2003. november 12-én szerdán déli 12 órakor a XI. kerület, Dávid Ferenc utca 2. sz. alatti ház falán elhelyezett Dávid Ferenc emléktáblánál, népes emlékező gyülekezet vett részt a koszorúzáson.

Rázmány Csaba püspök emlékbeszédét követően, a kerületet képviselő jegyzőnő emlékezett meg Dávid Ferencről és helyezett el  koszorút, majd  Dr. Csapodi Miklós a XI. kerület országgyűlési képviselője emlékezett és koszorúzott. Az egyház koszorúját Sepsi Kovács Éva és Gergely Felicián helyezték el az emléktábla alatt. Majd a Vitézi Rend képviselői helyeztek el koszorút.

Ezek után Supka Magdolna művészettörténész és professzor asszony beszélt az Aba Novak által készített nagy méretű pannóról, melynek egyik jelenete a tordán kihirdetett vallásszabadságot örökíti meg.

———————————————————————

Rázmány Csaba püspök által, a Dávid Ferenc táblánál elmondott emlékbeszéd!

2003. november 12. Textus: János 8, 32.

„És megismeritek az igazságot, és az igazság szabadokká tesz titeket”!

A tegnap örömmel hallgattuk a kerület napján a polgármester urat, aki beszámolt az eddig elért eredményekről, a kerület Országgyűlési képviselőjét, aki megtartott a Laudáció Urbiszt, és íme ebben az órában lelkünk elmerül egy rövid pillanatra magyarságunk kultúr- és vallástörténelmébe.

Ez emléktábla mellett arra a nagyszerű emberre emlékezzünk, aki 435-évvel ezelőtt megtalálva szellemi partnerét a reformáció, a hit, a vallás összekuszált világában, megalkottak egy olyan törvényt, mely évszázadokkal megelőzve korát, ma is alapja a vallás és lelkiismereti szabadságnak. Dávid Ferenc és János Zsigmond, mert róluk van szó, sajnos mind ritkábban emlegetett személyiségek a magyar történelemben és kultúrában. De mi minden évben tisztelettel adózunk emléküknek!

Minden alkalmi beszéd, a pillanat élménye.
Ez az élmény számunkra unitáriusok számára nem más, mint az a nagyszerű tény, hogy egy egyszerű és közérthető hit több mint négy évszázadon át megtartott az evangélium tiszteletében, Jézus követésében, továbbá nemztünkben és nem utolsó sorban nyelvi és vallási kisebbségi létünkben. Ha kevesen is vagyunk, mert mi unitáriusok soha nem a mennyiségre, hanem, a minőségre alapoztunk, mindig hozzá tudtunk adni valamilyen értéket, nemzeti értékeinkhez, mint az egyetlen magyar alapítású vallás az unitárius vallás, ami nélkül, olyan lenne színes és sokrétű magyar kultúránk, mint csillag nélkül az éjszaka. Az-az érzésem, hogy Dávid Ferenc a távoli csillagok tiszta fényéből merítette magának a megtartó hitet, és ennek hatása alatt mondhatta, hogy: „Akiket Isten lelke világosított meg azoknak nem szabad hallgatni, és az igazságot sem rejthetik el”. Borzasztó lenne olyan világban élni, melyből kihalt a hit, a remény és a szeretet, azok az érzések, melyek Dávid Ferencet egyfolytában az igazság keresésére ösztönözték.
Hitében mellyel megajándékozott, minden korszak önmagát próbálta magasabb, tisztább és nemesebb formában látni, tanításait megtartani, tanácsait követni.
Ezt tesszük mi is, mai kegyeletteljes emlékezők, e tábla megkoszorúzói.
—————————————————————————–

XI. kerület jegyzőnőjének beszéde:

Tisztelt Püspök úr, lelkész urak és úrhölgyek, gondnokok, Tisztelt ünneplők, barátaim!

Hadd köszöntsem Önöket - unitárius módon - atyafiságos tisztelettel. Mint Kerületünk Önkormányzatának jegyzője, az egész Önkormányzat, de kiemelten a polgármester úr nevében kegyelettel emlékezem meg - itt a Dávid Ferenc utcában - a 424 éve mártírhalált halt püspökről, Dávid Ferencről. Mártírhalálát az unitárius vallás magyarországi elterjesztése miatt mérte rá a kegyetlen sors és árulás. Minden évben e napon - és e helyen is - meghajtjuk fejünket emléke előtt. De a követőknek sem volt könnyű sorsuk! 1568-ban a tordai országgyűlés kimondta ugyan a teljes vallásszabadságot, sőt az unitárius vallás Erdélyben egy időre a legerősebbé válhatott, de később mind jobban és erősebben üldözték, elnyomták, lehetetlenné tették.

A gyökér, az utánpótlás ma is Erdélyhez kötődik.

Az unitáriusokra mindig is úgy tekintettek, mint akik büszkék szabad gondolkozásukra, szabadság vágyukra és magyarság tudatukra. S ezek nem kis dolgok!

Ismeretes küzdelmük, hogy végre a magyar történelmi egyházak közé soroltassanak! Ígéretek bőven hangzottak el… Bízom benne, hogy vágyuk teljesülni fog mihamarább.

Ismeretes küzdelmük, hogy volt egyházi ingatlanjaikat minél teljesebben kapják vissza. Itt is hangzottak el ígéretek.    De Kerületünkben ennél jóval

több történt s legyünk erre joggal  büszkék! Akik itt állunk talán mihamarabb részt vehetünk a Budaörsi úti önkormányzati bérleményben a Bartók Béla egyházközség felavatási ünnepségén!

És ismeretes az unitáriusok küzdelme, hogy továbbra is hazánk értékes, megbecsült polgárai legyenek!

Most pedig hadd helyezzem el - ugyancsak atyafiságos tisztelettel - az Önkormányzat koszorúját!

——————————————————————————————–

Dr. Csapody Miklós képviselő által elmondott emlékbeszéd:

Főtiszteletű Püspök Úr, kedves emlékező Egybegyűltek!

Itt állunk az egyházalapító Dávid Ferenc budai, XI. kerületi emléktáblája alatt, amelyre immár tizedik éve tesszük oda a kegyelet koszorúit. Ezekkel a virágokkal nemcsak egy hősi életre, hanem az európai vallásszabadság Erdélyben született eszméjének legelső törvényesítésére is emlékezünk.

Annak a könyvnek, amelyet kezemben tartok, s amely könyvtáram egyik féltett darabja, Aranyosrákosi Székely Sándor a szerzője, aki 1839-ben „Kolo’svárt az unitáriusok’ főoskolájában hittan’, és ahhoz tartozó tudományok’, ’s napkeleti nyelvek’ rendesköz-oktatója, ’s egyházi főjegyző” volt. Helyénvaló tehát, hogy tőle idézzem: „Az unitárius vallás, mint az Erdélyben virágzó keresztény hit negyedik és legifjabb leánya legelébb édes testvérei’ sorába az egyesületbe János ’Sigmond alatt 1568. a’ tordai országgyűlésen iktattatott be innepélyesen – ugyanazon évben a’ marosvásárhelyi. – 1571. pedig a’ gyulafehérvári országgyűlésen újra megerősítetett.”

És amikor Dávid Ferencre emlékezünk, János Zsigmond fejedelemre és utódaira is gondolunk, csakúgy, mint az unitarizmus több mint négyszáz éves értékeire. Mert ezekben az értékekben nemcsak az a „különös”, hogy egy erdélyi magyar ember, egy, az Istent valóban tűzön-vízen át kutató, radikális gondolkodó alapított új egyházat, amely aztán a világon messzire elterjedt. A negyedik magyar történelmi egyház létrejöttében nemcsak annak magyar születése fontos a nagyvilágnak, de mindenekelőtt nekünk, hanem főként mindaz, amit nemcsak a teológia, de a magyar művelődéstörténet, a szellem és a hagyomány is köszönhet az „unitária vallásnak”.

A templom és az iskola…

Örömmel gondolok arra, hogy a kolozsvári Brassai Líceumban éppen ma avatják fel az unitáriusok János Zsigmond Kollégiumát. Örülünk, hogy idáig eljutottunk, csodálkoznunk mégsem illik, hiszen az erdélyi unitáriusok – hasonlóan a keresztény hit idősebb erdélyi testvéreinek hősi küzdelmei eredményeihez – mindig megvédték és megtartották a hitet és a magyarságot, a templomot és az iskolát. A vallást és a tudományt, a művészetet és az irodalmat.

Páratlan kincse tehát minden művelt magyarnak, katolikusnak és protestánsnak, hívőnek és ateistának mindaz, amit Dávid Ferenc utódainak és háza népének köszönhetünk. Igen ám, de ehhez tudni is kellene róla, mert az unitáriusok története és hagyománya nemcsak száraz felekezeti egyháztörténet, és nemcsak saját szemléletű egyházi kultúra. Nem, hanem az egész magyarságé. Történetükben, mint cseppben a tenger, ott van nemzetünk minden öröme és tragédiája, magaslata és mélysége.

És ott van a tanulság is. Mert miért is született meg ez a magyar egyistenvallás? Azért, mert elődeink a reformáció egyszerre verőfényes és máglyafüstös nagy korszakában olthatatlan szomjukkal keresték az Istent, úgy akarván a Teremtőhöz fordulni, ahogyan azt bensőjük diktálja. És miért vállalták mindezért a pusztulást, az elnyomatást és a hátratételt? Mert a hitük mindennél fontosabb volt.

Azért, mert a hitünk nem tankönyvi tétel, hanem „spiritus”: lélek, amit mi katolikusok Szentléleknek mondunk, és amely nem doktrína, hanem az Úr szava,    mely alakítja jellemünket, életünket és előkészíti nekünk az üdvösséget. Erről a „spiritusról” mondják unitárius testvéreink, hogy „Egy az Isten”. És ez is Dávid Ferenc műve egyik mai tanulsága – pontosabban a Dávid Ferenceké, s nemcsak az unitáriusoké, hanem mindnyájunké: a hit. Ők azért szenvedtek, mert hittel hittek. Ma nem kell szenvednünk, vagy ha mégis, naponta és mástól, mégsem ugyanattól – és mi mégsem hiszünk úgy, mint egyházaink régi és újabb hősei. Pedig ma már nem kell hősnek lenni, azt pedig tudhatjuk, hogy a hit – kegyelem. És a hit az embert előbb-utóbb mégis megtalálja, ha maga is törekszik rá, hogy kiérdemelje.

Azt, hogy ki volt Dávid Ferenc, s mit jelent az unitarizmus a magyar históriában, Aba Novák Vilmos nagy körképe is bizonyítja. Ennek részletére, a nagy püspök arcképére most itt rá is pillanthatunk. Volt úgy, hogy mikor itt álltunk, valóságos „János Zsigmond-i télben” tettük le a koszorúkat. Most a hideg napsütésben állunk itt, immár tizedszer, és nemcsak a történelmen, de a hiten is töprengünk. Dávid Ferenc hitvallása mindenkit csak megerősít.

Dr. Csapody Miklós

Országgyűlési képviselő (MDF)

Budapest 15. választókerületének képviselője

ÚJRA A BUDAI DISPUTÁRÓL

/Nemrég előkerült bizonyítékok/

A Budai Disputa története a tizenkilencedik század utolsó éveiben vált ismerté, jeles történészünk, Kanyaró Ferenc: „Unitáriusok Magyarországon” című kötetében /Kolozsvár 1891/. A szerző szerint a hitvita következmény volt, mert az előző évben /1574/ Nagyharsányban egy hitvita alkalmával a vitatkozó partner, Veresmarti Illés református püspök Alvinczi Györgyöt halálra ítéltette és a török béggel kivégeztette. Szokoli Musztafa budai pasánál nagymarosi Trombitás János unitárius birtokos földesúr panaszt tett az ügyben, aki eljárást kezdeményezett és 1575 február 8-ra Budára hozatta a református vádlottakat, névszerint Veresmarti Illés püspököt, Kálmáncsehi Péter és Siklósi Miklós református lelkészeket meghallgatásra. Az unitáriusokat Jászberényi György pécsi unitárius lelkész, Trombitás János és Csapó György marosi unitárius lelkész képviselték. A basa a tárgyalás folyamán bűnösnek találta és a vádlottakat előbb halálra ítélte, amit pénzbüntetésre váltott át.

Időközben az akadémia kiadta Válaszúti Györgynek híressé vált kéziratát, A Pécsi Disputát 1981-ben, amelyben említés történik a nagyharsányi tragédiáról. Érdekes módon azonban itt nincs tudósítás arról, hogy Budán Jászberényi lelkész jelen lett volna, viszont arról igen, hogy Alvinczi ügyében a török császár tolmácsa a pécsieket megkereste Konstantinápolyból, hogy bosszút akarnak-e állani, de ezt Válaszútiék elutasították azzal: lelkésztársuk Isten tisztségéért szenvedett ezért „hatták a bossuúllúst űfelségére”.

Úgy véltük reális és hiteles képünk van az ügyről, amikor váratlan esemény történt: 1986. szeptember másodikán ünnepeltük annak emlékét, hogy háromszáz éve visszafoglalta hazánk Buda várát és városát a töröktől. A Fővárosi Levéltár, ahol másodállásban dolgoztam, megkereste Európa valamennyi nagyobb levéltárát, hogy vannak-e ott hazánkra vonatkozó törökkori adatok? Több helyről olyan pozitív válasz jött, hogy a Levéltár kutatót küldött oda. Így került Budapestre fénymásolatban egy „Acta: Türkenkriege 1574-1577. Summarischer Auscuge, wie sich die Disputation des Glaubens halben, zugetragen halb, zwischen Christen und Arrianern, zu Ofen denn 8 February, Anno 1565.” Érdekes módon, ugyanez az „Acta” a szegediekhez más német városból került el bizonyítva, hogy a török által megszállt magyarok élénken foglalkoztatták földrészünket. A szövegből érdekes dolgok derültek ki. Elsősorban az, hogy Budán nem hitvita volt, hanem, nyilvános tárgyalás, vádlottakkal, bíróval és ítélettel. Ez utóbbi teljesen az 1568. évi tordai országgyűlés szellemét képviselte. Most nem is kívánok mást ismertetni, mint az utóbbi szövegét.

A Basa ítélete:

„mivel én az igaz hithez tartozom, de senki más nincs ezen, ezért én sem ítéletet, sem törvényt nem hozhatok az igaz hitben. Miután Isten olyan sok mindent adott a szívünkbe, vannak olyanok, akik az egy Istent hiszik – a mi vallásunknak megfelelően – ; és vannak olyanok, akik az Istenséget három személyben ismerik el. S mert a Mindenható Isten világi hatóságnak – sem császárnak, sem basának, sem másoknak – nem adott hatalmat arra, hogy a hitet irányítsák, mert az az Isten maga egyedül kormányozza; Ők sem akarnak, miként én, hite miatt senkit üldözni, amiként benneteket sem kényszerítenek arra, hogy az egyik felekezet helyett a másik hitre térjetek, hanem aki a Szentháromságot ismeri el, az maradjon annál, aki viszont nem ismeri el, maradjon a maga hitében. Ezért megparancsolom nektek, hogy valamennyi felekezet nyugodt legyen és sem szavakkal, sem cselekedettel egyik a másikat ne bántsa. Ha egy felekezet ezt kezdeményezi, akkor minden további nélkül meg fogom büntetni! — …a magyarok, az oláhok, zsidók, görögök és mindazon népek hatalmas császára, akiket kardjával meghódított, senkit sem kényszerít arra, hogy erőszakkal a másik hitére térjen, hanem üdvözüljön mindenki a maga vallásába. Neked pedig, Püspök, nem állt hatalmadban senkit felakasztatni, mert Isten a hit egyedüli alkotója. Ezért és téged el akartalak fogatni harmadmagaddal, hogy felakasszanak, de én csak 800 Tallérral büntetlek és ezt az összeget át kell adnod a hatalmas császár hasznára. Ezzel vége.”

Fekete Lajos történész, Budapest történetének egyik kiváló írója a mű III. kötetében megütközik azon, hogy a szentháromság hit és az unitárius hitvilág dogmatikai vitájában egy török basa a döntőbíró. Én nem tudom, hogy nem lett volna jobb, ha a keresztény püspök Alvinczival szembeni eljárása előtt tanácsot kért volna a pogány budai basától.

Szász János