1992 júniusában, 19.-én végeztem el a könyvelési posztlicit, vizsga, utána kemény és vad buli a Park vendéglőben. Másnap délután haza Olasztelekre.

Június 26-án répát kapáltunk édesapámmal és édesanyámmal a Tanyán.

Estefelé, miután hazaértünk, kiültem a kapu elé a padra egyet cigizni. Vihar volt készülőben, minden fekete. Pál Imre bácsi odakiáltott hozzám, hogy menjek fel Bardocz Marika néniékhez, a postára, mert távirat jött. Vettem a biciklit, már csepergett és tekertem felfelé. Köszöntem, é s mondta Marika néni, vegyem fel a telefont, mert a táviratot bemondják. Addig párszor telefonáltam még csak. Ha igen.

Rövid volt a hívás, a szöveg is: Markó Margit Dalma Dunaharasztin meghalt.

Újramondattam, mert nem értettem. nem akartam érteni. Hittem, hogy a vonal recseg. Hogy lehet, hogy nem igaz.

Arra már zuhogott az eső, nyomtam a biciklit, mint süket a csengőt.

Haza kell érjek. Anyámnak, apámnak meg kell mondjam. Erős kell maradjak. Hátha nem igaz. Csak álom.

Nem mertem egybe hazamenni, előbb Jutkához mentem be. Ott két kicsi gyermek: évike 3, Árpika 2 éves. Megmondatam.

Haza. MIt és hogyan fogalmazzak. Bé a konyhába. Kérdő szemek. Gyanu, hogy baj van.

Dalmi meghalt.

Azóta minden telefoncsengésben, minden telefonhívásomban ott van a félsz, a görcs, hogy valami rettenetest fogok hallani. A szavak a telefonból fröccsögnek rám, még a szerelmi vallomás is.

Eddig ezt soha le nem írtam, végig gondolni is csak egyszer.

Most leírtam.