De tanulják meg a mieink is, hogy jó cselekedetekkel járjank elől ott ahol sürgős segítségre van szükség, nehogy gyümölcstelenek legeynek.” Tit 3,14

Szeretett testvéreim! Áldozócsütörtök és pünkösd között valami különlges érzés keríti hatalmába a keresztény unitárius lelkületű embert. Ez az időszak a Jézusról való elmélkedés időszaka. Ez az idő az amikor az unitárius ember Jézusról gondolkodik, és különösen azzal összfüggésben, ahogy a tanítása meghozták az áldott gyümölcsöket. Ugynakkor ezeknek az áldott tanításnak az emberi életben megtapsztalható örömeiről. Mert öröm meggyöződni afelől, hogy a jezusi tanításnka a jeleit nap mint nap megtapasztlahatjuk. Öröm megtapasztalni azt hogy akik Istent szeretik annak minden javukra van. Öröm megtapsztalni azt, hogy a jézusi követők arról ismertetnek felhogy egymást szeretik. Öröm és boldogság megtapsztalni, hogy aki hallja és cselekszi a Jézus beszédét hasonlatos ahoz az emberhez, aki a kősziklára építetet a házát és hiába jöttek a szelek és a fellegek és hiába jött a vihar, mert aki a kősziklára épít annak a háznak az otthont adó menedéknek, ha erős kő az alapja megtartja a házat.
Az ember pedig, aki Isten hajléka erőss alapra kell hogy építsen hogy menedéke biztos legyen. A keresztény unitárius lelkületű ember áldozócsütörtök és pünkösd között ilyen gondolatokkal elmélkedik és különösen most, amikor a jézusi példázatnak a mindennapok életképei mutatják hogy hogyan dönti romba az árvíz a házat , amikor jönnek a fellegek és tombol a vihar, amikor jön az ár. Jézusra figyelünk és az ő tanításaira, valamint tanításainak az érvényességére, ennek megtapsztalható örömére. Minduntalan feltesszük magunknak a kérdést: miért hívja el az Isten kedves fogadott gyermekét, Jézust Húsvét után ? Miért nem maraduk a Nagypénteket legyöző Húsvéti öröm-üzenettel, ami megadja a választ az isteni gondviselésre miszerint a jó mindig legyőzi a rosszat , a szép legyőzi a csúfat, a szeretet a gyülöletet, az élet pedig diadalmaskodik a halál felett ? Milyen egyszerű és milyen mélyen eszményi és egyszersmind emberi lenne ha a jézusi üdvtörténet befejeződne a Húsvét válaszával a Nagypéntek felett… És amikor látszólag megoldottnak látszik minden mély emberi kérdés, amikor az evangéliumi történet arról szól, hogy Jézus legyőzi a halált és felkeresi tanítványait a kereszthalála után, beszélget velük és minden emberi óhaj és tapasztalat azt kívánná, hogy végleg a tanítványokkal maradjon, hogy tanításának véges emberi értelmünkre megtapasztlaható és látható érvényt szerezzen, ekkor a jó Isten elszólítja, magához hívja az Ő országába a menyországba.
A menyország pedig a földi ember számára megfoghatatlan, mert többnyire amit látunk, amit megtapintunk, amit hallunk, amiben részünk van azt tudjuk igazán megérteni , felfogni, megtanulni, követni. Igy az emberi okoskodás előtt, az első gondolat az öntudtara-ébredés fájdalmas, kiábrándító nyers valóság,, a mi a puszta tényekkel a sokszor elviselhetetlennek tünő mindennapok jelenlétével tör fel. Hiába a hősvéti győzelem, mert elvesztettük Jézust utána ismét… Az első Timoteusnak írt lévél 6,16 verse visszhangzik fel bennünk: „Övé egyedül a halhatatlanság, aki megközelítethetlen világosságban lakik, akit az emberek közül senki sem látott, és nem is láthat: övé a tisztelet és az örökkévaló hatalom.” Isten pedig ebbe a megközelítehetetlen és tiszteletteljes , földi ember számára láthatatlan világba szólította el Jézust. Nem marad számunkra ezután egyébb mint a láthatatlan dolgokban való reménység, a hit. Ez a hit pedig épen abból a világból érkezik felénk ajándékba amit soksor fel sem foghatunk , nem láthatunk, nem közelíthetünk meg, amit menyországnak is nevezhetünk, amiről mindennpai imádságunkba kérjük, hogy „ …jöjjön el a Te országod, miként a menyben úgy a földön is…”
A hit tehát összeköti a menyországot a mi földi országunkkal. A menyország minden jónak és igaznak az örök isteni értékeknek a biztos és védett helye. A menyországban vana legbiztosab helyen mindaz ahonnan érkezik minden áldás. Tehát mégis van egy áldott kapcsolat a menyország és a mi földi oprszágunk között és ez a hit ajándékán keresztül jön létre ! Honnan ismerhető fel ez a hit ? Kérdez tovább a kereső ember .. honnan ismerhető fel hogy a hitnek ajándéka bennünk erővé nemesedik, ami minden szépnek, jónak, életnek a győzelmét adja , ami a húsvéti üzenet világosságával hajnalodik az emberi öntudaton ? A hit a cselekedetekről ismerhető fel. Mint ahogy Jézus tanításának az érvéneysségét is a jó cselekedetek gyümölcsi adják. Ezek a jó cselekedetek pedig megtanulhatóak. Minden tanulás alapja az ismétlés. Minnél inkább gyakoroljuk tehát a jó cslekedeteket annál inkább megtanuljuk. A hitnek pedig úgy van értelme ha ez cselekedetekben megmutatkozik, visszhangzik felénk Jakab apostol üzenete. Az a hit pedig ami bennünk a jó cselekedetek gyümölcseit termi meg, az mikor mutatkozik meg isteni cselekedetekben ? Kérdez tovább a gyanakvó ember ? Isten cselekedete mikor és hogyan mutatkozik meg ? Isten csak öncélúan vigyázna az örök értékekre ? A válasz erre a kérdésre éppen pünkösdkor , a következő vasárnap érkezik el hozzánk. Az istenti cselekedeten, a szentlélek kiradásán keresztül mutatkozik meg.
A felolvasott bibliai vers az örök kérdező ember számára választ ad. Jézus a menyországban van Istennél, ahol már nem lehet hozsánna után megfeszíteni, ahol nem lehet csókkal elárulni, nem lehet szenvedő-szomjazó kéréséére víz helyett ecettel kínálni, mert maga Isten vigyáz rá , mint ahogy a jó Isten vigyáz minden szépre, jóra , igazra, mint ahogy az Isten vigyáz az örökéletre. Ez az idő a tanítványok számára fontos idő volt,hogy felkészüljenek az isteni cselekedet, a szentlélek kiáramlásának a befogadására és az erről való tanuságtételre, ennek hírdetésére. Így jött létre pünkösdkor az első keresztény egyház: az emberek a tanúságot tett hit követői lettek, jó cselekedeteik által. Az egyház létrejöttéhez tehát nemcsak bátor péteri szózat kellett, nemcsak a szenlétlek befogadása és hírdetése, hanem ezt értő és elfogadó üdvösségre szomjazó emebri közösség is. Az Isten a maga cselekdetét csak az embereken keresztül valósíthatja meg éppen azáltal, hogy az emerbek a jó cselekdetekek gyakorlásával tanuságot tesznek az Isten jóságáról is. Jó cselekedetekkel készüljünk hát fel a szentlétlek befogadására mert enélkül gyümölcstelenenk lennénk mi is. Hol van a legnagyobb szükség a jó cseledeteinkre ? Ahol sürgős segítségre van szükség. Ott ahol napjainkban jöttek a szelek és jött a víz és romba döltek a házak, ott ahol tanuságot kell tennünk a bennünk lakózó szentlélekről és arról, hogy mi Isten templomainként biztos alapra építjük a hitnek megtartó menedékét. Adja a gondvisleő jó Isten hogy gadagon gyömölcsöző hitünk megteremje bennünk és körülöttünk Jézus békével távozó áldását, hogy a szenetlélek kitöltése bennünk is lelki fényt és világos értelmet adjon. Ámen és ámen.

Jobbágyfalva-Nyárádszereda Unitárius Egyházközség Lelkészi Hivatala
65/2006

Főtisztelendő Egyházi Képviselő Tanács

Tisztelettel , bizalommal és szeretettel terjesztjük fel pályázatunkat a Jobbágyfalvi Unitárius Gyülekezeti Otthon folyamatban levő építkezésének a támogatása tárgyában. Jelen beadvánnyal szeretnénk a Főtisztelendő Képvileső Tanács figyelmét külön ráírányítani a tételes beszámolónkra és a fényképekre az eddigi elvégzett munkálatokról, hogy ezáltal is bíztosítsuk Önöket arról hogy az építkezés folyamatban van , a gyülekezeti tagok támogatásáról abban a helyzetünkben amikor tudatában vagyunk annak hogy önerőből képtelnek lenne e gyülekezet e beruházás megvalósítására ( e beadvány idejében is folyamatban van az épület belső vakolása a gyülekezeti tagok adományai és közmunkái által ) valamint azon törekvésünkről hogy minden lehetséges anyagi forrást igyekeztünk és ezután is igyekezni fogunk hogy megtaláljuk és felhasználjuk céljaink megvalósításához. Külön szeretnénk e helyen is hangsúlyozni köszönetünket az Egyházi Nyugdílysegélypénztárnak a folyósított kölcsönért, mely nélkül nem értünk volna el ereményt. A Nyugdíjsegélypénztár fele azon ajánlattal jöttünk, hogy a majd elkészülő Gyülekezti Otthonunk egy önellátó nyugdíjas lelkész házaspárnak egy szoba otthont bíztosítson a gyülekezet, aban bízva hogy e terv további tárgyalások eredményeképpen lelki és egyéb hasznot hoz majd mind e gyülekezet mind pedig a nyugdíjas lelkészházaspár részére.

Az eddig elért eredmények ( az épület és telek jogi helyzetének a rendbetéele, az engedélyek megszerzése, a bontási és építkezési munkálatok elvégzése ) bizalomra jogosít fel mindannyiunkat és abban bízunk hogy a folytatásban lehetőségek függvényében az Önök segítségére is számíthatunk.

Jobbágyfalva, 2006 október 20

Isten áldásával, atyafiságos tisztelettel:

Sándor Szilárd
Unitárius lelkész

Unitárius Egyházközség Lelkészi Hivatala  - Jobbágyfalva

Neh.3,26

Kedves Testvéreim!

A sok megpróbáltatás és viszály után – Istennek hála!  - elérkezett a szeptemberi hónap, amikor Őszi Hálaadás felé közeledünk.  A megpróbáltatások és nehézségek ellenére Isten erőt és lehetőséget adott számunkra, hogy segíteni tudjunk azokon, akik az özönvíz áldozatai lettek az idei évben. Ismeretesek egyházközségünk részéről a pénzbeli és a búza felajánlások (150 kenyér részére), amelynek kimutatása megjelenik majd a „Jóakarat”egyházközségi értesítőnkben, közelgő ünnepünk alkalmával. Két-kezi munkával és ott-létünkkel lelki segítséget is adhattunk a rászorulóknak, amikor a rom-eltakarítói munkában segítettünk már az áradat elvonulása után.   

A segítség-adásunk mellett nem tehetjük meg, hogy ne figyeljünk oda arra, ami értékeink megtartását és gyarapítását jelenti. Elengedhetetlenül szükséges volt a templunk tornyának a lekezelése az idei évben, bronzzal való lefestése. A szükséges kezelő-anyagot és az elvégezett munkát megelőlegezte a helybéli munkavállaló, aki kedvezményes árban végezte el a munkálatokat.  A torony lefestésére nem kell minden évben sort keríteni, de amikor szükségszerű azért kell elvégezni, hogy megelőzzük a nagyobb kiadásokat. Arra kérünk szeretettel -  minden egyháztagot - hogy tehetségéhez híven adakozzon a torony lefestési munkálataira, hogy lehetőségünk szerint Őszi Hálaadás Ünnepéig törlesszük az adóságunkat, az elvégzett munka után a vállalkozó fele.

Hitestvéri szeretettel:

Sándor Szilárd                                                    Balogh Pál

Unitárius lelkész                                                  gondok

Neh 3,26
(A Léviták szolgái pedig laknak vala az Ófelben, a vizek kapujának ellenéig napkelet felé és a kiemelkedő torony ellenéig;)

„…eljutottunk egy helyre, amelyet Szépkikötőnek neveznek…” ApCsel 27,8

Keresztény testvéreim! Milyen kicsiny és milyen szánalomra méltó az ember. Ugyankkor milyen hatalmas nagy és milyen méltóságos is. E két mondat ellentmondásos, de nagyon jól kiegészíti egymást. Az ember kicsiny és az ember hatalmas. Az ember szánalomra méltó és az ember méltóságos. Bár két ellentétes gondolat fogalmazódik meg mégsi mindkető igaz. Akkor értjük meg, hogy mit is jelentenek a szavak, ha kérdéseket teszünk fel. Mikor kicsiny az ember? Miért kicsiny az ember? Mikor hatalmas az ember? Miért hatalmas az ember? Hogyan kicsiny és hogyan hatalmas? Hogyan szánalomra méltó és hogyan méltóságos?

Mielőtt megválaszolnánk magunknak a kérdést hadd mondjak el egy példát a sajnálatos és szomorú múlt heti történésekből .

Nyikómenti faluban szép napsütéses délután van. Az emberek végzik a mindennapi teendőjüket, az őszi betakarítás körüli teeendőket. Látszólag minden békés és megszokott. Csak a falu föllött húzúdó sötét fellegek selytetik azoknak akik az égre néznek, hogy a mai nap mégsem a megszokott. A napsugarak behintik az egész tájat és messzire nemsokan néznek, hogy okik legyen a sötét felhők fölött búslakodni. A mindennapi szokott történéseket megszakítja a faluban hirtelne és vráatlanul megjelő törkölő és vészjelző rendőrautók. A rendőrök hangosan kiabálják a falusiaknak hogy készüljenek fel egy hatalmas nagy árvíz, áradat özönvíz érkezik a faluba és mentsenek amit lehet menteni és vonuljanak ki a folyómeder mellől, mert hatalmas nagy víztömeg közelít a falu fele. A lakóság nagyobb része nem vesz tudomást a vészjelzésről és csak nagyon kevesen mozdulnak meg a figyemeztetésre. Vannak akik a falu határábból indulnak haza fele. Sajnos amíg a falu határából haza érkeztek szembe-találkoztak az árral. Másokat otthonaikban talált az áradat és a padlásra, házak és csűrök tetejére menekültek fel. Lám milyen kicsiny és milyen szánalomra méltó, milyen kiszolgáltatott az ember amikor feltartóztatalnaul érkezik az árvíz magatehetetlenül áll és halálfélelmében menekül de alig tudja hogy hova merre lehet megkapaszakozni a mindent magával ragadó, mindent ledöntő víz elől. Az árvíz ahogy leapadt a túlélő emberek leszállottak a háztetőkről és a fák tetejéről lesegítették a túlélőket. Ahogy visszatértek otthonaikba az utcán, a kertben, az udvaron, és bent a házban is mideent elárasztott a térdig vagy annál felül érő iszap. Az ember megérzi hogy milyen kicsiny és milyen szánalomra méltó.

Az hogy az ember mégis miért nevezhető hatalamasnak és méltóságosnak, az az előbbi életkép folytatásából tűnik ki. Mindazok után hogy az árvíz elvitte mindenét hatalmas erejük van ezeknek az embereknek újra kezdeni és méltósággal elviselni a veszteséget.

Mit jelent méltósággal elviselni a veszteséget?

- mások fájdalmát is észrevenni
- odafigyelni és elfogadni a segítseget
- nem visszaélni a kiszolgáltatott helyzetben
- bízni a jövöben , és szeretni az életet, embert, Istent

-Mit jelent eljutni valahova… kezdet és cél ..és a közte levő bejárt út…

- eljutni egy helyre… hány és hány hjely létezik ami emberi életre alkalmas.. ki hogy látja meg ki hogy veszi észre, ki hogy éli le mindennapjait..?

hogy hívják a helyet ? Szépkikötő

kikötő…

feltételezi a vizet.. a tengert.. a vihart.. abiztos menedéket a szárazföldet, a tlajt

ez szép

egymásnak „kikötői” vagyunk, amiko regymást segítsjük a bajban..

Pál apostol Rómába megy fogolyként
Útközben vihar tombol a tnegren.. és elérnek a Szépkikötő nevő helyre..

Mi a szép?

Mia kikötő?

Az otthon , a szülőföld, az egyházközség egy kikötő.. ha azzá tesszük, ha úgy élünk, ha ki akarunk ha biztonságot akarunk

Torony… a biztos menedék…nehémiás korában.. a fogságból hazajött emebrek építik újra templom tornyát..

Özönvíz.. fogság,, torony..kikötő

Isten adjon erőt számunkr ahog kikötőket építhessünk…tornyaink pedig legyenek a hitünk látható kikötői..

Ámen

„ Békességet hagyok nektek: az én békességemet adom nektek, de nem úgy adom nektek, ahogyan a világ adja. Ne nyugtalankodjék a ti szívetek , ne is csüggedjen.” Ján.14, 27

Gyászoló testvéreim, végtisztességet tevő gyülekezet ! Földi életünknek vannak olyan helyzetei, amikor - úgy tűnik - , hogy feleslegessé válik minden szó, minden emberi beszéd. Van alkalom, amikor szavak nélkül többet tudunk mondani egymásnak, mintha egyszerre mondanánk ki a legszebb és leglényegretörőbb szavakat. A szavak ilyenkor nemcsak hogy feleslegesek, de sokszor fájdalmat is okoznak. Fáj annak aki kimondja és fáj annak, aki hallgatja. Fájnak a kimondott és a meghallgatott emberi szavak, amikor szavainkkal már nem tudjuk megváltoztatni a valóságot. Lelkünkbe tépnek, szívünkbe hasítank a szavak, amikor a valóság fájdamat okoz, mert megváltoztathatatlanul sebet ejt bennünk. Ezek a sebek befele vérzenek és ezért nem lehet bekötözni, nem lehet kötszerrel, kenőccsel ápolgatni, gyógyítgatni őket. Vannnak bár orvosságok, amelyek többé-kevésbé enyhítik, elviselhetőbbé teszik, hogy együtt éljünk lelki sebeinkkel, de ezek nem alkalmasak a gyógyításra. Lelki sebeink egyetlen ovossága egyedül az idő. Az idő az ami, ha nem is gyógyítja, de elviselhetőbbé teheti belső láthatatlan, de mégis fájdalmasan lüktető sebeinket. Az idő azért gyógyít – mert tőlünk függetlenül telik – és tisztítja érzéseinket, közelebb segít bennünket a szeretet megtapasztalásához, s ez által orvossága lesz lelki fájdalmainknak. Tehát az idő azért orvossága fájdalmunknak, mert hozzasegít a lelki fájdalmaink egyetlen orvosságához, egyetlen gyógyítójához, a szeretethez. Lelki sebeink egyetlen gyógyszere tehát a szeretet, amelynek szüksége van időre. A szeretet nem születik meg egyik pillanatról a másikra, mert időnek kell eltelnie ahhoz, hogy bennünk valósággá legyen. Időre van szükség ahhoz, hogy a lelki sebek gyógyuljanak a szeretet erejével.
Azzal kezdtem beszédem, hogy vannak emberi életünkenk olyan helyzetei, amikor feleslegessé válnak a szavak, mert fájdalmat okoznak, annak is aki mondja és annak is aki hallgatja. Majd azt mondtam, hogy azért feleslegesek a szavak, mert a fájdalmat okozó valóság megváltoztathatatlan. Aztán azzal folytattam, hogy e valóság lelki sebeket okoz és ezen sebek egyedüli orvossa az idő, mert elhozza a szeretetet. Erről a szeretetről beszélve, e szeretet hangján szólva a fájdalmat okozó valóság mellett is értelme lesz az emberi szónak. Gyászoló testvéreim, végtisztességet tevő gyülekezet e szeretetnek az üzenetét szólottam felétek, amikor felolvastam e szomorú órában a Szentírás üzenetét a János evangéliumából: „Békességet hagyok nektek: az én békességemet adom nektek, de nem úgy adom ahogy a világ adja. Ne nyugtalalnkodjék a ti szívetek, ne is csüggedjen.”
A felolvasott szentírási hely Jézus szavaival szól hozzánk, az ő bíztatásával szólít meg. Szükségünk van e jézusi szavakra. Szükségünk van a jézusi bíztató szóra. Szükségünk van, mert a szavak nélküli valóság döbbenete és fájdalma csupán ideig-óráig lehet elviselhető. Bármennyire fájnak a szavak a megváltozhatatlan valóságban mégis vígaszt adnak, hisz a szeretet könyvéből, az evangéliumból, Jézus szavaival szólít meg bennünket. Az örökélet lapjainak üzenete szólít meg és akárcsak a múló idő gyógyító vígasza, úgy a szentírási bíztató szó is a szeretet hangján szólít meg. Megszólít és arról beszél, azt ígér, azt ad amire a legnagyobb szükségünk van ebben az órában. „Békességet hagyok nektek …” – szólít meg a jézusi szentírási üzenet. Békességről szól, békességet nyújt felénk.
A békesség az emberi lélek legfőbb vágya, ami a szeretetből születhet meg. Minden embernek szüksége van a békességre, hogy kiteljesedjen és testet ölthessen, megvalósulhasson a szeretet. Békességre van szükségünk, hogy teremjen a föld maghozó növényt és gyümölcsérlelő fát, békességre van szükségünk, hogy szívünk csendjében megszülethessenek a szavak. Békességre van szükségünk, hogy megszülessünk és hogy családban felnőjjünk és békességre van szükségünk, hogy magunk is családot alapíthassunk. Békességre van szükség a családokban, békességre van szükség, hogy a maghozó búzaszemeket learassuk és a gyümölcsérlelő fákat leszüretelhessük. A békesség az élet bölcsője, és békesség a szenvedés, a lelki sebek gyógyírja is. Békességben születünk meg és békességben vágyunk élni és békességben vágyunk örökre megpihenni, békességben vágyunk örök búcsút venni elhunyt embertársainktól. Nagy szükségünk van tehát a jézusi békességre.
Ezt a békességet keressük egész életünk során, ezért a békességért közdünk egész életünkben. A békességért, a jézusi bíztatás befogadásáért. Mert örökké háborog a mi szívünk, mert a világ zaja, az élet amiben élünk örökké zaklat, örökké kihívások, előre nem látható meglepetések elé állít, ahol helyt kell állani, ahol nincs időnk megállani és gondolkodni. Ahol a békességes cselekedeteinkre bízzuk önmagunkat és engedjük, hogy megszólítsona jézusi szó, az evangéliumi bíztatás elragadjon minket. Ezt a békességet megtalálni nem könnyű, ezért a békességért sokat kell szenvedni, sokat kell érte szenvedni és legfőképp naggyá kell növekednünk a szeretetben.
Szívünk lelkünk örökké zajos, zajos mert keresi az isteni célt, hogy mi célra születtünk meg a földi világra, hogy Istennek milyen terve van velünk. Lelkünknek ezt a háborgását csak a békesség csendesítheti le. Jézus az önmaga békességének nyugalmával ajándékoz meg bennünket. Ez a békesség az Istenbe vetett hitből fakad. Van viszont egy másfajta békesség is,amit Jézus a világ békességének nevez. Nem tér ki arra, hogy milyen ez a békesség amit a világ ad, csupán azt mondja, hogy az a békesség amiről ő beszél, az a békesség amit ő ad, az nem olyan mint a világ békessége. A jézusi békesség nyugalmat áraszt emberi szívünkbe, a csüggedésből kigyógyít és eltölti szívünket a szeretettel.
Gyászoló testvéreim! Most azért gyűltünk össze, hogy végtisztességet tegyünk eltávozó néhai Fazakas Gyula keresztény testvérünknek. E végtisztességben keressük ezt a békességet a mi lelkünkben is, keressük a jézusi lelki csendességet adó szavakat. Keressük akárcsak eltávozó embertársunk kereste egész élete során a békességet és aki immár megtalálta üdvőzítőjénél, a gondviselő Istennél. Annak a néhai emebrnek a végtisztsségére gyűltünk ide, akinek az életét ti jobban ismeritek mint én, hisz eyg faluban éltetek vele, sok ideig láttátok küszködését, békesség-keresését. Azt hogy ki volt néhai Fazakas Gyula valójában azt csupán a gondviselő örökkévaló egy igaz Isten tudja aki lelket adott neki születásekor és aki e lelket tőle visszakérte,hogy örökké fényledjék az örök világosságban és eggyé legyen Istenével. Egy néhai embertársunknak a végtisztességén vagyunk jelen, akit én ott láttam késő ősztől kora tavaszig a templom padjában. Ott láttam ahogy úrvacsorában részesült. Találkoztam vele nyáron amint vezette trakort hogy a földet művelje. Egy olyan embernek a végtisztsségén végzem a szolgálatot akit ha bár rövid ideig is volt csupán alkalmam ismerni szeméyesen én is megtapasztaltam a segítőkészségét , amit személyesen nekem és családom számára önzetlenül tudott adni. Ott láttam a votl felekzeti unitárius iskola közmunkájánál a tavalyi évben és láttam lelkesedését ahogy bontotta a régi falakat. Emlékszem, jól emlékszem, bennem él hangja, amint beszélgettük, hogy bontás után építenünk is kell és vele együtt osztoztam a tavalyi évben örömében, ahogy elkészült az új épület alapja és vele együtt reménykedtem a folytatás lehetőségében és értelmében. Örömmel ajánlotta fel a majd elkészülő épület számára a szőnyeget amit majd leterítünk az elkészülő épületbe. Egyszóval tele volt tervvel, lelkesedéssel és vággyal, hogy megtalálja a jézusi békességet. Együtt kerestük ekkor is a jézusi békességet, de nem úgy ahogy a világ adja, hanem ahogy a jézus-kereső emberek egymásnak adni tudnak soha el nem múló hittel és reménykedéssel, és szeretettel.
Most pedig itt állunk a gyászoló család mellett. A végtiszteséget tevő gyülekezet bíztató együttérző szeretetével. Szólom a vígasz szavait és egyben megköszönöm Istennek, hogy megismerhettem, ha e rövid időre is ez eltávozó embertársamat. Szeretném, ha e gyászos órában a gyászoló család is velem együtt hálát tudna adni, hogy övé lehetett eltávozó néhai kedves Fazakas Gyula. Arra kérem a gondviselő Istent , hogy fordítsa hálaadásra a gyászoló lelkű gyülekezet szívét, hogy hálát adjon ezért az életért kinek végtisztességet tenni gyűltünk össze. Köszönje meg Istennek mindazt a szépet és jót amit eltávozó emebrtársunk életében neki adhatott és ha kell, ha megbántotta valaha életében szeretteit, embertársait akik most itt vannak, vagy esetleg bármi ok miatt nem tudtak eljönni temetésére, hát tudjanak megbocsátani számára , hogy békességes legyen az ő távozása. Békességet hagyok nektek.. mondta Jézus tanítványainak . Adja Isten hogy ezt a békességet , az együttérző és reménységet adó szeretet békességét adhassuk egymás számára és csöndesen vegyünk búcsút eltávozó embertársunktól. Búcsúzzunk el tőle, mint aki mindig velünk fog maradni a szívünkben, a lelkünkben, ahova életével kitörölhetetlenül beleírta magát és engedjük el, engedjük át őt a gondvisleő oltlamazó egy igaz Istenünkenk akinél megtalálta mér a végső békességet. Legyen számára könnyű a föld és számunkra hittel vígasztaló az eltávozósa. Isten legyen vele, Isten legyen velünk!
Ámen

Megemlékezés

„ Add tudtomra Uram életem végét, hadd tudjam meg milyen múlandó vagyok…”
Zsolt 39,5
„ Várva vártam az Urat és Ő lehajolt hozzám… „ Zsolt 40,1

Az örökélet idejét csak az Istentől ajándékba kapott hit tudja mérni, mert e hit végtelen és szabad. Földi életünk idejét a percek, órák, hónapok, évek évtízedek mérik. Az örökélet hite emelheti csupán fel e földi lét korlátai között élő embert. Az a hit ami végtelen, az a hit amelynek idejét nem lehet csupán e földi élet korlátai között tartani. Életünk mindannyiunknak véges, mert múlandóak vagyunk, de lelkünkben ott ég a soha ki nem alvó láng, mely a szeretet fényével világít. E világosság az életnek az örökké lobogó lángja, amelynek az örök táplálója a gondviselő Istenünk. A teremtő mennyei Atya hívott minket e földi életre és Ő az aki elszólít minket és befogad örök oltalmába. Csak akkor tudatosul bennünk a saját múlandóságunk, ha e földi lét korlátaival mérjük az időt. Az Istentől kapott időnk pedig végtelen, csupán számunkra egyelőre csak annyi fogható fel amennyit megismerhetünk e földi létünkben. Várva várjuk az Urat oly sokszor hogy lehajoljon hozzánk és felelmejen , amikor oly múlandóak vagyunk. Várva várjuk az Urat, hogy tálpálja bennünk a hitnek lobogó lángjával az életet és mely örök. Ennek az örök életnek a vigaszát érezzük meg amikor az Isten hozzánk való lehajolását és ránk vigyázó szeretetét tapasztaljuk meg. Isten az Ő gondviselő szeretetét mindazok életén keresztül sugározza ránk, akik örökké élnek és élni is fognak a lelkünk legmélyén, mindazokkal az áldott jó cselekedetekkel, amelyeket életünkben az örökéletről tesznek tanubizonyságot. A szerető lelkű emberek élete így nyer bebocsátást Istennek mennyei honába, a szeretet és béke örök hazájába, ahol örök üdvösségben maradnk Istennek, a Szeretettel. Ezekkel az érzésekkel és gondolatokkal emlékezünk meg egy éve elhúnyt Néhai Killyén Irma nőtestvérünkről, akire gyülekezeti közösségünkben kegyes adományaikkal emlékeznek meg gyermekei, valamint Szakács Jenő és családja, Kilyén Miklós és családja, Szakács Andrásné és családja, Nagy Mihály és családja, Kovács Ferencné és családja. Isten legyen az elhúnyt embertársunkkal és a rá kegyes adományokkal emlékező és szeretteit áldja meg az Isten az örök élet hitének vigaszával és felemelő oltalmával ..-. Ámen

………. Ámen

„ Már azt gondoltam: Nem lehet reménykednem és bizakodnom az Úrban! Gondolj nyomorúságomra és hontalanságomra, az ürömre és a méregre!Mindig erre gondol és elcsügged a lelkem. De ha újra gondolom reménykedni kezdek: Szeret az Úr, azért még nincs végünk, mert nem fogyott el irgalma:minden reggel megújulNagy a te hűséged! Az Úr az én osztályrészem – mondom magamban – ezért benen bízom. Jó az Úr a benne reménykedőkhöz, a hozza folyamodókhoz.” Jer sir 3,18-35
„ … vígasztlja meg a ti szíveteket és erősítsen m eg titeket minden jó cselekedetben és beszédben.” 2 Thessz 2,7

Gyászoló testvéreim, végtisztességet tevő gyülekezet ! A Jeremiás próféta síralmaiban felzokogó életérzés napjainkban egyre gyakrabban szólal meg „… már azt gondoltam hogy nem lehet reménykednem ..” Egyre gyakrabban gondol a ma embere arra, hogy nincs reménység és a bizakodás is hiábavaló. Egyre nagyobb lelki súllyal vesz körül bennünket a nyomorúság és a hontalanság érzése. Mint erdőben a vad indák ahogy felkúsznak a magas fákra és törzsük alatt járhatatlanná teszik az ösvényeket, úgy fonnak be bennünket is gyakran a reménytelenség és bizalmatlanság hínárjai. Hontalanságunk érzése pedig olyan érzést ad számunkra mintha iszap-mezőn sétálnánk és félünk hogy ne süllyedjünk le. Ez a lelki teher pedig egy idő után félrehúzódókká tesz, közömbössé az emberi nagy fájdalmak előtt. A reménytelenség és bizalmatlanság lelki terhe miatt nem tudunk ráfigyelni azokra akik szenvednek, akik számítanának a segítségünkre. Ha pedig mi lennénk azok, akik bajbajutottunk nem tudjuk hova menjünk kihez forduljunk mert nincs lelki közösség, nincs egy kapu ami mindig nyitva áll előttünk, nincs egy ajtó ahol bátran kopoghatunk mert behívnak, meghallgatnak, segítenek. A reménystelenség és a bizalmatlanság nyomorúságba dönt és ezért hontalanul járkálunk kelünk ssját szülöföldünkön. Elcsügged nap mint nap a lelkünk és nem találjuk hova forduljunk, kihez menjünk, ki az aki segíteni tud rajtunk. Gondolataink bűvös köréből nehéz kitörnünk mert az életérzés bezár bennüket a kilátástalánság útvesztőjébe. Ráadásul nem elég hogy sokszor úgy érezzük hogy alig alig cipeljük a reménytelenségtől megfáradt lelkük, de ránk tör nap mint nap az elmúlás ténye. Nap mint nap tapsztaljuk hogy csak egy lépésre van a halál. A halállal az elmúlás tényével szembesülve átértelmeződik az eddigi életérzésünk. Amikor megtapsztaljuk hogy milyen múlandó az ember és milyen rövid az emberi élet az érzéseink még jobban összekúszlódnak,még inkább okunk lesz a reménytelenségre, és a prédikátorral állapítjuk meg sokszor, hogy ninden hiábavló, mert a vég elvisz mindent amiért egész életünkben küzdöttünk a nyomorúság és hontalanság a bizalmatlanság és reményetelenség ellen. Az elmúlás , a halá bizony sokszor int megváltó segítség , isteni oltalom áll elöttünk. Gondoljunk csak a betegágyakon fekvő szeretteinkre akik könnyes szemmel várják már hogy megszabaduljank a szenvedéstől, hogy jöjjön már a megváltó halál. Az egészséges ember pedig imádságos segítségével a beteg ágyak mellett és nem tud megszólalni, hallgatja a szenevdő beteg ember panaszkodását. Ha elkeseredettségünkbe gabalyodik gondolkodásunk, ha nem tudunk megszabadulni a reménytelenségtől, a bizalmatlanságól akkor az valóban mindannyiunk számára a véget jelentené.Ha csak arra tudnánk figyelni ami fájdalmat okoz, ami a bizalmatlanság, az emberi élet nehézségeinek a fájdalmaival gyötörnek bennünket, akkor valóban nem lenen megállás a lejtőn és a szakadákba zuhannánk és ott megsemmisülnénk, elvesztődnénk és egész életünk céltlan lenne, hiábavaló lenne. Egyetlencélj alenn ecsupán csak a megsemisülés. Ez a cél pedig nem Istenől jövő üzenet, mert Isten az élők Istene.
A Szentírásban vanegy könyv melyek a lelki fájdalmak könnyeivel vannk leírva, midnen szaván áthat a zokogó szenvedés , lelki fájdalom. Eből a könyvből olvastam fel e végső búcsú perceiben elöttetek.Jeremiás sirlamaiból. A felolavsott vers első fele a reménytelenséget, a bizalmatlanságot, a nyomorúságot és hontalanságot vetíti elénk az ürümöt a mérget, a lelki elcsüggedést,melynek az oka a szenvedés a kitaszítottság, az elhagyatottság, a betegség. A felolavsott versben van egy határvonal a gondolkodás határvonala, amikor Jeremiás felismeri hogy mindezeket a szomorú dolgokat újra lehet gondolni, újra lehet értelmezni. „ De ha újra meggondolom, reménykedni kezdek..”- hangzik felénk a Szentírás jó híre. Az újra meggondolás lehetősége. Amikor nem megyünk el tények a fájdlamak a nehézségek mellett, tudomásul vesszük a nehézségeket, a gyászt, az elmúlást, a fájdalmat, a nyomorúságot, de újra értelemezzük, újra gondoljuk mindezeket egy más szempontból egy más megközelítésből szemléljük mindezeket. Ez a szempont ez a megközelítés pedig az isteni szeretetbe való kapszkodás által lehetséges csupán. Így jut el fájdalmában Jeremiás is arra felismerésre nyomorúságában és szenvedésében ,hogy őt szereti az Isten és ezért nincs vége, és ez a szeretet minden reggel megújul. Ezt az isteni szeretet megérezve visszanyeri a bizalmát és már bátran fordul az Istenhez, hozza folyamodik , mert az Istenben való reménykedőket megsegíti az Úr. „Jó az Úr a benne reménykedőkhöz …” ismeri fel a zokogó Jeremiás az isteni szeretetet. Ahhoz hogy Isten segítségét eltudjuk fogadni ahhoz reménykednünk kell. Ahhoz a nyomorúság, a bizlamatlanság, a reménytelenség a lelki elcsüggedésből felemelkedjünk reménységgel kell Istenhez folyamodnunk, megerösödve az isteni szeretetben. Hogyan lehetséges ez ? Kérdezhetnétek kedves gyászoló testvéreim… A Thesszalóniakihoz írt második levél az isteni vígasztalást ,a szívbéli kedvességet amivel megérint bennünket az Isten, azt a jó cselekdetekben, jó beszédben való megerösödésben , ennek gyakorlásában jelöli meg, fejti ki. A jó és helyes gondoklodás, a jó és helyes beszéd és a jó és helyes cselekedet mivel egymás fele tudunk viszonyulni, amit egymásnak tudunk adni, egmástól eltudunk fogadni a titka annak, hogy felemelkedjünk a reménytelenségből, a bizalmatlanságból az elcsüggedésből, a nyomorúságból. Amikor azt a szeretetet tudást, amivel Isten megáldott az életünket megtudjuk osztani azokal, akiknek erre szükségük van.

Gyászoló testvéreim, végtisztességet tevő gyülekezet! Most egy olyan embert kísérünk utolsó útjára aki maga is sokszor volt a remeénytelenség útvesztőiben, maga is sokszor szenvedett a bizalmatalnságtól a hontalanság érzése lett úrrá a lelkén saját szülőföldjén. De ugyankkor ha ez igaz volt a életére akkor az is igaz volt hogy mindezek ellen küzdeni is tudott. Küzdött a nehézségek újra-értlemézésével, küzdött azzal az újra-gondolással, ami kivezeti az emebrt a nehézségekből, mindezt az unitárius hitben és életfelfogásban talált meg, az örök újrakezdések reménységével tudott megerösödni és meggyökerezni a szeretetben ami, az egy Isten szeretetéhez és üdvözítő oltalmához segítette és aki befogadja őt az örökkévalóságába. Néhai Márton Zoltánt, kinek végtisztességén vagyunk úgy ismertem meg mint egy segítőkész jó cselekedeteket gyakorló embert. Jó szakember volt aki nem szűmarkúan, de bőkezűen osztotta tudását, akinek erre szüksége volt. Kezei munkája állandó marad.

Gyászoló testvéreim! Akitől végtisztességet veszünk egy reménytelenséggel, nyomorúsággal, bizalmatlansággal hontalansággal küzdő ember volt. Sajnos ismerjük ezt az életérzést mi is mindannyian. Ismerjük sajnos nagyon is ismerjük, amikor a gondok legyőzik a gondolkodásunkat és elcsügged a lekünk. A nyomorúság újra átgondolása nem könnyű, de egyetlen esély, hogy eljussuk az isteni szeretethez és reménységgel szemléljük az életünket. Ehhez az újra átgondoláshoz szükségünk van hitre és szeretetre és főképp egy lelki közösségre, ahol egymásra tudunk figyelni, egymás örömében , szomorúságában osztozni tudunk. Amikor nem megyünk el egymás mellet mint két idegen és amikor mások gondját át tudjuk érezni és amikor segíteni tudunk a bajbajutottakon, akkor meglátszik rajtunk hogy átgondoltuk a nyomorúságunkat, hontalanságunkat és hogy az isteni szeretetben osztozkodni tudunk. A bizakodó szeretetünk átformája hitünket, gondolkodásunkat és reménységet ad. Erről a bizakodó szeretetről, erről a reménységről és hitről tesz tanubizonyságot e végtisztsséget tevő gyülekezeti közösség, a jelenlétével. Az elmúlás adta fájdalom , a végső búcsú perceiben talán így vehetünk méltón búcsút eltávozó emebrtársunktól akienk emléke úgy is megmarad elöttünk mint aki újra át tudta gondolni, értelmezni a nehézségeit és jó cselekedetek gyakorlásával reménykedve az otthona felöl.

Így vegyünk búcsút tőle és így enegdjük át őt az örökkévaló egy Istenünknek és így emlkéeztessük önmagunkat arra hogy ne a remnénytelenség, ne a bizlamtlanság, ne a nymorúság tudat köss ecsak le a gondoklodásunkat, az életszemléletünket, hanem annka a tudta is hogy egymásnak tudunk segíteni és tudjuka jó cselekdetek gyakorloni hogy otthonőrezzük magunkat szülőföldönkön, amelyenk majd egkor a földje befogadja kihült testünket hogy porrá legyen és lelünk inne száll fel Istenhez, akitől ezutánsoha el nem szakad.

Ámen

Kol 3,16
A Krisztus beszéde lakjék bennetek gazdagon úgy, hogy tanítsátok egymást
teljes bölcsességgel,és intsétek egymást zsoltárokkal,dícséretekkel, lelki énekekkel,
hálaadással énekeljetek szívetekben az Istennek”

Temetési beszéd- vázlat Néhai L.I felett.

Gyászoló testvéreim, végtisztességet tevő gyülekezet. Itt állunk e halottas gyülekezetben hogy
végső búcsút vegyünk az elhúnyt óvónénitől, édesanyától, nagymamától. A koporsó, a koszorúk, a
fekete halottas zászló, a feketébe öltözött együttérző gyülekezet képe mellett megjelenik lelki szemeink
előtt az élő ember képe aki már nem lehet közöttünk. Igen mert amikor búcsúzunk, amikor az élet elszakít
valakitől akit utolsó útjára készülünk elkísérni nemcsak a jelen szomorúságát látjuk hanem azt az embert is
aki immár néma ajkakkal a koporsóban ide hívott bennünket. Idehívott bennünket az az élet amit élt a néhai
óvónéni, a néhai kedves édesanya , nagyanya daloslelkű ember. Vannak emberek akik távozásukkal
a végső búcsú idejében is szolgálják azt az eszmét amiért egész életüket élték. Szolgálják az eszmét
mert a végső búcsú idejében összegyűlnek mindazok akik őt tisztelték, szerették és egy kevés ideig még átismétlik a
tanítványok a megtanult leckét, még egy búcsúzásnyi ideig belefedkeznek abban az élménybe amit szeretett nevelőjüktől
kaptak kitörölhetetlen ajándékként.

Gyászoló család végtisztességet tevő gyülekezet. A végső búcsúnak az előbb elmondottak képezik az élet emberi oldalát. Van azonban egy másik hívó hnag is ami idehívott bennünket, és ez az Istennek a hívó szava. Hagyományos gondolkodásunkban amikor megszólal a harang akkor Isten szólít meg bennünket. A harang imára hív, a harang megszólít bennünket, a harang zsoltáros és lelki énekekre emlékeztet minket. Emlékeztet arra az időre amikor jelezte a török-tatár vagy egyébb veszedelmet, emlékeztet arra amikor a háborúból gyúztesen hazajöttek a katonáink, amikor megkondulásával a vallászabadság dallamait zúgta hogy ne égjenek a máglyatüzek. A harang, figyelmeztet a nagy időre, tűzre, vasárnapra, keresztelőre, temetésre. Gyászoló testvéreim minket mindazok mellett hogy egy élet iránti végső tisztlet hívott minket ide, idehívott a harangszó , mint Isten szava. Ezért is olvasunk fel a Szentírásból és ezért imádkozunk, ezért búcsúzunk hittel az eltávozó elhunyt emberátsunktól. Hittel búcsúzunk, azzal a hittel hogy Isten szeretettel hvott el bennünket e földi létre és az Ő örökkévalóságának a szeretébe fogad bennünket vissza. Azok pedig akik gyászoló szomorúsággal szembesülünk a betegség, az elmúlás tényével ránk is kiárasztja az Ő szretetét ha nyiott lélekkel fogadjuk az Ő áldásai, ha felkészülünk az Ő áldásainak az elfogadására.Hogyan lehetséges ez? Ha tanulunk azoktól akik előttünk jártak, tanulunk krisztusi beszédet, a szeretet szavát, ha tanulunk bölcsességet a hitnek bölcsességét, ha eltudjuk fogadni az intés és ha a lelki énekeket énekelünk. A krisztusi beszéd a szeretet szózata. A szereteté ami krisztusi szolgává teszi az embert.

Lelkünk harangjai megkondultak és eljöttünk ide e végtisztességre. A gyászoló de bízakodó mert krisztusi lélekkel rójjuk le kegyeletünket elhunyt szerettünk ravatala előtt.

Néhai L.I egy völgyektől övezett tisztavízú és levegőjű székely faluban látta meg a napvilágot, Vargyason. Ott ahol
a szántó-vető ember a madartól a patak fodrainak a csobogásától tanul énekelni és a pajkós kiscsikóktól tanul táncolni
ahol az erő és mező virágait rajzolják festik a bútorokra , ahol a búzamező és szőlő csodálatát szövik a népviseletbe. Ott
látta meg a napvilágot ahol együtt kelnek és feksznek a felkelő és lenyúgvó Nappal, s ahova a csillagösvény
visszasegíti az otthonról messze kerülő vándort, ki elindulna szép hazájából, kincses szép Erdélyországból. Búval és bánattal
zsinorozzák ott a köpönyeget és a hosszú útnak a porát és a bús lélek jaját elfújja szél , ahol nemcsak szomszédok
de egymás mellett is élnek az emberek. A vargyasi gyermekével után Székelyudvarhelyen végezte el a Benedek Elek Gimnáziumot és a Kisküküllő-mentén majd a Nyárád-mentén élte népnevelői életét. Bordoson, Sóváradon, Kibéden, Deményházán majd Nyárádszeredában neveli, oktatja kisgyerekeket, majd 10 évig a Szeredai napköziotthon igazgatója is volt. Az ő szolgálata nemcsak az óvóda vagy az iskola kapuin belül volt felismerhető, hiszen táncoktatás, az énekkórus, a szőttesek, a varrottasok, a kerámia festészet mind mind arról beszéltek az ő elete folyamán ,hogy ízzig vérig nevelő volt, aki nagyon szerette és bármilyen áldozatot meg i shozott a családjának. Bölcsességgel tanított és inteni is tudott, figyelmeztetett . Csak azok lehettek a tanítványai akik az intését el is tudták tőle fogadni. A tanítvánnyá levés ugyanis nemcsak a tanulást jelenti, amire megtanítanak a nevelőnk, hanme az ők intéseinek az elfogadását is, hogy a lelki énekek gazdagságával tovább éljen a tanítványok szívében az üzenet…

Tanító férje oldálán a kultúra szolgálja volt, a nemzet napszámosa .

Két gyereket nevelt fel. 8 éve özvegyen élt élete hátralevő idejében.

Legyen számára könnyű a föld.

Ámen

Templomépítők kérése

Az a közösség aki templomot épít az a jövőbe vetett bizalmának és békesség-szeretetének a hitéről , az örökkévaló Istenről tesz tanubizonyságot. Ezért templomot először az emberi szívben kell felépíteni, hogy majd a cselekvő hit az imádság hajlékává szentesítse a templomot, a szeretet adományai által. Ahol felépülnek a templomok ott imádsággá szelídül a mindennapok nehézségeitől meggyötört emberi lélek. Ahol felépül a templom ott a hívő emberi közösség életkedve dobban újra. Az életkedv dobogása pedig élteti azt az emberi közösséget, amelynek mindannyian tagjai vagyunk e földi vándorlásainkban. Az életkedvvel megáldott emberi közösségek erősítik egymást, akik az erkölcsi-vallási értékek rendjén teszik a szeretet Istenének tetszővé ez emberi életet, tanubizonyságot téve a felekezetre és hitre való különbség nélküli Istentől kapott emberi hivatásunk lényegéről. A templomépítés éppen ezért a közöségi létünk élni-akarásának a kinyílvánítása a hit, reménység és szeretet cselekvő megvallásával.

A nyárádszeredai unitárius gyülekezet templomépitési szándéka több mint 10 éve él a közösség óhajába. Az 1989-es társadalmi változások kezdetén a templomépítésre általában kedvező lelkesedés lett úrrá életünkön. Azóta sok minden történt. Meggyöződésünk hogy a templomépítés Istentől kapott hivatásának az ajándéka örök kihívás és egyben áldott lehetőség is maradt, ami nem változhat az imádságra szomjúzó emberi lelkek és közösségek részére, aki a nehézségekben és megpróbáltatásokban erőt nyernek és lelki fényt a gyarlóságtól az üdvösség,a bűntől a megváltás fele.

Amikor a templomépítés gondolata gyakorlatilag elindult a nyárádszeredai gyülekzet részére az egyházközség lelkésze Szén Sándor tiszteletes volt. Kezdetben csupán a jelenlegi szűk - valamikori katolikus kápolna - épületének bővítése fogalmazódott meg. Később egy egészen új terv készült a heti piac Nyárád utcában. Majd a terv megváltozott és jelenleg a Hadnagy Judit mérnöknő tervei alapján készült templom a művelődési otthon melletti főtéren kap helyet a helyi Polgármesteri Hivatal által kiutalt területre., ahol 2004 év- augusztusában elkészült az épület alapja. A hívek adományaiból és további adományokból téglát vásárolt az egyházközség és reménységgel van a munkálatok folyatására is, ami a tető elkészítését illeti.

A nyárádszeredai unitárius gyülekezet , mint a jobbágyfalvi unitárius gyülekezet társ-egyházközségeként nem tekint nagy múltra vissza. Szervezett egyházi életrol 1951 óta beszélhetünk, mióta a Jobbágyfalva-Nyárádszereda Unitárius Egyházközség, a nyárádszentmártoni unitárius gyülekezet valamikori filiája önállósult. Eladdig Nyárádszeredában Máthé Zsigmond és Simó Attila lelkészek istentiszteleteket csak nagy ünnepeken tartottak. 1951-tól már havi egy alkalommal tartják az istentisztelteket a helybőli református templomban 1980-ig. A gyülekezet életében nagy segítséget jelentettek a gondnokok. Első gondok Deák László bankigazgató volt, aki 1952-ig hűségesen szolgálta egyházközségét .1953-tól a gondoki teendőket Jakab Károly 25 éven keresztül példaadó egyház-szeretettel látta el, Gergely János, Kecskés Lajos, Szász Dénes lelkészségük idején. 1978 -tól 2004-ig Adorjáni Domokos gondnoki munkája alatt az egyházközségben áldásos munka folyt. Az egyházközség életében akkor kezdődött az új szakasz, amikor a római katolikus egyházközségtől Sófalvi János plébános úr és Szász Dénes lelkészsége idejében felvetődött a gondolat, hogy a katolikus kápolnában az “unitárius istentiszteletek tartassanak”. Igy a római katolikusok bérbe adták az épületet. 1983 február 1 és 2003 október 1 között Szén Sándor teljesített lelkészi szolgálatot az egyházközségben. Dr. Kovács Lajos néhai püspök megbízása után a gyülekezetben minden vasárnap istentisztelet tartottak.( A jelenben minden vasárnap délelott 10 órától kezdődnek a vasárnapi istentiszteletek.) 1984-ben a kápolna az unitárius egyházközség tulajdonába ment át. Ezután vált szükségszerűvé a templom berendezésére és a kegytárgyak beszerzésére. Több alkalommal külső és belső javítási munkákra került sor. A templom előtti harangláb Farkas Pál keblitanácsos adományának köszönhető, ahova az elnéptelenedett Tereméből származó harang került. A fokozatosan gyarapodó gyülekezet 1990-tõl lett társegyházközséggé. 2003 december 1-től az egyházközség lelkésze Sándor Szilárd. 2004 januárjától Csiki Zsolt a gyülekezet gondnoka.

Mivel az egyházközség öneréjől nem alkalmas a templomépítés nemes hívatásának a betöltésére, ezért bizalommal fordul minden jóakartú emberhez , közösséghez, , intézményhez, szervezethez támogatásért.

Temetési beszédre való készülés néhai Zs. D. tanár úr koporsója felett

„ Hitben haltak ezek mind, anélkül hogy beteljesültek volna rajtuk az ígéretek. Csak távolról látták és üdvözülték azokat és vallást tettek arról , hogy idegenek és jövevények a földön. Mert akik így beszélnek, jelét adják annak hogy hazát keresnek.” Zsid 11,13-14

Szeretett testvéreim, gyászoló család, végtisztességet tevő gyülekezet!

Nem is olyan rég kísértük utolsó útjára néhai Marton Zoltán keresztény testvérünket. Néhai Marton Zoltán, akitől a közel-múltban búcsúztunk, csupán az idei évben volt egyházközségünk tagja. Egyházközségünkbe a Süketdemeterfalvi Unitárius Egyházközségből érkezett. Templomépítő unitárius gyüelekezetének sokáig sajnos nem lehetett a tagja, mert Isten elszólította közülünk.

Az idén ősszel a nyárádszeredai unitárius harang, immár másodszor hívott egybe temetésre. Ez alkalommal néhai Zsombori Dénes keresztény testvérünk végtisztesség-tételére kondultak meg a harangok. Néhai Zsombori Dénes a templomépítő nyárádszeredai unitárius egyházközségének a tavalyi évtől lett tagja. Sajnos a néhai tanár úr egyháztagsága is csupán rövid idejű lehetett, mert Isten elszólította közüllünk.

A mai felolvasott bibliai vers indító mondata, mintha az egyházközségünkből elhunytakat síratná el.: Hitben haltak meg anélkül, hogy beteljesedtek volna rajtuk az ígéretek.

Valahányszor temetési szertartáson veszünk részt, szembesülünk az elmúlás tényével. Szemesülünk azzal az isteni örökérvényű igazsággal, hogy Isten visszahív mindannyiunkat a szenvedés nélküli világába, az örökkévalóságba. Unitárius vallásunk hírdeti, hogy a földi életünk után nem a semmibe, nem az ismeretlen megsemmisülésbe vesztődünk el, hanem testünk vissza-adjuk az édes anyaföldnek, amelyből vétettünk és lelkünk visszatér Istenhez, Akitől jött és Akitől soha el nem szakad. Hitünk számunkra annál értékesebb, mitsem a halál utáni lét titkaival kísértenénk az Istent.Bizalmunk az örökkévaló gondviselő Atyában erősebb, mintsem arra kérnénk, hogy feltárja számunkra azt, hogy mi lesz velünk az elmúlásunk, a halálunk után. Ezért a túlvilági, a földi élet utáni lét nem képezi hitünk tárgyát. Meggyöződésünk, hogy Isten nem a halál utáni élettel kapcsolatos hitünk megvallása miatt vezet el bennünket az örök üdvösségre. Az örök üdvösségben, hogy mi vár ránk azt teljes szívvel rábízzuk az Istenre, ahol továbbra is velünk marad az idők végezetéig.

Az a hit, amely bennünket összeköt Istennel, az annyira személyes, mint amennyire minden ember megismételhetetlen és egyéni, am. Mint ahogy nincs két tökéletesen egyforma ember, úgy nem is lehet két tökéletesen egyforma személyes hit sem. A személyes hitünk köt össze bennünket az Istennel. Az a hit, amely az embert összeköti az Istennel az csak személyes lehet. Ezt a hitet Isten külön külön mindenkinek személyesen adja az ember számára születésekor és ez az a hit, mellyel aztán megállunk az Örökékvaló Isten ítélőszéke előtt. Erről mondja a Zsidő levél írója azt, hogy hitben halnak meg mind. Senki sem állhat meg helyettünk, mint ahogy senki sem élhet, úgy senki sem halhat meg helyettünk.

A személyes hitünknek a közös vonásai, közös tulajdonságai alapján soroljuk önmagunkat, a vallásos meggyöződésünk szerint felekezetbe. Unitárius hitünknek egyik közös vonása éppen az hogy Isten ajándékba adja a hitet , azt a hitet ami szent örökségünk és amit nem záloga kaptunk, hogy majd vissza lehetne egykor valami féleképpen váltani.

Hitben halunk meg mindannyian… szólít meg a Szentírás. Az evengéliumi vers folytatása egy hiány-érzetet fogalmaz meg .. „ .. anélkül hogy beteljesültek volna rajtuk az ígéretek..” A halál , az elmúlás mindig váratlanul érkezik. Még akkor is váratlan ha ezt hosszú szenvedés előzi meg. A halál azért váratlan mert soha nincs megfelelő időnk arra hogy felkészüljünk az elmúlás elfogadására. Mindig szeretnénk késleltetni, szeretnénk ha később érkezne. Szeretnénk ha felgyógyulnánk a szenvedésből és ismét boldog életet élnénk, szeretnénk ha az ígéreteinket be tudnánk tartani mielőtt végképp elmegyünk, vagy szeretnénk ha nekünk tartanák be szeretteink az ígéreteit mielőtt itthagynánk e földi életet. Talán ezért is figyelemeztet egy másik helyen az apostol úgy hogy amíg időnk van addig tegyünk jót.

A felolvasott bibliai versben az isteni ígéretről van szó. Arról az ígéretről amit Ábrahám ősatyának adott hogy megsokasítja majd az utódait és otthonául adja a földet ahova elhívja hogy letelepedjen. A Szentírás tanusága szerint Ábrahám nem érhette meg az isteni ígéretek betelejsedését. Ábrahám az isteni ígéretek betelhesülése előtt is töretlenül hitt az Istenbe. Isten iránti hite megredíthetetlen volt, mert tudta hogy Isten örökkévaló és hogy az ígéretei beteljesednek. A bibliai vers tehát e hiány-érzet ellenére is bizakodó marad, mert az isteni ígéretek mindig beteljesednek.

Ábrahám mit tehetetett mégis es időszakos hiány-érzetben ? Nem tehetett egyebet minthogy vallást tegyen. Vallást tett a benne élő reménységről és hitről. Az ő vallás-tétele a felolvasott bibliai vers tanusága szerint fájdalmas és gyászos vallás-tétel. Ábrahám ugyanis vallást tett egész családjával arról, hogy idegenek és jövevények a földön. Mit jelent vallást tenni arról hogy idegenek és jövevények vagyunk a földön ? E vallástétel mint említettem fájdalmas és gyászos és első hallásra nem üzen semmi vígasztalót. Ábrahám vallás-tételében azonban mégsem volt a fájdalomnak a gyásznak a szomorúságnak a hírdetője. Ábrahám ugyanis meggyözően hitte és hírdette, hogy a föld az nem az emberé, hanem az Istené. Azért az Istené a föld mert Ő teremtette a Földet. Az ember földi életében éppen ezért csak jövevény, csak idegen marad e földön.Ki az idegen és ki a jövevény ? Kérdezhtejük. A szentírási szóhasználatban idegen az aki nincs otthon és jövevény az aki valahonnan érkezik és valamerre tart.

Ábrahám az ószövetségi ősatya azonban nem maradt meg annál hogy idegenként és jövevényként járjon keljen ezen a földön. Hiszen a következő bibliai vers már arról tanúskodik, hogy családjával együtt „… jelét adják annak, hogy hazát keresnek.” Mi a jele annak, hogy valaki hazát keres? Az hogy vallást tesz arról a hitről, ami megtartja és az örökkévalóság romolhatatlan értékeit őrzi meg, az ígéretek beteljesedéséig.

Gyászoló testvéreim, végtisztességet tevő gyülekezet! Két szám kelti fel a figyelmünk napon. 1925–2005. Két évszám. Születés és halál. Vajon csupán ennyi lenne az ember élete? Két évszámból áll amit e földi lét bejelöl? A két évszám között megfeszülő idő milyen életet jelöl vajon? Tudunk-e egy végtisztességi időben belenézni abba az életbe amit e két szám jelöl? A végső búcsú órájában mi lehet egy ember életéből az a legfontosabb amire oda tudunk figyelni, ami számunkra még egy villanásnyi időre elénk vetíti azt a néhai embert akitől búcsúzunk ? Hogyan lehet egy ember életéről prédikálni a temetési beszédben úgy, hogy méltón tudjunk emlékezni utána? Ha visszatekintünk az első megtanult lépésekre és az első kiejtett szavakra akkor a Homoród vídékére kell képzeletben elmennünk. Arra a vídékre ahol messzirő felhívja magára a figyelmet két domb, amint völgyében védelmet biztosít egy falunak melynek neve Bágy. A bágyi dombok mögött meghúzódó faluból indult el néhai Zsombori Dénes, hogy a beteljesedő ígéretek elé menjen, hogy jelét adja annak annak, hogy hazát keres és hogy vallást tegyen életével emberségéből. A dombok mögül a Homoródmentéről magával hozta az írás és az olvasás szeretetét. Abból a vídékről jött ahol az iskolában a gyerkektől nem csak a tanulást követelték meg de a természet szeretetét is. Gyerekkora iskolájára úgy emlékezett vissza beszélgetései során, mint ahol minden gyereknek megvolt a maga virágágyása és a saját facsemetéje amit maga ületett el az iskolakertbe és maga kellett megoltson, gondozzon. Néhai Zsombori Dénes volt tanító bácsija nemcsak a tudásra adta a jegyet hanem a virágágyásokra és a facseemtékre is. A domobokat elhagyta a Homoród völgyét elhagyta, de magával vitte mindazt, amivel a szülőföld az édes otthon feltarisznyálhatta. Az olvasásnak és írásnak az embere maradt továbbra is. Tanítói pályára megy és fital tanárként ott találjuk a Moldvában amint a csángókat tanítja, ahogy az ügyükért emel szót alacsonyab és magassab állami fórumokon is. A Lészpedi iskolának az első ásonyomát ő tette meg, a felépítésben nagyobb része neki volt,és a csángó-magyar oktatás ügyét teljes szívvel és tettel ő vállalta fel. Ekkor találkozik Oancea Viorica-val akivel házasságra lép és akivel 50 évig egymásnak elkötelezett házasságban élnek. A fiatal házaspár élete akkor vett fordulatot amikor megszűnt a moldvai magyar oktatás és néhai Zsombori Dénes tanár úr állása megszűnt. A kies moldvai földet elhagyva érkeznek Nyárádszeredába ahol elöszőr az állami árvaházban majd a Líceumban tanít. A pedagóguspár házasságukat két gyermekkel áldotta meg az Isten, Leventével és Melindával. A Nyárád mentén ismertté lett a Zsombori Dénes tanár úr neve sajnos sokszor azért a megkülönböztetésért, amelyben része volt amiatt, hogy történelem tanár volt. A tanári munkássága közismert volt és az írás-tudomány iránti szeretete is. Élete utolsó idejében is gyakran jelentek meg írásai a napi sajtóban, ahol az erkölcsről és a szellemi munka iránti ígényét rvetette papírra. Hát ennyi lenne csupán a bágyi dombok mögül érkező ember élete ? Mi marad utána , miutáőn már csak emlék lesz hogy itt élt és itt munkálkodott ? Mi lesz a ami nevét és munkásságát emlékezetessé teszi az utódok életében is ? Templomépítő gyülekeztében miként lehet majd emléket állítani számára , melyenk csupán oly rövid ideig volt a tagja. Vajon az egyházközsége csupán egy sírhantnyi hely mellett tud majd emlékezni rá hogy itt volt és közöttünk élt, vagy templomépítő gyülekezetében lesz majd más is ami nevét megörökíti és páldájáról szóljon ? Ezekre a kérdésekre a gyászoló család és e végtisztességet tevő gyülekezet adja majd meg a választ úgy ahogy emlékét áploja és amint emlékét beéípti a templomba hogy életpéldája nyomán megmaradhasson mindaz az érték aki ő lehett és amit egyházközségében melynek oly rövid ideig lehett csupán tagja a hálás utódok kik emlékét ápolják továb viszik azt az örökséget amit magával hozot tés amit soha meg bnem tagadott élete folyamán.Ámen….