Átalakítás alatt a dévai vár.

A dévai önkormányzat és a Hunyad Megyei Tanács a dévai vár európai szintre emelése érdekében egy korszerűsítési tervet dolgozott ki. A felújítás után a dévai vár jóformán felzárkózik a legjobban karbantartott európai várakhoz, amelyek számtalan turistát vonzanak – nyilatkozta Mircea Muntean polgármester. Mit is takar tulajdonképpen az átfogó korszerűsítési elképzelés? Elsősorban a várfalak konszolidációját, s a jelenleg régészeti ásatások színtérévé vált várudvar rendbetételét. Dávid Ferenc reformátor, az unitárius egyház alapítója sírjának restaurálása, illetve méltó körülmények közötti megőrzése is kiemelt szerepet kap a korszerűsítési tervben. Több helyen távcsöveket helyeznek el a panoráma könnyebb áttekinthetősége végett, a várfalakra hangulatos világítótesteket erősítenek. A jelenleg ösvényhez hasonló várbeli sétányokra apró köveket szórnak, s így esős időben már nem kell tartani a sártól. Az első várkapuig személygépkocsival is megközelíthető földutakat leaszfaltozzák… Egy 350 méteres vársiklót is építenek a meredek emelkedőn. Olvassuk a Nyugati Jelen-ben.

Ennek megfelelően az idén november 6.-án megszervezett dévai zarándoklat részvevőit egy, a munkálatok által feldúlt látvány fogadta.

Az Erdélyi Napló érdeklődésére Koppándi Zoltán dévai lelkipásztor elmondta, értesülései szerint turisztikai létesítményt terveznek a vár belső udvarára, e célból építik a felvonót is. Eredetileg vendéglátó-ipari egység felépítését előkészítő munkálatok miatt dúlták fel a várudvart, ám közben több száz éves emberi csontokra bukkantak, ezért a vállalkozóknak most szüneteltetniük kell a munkálatokat, hogy a régészek tovább kutathassanak.

Ennek következtében Koppándi Zoltán lelkész azzal a jó hírrel örvendeztette meg a résztvevőket, hogy előkerült az eredetileg 1910-ben felavatott emléktábla, amely elsőként díszítette Dávid Ferenc sírját. A tábla 1918-ig állt a helyén, a határtologatás kapkodásában rejtélyes módon eltűnt, s azóta örökre elveszettnek vagy megsemmisültnek hitték, mígnem kevéssel a zarándoklat előtt az ásatás alkalmával véletlenül előkerült. Jelenleg a Magna Curia múzeumban őrzik az emléktáblát. Olvassuk Bagoly Zsolttól (Erdélyi Napló)

Címeravatás Énlakán!

A nemzet szolgálatában.

Mindannak ellenére, hogy nem szakterületem a heraldika vagy címertan, örömmel teszek eleget azon felkérésnek, hogy e szépen elrendezett címer és jelképkiállítást megnyissam, az Énlaki iskolában, ez ősi unitárius település találkozóján, és az egyházközség címerének felavatásán.

2002. májusában találkoztam ezzel a kiállítással Egerben a református esperesség gyülekezeti termében és, azonnal megszületett bennem a döntés, hogy Pécsi L. Dániel címereit és jelképeit a Bartók Béla unitárius egyházközségben is be kell mutatni. Egy csodálatosan szép vasárnap, miután az istentiszteleten, mondanivalóm a címerekről és jelképekről, de leginkább a szívemhez oly nagyon közel álló unitárius címerről és annak jelentéséről szólt, nyitottuk meg egyházközségünk gyülekezeti termében a Pécsi L. Dániel jelkép kiállítását, azzal a meglepetéssel, hogy a kiállított címerek között ott volt már a Budapest, Bartók Béla Unitárius Egyházközség címere is, az első ilyen jellegű címer, az Erdélyi és a Magyarországi Unitárius Egyházakban, melyet Pécsi L. Dániel, gyakori szokásához híven tiszta ingyen ajánlott fel az Egyházközségnek.

A kiállítás ünnepélyességét kihasználva Pécsi L. Dánielt, TISZTELETBELI UNITÁRIUSNAK nyilvánítottam, ugyanis Egyházunkhoz, hagyományainkhoz, és hitünkhöz való több éves vonzódása felhatalmazta erre.

Ezt követően több kiállításon vettem részt, Budapesttől-Nagyváradon át Bécsig, és mindegyiken az-az örömteli feladat hárult rám, hogy néhány szóban ecseteljem az alkotó azon munkáságát, és kultúrtörténeti jelentőségét mellyel mindent megtesz a magyarságtudat megtartásáért, a Kárpát-medence magyarjainak megmaradásra, és otthonmaradásra való buzdításáért, nemzeti egységbe való tömörítéséért.

Miközben Pécsi L. Dániel hazánk Trianon által leszakított részeit járja, ahol rengeteg ingyenmunkát végez, szomorúan tapasztalja, hogy veszélyeztetett nép lett a magyar. Tudja Ő is, mi is, hogy ez a veszély nem akkora, mint az indiánok, vagy egyes finnugor népek esetében, de veszélyeztetett, mert jövőjét kockáztatja az egykézéssel, a vegyes házasságokból fakadó asszimiláció­val, a szülőföldjéről való elvándorlással, identitásának, a jelenlegi túlliberalizált oktatásból fakadó, nemzettudat elhalványításával.

A nemzettudatot sokféleképpen lehet megőriz­ni, hogy azok maradhassunk, akik voltunk. A megtartó erők egyike a heraldika, a címertan, amit Pécsi L. Dániel barátom ma már a legmagasabb fokon művel, és aki e címerek megalkotásával, rengeteget tesz a Kárpát-medence magyar közösségeiért, miközben nemzetszeretetének nyílt megvallásáért, keresztény egyházi, és hitbeli konzervativizmusának gyakori kinyilvánításáért, kockáztatja a magyarlakta területekre való beutazási kérelem esetleges megtagadását!

És most nézzük meg röviden Pécsi L: Dániel címer elemeit és mintáit.

A történelmi magyar címer, valamikor az Árpád korban alakult ki, legalábbis egyes elemei ebből a korból valók. Előbb a kettős kereszt egy pajzson, utána a „hétvágásos”, vagy a- hogy azt Pécsi L. Dániel nevezi, az Árpád-sávos címer a Dunával, Tiszával, Drávával, vagy piros mezőben az oroszlán ábrázolásával, ahogyan az Esztergomban is látható!

Ezek az elemek az Árpád-kor végére álltak össze, s valamivel később kerülhetett fel történelmi címerünkre a Szent Korona.

Erdély címereinek elemeiből, a szé­kelység csillagából, holdjából, a magyar sasból vagy turulmadárból, a szászok hét várából, valamikor az 1500-as években, Báthory Zsigmond idején állt össze egységes egésszé Erdély címere.

Ezen elemeket használja fel Pécsi L. Dániel a címerek megtervezésekor.

Új dolog, és jó dolog, hogy ma már a kisebb települések maguk választhatják meg, milyen jelképeket kíván­nak használni címereikben. Pécsi L. Dániel címerei között megtalálhatjuk a teljes Kárpát-medence szimbólumait, jelképeit: a felvidékit, kárpátaljait, erdé­lyit, délvidékit.

Pécsi L. Dániel repertoárjában ott vannak a református, az evangélikus, az unitárius baptista egyházak és egyházközségek, valamint több iskola és intézmény címerei, és tudomásunk van róla, hogy máris a Bartók Béla Unitárius Egyházközség és az Énlakai Unitárius Egyházközség címerei mellett készülőben vannak a Firtosváraljai, valamint a Homo-ródkeményfalvi címerek is.

Pécsi L. Dániel hovatartozásának és szellemiségének, és elkötelezettségének bemutatására, példaként emelném ki a Partiumi Keresz­tény Egyetem címerét, mely idézi a tordai országgyűlés türelmi elvét, és melyen együtt vannak a katolikus, a református, evangé-likus, unitárius szimbólumok a kisegyházaknak jelképeivel.

Az alkotó megfogalmazása szerint az a jó címer, amelyik közérthető mindenki számára, és szellemi üzenete a jövőbe mutat. Ahogy egységes a magyar anyanyelv, és nem ismer mesterségesen meghúzott országhatárokat, úgy egységesek a jelképek is, mert ugyanazon jelképek használatosak felvidéken, délvidéken és Erdélyben egyaránt. Talán ezért használja Pécsi L. Dániel azt a nagyszerű jeligét, hogy „nem csak nyelvében de jelképeiben is él a nemzet”.

Pécsi L. Dániel által készített címerek és zászlók mondanivalója, megteremtik az adott közösségek egységét, és összefogásra buzdítanak napjaink zajos, és viharos eseményei közepette.

De ki is tulajdonképpen Pécsi L. Dániel?

Balassi Bálintot példaképül választó, nemes eszméket hordozó, a jelképek elterjedéséért még a gonosszal is megküzdő, ember és jó barát!

Pécsi L. Dániel egy nemzettudat ébresztő egyén, akinek munkáját a percemberkék nehezítik, de meggátolni nem tudják. Lehet, hogy soha nem lesz nagy állami megrendelés nyertese, vagy magas rangú hivatalos díj kitüntetettje, de kérdem én, van-e annál nagyobb díj, mint amikor az embert szeretettel és barátsággal, sőt elismeréssel fogadják szerte a Kárpát-medencében az emberek. És ahogy ma Erdély protestáns templomainak festett kazettái hirdetik Umling Lőrinc munkásságát, úgy fogják e címerek hirdetni a szombatos székely és sváb ősöktől származó Pécsi L. Dániel szolgálatát a csonka hazában, Kárpátalján, Felvidéken, a déli végeken, és Székelyföldön egyaránt.

Mindannyiunk, és a magam nevében megköszönöm Pécsi L. Dánielnek, áldásos, és nemzetmegtartó munkásságát, melyet óriási áldozatok árán folytat az összmagyarság felemelése és megmaradása érdekében, sokszor nagyon elkeserítő anyagi körülmények között.

Kívánunk eredményes jó munkát neki, további szívet és lelket gyönyörködtető, és igaz történelmet idéző címerek tervezésében.

Énlaka, 2004. október 23.

Rázmány Csaba

püspök

­

LÁTSZAT ÉS VALÓSÁG – Hit és cselekedet!

Textus: Jakab: 2: l7. „Azonképpen a hit is, ha cselekedetei nincsenek, meghalt önmagában”.

November 1-én, a Házsongárdi temetőben, szüleim és testvérem sírjánál megállva, örvendezve a 22 fokos melegnek, boldogan könyveltem el, hogy az emberek gyönyörűen rendbe tették a sírokat, virágdíszbe öltöztették azokat. Világításkor Kolozsváron a számtalan gyertya fényétől rózsaszínű lesz az ég alja a Házsongárdi temető fölött. Sok az olyan sír, és egyre több lesz, melyeknek hozzátartozói külföldre költöztek… Ne ítélkezzünk, mondtam! Nem vagyunk egyformák. Van, aki fehérebb kenyeret, szabadabb levegőt, jobb érvényesülést keresett. Vannak, akik gyógyíthatatlan betegségben szenvedtek, és enyhülést, gyógyulást keresni mentek idegen földre, de biztos, hogy mindenkinek meg volt a maga motivációja. Az úgynevezett gazdátlan sírok is a mieink. Ne sajnáljuk tőlük sem a virágot vagy azt a mécsest.

A pislákoló lángokban elmerengve ötlött fel bennem, Diderot nagy mondása miszerint: „Az a gondolat, hogy nincs Isten, még sohasem rémített meg senkit. De az, hogy van, mégpedig olyan, amilyennek ecsetelik, az igen”. Ebben a mondatban minden benne van! Ez teszi a halált félelmetessé, mert benne van, a SZÁMONKÉRÉS, és a MEGMÉRETTETÉS!

Rendszerint úgy vesszük tudomásul mások életét, és halálát, hogy sajátunkra nem is gondolunk, pedig nem tudjuk sem a napot, sem az órát… Készülni kellene rá, hiszen akkor dől el számunkra az örökélet. Halottak napján, különösképpen imádságos szeretettel gondoljunk az eltávozottakra, de úgy, mint akiket előbb vagy utóbb követnünk kell. Addig viszont éljünk a bölcs mondás szerint - “úgy dolgozzunk, mintha mindig élnénk, és úgy imádkozzunk, mintha mindjárt meghalnánk”. Ugyanis: - „nem az a fontos, hogy sokáig éljünk, hanem hogy életünk megtalálja igazi tartalmát. Nem az a fontos, hogy mik vagyunk, hanem az, hogy milyenek vagyunk. Nem az a fontos, hogy mikor halunk meg, hanem hogy készek vagyunk-e Isten elé állni.”

Világítás volt, szép, és emlékezetes volt. Gyertyafényes, virágos ruhába öltöztek a temetők. Az emlékezés, a kegyelet őrködött felettünk… Megpróbáltam a megbékélés fényét felmutatni, de vajon észre vette e valaki?

Ilyen gondolatok közepette tértem haza, ahol kezembe került a kolozsvári Szabadság nevű újság, melynek hasábjain megdöbbentő elmefuttatást olvastam a reformációról!

Az Amerikában szolgáló, de Magyarországra hazatelepülni készülő Katona Jenő református lelkész, az Íriszi református templomban okt. 31-én tartott emlék-istentiszteleten az igazi reformáció fontosságára hívta fel a figyelmet. Mint fogalmazott, a reformáció alatt sokan állandó újítást, megújulást értenek, holott a szó valódi értelme a visszaállítás. Az igehirdető fontosnak nevezte azt az emberközeli egyház megteremtését, amely igazi lelki otthont adhat híveinek. Szerinte nem véletlen, hogy az elmúlt évtizedekben vészesen terjedtek az álreformációt hirdető szekták, melyek éppen a protestáns egyházak hiányos lelki gondozásának köszönhető. Katona Jenő úgy látja, hogy ezen a téren is szerencsés fordulat állt be, hiszen egyre több lelkész ismeri fel annak szükségességét, hogy igazi lelki gondozójává váljék gyülekezetének. Vajon mindez fedi-e a valóságot?

Ez élmény dús bevezető után térjünk rá textusunk kibontásához!

Az ingoványokro1, a nagy mocsarakról ugye hallottatok testvéreim. Régen szinte mindenhol találkozott az ember ingovánnyal, Ma a civilizált világban, nincsenek, mert régen 1ecsapoták őket. Az ember gyanútlanul megy a pázsitos selymes réten, mocsár ingovány seho1. A lépések zaja mindegyre halkul. A gyepszőnyeg ingadozni, hintázni kezd, majd hirtelen beszakad a pázsit és feltör a föld mélyéből a bűzhödt fekete iszap. Az ember kapálózni kezd de minden hiába. Percekig sokszor órákig tart a rémült küzdelem de mindig a mocsár az ingovány győz. Előfordul, hogy feketehajú ifjú alatt reped meg a föld, és mire az iszap a homlokáig ér haja tiszta fehér. Aztán még felszáll egy pár lomha buborék, és örökre bezárul a sir.

A szentimrei büdös barlangot ismeritek, ha nem hallottatok róla minden bizonnyal. Gyomrából mérges kéngázokat lövel. Az ember olyannak nézi, mint bármely más barlangot és nyugodtan sétál bele, mire érzi, hogy szédül, már esik is, mire a földre ér mar halott. A dalos madár is boldogan szárnyal felette, de hamarosan hulló kőként zuhan holtan a földre.

Látszat, és va1ós ág, a kettő sokszor nem egyezik. Az előbbi két példában is a látszat é1etrő1 beszél a va1óság ezzel szemben halál.

Mai textusunk is erről beszélj: - Azt mondja, hogy a látszat és valóság közt összhang kell, legyen, mert ha nincs veszélyt hordoz önma­gában. Ha hited és cselekedeted nincs összhangban, jaj neked, besoroltatsz a látszat emberek légiójába, és életed csupán vegetációi: Mert a hit is, ha csele­kedetei nincsenek meghalt magában

Holt a test lélek nélkü1. Test és lélek együtt­ élet, test és lélek egymás nélkül ha1ál,- illetve non sens, lehetetlenség.

Nem lehet a kettőt egymás nélkül feltételeznii1, mert a test lélek nélkül ha­lott anyag csupán, a lélek viszont test nélkül nem lélek többé, ha­nem szellem.

De holt a hit is cselekedetek nélkül. A cselekedet a hit lelke. Hiába van neked ragyogó hited, hiába érzed általa a fenséges Istent, hiába, borulsz le előtte csodálattal, hiába imádkozol rege1 délben este, hiába hordod állandóan zsebedben a bibliát, hiába járod állandóan a templomot, mint egy szektás, mert az ilyen magának való hit, rövid agonizálás után menthe­tetlenül elvész.

Jegyezd meg testvérem: a hit önmagában halott, s az ilyen hitet valló ember egy szánalomra méltó é1ő halott.

Az előbb azt mondtam, hogy a látszat és a valóság között nagy az ellentmondás. Gondoljatok az ingovány pázsitjára, a barlang menedéket ígérő homályára. S gondoljatok a hívő emberre, akinek hite van, de cselekedetei nincsenek. De gondoljatok a szelíd és alázatos lelkületű emberre, aki hitét vásárra nem viszi, azt dobra nem veri, de minden cselekedete összhangban áll erős hitével és meggyőződésével. Áldott az ilyen ember.

És így jutottam el mai beszédem leglényegesebb momentumához, mégpedig ahhoz, hogy a tegnap, egyik mártír prédikátorunkra, Alvinczi Györgyre kellett volna, megemlékezzünk halála 430-éves évfordulóján, és egy emléktáblát kellett volna, elhelyezzünk a Nagyharsányi református templom bejáratánál, ökumenikus istentisztelet keretében.

NAGYHARSÁNYI DISPUTA: a reformátusok és unitáriusok közti hitviták egyik legérdekesebbje volt, mely többszöri sikertelen összejövetel után 1574 második felében folyt le. Szereplői református részről Veresmarti Illyés püspökön kívül többen voltak, míg ellenben az unitáriusok közül csupán Alvinczi György helybeli és Tolnai Lukács siklósi lelkész vett benne részt. A vita vége az lett, hogy a református püspök és maga mellé vett két bírótársa Alvincziék elveit hazugoknak és hamisak-nak nyilvánítván, őket magukat halálra ítélték, sőt a vallási türelmetlenség elfajulásának szomorú példája gyanánt Alvinczit fel is akasztották.(Pállász nagy Lexikon).

Tolnainak sikerült az akasztás elől megszökni, és Válaszúti György segítségével megjelenni a felháborodott Budai Basa előtt, aki már kimondta a zsinaton résztvevő református lelkészek, és püspök lefejezését, és kikönyörögni a büntetés megváltoztatását, ami meg is történt, így csupán vagyonelkobzás lett a vége.

Egyházunk vezetősége előzetesen engedélyt kért a helybeli református lelkésztől, a pécsi esperestől, és egyeztetett a tábla szövege felöl, mely így hangzik: „Alvinczi György a mártíromságot szenvedett unitárius prédikátor halála 430-ik évfordulóján állítatta a Magyarországi Unitárius Egyház, emlékeztetőül a hithűség és a tolerancia mindenkori megtartására”. Az ünnepséget előkészítendő, a pécsi unitárius lelkész elvitte a táblát a helyszínre, hogy azt felszereljék az előzetesen megbeszélt helyre, de sajnálatos módón a helybeli reformátuslelkész a presbitériumra hivatkozva nem engedélyezte a márványtábla felszerelését, így az ünnepséget el kellett napolni.

Íme a látszat és a valóság. Előzetes beleegyezés, utólagos tiltás. Ellentmondás, a hit és a cselekedetek között.

De felidézve az említett újságcikket, már nem is csodálkozom, hogy ilyesmi megtörténhetett, ha az Amerikából hazatelepülni készülő lelkész a reformáció napján azt mondja, hogy a reformáció nem megújulást, hanem a visszaállítást jelent, esetleg a Nagyharsányi disputa korát, vagy egy még előbbi kort a Szervét Mihály máglyájának, a meggyújtásának korát. Történelmünket mindenben fel kell vállalni, nem csupán a sikereket, de a szomorú bukásokat is, és a megalázó testvérgyilkosságokat is!

Minket, unitáriusokat, sokszor vádolnak azzal, hogy hitetlenek vagyunk, hogy nem vagyunk keresztények.

Ezt azonban határozottan visszautasítjuk, mert nem igaz. Hittünk egyszerű, ugyanakkor tiszta, és nem vezet kicövekelt dogmák útvesztői között. Történelmünk tiszta, mert több mint 300 éven át eltűrtük a rekatolizáció és ellenreformáció velünk szembeni túlkapásait! Mi nem gyilkoltuk le vallási ellenfeleinket, pedig lett volna rá lehetőségünk, hanem toleránsak voltunk velük minden időben! Ebben a tiszta hitben kell nekünk élni, errő1 kell nekünk naponként tanúbizonyságot tenni. Mert higgyétek el többet ér az ilyen hit Isten előtt, mint azoké, kik ágas-bogas hitükkel egyedül üdvözítő voltukat prédi­kálva, egészen mást cselekszenek, mint amiben hisznek, és csak szájjal de nem tettekkel dicsé­rik az Istent. Vallásos hittestvéreink, már többször bebizonyították, hogy a testet igen, de a lelket soha megölni nem tudják!

És érdekes módón Cseri Kálmán református lelkész újévi prédikációjában ezeket írja: - „Mint kelkigondozó, gyakran látom, hogy milyen iszonyatos terhet jelent embereknek az, hogy teljesen feleslegesen és értelmetlenül cipelnek magukban évről évre, napról napra olyan régi sérelmeket, amiket rég el kellett volna már engedniük, meg kellett volna szívből bocsátani, és mindenkinek könnyebb lenne. Hiába konzerválja, attól nem oldódik meg és semmi nem lesz könnyebb, csak egy felesleges terhet hordoz mindenhova magával. De ez a velünk született nyomorult büszkeség”!

Ezzel kapcsolatban jegyzi meg levelezőlistánk egyik tagja id. Pálmai László, hogy a fent írottak teljesen ellentétben vannak a nagyharsányi eseményekkel. Való igaz! Éltető Lajos a lista másik elkötelezettje, erre így reagált: persze az lett volna a szép, ha a nagyharsnyiak végre megbocsátanak Alvinczinek fél évezred késéssel ! Mi jelenlevők, megígérve, hogy életünk végéig emlékezni fogunk az Alvinczi és társai által példaként adott hithűségre és a vallási toleranciára, üzenjük nagyharsányi lelkész testvérünknek, gyülekezetének és presbitériumának, a Jézus Krisztus által csodálatosan megfogalmazott szavakat: „Uram bocsáss meg nekik, mert nem tudják, hogy mit cselekszenek”! Ámen!