UniNapló blogom

„ Békességet hagyok nektek: az én békességemet adom nektek, de nem úgy adom nektek, ahogyan a világ adja. Ne nyugtalankodjék a ti szívetek , ne is csüggedjen.” Ján.14, 27

Gyászoló testvéreim, végtisztességet tevő gyülekezet ! Földi életünknek vannak olyan helyzetei, amikor - úgy tűnik - , hogy feleslegessé válik minden szó, minden emberi beszéd. Van alkalom, amikor szavak nélkül többet tudunk mondani egymásnak, mintha egyszerre mondanánk ki a legszebb és leglényegretörőbb szavakat. A szavak ilyenkor nemcsak hogy feleslegesek, de sokszor fájdalmat is okoznak. Fáj annak aki kimondja és fáj annak, aki hallgatja. Fájnak a kimondott és a meghallgatott emberi szavak, amikor szavainkkal már nem tudjuk megváltoztatni a valóságot. Lelkünkbe tépnek, szívünkbe hasítank a szavak, amikor a valóság fájdamat okoz, mert megváltoztathatatlanul sebet ejt bennünk. Ezek a sebek befele vérzenek és ezért nem lehet bekötözni, nem lehet kötszerrel, kenőccsel ápolgatni, gyógyítgatni őket. Vannnak bár orvosságok, amelyek többé-kevésbé enyhítik, elviselhetőbbé teszik, hogy együtt éljünk lelki sebeinkkel, de ezek nem alkalmasak a gyógyításra. Lelki sebeink egyetlen ovossága egyedül az idő. Az idő az ami, ha nem is gyógyítja, de elviselhetőbbé teheti belső láthatatlan, de mégis fájdalmasan lüktető sebeinket. Az idő azért gyógyít – mert tőlünk függetlenül telik – és tisztítja érzéseinket, közelebb segít bennünket a szeretet megtapasztalásához, s ez által orvossága lesz lelki fájdalmainknak. Tehát az idő azért orvossága fájdalmunknak, mert hozzasegít a lelki fájdalmaink egyetlen orvosságához, egyetlen gyógyítójához, a szeretethez. Lelki sebeink egyetlen gyógyszere tehát a szeretet, amelynek szüksége van időre. A szeretet nem születik meg egyik pillanatról a másikra, mert időnek kell eltelnie ahhoz, hogy bennünk valósággá legyen. Időre van szükség ahhoz, hogy a lelki sebek gyógyuljanak a szeretet erejével.
Azzal kezdtem beszédem, hogy vannak emberi életünkenk olyan helyzetei, amikor feleslegessé válnak a szavak, mert fájdalmat okoznak, annak is aki mondja és annak is aki hallgatja. Majd azt mondtam, hogy azért feleslegesek a szavak, mert a fájdalmat okozó valóság megváltoztathatatlan. Aztán azzal folytattam, hogy e valóság lelki sebeket okoz és ezen sebek egyedüli orvossa az idő, mert elhozza a szeretetet. Erről a szeretetről beszélve, e szeretet hangján szólva a fájdalmat okozó valóság mellett is értelme lesz az emberi szónak. Gyászoló testvéreim, végtisztességet tevő gyülekezet e szeretetnek az üzenetét szólottam felétek, amikor felolvastam e szomorú órában a Szentírás üzenetét a János evangéliumából: „Békességet hagyok nektek: az én békességemet adom nektek, de nem úgy adom ahogy a világ adja. Ne nyugtalalnkodjék a ti szívetek, ne is csüggedjen.”
A felolvasott szentírási hely Jézus szavaival szól hozzánk, az ő bíztatásával szólít meg. Szükségünk van e jézusi szavakra. Szükségünk van a jézusi bíztató szóra. Szükségünk van, mert a szavak nélküli valóság döbbenete és fájdalma csupán ideig-óráig lehet elviselhető. Bármennyire fájnak a szavak a megváltozhatatlan valóságban mégis vígaszt adnak, hisz a szeretet könyvéből, az evangéliumból, Jézus szavaival szólít meg bennünket. Az örökélet lapjainak üzenete szólít meg és akárcsak a múló idő gyógyító vígasza, úgy a szentírási bíztató szó is a szeretet hangján szólít meg. Megszólít és arról beszél, azt ígér, azt ad amire a legnagyobb szükségünk van ebben az órában. „Békességet hagyok nektek …” – szólít meg a jézusi szentírási üzenet. Békességről szól, békességet nyújt felénk.
A békesség az emberi lélek legfőbb vágya, ami a szeretetből születhet meg. Minden embernek szüksége van a békességre, hogy kiteljesedjen és testet ölthessen, megvalósulhasson a szeretet. Békességre van szükségünk, hogy teremjen a föld maghozó növényt és gyümölcsérlelő fát, békességre van szükségünk, hogy szívünk csendjében megszülethessenek a szavak. Békességre van szükségünk, hogy megszülessünk és hogy családban felnőjjünk és békességre van szükségünk, hogy magunk is családot alapíthassunk. Békességre van szükség a családokban, békességre van szükség, hogy a maghozó búzaszemeket learassuk és a gyümölcsérlelő fákat leszüretelhessük. A békesség az élet bölcsője, és békesség a szenvedés, a lelki sebek gyógyírja is. Békességben születünk meg és békességben vágyunk élni és békességben vágyunk örökre megpihenni, békességben vágyunk örök búcsút venni elhunyt embertársainktól. Nagy szükségünk van tehát a jézusi békességre.
Ezt a békességet keressük egész életünk során, ezért a békességért közdünk egész életünkben. A békességért, a jézusi bíztatás befogadásáért. Mert örökké háborog a mi szívünk, mert a világ zaja, az élet amiben élünk örökké zaklat, örökké kihívások, előre nem látható meglepetések elé állít, ahol helyt kell állani, ahol nincs időnk megállani és gondolkodni. Ahol a békességes cselekedeteinkre bízzuk önmagunkat és engedjük, hogy megszólítsona jézusi szó, az evangéliumi bíztatás elragadjon minket. Ezt a békességet megtalálni nem könnyű, ezért a békességért sokat kell szenvedni, sokat kell érte szenvedni és legfőképp naggyá kell növekednünk a szeretetben.
Szívünk lelkünk örökké zajos, zajos mert keresi az isteni célt, hogy mi célra születtünk meg a földi világra, hogy Istennek milyen terve van velünk. Lelkünknek ezt a háborgását csak a békesség csendesítheti le. Jézus az önmaga békességének nyugalmával ajándékoz meg bennünket. Ez a békesség az Istenbe vetett hitből fakad. Van viszont egy másfajta békesség is,amit Jézus a világ békességének nevez. Nem tér ki arra, hogy milyen ez a békesség amit a világ ad, csupán azt mondja, hogy az a békesség amiről ő beszél, az a békesség amit ő ad, az nem olyan mint a világ békessége. A jézusi békesség nyugalmat áraszt emberi szívünkbe, a csüggedésből kigyógyít és eltölti szívünket a szeretettel.
Gyászoló testvéreim! Most azért gyűltünk össze, hogy végtisztességet tegyünk eltávozó néhai Fazakas Gyula keresztény testvérünknek. E végtisztességben keressük ezt a békességet a mi lelkünkben is, keressük a jézusi lelki csendességet adó szavakat. Keressük akárcsak eltávozó embertársunk kereste egész élete során a békességet és aki immár megtalálta üdvőzítőjénél, a gondviselő Istennél. Annak a néhai emebrnek a végtisztsségére gyűltünk ide, akinek az életét ti jobban ismeritek mint én, hisz eyg faluban éltetek vele, sok ideig láttátok küszködését, békesség-keresését. Azt hogy ki volt néhai Fazakas Gyula valójában azt csupán a gondviselő örökkévaló egy igaz Isten tudja aki lelket adott neki születásekor és aki e lelket tőle visszakérte,hogy örökké fényledjék az örök világosságban és eggyé legyen Istenével. Egy néhai embertársunknak a végtisztességén vagyunk jelen, akit én ott láttam késő ősztől kora tavaszig a templom padjában. Ott láttam ahogy úrvacsorában részesült. Találkoztam vele nyáron amint vezette trakort hogy a földet művelje. Egy olyan embernek a végtisztsségén végzem a szolgálatot akit ha bár rövid ideig is volt csupán alkalmam ismerni szeméyesen én is megtapasztaltam a segítőkészségét , amit személyesen nekem és családom számára önzetlenül tudott adni. Ott láttam a votl felekzeti unitárius iskola közmunkájánál a tavalyi évben és láttam lelkesedését ahogy bontotta a régi falakat. Emlékszem, jól emlékszem, bennem él hangja, amint beszélgettük, hogy bontás után építenünk is kell és vele együtt osztoztam a tavalyi évben örömében, ahogy elkészült az új épület alapja és vele együtt reménykedtem a folytatás lehetőségében és értelmében. Örömmel ajánlotta fel a majd elkészülő épület számára a szőnyeget amit majd leterítünk az elkészülő épületbe. Egyszóval tele volt tervvel, lelkesedéssel és vággyal, hogy megtalálja a jézusi békességet. Együtt kerestük ekkor is a jézusi békességet, de nem úgy ahogy a világ adja, hanem ahogy a jézus-kereső emberek egymásnak adni tudnak soha el nem múló hittel és reménykedéssel, és szeretettel.
Most pedig itt állunk a gyászoló család mellett. A végtiszteséget tevő gyülekezet bíztató együttérző szeretetével. Szólom a vígasz szavait és egyben megköszönöm Istennek, hogy megismerhettem, ha e rövid időre is ez eltávozó embertársamat. Szeretném, ha e gyászos órában a gyászoló család is velem együtt hálát tudna adni, hogy övé lehetett eltávozó néhai kedves Fazakas Gyula. Arra kérem a gondviselő Istent , hogy fordítsa hálaadásra a gyászoló lelkű gyülekezet szívét, hogy hálát adjon ezért az életért kinek végtisztességet tenni gyűltünk össze. Köszönje meg Istennek mindazt a szépet és jót amit eltávozó emebrtársunk életében neki adhatott és ha kell, ha megbántotta valaha életében szeretteit, embertársait akik most itt vannak, vagy esetleg bármi ok miatt nem tudtak eljönni temetésére, hát tudjanak megbocsátani számára , hogy békességes legyen az ő távozása. Békességet hagyok nektek.. mondta Jézus tanítványainak . Adja Isten hogy ezt a békességet , az együttérző és reménységet adó szeretet békességét adhassuk egymás számára és csöndesen vegyünk búcsút eltávozó embertársunktól. Búcsúzzunk el tőle, mint aki mindig velünk fog maradni a szívünkben, a lelkünkben, ahova életével kitörölhetetlenül beleírta magát és engedjük el, engedjük át őt a gondvisleő oltlamazó egy igaz Istenünkenk akinél megtalálta mér a végső békességet. Legyen számára könnyű a föld és számunkra hittel vígasztaló az eltávozósa. Isten legyen vele, Isten legyen velünk!
Ámen

2007. augusztus 13. @ 03:13

 

Megjegyzés írásához be kell jelentkezned.