Kirepülés
Ez a nap hidegebb volt, mint a többi. Pedig ez az a nap! Érzi, ez lesz az. Hunyorgott kicsit. Szeme előtt összefolyt a kép. A nap első sugarai már visszatükröződtek a vöröses sziklafalról, a csípős hajnali szél bele-beletúrt kissé még bolyhos, ámde lassan a végső
formát felvevő tollazatába.
Anyja már nem volt a fészekben. Fázósan beljebb húzódott:
- Korai ez még nekem!
Testvére nyújtóztatta elgémberedett lábait, előbb bal szárnyát, aztán a jobbat feszítette ki. Majd ő is megborzolta tollát és nyakát visszahúzva gubbasztott még egy kicsit. Erőt gyűjtött…
A felhők gyorsan szálltak az égen. Nem is olyan sokkal fölöttük. A sasok szeretik a magasságot, az eget, a fényt, a repülést… Ismerős vijjogó hang közelít, majd eltakarva a napot, hatalmas árnyékot vetve a fészek szélén landol. Most először reggeli nélkül. Hiába a nyújtózkodás, a tátongás! Most már biztos, hogy a mai a nagy nap! Az anya kimérten kémleli a tájat. Megfordul és felröppen. Hatalmas szárnyai hang nélkül hasítják a ritkás levegőt. Komolyan, méltóságteljesen repül. Vijjog, de most máshogyan. Egyetlen kört tesz csak, majd lábait előre nyújtva ismét megáll a fészek szélén. Egy pillanat múlva határozott rugaszkodással hagyja ott fiókáit és körözve vijjog.
A testvér bátrabb. Kiáll a gallyak szélére és nyitogatja szárnyait. Barátkozik a széllel, próbálja befogni, kezdő szárnyai alá venni, hogy a magasba emelje. Kicsit billeg előre-hátra, de aztán némi bizonytalan rugózás után a mélybe veti magát. Percek telnek el, majd anyja hangját követve siklik szélsebesen a sziklák között.
- Most rajtam a sor. De hisz miért kell nekem repülni? Olyan jó itt… biztonságban!
De a hívogató hang nem szűnik. Muszáj menni. Egyszer mindennek eljön az ideje. El kell hagyni a meleg fészket, megismerni a világot, önállósulni. Szembeszállni a borzasztó ismeretlennel. Ez az élet! Remeg mindene, szíve zakatol.
- Hát legyen!
Szárnyait teljesen kitárva vár a megfelelő pillanatra. - Mindenki megcsinálja. Hát én ne lennék képes rá?
Tüdejét teleszívja a hűvös levegővel, kiszemel egy távoli pontot és ugrik! Esetlenül csapkod szárnyaival, míg megtalálja a ritmust. A remegés lassan elmúlik, egyre magasabbra szárnyal. Már nem számít a mélység! Bár kicsit bizonytalan még, de uralja a szelet, büszkén repül már!
- Igen, megcsináltam!
Csak a kezdet nehéz. Senki nem születik tökéletesnek, vagy mindentudónak. De senki sem fog helyettünk egyetlen lépést sem tenni afelé, hogy azzá váljunk!
/Máté Anita/