Mottó „…mert én megtanultam, hogy azokban, a melyekben vagyok, megelégedett legyek.” Filippi 4,11b
Hálaadás napján mesebeli és valóságos Nagyanyák mosolygós arca foszlik fel szívem, emlékeim szakadozó ködében. Nagyanyák végtelen nyugodt arca, ahogyan örömmel nézik előttük játszó unokáikat.
Hálaadás napján Nagyapák vonulnak el előttem. Megkérgesedett, megtöredezett tenyerükön hordják a föld áldását. Békés, lassú a járásuk.
Hálaadás napján Ők jutnak eszembe, akik megéltek világégéseket, sok általunk nem látott nyomorúságot, s mégis ha rájuk gondolok, a megbékélést látom bennük. Talán tévedek, s nem így van. Én mégis hálát is látok szemükben: az életért, az emberekért.
Hálaadás napján jut eszembe: A világ arra van berendezkedve, hogy elégedetlenné tegyen, hogy többet akarjunk. Szükségleteink, vágyaink végtelenek. S a körülöttünk felépülő világ is arra ösztönöz, hogy minél többet és minél jobbat akarjunk. Boldogságunk elérésének határa a végtelenhez van közelebb, mint a valósághoz. S ahogy egyre többet érünk el, úgy kell még több. Pedig a fejlődést, az egyre több álmot lehetővé tevő technika jóvoltából történhet meg, hogy ma lehetőségünk van világszerte látni a habzsoló jólétet és a szorongató nyomorúságot is. Látjuk azt, hogy a világon élnek jobban, sokkal jobban, mint mi, de élnek elmondhatatlanul nagyobb nyomorban is, és vannak helyek, hol a szelet kenyér, kincs, s a pohár víz, élet.
És mégis az ember nem azért ad hálát, mert nincs nyomorban, hanem azért siránkozik, mert jobbat szeretne.
Az elégedetlenség állampolgárai vagyunk.
Ez visz előre, de ez is nyom erkölcsi fertőbe.
Ez ösztönöz többre, de ez rombolja bennünk a lélek békéjét.
Hálaadás napján elmerengek hát azon, hogy még mennyi mindent szeretnék és várok az élettől, még mennyi mindent akarok, mennyi álmom és reményem van. És ahogy ezt teszem hálaadás napján, elvonulnak lelkemben legszebb emlékeim, napfénybe burkolózva. Barátok arca, kikkel nemcsak kenyeremet, de lelkemet is megosztottam. Kedves emberek, kinek kezét megfogtam, akikhez magányomban oda bújhattam. Kik úgy voltak és vannak most is velem, mint a falat kenyér, a tiszta levegő.
És hálát érzek derűs szemű nagyanyánkért, megbékélt nagyapánkért, a hálát adni tudó előttünk járókért.
És hálát érzek a mesékért, a szépért, az oly gyorsan elillanó, de mégis ott levő békességért.
És hálát érzek, a mindennapi kenyérért, anyám aggódásáért, apám tisztességért, feleségem szeretetéért, gyermekeim kacagásáért, jó és igaz, emberséges emberekért, akikkel utam során találkoztam.
Mert hálaadás ünnepén, de máskor is rá kell döbbennem: ha nem tudok néha megállni és az Istentől, az élettől, az emberektől kapott szép pillanatokat megcsodálni, az áldást megízlelni, és benne megfürödni, csak rohanó leszek évtizedek botlasztó útjain, ki kifáradva és megtörve fog megérkezni a semmibe.
Hálaadás napján jó megállni, és elgondolkozni: Nem csak öröm és mosolygás volt az életem, de mégis tudok hálát adni. Igen, voltak és lesznek nehéz és áldatlan napok, volt és lesz még gyász és sírás, volt és lesz megtöretés és megaláztatás, meg nem értettség és szomorúság, voltak és lesznek hitvány, lelketlen, bántó emberek. S mégis jó, lehet és kell hálát adni. A szépet így tenni még szebbé. A ritka percek áldását így tenni még értékesebbé. Drága, elment emberek emlékét így felidézve még tovább őrizni.
Hálaadás napján te hogy gondolod???
ÁPRILY LAJOS:
ÍGY KELLETT VOLNA
Így kellett volna: meg-megállni,
virágaidat megcsodálni.
Kezed többször kezembe fogni,
mosolygásodra mosolyogni.
Súlytalan szívvel útrakelni,
erdőn madarakat figyelni.
Patakos réteken derülni,
sárkányok útját kikerülni.
A vadméhekkel kóborolni,
s dalolni, mindig csak dalolni…
Jaj, örömet ritkán fogantam,
ágyásaidon átrohantam.
Életednek vihara voltam,
íriszeidet eltiportam.
Játékaidat összetörtem,
dal-csecsemőimet megöltem.
Fekete gondok közt tanyáztam,
feltört kezemmel kútat ástam.
A sárkányokkal viaskodtam,
királylányig sosem jutottam.
Ha roskadoztam, vizet adtál,
szelídségeddel megitattál.
S ha te sem tudtál csendet adni,
a fényességes nagykapun
sötéten fogok átrohanni.
