Dátum 2008. augusztus 18., írta: papadmin
Bevallom, tetszett a Szilárd hangneme. Itt – ott feszül benne néhány megállapítás, melyet igencsak jobban körül kellene járnunk, de előbb-utóbb majd csak eljön a pillanat, amikor kipattan az igazság.
Szeretem, ha középutas a meglátás, bár magam mindig arra törekedtem, hogy nevén nevezzem a gyermeket. Ha úgy tetszik szeg fejére kívántam mindig ütni, de ha nem sikerült, akkor nem törtem magam amiatt, hogy ellenkezőjéről meggyőzzem a kíváncsiskodókat.
1). Nem mutatom az „okost”, de hadd térjek ki néhány részletre! Először is azzal kezdem, amivel szinte zárta Sándor Szilárd a jókívánságát: tisztánlátás. Ki ne szeretne tisztán látni ebben a zavarosban? Talán az, akinek ehhez nincs elég sütnivalója, vagy még jobban homályossá kívánja tenni az alig láthatót.
2). A MUE-tól számon lehet kérni bármit, még azt is, amihez csakugyan nincs semmi köze. Ez utóbbit kivéve azonban csak annak van joga ehhez, aki akár Erdélyben, akár a Partiumban , bárhol a világon végzett hasonló munkát. Mi, az ilyenek, tudjuk, hogy rendkívül nehéz, bonyolult feladat. Nemcsak az, amíg eljutunk a szórványban levő testvéreinkhez, hanem míg beengednek a házukba. Pl. a Bánságban volt, van mindig egy magyarázat: Kettős kisebbségben vagyunk, sokkal nehezebb nekünk, mert nemcsak anyanyelvünket, hanem vallásunkat is kisebbségben éljük. 8 évi kérés-sorozatom dőlt dugába, hiszen nem hallotta meg kérésemet a kolozsvári vezetés, vagy egykori kiabálásnak, zavarkeltésnek bizonyult. Közel ezer kilométeres körzetet soha nem sikerült tisztességesen gond viselnem. Ez egy fajta szórványügy.
A Magyaro
rszágra „áttelepült szórvány hívek gondozásával” más nehézségek jönnek elő. Amikor 1998.-ban esélyem lett volna a Kolozsvár Monostori lelkészi állás elfoglalására, azzal utasítottam vissza, hogy valamivel több, mint 400 emberrel nem sikerül templomot és lelkészi lakást építenem. Püspök úr kérdésére, hogy hol van a többi négyszáz, akkor azt feleltem, hogy az utcán. Magyarszovát, Bágyon stb. és Kolozsvár között.
Itt ezzel a nehézséggel kell szembenézzünk. Két egyház között vannak az „áttelepült szórvány hívek”. Az még talán a jobbik eset, ha időnkénti hazalátogatásuk alkalmával „cseppentenek” valamit az anyaegyházközség asztalára. Nem tudok százalékot mondani, de debreceni testvéreink némelyikének nyilatkozata alapján igen magasra tehető azok száma, akik Debrecen vonzáskörében élnek, Erdélyből származnak, de még nemhogy bejelentkezzenek, de nem is jelentkeztek.
Jogos a kérdés: Mi ennek az oka? Nem tudom. Azaz tudok valamit, de nem segítem terjedni a pletykát. A mindannyiunk által tisztelt Erdő János professzor úrra gondolok, aki mindig azt hangsúlyozta, hogy a „jó unitárius öntudatosan cselekszik”. Akiből hiányzik az öntudat, az ebben az esetben nem unitárius. Fordítva nem áll! (Aki nem unitárius…)
3). Ugyancsak Erdő mondta, hogy szerencsétlen dolog, ha valaki intézményt támad. Személyre szabott feladatok vannak, s így dicséretet érdemel, ki jól végzi teendőit, viszont elmarasztalást az kapjon, aki megérdemli. Annak mondjuk el kifogásunkat, akit felelősség terhel.
Tudom, hogy több személyes munka a szórványgondozás. Ám ki-ki azért felel, amit elvégez, vagy megtenni elmulaszt. A számonkérésre elég sok lehetőség van. Itt és otthon is. Ha ezt a számonkérést sorozatosan áthatja a „MUE tulajdoképpeni “felszámolása”, akkor rosszabbat teszünk, mint a lába alatt ágat nyeső favágó. Igazad van Szilárd, hogy ebben az esetben még kevesebb figyelem fordulhat a szórvány hívek felé.
4). Nagyon sajnálom azt az embert, aki másként mer gondolkodni a lelkészi feladatok teljesítésében, mint ahogy felesküdt annak idején. Nekem nem csak azért volt nehéz az eskü, mert szívemtől idegennek találtam, hanem azért is, mert beláttam, hogy igen sok feladattal, következetes kitartással jár annak betartása. Meglehet, hogy némelyeknek kibúvót jelent a jó unitárius felfogás, miszerint „kesztyűs kézzel” bánik majd velünk Isten a végső számonkérés idején. Azt azonban egyik, esküt tettnek sem szabad elfelednie, hogy nemcsak maga, családja életéért felelős, hanem szolgált közössége is kiáltani fog az elmaradt gondoskodás miatt.
Jó lenne végre, ha felszámolódna az a kommunista típusú felfogás, mely szerint továbbra is megbélyegzettekként, hazaárulókként minősülnek az „otthon maradottak” szemében. Kérdem én: Ki van otthon, és ki van itthon? Az lehet, hogy a magyarországi magyar nem érzi magát otthon Erdélyben, de én a „nagyhatárra” őseimre, nagyapámra hivatkozva, - ki magyar honvédként védte a hazát és szenvedett fogságot – nyilatkozom, hogy itthon vagyok a határon belül.
Az sem lehet, hogy a veréb drágább legyen nálam. Nem tehet ilyent Isten velem. Pedig a veréb annak idején is jól lakhatott magyar kenyérrel, majd visszarepült a Partiumba. Én pedig 1990.-ig kellett várjak, hogy útlevelem legyen. Végre helyre kerül a székely. Csak nehezen találja meg a helyét. S ha még bántják is több oldalról, azt hiszi, hogy otthon van. Itthon van otthon.
Van nekünk bajunk, tehát, s ezért várjuk a pillanatot, amikor közeledhetünk az elszármazottakhoz. Vagy eljönnek ők. S mihelyt együtt leszünk, rólatok beszélünk. Arra gondolunk mindig, hogy bárcsak lehetne egy ismételt találkozás, amikor arról az időszakról csevegünk, amikor minden vonatkozásban megértettük egymást.
5). Nincs olyan szakadék mely ne lenne áthidalható.
Még egyszer szíves figyelmükbe ajánlom Sándor Szilárd lelkész naplóját, a http://uninaplo.unitarius-halo.net/szilard/.
Ennek egyik írása indította el bennem a fenti megjegyzéseimet.
Nem áll szándékomban vitázni, de mint éveken át nagy szórványt, lelkiismeretesen gondozó lelkész, - gondolom – joggal megvédhetem a mundéromat. Na és persze, itt is szívügyem ez a tennivaló, csak még mindig szükségem van egy kis időre, hogy részleteiben is láthassam a megoldási lehetőségeket.
Atyafiságos tisztelettel: Pap Gy. László, debreceni unitárius lelkész.
Nincs megjegyzés »
Kategória: Jelzések
