Bibliai olvasmány: Mk 11,27-33.

A hatalom*-3.

Micsoda hatalommal cselekszed ezeket? és ki adta néked a hatalmat, hogy ezeket cselekedd? Mk 11,28

Kedves Testvéreim! Sajnos, nincs sok választásunk jelen alkalommal. Amennyiben arra törekszünk, hogy megismerkedjünk Jézusnak következő, – hatalommal kapcsolatos tanításával, úgy be kell állnunk a papok és írástudók soraiba, esetleg hallgatósága között kell helyet foglalnunk, vagy éppen tanítványai közé kell besorolnunk magunkat. Ez utóbbit akár bátran megtehetjük, ha úgy érezzük, hogy nemcsak Jézus tanításait ismerjük megfelelően, hanem keresztényi magatartásunk is megengedi ezt. Nem az én feladatom, hogy beskatulyázzam magunkat valamelyik „társaságba”, hanem ezt tegye meg ki-ki saját maga. Az én kötelességem, hogy kövessem a Szentírás tudósítását, és megfelelő módon értelmezzem a Jézusi tanítás lényegét. Ma a hatalom képezi a központi témát. Természetesen lehetőség nyílik arra is, hogy több oldalról megközelítsem és megvilágítsam a Jézus ellenségeit is foglalkoztató kérdést. Most is úgy érzem, hogy bennünket a vallásos, unitárius nézőpont kell első sorban érdekeljen, mely néhol ugyan beágyazódik a mindennapi élet társadalmi összefüggéseibe, de nem fog kezet valamelyik érdekképviselettel, még kevésbé válik a politika cimborájává. Éppen ezért arra törekszem, hogy megfeleljek az előbbi elvárásoknak és emberileg is hozzáférhetővé tegyem a „hatalmat” azok számára, akik még mindig úgy érzik, hogy távol áll tőlük, hogy maguknak akarják, vagy éppen gyakorolják azt. Mindenek előtt meg kell értenünk, tehát, hogy jól lehet, kevesen vannak benne a hatalmat gyakorlók felsőbb rendszerében, mégis naponta próbálkozunk a hatalom, a felsőbbrendűség valamilyen formájának megvalósításával. Ha máshol nem, akkor abban, hogy különbnek tartjuk magunkat másoknál, vagy éppen tudásban, ismeretben feljebb valóknak hisszük magunkat. Mai istentiszteletünk alkalmával négy fontos kérdést kell kiemelnem a többiek sorából, melyek mind a hatalomra összpontosítanak. Meg kell válaszolnunk – lehetőség szerint teljességgel ezeket a felvetett kérdéseket, hogy minél tisztábban láthassuk Jézus felfogását a kérdésről.

1). Micsoda hatalommal cselekszed ezeket? – tették fel a főpapok és írástudók az első kérdést. „Ha meg akarod tudni, hogy kinek a kezében van a hatalom, figyeld meg, hogy ki az, akit tilos kritizálnod” /Kevin Alfred Storm/ - mondjuk, amikor néha összeütközésbe kerülünk néhány felsőbb beosztásban levő embertársunkkal. Ezt teljes mértékben elfogadhatatlannak és tarthatatlan igazságtalanságnak minősítjük és minden erőfeszítésünk ellenére sem vagyunk képesek arra, hogy változtassunk a helyzeten. Tudatában vagyunk annak, hogy számunkra csakis a túlélés segíthet adott helyzetünkben, s minden megjegyzésünk olajként viselkedne a hevült parázson. Lassan arra a végső következtetésre jutunk ilyen esetben, hogy már az sem segít, ha a lehető legenyhébb formában megfogalmazzuk panaszunkat, amiért ilyen igazságtalanság ért, mert nincs ember, aki megadhatná a választ arra, hogy így is vissza lehet élni az átmenetileg kézbe kapott hatalommal.

Amennyiben megbátorodunk, és Istennel szemben alkalmazzuk a korábbi megjegyzésünket, akkor kissé megnyugszik a lelkünk. Őt nem kritizálni akarjuk, sőt azt sem kifogásoljuk, hogy mit miért tett, csupán arra kérjük, hogy ha lehetséges, akkor változtasson állapotunkon a közeljövőben. Mindezt tesszük azzal a meggyőződéssel, hogy vallásos ismereteink szerint Isten az abszolút hatalom birtoklója, aki soha nem élt és él vissza ezzel. A társadalom és politika szinte szüntelen belecsordogál mindennapjainkba, gondolkodásunkba, s így nehéz szétválasztanunk a vallásos területtől. Éppen ezért egy világi nézőponttal kívánom szemléltetni az isteni hatalomban való részvételt, illetve a megfelelő viszonyulást: „Nincs nagyobb felelősség, - hangsúlyozza Végh Antal - nincs nehezebben végrehajtható feladat, mint benne lenni a hatalomban, és mégis megmaradni embernek.” Itt van a válasz a feltett kérdésre. Isteni hatalom segítségével teszi Jézus mindazt, amit láttak kortársai, és ma melyeket mi olvashatunk a Biblia feljegyzéseiből. Ez még nem minden, hiszen úgy bánt ezzel a hatalommal, hogy ebből csak a természetesen emberi vonás legyen felfedezhető. Az már aztán egy másik kérdés, melyre itt nem keríthetek választ, hogy mégis ennek ellenére miért vált bosszantóvá az írástudók, farizeusok és főpapok számára?

2). Ki adta Jézusnak a hatalmat? – hangzik a második kérdés. Számunkra teljesen nyilvánvaló, hogy Istentől származott a segítség, mellyel Jézus végrehajtotta csodás és csodálatos tetteit. Nem is számunkra fogalmazódott meg a kérdés, hanem Jézusnak tették fel az írástudók. Tudnunk kell azt is, hogy mindezt nem azért tették, mert nem tudták, hogy kitől származik a Jézusban látható, tetteiben tapasztalható hatalom, hanem alapfokú hatalom- és beosztás féltésük tanácsára váltak gonoszakká látható és érezhető módon is. Mindennek ellenére nemcsak Jézus volt tudatában kérdéseket feltevő írástudók ferde lelkiállapotát illetően, hanem maguk a választ várók is tudták már akkor, hogy „Egy igazán jó ember jó marad akkor is, ha hatalmat kap. És fordítva, egy velejéig romlott gazember mindig is a saját önző, mocskos céljaira fogja gonoszul felhasználni a mégoly nagyszerű tehetségét is. A középszerű és átlagos, kicsit jó, kicsit rossz emberek az igazi zsákbamacskák, náluk soha nem lehet előre megmondani, mit tesz velük a hatalom. Egy átlagos emberbe sokkal nehezebb belelátni.” /Laurell Kaye Hamilton/

3). János keresztsége mennyből való-e, vagy emberektől? – kérdezett most már Jézus. Ismerős előttünk a bibliai leírás és nem kételkedhetünk a tudósító szavahihetőségében, hiszen mindnyájan prófétának tartjuk Keresztelő Jánost, s e szerint Isten akaratából működőnek. Erre a kérdésre sem kell nekünk a válasz, hanem erre ismét a kérdező írástudóknak van igénye. Sajnos nekem nem sikerül megfontoltan, még kevésbé hatalommal megfogalmaznom véleményemet, de mivel lehetőségem van a közlésre, így továbbítom meglátásomat a kérdéssel kapcsolatosan. Azt mondja egyik alkalommal Lao-ce /a J.e. 4 században élt kínai filozófus/, hogy a „folyók és a tengerek azért nyerik el száz és száz hegyi patak hódolatát, mert mélyebben fekszenek, mint emezek, tehát uralkodni tudnak a hegyi patakok felett. Így a bölcs is, aki az emberek fölött akar állni, alájuk helyezi magát; ha előttük akar járni, mögéjük áll. Ilyen módon, bár felettük van a helye, nem érzik a súlyát, és bár előbbre való náluk, létét nem érzik sérelemnek.” Egy igazi bölcs, akit hatalommal ruházott fel Isten, így tesz. Olyan kérdéseket tesz fel, melyekre csak egyértelmű válaszok adhatók. S mivel esetenként nincs válasz, mert azt visszatartja a gyávaság, úgy eltűnik a kezdetleges csermely háborgása a hömpölygő áradat „lassú víz partot mos” haladásában.

4). Miért nem mondta meg Jézus, hogy kitől kapta a hatalmat? Részben már válaszoltam a második pontban erre a kérdésre, sőt valamennyire érintettem a megelőzőben is. Nem szabad ugyanis elválasztanunk egymástól az írástudók kérdését és a Jézus által megfogalmazottakat. E helyen viszont két fontos elemet kell bemutatnom a kérdések által előkerült gondolataim közül.

1/. Az első akkor villámlott felismeréseim közé, amikor komolyabban eltűnődtem a hatalom gyakorlásán. Nem azon, hogy én miért nem rendelkezem valami hasonlóval, hanem főként, hogy milyen emberek vesznek részt a hatalmi szervezetek sokféleségében. Nyomban Széchenyi István merész kijelentése jutott eszembe, s mert én magamtól ilyent nem mernék megfogalmazni, még kevésbé kijelenteni, így hát a nagy magyarra nyugodtan hivatkozhatom. Állítása szerint „Nincs nagyobb bűn, mint másokat vezetni, másoknak parancsolni, másokon uralkodni akarni - ahhoz való tulajdon és talentum nélkül.”

2/. A második kissé szelídebb változatban tudatja velünk, hogy Jézus mennyire hozzáértően, de ugyanakkor kellő hatalommal lépett fel a régi ellen az új szükségességét hangsúlyozva. Tiszteletben tartotta a múlt hagyományából mindazt, ami lelki épülésre való, de sokkal fontosabbnak tartotta, hogy az edény belseje legyen tiszta, mintsem a külseje. Én azt is megkockáztatom, hogy sokkal nagyobb gondot kell fordítsunk arra, hogy lássák az emberek, a kíváncsiskodók, hogy „mi fő lelki fazakunkban”, minthogy milyen látszatot kínál az edény a külső szemlélő számára. Jézus nemcsak megálmodta, hanem fel is állította a szeretet kettős törvényét, ami „két lábon járó” követelmény a mindenkori ember számára. Az író e tekintetben merészebben fogalmaz: „A természet nem azért teremtette a szemeket, hogy ne lásson azokkal az ember, és nem azért adta a szerelmet, hogy ne szeressen az ember. Amelyik törvény kiszúrja a szememet, hogy vak legyek, mert azt az erkölcs kívánja; amelyik törvény ráteszi a lábát a szívemre, hogy ne dobogjon, mert az egyház morálja így kívánja, az lehet égből származott törvény, de nem lehet erre a földre való.” /Gárdonyi Géza/

Kedves Atyámfiai! Már csak az összegezésre maradt lehetőségem. Bízom benne, hogy megtudtunk néhány dolgot azzal kapcsolatosan, hogy miként vélekedett és nyilatkozott Jézus a mindenkori hatalommal kapcsolatosan. Ennek ellenére tény, hogy ezután is sokszor és lehetőleg sokat fogunk beszélni a hatalom kérdéséről. Három figyelmeztetést leszűrhettünk a mai nap hallottak alapján. Az első, hogy mindenkor jusson eszünkbe: bármennyire is hatalmaskodik valaki, annyi bizonyos, hogy csakis Isten akaratából származhat az emberiségre is hasznosan alkalmazható hatalom. A második, hogy nekünk, vallásos embereknek szüntelen kell fohászkodnunk Istenhez, hogy ne kerüljön illetéktelen kezekbe a hatalom gyakorlása. A harmadik figyelmeztetést a gondolkodó fogalmazta meg, amikor kijelentette, hogy a „hatalom olyan, akár a nádszál az ember kezében. A nádszál eltörik, de az okos madár idejében egy másikra ugrik át hintázni.”/Mika Waltari/. Legyen és maradjon számunkra Isten a legfőbb hatalom gyakorlója! Ámen.

Debrecen, 2010-08-29.

* Jézus véleménye a hatalomról

« “Beszédek”

« Általános beszédek

« Főoldal

Bibliai olvasmány: Mk 9,33-41

Türelem* - 2.

Mk 9,40.

Kedves Testvéreim!

Ma folytatom Jézus véleményének tárgyalását az egyes kérdésekről. Úgy éreztem, hogy jelen istentisztelet keretében azt kell megvizsgálnunk, hogy milyen felfogása volt Jézusnak a türelemről. Bármennyire is különös a szentlecke szövegkörnyezete, vagy támad valakinek hiányérzete a felvett alapgondolattal kapcsolatosan, esetleg arra gondol, hogy az Újszövetségben máshol is található a türelemre rászabható történet, vagy tanítás, nekem az a véleményem, hogy itt és most ezekkel a kérdésekkel kell foglalkoznunk, melyek megismerése, betartása egyénileg és csoportosans is hozzásegít ahhoz, hogy még nagyobb türelemmel viseltessünk embertársainkkal szemben. Meglátjuk a későbbiek során, hogy négy kérdéskörben mozgunk majd, s bár kimondottan egyikben sem tükröződik unitárius felfogás, mégis ismerősek a kifejezések és egyáltalán nem idegenek az azokkal kapcsolatos meglátások sem.

Nagy és felbecsülhetetlen ajándéknak számít a türelem. Nemcsak a Biblia értekezik erről, hanem belőle ihletődtek azok, akiknek sokat számít a türelem, a megfontolt cselekvés. Azt tanultuk annak idején, hogy Isten hat nap alatt teremtette ezt a kerek világot és benne mindent. Bármennyire is akarjuk minél hamarabb birtokunkba kaparintani ennek minden ismeretét, nem sikerülhet, csak lassan és kitartó megismeréssel. Ráadásul rengeteg küzdelem csatolódik az ember kitartó türelméhez. A türelem beszédes bizonyítéka a Márk és Lukács evangéliumában található történet, amikor János figyelmezteti a Mestert, hogy valakit nem engedtek maguk közé, mert Jézus nevével ördögöket űzött. Ekkor Jézus szerényen felhívta a tanítványok figyelmét, hogy nem szabad eltiltaniuk a követők sorából azokat az embereket, akik az ő nevében csodákat tesznek. Sőt ez még egyáltalán nem azt jelenti, hogy gonoszul szólhatnak róla és a tanítványságról. Arra legyenek figyelemmel, hogy aki mellettük van, az nem számít ellenségnek. Ezt azonnal egy végső megállapítás követi. Azt sem szabad elfelednie senkinek, hogy aki másnak ad egy pohár vizet, s közben Jézus tanítására, vagy tettére hivatkozik, az jutalmat szerez magának, hiszen cselekedete erre feljogosítja őt.

1). Az ördög jelenléte. Két szélsőséges gondolkodásmódot ismerünk az ördöggel kapcsolatosan. Az egyik igenli e világi jelenlétét és működését, a másik tagadja. Ebben az esetben nincs unitárius középút. Vallásos felfogásunkban mi nem biztosítunk helyet a személyes ördög számára. Ezzel ellentétben mégis beszélünk róla. Annyi bizonyos, hogy az ördögi cselekedetek, gondolatotok megjelenésekor sokféle módját és lehetőségét kerestük és találtuk meg annak, hogy szóba öntsük a gonoszság, az ördögi cselekedetek jelenlétét környezetünkben, életünkben. Némelyek, a merészebbek közül Dosztojeszkij véleményén állnak, amikor hangsúlyozzák, hogy az ördög harcol az Istennel, csak azzal a különbséggel, hogy az emberek szíve válik csatatérré. Ez pedig igaz, ha arra a sok fájdalomra gondolunk, mely az emberi szívet éri a jó és rossz követésének eldöntésekor, de főként az azután következendő következmények során.

Mások viszont kitartanak a mellett, hogy a „papok azt próbálják elhitetni az emberrel, hogy a pokol meg a mennyország az valahol a túlvilágon van, valami ismeretlen helyen, (…) pedig bolondság ez, bolondság bizony. A pokol is, meg a mennyország is itt van bennünk, életünk minden napjában. Ha az elfogultság útját járva gonoszat cselekszünk, az ördög belénk költözik, és a lelkünket szorongatja. Ha a megértés útját választjuk, s azt csináljuk, ami helyes és jó, akkor a mennyország békessége van bennünk, s mindegy, hogy mi történik, ezt a belső békességet nem veheti el tőlünk senki.” /Wass Albert/.

2). A csoda-jelenség. Erről is megosztott a véleményünk. Némelyek azt hangsúlyozzák, hogy már nincsenek csodák, mások viszont még mindig a csodában bíznak. Azért, mert az jobbá teheti mindennapjainkat, jövőnket. Talán a kisebb rész vallja, hogy a „csodák mindig halkan zörgetnek ajtódon. Ha azt mondod, csak a szél zúg odakint, kavics koccant az üveghez, vagy néhány száraz falevél rezzent a földön, ha ülve maradsz, a csoda kívül reked. Te nem nyitottál ajtót neki.” /Szepes Mária/. Ebben az esetben a csoda nem egy kívülről befele áradó, várható varázslat, hanem annyira függ tőlünk és akaratunktól, mint a jó cselekvése, vagy annak elutasítása. Más szóval, ha „valaki önként vagy észrevétlenül lemond egyéniségéről, hiába várja, hogy holnap csoda dolgok történjenek vele, mert ami megtörténik, már nem vele történik meg.” /Csoóri Sándor/.

„Te nem hiszel a csodában, tagadod? Nézd csak, nem győzhetlek meg, mert a csoda legfőbb ismertetőjele, hogy csodálatos – nem lehet bizonyítani, mint egy élettani tényt, nem lehet fényképezni, sem előre, mennyiségtani törvények szerint megjósolni és kiszámítani. A csoda megnyilatkozási formáit sem könnyű mindig érzékelni: nem jár mindig két lábon, /…/ nincsenek telekkönyvi, sem anyakönyvi adatai. A csoda, egészen egyszerűen, megnyilatkozik – s néha csak sokkal később értjük meg, mi volt a csoda, hogyan avatkozott életünkbe, s mi volt e beavatkozásban a természetfölötti és csodálatos.” /Márai Sándor/

3). A gonosz megjelenése és jelenléte. Talán azonnal az ördöggel kapcsolatos fejtegetéseket követően kellett volna foglalkoznom a gonoszságra szabott gondolataim elősorolásával. A nagy kérdés jelen esetben nem az, hogy miért nem tettem annak folytatásaként, hanem az, hogy érdemes-e, vagy szabad-e nekünk azonossági jelet tennünk az ördög és a gonoszság között? Főként, amennyiben eszünkben tartjuk, hogy a személyes ördög akkor van jelen életünkben, amennyiben ki-ki megtestesíti azt. Az ördög ebben az esetben akkor van jelen bennünk, amikor rosszat teszünk. A gonoszság viszont „mindaddig létezik, míg az ember nem ébred önmagára. Utána eltűnik - ahogy a fényben megszűnik a sötétség.” /Müller Péter/. Az önmagunkra ismerés, a fegyelem megszüli a kitartó türelmet. Vagyis kimondatja velünk, hogy kinek a „pártján” állunk. Az emberén, vagy az Istenén? Azt is kérdezhetjük, hogy milyen alapokon állnak a szívünkben és a lelkünkben tárolt döntések? Az emberben, mint minden állatban, önszeretet nagymértékben lakik; s ez a természetnek azon kétértelmű ajándéka, mely aszerént, mint irányoztatik, vagy segédünk lehet minden jóra, vagy vezérünk minden gonoszra. Legelső amit e részben tennünk kell: tiszta ismerettel választott s állandóul megtartandó elv birtokára törekedni. Ennek híjával, ha nem éppen gonosz is valaki, de pillanatnyi indulatok s az igen rosszul értett önszeretet mindenkori sugalmai határozzák meg: s majd jót, majd gonoszt cselekszik, és életfolyama e kettőnek bizonytalan vegyülete. Milliomok vannak ilyenek; s az ő szíveikbe gyakran több hajlandóságot öntött a természet jót, mint rosszat tenniek; s hibájuk csak az, mert nem alapra építék életöket” - hangsúlyozza Kölcsey Ferenc.

4). A jutalom. Általában úgy van, hogy mindig noszogatónak kell egy kis jutalom. Cukorkával biztatjuk a kis gyermeket és az idomításra fogott néhány cirkuszi állatot is. Azt azonban meg kell jegyeznünk nekünk, felnőtt, vallásos embereknek, hogy a „méz már nem ízlik annyira, ha ettünk belőle. A cél nem jelent már annyit, ha elértük. A jutalom már nem olyan értékes, ha megkaptuk.” /Benjamin Hoff/.

Egy pohár vizet, egy darab kenyeret, egy fekhelyet nem azért kínál fel és ad a vendégszerető ember, mert érte jutalmat remélhet és kaphat, hanem azért, mert ez magától értetődő azok számára, akik soha nem kellett vizsgát tegyenek vendégszeretetből, hiszen vérükkel örökölték. Erre mondjuk mi székelyek, hogy „Nincs egyéb dics s érdem, mint az önérzet, s a mások művelődése s boldogsága előmozdítása s emelése tudatából eredő beljutalom.” /Bolyai János/. Ezt pedig csak megerősíti a költő vallomása, amikor nyugodt szívvel kimondja, hogy „Önmagában élni legszebb égi jutalom; /Boldog a ki érzi s használja mennyei javát./ /Kisfaludy Károly/.

Kedves Testvéreim!

Ma négy olyan kérdéssel foglalkoztam, melyek hitbeli megjelenése eléggé körvonalazatlan, s nem is láthatunk sok esélyt arra, hogy unitárius teológus határozott módon hittételekbe kényszeríti valaha. Azzal azonban számolnunk kell, hogy ezek a vallásos képzetek olyan hatással vannak bármelyikünkre, mint azok a szokások és gyakorlatok, melyekkel bármikor találkozunk mindennapi életünk során. Jézus követőiként sok mindenre kell figyelnünk. Többek között arra is, hogy kinek a tanítása alapján teszünk jót felebarátainkkal. Amennyiben éppen ez a tanítás segít abban, hogy „ördögöt,, vagy gonoszt űzzünk, akkor már csak ráadás a többi „megbélyegzés” mellé, ha Belzebub követőjének tartanak és nem Jézus tanítványának. Aki csak arra törekszik, hogy jót tegyen feleivel, azért még nem válik gonosszá, mert annak tartják őt. A legnagyobb csoda, ha ilyen körülmények között is megtaláljuk az élet örök-édes ízét, még abban az esetben is, ha mindenki más számára megkeseredett a napi, betevő falat. Végül pedig nem árt, ha több alkalommal is feltesszük magunknak a kérdést, hogy miért váltunk Jézus követőivé? A megígért jutalom csábított, vagy a jót tenni akarása fordította feléje a figyelmünket? Ha válaszunk ez utóbbira esett, akkor máris „elvettük jutalmunkat”. Isten maga részesít dicséretben, mert úgy tettünk, ahogyan azt el is várja ésszel felruházott, értelemmel megáldott gyermekeitől. Ámen.

Debrecen, 2010-08-22.

« “Beszédek”

« Általános beszédek

« Főoldal

* - Jézus véleménye a türelemről

Bibliai olvasmány: Lk 6,1-13.

A nyugalom napjának megtartása* - 1.

Az embernek Fia ura a szombatnak is. Lk 6,5.

Kedves Atyámfiai, Testvéreim!

Mindenek előtt tisztelettel és szeretettel tolmácsolom a tegnapi Unitárius Találkozó üzenetét, mellyel megszólították az ott megjelenteket, de mellyel továbbra is biztatnak minden unitáriust, hogy a lehető legnagyobb számban részt vegyenek az évenként megrendezett találkozón. Annak is hangot adok, hogy püspök helyettesünk a magyarországi unitáriusok nevében köszöntötte a találkozó résztvevőit, kihangsúlyozva egyben, hogy kevesen ugyan, de mi is jelenlétünkkel munkálkodunk az egység megvalósításán.

Úgy döntöttem, hogy mától kezdve több vasárnapon, azaz a nyugalom napja alkalmával – Jézus egyes meglátását ismertetem bizonyos kérdésekről. Számításaim szerint legalább 45 alkalom és megannyi téma szerepel majd a beszédeimben, melyek vallásos ismereteink bővítésére, valamint hitünk megerősítésére szolgálnak. Ehhez persze Isten segítségét és a hívek megjelenését kérem. Mai alkalommal a szombatnak, vagyis a nyugalom napjának kérdésköre kerül terítékre. Közelebbről nem azzal foglalkozom, hogy miért szombat a vasárnap, vagy mit hordoz magában a nyugalom napja, vagyis az ünnepnap, hanem azokra a feltett kérdésekre keresem a választ, melyek éppen a bibliai olvasmány megismerése rendjén kerültek figyelmünk középpontjába.

Röviden szaladjunk még egyszer végig a történetben megismerteken. Szombatnap Jézus tanítványaival áthalad egy búzatáblán. Menetközben néhányan kalászokat tépdestek, majd kimorzsolva a búzaszemeket, megették azokat. A farizeusok, a mindig résen levő társadalom észrevette a tanítványok cselekedetét, s azonnal kifogásolták azt. Erre megszületett az első kérdés, hogy szabad nekik ilyent tenni ünnepnapon, azaz a nyugalomnapján? Jézus erre különös történettel válaszolt. Megkérdezte tőlük, hogy emlékeznek-e arra, amikor Dávid megette társaival a megszentelt kenyeret a templomban, melyet csak a papoknak szabadott volna? Ezt követően még jobban megerősítette meglátását, amikor kijelentette, hogy az ember ura a szombatnak, a nyugalom napjának is. Ezzel még nem ért véget a történet, hiszen ezt követően sor került egy gyógyításra, mely tulajdonképpen még súlyosabbá tette a cselekedetet a farizeusok szemében. Miután ezért is számon kérték Jézust, akkor ő kérdéssel válaszolt: Hát szabad-e jót tenni szombaton? Azt ugyan senki sem vonhatta kétségbe, hogy a jócselekedet tilos a nyugalom napján. Ezzel tulajdonképpen elkezdődött az a folyamatos küzdelem, mely Jézus tőrbe csalására és elvesztésére vonatkozott.

A továbbiakban arra törekszem, hogy a jó és rossz cselekedet közé szorítsak néhány gondolatot, melyekkel nemcsak Jézus felfogását tehetem nyilvánvalóvá, hanem saját érzésvilágomat is közkinccsé változtathatom az általa sugallt kifejezések tükrében. Éppen ezért három pontban vázolom további mondanivalómat.

1). Szombat, azaz a nyugalom napja. Figyeljük csak, hogy miként foglalta mondatokba a nyugalom gondolatát az író, Márai Sándor: „Öröm, persze ez nem egészen pontos szó… Egy napon csendes lesz az ember. Már nem vágyik az örömre, de nem is érzi különösebben kisemmizettnek, megcsaltnak magát. Egy napon az ember tisztán látja, hogy mindent megkapott, büntetést és jutalmat, s mindenből annyit kapott, amennyi érdeme szerint jár neki. Amihez gyáva volt, vagy csak nem volt eléggé hősies, azt nem kapta meg… Ennyi az egész. Nem öröm ez, csak belenyugvás, megértés és nyugalom. Ez is eljön. Csak nagyon sokat kell fizetni érette.” Általában úgy vagyunk vele, hogy igen sokat fizetünk azért a kevés nyugalomért, melyet joggal bármelyikünk megérdemelne. Mindig abban bízunk, hogy a következő nap, a másik választás sokkal több nyugalmat hoz, áraszt majd, mint amennyiben részünk volt az elmúlt időszakban. Aztán lehet, hogy még annyiban sem lesz részünk, mint azt megelőzően volt. Jó nekünk, akiknek nemcsak Isten-hitünk, végtelen bizalmunk maradt életben, hanem lehetőségünk is van a vele való találkozásra az ünnepnapok rendjén, vagyis adva van minden vasárnap, amikor nyugodtan elmegyünk az Isten házába, megfogalmazzuk közösségi és egyéni imádságainkat, melyben bőséges nyugalmat kérünk embertársainknak és magunknak. Nemcsak kérjük, hanem hisszük is, hogy hamarosan bekövetkezik ez az isteni áldás.

2). A gabona és a kenyér szerepe emberi életünkben. Már gyermekkoromban találkoztam azzal a megjegyzéssel, hogy az idén rossz lesz a gabona, mert nincs meg az a siker-értéke, ami szükséges ahhoz, hogy tartós és ízletes liszt készüljön belőle. Ez pedig azt is jelenti, hogy bármennyire is törekedjenek a háziasszonyok és a pékek, nem sikerül nekik minden esetben foszlós kenyeret tenniük az asztalra. Ezt az író a következőképpen fogalmazza meg: „Én nem értek semmit a háborúhoz meg a politikához. Én csak a gabonához értek. A jó gabonához és a rossz gabonához. Ez itt rossz gabona. Mármost ha kiöntöm ezt ide a mérleg tányérjára, látod, úgy ez nagyon sok szem, rengeteg sok szem, és félrebillenti a mérleget. De ha a túlsó serpenyőbe elkezdtem önteni a tiszta búzát, akkor lassan elkezd a mérleg nyelve visszafelé… látod? A jó búza lassan legyőzi a rosszat. Már egyensúlyban áll a kettő. És most figyelj ide… most csak egyetlen búzaszem kell, egyetlen egy. Ezt most beteszem a többi közé… Látod a mérleg nyelvét? Ez az egy búzaszem elég volt, ez az egyetlenegy búzaszem, és a jó győzött a rossz fölött.” /Wass Albert/.

Nem kell nekünk most a malomba mennünk néhány zsák gabonával ahhoz, hogy megfelelően tápláló kenyér kerüljön az asztalunkra. Ám fontos, hogy örökös összhangot állítsunk fel magunkban és magunk körül azokban a dolgokban, melyek állandóan szükségszerűen megjelennek mindennapjainkban, mint a szükséges kenyér. Sokszor arra gondolunk, hogy messzire van tőlünk a szükséges kiegészítő, vagy szükséglet, pedig a legtöbb esetben az orrunk előtt állnak. „A legjobb dolgok mindig a közelünkben vannak. A lélegzet az orrunkban, a fény a szemünkben, a virágok a lábunknál, a munka a kezünkben, az Igazság ösvénye előttünk. Ne kapaszkodjunk a csillagok felé, de becsüljük meg a hétköznapi feladatainkat abban a biztos tudatban, hogy a mindennapi kötelesség és a mindennapi kenyér a legédesebb dolog az életünkben.” /Robert Louis Stevenson/

3). Szabad gyógyítanunk a nyugalom napján. Azt mondja Teréz anya, hogy a „testi betegségekre ott vannak a gyógyszerek, de a magányt, kétségbeesést és reménytelenséget egyedül a szeretet képes meggyógyítani. Sokan vannak a világban, akik egy darabka kenyérre éheznek, de még többen olyanok, akik csak egy kis szeretetre.” Két fontos tényezőre figyelmeztet a szolgálatra született asszony: Az egyik, hogy a betegségekre -–általában -–létezik gyógyszer. A másik pedig, hogy a szeretetre olyan szükség van, mint a mindennapi kenyérre. Nagy kérdés, hogy szabad-e, és tudunk-e gyógyítani bárkit is a nyugalom napján? Azt mondjuk erre, hogy nem vagyunk orvosok, vagy pszichológusok, így hát messze áll tőlünk minden gyógyítás. Ám ez teljesen másként van. Mi ugyanis nemcsak saját orvosunk lehetünk adott betegségek terén, hanem mások gyógyítója is. Nem részletezem az első megjegyzést, hiszen tudjuk mindnyájan, hogy miként válhatunk saját magunk orvosává. A második megjegyzésemhez azonban kötök némi magyarázatot. „Sokan hordozunk olyan sebeket magunkban, melyeket nem gyógyít az idő.” - mondja Müller Péter. Ez lehet régi bántás, vagy éppen a bánat okozta mély fájdalom. Mások viszont könnyedén kigyógyulnak bármilyen szó-, és változat okozta betegségből, bánatból. Végül is nem az a fontos, hogy sikerül-e nekünk az öngyógyítás, vagy nem, hanem az a lényegesebb, hogy sikerül-e valakinek nyugalom napját varázsolnunk az életébe? „A szó csak szó; és hogy gyógyítanád az összetört szívet a fülön át?” /William Shakespeare/. A szívnek mondhatunk ezt vagy azt. Tőrbe csalhatjuk fondorlatos cselszövésekkel, ez azonban a gonosz cselekedetek rovására, az emberi élet, egészség pusztítására írható. Nekünk azonban más a feladatunk és másféle kötelesség szólít egymás mellé. Hiába ámítjuk egymást azzal, hogy értünk az orvosláshoz, amikor semmi hasonló végzettségünk sincs. Hiába mondogatjuk, hogy értünk a szavakhoz, amennyiben nincs egymáshoz egy megfelelő mondatunk. Egyszerűen meg kell értenünk, hogy nincs „az az orvosság, amely meggyógyítaná azt, amit a boldogság nem tud meggyógyítani.” /Gabriel García Márquez/

Összefoglalva elmondhatom, hogy bármikor hálát adhatunk Istennek, hogy hittel rendelkező embereknek teremtett minket, s így többet is jelent számunkra a nyugalom napja, mint egy-egy megszokott vasárnapot. Vagyis napot szentelhetünk egyéni és közösségi imádságaink megfogalmazására, s hittel és bizakodással teljesen kezdhetünk hozzá a következő hét tevékenységének. Az előbbi elgondolásból fakadhat az a belátásunk, miszerint igen nagy szükségünk van a mindenkori gabonára és az abból előteremtődött betevő falatra. Többletünket ebben az esetben is vallásos meggyőződésünk jelenti, hiszen nemcsak azért imádkozunk és dolgozunk, hogy meglegyen saját, mindennapi kenyerünk, hanem azokra is gondot fordítunk, akik talán el is feledik kérni, vagy hálát adni érte. Végül pedig, de nem utolsó sorban sokkal több gondot fordíthatunk arra, hogy megteremtsünk önmagunknak egy napot a hétből, amikor teljes nyugalom vehet körül, sőt ebben is többlet lehetőségünk van, hiszen ugyanezt megvalósíthatjuk mások számára is, amennyiben gyógyítóként jelenünk meg egymás életében, akik nemcsak saját egészségünkre fordítunk gondot, hanem mások megmaradásáért és egészségéért is imádkozni tudunk. Így segítsen meg minket ebben is a gondviselő Isten. Ámen.

Debrecen, 2010-08-15.

« “Beszédek”

« Általános beszédek

« Főoldal

* - Jézus véleménye a nyugalom napjának megtartásáról.

Bibliai olvasmány: 2 Móz 20,4-17. (Tízparancsolat)

Kereszténység – 4.

Jézus pedig felele néki: Minden parancsolatok között az első: Halljad Izráel: Az Úr, a mi Istenünk egy Úr. Szeressed azért az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, és teljes elmédből és teljes erődből. Ez az első parancsolat. A második pedig hasonlatos ehhez: Szeresd felebarátodat, mint magadat. Nincs más ezeknél nagyobb parancsolat. Mk 12,29-31

Kedves Atyámfiai, Testvéreim!

Ígéretem szerint a negyedik, kereszténységről szóló beszédemhez érkeztem. Nincs idő a visszapillantásra, hiszen a jelenlegi tanításra kell összpontosítanom. Megelőző beszédeimhez hasonlóan, ma is arra törekszem, hogy a szentlecke tükrében láttassam kereszténységünk célját és értelmét. Úgy vélem, semmi sem bizonyítja jobban keresztényi mivoltunkat, mint az, ha teljes mértékben hozzáigazítjuk az általános követelményeket mindennapi életvitelünkhöz. Persze itt is kell egy kis többlet, hiszen a mózesi parancsok nemcsak a zsidóságnak szólnak, illetve a Jézus tanította kettős parancsolat nem csak nekünk, unitáriusoknak szól, hanem mindenkinek, aki kereszténynek vallja magát. Mai alkalommal is szentelek külön hangsúlyt a parancsolat első részének, melyben tudomásunkra hozza Jézus Napnál is világosabban, hogy Isten egy. Amennyiben igény mutatkozik ennek a parancsolatnak bővebb tárgyalására – Dávid Ferenc ünnepélyünket megelőzően, - szívesen állok rendelkezésre. Ma hat különböző témát kell érintenem annak érdekében, hogy kellőképpen kibontsam alapgondolatunkat.

1). Az első minden parancsolatok között, hogy Isten egy. Az mondjuk, hogy minden ember önmagából indul ki. Ebben az esetben én Lin Yutang gondolatával indítom beszédemet. „Az ember sorsa a szívétől függ, mert mindennek lehet parancsolni, csak a szívnek nem.” Ebben az esetben mégis meg kell cáfolnom a gondolkodót, hiszen az nem lehet, hogy jó, vagy rossz parancsot egyformán kövessen, vagy ugyanúgy gyűlöljön egy szív, mint ahogy szeretni képes. Meg lehet, hogy ezzel kapcsolatosan állítja Márai Sándor, amikor megjegyzi, hogy „Volt valami félreismerhetetlen az emberben, valami, ami csaknem kiabált, csak nem kellett süketen elmenni a parancs mellett. De „nem védekezni”, az majdnem annyi, mint cselekedni, mint megtenni azt, amihez lusták vagy gyávák vagyunk, talán ez a legnehezebb, ez a beleegyezés a másik akaratba, melyet nem is eszméletünk, inkább csak személyiségünk belső, másíthatatlan törvénye parancsol nekünk.”

Mit parancsol, tehát nekünk Jézus? Nem parancsolja, hanem az írástudó kérdésére válaszol, hogy minden parancsolatok között az első, hogy a mi Istenünk egy. Ezt úgy kellett értenie a kérdezőnek, s hasonlóan kell gondolkodjanak keresztény testvéreink is, amikor parancsról, vagy annak teljesítéséről beszélnek. Ez persze teljes mértékben a hit kérdése. Így hát fel kell tennünk a kérdést: Hiszed-e, hogy a mi Istenünk egy Isten? A másik kérdés, hogy mit parancsol nekünk a szívünk? Hány Istent követne szívesen, csak, hogy megfeleljen megannyi elvárásnak? Nem kell egyetlen mást sem hinnie, vagy különbnél-különb tanokat követnie, hogy kedvére legyen valamilyen felsőbb akaratnak. Csak egy Istenben kell bíznia rendíthetetlenül, csak ennek az egy Istennek az elvárásait kell követnie, hogy végre egybe essen a belső akarat az isteni elvárással.

2). Szeressed azért az Urat, a te Istenedet teljes szívedből – hangzik a második parancsolat első része. „Nemes szép élethez nem kellenek nagy cselekedetek, csupán tiszta szív és sok, sok szeretet.” /Pázmány Péter/. Megkérdőjelezhetetlen igazság rejlik az előbbi megállapításban. Elég furcsának tűnhet, amikor azt mondom, hogy nem is lenne semmi baj, ha csakis és kizárólagosan a szeretet számára lenne hely a szívünkben. Ebben az esetben azzal sem kellene sokat bíbelődnünk, hogy meghozzuk a helyes döntést a nehéznek tűnő választás alkalmával. Nem kellene hezitálnunk, hogy most szeressünk, teljesen, szívből igazán, vagy csak tessék-lássék módra használjuk ilyen képességünket. Ha csak szeretettel lenne megtelve a szívünk, akkor semmi másra nem kellene használnunk azt. Hogy is állunk azzal a cselekedettel, melyre azt mondjuk, hogy ész nélkül tettük? Feledjük el a beszámíthatatlanság állapotát, mert azt nem ebben az összefüggésben használjuk! Minden cselekedet átszűrődik a tudaton, s így átgondolt lesz az elkövetés. „Az ész gyakran még alszik, mikor a szív már mindent tud, mindent látott, mindent érez.” – mondja Eötvös Károly, és igaza van, mert nem sokat gondolkodunk, amikor úgy érezzük, hogy szeretni akarunk.

3). Szeressed azért az Urat, a te Istenedet teljes lelkedből – folytatódik a parancsolat. „Egyszer egy okos ember azt mondta nekem, hogy fordítsak hátat a Napnak, és nézzem meg, mit látok magam előtt. Az árnyékom volt az. Azt mondta, hogy ez nem csak egy egyszerű árnyék, hanem a lelkem megjelenése a mi világunkban. A Nap sugarai olyan erősen sütnek, hogy képesek arra is, hogy szemmel láthatóvá tegyék számunkra a saját és mások lelkét. De egyvalami nagyon fontos, és ezt jól jegyezd meg - mondta. Mint láthatod, nem csak neked van árnyékod, nem csak az embereknek van lelke, hanem mindennek, ami körülvesz minket. A fáknak, az állatoknak, de még a tárgyaknak is. Ha úgy éled életed, hogy ezt az alapvető igazságot soha nem felejted el, akkor tartalmas és szép életed lesz, és olyan dolgokat fogsz megismerni, amire a legtöbb ember sohasem lesz képes.” /Tihanyi Márk/. Nem élhetek ismét a szívre alkalmazott példával. Ezért hoztam az előbbi történetet. Vigyázzunk azonban, mert nem arra kívánom rávezetni testvéreimet, hogy mindenütt kísértenek a lelkek, hanem arra az értékre figyelmeztetek, melyet egyenként képviselünk emberként, állatként és növényként. A költő megfogalmazása szerint: /„Minden léleknek kulcsa van, Magától ki nem nyílik./ Kulcs nélkül bezártan marad,/ Hiába is feszítik!” /Hézser Zoltán/. A mi esetünkben a lelket nyitó kulcs Isten szeretete.

4). Szeressed azért az Urat, a te Istenedet teljes elmédből! Azt mondja Stephen King többek között, hogy „Az elme és a kéz a legjobb szándék ellenére sem alkothat hajszálra azonos műveket, mert mi magunk sem vagyunk ugyanazok, mint akik az előző napon vagy akár az előző pillanatban voltunk.” Mennyire igaz meglátás! Ami ebből számunkra irányadó, az nem más, mint hogy teljes igyekezettel azon legyünk, hogy legjobb tudásunk szerint lendüljünk neki az életet és az embert szolgáló tetteinknek. Amikor azonban tapasztaljuk, hogy nem sikerült minden elképzelésünk szerint, akkor nem árt önkritikát gyakorolnunk tetteink felett. Meg kell éreznünk hibáinkon át, hogy többre vagyunk hivatva ebben az életben. Azt sem szabad elfelednünk, hogy „/…/ Nagy elme és mély érzés szenvedésre, fájdalomra kötelez. Az igazán nagy emberek, azt hiszem, igen nagy fájdalmat hordoznak ezen a földön.” /Dosztojevszkij/.

5). Szeressed azért az Urat, a te Istenedet teljes erődből – hangzik az első parancsolat befejező része. Igen érdekes sok embernek az igazsághoz való viszonyulása. Szeretik ugyan kimondani, amit annak éreznek, de fejbevágottnak mondják magukat, amikor velük tesznek hasonlóan. Időnként elfogadják, hogy igazságot beszélnek némelyek, de ugyanakkor még sem cselekszenek annak értelmében. Más szavakkal: „Én azt gondolom, az erő mindig ott kezdődik, ha valaki ki meri mutatni, ami fáj, és soha nem ott, amikor valaki azt mutatja, hogy milyen rezzenetlen arccal bír ki mindent.” /Csernus Imre/. Ebből csak arra következtetek, hogy nyugodtan kimondhatjuk, hogy mennyire szeretünk valakit. Nem kell egyáltalán visszafognunk ebben magunkat. Vagy talán a költőnek van több igazság a szavaiban? „Előtted a küzdés, előtted a pálya, /Az erőtlen csügged, az erős megállja./ /És tudod: az erő micsoda? - Akarat, /Mely előbb vagy utóbb, de borostyánt arat./ /Arany János/

6). Szeresd felebarátodat, mint magadat – hangzik a második parancsolat. „Én nem szeretem az erejükben dölyföseket, mert tudom, egyszer úgyis elesett és szomorú lesz mindenki. A kemény tekintet: alázatos és révedező lesz, a parancsoló hang: lágy és kérő. Az ököl: kinyújtott, reszkető tenyér.” /Fekete István/. A Jézusi parancsolat második részében a felebarát iránti szeretet kap hangsúlyt. Kereszténységünk második ismertető jegye ez. Valamikor az unitáriusok élen jártak ebben a szeretetben. Azt mondták időnként, amikor a szeretet megnyilvánulásait tapasztalták, hogy úgy szeretik egymást, mint az unitáriusok. Hol van ma már ez a régi szeretet? És hol találunk a parancsoló hangnem és az ökölbe szorult kéz mozdulatában ilyen megértő szeretetre? Ha nem tudjuk a választ, akkor nagy bajba kerültünk, mert a szeretetünknek nem sikerült kitörnie saját bűvköréből. Pedig az a keresztény, aki betölti a Törvényt és a Prófétákat. Mert minden parancsolatok között az első: Halljad Izráel: Az Úr, a mi Istenünk egy Úr. Szeressed azért az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, és teljes elmédből és teljes erődből. Ez az első parancsolat. A második pedig hasonlatos ehhez: Szeresd felebarátodat, mint magadat. Nincs más ezeknél nagyobb parancsolat. Ámen.

Debrecen, 2010-08-08.

« “Beszédek”

« Általános beszédek

« Főoldal

Bibliai olvasmány: Lk 9,22-27.

Kereszténység – 3.

- Magunk megtagadása és a kereszt vállalása -

Mondja vala pedig mindeneknek: Ha valaki én utánam akar jőni, tagadja meg magát, és vegye fel az ő keresztjét minden nap, és kövessen engem. Lk 9,23.

Kedves Atyámfiai, Testvéreim!

A kereszténységről szóló harmadik beszédemet halljátok. Mára egy olyan bibliai részt és a vele járó tanítást választottam, melyről korábban már sokat hallottunk. Itt azonban nem a régi és új, ismételt vetélkedéséről van szó, vagy miként illeszkedik be Jézus újszerű tanítása a mindennapi életünkbe, hanem arra a kérdésre keresünk választ, hogy miként élhetjük meg keresztényi mivoltunkat Jézus követésében?

A bibliai olvasmányban megtaláltuk a szentlecke pontos helyét és értelmét. Ennek ellenére ki kell emelnem itt is néhány fontos tényezőt, melyek Jézus életének velejárói voltak, és hasonló „élményekre” számíthattak és számíthatnak mindenkori követői is. Szenvedés, megvetés, sőt halál lehet a sok bántás vége, mely a vének, főpapok, írástudók részéről érkezett feléje. Már a felsoroltak sem kecsegtetők, mégis tovább folytatja Jézus a biztatást és hangsúlyozza, hogy aki követésére szánja el magát, annak mindenek előtt meg kell tagadnia önmagát. A naponkénti baj-kereszt felvevése szükséges ezt követően. Majd a mindenre vigaszt nyújtó kijelentés következik, amikor kimondja Jézus, hogy aki mégis halált szenvedne miatta, az nem elveszíti életét, hanem megtalálja azt. Mindennél fontosabb ugyanis, hogy épségben megtartsuk a lelkünket, mert ha azt eladtuk az ördögnek, vagy bemocskoltuk, akkor miénk lehet az egész világ is, a lelkünkben nagy kárt szenvedünk. Az előbbieket követően még két megjegyzést tesz Jézus. Az egyikben tudomásunkra hozza, hogy amennyiben szégyelljük őt, akkor tőle sem várhatunk másabb viszonyulásra. A második kijelentésében pedig – szinte fenyegető módon – arra hívja fel figyelmünket, hogy hallgatósága közül némelyek nem halnak meg addig, míg meg nem látják Isten országát. Ez utóbbit úgy magyarázzák egyesek, hogy megfenyegette Jézus a kételkedőket, akiknek nem lesz „szerencséjük” ahhoz, hogy hamarabb meghaljanak annál, hogy megláthassák Isten országa jeleit. Mások arra hajlanak, hogy inkább megnyugtatást hallanak Jézus szavaiban, aki ezzel vigasztalja a halál közeli állapotban levő hallgatóságát.

1). Ha valaki énutánam akar jőni – halljuk a jézusi biztatás első részét. Albert Camus sorai jutottak eszembe: /„Ne haladj előttem, mert nem tudlak követni!/ /Ne gyere utánam, mert nem tudlak vezetni!/ /Jöjj ide mellém, és legyünk csak barátok!”/ /Albert Camus/. Majd nyomban sokfelé ágazott gondolkodásom. Korábban én is hajlottam a felszólító mód szerinti értelmezés elfogadására, vagyis, hogy „kövessetek”!. Milyen sok időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy megérezzem a gyöngédséget, melyet magában hordoz ez a felhívás. Ennél viszont sokkal többet jelent a szabad akarat jelenléte. A feltételes mód használata ezt magyarázza számunkra: ha valaki akar követni. Persze helye van Jézus szemléletében a feltétel nélküli követésnek is, de ebben az esetben embertársaira bízza, hogy belátásuk szerint cselekedjenek. Amennyiben visszapillantunk a költő háromsorosára, akkor önmagunkat látjuk mondataiban. Mai keresztényekként átértékeltük ezt a követési formát. Nem jelent sokat számunkra az élen járó hadvezér alakja, aki „utánam” kiáltással bátorítja alattvalóit. Az sem tetszene, ha valaki egy nyugodt, biztonságos, parancsnoki helyről küldene a veszedelembe. Legkellemesebb, ha váll-váll mellett haladhatnánk közös céljaink elérése érdekében. Mondjuk: eszményi lenne ez az állapot.

2). Tagadja meg magát, aki eldöntötte, hogy követni akar – folytatja Jézus. Ezzel a felhívással kapcsolatosan is többféle vélemény ismeretes. Vannak, akik el sem tudják képzelni, hogy bármit is feladjanak önmagukból. Ebben az esetben nem is feltételezhető, hogy az ilyen emberek teljes mértékben „kivetkőzzenek” önmagukból, s ezzel mintegy „meghazudtolják” régebbi önmagukat. Romhányi József meglátása jutott eszembe: /„Egy nagyszerű fóka rámordult a rákra: /- Ne haladjon hátra,/ /hisz nem jut előbbre soha,/ /kinek vissza van az oda./ /Ám a ráknak, mi tagadás,/ /visszásnak tűnt ez a tanács.”/

Ha még mindig nem érthető, hogy mire utalok, akkor egy etédi (Székelyföld) történetet említek, mely vicces ugyan, de tárgyra törően kiemeli a mondanivalót. A rendőr megállította az egyik munkagéppel közlekedő traktorost, akit mindenképpen arra utasított, hogy a gép kis kerekeivel haladjon előre és ne fordítva. Hiába magyarázta a vezető, hogy ez egy ilyen alkatú erőgép, büntetést helyezett kilátásba a szerv. Végül hátra fele menet hagyta el a helyszínt a belátásra bírt polgár.

Sokszor mi is ebben a helyzetben vagyunk, amikor a követelményeknek megfelelően előrehaladunk, de külső kényszer és kényszerítő embereknek köszönhetően változtatnunk kell szándékunkon. Itt jelenik meg a régi tapasztalatok közt a helyes értékítélet, melyet azonnal társítunk a türelemmel. Régóta tudjuk, hogy bármire is vágyunk, „bármit is kapjunk az életben, mindenért fizetni kell, és bár jó sóvárogni egy kitűzött cél után, az elérését nem adják olcsón - a pontos ellenérték munkában, önmegtagadásban, idegességben és csüggedésben mérhető.” /Lucy Maud Montgomery/. Fontos a sorrend: munka, önmegtagadás, idegesség, csüggedés. Ez a meglátás is arra vonatkozik, hogy minden más előtt való a szolgálat, a munka, majd az önmegtagadás. Vagyis: ha arra kényszerítenek bennünket, hogy irányt változtassunk, akkor megtesszük a kedvükért. Rövidtávon. Ha pedig arra ösztökélnek, hogy hátra menetbe kapcsoljunk, mert ez a helyes, akkor ezt is megtesszük, de az első lehetőségnél, míg balesetet nem okozunk, visszafordítjuk a járművet.

3). Vegye fel az ő keresztjét minden nap – hangsúlyozza Jézus. Könnyű ezt mondani - folytatnák sokan. El kell döntenünk, hogy miként is áll ez a helyzet. Vagyis hogyan magyarázzuk a mindennapi kereszthordozást, kereszténységünk megélésének vállalását? Két területen fogalmazhatjuk meg véleményünket. Az egyik saját terhünk, keresztünk elhordozására utal. Vagyis nem várhatjuk el senkitől, hogy cipelje helyettünk életünk terheit, keresztjeit. A másik részen is igaznak látszik ugyanez, hiszen az előbbi alapján mi is elvárhatjuk, hogy ne varrja nyakunkba senki az ő terhét, gondját, hanem oldja meg azt saját maga. Lényeges az is, amit Lukács evangélista megjegyez, hogy mindennap vegyük fel a keresztünket. Legyünk őszinték! Vannak olyan napok, amikor egyáltalán nem is kerül kereszt a vállunkra. Ilyen esetben nem vállalhatjuk fel ideiglenesen mások keresztjét? Keressétek meg a 2. sz. énekünket! Azt mondja Beethoven: „Az élet keresztjei olyanok, mint a kotta keresztjei: felemelnek.” Büszkeség, vagy dicsőség, ha hordozzuk mások keresztjét. Vigyázzunk azonban, hogy orra ne essünk, míg peckesen fitogtatjuk segítőkészségünket!

„Ezt kell szeretni, ami magával sodor és szétszed, mert ez a mi javunk. Ezeket a kaland nélküli napokat, ezeket az egyforma mozdulatokat, az elveszettnek tűnő időt, a hamis remény elhagyását, az eső utáni lágy estét, a meg nem születendő gyerekeinket, /…/, a keresztet, /…/, a rosszul megfogalmazott panaszokkal és nedves zsebkendőkkel együtt.” /Jean-Michel Maulpoix/. „A kereszt a sorsod - (…) Nem mások teszik rád, te hoztad magaddal. Születni, élni, meghalni nehéz. Embernek lenni nehéz! S ha ezt tudod, és ha ebben mégis mélységes értelmet, sőt gyönyörűséget találsz, boldog ember leszel.” /Müller Péter/.

4). Kövess engem – biztat végül a Mester. A mai tanítás befejező részét két részre osztottam. Az elsőben szokásos módon a témával kapcsolatosan fejtem ki meglátásomat. Éppen ezért Jézuskövetésünkben meg kell jegyeznünk, hogy a „világ dicsősége múlandó, és nem az alapján kell mérni az életünket, hanem aszerint, hogy milyen döntéseket hozunk a személyes történetünk követéséről, az utópiánkban való hitünkről és az álmainkért való harcról. Mindannyian a saját életünk főhősei vagyunk, és sokszor a névtelen hősök hagyják a legnagyobb nyomot.” /Paulo Coelho/. Eszerint akármilyen „utat is választhatsz magadnak, mindig lesznek, akik azt fogják mondani, tévedsz. Mindig lesznek majd olyan nehézségek, hogy azt fogod hinni, talán csakugyan a kritikusoknak van igazuk. Az út kiválasztása és követése a végsőkig mindig nagy bátorságot kíván” – hangsúlyozta a nagy unitárius gondolkodó, Ralph Waldo Emerson.

Kedves Atyámfiai, Testvéreim! Végül egy házi feladat. Két lehetőség van a követést illetően: első, amikor mi válaszolunk valaki hívására. A második, amikor mi hívunk másokat, hogy kövessenek bennünket. Mindkét változatban ugyancsak két-két lehetőség rejtőzik: egyik, hogy fertőbe visznek, a másik pedig, hogy magunk vezetünk veszedelembe másokat. Feladat: Hol tartunk most? Hány embert vezettünk ki a fényre, vagy hánynak nem látszik ki már az orra sem a mocsárból? Ha valaki csak eltöpreng a feladaton, az megkapja Jézustól az átmenő jegyet. Mondja pedig mindenkinek: Ha valaki én utánam akar jőni, tagadja meg magát, és vegye fel az ő keresztjét minden nap, és kövessen engem. Ámen.

Debrecen, 2010-08-01

Vissza:

« “Beszédek”

« Általános beszédek

« Főoldal

Augusztus (Ősi magyar nevén, Újkenyér hava) az év nyolcadik hónapja a Gergely-naptárban, és 31 napos. Nevét a híres római császárról Augustus Octavianus kapta. Az, hogy ez a hónap – különös módon – a július után szintén 31 napos, annak köszönhető, hogy Augustus császár ugyanannyi napot akart, mint amennyi a Caesarról elnevezett júliusban van. Augustus ezt a hónapot odahelyezte, amikor Kleopátra meghalt. Mielőtt Augustus átnevezte ezt a hónapot augusztusra, latinul Sextilis („hatos”) volt a neve, utalva arra hogy eredetileg ez volt a hatodik hónap a római naptárban, amely kezdetben még a márciussal kezdődött.

A 18. sz-i nyelvújítók szerint az augusztus: hévenes. A népi kalendárium Kisasszony havának nevezi.

Augusztus eseményei

augusztus 1.:

A forint születésnapja

Anyatejes táplálás világnapja

augusztus 2.:

A Cigány Holokauszt Napja

augusztus 6.:

Nukleáris fegyverek betiltásáért folyó harc világnapja

augusztus 9.:

A Világ Őslakosainak Nemzetközi Napja

Az állatkertek napja

augusztus 10.:

Szent Lörinc napja

A tűzoltóság napja

augusztus 12.:

A fiatalok világnapja

augusztus 13.:

A balkezesek világnapja

augusztus 15.:

Repülők napja

augusztus 16.:

Hontalan Állatok Világnapja

augusztus 19.:

augusztus 20.:

Szent István államalapító, és az új kenyér ünnepe

A Magyar Köztársaság hivatalos állami ünnepe

augusztus 22.:

Kína: a szerelmesek napja

augusztus 23.:

Emléknap a rabszolga-kereskedelemről és annak felszámolásáról

augusztus 27.:

augusztus 29.:

A Magyar Fotográfia Napja

augusztus 30.:

Az Eltűntek Világnapja

augusztus 31.:

A horoszkóp csillagjegyei közül az alábbiak esnek az augusztus hónapba:

Oroszlán (július 23-augusztus 22) és

szűz (augusztus 23-szeptember 22).

Az augusztusi égbolton a Nap az állatöv csillagképei közül áthalad a Rákon és az Oroszlánon.

Szökőévekben az augusztus a hét ugyanazon napjával kezdődik, mint a február.

Ír nyelven az augusztust a Lugh kelta istenre utaló Lughnasadh név jelöli.

August (azaz Augusztus) a címe Eric Clapton rockzenész 1986-ban megjelent albumának.

Forrás: http://hu.wikipedia.org/wiki/Augusztus

Bibliai olvasmány: Ézs 63, 15-19.

KERESZTÉNYSÉG - 2.

„Miatyánk…” Mt 6,10.

Kedves Atyámfiai, szeretett Testvéreim! „Aki elkezdi a kereszténységet jobban szeretni az igazságnál, az később a saját szektáját vagy egyházát jobban fogja szeretni a kereszténységnél, és végül saját magát fogja mindennél jobban szeretni.” /Samuel Taylor Coleridge/

Mai, a kereszténységről szóló második beszédem alapgondolataként, a jól ismert, naponta akár többször is elismételt, jézusi „mintaimádság” kezdő megszólítását vettem, melyből különös hangsúlyt kap a mi Atyánk kifejezés.

Amennyiben szabadértelmezésben taglalom, akkor kijelenthetem, hogy Isten, a mi édes és egyetlen Atyánk. Azért tartom fontosnak kihangsúlyozni ezt, mert mai mondanivalóm vezérfonalát, és egyben összegezését adja a felismerés, hogy földi szüleink elmúlta után is Isten megmarad a rólunk gondoskodó Atyának. És éppen azért, mert ő mindannyiunknak édes Atyja, ebből egyenesen következik, hogy mi egymásnak testvérei vagyunk.

Ez a vallásos felismerés engem mindenkor örömmel tölt el. És megmondom, hogy boldog vagyok, amikor gyermekségemre gondolok, mert tudom, hogy Isten, mindannyiunk Atyja sorozatosan átsegít az akadályokon, minden szomorú, nehéz pillanaton. Pl., amikor nagy szomorúság között elveszítjük szüleinket, s ezzel egy időben ránk zuhan az árvaság keserves érzése, azzal vigasztalódunk, hogy ugyan elveszítettük szüleinket, de Isten, a mi Atyánk, továbbra is szerető szülőnk marad, mi pedig megmaradunk gyermekeinek. Az is előfordulhat, hogy a szomorú esemény után még több féltéssel és szeretettel vesz körül minket.

A fenti gondolatokkal tulajdonképpen ráléptem elmélkedésem mai talajára. Itt arról fogok beszélni, hogy milyen elnevezésekkel találjuk szemben magunkat a Bibliában, vagy éppen milyen összefüggésekben olvashatjuk istenfiúságunkat, melyek elsődleges meghatározói keresztény származásunknak.

1). Istennek fiai vagyunk. Nemcsak ismételten hangoztatom ezt, hanem merészen kijelentem: Keresztényi eredetünket akkor érezzük igazán, és akkor vagyunk képesek ezen érzés bebizonyítására, ha tapasztaljuk is ezt az istenfiúságot.

Máté evangéliumában ezzel kapcsolatosan olvashatjuk, hogy bár rosszak vagyunk, ennek ellenére mégis tudunk jót adni gyermekeinknek (Mt 7,11.). Amennyiben képesek vagyunk ekképpen cselekedni, akkor Istentől is hatványozottan számíthatunk erre. Nemcsak fölösleges aggodalmaink válnak szép lassan köddé, hanem általában minden aggodalmaskodás. Sőt mi több belépünk azoknak az áldásoknak hatáskörébe, melyek Istentől származnak. Az édesapai áldás szerény példának számít arra vonatkozóan, hogy bizonygassuk Istennek, irántunk mutatott „jókedvét”.

2). A második, nagyon fontos megnevezés azt hozza tudomásunkra, hogy Isten gyermekei, és Isten népe vagyunk. Aki Bibliaforgatás közben olyan megjegyzéseket talál, ahol Isten fiainak nevez minket a Szentírás, azoknak tudniuk kell, hogy nemcsak a férfitagokra vonatkozik ez, hanem a nőkre is, tehát mindenkire. Sőt azt is mondhatnám, hogy itt újra Isten végtelen, és minden irányba áradó szeretete jelenik meg, akinek nem számít, hogy valaki zsidó, vagy görög, vagy éppen székely, vagy magyar. Az író szerint: „A paraszt nem tesz különbséget zsidó és keresztény között, amikor a maga igazát keresi.” /Liviu Rebreanu/ Egy fontos, hogy ránk sugározhassa szeretetben fogant áldásait. Péter apostol fogalmazásában nyer szép formát ez a meglátás: Ti, akik valaha nem voltatok nép, most Isten népe vagytok. A kérdés az: Mi tett bennünket Isten népévé? Megnyugtatlak, atyámfiai, hogy nem kereszténységünk külső jelei, nem egy különös látomás, vagy akár egy megtérési élmény, hanem akkor váltunk keresztényekké, amikor teljes meggyőződéssel legelőször kiejtettük, hogy Isten, a mi gondviselő édes Atyánk, és mi testvérei vagyunk egymásnak.

3). A harmadik meglátás nagy könnyedséggel az előzőből született. Nincs is annál érthetőbb, hogy Isten gyermekeiként, Isten népeként, egymásnak testvérei vagyunk (1 Kor 12,13.). Ebben a kérdéskörben egyetlen, elfogadható magyarázatot ismerek. Csakis egyenes irányú leszármazásról beszélhetünk. Hogy értem ezt? Pl., földi életünkben nemcsak a házasságkötésre, hanem az elválásra is van példa. E válások nyomán létrejönnek az új, - sokszor törvényen kívüli házasságok. E törvénytelen házasságokból születnek azok a gyermekek, akik mostohatestvérek az eredeti családban született gyermekekkel. Vannak, akik rugalmasan fogadják a féltestvérséget, vagy mostohatestvérséget, de bizony olyan is megtörténik, hogy soha nem barátkoznak meg ezzel az új helyzettel.

Igen ám, de féltestvérség nem létezik akkor, amikor Istenről, mint édes Atyáról beszélünk. Addig, míg mostohának nevezi egy gyermek új apját, - mert tulajdonképpen az is -, Istennek ugyanakkor édes gyermeke marad.

Istenben, tehát egymásnak olyan testvérei vagyunk, mint az azonos szülőktől született gyermekek. Történhet bármikor, bármi: Pl., befolyásolhatják felfogásukban gyermekeinket az ő barátaik, vagy akár sorozatos csalódásokon mehetünk át mindannyian, megváltozhatnak társadalmak és emberek, de ezek soha, semmit nem vonnak le annak értékéből, hogy mi együvé tartozunk, ezen felül pedig egymásnak testvérei vagyunk.

Testvérek vagyunk, és azok is maradunk a szó, szoros értelmében. Olyanok vagyunk és leszünk, akik nem csupán szükséges és fenntartandó kapcsolatnak látják és érzik ezt a testvériséget, hanem egy szeretetteljes állapotnak, melyben akár vérre is mennek a felek, ha kell, azért, hogy hírnevet, családtagot mentsenek meg a pletyka, vagy az erőszak karmaiból.

Jegyezzük meg, tehát: Addig nem nevezhetjük magunkat kereszténynek, míg meg nem erősítettük keresztényi kötelékeinket. Nem elegendő, ha átmenetileg érezzük és éreztetjük a testvéri szeretetet. Ennek állandóan hatnia kell! Amennyiben elmondjuk a miatyánkot, akkor már a megszólításba bele sűrítettük a testvéri szeretet egyedi és megmagyarázhatatlan hatalmát.

A gyakorolt, testvér iránti szeretettel kapcsolatosan még egyetlen kérdésem van: Keresztényeknek mondhatjuk-e magunkat akkor, ha a testvéri szeretet egyoldalúságot mutat, s a mérleg serpenyője, a szeretetet illetően, felénk billen el? Más szóval: Elegendő-e kereszténységünkhöz, ha csupán mi szeretjük testvérünket?

A kérdésre adandó felelet egyszerű: Igen! Azért nevezhetjük ilyen esetben kereszténynek magunkat, mert a szeretetet nem a kölcsönösség határozza meg. Nem azért szeretünk, hogy viszont szeressenek, hanem azért, mert úgy érezzük, hogy örömszerzőbb cselekedet nem létezik a világon, mint, amikor elmondhatja valaki magáról, hogy teljes szeretet veszi körül, bármerre is jár.

4). Még egyetlen téma maradt mára. Azok keresztények, akik lélekben és testben egyek. Gyönyörűen fogalmaz Pál apostol: Törekedjetek arra, hogy a béke kötelékében fenntartsátok a lelki egységet (Ef 4,3.).

Nem akarom azt állítani, hogy időközönként nem szolgáltatunk okot egymásnak arra, hogy megcsatároztatott véleményeink kinyilvánítása után haragosan, vagy akár csendben ne munkáljuk a széthúzást. Nemcsak a mindennapi gondok, hanem elég gyakran az elénk álló akadályok tesznek olyanokká, amilyenek vagyunk: Kicsit önmagunkat szeretők, kicsit közösségtagadók.

Gondoljunk csak arra, amikor boldogok voltunk egy adott közösségben! Sőt, akkor hittük, hogy nem lesz soha vége ennek az állapotnak. Igen, mert egy és ugyanazon lelkület vezérelt, egy lélek dobbantotta meg szívünket, más szóval ugyanaz a lélek lepett meg ajándékaival.

Kedves Testvéreim! Úgy-e, nemes bennünk a lélek. Úgy-e jólélekkel közelítünk minden olyan állapothoz, mely különben képes eloszlatni keserűségünket és bánatunkat is? Úgy-e adtatok már ti is jó lelketekből mindazoknak, akikkel együtt vállalkoztatok az életútra, úgy-e abból a jó, kis lélekből jut nekünk is, a különben kívülállóknak? Amennyiben így van, akkor ezt nagyon szépen megköszönöm mindannyiunk nevében.

Ilyen drága isteni és emberi ajándékokkal már könnyebb az előmenetel. Nem megnyílt, hanem egyszerűen kitárulkozott előttünk Istenünknek, a mi Atyánknak felénk áradó szeretete. Nemcsak nekem, vagy csak neked jut belőle, hanem mindannyiunknak, akik Istenbe, és testvéreinkbe helyeztük bizalmunkat.

„Annak, aki a kereszténységet vallja, mindig is egy nagy teher volt a gyűlölet, amellyel valószínűleg keresztény társai elárasztják, akik hamar megszimatolják, elítélik és megbüntetik a csalást, a képmutatást és a méltatlanságot azok közül, akik kinyilvánítják a hitüket. Rosszabb időkben a vita, hogy mi képzi a teljesen képzett keresztényt, gyakran hitvány veszekedésekhez vezetett, melyekben a vitázók kínozták, elégették, felakasztották egymást abban a meggyőződésben, hogy a kínzás, égetés, és felakasztás az, amit a kereszténynek tennie kell.” /Russell Wayne Baker/

Adja Isten, hogy igazi, szerető keresztényekként maradjunk gyermekei és egymásnak testvérei, mindörökké. Ámen.

Debrecen, 2010-07-22

Vissza:

« “Beszédek”

« Általános beszédek

« Főoldal