Márkó Laci blogja

Mint a kékszakállú herceg meséjében a hetedik szoba, nekem is van egy ládám, édesapám katonaládája, ahova bezártam a múltam egy szeletét. Szó szerint. Tárgyak szintjén. Füzetek, naplótöredékek, versek, tárgyak.

A homályban maradt. elFojtott évek tárgyai, írásai.

Ma otthon voltam Olaszteleken és kinyitottam a ládát.

Nem volt semmi célom vele, csak kíváncsiságból. Legfelül a Sokol táskarádióm volt. Kivettem, lefotóztam.

Még két füzetet vettem ki, de azokról később. Máskor.

Szóval a rádió.

Ilyen volt újonnan: (a képen nem az én rádióm van)

Ilyen most: ez már saját rádió, saját fotó, mai.

Nyolcadikos koromban kaptam szüleimtől születésnapomra, vagyis 1983 decemberében.

Akkoriban már esténként elvették a villanyt, este nyolctól tízig. Ez nyáron nem nagyon zavart, mert úgy sem kellett villany. De télen a már igen.

Olvasni sem lehetett. Így maradt a táskarádió, ami R-14-es elemmel ment, ha jól emlékszem néggyel. Vagy hattal.

Áram nélkül is ment, és esténként ezen hallgattuk a Szabad Európa Rádió műsorait. Vasárnap délutánonként a román SZER Metronom zenés, rock adását.

Petőfi rádiót is aránylag élvezhetően fogta, így a Slágerlistát, a focimeccsek közvetítéseit is ezen hallgattuk. Még lakodalomba is elvittem magammal Bardócra, Ciprus-Magyarország meccset közvetítését követni.

Ezen izgultam végig a Videoton menetelését is az UEFA kupában .

Mindennap hallgattuk. Hallgattam.

Zene-, hírforrás.

Alvótárs, ezt hallgatva aludtam el évekig. Mindig ott volt az ágyamban.

Most ott van elromolva a múlt egy tárgyaként, árnyaként. Ládába zárva.

A bejegyzés kelte: 2009. július 10., péntek @ 21:16 Kategória: Olasztelek, én és. A bejegyzésre érkező hozzászólások hírcsatornája: RSS 2.0 feed (csatorna). Hagyhatsz hozzászólást, vagy visszakövetés (trackback) a weboldaladról.