„ Már azt gondoltam: Nem lehet reménykednem és bizakodnom az Úrban! Gondolj nyomorúságomra és hontalanságomra, az ürömre és a méregre!Mindig erre gondol és elcsügged a lelkem. De ha újra gondolom reménykedni kezdek: Szeret az Úr, azért még nincs végünk, mert nem fogyott el irgalma:minden reggel megújulNagy a te hűséged! Az Úr az én osztályrészem – mondom magamban – ezért benen bízom. Jó az Úr a benne reménykedőkhöz, a hozza folyamodókhoz.” Jer sir 3,18-35
„ … vígasztlja meg a ti szíveteket és erősítsen m eg titeket minden jó cselekedetben és beszédben.” 2 Thessz 2,7

Gyászoló testvéreim, végtisztességet tevő gyülekezet ! A Jeremiás próféta síralmaiban felzokogó életérzés napjainkban egyre gyakrabban szólal meg „… már azt gondoltam hogy nem lehet reménykednem ..” Egyre gyakrabban gondol a ma embere arra, hogy nincs reménység és a bizakodás is hiábavaló. Egyre nagyobb lelki súllyal vesz körül bennünket a nyomorúság és a hontalanság érzése. Mint erdőben a vad indák ahogy felkúsznak a magas fákra és törzsük alatt járhatatlanná teszik az ösvényeket, úgy fonnak be bennünket is gyakran a reménytelenség és bizalmatlanság hínárjai. Hontalanságunk érzése pedig olyan érzést ad számunkra mintha iszap-mezőn sétálnánk és félünk hogy ne süllyedjünk le. Ez a lelki teher pedig egy idő után félrehúzódókká tesz, közömbössé az emberi nagy fájdalmak előtt. A reménytelenség és bizalmatlanság lelki terhe miatt nem tudunk ráfigyelni azokra akik szenvednek, akik számítanának a segítségünkre. Ha pedig mi lennénk azok, akik bajbajutottunk nem tudjuk hova menjünk kihez forduljunk mert nincs lelki közösség, nincs egy kapu ami mindig nyitva áll előttünk, nincs egy ajtó ahol bátran kopoghatunk mert behívnak, meghallgatnak, segítenek. A reménystelenség és a bizalmatlanság nyomorúságba dönt és ezért hontalanul járkálunk kelünk ssját szülöföldünkön. Elcsügged nap mint nap a lelkünk és nem találjuk hova forduljunk, kihez menjünk, ki az aki segíteni tud rajtunk. Gondolataink bűvös köréből nehéz kitörnünk mert az életérzés bezár bennüket a kilátástalánság útvesztőjébe. Ráadásul nem elég hogy sokszor úgy érezzük hogy alig alig cipeljük a reménytelenségtől megfáradt lelkük, de ránk tör nap mint nap az elmúlás ténye. Nap mint nap tapsztaljuk hogy csak egy lépésre van a halál. A halállal az elmúlás tényével szembesülve átértelmeződik az eddigi életérzésünk. Amikor megtapsztaljuk hogy milyen múlandó az ember és milyen rövid az emberi élet az érzéseink még jobban összekúszlódnak,még inkább okunk lesz a reménytelenségre, és a prédikátorral állapítjuk meg sokszor, hogy ninden hiábavló, mert a vég elvisz mindent amiért egész életünkben küzdöttünk a nyomorúság és hontalanság a bizalmatlanság és reményetelenség ellen. Az elmúlás , a halá bizony sokszor int megváltó segítség , isteni oltalom áll elöttünk. Gondoljunk csak a betegágyakon fekvő szeretteinkre akik könnyes szemmel várják már hogy megszabaduljank a szenvedéstől, hogy jöjjön már a megváltó halál. Az egészséges ember pedig imádságos segítségével a beteg ágyak mellett és nem tud megszólalni, hallgatja a szenevdő beteg ember panaszkodását. Ha elkeseredettségünkbe gabalyodik gondolkodásunk, ha nem tudunk megszabadulni a reménytelenségtől, a bizalmatlanságól akkor az valóban mindannyiunk számára a véget jelentené.Ha csak arra tudnánk figyelni ami fájdalmat okoz, ami a bizalmatlanság, az emberi élet nehézségeinek a fájdalmaival gyötörnek bennünket, akkor valóban nem lenen megállás a lejtőn és a szakadákba zuhannánk és ott megsemmisülnénk, elvesztődnénk és egész életünk céltlan lenne, hiábavaló lenne. Egyetlencélj alenn ecsupán csak a megsemisülés. Ez a cél pedig nem Istenől jövő üzenet, mert Isten az élők Istene.
A Szentírásban vanegy könyv melyek a lelki fájdalmak könnyeivel vannk leírva, midnen szaván áthat a zokogó szenvedés , lelki fájdalom. Eből a könyvből olvastam fel e végső búcsú perceiben elöttetek.Jeremiás sirlamaiból. A felolavsott vers első fele a reménytelenséget, a bizalmatlanságot, a nyomorúságot és hontalanságot vetíti elénk az ürümöt a mérget, a lelki elcsüggedést,melynek az oka a szenvedés a kitaszítottság, az elhagyatottság, a betegség. A felolavsott versben van egy határvonal a gondolkodás határvonala, amikor Jeremiás felismeri hogy mindezeket a szomorú dolgokat újra lehet gondolni, újra lehet értelmezni. „ De ha újra meggondolom, reménykedni kezdek..”- hangzik felénk a Szentírás jó híre. Az újra meggondolás lehetősége. Amikor nem megyünk el tények a fájdlamak a nehézségek mellett, tudomásul vesszük a nehézségeket, a gyászt, az elmúlást, a fájdalmat, a nyomorúságot, de újra értelemezzük, újra gondoljuk mindezeket egy más szempontból egy más megközelítésből szemléljük mindezeket. Ez a szempont ez a megközelítés pedig az isteni szeretetbe való kapszkodás által lehetséges csupán. Így jut el fájdalmában Jeremiás is arra felismerésre nyomorúságában és szenvedésében ,hogy őt szereti az Isten és ezért nincs vége, és ez a szeretet minden reggel megújul. Ezt az isteni szeretet megérezve visszanyeri a bizalmát és már bátran fordul az Istenhez, hozza folyamodik , mert az Istenben való reménykedőket megsegíti az Úr. „Jó az Úr a benne reménykedőkhöz …” ismeri fel a zokogó Jeremiás az isteni szeretetet. Ahhoz hogy Isten segítségét eltudjuk fogadni ahhoz reménykednünk kell. Ahhoz a nyomorúság, a bizlamatlanság, a reménytelenség a lelki elcsüggedésből felemelkedjünk reménységgel kell Istenhez folyamodnunk, megerösödve az isteni szeretetben. Hogyan lehetséges ez ? Kérdezhetnétek kedves gyászoló testvéreim… A Thesszalóniakihoz írt második levél az isteni vígasztalást ,a szívbéli kedvességet amivel megérint bennünket az Isten, azt a jó cselekdetekben, jó beszédben való megerösödésben , ennek gyakorlásában jelöli meg, fejti ki. A jó és helyes gondoklodás, a jó és helyes beszéd és a jó és helyes cselekedet mivel egymás fele tudunk viszonyulni, amit egymásnak tudunk adni, egmástól eltudunk fogadni a titka annak, hogy felemelkedjünk a reménytelenségből, a bizalmatlanságból az elcsüggedésből, a nyomorúságból. Amikor azt a szeretetet tudást, amivel Isten megáldott az életünket megtudjuk osztani azokal, akiknek erre szükségük van.

Gyászoló testvéreim, végtisztességet tevő gyülekezet! Most egy olyan embert kísérünk utolsó útjára aki maga is sokszor volt a remeénytelenség útvesztőiben, maga is sokszor szenvedett a bizalmatalnságtól a hontalanság érzése lett úrrá a lelkén saját szülőföldjén. De ugyankkor ha ez igaz volt a életére akkor az is igaz volt hogy mindezek ellen küzdeni is tudott. Küzdött a nehézségek újra-értlemézésével, küzdött azzal az újra-gondolással, ami kivezeti az emebrt a nehézségekből, mindezt az unitárius hitben és életfelfogásban talált meg, az örök újrakezdések reménységével tudott megerösödni és meggyökerezni a szeretetben ami, az egy Isten szeretetéhez és üdvözítő oltalmához segítette és aki befogadja őt az örökkévalóságába. Néhai Márton Zoltánt, kinek végtisztességén vagyunk úgy ismertem meg mint egy segítőkész jó cselekedeteket gyakorló embert. Jó szakember volt aki nem szűmarkúan, de bőkezűen osztotta tudását, akinek erre szüksége volt. Kezei munkája állandó marad.

Gyászoló testvéreim! Akitől végtisztességet veszünk egy reménytelenséggel, nyomorúsággal, bizalmatlansággal hontalansággal küzdő ember volt. Sajnos ismerjük ezt az életérzést mi is mindannyian. Ismerjük sajnos nagyon is ismerjük, amikor a gondok legyőzik a gondolkodásunkat és elcsügged a lekünk. A nyomorúság újra átgondolása nem könnyű, de egyetlen esély, hogy eljussuk az isteni szeretethez és reménységgel szemléljük az életünket. Ehhez az újra átgondoláshoz szükségünk van hitre és szeretetre és főképp egy lelki közösségre, ahol egymásra tudunk figyelni, egymás örömében , szomorúságában osztozni tudunk. Amikor nem megyünk el egymás mellet mint két idegen és amikor mások gondját át tudjuk érezni és amikor segíteni tudunk a bajbajutottakon, akkor meglátszik rajtunk hogy átgondoltuk a nyomorúságunkat, hontalanságunkat és hogy az isteni szeretetben osztozkodni tudunk. A bizakodó szeretetünk átformája hitünket, gondolkodásunkat és reménységet ad. Erről a bizakodó szeretetről, erről a reménységről és hitről tesz tanubizonyságot e végtisztsséget tevő gyülekezeti közösség, a jelenlétével. Az elmúlás adta fájdalom , a végső búcsú perceiben talán így vehetünk méltón búcsút eltávozó emebrtársunktól akienk emléke úgy is megmarad elöttünk mint aki újra át tudta gondolni, értelmezni a nehézségeit és jó cselekedetek gyakorlásával reménykedve az otthona felöl.

Így vegyünk búcsút tőle és így enegdjük át őt az örökkévaló egy Istenünknek és így emlkéeztessük önmagunkat arra hogy ne a remnénytelenség, ne a bizlamtlanság, ne a nymorúság tudat köss ecsak le a gondoklodásunkat, az életszemléletünket, hanem annka a tudta is hogy egymásnak tudunk segíteni és tudjuka jó cselekdetek gyakorloni hogy otthonőrezzük magunkat szülőföldönkön, amelyenk majd egkor a földje befogadja kihült testünket hogy porrá legyen és lelünk inne száll fel Istenhez, akitől ezutánsoha el nem szakad.

Ámen