsak a családok bensőségében, hanem a nagyobb közösségekben is, mint szomszédságok, települések, nemzet tagjai, sőt országok, más nyelvet beszélő népek között is békés kapcsolat forrása lehetne a karácsony, és nemcsak egy napra. Karácsonykor még az államfők is köszöntik egymást. De ha a politika teljes egészében elfogadná a Jézusi tanításokat, azok erkölcsi rendjét, a szeretet és igazságosság törvényét, akkor nem lennének háborúk, és nemcsak karácsonykor jutnának szóhoz a béke és a jókívánságok jelei. Az I. Világháború egyik karácsonyán az ellenség repülői ajándékcsomagokat szórtak a lövészárkokba. Ilyen csak karácsonykor fordulhat elő, mert ez a karácsony szelleme, és titka, és ez kellene legyen az örök értékű törvény, de nem csupán egy napra. Ez kellene érvényes, legyen mindenkor, hogy elhallgassanak a fegyverek, hogy a népek, és országok kapcsolatában is érvényesüljön az igazság, a jogok tisztelete. Hogy kötelező törvényként tisztelje mindenki az isteni, és erkölcsi rendet – a kisnépek, a kisebbségek jogait is. A Jézus által megszületett kereszténység legfőbb tanítása: „Szeresd az Urat a te Istenedet, teljes szívedből, teljes elmédből és minden erődből, él szeresd felebarátodat mint magadat”.

Ilyen értelmezésben mindenki testvér, függetlenül attól, hogy milyen nyelven beszél, hogy milyen a bőrszíne, vallása, vagy milyen kultúrában nőtt fel és milyen civilizációhoz tartozik. Egy Isten van mindenki felett, a Gondviselő édes Atya, és u-gyanez az egyetlen Isten atyja, minden népnek, nevezzék Izrael Jáhvéjának vagy Adonájának, a mohamedánok Allahjának vagy India Buddhájának, vagy egy szekta szerint tévesen olvasott Jehovának. Nincs külön Isten egyik vagy másik nép fölött, és minden nép számára ugyanaz a törvény érvényes.

Ha idegenben vagyunk, más nyelvűek között és meghalljuk, hogy valaki a mi anyanyelvünkön beszél, bizonyos vonzalom melegével fordulunk feléje. Az Atyához kapcsoló testvériség tudata ennél mélyebb kapcsolatot hoz létre a népek és lelkek között, valahogy úgy, mint az első pünkösdkor, amikor az apostolok beszédét mindenki a saját nyelvén hallotta.

A Jézusi evangélium vállalása olyan egységet, megértést, rendet, fegyelmet jelent a keresztények között, mint amelyet megcsodálhatunk a csillagrendszerekben éppúgy, mint a flóra, és fauna életvilágában, ahol a természeti, vagyis isteni törvények érvényesülnek.

Ennek tudható be az örökérvényű angyali szózat: „DICSÔSÉG A MGASSÁGOS MENNYEKBEN ISTENNEK, A FÖLDÖN BÉKESSÉG, AZ EMBEREKHEZ JÓ AKARAT”. Ezt a dicsőséget hirdeti a természet. Ez a dicsőség lenne valóság az ember részéről is, népek részéről is, olyan mértékben, amilyen mértékben érvényesül a jóakarat az isteni erkölcsi rend elfogadására.

Nemrégiben kezembe került Babits Mihály Karácsonyi ének c. verse. Az első négy szakasz gyermekeknek szól (barika, boci, rídogálás szerepel benne), de a Jézushoz intézett, megrendítő záró fohász, pogányok szívét is megdobogtatja: „Szeress hát minket is, koldusokat! Lelkünkben gyújts pici gyertyát sokat. / Csengess éjünkön át, s csillantsd elénk / törékeny játékunkat, a reményt.”

Talán nem árt, ha mai gyermekek tudják, hogy a szülők számá-ra mennyire „törékeny játék” volt a remény. Bizonyságul idézek egy kordokumentumot. A Magyar Nemzet 1995. december 29-én hibaigazításban követte meg olvasóit, amiért a karácsonyi számában Móra Ferenc, Zengő ÁBC című versben egy sort így jelentetett meg: „jó az anyja, jót akar”. A hibás szöveget sajnálatos módon egy olyan, kommunista időben megjelent kiadványból vették át, amikor az Isten szót nem volt szabad leírni” – mentegetőzik a szerkesztőség, és jóvátétel végett közli az eredeti változatot: „jó az Isten, jót akar.”

A mi nemzedékünknek minden évben külön felemelő, adventi élmény, hogy nagy költőink eladdig szigorú tilalommal száműzött karácsonyi verseit olvashatjuk. A ma embere nem érti, és jó, hogy számára természetes, ami nekünk 1989 előtt képtelenségnek tűnt: hogy nagy íróinkat, költőinket, zeneszerzőinket, megismerhetik vallásos mivoltukban, a betlehemi üzenet tolmácsolóiként is. Ezért volt öröm számomra megismerni Szécsi Margit Szép jelen, szép csillag cím alatt megjelent versét, mely mintha a mának szólna, melyben indulatosan lázad amiatt, hogy a politika profanizálja, a vallást, az egyházat és nagyon sokszor meghitt ünnepeinket is:

„Ki e megterült dzsungelben kószál – / megdöbbent ennyi Cézár, / ennyi ön-igazoló nagyság, / ennyi falánk ravaszság, // ennyi sikeres alku a mennyel, / ennyi páncélba burkolt Gólem. / Bár verne kívül a szívem. // fogok-e hinni annak, / ki jóságos kezében altat, / ki életre ily szókkal ringat: / – Szép jelen, szép

csillag!” - József Attila Karácsony című verse sem volt megtalálható iskolás könyveinkben, most újra közkincs, mintha befejező soraival ezt a szerencsés fordulatot jósolná: „Fölöttünk csengő, tisztán énekel az ég / S az újszülött rügyező ágakkal / Lángot rak a fázó homlokok mögé.” Ám, ahogy kutatok emlékeim között, váratlanul prózai sorok bukkannak elő. Tolnay Klári színművésznő panaszkodik egy nyilatkozatában (Adventi kalendárium. Bp., 1990):

„…Azon töprengek, hogy az a sok család Európában és a keresztény világban valóban ünnepli-e, amiről ez az este szól. Sajnos, már régóta karácsony szent ünnepéből »perzsavásárt« csináltak, ajándékozási versenyt. Abban reménykedem, hogy lassacskán visszatér karácsony eredeti tartalma: egymás szeretete a jézusi szeretet jegyében”

Karácsony napja van – döntse el ki-ki magának, hogy „törékeny játékunkat, a reményt” mikor képzeli oda, a család karácsonyfája alá, hogy egy legyen a család a magyar nép és nemzet!

És végül mondjuk mindannyian boldogan az evangélistával:

„DICSÔSÉG A MGASSÁGOS MENNYEKBEN ISTENNEK, A FÖLDÖN BÉKESSÉG, AZ EMBEREKHEZ JÓ AKARAT”. Amen!