” .. ha valaki hallgatója az igének, de nem cselekszi, olyan,mint az az ember, aki a tükörben nézi meg az arcát.Megnézi ugyan magát, de elmegy, és nyomban el is felejti, hogy milyen volt.” Jak 1,23-24
Az ige hallgatójává lenni - mit jelent ? Hallgatni - és közben elengedni a fülünk mellett a gondolatokat, az üzenetet. Hallgatni - és habár el is vesztődik sok minden az ige üzenetéből mégis olyan gondolatokat, érzéseket indít el bennünk e hallgatás, amire szükségünk lehet.
Az ige - vagy az Ige: az evangéliumi üzenet teremtő, formáló, gondviselő ereje, a beszéd lelke, ” Isten szava”. Az unitárius lelkész nem Isten szócsöve,de az isteni üzenet megvallója, az evangélium hirdetője, mit aki az igéről beszél, erről téve tanúbizonyságot a szószéken. Az igéről beszél ezt “nyújtja át” hallgatóinak , de nem az Ige kizárólagos “tulajdonosaként” . Ez természetesen nem jelenti azt, hogy az igét ne “birtokolná”. Aminek tulajdonosai nem vagyunk, attól még birtokolhatjuk, nemde ? Például az életet adó levegő, a napfény, az utca porát lemosó eső nem vagyunk tulajdonosai, de birtokoljuk, hisz minden pillanatban lélegzünk, az arcunkat a Nap lebarnítja, az út porát pedig letisztítja a zápor. Az ige birtokában lehet csupán az igéről beszélni, vagy átnyújtani a hallgatóknak ennek üzenetéből valamit. Mint ahogy “birtokba vesszük a levegőt” és lélegzünk, úgy jut el az igének, a léleknek leheleteként is azokhoz akikhez beszélünk vagy akikhez írunk. Az ige nem kizárólagos jussunk tehát, nem előjogunk, nem hétpecsétes titkunk, amit csak a beavatottaknak nyújtunk át. Az ige az Isteni üzenet, amit mindenki megérthet, amiről mindenki beszélhet , de érthetővé e beszéd révén csak az értelem és hit fényében válik. Éppen ezért az unitárius lelkészek szóhasználatában nem gyakran fordul elő az “igehirdetés”, vagy “igemagyarázat”, inkább közkedveltebb a szószéki szolgálat kifejezés a közkedveltebb. Az igehirdetés manapság nemcsak szószékhez “kötött”, tehát valószínű át kellene értelmeznünk mi is e kifejezést amikor az igéről szóló vallomást igyekszünk pontosítani.
Az ige - az isteni üzenet- amit szólani kell , amiről írni kell, amit prédikálni kell, amit nem lehet elhallgatni ,amit nem lehet és nem is szabad másképp mondani,mit ahogy az megszólította a szolgálattevőt, mint ahogy Isten kijelenti a maga titkát az unitárius lelkész részére, amiről aztán vallania kell. Jaj,annak a lelkésznek akit nem szólít meg az Isten, mert milyen üzenetről vallana … Ezért kell őszintén és tisztán szélesre tárni a lelket annak aki lelkész, annak aki az igéről szól, hogy oda az ige fénye, esője, levegője, szivárványa besüssön, bevilágítson, beáramoljon! Persze ez nem könnyű és nem magától értetődő szolgálat sokszor, de a jézusi szóhasználatban ez “gyönyörűséges iga”.
Szóval adott az ige, és adott az ige “átvevője” megértője, megtapasztalója, szószólója. Ezek után fordíthatjuk figyelmünket a hallgatókra, az ige befogadói felé csupán, akinek “átnyújtsa”,akikkel megérteti, akiknek vall , beszél, ír, akik fele közöl a lelkész, a pap, az igehirdető, a szolgálattevő, a prédikáló. A kérdés már nem az,hogy van-e ige, és hogy van-e aki ezt “átvegye” és “tovább adja”, hanem az hogy miként, hogyan történjen ez, hogy ennek értelme és hatékonysága legyen,hogy a szellemi- lelki magvetés ne az útfélre, vagy a kavicsok , tövisek , hanem a jó földbe, a lélek mélyére hulljanak, ahol termést is hoznak. Vagyis az ige “termést” hoz , az igének a hallgatása az olvasása nem elvesztegetett idő!
Kérdés lehet az is, hogy csupán az igehirdetés mikéntjével, HOGYAN-jával van-e baj, vagy a hallgatókkal is esetleg lehet gond. Nó,szóval - ez egy nevetséges és igen sértő kérdésfelvetetés is lehet a hallgatókra, a befogadókra vonatkoztatva. Kérem szépen: ha nem tetszik az ige akkor nem hallgatom, akkor nem olvasom , akkor ott olvasom el , ott hallgatom meg ahol tetszik, ahol nekem való, ahol megszólít. Igen - eképpen is lehet gondolkodni. Ennek az útnak is megvan ugyanakkor a veszélye nemcsak az igehirdetőre, de igen - kérem alázattal- a hallgatókra, olvasókra nézve is. Hiszen az ige nem arról szól, hogy mi az ami nekem tetszik, mi az amit szívesen hallgatok. Az igét nem lehet tetszés szerint megválogatni. Mi van akkor ha az ige nem arról üzen, hogy milyen szép és jó vagyok, de szépségeim és jóságaim mellett felhívja a figyelmet a nem éppen szép és jó tulajdonságaimra, amin jó lenne változtatni ? Nem lehetünk önkényesek az igével szemben, mint ahogy az ige nem a pap a lelkész tulajdona, úgy nem lehet a hallgatóság, a befogadók, a róla olvasók tulajdona sem és ez nem változik meg a kényünk kedvünk szerint, sem a papnak, sem a híveknek.
Szóval az igét elsősorban meg kell hallgatni,el kell olvasni, meg kell érteni és el kell fogadni, szívben-lélekben kell forgatni. Mindezt természetesen akkor, ha felismerjük,hogy szükségünk van az igére. A felismerés adja a “kell”belső parancsát - ez már belülről megszólító ígény, lelki éhség, lelki szomjúság - és nem kényes válogatás. Úgy kell hallgatni, olvasni az igét, mint ahogy reggeli ébredésünk után köszöntjük első pillogással az új napot. Úgy érdemes csak “ráhangolódni” az ige befogadására, mint amikor ajkunkhoz visszük az úrvacsorai kenyeret és bort Jézusra emlékezve és mindazokra, akik előttünk jártak s akik örök üdvösséget nyertek hitünk szerint az örökkévalóságban. Az igét nem érdemes eleve kritikával, előítélettel és tetszetősé , reklám vagy bármi más meghatározás alapján hallgatni, olvasni, befogadni. Nincs unitárius vagy nem unitárius ige, csak ige van! Az ige nem azért igaz vagy hasznos mert unitárius vagy nem unitárius hirdeti, hanem azért mert ige! Az ige az üzenet magja, ami gyökeret ver és ami nagy fává növekedik, a tudás és a hit a reménység fájává , ahol romolhatatlan lelki gyümölcsök teremnek.
Szóval az igéről beszélni, írni, ezt meghallgatni vagy elolvasni nem is olyan könnyű, nem is olyan egyértelmű dolog. Kevesen vagy kevésszer figyelünk oda a lelki éhségre és szomjúságra, kevesen, vagy inkább kevésszer nyitjuk ki a lelkünk az ige beáramló fénye és szivárványa előtt. De ha eljutunk az ige hallgatására, az erről való vallomásra, az ige szolgálatát ha végezni tudjuk, akkor lelkünk szivárvány-színekkel gazdagodik, tiszta forrásból enyhül a szomjunk, és éhségünk tápláló étellel elégítjük .
Vajon elég csupán a meghallgatás, elég csupán az elolvasás fáradsága ? Mi értelme lenne ha meglátjuk a tiszta forrást, de nem hajolunk fölé, hogy szomjunk csillapítsuk ? Mi értelme lenne ha a szemünket eltakarnánk a szivárvány elől ? Mi értelme lenne csupán hallgatni az igét, de be nem fogadni és ha már befogadtuk nem engedni hogy ott “dolgozzon” , gyökeret verjen a szívünkben, szárba szökkenjen, fává növekedjen ? Mi értelme lenne a betűket ismerni, de nem írni és nem olvasni ? Mi értelme lenne csak tudni , de nem cselekedni a jót ? Semmi , barátaim semmi , semmi értelme nem lenne mindezeknek! Értelme, csak az éhséget és szomjúságot csillapító ételnek és italnak van - csak az üdvösségre segítő igének a befogadásának és lelki munkájának van.
Az ige először tükörré kell váljon az életünkben - hogy lelkünk sugarait felismerjük benne, hogy életünk értelmét és szépségét felismerjük és ennek örvendezzünk. S ha valóban lelki tükörré lesz az ige, akkor ne feledjük el arcunk tükörképét . Tükör által homályosan látunk - de ha az ige lesz tükörré az életünkben, akkor nemcsak hallgatói de cselekvői is leszünk az igének.
2Thessz 3,13 .. ne restelljünk meg tehát a jónak a cselekvésébe!
Ámen